27
LILAAKÁCPARFÜM

A börtön egy bűzlő tályog volt, amelyet olajos kövek és avas levegő tartott egyben. Egy elfeledett lyuk, amelybe Kigen igazságszolgáltatása azon bűnözőket dobta, akik megmenekültek az arénától vagy az azonnali kivégzéstől; kevés, szánalmas ember. Adósok és utcai verekedők, piti tolvajok és uzsorások apró cellákba préselődve rozsdás rácsok mögött, ahol rohadt szalma volt a padló. Nem volt napfény. Nem volt levegő. Állott kenyér és feketén mocskos víz volt a jussuk, puszta kő a párnájuk.

A kapuőrnek elég volt egy pillantás az arany köntösbe és a sziszegő ó-yoroi páncélba öltözött Hiróra, máris kapott a kulcsáért és szélesre tárta előttük a börtönszárny ajtaját. Előttük botorkált és csoszogott az áporodott folyosón, minden harmadik lépésnél hátranézve, mintha csak meg akarna győződni róla, hogy még mindig ott vannak. Intett nekik, hogy kövessék a csigalépcsőn lefelé a bűzlő sötétségbe. Kisebb patkányok siettek el az őr kezében tartott fáklya elől, a nagyobbak, amelyeknek olyan vastag farka volt, mint Yukiko hüvelykujja, állták a sarat és dacosan sivítottak. Zümmögő lótuszlegyek szálltak fel a hullaszagban, ahogy elhaladtak egy cella előtt. Yukiko eltakarta a száját, és elfordította a tekintetét.

Az őr mélyen a tömlöc gyomrában állt meg, majd a folyosó végen lévő cellára mutatott. Tiszteletteljesen Hiróra nézett, átadta a fáklyát és visszahúzódott a sötétségbe. Yukiko a Vasszamurájhoz fordult, és a cella felé biccentett.

– Egyedül szeretnék apámmal szót váltani, Hiro nagyúr.

A férfi meghajolt, páncélja felcsikorgott, chifüstöt eresztve magából.

– Ahogy kívánod, Lady.

Lassú, nehéz léptekkel közelítette meg a cellát. A fáklyát magasba tartotta, szíve hevesen kezdett dobogni, amikor meglátta a földön kuporgó sápadt, koszos alakot. Egy hányásfoltos rongyot leszámítva meztelen volt, szürke bőre hideg verejtéktől fénylett. A férfi lebénult a lótuszmegvonás agóniájától. Fogai vacogtak, fejét a földre szegezte, karjait összefonta a térde körül. A saját pokla foglya volt, és meg sem mozdult a fény közeledtére.

– Apám? – Yukiko torkát sírás fojtogatta, hangja megtört.

Letérdelt a cella ajtaja előtt, a fáklyát a rácsok közé szorította. A lobogó fény átúszott Masaru tetoválásain, a kilencfarkú róka táncolni látszott az árnyékok között. Széttárt ujjakkal apja felé nyúlt. A sarokban álló vödör bűzétől majdnem elhányta magát.

– Apám – ismételte meg hangosabban.

A férfi lassan felemelte a fejét, belepislogott a fénybe, összetapadt ősz haja mocskos tincsekben lógott az arcába. A felismerés lassan feltörte a visszahúzódás burkát, a férfi pislogni kezdett, szeme egyre tágabbra nyílt, lassan felegyenesedett a kuporgásból.

– Yukiko? – suttogta, a lány felé kúszva a piszkos kövezeten. – Lord Izanagi, rendelkezz velem. Igazi vagy, vagy csak egy újabb füstös vízió?

– Én vagyok az, apám – próbált Yukiko mosolyogni, miközben könnycseppek gördültek le az arcán, és szorosan markolta apja kezét a rácson át. – A te Ichigód.

A férfi arca felragyogott a boldogságtól, és egészen elfeledkezett a fájdalmairól. – Azt hittem, halott vagy!

– Nem – szorította meg a kezét. – Atyám, megmentettem az arashitorát. Itt van velem.

– Magasságos ég...

– Hol van Kasumi? És Akihito?

– Elmentek – rázta meg a fejét, tekintete a földre szegeződött. – Megparancsoltam nekik, hogy amint elértük a város kapuit, meneküljenek. Tudtam, hogy Yoritomo haragja fekete lesz. Yamagata...

– Tudom. Tudom, mit tett Yoritomo. Yamagatával. Velünk. Mindent tudok, apám.

A férfi felpillantott, pupilláit zavarodottság és félelem szűkítette össze. Szája szélén és a szeme körül mélyek voltak a ráncok; mély, szürke járatok kőbe vésve, évek óta rejtegetett titkok sebhelyei. Fájdalmát lótuszfüstbe fojtotta, a felejtést ivókban és szerencsejáték-barlangokban kereste, valamiféle gyors végben reménykedve, amely mindent felülír. Szánalmas haladék, hogy elrejtőzzék a benne izzó titok elől, amely a sötétben hozzá suttog. A titok elől, amelyet már mindketten ismernek.

– Te... – A szemében könny csillogott. Először látta apját sírni. – Te tudod?

– Tudom.

A sóhaja valahonnan legbelülről jött, valami sötét, szennyel teli helyről. Ez a sóhaj mindannak a méregnek a kilégzése volt, amit azóta a végzetes nap óta magába szívott. Egy része mindig is tudott erről. Amióta melléguggolt a sógun kertjében, és elmondta, hogy az anyja elhagyta őket, és soha nem fog visszatérni. És hogy Yukiko nem tudott búcsút mondani. És hogy az apját hibáztatta, és gyűlölte emiatt.

– Naomi... – szakadt ki apjából a nő neve. – Anyád könyörgött Yoritomonak, hogy engedjen el szolgálatából. Az egész család nevében esedezett. A gyermekünk ott volt a hasában. Te nélkülem nőttél fel, és nem akarta ugyanezt az életet az új gyermekünknek is. A sógun elmosolyodott, bólintott és azt mondta, hogy gondolkodik a dolgon. Azt ígérte, hogy másnapra választ ad nekünk.

Masaru sűrűn pislogott, arca megfeszült, próbálta visszatartani a könnyeit. Yukiko olyan szorosan fogta a kezét, ahogy csak tudta, a másik kezével pedig letörölte a könnyeket a férfi arcáról.

– Másnap reggel megölték. A fürdőházból visszatérve mozdulatlanul találtam az ágyban. Szemei lecsukva, a torka elmetszve. – Megcsuklott a hangja. – A vére...

Lenézett üres, széttárt tenyerére, egy hosszú, szörnyű pillanatig hallgatott, szeme gyűlölettel telt meg.

– Felkaptam a nagamakit, amit az apjától kaptam, és elindultam, hogy megkeressem Yoritomót, le akartam vágni a fejét. Az egyik, kertre néző teraszon találtam rá, amint téged nézett, ahogy a verebekkel játszol. Csak egy fiú volt, alig tizenhárom éves, de egy őrült szemei néztek rám. És tudod, mit mondott nekem?

Masaru nagyot nyelve lehajtotta a fejét.

– „Ha újra szembeszegülsz az akaratommal, mindent elveszek tőled, amid csak maradt. Mindent. – A hangja elmélyült. – De előbb meg is kínzom.”

Apja öklével a kőre csapott, bütykei felrepedtek, a csontja megreccsent.

– Aztán rád mosolygott, és hátra sem nézve elsétált. – Masaru végighúzta a kezét a szeme előtt, bevérezve az arcát. – Képtelen voltam elmondani neked. Ha megtudtad volna, hogy mit tett, csak még nagyobb veszélybe kerültél volna, mert fenyegetésnek tekint. Hidd el, nem volt könnyű. Sosem voltam otthon. Hűtlen voltam, de szerettem anyádat, Ichigo. Mindezek ellenére, soha egy pillanatra sem felejtettem el, hogy szerettem. És csak te voltál az, ami belőle nekem megmaradt.

Ránézett a lánya arcára, arcát vér és gyász borította.

– Nem veszíthettelek el téged is.

Könnyek peregtek le az arcán, esőcseppként koppantak a padlón. Mindent elmostak: a gyűlöletet, a dühöt, csak azt a tudatot hagyták maguk után, hogy ezzel az emberrel rosszat tettek. Hogy ez az ember önként egy őrült trónjához láncolta magát, hogy a lánya élhessen.

– Bocsáss meg! – suttogta, megszorítva lánya ujjait.

– Bocsáss meg! – könyörgött ő is az apjának.

A férfi átnyúlt a rácsokon, és közelebb húzta magához, a köztük lévő fém a húsukba vágott, ahogy átölelték egymást. A lány érezte az apja szürke bőre alatt megfeszülő izmokat, és a lótusz alatt feltámadó erőt. Ám mindez semmi volt ahhoz képes, hogy milyen erő kellett ahhoz, hogy mindennap letérdeljen, hogy mindenről lemondjon a lánya kedvéért. Ez az erőn is túlmutató erő.

A lány hallotta a Vihargyermek fedélzetén hozzá intézett szavakat, olyan tisztán csengtek a fülében, mintha apja éppen most mondaná ki őket. És végül megértette, hogy mit is jelentenek.

Egy nap majd látni fogod, hogy néha áldozatokat kell hoznunk egy nagyobb dolog érdekében.

– Ki foglak vinni innen – suttogta, és szorosan megölelte apját. – Ígérem.

 

 

– Shateigashira Kensai, a Kigeni Rendház magasságos Másodvirágzása.

Hideo sápadt hangja keresztüláradt a fogadószobán, beáramlott a trónterembe, fel a vörös szőnyegen, majd át a délutáni szellőben lengő gobelineken. A miniszter háromszor dobbantott pálcájával a padlón, mire az ajtóban álló Vasszamurájok tökéletes időzítéssel egy emberként léptek félre; egy olajozott gépezet, amely még egy Céhtagnak is a dicsőségére válna.

A külső teremben összegyűlt udvaroncok tiszteletteljesen engedtek utat, legyezőikkel verdestek festett arcuk és díszes légzőkészülékeik előtt, védőszemüvegük festett üvege mögül bámultak a megnyúlt délutáni fényben. Yoritomo udvarában jelen volt minden egyes zaibatsu képviselője. A Ryu klán daimjójának követei ott álltak hullámzó kék selyembe öltözve, obijuk sárkányok pikkelyeit mintázta. Amott egy csapatnyi Kitsune nemesember gyűlt össze, bőrük fehér volt, mint a hó, és vastag, akár a tolvajoké. Suttogó fekete kimonóikban a terem túloldalán álló Sárkány szomszédaikat méregették, és sötét szavakkal illették őket legyezőik rejtekéből. Gyönyörű nők és férfiak Fushicho földjeiről, akik hajukba szőke tincseket festettek, szemük köré pedig lángvörös karikákat, a vérző narancssárga és a frissen nyíló napraforgó lélegzetelállító élénkségét tükrözve. Ahogy mindig, a Főnix tagjai most sem törődtek a Sárkány és a Róka klánok között feszülő nyílt ellenségeskedéssel, inkább arra összpontosítottak, hogy mindkettőt túlragyogják. Az összegyűltek többsége természetesen vörösbe öltözött: ragyogó vérvörösbe.

Köntöseikbe értékes aranyfonállal a Tigris klán szimbólumát hímezték. Amikor Shateigashira Kensai, a Másodvirágzás, a Kigeni Rendház Hangja személyesen lépett be a szárnyas ajtón, és a trónteremhez közelített, valamennyien elhallgattok, a sok rosszindulatú szóbeszéd és pletyka mind semmivé oszlott.

A fogaskerekek sziszegése, a mellkasán hordott mechanikus abakusz dallama. Nehéz léptek a szőnyegen, az elhaló nap pislogása a vérvörös, simára csiszolt szemeken. Kensai valóságos behemót volt: közel két méter magas és majdnem ugyanilyen széles. Lenyűgöző méretű testét finoman kidolgozott légpáncélba zsúfolta. A fémet úgy munkálták meg, hogy erős izomzatot imitáljon, az öltözéket tigriscsíkokat utánzó gótikus minták és acélláncok díszítették. Az arca azonban rendellenes volt: egy gyönyörű, fiatal fiú makulátlan arca, miközben szájából maréknyi kábelt okádott ki.

Másodvirágzás kezeit ökölbe szorítva, fújtatóin keresztül lélegezve megállt a trón előtt, és alig láthatóan meghajolt. A hátára szerelt szerkezet egy adag chifüstöt köpött ki, ahogy a Vasszamurájok bezárták mögötte az ajtót. Fejük felett rugóval működő mennyezeti ventilátorok kattogtak és lengedeztek. Valahol a távolban egy szolga járta a termeket, az övére erősített vasharanggal jelezve a Darázs Órájának eljövetelét.

Yoritomo a hőségben bágyadtan közeledő Céhtagot figyelte, akinek házi lélegeztetőgépe mögött kifejezéstelen arc bújt meg. Rossz nyelvek szerint Kensai csupán egy felpuffadt disznó volt a páncél alatt; a fémizmok ívei alatt mindössze sokrétegnyi puha háj rezgett, a gyönyörű gyermeki maszk mögött pedig egy olyan korcs arc rejtőzött, amelyet még az anyja is képtelen volt szeretni. Hideo arról is tájékoztatta, hogy Kigen Másodvirágzása a gaijin nőkhöz vonzódik. Ahogy elképzelte ezt az izzadt, arc nélküli vadkant, amint egy szegény, elrabolt barbár lányon éli ki hajlamait, Yoritomo könnyedén elfeledkezett Kensai látszólag ijesztő megjelenéséről. Mi több, a sógun azon vette észre magát, hogy a jelenetet elképzelve el is mosolyodik magában.

– Shateigashira – biccentett. – a Kigeni Rendház Hangja. Jelenléted megtiszteltetés.

– A megtiszteltetés az enyém, Szeii Taisógun, a Keleti Barbárok Legyőzője, a Mennyek Kegyeltje. – Kensai hangja mély, fémes moraj volt, erős kontrasztot alkotva maszkjának fiatalos vonásaival. – Amateraszu ragyogjon rá földjeidre, és hozzon zsákmányt népednek.

– Feltételezem, a bicentenáriumi ünnepeket jöttél megvitatni. Remélem, a nyergem kész lesz a megbeszélt időben!

Hideo jelent meg Yoritomo mellett, pipája hosszú szárát vértelen ajkai közé szorította. Az aranytigrisekkel, sodró vonalakkal díszített és selyempárnákkal bélelt trón kétszer olyan magas volt, mint az apró miniszter. A mocskos szellőben lebegő falikárpitok a mögöttük álló oszlopot csapdosták. A trón oszlopai kobalttal futtatott fekete gránittömbök voltak, elegánsak és fényesek, mint a Céhtag szeme.

– A tiszteletreméltó Másodvirágzás a Kitsune lány ügyében jött el hozzánk, nagyuram – hajolt meg Hideo, kis felhőnyi édeskés, kékesfekete felhőt eresztve ki pipájából, véreres szemei résnyire szűkültek.

– Oh! – bólintott Yoritomo. – Az arashitora legyőzője. Mi van vele?

– Bocsáss meg, nagyuram. – A Céhtag alig észrevehetően meghajolt. – Sem okot nem akarok adni bármiféle rosszérzésre, sem az Első Ház és udvarod között nem kívánom gyengíteni a barátság és becsület kötelékét. Tudom, hogy a lánynak menedéket nyújtottál a saját...

– Ki vele, Kensai. – Yoritomo szeme felvillant, a tettetett udvariasság fátyla felhasadt, és véres cafatokban hullott a padlóra. – Mindketten tudjuk, miért vagy itt.

– A lány Tisztátalan, nagyuram. – A férfi hangja telt volt és kitinszerű, mint egy csapat támadó poszméh hangja. – A yókaiok vére szennyezte. Ahogy azt a Tízezer Nap Könyve megparancsolja, a benne lévő szennyet meg kell tisztítani. A Tisztaság Útján kell járnunk.

– Hmm – Yoritomo megpróbált aggodalmas képet vágni. – Azt mondod, yókai-kin?

– Ez a legmélyebb gyanúnk, Szeii Taisógun. Az az ügy Lady Aisha kutyájával. Ahogy az arashitorával bánik...

– Gyanú? – vonta fel a sógun a szemöldökét. – Úgy érted, nincs rá bizonyítékod?

Hosszú csend állt be, amelyet csupán a Kensai mellkasán lévő mechanikus abakusz zakatolása tört meg. Yoritomo és Hideo nézte, ahogy a Céhtag több billentyűt is lenyom a készüléken. A hangján érződött, hogy szavait nagyon gondosan válogatta meg.

– Már megbocsáss, nagyuram, de mióta kell neked bármiféle bizonyíték?

 

 

A vendéglakosztály a palota nyugati szárnyában helyezkedett el, csupa vékony, rizspapír fal, fényezett tíkfaborítás, semmi lehetőség arra, hogy a vendég egy kicsit elvonulhasson. Minden négyzetcentiméteréről ordított a túlköltekezés. A bútorokat kézzel faragták, a falakon Ryu Kamakura és Fushicho Ashikaga mesterművei lógtak, a padlóba hosszú, tejüveg akváriumokat süllyesztettek, amelyek teli voltak nyomorúságos kinézetű, a szivárvány minden színében pompázó koi halakkal. Az egész túlságosan fellengzősnek tűnt. Hamisnak. Minden pénzt arra költöttek, hogy a sógun nagyságát hirdessék, nem törődtek a vendégek kényelmével.

Yukiko Hiro felé fordult, aki az ajtó mellett álldogált.

– Bejöhetsz, ha akarsz.

– Az illetlenség lenne. – A szamuráj páncélzata csilingelt, ahogy a férfi megrázta a fejét. – Lady Aisha megbélyegeztetne, ha megtudná, hogy kísérő nélkül léptem be egy hölgy hálószobájába.

– Akkor odakint fogsz üldögélni?

– Igen.

Yukiko mintha mosolyt érzett volna a félelmetes acélmaszk mögül.

– Levennéd a sisakodat? – A mempóra mutatott. – Egy életre elég onit láttam már.

– Már láttál onit? – Az mindenképpen a szamuráj javára szólt, hogy csak enyhe kételkedés volt a hangjában. – Hol?

– Hosszú történet – rázta meg a fejét Yukiko. – Nem számít. Levennéd a sisakot, kérlek? Ha rajtad van, nem tudom megállapítani, hogy gúnyolódsz-e velem, vagy sem.

Hiro a torkánál lévő csattal babrált, majd a szemellenző egy nedves cuppanással levált, ahogy a férfi lehámozta a sisakot a fejéről. Haja a fejbőréhez tapadt, az arca nyirkos volt az izzadságtól. Erős álla volt, hetyke kecskeszakálla, és tükörsima arca felett gyönyörű szemek csillogtak.

– Nem gúnyolódom veled, Lady.

Yukiko egy hosszú pillanatig a férfit nézte, eszébe jutottak az álmai, és érezte, hogy arcát újfent az a nevetséges, forró áradat önti el. Korholni kezdte magát, gyors, elsöprő harag mosta el az éjszaka gondolatait, emlékeztetve önmagát, hogy apját és legjobb barátját anyja gyilkosa tartja fogságban. Ha most megpofozhatta volna magát, meg is tette volna.

Most sokkal fontosabb dolgokkal kell foglalkoznod, mint ez a fiú.

– Szükségem van egy finom fürdőre, és át akarok öltözni. – Megpróbált józan, érzelemmentes hangot megütni; végtére is nem a férfi tehet róla, hogy ő hogyan érez. – Szóval találj magadnak egy kényelmes széket a folyosón.

Hiro elmosolyodott, öklével megérintette tenyerét, és meghajolt. Onisisakját a hóna alá csapva kihátrált a szobából, és behúzta maga után a tolóajtót. A lány látta a sziluettjét, amit a lemenő nap skarlátfénye rajzolt a rizspapír falakra; olyan volt, mint egy árnyjáték a pantomim fesztiválról. Az öltözőszobába érve leült egy tükör elé, elkezdte kifésülni a haját, és többé nem volt hajlandó álmokra, gyermeteg fantáziákra vagy az odakint az ajtó előtt ülő fiúra gondolni.

A tükörből visszanéző lány mocskos volt: bőre chifoltos, ruhájára kosz és onivér tapadt, csupasz lábán és öklein hegek virítottak.

Rondának érezte magát. Olyan rondának, mint ez a város, és azok, akik uralják.

A lakosztályhoz külön fürdőház tartozott, így sokáig áztathatta magát a kellemesen meleg vízben, figyelve, ahogy az alvadt vér és izzadság lehámlik a bőréről, majd koszos réteget alkot a víz felszínén. A samponnak lilaakácillata volt. Elmerengett, szemeit lehunyva visszaemlékezett a fák között megbúvó falura. A késre a kezében. A vérre a földön.

Az ígéretre.

Magányában és a vízcsobogás nyugalmában lassan ráébredt a belsejében tátongó ürességre. Olyan volt, mintha valaki megragadta volna egy részét, kihúzta volna belőle, de oly lassan és gyengéden, hogy csak most, a teljes üresség állapotában vette észre a hiányt. Ami most már fájó volt. Hiányérzete volt; olyan érzés tört rá, mintha valami életbevágóan fontos dolgot felejtett volna el, például a saját nevét, vagy arcának formáját. Megpróbálta megragadni ezt az érzést, megtalálni a forrását. Az apja lett volna? Vagy az anyja? Majd kezével elfedve a szemét pislogni kezdett.

Buruu.

Hiányzott neki. Nem úgy, mint a lótuszszívónak a napi adagja, vagy az iszákosnak az üvege. Sokkal gyengédebb vágyakozás volt ez, szomorú és mély; a madárdal nélküli reggel magánya, vagy a napot nem látó virág fájdalma. Az Észlelés segítségével kinyúlt, érzékei határán elkenődött hófoltként érezte az állatot. Bár túl messze volt tőle, hogy hallja a válaszát, elméje felé tolta magát; a vonzás néma, esetlen jeleként, hiánya fájdalmaként.

Hiányzol, testvérem.

Becsukta a szemét, forró könnyei belülről melegítették szemhéját.

Szükségem van rád.

Miközben törülközött, hallotta a fürdőház külső ajtajának nyitódását. Lenyúlt piszkos ruháiért, kezét tantója markolatára helyezte.

– Hiro-szan? – kiáltotta oda.

Az ajtóban egy apró alak jelent meg; egy vele egyidős lány, tökéletes bőrű, nagy, gyönyörű szemű, amely oly sötét volt, mint az ébenfa, szempilláit éjfeketére festette. Enyhén nyílt ajka telt volt, közepét egy hosszú, mélyvörös festékcsík festette csillogóra. Skarlátvörös furisode köntöse selyemanyagát fehér cseresznyevirág-szirmok díszítették. Haját szoros, tekergő kontyba fogva hordta, amelybe elefántcsont hajtűket és vérvörös bojtokat tűzött. A kezében tartott hatalmas halomnyi ruha súlyától annyira meggörnyedt, hogy köntösének hosszú ujja már leért a földre.

– Bocsáss meg, Lady – hajolt meg, tekintetét a földre szegezve. – A ház úrnője megparancsolta, hogy hozzam el neked ezeket.

– Lady Aisha?

– Hai. – A lány újra meghajolt, és a ruhaköteget Yukiko lábai elé helyezte. – Tora Michi vagyok. Tiszteletreméltó asszonyom kéreti, hogy ha már megfürödtél és kipihented magad, akkor látogasd meg egy teára. Szeretné szívből jövő háláját kifejezni Tomo miatt.

– Tomo?

– A kutyája, Lady. – A lány udvariasan eltakarta a száját, és elmosolyodott. – Úrnőm azt kívánja, hogy ezt a junihitoét viseld az alkalomra. Megparancsolta, hogy segítsek az öltözködésnél.

– Rendben van. – Yukiko gyanakodva nézte a ruhahalmot. – Hagyd csak itt.

– Hordtál már korábban junihitoét, Lady?

– ...Nem.

A szolgáló mosolya olyan szélesre nyílt, hogy azt már nem lehetett egy kézzel eltakarni.

– Akkor szükséged lesz a segítségemre.

Egy órába telt, amíg sikerült ráadni a ruhát, és a legvégére Yukiko már tucatnyi alkalommal esküdött meg magának, hogy soha többé nem fogja viselni ezt az átkozott valamit. Réteget réteg után tekernek rá: először fehér selyem alsóneműt, aztán további tizenegy réteget, és mindegyik bonyolultabb volt az előzőnél. Az egész ruha legalább húsz kilót nyomott.

Amikor megvoltak az öltöztetéssel, Michi kifestette Yukiko arcát: csontfehér púdert vitt fel az arcbőrére, vastag szemfestéket a szemei köré, és hosszú, függőleges, mélyvörös festékcsíkot az ajkára, ahogy ő is viselte. Haját széles kontyba tekerte, és aranyfésűkkel fogta össze. Amikor elkészültek, a lány Yukiko válla felett a tükörbe nézett, és elmosolyodott.

– Nagyon szép vagy, Kitsune Yukiko.

– És mindezt csupán egy csésze tea kedvéért?

Michi eltakarta mosolyát.

– Lady Aisha a sógun nővére. A legtöbb udvarhölgy egész nap öltözködik, ha meghallgatásra készül a Ladyvel.

– Istenem, micsoda időpocsékolás. Odakint az utcán mások kenyérért koldulnak ebben a pillanatban is.

Michi óvatosan félrehajtotta a fejét, összehúzta a szemét, duzzadt ajkaival csücsörített.

– Indulnunk kell. Úrnőm már vár rád.

Junihitoéban járni legalább olyan nehéz volt, mint felvenni. A ruha széle olyan szoros volt a bokájánál, hogy Yukiko csak rövid, csusszanó lépéseket tudott tenni a csiszolt padlón. Amikor Michi kinyitotta a hálószoba ajtaját, Hiro még mindig a túloldalon térdelt. Amikor megpillantotta Yukikót, nagy páncélcsörgés és sziszegés közepette felpattant, ám állát a jelek szerint a padlón hagyta.

– Te... – dadogta Hiro. – Egyszerűen...

– Nevetségesen nézek ki – fejezte be Yukiko a mondatot. – Kár erre szót vesztegetni.

Hiro mögöttük masírozott, ahogy a lányok a palota főépületébe értek. Mindenhol csiszolt fenyőfa, díszes rizspapír és hosszú, vérvörös amulettek pompáztak, amelyekre védő kandzsi feliratok kerültek. A mennyezeti ventilátorok csikorogtak a fejük felett a nehéz forróságban, és Yukiko érezte, amint egy izzadságcsepp legördül a gerince mentén a lapockája felé, ahová a tantóját rejtette. Amerre jártak, a szolgák tekintetüket a földre szegezve meghajoltak. Mire hármasuk a kertekhez ért, a lány lába már fájón lüktetett, és combja is tiltakozott a bizarr, csoszogó járás ellen.

Átsétáltak a széles verandán, balra tőlük széles kert terült el, ahol nyomorúságos kis verebek csiripelése törte meg a bűzt. A fák kicsavarodottan álltak, leveleik beteges szürke színűek voltak. Hacsiman jókora kőszobrának kezéből zavaros víz csordogált a közeli patakba, de Yukiko nem látott koi halakat úszni a felszín alatt; csak halott levelek és kerekre csiszolódott kövek bújtak meg a vízben. Emlékezett rá, milyen volt ezekben a kertekben játszani gyerekként, madarakat kergetni és hiába keresni a pillangókat. Arra is emlékezett, amikor apja letérdelt mellé, és elmondta, hogy az anyja elhagyta őket. Hogy már soha többé nem jön vissza.

Pislogott, hogy elűzze a könnyek fenyegetését, majd köhögni kezdett, ahogy a lótuszfüst a torkát marta. Ahogy felpillantott a késő délutáni égboltra, látta, hogy az az alvadt vér színét öltötte magára.

A bushiman őrök elismerően mormogtak, ahogy elhaladtak mellettük. Ahogy egyre mélyebbre haladtak a palotában, mind több skarlátvörös köntös tűnt fel. Amikor a fejedelmi szárnyhoz értek, a skarlátot felcserélte a Kazumitsu elit arany köntöse, az egyszerű vas mellvérteket pedig a sziszegő ó-yoroi páncélok. A Vasszamurájok meghajoltak Hiro előtt, öklüket egyik tenyerükkel fedték el, ő pedig megállt és viszonozta a tisztelgést, miközben páncélja dugattyúi és fogaskerekei énekbe kezdtek. Amint átestek a formalitásokon, az elit tagjai őt is végigmérték, csendesen, mint a szellemek. Kíváncsi szemeiket onimaszkok rejtették.

A folyosó deszkái nyikorogni és csiripelni kezdtek lépteik súlya alatt: ez volt az úgynevezett fülemülepadló, amely az orgyilkosok közeledtét vagy a túlságosan kíváncsi szolgák hallgatózását hivatott jelezni. Yukiko akkor is tekintetek súlyát érezte magán, amikor senki sem volt a közelben, a bőrét csiklandozta a nyugtalanság. A ruhák nehezek és merevek voltak, és mindent megadott volna, hogy újra egyszerű uwagijában lehessen, egyszerű életét élve.

A teaszobába vezető lépcső maga volt a kínszenvedés. Hiro letérdelt a földre odakint, miközben Michi feltárta a szárnyas ajtók sorát és bejelentette Yukiko nevét, aki aztán majdnem hanyatt esve betántorgott, és szemét meresztve a sűrűsödő félhomályba pislogott, ahol tucatnyi fiatal lány nevetgélt.

– Csitt – szisszent fel Lady Aisha, és csettintett egyet az ujjával. A vihogás azonnal elhalt.

Yukiko kilépett szandáljából, és körülnézett a szobában. A falakra tigrismotívumokat festettek, amint a stilizált dzsungelben lopakodnak. A balkon a kertre nyílt, a nyitott ajtókon szánalmas verébszó sodródott be az üdvözítően hűvös szellővel keveredve. Lótuszvesszőből szőtt gyékényszőnyegek fedték a padlót, a szoba közepén pedig egy alacsony, selyempárnákkal körülvett asztal állt. Tucatnyi, vörös selyem furisodéba öltözött szolgálólány ücsörgött a falak mentén, leplezetlen érdeklődéssel nézve Yukikót. Ám a lány figyelmét a szoba közepén ülő nő ragadta meg, a látványtól szabadulni sem tudott.

Lady Aisha csak néhány évvel volt idősebb nála, és teljes szépségében ragyogott. Olyan volt, mintha alabástromból faragták volna ki; egy szobor, mely lelépett talapzatáról, hogy hús-vér lények közé kerülhessen. A sminkje, a haja, a ruhája, minden makulátlan volt rajta. Magas arccsontja, hollófekete hajtincsei és telt, festett ajkai voltak. Yukiko eltűnődött, vajon hány szolgálólány dolgozhatott hosszú órákon át ezért a megjelenésért. Bár a Lady csodaszép volt – valóban lélegzetelállító –, Yukiko nem érzett mást, csak undort; megvetést a közszemlére tett vagyon, a felszín mögött érezhető erőlködés iránt. Érezte, hogy mindez majdnem kibukik a fogai közül, ahogy a homlokát a padlóhoz érintette.

– Lady Tora Aisha.

– Kitsune Yukiko – üdvözölte Aisha mély, füstös hangon. – Köszönjük, hogy meglátogattál minket.

– A megtiszteltetés az enyém, úrnőm.

Az Aisha ölében fekvő terrier leugrott a földre, odaszaladt Yukikóhoz, majd elkezdte a lány fülét nyalni, aki erre felült, a szolgálólányok siserahada pedig nevetni kezdett. Aisha előhúzta legyező formájú lélegeztetőjét ruhája ujjából, hogy elrejtse mosolyát. Yukiko megvakarta a kölyökkutya füleit, majd érezve, hogy a föld kifordul a lába alól, az Észlelés szédülete mindent a tetejére fordított.

Helló! Boldog vagy? Játszanál?

Ahogy Yukiko a kiskutya szemébe nézett, olyan érzése támadt Buruu távolléte miatt, mintha megsebezték volna.

Most nem, kicsikém.

A kutyus ugatni kezdett, és körbetáncolta.

– Gyere, ülj le mellém, Kitsune Yukiko – kérte Aisha.

Yukiko a teázóasztal mellé térdelt. A kiskutya az ajtónál hagyott szandálját ugatta. A lány nézte, hogy készíti el Aisha a teát; a kanna és a csészealjak elegáns, stilizált táncát és az édes gőzt. Három lány kezdett el játszani a shamisenen, megtöltve a levegőt lágy, szinte hipnotikus zenével. A kirifából faragott, gyöngyház berakásos, finom megmunkálású hangszerek majdnem két méter hosszúak voltak. A földre fektetve játszottak rajtuk, a lányok mellettük térdeltek, ujjaikkal pengetve a tizenhárom húrt. A rebegő hangjegyek hosszan és édesen szóltak, néha már-már melankolikusan, mintha csak a hangszerek azt a hangot keresnék, amely szépségben hozzájuk illik.

– Azt mondják, elfogtál egy vihartigrist. – Aisha, miközben Yukiko csészéjét öntötte tele, végig a teáskészletet nézte. – És megmentetted egy Céhtag életét. Hosszú napokon át egyedül tartottad életben az Iishiben.

– Hai. – Yukiko háromszor emelte meg csészéjét, mielőtt elfogadta volna a teát, majd meghajolt Aisha felé.

– Igazán rendkívüli történet – viszonozta Aisha a meghajlást, majd megtöltötte a saját csészéjét is. – Egy nap el kell majd mesélned.

– Ahogy kívánod, Lady.

Aisha rápillantott Yukiko csészéjére, várva, hogy elsőként a vendég igyon.

– Hány éves vagy, Kitsune Yukiko?

A junihitoe úgy szorította össze Yukikót, mint egy sírkamra levegője. Az izzadság a szemét marta, szerette volna megdörzsölni, de félt, hogy elkeni azt az átkozott sminket. Inkább megpróbált pislogni, hogy a csípést elmulassza, majd felemelte csészéjét, hogy belekóstoljon a gőzölgő folyadékba.

– Tizenhat, Lady.

– Oly fiatal. És lám, téged ünnepel az egész város.

– ...nem tudok róla, Lady.

– És mily szerény!

A szolgálólányok kuncogni kezdtek. Aisha belekortyolt a teájába, a csésze pereme felett Yukikót nézte.

– Nagyon szép vagy, Yukiko-csan.

– Megtisztelsz, Lady.

– Megfelel a szállásod?

– Hai, Lady.

– Feltételezem, hogy Michi-csan a segítségedre volt.

– Hai, Lady. Nagyon is.

– Jól áll a junihitoe.

– Köszönetem az ajándékért, Lady.

– Testvérem, a Szeii Taisógun rettentően boldog.

– Ahogy mondja, Lady.

– Sok-sok év óta nem láttam ilyen boldognak. Nagyszerű ajándékot hoztál neki.

Yukiko érezte, hogy forrni kezd benne a düh, egyre türelmetlenebb lett ettől a buta szertartástól és az értelmetlen, egyoldalú beszélgetéstől. Úgy érezte, mintha ez a festett baba róla beszélne és nem hozzá. Hogy nem is érdekli az, amit Yukiko mond vagy érez, hogy mindez csak egy morzsa Aisha banális életében, amely másról sem szól, mint a szép ruhákról és a tükör előtti szépítkezésről.

Tudta, hogy nem szabadna megszólalnia, hogy elég lenne bólintania és tovább izzadnia ebben a nevetséges ruhában, és kortyolgatnia ezt az átkozott teát egy mosollyal az ajkán. De képtelen volt erre.

– Ám a testvéred mégis egy tömlöc mélyén tartja fogva apámat – mondta –, aki éhezik, majdnem meztelen, csupán egy csupasz szikla a párnája, és egy vödörbe végzi a dolgát.

Mintha mindenki egyszerre kapott volna levegő után, a zene hirtelen abbamaradt, a holtsápadtra festett arcok még sápadtabbakká váltak. Aisha mozdulatlanná merevedett, mint egy darab szikla, a teáscsészét az ajka előtt tartotta, és mindössze egyszer pislogott Yukiko felé sötét, nedvesen csillogó szemével. Hallotta, hogy mögötte Michi valamit súg magában, talán egy imát.

– Hagyjatok magunkra – szólalt meg Aisha, hangjából kiérződött a fémes parancs. A szolgálólányok egyszerre álltak fel, és siettek ki a szobából, apró lépteik kopogtak a gyékénymatracokon.

Yukiko meghajtotta a fejét, bizonytalansága felülkerekedett haragján. Ez az agresszió, ez a türelmetlenség; mindez nem volt jellemző rá. Általában meggondolt volt, apja függőségének árnyékában koránál érettebbé vált. Olyan volt, mintha...

Hát persze.

Buruu. Aki valaha oly ösztönlény volt. Impulzív és fékezhetetlen. Ám most már megmutatta, hogy képes a visszafogottságra, a türelemre, az összetett gondolatokra, az értelem lassan felülkerekedett vadállati természetén. Megosztották álmaikat. Megosztották az érzéseiket. A köztük lévő kötelék napról napra erősebb lett.

Egyre inkább olyan lesz, mint én.

– Sajnálom, Lady – mormolta. – Bocsánatért esedezem.

És én olyanná válók, mint ő.

Aisha óvatosan, biztos kézzel letette csészéjét az asztalra.

– Mit akarsz, Kitsune Yukiko.

Yukiko félve a Lady arcát figyelte. Nem tűnt dühösnek vagy megbántottnak. Aisha tetőtől talpig végigmérte Yukikót, mintha csak méretet készülne venni róla. Szemében vad értelem lobogott, a számító, pontos ravaszság, amely tökéletesen illett a hangjából kiérződő tekintélyhez. A shamisen hangja újra felcsendült a szomszéd szobából, arra hivatva, hogy leplezze beszélgetésüket a papírvékony falak között. Yukiko csak most kezdte gyanítani, hogy több is van e nő mögött, mint a csinos ruhák és a teaszertartások.

– Hogy mit akarok?

– Igen – felelte Aisha –, mi az, amit itt, Kigenben elérni kívánsz?

Yukiko pislogott, de nem mondott semmit.

– Szabadon beszélhetsz.

– Nos – Yukiko óvatosan megnyalta az ajkát –, először is szeretném, ha az apám kiszabadulna a börtönből.

– És azt gondolod, ennek legjobb módja az, ha sértegetsz?

– Nem – suttogta. – Sajnálom, La...

– Ne szabadkozz a hibáidért – szakította félbe Aisha. – Tanulj belőlük.

– Én nem...

– Mi, ennek a városnak és ennek a szigetnek az asszonyai, nem tűnünk fontosnak. Nem vezetünk hadseregeket. Nem birtoklunk földet, és nem veszünk részt háborúkban. A férfiak csak kellemes időtöltésként tekintenek ránk. De egy pillanatig se hidd, hogy ez azt jelenti, hogy erőtlenek vagyunk. Soha ne becsüld le egy nőnek a férfiak feletti hatalmát, Kitsune Yukiko.

– Nem, Lady.

– Fiatal vagy és nem vagy jártas az udvar ügyes-bajos dolgaiban, hiszen a vadonban nőttél fel egy drogfüggő apa oldalán. Ez egy olyan hátrány, amelyet hamar le kell küzdened. Mert hidd el nekem, közvetlenül utánam most te vagy Shima legbefolyásosabb asszonya.

– Hogyan...?

– Yoritomónak szüksége van rád, Yukiko. – Aisha sötét, sistergő tekintete fogolyként tartotta. – Tudom, hogy mi vagy: yókai-kin. Az egész udvar tudja. Mára már az egész város hallotta a történetedet. Utcai mesemondók ülnek a sarkon és bárkinek, aki pár koukát dob a perselyükbe, eléneklik dalukat a bátor „Arashi-no-kóról”, aki tucatnyi onit ölt le és megszelídítette a hatalmas vihartigrist. Tudtad, hogy a Céh már elküldte hozzánk a megbízottját, aki azt követeli, hogy máglyára vessünk?

Yukiko érezte, hogy gyomra görcsbe rándul, amikor nemmel felelt.

– Yoritomo az arcába nevetett. El tudod ezt képzelni? Maga a Shateigashira volt az, aki a Céhet képviseli ebben a városban. De Yoritomo kinevette. – Aisha a fejét rázta. – Az öcsém semmi másra nem gondol, csak az álmára. Arra, hogy az arashitora hátán hozza el nekünk a gaijinok feletti végső győzelmet, amelyre még apánk tucatnyi különböző hadvezére sem volt képes. Egy olyan győzelem lenne ez, amelyről generációkon keresztül mesélnének majd. És te megadhatod neki ezt, Yukiko-csan. Csakis te.

Aisha kezébe vette a csészéjét és belekortyolt.

– Mit gondolsz, miért hozattalak ide magam elé? Miért vetettem fel veled ezt a ruhát?

– ...Nem tudom, Lady.

– Nemcsak fiatal vagy, hanem gyönyörű is. A palotában a férfiak fele már tudta ezt, a többinek nemrég mondtam el, micsoda kincs vagy. A férfiak idióták. Az ágyékukkal gondolkodnak, nem a fejükkel. A szépség fegyver, olyan éles, mint bármely lánckatana. A férfiak bármit megtennének, hogy birtokolhassák, még ha csak egy pillanatig is. Az ilyen gerjedelemmel találkozva egy kislány elpirul, és a földre szegezi tekintetét. Egy nő úgy játszik rajta, mint a shamisenen. – Aisha a másik szobában lévő zenészek felé intett. – És eléri, amit akar.

– Miért mondod el nekem mindezt?

Aisha elmosolyodott.

– Mert jó ember vagy. Kedves a lelked és bátor a szíved. Itt a palotában a legtöbb ember egyik jó tulajdonsággal sem rendelkezik. Tudom, mit tettek veled. Veled és a családoddal. Szeretném látni, ahogy megkapod, amit akarsz, Yukiko-csan. És azt is látni akarom, hogy mások megkapják azt, amit megérdemelnek.

Aisha kiitta az utolsó csepp teát is a csészéből, majd az asztalra tette – a porcelánon, a csésze szélén egy halványszínű rúzsfolt maradt.

– Üzenetet kaptam egy régi jó barátomtól, akit már sok-sok éve nem láttam. Tudatta velem, hogy az édesapja jól van. Megkért, hogy adjam át neked az üdvözletét.

– Nekem?

– Hai.

Aisha benyúlt a ruhája ujjába, majd valamit az asztalra tett kettejük közé. Kitárva legyezőjét eltakarta az arcát. A Yukikóra szegezett szemek gyémántkemények voltak.

Yukiko lenézett a fehér alakra, amely világosan kirajzolódott a sötét tíkfa felületén. Törékeny volt, mint egy cukorháló, szirmai olyan alakúak voltak, mint egy lefelé fordított tál. A szíve dübörögni kezdett, ahogy belélegezte az illatát, az Iishi édes parfümjét.

Egy lilaakác virága volt.