A propellerek monoton altatódalt zümmögtek, de az álomképek folyvást visszarángatták Yukikót az ébrenlétbe. Fölötte a függőágy üres volt, a megereszkedett, fakó, összecsomózott kötelekben nem feküdt ott lótuszfüsttől szagló apja. Hirtelen pánikba esett, mikor észrevette, hogy eltűnt, de összeszorított fogakkal elűzte az érzést. Az ablakon át kinézett a csillagtalan égboltra, próbálta kitalálni, hogy hány óra lehet. Rájött, hogy a hajnal még messze van. Az otthonuk pedig még távolabb.

Kiosont a hálófülkéből, a lépcsők felé lopakodott, talpa alatt a motorok állandó zümmögésétől vibrált a padló. A chi szagától elkábult, a feje elnehezedett, ebben a magasságban a légszomjjal is küzdenie kellett, mégis a friss levegő ígérete csábította a lányt a fedélzetre, nem pedig a gondolat, hogy ott rábukkanhat a füsttől megrészegült apjára.

És nem is az, hogy tudta, egy ügyetlen lépés, és az apja már a mélyben találja magát. Egyáltalán nem.

Apja a lámpa fényénél üldögélt az őrökkel együtt, törökülésben egy halom vastag kenderkötélen, de a lány megkönnyebbülése azonnal elillant, ahogy a lótusz füstjének ismerős szaga megcsapta az orrát. Hárman osztoztak az apjával egy fapipán. Egy fiatal férfi koszos szalmakalapban, egy másik férfi, aki az apjával nagyjából egyidős lehetett és egy fiatal, tizenegy-tizenkét év körüli fiú.

A fiatalabb férfi karján nem volt klánirezumi, csupán egy koi ponty és egy gésatetoválás, ebből tudta, hogy az illető egy alacsony sorból származó Burakumin. A fiú még nem volt elég idős, hogy férfinak nyilvánítsák, ezért rajta még nem volt tetoválás, így Yukiko csak találgathatott, hogy vajon hová tartozhat. A bőre sápadt volt, de nem elég sápadt ahhoz, hogy Kitsune legyen. Talán a Főnix klán tagja lehet.

Yukiko melléjük lépett, de az árnyékban maradt, így hallgatta durva tréfáikat, kocsishoz illő beszélgetésüket és rekedtes röhögésüket. Néhány perc is eltelt, mire a szalmakalapos felhőnjáró végre észrevette. Véreres szemekkel rábámult, de időbe tellett, mire kitisztult a tekintete. Mélyet szívott a pipából, majd átadta a mellette ülő fiatal hajósinasnak.

– Kisasszony? – A hangja tompa és nyers volt, szavai nyomán füstfoszlányok szálltak az ajkai közül. – Segíthetek valamiben?

A mellette ülő férfiak is felpillantottak, Masaru volt az utolsó, aki odafordult. Csak gyors pillantást vetett rá, de a lány így is észrevette a szégyent a tekintetében.

– Nem szeretnék semmit, köszönöm, szama. – Yukiko udvariasan meghajolt, de közben undorodva nézett a lótuszpipára. – Csak szerettem volna kiszellőztetni a fejem a friss levegőn.

– Hát, idefent nem igazán lesz hozzá szerencséje – szólalt meg a fiatal fiú, miközben egy grimasz kíséretében odaadta Masarunak a pipát.

Az idősebbik felhőnjáró rákoppintott a fiú fejére, majdnem olyan gyorsan, mint egy jáde vipera az áldozatára. A férfi arcán háromnapos borosta sötétlett, jobb vállát egyszerű sárkánytetoválás díszítette, valószínűleg egy kikötői művész munkája lehetett.

– Figyelj a szádra, ha hölgyek vannak a közeledben, Kigoro – szólt a fiúra, miközben egyik ujját figyelmeztetően az orra elé tartotta. – A hajó jobb oldalán elegendő friss levegő áll rendelkezésükre azoknak, akik nem tisztelik ezt a hajót.

A szalmakalapos felhőnjáró kuncogott, a fiatal fiú bocsánatot motyogva elvörösödött. Egy pillanatig csak a Vihargyermek vázának nyöszörgését, a hatalmas propellerek hipnotikus búgását és a hajó gyomrában dolgozó motorok fémes zúgását lehetett hallani. Yukiko az apjára nézett, de a férfi konokul oda sem fordította a tekintetét.

– Bocsásson meg, kérem! – Az idősebb felhőnjáró öklét a tenyerébe szorítva meghajolt. – Ryu Saito vagyok. Ő itt Benjiro. – A fiatalabb felhőnjáró szalmakalappal a fején meghajolt. – Ez a nagyszájú pedig Fushicho Kigoro.

A fiatal fiú a tarkóját dörzsölgetve meghajolt felé.

Vagyis Főnix. Igazam volt.

– Kitsune Yukiko vagyok...

– Tudjuk, hogy ki ön, hölgyem – emelte fel Saito bocsánatkérően a kezét. – Az önről szóló történetek már megelőzték. Ön a Fekete Róka, Masaru-szama lánya – veregette meg a férfi az apja vállát –, és azért jött, hogy Tora Yoritomo sógun parancsára a vihartigrisre vadásszon.

– Hogy ő legyen Shima következő vihartáncosa – tette hozzá a fiú.

Saito megvonta a vállát, és visszavette a pipát, melyben a lótuszgyanta vörösen izzott, mikor beleszívott.

– Ezt gondolod, fiatal Kigoro? – Saito beszéd közben benntartotta a füstöt. – Yoritomo-no-miya Vihartáncos lesz?

A fiú pislogott.

– Ezt beszélik.

– Beszélik? – Saito kifújta a füstöt, majd a kezével elhessegette. – Kicsoda? A levegő kami?

– Az emberek – vont vállat a fiú. – Lent a kikötőben.

– Értem. – Saito megrázta a fejét, majd továbbadta a pipát. – Miért van az, hogy ezek a mai gyerekek ennyit beszélnek, pedig olyan keveset tudnak? – nézett a fiúra bandzsítva. – Egy Vihartáncos több annál, mint hogy egy bestián lovagol. Nem elég hozzá, hogy egy vihartigris hátára áll az ember, ehhez hősnek kell lenni, mint Kitsune no Akira volt.

– Dicsőség neki! – Benjiro felemelte a pipáját, hosszú füstöt fújva, melyet szétkergetett a szél.

– Miért? – Kigoro a két férfit nézte. – Mit tett?

Fájdalmas kiáltások hasítottak az éjszakába, mikor a két felhőnjáró egymás után tarkón csapta Kigorót. Yukiko sajnálatot érzett a fiú iránt, és megpróbálta túlkiabálni a zajt.

– Ő ölte meg Boukyakut, fiatal szama. A tengeri sárkányt, aki elpusztította Takaiyama szigetét.

– Ahhh! – Benjiro Yukikóra mutatott és meghajolt, látszott, hogy megártott neki a lótusz. – Látod, Saito-szan? Van olyan fiatal, akit érdekel a sziget nagyszerű történelme. A Fekete Róka legalább megtanította a lányát a múlt leckéire – hajolt meg bizonytalanul Masaru felé is. – Tiszteletem, nagy szama.

– Nem is léteznek tengeri sárkányok – fintorgott a hajósinas a társait méregetve. – És nem létezik olyan nevű sziget sem, hogy Takaiyama. Csak szórakozni akartok velem.

– Most már nem léteznek sárkányok – helyeselt Yukiko. – De nagyon régen, mielőtt az óceánok vörössé változtak volna, a Shimát körülvevő vizekben úszkáltak. A Kitsune főváros nagy múzeumában kiállították a csontvázukat is.

– Te láttad?

– Egyszer. – A lány lesütötte a szemét. – Anyámmal és a testvéremmel. Hosszú évekkel ezelőtt.

– És milyen volt?

– Félelmetes. Mérgező tüskéi voltak, a foga pedig olyan hosszú és éles, mint egy katana.

– ...de semelyik nem volt olyan félelmetes, mint a hatalmas Boukyaku, a Felejtés Sárkánya.

Yukiko felnézett, mikor meghallotta apja hangját. A férfi tekintete a korláton túl a sötétségbe meredt, messze a sötét éjszakába, hangja rekedt volt a lótuszfüsttől. Ujjaival megsimogatta őszülő bajuszát, majd megnyalta az ajkát. Mikor a férfi mesélni kezdett, Yukiko egy pillanatra újra kislánynak érezte magát, ahogy Satoruval és Buruuval együtt a tűz előtt összegömbölyödve hallgatják édesapjuk csodálatos történeteit.

– Azt mondják, a farka olyan széles volt, mint a birodalmi palota falai. És ha mérgében meglengette, nyomában égig érő cunami keletkezett. Egy falatra le tudott nyelni egy hajót a legénységével együtt, egy szippantására egész rajnyi mélytengeri tonhal csúszott le a torkán. A keleti óceán fosztogatásától egyre kövérebb és terjedelmesebb lett, de ezzel egy időben a Takaiyama sziget – mert bizony így hívták, fiatal szama – halászai közel álltak az éhenhaláshoz. Szuszano-óhoz, a Viharok Istenéhez imádkoztak, hogy vezesse el Boukyakut a vizeikből.

Saito a térdére támaszkodva előrébb hajolt, Benjiro pedig megbabonázva figyelte Masarut. Úgy tűnt, a motorok dübörgése és a propellerek moraja elhalkult, a férfi hangja pedig olyan delejesnek tűnt, mint molylepkék számára a fény.

– De a nagy tengeri sárkány kihallgatta a sziget lakóinak könyörgését – Masaru teljesen elfeledkezett a kezében lógó pipáról, melyből vékony csíkban szállt a füst –, ezért szörnyű haragjában nagyra tátotta a pofáját, majd elnyelte a szigetet és minden lakóját: férfiakat, nőket, gyerekeket és állatokat. Ezért ír a szent Tízezer Nap Könyve Shima nyolc szigetéről, mikor most csupán hét van.

Saito kiegyenesedett, megsimogatta őszülő szakállát, és a hajósinasra nézett.

– És az olyan tudatlan kölykök, mint te, ezért nem hallottátok még Takaiyama nevét.

– Boukyaku is Fekete Yókai volt? – nézett a fiú kérdőn Masarura.

– Nem – rázta a fejét a Vadászmester. – Nem fekete volt.

– De gonosz volt.

– Háromféle yókai van, fiatal szama. – Masaru az ujjait használta számolásra. – Fehér, mint a nagy főnix. Tiszta és vad. – A második ujja következett. – A fekete, ami a Jomi alvilágban született: oni, nagaraja, meg hasonlók. A gonosz teremtményei. – A harmadik ujját emelte. – A legtöbb szellemállat egyszerűen szürke. Ők a világ szerves részei, és nincsenek korlátaik. Lehetnek csodálatosak, mint a nagy vihartigris, aki válaszol a Vihartáncos hívására. De ott vannak például a tengeri sárkányok, amelyek kegyetlennek tűnhetnek, ahogy a dagály is kegyetlen egy fuldokló ember számára.

Nem úgy tűnt, hogy sikerült meggyőznie a fiút.

– És Kitsune no Akirának mi köze mindehhez?

A felhőnjárók Masarura néztek. A férfi egy pillanatig a kezében tartott pipáját figyelte, majd folytatta a mesét.

– Egy férfi túlélte Takaiyama pusztulását. Egy egyszerű halász, aki a parttól messze horgászott, és mire hazaért, nem maradt semmi az otthonából. A férfi hosszú, fáradságos utat tett meg, mire százegy nap alatt elért Tenma Chitose uralkodó udvarába, épp a Lord Izanagi tiszteletére rendezett ünnepély előtt. Ruhái rongyosak voltak, ő pedig beleőrült a fájdalomba, ami érte, ezért a császár őrsége nem engedte meg neki, hogy belépjen a palotába, mivel az ünnepség már javában zajlott. De a hatalmas Kitsune no Akira, aki a császár meghívására épp Kigenben tartózkodott, az uralkodó kertjében élő fecskék csiviteléséből tudomást szerzett a férfiról. Ekkor egy igaz szamuráj alázatosságával a Vihartáncos saját ruháit adta a férfinak, és utasította, hogy üljön az ő helyére a császár asztalánál, és egyen helyette. Ezután Kitsune no Akira felpattant a vihartigrisére, a hatalmas Raikoura, akinek hangja a vihar volt, szárnyai pedig Raijin dalát zengték. Gyorsabban szálltak, mint a szél, egészen addig a helyig, ahol a nagy Boukyaku feküdt.

A fiú hunyorgott.

– Mi az a Raijin dala, szama?

– Az arashitorák a Mennydörgés Istenének, Raijinnak a gyermekei, fiatal szama – mosolyodott el a Vadászmester. – Mikor mennydörgés és vihar van, a szárnyaikat hallod.

Saito elvette a pipát Masaru kezéből, uwagija ujjából kihalászott egy kis bőrzacskót, és újra megtöltötte a pipa fejét egy adag friss gyantával. Yukiko a lótuszimádó szürke ujjainak végén látható foltokat nézte: ugyanilyen kékesfekete árnyalatú volt az apjáé is.

Saito a lámpa lángjánál meggyújtotta a pipát; a tűz fénye Masaru véreres szemében tükröződött, mintha ott is lángok égnének.

– A harc olyan ádáz volt, amilyet még nem látott a világ. Az eget mennydörgések szaggatták, a partot hatalmas hullámok csapkodták, egész falvakat mosva el, mintha azok gyenge faágak lettek volna. Az emberek lélegzet-visszafojtva álltak, mert Kitsune no Akira hatalmas harcos volt, de még sosem volt ennyire halálos ellenfele, mint Boukyaku. Fogai kardok voltak, üvöltése földrengést idézett elő.

De végül a Vihartáncos visszatért a palotába. Páncélja szétroncsolódott, bőrét méreggel teli fogak szaggatták, de a hatalmas vihartigris, Raikou a karmai közt hozta Boukyaku vértől csöpögő szívét Kitsune no Akira visszatért a császári ünnepségre, és mélyen meghajolva bemutatta a halásznak a szívet. Mikor a császár megkérdezte, hogy mit kér hősies tettéért cserébe, Kitsune no Akira azt válaszolta, hogy az ünnepség minden résztvevője mindig emlékezzen a Takaiyama névre, hogy a Feledékenység Sárkánya többé ne erősödjön meg. Ezután letérdelt kijelölt helyéhez az asztalnál, ivott a császár egészségére, majd a sárkány mérgétől, ami átjárta a testét, holtan esett össze.

– Áldott legyen! – Benjiro öklét a tenyerébe szorítva meghajolt, majd a lótuszpipáért nyúlt.

– Áldott legyen! – biccentett Saito, és nagyott szívott a pipából, mielőtt továbbadta volna.

A hajóinas hunyorogva Yukikora nézett.

– Ez igaz?

– Így mesélik – felelte a lány, még mindig az apját nézve – De ki tudja, hogy valóban létezett-e.

Masaru végre felnézett a lányára.

– Természetesen létezett.

Yukiko továbbbeszélt a hajóinashoz, mintha az apja meg sem szólalt volna.

– Az is lehet, hogy egy földrengés által keltett hullámok nyelték el Takaiyamát. Az emberek sárkányokat vagy az isteneket szokták hibáztatni saját szerencsétlenségükért, gyakran még akkor is, mikor saját maguk tehetnek a hibáikról. – A lány Masaru lábujjaira pillantott. – Lehet, hogy Kitsune no Akira csupán egy példabeszéd. Egy figyelmeztetés, hogy tiszteljük meg a halottainkat azzal, hogy soha nem feledjük el a nevüket. – Vállrándítva a fiúra nézett. – Ki tudja?

– Én tudom – nézett rá Masaru csipás, vérvörös szemekkel. – Én tudom.

Yukiko visszanézett rá. Elmosódó szavak, ostoba tekintet, bódult, bamba arckifejezés és szürkülő arc: veszteség következtében támadt fájdalom jól megérdemelt érzéstelenítője és zsibbasztója.

Egy gyenge és megtört férfi mankója.

A lány az ajkába harapott, majd lassan talpra állt.

– Elmondom, én mit tudok – nézett körbe a felhőnjárókon. – Tudom, hogy nem szabadna megkínálni egy tizenkét éves fiút a pipával. Tudom, hogy nem szabadna kigúnyolni őt, mert tudatlan, miközben itt ültök, és beszívjátok azt a szennyet a tüdőtökbe. – Tekintetét az apjára szegezte. – És tudom, hogy minden lótuszfüggő hazudik.

A tenyerébe helyezte az öklét, és meghajolt a hajósinas előtt.

– Jó éjszakát, fiatal szama.

Azzal megfordult, és elment aludni.

A nap még alig dugta elő fáradt fejét, mikor Yukiko másnap reggel felébredt. Apja a függőágyában terpeszkedett, egyik lába lelógott, és az arcát takaró kendő alatt olyan hangosan horkolt, mint egy motoros fűrész. Ruhája lótusztól bűzlött, ujjait ragacsos, kékesfekete foltok borították. A lány mosakodás, és öltözködés közben akkora zajt csapott, amekkorát csak tudott, de a férfi meg sem mozdult. Yukiko átkozódva viharzott ki a szobából.

A fedélzeten már nyüzsögtek a felhőnjárók, az árbocon már vagy egy tucat férfi dolgozott, a kötéseket és a kábeleket ellenőrizték, mivel egyre közeledtek a monszun felé. Yamagata kapitány a kormánynál állt, és mindkét kezével a széles, küllős kereket markolta, miközben parancsokat kiáltozott az embereinek, és átkozódott a vihar miatt. A Vihargyermek már mélyen a Sárkány zaibatsu területén járt, és ha oldalra nézett, fenyegetően előtűnt az Iishi-hegység is, mint egy sötét, csipkézett folt a messzi északi horizonton. Hamarosan a Kitsune területére érkeznek; arra a sebhelyes és füstölgő tájra, amit a lány már vagy nyolc éve nem látott.

Egy vastag hajtincsét az arcába fújta a szél, de csak betűrte a füle mögé, mert túlságosan morcos volt ahhoz, hogy felkösse. A Vihargyermek elejében felhalmozott chihordók tetején üldögélt, és nézte, ahogy a vörös táj elmosódottan tovatűnik alattuk. A hajnali szél hűvös volt, de a nap is egyre forróbban sütött, ezért felvette a szemüvegét, hogy megvédje a szemét a tűző sugaraktól. Látta a lótuszmezőkön át nyugatra vezető chivezetékek barna foltjait, ahogy rozsdás artériaként futnak a megsebzett húsban. Baloldalon a távoli hegyek mögött apró pöttyöket látott: éghajók lebegtek egy koszos és füstös folt, az Első Ház hegyi bástyája körül. A Céh erődítménye sárgás kövekből épített, ötszögű otromba épület volt, bevehetetlen magasságban, a fekete felhők között megbújva.

Rövid gyakorló fakard repült zörögve a lába elé. Az életlen kard tucatnyi helyen karcos és sérült volt, markolatát cikcakkban rátekert kopott zsinór díszítette. A lány lenézett a bokkenre, majd a válla felett arra az emberre, aki odadobta. Kasumi állt mögötte, kezében egy másik rövid bokkent tartott, hosszú haját szorosan összefonta.

– Küzdelem? – A nő hangja tompán hallatszott a kendő mögül.

– Nem. – Yukiko újra a horizont felé fordította a tekintetét. – Köszönöm.

– Már napok óta nem gyakoroltál.

– Négy szabadnap hét év alatt. – Yukiko igyekezett, hogy ne lehessen hangjában hallani a dühöt. – Szerintem túlélem.

– Kíméletes leszek, ha tengeribeteg vagy.

Yukiko érezte, ahogy a Kasumi hangjában bujkáló mosolytól feláll a hátán a szőr. Hátranézve újra rápillantott.

– Ilyen gyenge szöveggel nem tudsz felpiszkálni egy veszett farkast sem. Próbálkozz valami mással.

– Nem, igazad van. – Kasumi egyik kezéből a másikba dobálta a bokkent. – Inkább hagylak, hogy tovább duzzogj, mint valami hatéves kislány.

Yukiko a nő felé fordult.

– Nem duzzogok.

– Persze hogy nem. – Kasumi letérdelt, majd felkapta a bokkent, amit Yukiko elé dobott, és most ott árválkodott a lány lábai előtt.

– Nehogy rálépj a lebiggyesztett alsó ajkadra, ha mégis feltápászkodnál a hátsódról.

Yukiko kivette a gyakorlókardot az idősebb nő kezéből.

– Rendben. Legyen, ahogy akarod!

Az előfedélzet elég nagy volt ahhoz, hogy gyakoroljanak anélkül, hogy a legénység útjában lennének. Yukiko érezte magán a kíváncsi tekinteteket, mikor felállt, majd befonta a haját, és a végére egy csomót tett. Kasumi elhelyezkedett a hajó jobb oldalán, a bokken kardot lengette, megforgatta a feje fölött, majd a csípője körül úgy, hogy az életlen kardból csak egy elmosódott folt látszott. Yukiko a Hajó bal oldalára sétált, miközben a gyakorlókardot fel-feldobta a levegőbe. Végül alapállásba állt, és az idősebb nőre meredt.

– Nem kellene olyan keménynek lenned hozzá – szólalt meg Kasumi.

Yukiko hirtelen átszáguldott a fedélzeten, és a bokkennel egyenesen Kasumi torka felé csapott. Az idősebb nő hátratántorodott, de könnyedén kivédte a csapást. Yukiko nem adta fel, három gyors ütést mért a nő arcára, mellkasára és gyomrára, majd egy váratlan íves fordulattal a térdére. A fakardok éles csattanásait, meztelen talpuk dübögését a fedélzeten és a rövid, artikulálatlan kiáltásokat, amelyek Yukiko kardmozdulatai után felharsantak, az egész hajón lehetett hallani.

Leszorította Kasumi pengéjét, majd a korláthoz nyomta az idősebb nőt. Alatta több száz méter mélyen hullámzó lótuszmező tündökölt.

– Engem ne akarj kioktatni! – csattant fel Yukiko. – A fenébe is, te nem vagy az anyám!

– Igen, folyton emlékeztetsz rá.

Kasumi beakasztotta a lábát Yukiko lába mögé, majd ellökte a lányt, aki hátratántorodott, de lekuporodva is kivédte a fejére irányuló csapást. Kasumi keményen mellkason vágta, amitől a lány végiggurult a fedélzeten, a levegő fröcsögve szorult ki a tüdejéből. Alighogy felpattant, azonnal védekeznie kellett a rá záporozó ütések ellen: két átlós csapás a mellkasára, majd egy szúrás az arcára. Az előfedélzeten hátrafelé tántorogva próbálta visszanyerni az egyensúlyát.

– Ne védd őt! – sziszegte Yukiko. – Te is tudod, hogy milyen. Mindennap azt az átkozott gazt szívja. Meg fog vakulni a sok pancsolt italtól! Talán inkább őt kellene piszkálnod, nem engem minden egyes adandó alkalommal!

– Azért teszem, mert törődöm veled. – Kasumi kivédett egy ügyetlen ütést, mellyel Yukiko a bal lábszárát célozta meg. – És látom, hogy te mit teszel érte.

Yukiko kirúgott a lábával, felugrott a chihordókra, hogy egy kis levegőhöz jusson, majd a bokkent Kasumi fejéhez szegezte. Erősen zihált, fekete hajtincsei izzadt bőrére tapadtak.

– Apám mindent megkap, amit megérdemel.

– Szeret téged, Yukiko.

– Ő csak az italt szereti – felelte, miközben a szája sarkába tapadt hajszálait simítgatta –, meg az átkozott pipáját. Jobban szereti őket, mint engem. És jobban, mint ahogy téged szeret.

Kasumi nehezen lélegezve megtorpant. Kezében megremegett a kard.

– Hidd el, Kasumi. – Yukiko levette a szemüvegét, hogy az idősebb nő lássa a szemeit. – Hidd el akkor is, ha semmi mást nem hiszel el.

Ledobta a bokkenjét a padlóra. A gyakorlókard a sima felületen egészen Kasumi lábáig gurult, ahol megállt, jelezve, hogy a lány részéről vége a gyakorlásnak. Yukiko az uwagija ujjával letörölte az izzadságot a homlokáról, szíve hevesen dobogott, a szája egészen kiszáradt.

Mikor Kasumi megszólalt, hangja lágy volt, szinte suttogó.

– Talán nem tudsz mindent, Yukiko.

– Talán nem.

Ahogy Yukiko elhaladt a nő előtt, válluk összeért.

– De így is eleget tudok.