Zöld és hőség bűzlő kuszasága. Vihar dalolt a feje fölött, ősi és teljes, mellkasa belesajdult a vágyba. Vonzotta, akár a gravitáció, akár a hold az árapályt, és siettette felfelé. De szárnyai nem működtek. Nem tudott repülni. A hitvány majomszernek megcsonkították. Megsebezték. Darabokra vágták.

MINDNYÁJA TOKA T MEGÖLLEK.

Préda menekült ügyetlen közeledésére. Karmai ropogtak a lehullott leveleken és a törékeny gallyakon, szárnyai felszántották a nedves bozótot, és nagyobb zajt csaptak, mint Raijin maga. A kicsi húsdarabok már messziről meghallották jöttét. Nincs vadászat. Nincs étel.

NAGYON ÉHES.

Így gyalogolt. Sok lépést tett meg. Túl sokat ahhoz, hogy megszámolja. Víz hömpölygött lefelé, olyan gyorsan, hogy a fenevad megtorpant, folyót remélt és kövér, lassú halakat. Nem törődött szárnyainak lecsökkent súlyával, a megcsonkított tollak lapos alakjával. Az emberek tette miatt érzett dühe órákig duzzadt, amíg végül felforrt és kifutott, és behajlított karmokkal meg borotvaéles csőrrel lecsapott. Facsemetéket csavart ki gyökerestül, leesett tuskókat tépett ki ágyukból frusztrációját kiüvöltötte a fent morajló felhők felé.

Semmi válasz.

Aztán hullámzó mellkassal, ide-oda csapkodó farokkal, a történtek súlya alatt lehajtott fejjel állt ott. Majd legbelül egyetlen gondolat emelte fel kígyófejét, és suttogta hegyes, villás nyelvével az igazságot, amelyet épp annyira nem lehetett tagadni, mintha magába a föld csontjába vésték volna.

SOHA NEM KELLETT VOLNA IDEJÖNNÖM.

Továbbgyalogolt. Újszülött farkaskölyökként botladozott ügyetlenül a smaragdzöld függönyben. Tombolás és enyhülés váltotta egymást körforgásban, felgyűlt, majd megszakadt, újra és újra. És ekkor, saját üvöltésének elhalványuló visszhangja, a fekete felhők robaja és a süvítő szél hangja alatt, az ősi fák ágai között, meghallotta.

Egy sikoly.

Eltartott egy percig, mire felismerte, hogy mi az: a majomgyermek jajveszékelése. Azé, amelyik beszélt elméjében, amelyik kiszabadította a ketrecből, és megmentette a tűzhaláltól. A lány sikolya rettegéssel volt tele, ziháló volt, kétségbeesett. Félelmének remegő dalára válaszként egy visszhangzó üvöltés harsant. Mély volt, akár a sír. Torz és gyöngyöző. A háta mögül jött, a sír földjének bűze és kőromja felől, amiről jól tudta, hogy kerülnie kell.

Beleszagolt a levegőbe. A halál szagát érezte. A távolban futó lábak hangját hallotta; az egyik pár könnyű volt, akár a felhők álma, a másik súlyos léptekkel rázta meg a földet. Fák dőltek, düh és fájdalom üvöltése hallatszott. És a szörny a majomgyermekre gondolt, ahogy az esőben nyomorult, hívatlan sajnálatával árasztotta el elméjét, amikor felébredt, hogy szárnyait megcsonkítva találja. A börtöne zárján remegő ujjakra gondolt, ahogy azok kicsúsztatták a reteszt, miközben lángok nyúltak feléjük éhes kezekkel. Nem megadott tartozásra gondolt, és hallotta a lány hangját elméjében; régi szavak emléke töltötte meg halvány, nyafogó bűntudattal.

„Nem én voltam, aki megcsonkított. Elkenődött folt lennél a hegyoldalon, ha nem mentelek meg.”

A levelekből álló mennyezetre és a mögötte megbúvó égre pislogott, majd behajlította csonka szárnyait. Eső és szél simogatta tönkretett tollait, s közben a majomgyermek szavai ismétlődtek újra meg újra a fejében. Fröcsögő és rosszindulatú nevetés gurgulázását hallotta halványan a viharban. Fekete hang beszélt a Sötétek nyelvén, veszedelmes volt és aljas. Villám döfte át a homályt, a ragadozóösztön felgyorsította pulzusát. Aztán már futott is, a küzdelem halványuló hangját követve keresztül vágtatott a bozóton, fatuskókat és karmoló faágakat ugratott át, nyomában az azáleaszirmok illatos hópelyhekként szálltak.

Alakokat látott a fák között. Fekete vér szagát érezte. Kivont kardra lett figyelmes. Egy démon, egy Jomi-ivadék tornyosult három és fél méterre a majomgyermek fölé, bőre csiszolt éjkék volt, s készen állt arra, hogy felhasítsa a lányt a hullámzó zöld mezőn. Mennydörgés robajlott a felhők között, az egekben Raijin ütötte kalapáccsal dobjait, üreges, dörgő visszhangok hallatszottak a templom romjai mélyéről, a szörny mögül. Borotvaéles karmok, megtört kék szikrák és csapkodó szárnyak keverékéből álló széllökésként ugrott az oni vállára. Tépett. Harapott. A levegőt verdeste, és a nyelvét elöntő undorító vértől émelygett.

Sírgödör és hamu ízét érezte, az égő haj és nyitott sírok bűzét.

Furkósbot lendült felé a sötétből. Eltaszította magát a démontól és pár csodás pillanatig a levegőt szántotta, majdnem minden feledésébe merült, hulló levelek apró forgószelei táncoltak szárnyai csapkodásának ütemére. Súlytalan volt. Repült.

Gerinc törését hallotta a háta mögül, és a gödördémon sűrű nyálú halálhörgését, ahogy az a földre omlott. Megcsonkított szárnyaival keményen landolt, vérfoltos karmait a földbe vájta. A megmaradt oni felé fordította tekintetét, és mély levegőt vett, alvadt vér bűzét lélegezte be, ahogy az a párolgó zöld rothadás szagával keveredett. Az oni társának tetemére nézett, és egyik kezéből a másikba dobálta a furkósbotot.

ÉRZEM A FÉLELMET BENNED, KICSI DÉMON.

Üvöltés hallatszott. Furkósbot lendült magasra. Villám szelte át az eget, és fürdette a jelenetet múló, ragyogó fehérbe: a végtelen vadont, a földhöz kötött arashitorát és a gödördémont, amely készen állt arra, hogy betörje ellenfele koponyáját.

Támadásba lendültek a megtépázott talajon, mikor összeütköztek, forogva a földre zuhantak, tollak, szirmok és sikolyok összevisszaságaként.

Sötét tócsák fröccsentek a fehér azáleaszirmokra.

Egy csikorgás, egy fuldokló bugyogás, aztán hatalmas, üres csend.

Felemelkedett az árnyékból, tollát fekete vér szennyezte. Látta a majomgyermeket, ahogy kiterült a sötétben, arcát alvadt vér fedte. Kihegyezett fém apró szilánkja feküdt kinyújtott karja közelében. Közelebb lépett hozzá, és lehajtotta a fejét, kihívás morgása növekedett a torkában. A lány az acél felé tapogatott, még most is, hogy világa elsötétülőben volt.

Gyenge volt. Törékeny. Egyáltalán nem jelentett valódi veszélyt.

Ha ez a győzelem volt, egyedül az övé volt.

Amint a csata heve elfakult, visszatért a gravitáció, és fájdalmasan valóssá tette húsának és csontjainak súlyát. Az eső és a szél dallamot dúdolt, melyet az arashitora születése óta jól ismert, de most túl távoli volt ahhoz, hogy vigaszt jelentsen. Úgy érezte magát, akár a gyermek, melyet túl korán téptek ki anyja méhéből, a nyamvadt földhöz volt kötve, és annak gyűlöletes vonzásának markában tehetetlen volt. A repülés után vágyakozva kiterjesztette szárnyait, de a szikrák megtörtek megcsonkított tollai hegyén. Hallgatta a dalt, melynek már nem volt részese, s érezte hívását, akár vas a mágnesét. Ahogy áldozat a bosszúét.

Felüvöltött az égre, düh és vágyakozás hurrikán sikolyával ürítette ki tüdejét.

Lábánál a lány megadta magát a sötétségnek.