A famatuzsálem és a kunyhó porig égett. A kapu bezárult. A démonok eltűntek. Végleg.

Vagy talán – végleg.

Rideg Topáz és kölykökből, serdülő lányokból álló serege két teljes napon át kutatott még a mocsárban túlélő démonok után, de csupán halódó, kínlódó, torz lényekre bukkantak, (,ezeket irgalom nélkül kivégezték,),és nem találtak komoly fenyegetést.

Az Aranysas törzs túlélői a harmadik nap hajnalán visszatértek lerombolt, üszkös romoktól terhes táborhelyükre, és nekikezdtek megalapozni új életüket.

Új korszakba kezdtek.

Közel háromezren hagyták maguk mögött a dirwani pusztákat, nagyjából hatszázan keltek át a Yum-folyón, alig pár tucattal kevesebben érték el Új Tisztást, és mostanra mindössze hatvanan maradtak.

Túl kevesen ahhoz, hogy teljes dirwani nomád törzsnek vallhassák magukat, de elégségesen ahhoz, hogy megalapozzák új életüket.

Túljutva sok-sok megpróbáltatáson, szenvedésen és veszteségen úgy érezték, az istenek immár nem állítják őket újabb megpróbáltatások elé.

Élhetnek, kedvük szerint…

* * *

A kapu bezárását követően Vadmacska rohamosan meg gyengült, napokon át semmit nem evett, szólni is alig szólt, s többnyire csak üres tekintettel bámult maga elé. Egyre csak sorvadt, egyre fogyatkozott, emésztette magát. Sötét Opál azonban szinte egy pillanatra sem hagyta magára, ott ült mellette, fogta a kezét, simogatta, cirógatta, kedves szavakkal vigasztalta.

Rideg Topáz is visszatérő vendégnek számított a kifejezéstelen tekintetű lány ágya mellett. Különféle főzeteket itatott vele – parancsszóval avagy gyengéd erőszakkal –, s fondorlatos szertartásokkal igyekezett kiűzni a lányból a maradék démonait, de nem igazán lehetett látható javulást tapasztalni. Sötét Opál szíve elfacsarodott, valahányszor a kedvesé re nézett, s ordítani szeretett volna tehetetlenségében.

– Mi történik vele? – faggatta barátját. – Még mindig a méreg hatása? Vagy az elűzött démonok,

– A saját démonai – felelte az ifjú táltos. – A gewrukat elpusztítottuk, elűztük, de azoktól, amik beették magukat a lelkébe, magától, saját akaratából kell megszabadulnia.

– De, mi lesz vele? Meg fog halni? Hogyan lehetne neki segíteni?!

Rideg Topáz a fejét rázta, és biztatóan mosolygott.

– Te vagy a legjobb segítség – jelentette ki. – Maradj mellette továbbra is, beszélj hozzá, éreztesd vele, hogy szükséged van rá!

– Ezt tettem eddig is.

– És tedd ezt még továbbra is! Mindaddig, míg teljesen meg nem szabadul a saját démonaitól!

– Mikor következik be ez? Mikor szabadul meg tőlük? Rideg Topáz hunyorgott.

– Valószínűleg sohasem.

– Sohasem?!

– A démonok talán mindig is ott lesznek benne – emelte fel ujját intőn a táltos –, ezt soha ne feledd! Ám ha te őszintén szereted őt…

– Sosem volt még ennél őszintébb érzésem!

–…akkor a szerelmed ereje kifakítja, erőtlenné teszi ezeket a démonokat. Olyan, mintha nem is léteznének. – Rideg Topáz sandán vigyorgott a barátjára. – Mindössze ennyi a dolgod: szeretni őt őszintén, önzetlenül, igaz szívedből!

Sötét Opál is megértette már a szavak jelentését. Visszamosolygott.

– Ebben nem lesz hiba, szeretni fogom őt életem végéig, és még azon is túl.

* * *

Néhány nappal később Vadmacska már elhagyhatta a betegágyat, két hét múlva pedig már rövid sétákat is tehetett Sötét Opállal. A fiatalember még gyengédebb szeretettel bánt vele, mint eddig bármikor.

És Rideg Topáznak igaza lett: a szerelem hatásosnak és gyógyító erejűnek bizonyult. Vadmacska jól érzékelhetően erősödött, fokozatosan visszanyerte életkedvét, s bár még mindig keveset beszélt, tekintetében egyre ritkában jelent meg az az üres, rémítő kifejezés, mely az elmúlt napjait uralta.

(,lassacskán magához tért,) Az Északi Szél ünnepének napján még hajnalhasadás előtt elhagyták a falut. Szokatlan módon ezúttal Vadmacska ragadta kézen kedvesét, és sejtelmes mosollyal ő vonta magával.

– Gyere!

– Hová megyünk? – tudakolta Sötét Opál meglepetten. – Megnézni egy csodálatos látványt – felelte a lány. Cinkos kacsintással tette hozzá: – Ne félj!

– Nem félek, de miféle…

A lány megszorította a kezét.

– Arról a helyről akarom látni ezt a kivételes napfelkeltét, amely a legkedvesebb nekem.

Sötét Opál elkomorodott.

– Vissza akarsz vinni a mocsár közepére?

– Nem, dehogy! – Vadmacska a szemét törölgette; mulatságosnak találta ezt a kijelentést. – A mocsár immár semmit nem jelent nekem, kedvesem. Én egy egészen más helyről beszélek. Arról a helyről, ahol először lehettem boldog veled…

Mostanra már a dirwani ifjú is rájött, hová tartanak. Lelke megtelt kedves emlékekkel.

– A Sárkányszáj! – motyogta. Elmosolyodott. – Az a hely számomra is a legkedvesebb! – Örömteli vigyora még szélesebb lett. – De, miért is „kivételes" ez a mai nap?

– Mert ezen a napon lesz az én kedvesem az aranysasok törzsfőnöke.

– Mi?! – Sötét Opál meghökkent. – Mi?!

– Szabad Madár visszavonul. Az Ünnepen fogja bejelenteni döntését. Téged nevezett meg utódjául, és a Tanács elfogadta.

– Honnan veszed ezt?! A démonjaid súgták,

– A démonjaim?! – A lány nevetett, és játékosan meg cirógatta a komor fiatalember arcát. – Talán igen, – Ó!

– Bár az is lehet, hogy a te jó barátod, Rideg Topáz súgta meg nekem a Tanács döntését. – Vadmacska felszabadultan nevetett. – És úgy hiszem, sokkal inkább ez az igazság. – Bólogatott. Sóhajtott. Kedvese szemébe nézett; őszintébben, nyíltabban, mint valaha bármikor ezelőtt. – Merthogy, nekem már nincsenek démonjaim.

– Hála a Puszta Isteneinek!

– Hála neked!

* * *

Még sötét volt, amikor elérték a Sárkányszájat. Nem mentek be a barlangba, letelepedtek a kelet felé néző sziklaperem harmatos füvére, és egymáshoz simulva várták a nap felkeltét.

(,egy új korszak hajnalát,) Sötét Opál óvatosan megfogta kedvese bal kezét, és el temette keskeny ujjait kérges tenyerében.

Vártak.

Aztán amikor bekövetkezett, némán figyelték a természet csodás színjátékát.

Az ég sötétkékje lassan bíbor lilába és rózsaszínbe olvadt át. A nap narancsfényben tündökölve emelkedett föl a látóhatár szélén. Valahol az égbolton sápadt fénnyel ragyogott az esthajnalcsillag. A távolban húzódó róna fölött még ott gomolygott a hajnali pára, s ahogy a fények egyre élesebbek lettek, úgy tűnt, mintha a pusztában mindenütt kárminvörös, nagy szirmú, illatos virágok nyílnának.

A szerelmespár közelében két rókakölyök játszadozott. Az anyjuk valamivel távolabbról leste őket; szeretettel vigyázó, éber figyelmét semmi nem kerülhette ki. A kis álla tok nem ijedtek meg a két embertől – megérezték, hogy azok szeretik egymást, békében és harmóniában léteznek a világgal és a természettel, és nem akarnak bántani semmilyen élőlényt. A rókafiak nagyokat szökkentek, apró – máskor oly puha és nesztelen – lábaik hangosan dobogtak a játék hevében. Csak úgy hullámzott a fű a nyomukban.

Sötét Opál leplezetlenül gyönyörködött elrévedő kedvesében.

– Csodaszép vagy! – jelentette ki elismerően. – És pillanatról pillanatra még szebb leszel! – Valósággal ujjongott. – Visszatért az életkedved!

– Visszatért, mert csordultig töltötte erőtlen szívemet a puszta szépsége – rebegte a lány. – Hatalmas csoda ez számomra, mert, még sokkal jobban örülök mindennek, mint bárki más, hiszen most tanulom meg újra, amit egy szer már elfelejtettem: hogy milyen csodás a föld, mekkora érték az élet. Sőt, egyebet is megtanultam: azt, hogy ha valami szépet, kedveset látok, ne az jusson eszembe, amit el veszítettem, hanem amit nyertem; az, hogy kaptam még egy esélyt a boldogságra.

Sötét Opál hallgatott.

Vadmacska szerelemtől lángolón nézett rá.

– El sem tudod képzelni, mennyit köszönhetek neked!

– És én még sokkal többet neked! Ez idáig magányos voltam. De ha te mellettem vagy, már soha többé nem leszek az!

– Mindent neked köszönhetek – duruzsolta a lány. – Én már elvesztem, és te hoztál vissza az életbe. Te adtad nekem a daloló szelet, a szikrázó csillagokat, a kék égen úszkáló felhőket, a tarka szirmú virágokat, magát az egész életet.

– Én csak…

– Eleinte azt hittem, hogy napkőhöz hasonlító, ragyogó sötét szemedről kapta a neved – suttogta a lány. – De most már tudom, hogy a lelked az a Sötét Opál, mely éjsötét és mégis ragyogó, s amely értékesebb bármilyen más drágakőnél.

– Szeretsz engem?

– Igen.

– Őszintén? Fenntartások nélkül?

– Igen – felelte a lány.

Őszintének tűnt.

– És a démonaid? – faggatta az ifjú nomád.

– Még velem vannak, de már egyre kevesebbet gondolok rájuk – vallotta be Vadmacska. Behunyta a szemét, és elkámpicsorodott. – De ha elképzelem, mi lett volna, ha én, ha te nem…

– Már nem számít, mi lehetett volna – vágott közbe a férfi határozottan. Ellenmondást nem tűrően intett. – Ami elmúlt, örökre vége! Csak a jóra gondoljunk! A biztató jövőre! Minden jóra fordul. Én főnök leszek, a te férjed, s leendő gyermekeink apja! Sok-sok gyermekünk lesz! Nagy boldogságban élünk! Mindenre, ami szent, esküszöm, mindent megteszek, hogy kárpótoljalak ezekért az üres évekért, a szomorú gyermekkorodért. Fogadd el tőlem a boldogságot, és én nagyon foglak szeretni,

Válaszul hosszú, forró csókot kapott, s a lány úgy simult hozzá, akár egy kiscica. Aztán kedves, nyávogó hangot hallatott, mint korábban is, amikor magára akarta vonni a kedvese figyelmét.

Odatartotta bal kezét az elmerengő fiatalember orra elé, s megbillegtette ujjait.

– Rideg Topáz mondta, hogy mutassam meg neked ezt – lehelte a lány kedvesen, majd büszkén felnevetett. – A gyűrű! Nézd! Viselem.

(,a smaragdköves dréngyűrű,) – Már nem éget?!

– Egyáltalán nem. Inkább enyhíti a fájdalmam és simogatja sajgó lelkem. – A lány ünnepélyes komolysággal pillantott fel Sötét Opál árnyas szemébe. – Mert, valami megváltozott bennem, és ezt csakis neked köszönhetem.

– Ó, Vadmacska,

– Ne hívj így többé! – nevetett fel a lány incselkedve. – Már nem vagyok „vad"!

A dirwani ifjú fejet hajtott a kívánság előtt. Ettől a perctől kezdve nem hívta többé Vadmacskának a szerelmét. A lány neve egyszerűen Macska lett.

* * *

Sötét Opál még e napon az aranysasok harci főnöke lett. Sok megpróbáltatást átélt törzse rohamosan erősödött és gyarapodott ezen a vadban gazdag, buja területen.

Pár évvel később Sötét Opál visszatért ősei földjére, hogy uralma alatt egyesítse a dirwani törzseket.

Bár birodalmi álma nem teljesült, hosszú és boldog életet élt, őszinte szerelemben különös asszonyával. Elképzelését végül harmadszülött gyermekük, Opálszem vitte végbe.

Két évtizeddel később.

De ez már egy merőben más történet…