A négy dirwani nomád kimerülten vágtatott a sivár pusztaságban. Arcukat hideg eső áztatta, dermedt testük átfagyott nedves ruháik alatt. A magasban villámok cikáztak, és bal jós, fehér világot vetettek a fekete égbolton terpeszkedő, vaskos felhőkre. A barátságtalan, köves síkságot könyörtelenül verte az eső, a távolban sötétlő erdő lombjait dühödt, viharos szél tépázta.

A lovasok azonban nemcsak a mostoha időjárással birkóztak; baljós előérzeteiken is felül kellett kerekedniük. Idegenként bolyongtak a fenyegető, ismeretlen vidéken, felderítőként; új területet kerestek renegát nemzetségük számára, ami dacolni merészelt Dzsamwallkán hadba hívó szavával. Amióta azonban átkeltek a lustán hömpölygő, aranysárga Yum-folyón, a hívogató környék fokozatosan megváltozott; különös lett, szinte rémisztő. Itt, a folyón túl még a füves puszta sem olyan volt, amilyennek lennie kel lett volna. Később, amikor kikopott a fű a lovak patája alól, s a mezei virágoktól tarkálló, zöld szőnyeg elmaradt a vándorok mögött, felperzselt, feketére hamvadt földekre értek, amit végtelennek tűnő, vörösesbarna kősivatag váltott föl. A lovasok napokon át kóboroltak a kietlen tájon, élelmük elfogyott, és ha nem jön a megváltó eső, talán keserves szomjhalál várt volna rájuk. Mégsem örültek maradéktalanul a kiadós zápornak, hiszen amióta az eszüket tudták, sohasem éltek még át ilyen kegyetlen égiháborút, s ily szokatlanul hideg eső talán soha nem mosta napcserzette bőrüket. Ezen a vidéken áldásnak számított volna a szárazságot enyhítő zivatar, ám a jeges vihar, ami váratlanul utolér te és megdermesztette a perzselő hőséghez szokott vándorokat, inkább kellemetlennek tűnt számukra.

– Ez valami mágia! – kiáltotta rémülten az egyik dirwani, miközben lova nyakára hajolva próbált elhúzódni az égből lezúduló, hatalmas jégdarabok – Boszorkányság, én mondom!

– Fogd be a szád! – ordított rá a társa. – Ne ingereld az isteneket! Ki ne mondd azt az átkozott nevet!

Amazt viszont nem lehetett elhallgattatni; kimondta a tiltott nevet:

– Kargil Yhron! – Az utolsó szótagot szinte üvöltötte, mert épp eltalálta az arcát egy jókora jégdarab. – Ez a büntetésünk, amiért nem engedelmeskedtünk a hadba hívásnak!

– Ha azt tettük volna, rég halottak lennénk!

– Így is végünk van! A jég pozdorjává ver!

– Nem, ha elérjük az erdőt, mielőtt a vihar igazán ki tör,

A nomád harcosok – a széles vállú, gesztenyeszín hajú Szabad Madár; a barna szemű, szikár Keserű Tűz; a fiatal, karcsú Sötét Opál és a zöld szemű, komor arcú Rideg Topáz – lovaik nyakára dőlve, babonás imákat mormolva vágtattak a menedéket nyújtó erdő felé.

Úgy érezték, soha nem jutnak el oda, s a vörhenyes kő sivatagban lelik vesztüket; mire azonban elérték az első facsoportokat, a vihar alábbhagyott, jég helyett langyos cseppek hullottak, és a felhők között immár nem cikáztak kósza villámok. Csendesen szemerkélt az eső, a létezés visszatért megszokott medrébe.

A négy nomád nem hatolt be a baljósan sötétlő erdőbe. Lovaikat kikötötték egy-egy fához, a maguk számára pedig sietve felvertek egy sátrat, és pokrócokat terítettek a vizes földre. Óvakodtak attól, hogy bemerészkedjenek a titokzatos, susogó fák közé.

Keveset beszéltek, és meg sem kísérelték, hogy tüzet gyújtsanak. Önkéntelen gyanakvással bámulták a sejtelmes erdőt. Sötét Opál a nagyanyjára gondolt, aki esténként a tűz mellett ülve számtalan rémtörténetet regélt a Yum-folyón túli pusztát benépesítő boszorkányokról és lidércekről, és babonásan félt tőlük. A fiatalember régóta tanulmányozta a mágiát, s jóval többet tudott róla, mint a többi falubeli, így rendszerint csak nevetett az öregasszony egy ügyű meséin. Most viszont, idegen földön, az elhagyatott, titokzatos erdő közelében ezek a történetek egyáltalán nem tűntek mulatságosnak. Sötét Opál úgy érezte, mégis lehet némi igazság az öregek réges-régi babonáiban, szokásaiban és félelmeiben, és már bánta, hogy annyiszor gúnyt űzött belőlük.

Halk, surrogó hang kúszott a vándorok fülébe.

– Csak egy kígyó – nyugtatta társait Sötét Opál. Amazok ráhagyták: ismerték a fiatalember képességét, azt, hogy képes megérezni néhány dolgot, amit pusztán az érzékszerveivel nem foghatott volna föl.

A fák rejtekében ekkor mintha megmozdult volna valami. A neszezés alig volt erősebb a lombok között járó szél hangjánál.

A férfiak összenéztek, majd Sötét Opálra pillantottak, de az csak tanácstalanul vállat vont. Keserű Tűz fölkelt a helyéről, hogy megnézze, mi az.

– Gyere vissza! – szólt utána a kis csapat vezére, Szabad Madár.

A férfi tett néhány bizonytalan lépést, hallgatózott, úgy tűnt, nem hajlik a kérlelő szóra – aztán mégis visszafordult.

– Majd napvilágnál körülnézünk – hajtott fejet egy kedvűen.

Gallyak roppantak, levelek zörögtek – aztán már nem hallatszott más, csak az éji erdő titokzatos susogása.

* * *

Reggel valamivel barátságosabbnak tűnt a táj. A felkelő nap aranyától rózsaszínűre gyúlt az égbolt, és a puszta fölött hűvös, áttetsző pára fehérlett. A vándorok mögött már csupán távoli, vörhenyes sávként derengett a kőpusztaság, északnyugaton pedig az erdőszéli ritkás facsoportokon túl végtelennek tűnő, hívogató füves síkság terült el egészen a láthatárig.

– Ti ketten gondoskodtok élelemről! – vetette oda Szabad Madár a két ifjúnak. – Körülnéztek az erdőben, ejtetek néhány vadat, – A vezér biccentett, mintegy nyugtázva saját szavait, s szögletes állával észak felé bökött. – Én ki lovagolok a pusztába, fölmérem a terepet, keresek egy helyet, ami alkalmas arra, hogy tábort verjünk.

– És én? – mordult fel türelmetlenül Keserű Tűz. – Talán gyűjtsek rőzsét, míg ti a környéken barangoltok?

Szabad Madár átható pillantást vetett deresedő hajú, ráncos képű társukra, aki koránál fogva akár a két fiatalember apja lehetett volna.

– Nem te panaszkodtál a fájó derekadra, sajgó ülepedre? Még az égzengést is túlharsogta a kesergésed! – Szabad Madár meg sem várta a választ, ellentmondást nem tűrően intett. – Te vigyázol a lovainkra. Rőzsét gyűjtesz, tüzet raksz. És szedhetsz ehető gyökereket és bogyókat, kereshetsz madártojást, vagy bármi mást, arra az esetre, ha a fiatalok zsákmány nélkül térnének vissza.

* * *

A két ifjabb vándor – Sötét Opál és Rideg Topáz – egy vadcsapást követve gyalog indultak nyugat felé, Szabad Madár pedig elvágtatott a füves puszta irányába.

Mielőtt behatoltak volna a sűrűbe, Sötét Opál kellemet len érzések közepette pillantott vissza a vöröses kősivatag széles sávjára, ami kezdetben oly ijesztőnek és fenyegetőnek hatott, mostanra viszont ártalmatlanabbnak és kiszámíthatóbbnak tűnt, mint a sejtelmesen susogó erdő.

Az egyre sűrűsödő, göcsörtös fáktól, egykedvűen bólogató páfrányoktól, tüskés bozótoktól, alattomos kúszónövényektől benőtt rengeteg baljós előérzetet keltett benne.

– Ijesztő ez a hely – mormolta akaratlanul. – Végigfut tőle a hideg a hátamon.

Máris megbánta a megjegyzését, mert arra számított, hogy társa kineveti majd, de nem történt ilyesmi. Úgy tűnt, Rideg Topázt is hasonló érzések gyötrik.

– Nekem sem tetszik. Olyan, mintha gonoszság lakozna benne, testvér. Van ezekben a fákban valami, kísérteties.

– Nem a fákban – javította ki Sötét Opál. – Hanem közöttük. – Egy pillanatra megtorpant, és óvatosan körülnézett. – Mintha mindegyik törzs árnyékában, minden homályos zugban lapulna valaki, vagy valami, ami ránk leskelődik.

Rideg Topáz örömtelenül felnevetett.

– Vadászni indultunk, mégis mi leszünk a zsákmány?

Sötét Opál egyáltalán nem tartotta mulatságosnak ezt a megjegyzést. Úgy érezte, mintha saját gondolatait hallotta volna barátja szájából.

Mi leszünk a zsákmány! – Csakis az erdő tündérei lehetnek! – tréfálkozott tovább Rideg Topáz, de a hangjába mintha némi kelletlenség vegyült volna. – Szép tündehölgyek kísérik figyelemmel a lépteinket, és alig várják, hogy szerelmi játékokra csábíthassanak. – Felnevetett. – De annyit mondok: engem ugyan nem kell kényszeríteniük.

Sötét Opál akaratlanul is elvigyorodott.

– Tehát nyitott vagy a szerelemre? Ezt biztosan örömmel hallják az ocsmány, brutális gilf nőstények, akik épp rád lesnek a bokrok közül, Nincs véletlenül épp most a párzási időszakuk?

Nevettek – de nem tiszta szívből. Volt körülöttük valami baljóslatú, ami elrontotta a jókedvüket. Mindketten érezték, hogy nincsenek egyedül, de nem tudtak magyarázatot adni erre.

Ahogy mókázva lépkedtek egymás mellett, a felületes szemlélő akár testvéreknek nézhette volna a két fiatalembert: egyforma magasak voltak, hasonló testfelépítésűek, izmosak, naptól cserzett bőrűek, és talán még a lépteik hossza és lendülete is egymáshoz igazodott. Keskeny, komoly arcukat hosszú, egyenes haj keretezte – csak míg Sötét Opál fekete fürtű volt és barna szemű, társának haja homokszínű, szeme pedig zöldes, akár a topáz.

Nemcsak külsejükben, jellemükben is hasonlítottak, és gyermekkoruk óta különösen jól megértették egymást – annál is inkább, mivel mindketten rendelkeztek bizonyos természetfölötti képességekkel: Rideg Topáz jól ismerte és olykor alkalmazta is a sötét mágia erőit, Sötét Opált pedig különleges érzékeléssel áldották meg a puszta istenei, vagy talán maga Zerlek, az Aranysas törzs istene; a fiú megérzései, sejtelmei számtalan alkalommal igaznak bizonyultak.

Néha azonban ő maga sem tudta, mi az, amit érez. Mint ahogy most is: csupán azt érezte, hogy történni fog valami. Valami jó? Valami rossz?

(,talán mindkettő?,) – A puszta viszont barátságosnak tűnik – szólalt meg kurta hallgatás után. – Bőséges legelő, és,

– Hallgass! – Rideg Topáz megtorpant, teste megfeszült. Úgy szimatolt a levegőbe, mint valami erdei ragadozó. – Őzek, ott, azon a tisztáson. Nézd!

Ekkor már Sötét Opál is megpillantotta a békésen legelésző vadakat az előttük nyújtózó, hosszanti tisztás túlsó részén, alig háromszáz lépésnyire tőlük.

– Felőlük fúj a szél – lehelte Rideg Topáz izgatottan. – Micsoda szerencse!

Gyors, gyakorlott mozdulatokkal felajzotta íját, és nyílvesszőt helyezett a húrra, de még nem feszítette meg. A fejét forgatva próbálta felmérni a terepet. Eközben Sötét Opál is felajzotta saját íját, és türelmesen várt. A barátja volt kettejük közül a tapasztaltabb vadász, ilyenkor ő hozta a döntéseket.

– Megpróbálom becserkészni őket a fenyves felől. Ha felfedeznek és megugranak, északnak futnak, – latolgatta a homokszín hajú fiatalember. – Te menj jobbra, lapulj meg abban a bozótban ott, és lődd le azt a sutát! De vigyázz, a szél megfordulhat,

Sötét Opál nem vitatkozott. Enyhén görnyedt tartásban, íját készenlétben tartva, fától fáig lopózott lábujjhegyen, annyi zajt sem ütve, mint az ágakat mozgató, fel-feltámadó szél. Néha egy-egy pillanatra megállt, ellenőrizte a szél irányát, majd újabb és újabb fedezékeket keresve közelített a piros bogyóktól roskadozó bokorcsoport felé. Az utolsó métereket óvatosan kúszva tette meg, s tekintetét egy pillanatra sem vette le a kiszemelt őzsutáról.

Úgy tűnt, a helyzete épp megfelelő, hogy nyílvégre kapja a rőtvadat, mégsem akart megkockáztatni egy elvé tett lövést. Ha Rideg Topáznak sikerül észrevétlenül elérnie a fenyves szélét, ő sokkal kedvezőbb helyzetben lesz, és jóval közelebb az állatokhoz. Harminc lépés távolságból nem fog hibázni.

Sötét Opál a társát kereste tekintetével a tisztás túlsó oldalán, de amaz még nem érte el fenyvest, vagy épp túlságosan ügyesen mozgott, mert sehol sem látta.

(,hol vagy már?!,) Az a baljós érzése támadt, hogy a barátjával történt valami. A lopakodás és cserkészés izgalmában elhalványult az a sötét, torokszorító sejtelem, ami mindvégig nyomasztotta, ám most, hogy tétlenül kellett lapulnia, félelmei még erőteljesebben tértek vissza. Már az erdei virágoktól tarkálló, békésen legelésző őzekkel benépesült, napsütötte tisztás is furcsamód idegennek és riasztónak tetszett. A bokor, amely mögött a fiatalember meglapult, tüskés csapdának tűnt; a piros bogyók duzzadó, kövér vércseppeknek látszottak. A páfrányok úgy zizegtek, mintha tucatnyi mérges kígyó tekeregne közöttük. Még az ágak közt fuvolázó szél is valami komor, szívbemarkoló dallamot ismételgetett.

A napsütés időközben felszárította a hajnali harmat utolsó cseppjeit. A reggel gyönyörű volt – ugyanakkor hát borzongató.

Rideg Topáz még most sem mutatkozott. Pedig már oda kellett volna érnie,

Sötét Opál fejében még végig sem suhant a türelmetlen gondolat, amikor megpillantotta társát.

A fiú épp ekkor térdelt fel egy villámsújtotta, kidőlt fatörzs mögül, és felemelte íját.

Balszerencséjére azonban megfordult a szél, és épp a nyilazni készülő nomád felől fújt.

Sötét Opál ebben a pillanatban már biztosan tudta, hogy hiába várakozott: Rideg Topáz elvéti a lövést.

A fiatal bak, ami legközelebb állt a fenyveshez, hirtelen felkapta a fejét, és megugrott. A riadt őzsuták azonnal menekülőre fogták.

Sötét Opál szinte egyszerre hallotta az ideg csattanását, és azt a tompa dobbanást, ahogy a célt tévesztett nyílvessző a földbe fúródott ott, ahol egy pillanattal azelőtt még a kiszemelt állat legelészett.

Vad kiáltás hasított a reggeli napfényben fürdő tisztás csendes nyugalmába: Rideg Topáz kiugrott fedezékéből, és rikoltozva, hadonászva űzte, hajtotta a megriadt vadakat – épp a piros bogyós bokrok felé.

Sötét Opál fél térdre emelkedett, megtámasztotta íját, és megfeszítette.

Jól számított; a rémülettől elvakult őzek alig pár lépésnyire dobogtak el előtte. A fiatal suta pompás célpontot nyújtott,

Az ifjú dirwani kivárt.

Egy szívdobbanásnyi idővel azelőtt, hogy útjára enged te volna a vesszőt, sértően éles, különös sziszegés harsant szinte közvetlenül a füle mellett.

Bár Sötét Opál megszokta, hogy semmi se zökkentse ki, amikor céloz, a hang oly idegen és hátborzongató volt, hogy összerezzent tőle. A lövés mozdulatát azonban már nem tudta visszatartani, elengedte az ideget, de mivel elmozdult a helyes irányból, még így, közvetlen közelről is elhibázta.

A nyílvessző, ahelyett, hogy a kiszemelt állat szügyébe fúródott volna, épp csak súrolta; feltépte combja belső ré szét, megsértette izmait, majd kiszakadva elsuhant a hasa alatt, és egy kisebb földkupacba fúródott.

A kifröccsenő vércseppek szikrázni látszottak a tűző napsütésben.

Az őz rémülten oldalra szökkent, csaknem felbukott saját sérült lábában, de aztán megtalálta egyensúlyát, és tovavágtatott.

Ekkor újra fölhangzott a különös sziszegés.

Sötét Opál villámgyors mozdulattal újabb vesszőt illesztett az íjhúrra, és a rémisztő hang forrását keresve meg perdült.

Rozsdabarna sávokkal barázdált, szürke bunda villant ki a közeli tölgyfa lombjából, és egy aranysárga, hatalmas szempár ragyogott fel a sötétzöld levelek között.

Egy vadmacska!

Az állat ismét sziszegett és fújt; felhúzott, rojtos ajkai látni engedték a hosszú, hegyes szemfogakat.

Az ifjú nomádnak az a képtelen érzése támadt, hogy a kicsiny vad szándékosan riasztotta meg őt, hogy elhibázza zsákmányát.

Ahogy a vadmacska újra fújni kezdett a magasból, Sötét Opál csaknem lelőtte első dühében, aztán mégis beérte egy kurta szitokkal, és a távolodó zsákmány után iramodott.

A menekülő őzek alig néhány pillanat alatt elérték a hosszanti tisztás túloldalát, és a ritkás erdőbe hatolva nyugat felé vágtattak. Patáik tompa dobogása elvegyült a csörtetés zajával.

Sötét Opál íjjal a kezében futott utánuk. Arra reménye sem lehetett, hogy egyhamar beéri leendő áldozatát, de a nomád élet megtanította arra, hogy ha kitartóan és fáradhatatlanul küzd, elérheti céljait. Az őz megsérült, s bár a sebe nem lehet túl mély, épp a rémülete okozza a vesztét. Menekülés közben a szíve gyorsabban ver az erőfeszítéstől, ezért aztán az állat több vért veszít, mintha megpihenne. A vérveszteség előbb vagy utóbb kimeríti, elszakad társaitól, s fáradtan összerogy,

A fiatal dirwani a földre szögezte tekintetét, és a sárgászöld fűszálakat csúfító vérnyomokból próbálta kiolvasni, mennyire lehet súlyos a vad sérülése. Alig-alig látott vöröses pöttyöket, és ez nem volt túl biztató, jobb ötlet híján mégis követte a nyomokat.

Mielőtt bevette volna magát az erdőbe, még visszapillantott a válla fölött, és látta, hogy a társa nem tart vele. Rideg Topáz a tisztás közepén állt, és hevesen integetett a feje fölé emelt íjával:

– Menj! Menj! Menj!

Sötét Opál lassított az iramán, amikor beért a fák közé. Nem volt nehéz dolga; a puha, porhanyós talajon jól láthatóan kirajzolódtak a patanyomok, és letört ágak, lesodort levelek mutatták az utat, merre menekült a zsákmány. Itt-ott élénkpiros vércseppek sütkéreztek a széles lapulevele ken vagy hullottak le a sárga kalapos gombákra. A meglőtt suta nem bírhatja túl sokáig,

A nomád, hogy könnyítse mozgását, visszadugta a nyílvesszőt a tegzébe, íját a vállára akasztotta, s könnyű ügetésben követte a nyomokat. Egyenletesen lélegzett, mell kasa ritmikusan emelkedett és süllyedt. Ebben az iramban akár órákon keresztül is képes futni anélkül, hogy elfogyna a levegője vagy fáradni kezdenének a lábai. Egy évvel ez előtt másfél napon át futott a pusztában alvás és evés nélkül; csupán pár perc pihenőket tartva. Ezúttal sem fogja feladni.

A testmozgás mostanra teljesen elfeledtette vele korábbi balsejtelmeit. Tudata felfrissült, lelke szinte szárnyalt a vadászat izgalmától, maga mögött hagyta az elmúlt napok lélekölő egyhangúságát, és csupán arra ügyelt, hogy elég nyomot hagyjon ahhoz, hogy majd visszataláljon, ha beérte zsákmányát.

Már kétsége sem maradt afelől, hogy utoléri az őzet, és a vállára vetve cipeli vissza alkalmi táborhelyükhöz, amivel kiérdemli Szabad Madár elismerő szavait és Rideg Topáz tréfás irigykedését.

Futott.

Követte a friss patanyomokat és az árulkodó vércseppeket.

Futott; állhatatosan, kitartóan, egyenletesen lélegezve. Félóra múltán beérte zsákmányát.

Az őzsuta egy csermely partján állt, szomját oltotta éppen. Egymaga volt, társai rég a sorsára hagyták.

Sötét Opál túl hirtelen bukkant elő a kicsiny patakot övező bozótosból ahhoz, hogy cselekedni tudjon. A találkozás őt magát is meglepte. Mire lekanyaríthatta volna íját a válláról, az őz ismét megugrott, és bizonytalan mozgással átszökkent a csermely túlpartjára, majd tovafutott.

A fiatal nomád átgázolt a csermelyen, s csak annyira torpant meg, hogy szomját oltsa annak hűs vizével. Mi közben nagy, ziháló kortyokban ivott, tekintetével elégedetten nyugtázta a parti köveken vöröslő vérfoltokat.

Az őz nem bírhatja már túl soká,

Futott.

A nyomok egyre bizonytalanabbak, egyre kanyargósabbak lettek, s egy helyen úgy tűnt, az állat térdre is rogyott. Nyála szivárványosan csillogott a mind vakítóbb napfényben egy kókadt páfránylevélen.

A suta néha eltávolodott a csermelytől, ám gyötrő szomjúsága minduntalan visszaűzte a víz közelébe. Sötét Opál már szinte nyíllövésnyi távolságban loholt a nyomában, s nem hagyta, hogy az állat csillapítsa kínzó szomját. Mivel tudta, hogy áldozata újra meg újra vissza fog térni a csermelyhez, nem követte a cikkcakkos kitérőket, a parton futott; óvatosan, lábujjhegyen, nesztelenül.

Íját leakasztotta a válláról, és készenlétbe helyezte nyíl vesszőjét is.

Jól számított.

A zsákmány ismét feltűnt. Szinte az orra előtt bukkant ki a parti bokrok közül. Egész testében remegett, léptei rogyadoztak. Egyenesen a vízhez ment, és ahogy megvetette mellső lábait, s lehajolt, hogy igyon, csaknem belebucskázott a hűs habokba.

Sötét Opál megfeszítette íját.

Ötven lépésnyire volt tőle a zsákmány; az oldalát mutatta, kiváló célpontot nyújtott. Ám ekkor (,megint az az idegesítő borzongás,) rájött, képtelen útjára ereszteni a nyílvesszőt. Nem akarta kioltani a kimerült állat életét.

Nem tudott magyarázatot adni tétovázására.

Várt.

Karizmai megremegtek.

Még mindig nem lőtt.

Az őz hosszan ivott, majd felemelte fejét, panaszos hangokat hallatott, térdre rogyott, feltápászkodott, aztán bizonytalan, támolygó léptekkel megindult a parton a folyás irányában.

Sötét Opál lazított fogásán, lassan visszaengedte az íj húrját, és jobb kezével megtörölte gyöngyöző homlokát.

Az az érzése támadt, mintha csak álmodná mindezt. Szeme előtt összemosódott a táj, a levegő szinte örvénylett körülötte. Távoli suttogás kúszott a fülébe.

(,nem szabad megölnöd! Nem ártottam neked!,) A fiatalembert különös, borzongató érzés kerítette hatalmába; ám természetfölötti észlelése ezúttal valami kedvező eseményt sugallt.

Ismét fölhangzott a suttogás.

(,ha megölöd őt, belőlem pusztítasz el egy darabot,) Mintha maga az erdő szólt volna hozzá. Vagy még inkább az erdő lelke,

Lassan, óvatosan osont a kimerült őz után. Nem kellett figyelnie a nyomokat, hiszen az állat mindvégig látótávolságon belül maradt; mostanra meglehetősen sok vért veszített, s alig vonszolta magát. Újra és újra megállt inni, Sötét Opál pedig türelmesen kivárta, míg továbbmegy.

Az őz a csermely folyásirányát követve vánszorgott délnyugat felé. Néha új erőre kapott, ilyenkor riadtan meg megugrott, ahogy észlelte a nyomában járó vadászt – de aztán legyőzte a kimerültség, és kábultan imbolygott tovább.

A fiatalember mintegy negyedórán át gyalogolt kitartó an zsákmánya mögött, s mivel a titokzatos suttogás nem ismétlődött meg, kezdte azt hinni, hogy az imént csupán a képzelete játszott vele. Mármár azt fontolgatta, hogy egy gyors nyíllövéssel véget vet az őz szenvedésének, s zsákmányával visszatér alkalmi táborukba, amikor ismét bizseregni kezdett a mellkasa, s hevesen kalimpáló szívét meg lepő forróság öntötte el.

Ismerte ezt az érzést: figyelmeztetés.

Valami történni fog.

Ösztönösen megtorpant, és mereven hallgatózott. Még a lélegzetét is visszatartotta, ahogy kitekintett az útjába kerülő bozót recés szélű levelei között. Az eléje táruló látványtól szinte elállt a lélegzete.

Alig százlépésnyire tőle egy lány simogatta a sebesült őzet. Anyaszült meztelen volt, karcsú és nyúlánk, szinte át tetszően légies; mintha nem is e világi teremtmény lenne.

(,nem emberi lény,) Ez volt a nomád első gondolata.

(,sellő? Vízi tündér? Vagy valami kegyetlen démon, gyönyörű álcában?,) A csermely kiszélesedett, zöldes fényű tóba torkollott, s bár zord sziklák próbálták útját állni, a kicsiny folyam át tört közöttük. A lány a nagy, lapos kövek egyikén üldögélt, apró lábát az ezüstös habokba lógatta, vékony testén nedvesség csillogott, hosszú, barna fürtjei szabadon, puhán omlottak a vállára. Mintha csupán az imént kapaszkodott volna ki a vízből, hogy megszárítkozzon a napsütötte szik lán. Vagy mintha ez a szépséges sellő csak azért mászott volna ki a tóból, hogy megnyugtassa a nála menedéket kereső állatot.

Az őzsuta reszketett a kimerültségtől, de fejét a lány combjára hajtva engedte, hogy az éteri teremtmény kimossa vérző sebét, a nyakát simogassa, s miközben nedves levelekkel betapasztja a sebet, a fülébe suttogjon.

Sötét Opál mereven állt a dús bokor mögött, és mozdulni sem mert, nehogy elriassza a tündéri teremtést.

Ebből a távolságból nem tudta jól kivenni a lány arcát – már csak azért sem, mivel a kecses profilt félig-meddig eltakarták az aranybarna hajfürtök –, de esküdni mert volna rá, hogy egy ilyen tökéletes alakhoz csakis szépséges arc társulhat.

Megigézve bámulta a látványt, és ujjai elzsibbadtak íján. Azt remélte, ez a varázslatos jelenet soha nem ér véget, s ő nézheti, csodálhatja, bámulhatja szájtátva az idők végezetéig,

Ekkor azonban csörtetés hallatszott a lány háta mögötti cserjésből, és egy lomha, görnyedt teremtés bukkant elő. A merengéséből kizökkent Sötét Opál először valamiféle erdei állatnak vélte, de aztán látta, hogy emberi lény: sötét rongyokba burkolózott, fehér hajú öregasszony.

A jövevény nehézkes, sántikáló léptekkel közelített a fiatal nő felé. Bal karján fonott kosarat cipelt, jobbjában pedig göcsörtös botot szorongatott; arra támaszkodott, azzal egyengette járását.

A lány észlelte az asszony érkezését, felegyenesedett a sziklán, nyújtózkodott, akár egy macska, s megrázta barna fürtjeit. A nap sugarai szeretettel ölelték körbe törékeny testét.

Egy pillanatra úgy tűnt, az öregasszony megriasztotta az éteri lényt, s ő menekülőre fogja, mielőtt az utolérné. Sötét Opál már látta is lelki szemeivel, amint elrugaszkodik a szikláról, kecses szökkenéssel a vízbe veti magát, és a karcsú testet elnyelik az áttetsző habok.

A lány azonban nem tett semmi ilyesmit. Békésen meg várta az öregasszonyt, és halk szavakkal köszöntötte. A fiatal nomád nem érthette, hogy mit mondott, ám a tag lejtéseiből arra következtetett, hogy a reszkető őzről be szél. Aztán félrehúzódott, és helyet adott az idősebb nőnek, aki lehajolt a sérült állat mellé, és a sebet vizsgálgatta. Pár pillanattal később a kosárból különféle holmik kerültek elő; barna agyagtál, fakanál, apró üvegcsék, levelek, fakéregdarabok, gombák, páfránylevél, tehénlepény és leg alább három különböző nagyságú madártojás. Ez utóbbiakat az idős nő beletörte az agyagtálba, és miközben recsegő szavakat mormolt vaskos orra alatt, a fakanállal összekeverte azokat.

Eközben a lány egy ruhacsomót emelt fel a szikláról, és sietős mozdulatokkal magára öltötte. Lenge, világos színű, áttetsző mirca volt, azaz a vállat szabadon hagyó, mélyen kivágott, kacér holmi. A ruhán átsütött a nap, s ugyanúgy kirajzolta a lány tökéletes alakját, mintha semmit sem viselne. Sötét Opált mégis meglepte a dolog. A lelke mélyén már biztosra vette, hogy nem evilági teremtményt lát, s úgy hitte, ennek a tündérnek természetes viselete a meztelenség. Hogy mégis ruhát ölt? Ez kétségkívül emberi vonás.

Noha állítólag a tündérek is viselnek ruhákat,

Igaz, a fiatal nomád még soha nem találkozott egyikük kel sem, de a nagyanyja és az ismerős öregasszonyok regéiből határozottan emlékezett arra, hogy a tündérek nem csupaszon járnakkelnek a világban.

(,mégis, ez a csodás lány vajon ember lenne?,) Mintha megállt volna az idő a meghitt pillanatokban. Az ősz hajú asszony ráérős mozdulatokkal felkente keverékét az őz sebére, majd tenyérnyi, sötétzöld levéllel betapasztotta azt. Valamit magyarázott, de nem lehetett megállapítani, hogy a lányhoz beszél-e avagy az állathoz, mivel egyik sem reagált rá.

A lány kecsesen leszökkent a szikláról, és anélkül hogy bármi látható vagy hallható módon elköszönt volna az őztől vagy az öregasszonytól, sietve távolodott.

Épp abba az irányba, ahol Sötét Opál lapult.

A fiatalember a földre vetette magát, és bekúszott egy megdőlt fűzfa vaskos gyökerei mögé. Maga sem értette, miért cselekszik így. Minden idegszála azt kívánta volna, hogy szóba elegyedjen ezzel a tündérrel, de valahogy még sem merészelt az útjába kerülni. Szinte félt tőle, mivel (,nem emberi lény,) a lány váratlan felbukkanása, kecses mozgása, és föleg a belőle áradó titokzatos erő szinte ijesztően hatott rá. Mintha a sápadt bőrű, törékeny teremtés bármelyik pillanatban köddé válhatott volna. Ráadásul a nő környezete, a titokzatos rengeteg is valahogy baljóslatúnak látszott.

Az ifjú dirwani egészen elbizonytalanodott. Megemelte a lábát, hogy föltápászkodjon a földről – talpa alatt halkan zizegett az avar –, de megtorpant.

Nem akarta megriasztani a lányt. Tudta, érezte, hogy ha most rajtaütne, talán örökre elveszítené a zárkózottnak tűnő, titokzatos nőt.

Visszaereszkedett a gyökerek rejtekébe, és mozdulatlanul várakozott.

A lány néhány pillanattal később szinte karnyújtásnyi távolságra bukkant fel előtte. Oly váratlanul, oly észrevétlenül hatolt át a bokrok között, csöppnyi zajt sem csapva, mint az árnyék. Mintha maguk a növények nyíltak volna szét önként – és csodálattal adózva – a légies test előtt.

(,nem emberi lény,) Ez a benyomás csak még inkább megerősödött Sötét Opálban, amikor közvetlen közelről megpillantotta a lány arcát és szemét.

A hosszúkás, keskeny arc bűbájos volt – egyaránt sugárzott derűt és leplezett bánatot –, ám a némán lapuló fiatalember figyelmét leginkább a lány tekintete ragadta meg, a nem e világból való, távolba néző, ábrándos zöld szempár.

Mi lehet ebben a pillantásban,?

Sohasem látott még hasonló tekintetet. Az idegen nő lénye megfejthetetlen titok volt számára. Mások arcán ugyanis érzelmek tükröződnek – ebben a tekintetben viszont csak ürességet látott.

Vajon mi rejtőzhet a hűvös, zöld szivárványhártyák mögött? Mérhetetlen közöny? Undor? Rosszindulat? Ellenségesség? Eltitkolt szomorúság?

Vajon hogy hívják?

A fiatal dirwani a törzse szokása szerint máris nevet adott neki. Mindjárt kettőt is. Tündérhaj. Smaragdszem.

Vonzotta ez a csodálatos, természetfölötti lény, ugyan akkor szinte félt tőle, mivel,

(,nem emberi lény,) úgy hitte, a lány inkább a szellemvilág titokzatos lakója lehet, mintsem húsvér nő. Volt valami idegenszerű, már-már rémítő abban a sápadt, hűvös arcban, a szomorú szempárban, amely olyan egykedvűen bámult maga elé, mintha egy csöppnyi élet sem ragyogna benne.

Pár pillanat volt csupán, míg a lány elhaladt Sötét Opál előtt, ám ezek a másodpercek örökre belevésődtek a fiatalember lelkébe. Előzőleg még soha nem volt szerelmes, ám most biztosan tudta: beleszeretett ebbe a lányba, legyen az erdei tündér vagy akár boszorkány.

* * *

Sötét Opál zavaros érzelmekkel tért vissza alkalmi táborukba. A nap már delelőre hágott az égbolton, s végleg föl szárította az előző éjszakai eső harmatát. A fiú társai kényelmesen üldögéltek a frissen rakott tűz körül, és a parázs fölött étvágygerjesztő illattal pirult néhány nyársra húzott nyúl. A három nomád csodálkozva nézett az üres kézzel érkező fiatalemberre.

– Hol az őz? – reccsent rá Keserű Tűz vádlón. – Rideg Topáz szerint megsebezted és üldözőbe vetted. Hiába bóklásztál ennyi órán át? Nem érted utol?!

Sötét Opál nem akart beszámolni a lányról, ezért csak vállat vont.

– Elvesztettem a nyomát.

– Elvesztetted?

– Délnyugatra innen van egy tó. A partja kavicsos; nagy, lapos sziklák szegélyezik. Az őz átúszott a túlpartra, nem maradt nyoma a köves terepen.

– És a vérnyomok?

– Felhagytam az üldözéssel. – Sötét Opál ismét felhúzta a vállát. – Nem akartam tovább vesztegetni az időt. Sejtettem, hogy te úgyis több sikerrel jársz.

Rideg Topáz gyanakodva pislogott, már-már az ajkán volt egy epés megjegyzés, végül mégis csöndben maradt. Csupán Keserű Tűz jegyezte meg vádló hangon:

– Legalább néhány gombát szedhettél volna, Én kétkupacnyit is gyűjtöttem.

– Az épp elég lesz a számunkra,

– Te viszont üres kézzel tértél vissza, kölyök! – dörmögte az idős harcos mérgesen. – Ez nem szolgál javadra!

A három nyúl ropogósra sült. A férfiak elosztották egy más között, és átadták magukat az evés örömeinek. Szótlanul nyeldesték a falatokat – az elmúlt napokban kénytelenek voltak koplalni, így annál mohóbban vetették magukat az ételre.

Hosszú percek teltek el néma csöndben, míg végül Szabad Madár megszólalt:

– Ez a hely megfelelőnek látszik – jelentette ki. – A puszta barátságos. Lesz legelő a lovaink számára; az erdő vadtól hemzseg, a két patakban pedig tömegével fickándoznak a halak. Nem is álmodhatnánk jobb területről, amondó vagyok, itt kell letelepednünk.

A két fiatalabb vadász egyetértően mormogott, egyedül Keserű Tűz tett epés megjegyzést.

– Nyirkos és hideg a föld, satnya a fű, Jobb volt a dirwani pusztán, ahol tágas a láthatár, és nincsenek mindénütt fák.

– Csakhogy azon a pusztán most véres háború dúl – intette le az okvetetlenkedőt Szabad Madár. – Vén Ordas bosszút esküdött, s ködfarkasaival mind egy szálig lemészároltatna minket, ha ott maradnánk. Itt pedig béke honol. Ez a bőséges föld eltart minket.

Szabad Madár elgondolkodva ráncolta össze magas homlokát, aztán, látva a két fiatalabb társ helyeslését, nagy szürke szeme felragyogott.

* * *

Nyolc nappal később az Aranysas törzs megérkezett a ligethez. Közel hatszáz elcsigázott, kimerült férfi, nő és gyermek, lóháton, szekereken, gyalogosan. A megtermett hátaslovak szinte roskadoztak a súlyos málhák terhe alatt: a családok magukkal hozták használati tárgyaikat, fegyvereiket – szekercéket, tőröket, és rukhanokat, vagyis hosszú késeket –, és ruhaneműiket: bőrből varrt férfiingeket, a piarékat, a nők számára készült, színes mircákat, lenvászonból szőtt szordákat, és a kebleket szabadon hagyó, merész kivágású limát.

Alig pihentek meg, máris nekiláttak, hogy felépítsék új táborukat. A férfiak állati bőrből készült draniyákat, sátrakat állítottak az erdősáv mögött elterülő tisztáson, tüzeket gyújtottak, birtokba vették az új területet. A vidék csöndjét szekercék csattogása, kiáltozás és szapora beszéd zaja ver te föl. Az asszonyok kövér batyuiból, agyagból és nyírfakéregből készült edények, festett szövetek vándoroltak az újonnan állított hajlékokba.

Sötét Opál az elmúlt napokban alig gondolt a titokzatos lányra, hiszen épp elég tennivalója akadt. Miután három társával visszalovagolt a főcsapathoz, Rideg Topázzal együtt részt kellett vennie az élelemszerzésben, aztán pedig az utóvédhez osztották be mindkettejüket, és a lemaradozókat biztatták, segítették.

Most viszont, hogy újra megpillantotta az ismerős ligetet, a szíve megtelt különös érzésekkel, s heves vágyat érzett, hogy ismét láthassa a titokzatos teremtményt – ám ugyanekkor még jól emlékezett arra a nyomasztó, baljós érzésre, ami akkor telepedett a lelkére, amikor a sötétbe borult erdő mellett virrasztott. Korábban már beszélgetett erről a barátjával, és megosztotta vele nehéz sejtelmeit. Rideg Topáz, akit titokzatos előérzetekkel áldottak meg az istenek, komoran ingatta a fejét, és bevallotta, hogy neki sem tetszik az új táborhely. Valami nyomasztó, gonosz dolog telepedhetett meg ezen a tájon.

A nap már leáldozott, mire a dirwaniak elkészültek. Az idáig kopár, csöndes síkságon büszkén magasodtak az Aranysas törzs draniyái, amik szükség esetén akár erős szélvihar vagy hirtelen jött zápor ellen is biztos menedéket nyújthattak volna lakóiknak. Ezúttal azonban nem kellett tartani az időjárás viszontagságaitól: a puszta füvét alig borzolta föl az enyhe szellő, és a lenyugvó nap utolsó sugarai bíborszínűre festették az emberi hajlékok barna oldalát. Az egyre sötétülő égbolton madárrajok köröztek, már fölbukkantak az első csillagok. A pusztában őrtüzei lángjai lobbantak.

* * *

Sötét Opál szinte sohasem aludt mélyen, még a legkisebb neszre is azonnal felriadt; ám most, a nyeregben töltött, kemény munkával terhes napok után csak nehezen jutott el az éberség állapotába. Érzékelte, hogy a karjánál fogva rázzák, de tudatát még hosszú másodperceken át fogva tartották annak a zavaros álomnak a foszlányai, amiből sem mire sem emlékezett, (,csak valami bűzlő mocsárra, fénylő rémségekre, szörcsögő cuppogásra, fulladásra,) de nem is igazán szeretett volna.

– Testvér! – harsogta valaki a fülébe közvetlen közelről. – Ébredj! Gyerünk, Talpra!

A süvítő hang mintha kisöpörte volna a fejéből a ragacsos, undorító álom részleteit.

Felugrott. Tétova mozdulatokkal kapkodott a fegyverei után, de még mindig nem tért teljesen magához.

– Mi, Mi,

Rideg Topáz tenyérrel arcul ütötte, és erőteljesen meg rázta – nem ártó szándékkal, csupán azért, hogy a barátja végre kijózanodjon.

– Térj már észhez, cimbora! Mi ütött beléd?!

Sötét Opál egész testében megrázkódott. Végre kitisztult a tudata, és immár képessé vált felfogni a körülötte lé vő világot.

Csupán ketten álltak a sátorban; ő és Rideg Topáz. Társaik – azok az ifjú harcosok, akikkel osztoztak az almokon – odakint kiabáltak és üvöltöztek. A tábor felbolydult, sötét alakok ordítoztak, fáklyákat, égő zsarátnokokat lengető, lebegő árnyak rohangáltak a draniyák között. Harcba hívó kürtszó harsogott.

Rideg Topáz szinte erővel nyomta társa kezébe az íját és a tegzét.

– Fogd már, és gyerünk!

Sötét Opál csak most értette meg, mi történhetett.

– Utánunk jöttek! – hördült fel indulatosan. – Az átkozottak!

– Nem, nem hiszem – hadarta Topáz, miközben a sátor kijárata felé tuszkolta társát. – Nem a Vén Ordas ködfarkasai loholnak a nyomunkban. Ez, ez,

Nem fejezte be. Együtt rohantak abba az irányba, ahol a legtöbb dirwani csoportosult.

Nem érte őket támadás.

Valaminek mégis történnie kellett. A táborban fejetlenség és vak düh uralkodott. Az emberek hiába keresték az ellenséget, nem találtak senkit, aki ellen fegyvert foghattak volna. Hosszú percek teltek el, mire az összegyűlt népesség valamelyest lecsillapodott.

Egy magas, merev derekú fiatalember, Sudár Szarvas adott magyarázatot a két újonnan érkezettnek.

– Eltűntek! – suttogta összeszorult torokkal. – Fűszál és Rezgő Hárs, ők ketten őrködtek, és most, most, nyomuk sincs!

– Ködfarkasok,

– Kísértetek! – susogta mellettük egy fekete hajú lány tágra nyílt szemmel. – Az erdő szellemei, elragadták őket!

– Ne beszélj ostobaságot, Csillag! – förmedt rá a lányra Rideg Topáz mérgesen.

A csitrikorból épp csak kinőtt Csillag segélykérőn pillantott Sötét Opálra.

– Láttam! – préselte ki a szavakat, és hevesen bólogatott hozzá. – Kísértetek voltak! Kísértetek!

Sötét Opál megborzongott. Homályosan még emlékezett zavaros álmára; mintha abban is szerepeltek volna kísértetek vagy démonok.

Vagy mégsem?

– Elragadták őket! – jajdult föl Csillag, és két kezével eltakarta sötét szemét. – Jöttek, a lombok közül, és akkor Fűszál, összeesett, és Hárs, csak kapálózott, fuldoklott, és rettenetes hangokat adott ki, és én láttam! Láttam! Láttam, ahogy a kísértetek bevonszolják őket az erdőbe,

Rideg Topáz megragadta a lány két karját, és durván megrázta.

– Térj már magadhoz, kölyök! Hagyd a képzelgéseidet! Mondd el, mit láttál!

– Azt mondom! Elragadták őket, és engedd el a karom, jaajjj, ez fáj! Sötét Opál keményen megragadta barátja csuklóját. – Hagyd békén!

– Meg kell tudnunk, mit látott. Mármint amit valóban látott.

Sötét Opál merőn nézte a fekete hajú lányt. Különös, kettős érzelem fűzte hozzá: a lelke mélyén tudta, hogy Csillag kedveli őt, s azt is érezte, hogy kettejük sorsa talán egyszer majd összefonódik. Olykor mégis kétségek gyötörték. Noha szemrevalónak és kedvesnek tartotta Csillagot – olyasvalakinek, aki jó anyja lehetne majd gyermekeinek –, viszolygott attól, hogy elfogadja a vaksors rendelését, maga szerette volna kiválasztani élete párját, és nem akarta, hogy az istenek döntsenek helyette.

Mindamellett kedvelte a lányt, és megdühödött, amikor látta, hogy Rideg Topáz durván szorongatja Csillag gömbölyű karját.

– Engedd már el! – morogta mérgesen. – Az igazat mondja! Én is láttam, valamit.

– Hogy láthattad volna?! – Rideg Topáz gúnyolódni próbált, de a hangja inkább döbbenten csengett, mintsem epésen. – Hisz pár perce még a lóbőrt húztad!

– Álmomban – szögezte le Sötét Opál. – Álmomban láttam, mindazt, amiről Csillag beszél. Kísértetek jártak a táborunkban, vagy legalábbis olyan lények, amik azokra hasonlítanak.

Egy szívdobbanásnyi csend támadt. A három fiatal beszélgetésére kíváncsian füleltek a körülöttük állók, akik most egyszerre kezdtek beszélni, suttogni és kiáltozni. Egy kövér asszonyság felsikoltott. Néhányan sebesen a draniyáik menedékébe húzódtak; mások a puszta isteneinek jeleit vetették magukra vagy rontástól védő igéket kántáltak.

Ekkor tért vissza a táborba Szabad Madár és kicsiny csapata. A zord férfiak arcán nem mutatkoztak érzelmek.

– Semmi nyom! – recsegte Szabad Madár. – Bármik ragadták el őket, elszöktek, méghozzá messzire! De bár hogy legyen is, amint felkel a nap, a nyomukba eredünk, és megtaláljuk őket! Megtaláljuk!, – fogadkozott a harcos dübörgő szóval.

Sötét Opál behunyta a szemét. Nem hitte, hogy sikerrel járhatnak.

* * *

A hajnali homályban, amikor a nap első halvány sugarai földerengtek a keleti égbolton, a feldühödött dirwaniakel indultak, hogy megtalálják elhurcolt társaikat – vagy leg alább azok maradványait. Vérnyomokat ugyan találtak azon a helyen, ahol előző este a két őrszem álldogált, de nem lelték a lábak vagy karmok lenyomatát, sem más árulkodó nyomot, ami arra utalt volna, hogy a titokzatos támadók a puha talajon lépkedve érkeztek.

– Talán nagy testű ragadozó madarak csaptak le rájuk – vélte Szabad Madár homlokráncolva.

Csillag nem szólt semmit, csak a fejét rázta.

Sötét Opál merőn nézte a lányt, és ahogy a tekintetük egy hosszú pillanatra összefonódott, a fiú úgy érezte, mint ha saját félelmeit látná viszont az éjsötét szempárban.

(,kísértetek,) Bár semmilyen nyomot nem találtak, amit követhettek volna, két csapat indult útnak, hogy átfésülje a környéket. Az északnyugatnak tartó csoportot – amelynek tagjai között ott volt Rideg Topáz is – Szabad Madár vezette; Keserű Tűz pedig délnyugat felé indult harcosai élén. Sötét Opál, aki az utóbbi csapattal tartott, változó érzésekkel lovagolt az idős alvezér jobbján. Egyfelől örült, hogy abba az irányba tartanak, ahol korábban azt a gyönyörű, titokzatos lányt látta; másrészt viszont rettegett a gondolattól, hogy a törékeny szépségnek bármi köze lehet (,és az a baljós előérzet,) az elhurcolt társak vesztéhez.

(,ismét visszatért,) A korábban barátságos liget egyre komorabbá, egyre ellenségesebbé vált.

Ahogy a nomádok mind beljebb jutottak az erdőben, haragoszöld páfrányok, lehajló lombú fűzfák, susogó nádas váltotta fel a derűs, zúgó pagonyt.

– Folyó vagy tó lehet a közelünkben – állapította meg Sudár Szarvas. – Érezni a levegőben a víz illatát.

– Tó – jelentette ki Sötét Opál. – Már jártam erre, ami kor,

Nem fejezte be; nem akart beszélni a titokzatos lányról. Senki nem figyelt rá.

Feltárult előttük a hosszanti tó. A harcosok szava szinte elakadt a látványtól.

Sötét Opál azt a sziklát fürkészte, ami a csermely torkolatánál árválkodott, de legnagyobb csalódására ezúttal nem sütkérezett rajta semmilyen sellő vagy más tündéri lény.

– Micsoda bűzlő mocsár – fintorgott Keserű Tűz utálkozva, és a tóparti zsombékok felé bökött. – Ne kószálja tok el, és ne szóródjatok szét! És ne tévedjetek az ingoványra.

Lépésben lovagoltak tovább. Hamarosan tényleg cuppogó sárban gázoltak a lovaik. A sűrű aljnövényzet alól, a hínár és bürü indái között elő-elővillant a láp ragacsos, sárgásbarna földje.

Lassan, szinte észrevétlenül bealkonyult. Valahol a fák mögött, a széles róna peremén az ibolyaszínű felhők alá bújt a vörösen izzó nap. Szürkületi homály kúszott a sötétzöld lombok közé. A dirwaniak csendben lovagoltak; nem hagyta őket nyugodni valami kellemetlen sejtés: nem beszéltek róla, de mindnyájan úgy vélték, hogy valami rosszindulatú élőlény ólálkodik körülöttük. Önkéntelenül is keresni kezdték a medvék, farkasok és egyéb ragadozók nyomát, és gondosan ügyeltek arra, hogy véletlenül se szakadjanak el egymástól. A nyúlszájú, vágott képű Somfa szóvá is tette aggodalmait:

– Farkasok lehetnek itt, vagy valami más. Ijesztően csöndes ez a környék, Mintha még az állatok is félnének valamitől…

A megjegyzésre persze kitört a csúfondáros hahota, és Somfa felé gúnyos kiáltások röpködtek, de azért a többiek is gyanakodva forgatták a fejüket. Titkon mindnyájan osztoztak társuk babonás félelmében, csak nem akarták kimutatni.

Az ingovány fölött kékes lobogás villant fel.

– Hát ez meg,

– Mi a démonok haragja,

– Lidércfény – figyelmeztette Keserű Tűz fiatalabb társait. – Ne nézzetek oda! A vesztünkbe csalogat.

Intése azonban hiábavalónak bizonyult. A kíváncsi harcosok akaratlanul is egyre gyakrabban tekintgettek a láp felé. Különös látványban volt részük. Furcsa ködalakok bontakoztak ki a semmiből; hajladoztak, táncoltak a levegőben. Üres szemgödrük, kifacsart végtagjaik voltak, bőrük síkosnak és szürkének tűnt.

Sötét Opál torka veszedelmesen összeszorult láttukra. Bár nem emlékezett semmi ilyesmire, mégis eszébe jutott az álom, aminek a foszlányai (,bűzlő mocsár, fénylő rémségek, szörcsögő cuppogás, fulladás,) úgy elbódították az előző éjszakán.

(,fulladás..) Sötét Opál torka összeszorult. Csendben, észrevétlenül fuldokolni kezdett.

Aztán valaki megbökte.

Ettől magához tért.

– Azt hittem, a lápon élő tündérek szépek – súgta oda neki Sudár Szarvas, majd elhúzta a száját, ahogy a bizarr alakokat figyelte. – Ezek a torz nyomoroncok viszont ocsmányak,

– Hallgass! – rémüldözött Somfa. – Még meghallják. Veszélyesek lehetnek.

Keserű Tűz tanácstalanul pislogott egyik harcosáról a másikra.

– Utálom ezt az egészet – morogta kedvetlenül. – Mi legyen?!

A torz szellemalakok két merev testet vonszoltak elő az ingoványból. Kézről kézre adták őket; ide-oda rángatták, cibálták a hullákat, szinte dicsekedtek velük.

– Fűszál és Rezgő Hárs! – suttogta elborzadva Somfa.

– Öljük meg őket,?! – nyögött fel elkínzottan Sudár Szarvas. Eredetileg kérdésnek szánhatta a mondatot, de dühödt felkiáltásként fejezte be.

A csapat többsége szilaj üvöltést hallatott: támogatták a megszólaló fiatalembert. Keserű Tűz azonban csendre intette őket, és bár ritkán kérte ki a nála fiatalabbak véleményét, ezúttal megtette.

– Sötét Opál, neked néha vannak olyan, fura sejtelmeid, Mondd, mit érzel most!

Sötét Opál önkéntelenül a torkához kapott. (,fulladás…) – Csapda! – préselte ki száraz ajkai közül. – A vesztünket akarják!

– Ugyan már! – rikkantotta dühösen Sudár Szarvas. – Meggyalázták a társainkat! Kigúnyolnak minket! Hogyan tűrhetjük ezt?! Álljunk bosszút!

A legtöbb harcos egyetértően mormogott.

Keserű Tűz azonban elég idős volt már ahhoz, hogy ne hallgasson a kérkedő szóra. Megragadta a mellette lovagló Sötét Opál karját.

– Barátom! – recsegte. – Mit érzel?! Mondd el nekünk!

A fiatalember visszás érzelmekkel viaskodott. Vére lüktetett; szeretett volna belovagolni az ingoványba, és megfojtani ezeket a szörnyalakokat, amik csúfot űztek a szerencsétlen sorsú társak maradványaiból, ám ugyanakkor (,fulladás,) érezte, hogy a meggondolatlanság nem vezetne jóra. Az ésszerűség legyőzte a hirtelen lobbanó dühöt.

– Ha rájuk rontunk, becsalnak a mélybe, elnyel az ingovány!

– Gyáva féreg! – sziszegte Sudár Szarvas megvetően. – Sorsára hagynád a barátaidat?

(,fulladás,) – Rajtuk már nem segíthetünk – felelte Sötét Opál rosszkedvűen. – Mindketten meghaltak. De mi megmarad hatunk, ha óvatosak leszünk.

– És a bosszú?! – rikoltotta Sudár Szarvas felhevülten. – Miért hagynánk megbosszulatlanul a testvéreinket?! Sötét Opál elfordult.

– A láp nem a mi világunk, hanem azoké – vetette vissza a válla fölött. – Azzal nem segítünk senkin, ha mi is meghalunk. – Visszafordult, és félelmetes, magabiztos mosolyt villantott a társára. – Márpedig ha bemegyünk, sohasem nem jövünk ki.

– Így beszél egy gyáva! – morogta Sudár Szarvas.

Sötét Opál mintegy beleegyezően megvonta a vállát, mégis kijavította a másikat:

– Így beszél az, aki a jövőbe lát.

– Ugyan már! Gyáva vagy! És én,

– Elég! – dörrent rá az éltesebb Keserű Tűz. – Én parancsolok. Én döntöm el, mit teszünk!

– Rontsunk rájuk! – indítványozta Sudár Szarvas csak nem kérlelő hangon. – Vágjuk le őket!

Keserű Tűz azonban másként döntött.

– Hazatérünk!

Sötét Opál legnagyobb meglepetésére még a feldühödött Sudár Szarvas sem ellenkezett. Talán a lelke mélyén ő is érezte, hogy a támadás nem járhat sikerrel, és eddig csupán azért hangoskodott, hogy rosszul értelmezett bátorságával elismerést keltsen a többiekben; de valójában örül az alvezér döntésének.

– Vissza! – parancsolta Keserű Tűz, és ellentmondást nem tűrően intett.

A férfiak megfordították lovaikat. Ügetésbe váltottak, és komor tekintettel, aggódva, némán hagyták maguk mögött a veszedelmes ingoványt.

* * *

A nomádok ettől kezdve messze elkerülték a mocsárvidéket, ám mivel az első éjszakai támadás nem ismétlődött meg, és többé senkit sem ragadtak el holmi lebegő kísértetek, lassan megnyugodtak a kedélyek. A renegát dirwaniak élete békés, csendes mederben folydogált tovább. Áldozatot mutattak be a két fiatalemberért, hogy szabadon engedjék a lelküket.

Az első napokban a férfiak gondosan felderítették új lakhelyük környékét. Láthatártól láthatárig lovagoltak a végtelen pusztán, elűzték vagy levadászták a jószágaikra leső ragadozókat; a síkságra merészkedő farkasokat, a dús sörényű nagymacskákat és a falkában támadó, kutyaszerű dögevőket. Egy kisebb csapat visszalovagolt a vörhenyes kősivatagig, hogy megállapítsák, nem loholnak-e a nyomukban ellenségüknek, Vén Ordasnak a harcosai, hogy bosszút álljanak rajtuk sérelmeikért – azonban nyomát sem látták gonosz szándékkal közelítő csapatnak.

A nomádok egy része még mindig a régi életet és az elhagyott dirwani pusztaságot siratta, ahol immár magányosan kószálnak az ősök lelkei, de a legtöbben elégedettek voltak az új lakhelyükkel. Férfiak és nők kisebb csapatokba verődve hatoltak a sűrű erdőbe, s sohasem tértek haza üres kézzel. Talán soha ezelőtt nem ismertek még efféle bőséget. A ligetben rengeteg vad élt; az emberek szinte minden lépésükkel nyulak tucatjait riasztották szét vagy riadt szemű őzeket ugrasztottak meg, a bokrok közül nagy testű madarak – fajdok, fácánok – emelkedtek nehézkesen a magasba, a füves pusztán pedig csordában legelésztek a legkülönfélébb külsejű, antilopszerű növényevők. A sekély vizű erdei patakokban és a közeli tóban csillogó testű halak fickándoztak, a fák szinte roskadoztak az erdei gyümölcsök súlya alatt, és egyik-másik lombkoronában vadméhek zümmögtek, elárulva az édes méz rejtekhelyét. Valamennyi dirwani úgy vélte, új lakóhelyükön aligha kell majd szükséget szenvedniük.

Az egyik vadászcsapat könnyedén fölhajhászott és lelőtt két őzet, s nagy diadallal cipelték zsákmányukat a tábor felé. Még az örökké elégedetlen és morgolódó Keserű Tűz tekintetébe is büszkeség költözött:

– Ezt a helyet mi találtuk nektek – ismételgette újra meg újra dagadó kebellel –, én és Szabad Madár. Azonnal láttuk, milyen pompás vidék, Jutalmul kaptuk, amiért volt erőnk dacolni a sötét lelkű Dzsamwall szavával!

Sötét Opál kelletlenül vette tudomásul, hogy őt és Rideg Topázt elfelejtette megemlíteni az idős harcos, holott mindketten derekasan kivették a részüket a környék felfedezéséből; ahogy arra sem emlékezett már, hogy éppen ő, Keserű Tűz kardoskodott legjobban, hogy ez a vidék nem megfelelő a törzs számára.

A fiatalember gondolatai újra és újra visszatértek ahhoz a gyönyörű tündérlányhoz, akit csak pár pillanatra látott, mégis megbabonázta a lelkét. Bármerre ment is, minden pillanatban várta, hogy a titokzatos teremtmény egyszer csak felbukkan majd az egyik fatörzs mögül, és rámosolyog.

(,vagy nem mosolyog?,) A fiatal nomád eltűnődött ezen. Felidézte magában a törékeny teremtést, és az az érzése támadt, hogy a lány talán nem is képes mosolyogni. Komolynak, már-már szomorúnak látszott.

(,és megközelíthetetlennek,) Keserű Tűz zökkentette ki merengéséből; az idős férfi épp jókedvében volt, és derűsen rácsapott a társa vállára.

– Több itt a vad, mint a páfrány, fiú! – harsogta. – Nehezen hihetem, hogy bárki, aki vadászni indul, üres kézzel térhessen vissza!

Harsányan, gúnyosan kacagott saját tréfáján. A csapat tagjai közül némelyek elértették a célzást, és rávigyorogtak a célba vett ifjúra.

– Bizony!

– Te meg még madártojást se találtál?!

– Még gombát sem!

Sötét Opál elvörösödött. Hirtelen nem jutott eszébe semmi, amivel elhallgattassa a gúnyolódókat, és bántotta, hogy a többiek rajta mulatnak. Már-már a nyelvén volt, hogy gúnyosan felemlegesse Keserű Tűz véget nem érő sirámait és zsörtölődését, amikor a kietlen kősivatagban vissza akart fordulni, de végül nem tette szóvá a dolgot.

Valami azonban szöget ütött a fejébe.

– Akkor még, nem volt itt ennyi vad!

Kinevették.

Ettől még inkább elrestellte magát, és a keze ökölbe szorult.

– Ahogy mondom – bizonygatta –, sokkal, sokkal kevesebb vad volt! Messze-messze kellett mennünk, hogy íjravaló őzet találjunk!

Sudár Szarvas az arcába nevetett.

– De te még úgy se találtál!

– Találtam! Megsebeztem. Követtem is, – Dühösen elhallgatott. Nem akarta okát adni, miért nem járt sikerrel; nem akart a titokzatos lányról beszélni. Csak még jobban kinevetnék. Ismét elmondta, amit az imént: – Akkor még nem volt itt ilyen sok vad!

Fácánok tucatjai rebbentek fel az útjukból, mókusok szökkentek a távolabbi fák felé, a kacskaringós csapást egy vadkan keresztezte, majd rögtön utána a koca is átrohant előttük, fél tucat csíkos malacával.

Senki nem kapott az íjához. A két elejtett őz bőségesen elég volt nekik; nem volt szükségük fölösleges zsákmányra

Hadd nőjenek csak föl azok a malacok.

(, akkor majd még több húst adnak,) Sötét Opál lelkébe belemart valami kósza sejtelem. A fiatal dirwani megtorpant.

– Menjetek csak! – motyogta. – Nekem, azt hiszem,

Társai nem foglalkoztak vele. A bő zsákmány elvonta a figyelmüket.

Csupán Keserű Tűz ráncolta a homlokát.

– Ne maradj le! – intette. – Veszélyes lehet egyedül kószálni. Emlékezz a veszteségünkre! Fűszál és Rezgő Hárs eltűntek, emlékezz, mit láttunk a mocsárban, senki nem tudja, mi lett velük.

Sötét Opál kihúzta magát.

– De talán én, megtudhatom.

– Hogy érted ezt?

– A megérzéseim – mormolta a fiatalember. – Tudod, néha megérzek dolgokat,

– Néha igen, néha nem. – Keserű Tűz összehúzott szemmel meredt az ifjúra. – Mire készülsz, kölyök?

– Semmire. – Vállat vont. – Próbálok választ találni a kétségeimre.

– És ha közben elpusztítanak?

Sötét Opál mosolygott.

– Az előérzetem azt súgja, hogy nekem nincs félnivalóm.

– Azért csak vigyázz! Néha megcsalják az embert ezek az, érzések. Én például egyszer, még ifjúkoromban, – Keserű Tűz elhallgatott, fintort vágott, aztán elvigyorodott. Nem mondta el a megkezdett történetet, csak legyintett, elfordult, és követte a csapatát.

Sötét Opál elbizonytalanodott. Egy helyben toporgott. Esze azt súgta, ne váljon el a társaitól, ám ugyanakkor határozottan érezte a lelkében azt a különös hívást.

(,szólítanak,) (,gyere hozzám! Jöjj! Jöjj el hozzám!,) (,várok rád!,) – Ne várjatok! – préselte ki magából Sötét Opál, ám ezt nem a titokzatos hangoknak szánta, hanem a többi harcosnak. – Én, majd utolérlek benneteket,

Sudár Szarvas, aki egyik társával együtt a nagyobbik őzet cipelte, olyan hirtelen torpant meg, hogy a másik nomád csaknem felbukott.

– Várj! – kiáltotta. – Veled megyek. Szükséged lehet egy erős kézre. Hé, fogja már meg valaki ezt a nyavalyás rudat!

– Egyedül megyek – jelentette ki Sötét Opál, és mielőtt bárki is átvehette volna Sudár Szarvas terhét, bevette ma gát a sűrűbe.

A háta mögött még hallotta a meglepett kiáltásokat, és Keserű Tűz mérges hangját:

– Becsalnak az ingoványba! Megfulladsz, te bolond!

Az ifjú dirwani azonban nem a mocsár felé indult, ha nem ahhoz a tóparti sziklához, ahol a különös lányt látta. Úgy hitte, ismét találkozhat az éteri teremtéssel, de hiába járkált ott fel-alá, hiába lapult meg a tóparti nádasban, a lány nem jelentkezett.

Az a titokzatos késztetés, amely a fiú lelkét bizsergette nem sokkal ezelőtt, fokozatosan elhalványult.

Sötét Opál csalódottan tért vissza az Aranysas táborába. Nem szólt senkihez, nem adott magyarázatot még a bosszús tekintetű Rideg Topáznak sem, csak levetette magát a gyékényre, fejére húzta lószőr pokrócát, és szinte azonnal elaludt.

* * *

Sötét Opál zavaros álmokat látott.

A lány ott állt a sziklán. Diadalmasan. Csupaszon. Nedvesen. Kedvesen. Vonzón. Félelmetesen. Törékeny alakját körberajzolta a napfény.

Kitárta a férfi felé vékony karjait.

Jöjj hozzám!

A fiatalember engedelmeskedett a hívásnak. Álombéli lassúsággal lebegett közelebb, közelebb, egyre közelebb. Jöjj hozzám!

Aztán amikor elérte, és megragadhatta volna, a lány szertefoszlott. Sötét Opál csupán a puszta levegőt ölelte. Iszonyodva meredt az áttetsző foszlányokra.

Fölébredt saját ordítására.

Kinyitotta a szemét.

Félelmetesen villogó, sötétzöld szempár meredt rá. Valaki a karját markolászta.

– Mi, mi, – hebegte.

Az iménti alak erősen megrázta.

A barátja hangját hallotta:

– Úgy üvöltesz, mint akit nyúznak! – morogta Rideg Topáz mérgesen. – Hallgass már! Nem hagysz aludni minket!

Sötét Opál tágra nyílt szemmel tátogott. Nem tudta volna megmondani, mi okozta ezt a megmagyarázhatatlan rettegést.

– Jól vagyok – préselte ki magából, amikor végre meg bírt szólalni. – Most már, jobban vagyok,

Rideg Topáz merőn bámulta. A kinti tábortűz fénye táncot járt éles vonásain.

Csak nézte a barátját, de nem szólt semmit.

– Rossz álom – motyogta megsemmisülten Sötét Opál. – Csak egy, lidérces, álom.

– Álom lenne? – suttogta Topáz kifejezéstelenül. – Vagy talán valami több. – A fejét ingatta. – Lehet, hogy sokkal több,

Sötét Opál nem felelt, csak hunyorgott a félhomályban. Nem értette – nem akarta érteni –, mire gondolhat a társa, aki mindig is többet látott, mint a közönséges halandók.

* * *

Ezután unalmas, egyhangú napok követték egymást. A renegát dirwani nemzetséget nem aggasztotta semmi rendkívüli esemény. A tábor békéjét nem háborgatták kísértetek, Vén Ordas harcosai sem mutatkoztak. Az embereknek alig volt gondjuk a mindennapi megélhetésre – az erdő és a puszta bőségesen ellátta őket élelemmel. Végre nyugalmat leltek a hosszú vándorlás után, és elhitték, hogy megtalál ták új otthonukat.

Sötét Opál éjszakáról éjszakára a titokzatos lányról álmodott – aggasztó, zavarba ejtő, megmagyarázhatatlan álmok voltak –, s olykor napközben is élénk látomások gyötörték. A lány hívta, várta, csalogatta, követelte őt; mágikus erővel vonzotta magához. A megsebzett fiatalember szinte már másra sem tudott gondolni, mint a tündéri teremtésre.

Kereste, kutatta őt. Minden lehetséges alkalmat megragadott, és hosszú sétákat tett az erdőben. Társai intése ellenére messzire kalandozott a tábortól, nem egyszer elbarangolt egészen a távoli tópartig, ahol először látta őt, de mind ahányszor csalódottan tért vissza: nem találkozott a fiatal nővel.

Az éjszakai és az éber álmai azonban mind élénkebbek, mind kínzóbbak lettek.

Megszállott lett, egyre vakmerőbb, egyre elszántabb; mind távolabbra merészkedett. A következő hetekben, amikor csak tehette, az erdőt járta, de sohasem sikerült megpillantania a lányt. A nyomait viszont megtalálta néha, s ez új reményt adott. Tudta, hogy előbb vagy utóbb rábukkan majd.

Múltak a hetek, Sötét Opál mégsem tudott közelebb kerülni a furcsa, megfoghatatlan teremtéshez. A lány szinte valami természetfölötti érzékkel elkerülte őt. Olykor egészen friss – szinte még meleg – nyomokat talált, s ez arra utalt, hogy a lány csupán pillanatokkal azelőtt illanhatott el. Más férfi talán felhagyott volna a hasztalan próbálkozással, Sötét Opált azonban ingerelte ez a titok, és – ha esett, ha fújt – reggelenként hűségesen megjelent a cser mely környékén, a tóparti sziklánál. Egyre gyakrabban gondolt rá, ám a barátai előtt nemigen beszélt róla, mert tudta, hogy kigúnyolnák érte.

Egy ködös hajnalon, amikor a korábban rázúdult esőtől átfagyva, de szívében kellemes melegséggel várta az ismeretlen teremtést, Sötét Opál rájött, hogy mégis van emberi lény, akivel a lány érintkezik: a deres hajú öregasszony bukkant fel a tó partján, akit annak idején ugyanitt már látott egyszer – amikor az idős nő a sebesült őzet gyógyította. Beszélt a lányhoz, és ez arra utalt, hogy ismerik egy mást.

(,vagy talán rokona,) A fiatal dirwani váratlan lehetőséget sejtett ebben.

Már-már felegyenesedett rejtekhelyén, hogy megszólítsa a sántikáló vénasszonyt, de jobb ötlete támadt, s továbbra is meglapult. Az idős nő nehézkesen görnyedve vagy guggolva kék szirmú virágokat tépdesett ki gyökerestől a tó partján, s amikor fonott kosara megtelt, lassan bicegve, botjára támaszkodva indult vissza az erdőbe.

Sötét Opál nesztelenül, óvatosan surrant utána. Fától fáig, bokortól bokorig osont, akár egy szellem, s még arra is ügyelt, hogy ne rázza le az ágakról és a levelekről az esővizet. Tekintetét egy pillanatra sem vette le a görnyedt némber hátáról. Azt képzelte, ha szem elől tévesztené, az öregasszony talán rögvest eltűnne, s ő még csak nyomát sem találná. Bár igaz, ami igaz, a deres hajú, magában motyogó nénike inkább tűnt valamiféle füvesasszonynak, mint tündérnek – avagy a legendák rémséges boszorkányának.

Lassan cammogott befelé az erdőbe, néha megállt pihenni, vagy azért, hogy kikaparjon valami gyökeret egy páfrány vagy egy fatörzs tövéből.

A nomád ifjú türelmesen kivárta, míg végez, s csak akkor osont egy újabb fatörzs mögé, amikor a nő mögött összezárultak a nedvesen susogó bokrok.

Azt remélte, sikerül észrevétlenül hazáig követnie az öregasszonyt, s megismerheti lakhelyét.

Talán a titokzatos lány is vele lakik.

(,de miféle település lehet ennek a sötét rengetegnek a közepén? Milyen népek élhetnek itt? És hogy lehet az, hogy ők idáig még sohasem találkoztak a többi nomáddal?,) Bár jó félórán keresztül osont az öregasszony nyomában, maga a megtett út alig pár nyíllövésnyi lehetett. Kicsinyke tisztás tárult fel a nomád ifjú szeme előtt, melynek közepén egy hatalmas fa terpeszkedett. Talán már több száz esztendeje állhatott ott. Odvas törzsét és póklábakként meredező, vaskos gyökereit szánalmas, kezdetleges kunyhóvá formálták. A gyökerek közti réseket nagy, lapos kövekkel és száraz gallyakkal tömködték be, ezeket indákkal kötözték egymáshoz, és vöröses agyaggal tapasztották össze, hogy ne essen be köztük az eső és ne süvítsen be a szél. Tetőként kévébe kötött nádkötegek szolgáltak, amiket szintén agyaggal tapasztottak össze, s a famatuzsálem lehántott, rücskös kérgével béleltek ki.

A kunyhó különös, bizarr látványt nyújtott; rozzantnak, görnyedtnek és viharvertnek hatott, akárcsak a gazdája. Úgy festett, mintha valaki nagy sietve dobált volna kupacba minden kezébe kerülő szemetet, hogy fedelet teremtsen a feje fölé, ám ugyanakkor lerítt róla, hogy rége srég épült; talán csak egykét évtizeddel fiatalabb a fánál, ami a lakhely gerincét alkotta. Ahogy az évek folyamán a fa növekedett, egyre terebélyesebb lett, s mind távolabbra nyújtogatta göcsörtös gyökereit, a kunyhó agyagos falai elhajlottak, megrepedeztek. Ezeket a repedéseket folyamatosan foldozgatták, amitől a viskó még visszataszítóbb külsőt nyert.

A látvány azt a képzetet keltette, hogy valami piszkos, ostoba és rendetlen lény lakik itt, ám egy második, alaposabb pillantás meggyőzte a döbbent ifjút, hogy a kunyhó gazdája igenis rendben tartja környezetét. A közelben nem hevert szétszórt hulladék, s az építményt takaros kertecske vette körül, amiben szabályos rendben sorjáztak az oda ültetett növények.

Ebbe a kertbe vánszorgott be az öregasszony, s máris leguggolt, hogy lyukakat kaparjon, és elültesse frissen szerzett zsákmánya legjavát.

Sötét Opál egyelőre nem lépett ki a tisztásra. Tekintetével máris hasonló építmények után kutatott, s azt találgatta, vajon élnek-e itt más emberek, de mivel nyomát sem találta ilyesminek, rá kellett jönnie, hogy ez egy magányos kunyhó.

(,és falunak, egyéb településnek semmi nyoma,) Várt még egy darabig, s remélte, hogy a viskó összetákolt ajtaján bármelyik pillanatban felbukkanhat a titokzatos lány, de erre nem került sor. Végül az öregasszony befejez te a munkáját, és besántikált a kunyhójába.

Pár pillanattal később ismét megjelent; kezében egy baltaszerű holmit szorongatott. Megpróbálta levágni az egyik közelben meredező, vaskos gyökeret, de túl gyöngének bizonyult ehhez a feladathoz. Még a fejszét is alig bírta megemelni. Amikor pedig nagy erőfeszítések árán mégis sikerült a feje fölé lendítenie, a súlyos szerszám csaknem elrántotta – a gyökér helyett csaknem a saját lábát vagdalta el. Pár percig próbálkozott, de küszködése nem sok eredményre vezetett; épp csak pár szilánkot sikerült lefarigcsálnia, aztán térdre esett, és beverte a fejét az alattomos gyökérbe. Hangosan szitkozódott, nagyokat nyögött és fújtatott. Alig bírt feltápászkodni; az elejtett baltát már meg sem tudta mozdítani. Összeszedte a lefarigcsált darabokat, és fájdalmasan meggörnyedve, dühöngve besántikált a kunyhóba.

Az eső ismét eleredt, ám ezúttal nem zuhogott úgy, mintha dézsából öntenék, inkább csak csendesen szemerkélt.

Sötét Opál nem akart továbbra is meglapulni a fák között. Kilépett a tisztásra, és közelebbről is szemügyre vette a kunyhót. Noha – mint rendszerint – most sem hagyta nyugodni az a nyomasztó érzés, hogy tekintetek tucatjai figyelik, de ezenkívül nem észlelt semmi szokatlant. Az énekesmadarak elültek a csendesen hulló esőben, s csupán egy kíváncsi mókus bámulta meg őt egy közeli fa ágáról.

Nem tartott támadástól, de a biztonság kedvéért felajzotta íját, meglazította tegezét, és a kését is keze ügyébe helyezte. Ruganyos léptekkel a kunyhóhoz sietett, megtorpant, és belesett egy keskeny ablaknyíláson. Az idős nő egy kövekből és agyagból összetapasztott, roskatag kemence előtt térdelt, a lefarigcsált forgácsokat igazgatta, majd reszelős csendülés hallatszott, ahogy erőtlen kezeivel acélt és kovát csapkodott egymáshoz. Mozdulatai azonban túl nehézkesnek bizonyultak; nem bírt szikrákat csiholni.

Sötét Opálnak saját nagyanyja jutott eszébe, és meg esett a szíve a tehetetlen, idős nőn. Felvette a sárból az elejtett baltát, és pár erőteljes csapással jókora darabokat levágott a karnyi vastag, üreges gyökérből. Aztán hóna alatt a tüzelővel belépett a kunyhóba.

Az öregasszony elgémberedetten, gyanakvó tekintettel nézett fel rá. Száját tágra nyitotta, de egy meglepett nyögésen kívül nem hagyta el más hang aszott ajkait.

A fiatal nomád nem akarta megijeszteni. Barátságosan mosolygott rá, és lassan, megfontoltan mozgott; így jelez te, hogy nem rossz szándékkal közelít. Leszórta a kiszáradt gyökérdarabokat, letérdelt az öregasszonnyal szemben, és kezét a tűzszerszámért nyújtotta.

Tekintetük egy hosszú pillanatra találkozott. Most fedezte fel, hogy a nő arcvonásai merőben idegenek; ovális arcát résnyire szűkült, mandulavágású, sötét szemek ural ták, orra apró volt, de vastag, szinte jellegtelen. Valaha azonban bájos lehetett, ezt még a ráncai sem tudták elrejteni. Ritkás haja csaknem teljesen ősz volt; csapzottan, ápolatlanul hullott a vállára. Pillantása zavarodottnak tűnt; Sötét Opál fejében még az is megfordult, hogy a vénasszony talán nem egészen épelméjű.

– Ne félj tőlem! – suttogta neki, miközben óvatos mozdulattal elvette tőle az acélt és a kovát. – Nem akarlak bán tani.

Szikrákat csiholt, meggyújtotta a száraz taplót a kemencében, s a faforgácsok lángra kaptak. Sötét Opál bedugott egy száraz gyökérdarabot, és levegőt fújt rá, hogy fellobbanjon. Pár pillanattal később már vidáman pattogott a tűz, s kellemes melegség kúszott a kicsiny kunyhó belsejébe.

Odakinn félelmetesen dühöngött a zivatar; fényes villámok szelték az eget és távoli mennydörgések morajlottak. Föltámadt a szél; a zápor kíméletlenül kopogott az összetákolt kunyhó oldalán.

A fiatalember újabb fadarabot dugott a tűzbe.

– Megengeded, hogy átmelegedjek, míg tombol az ítéletidő? – dörmögte. – Bár nem tudom, érted-e egyáltalán a nyelvemet,

Az asszony talán most mozdult meg első ízben, amióta a vendége a házba lépett. A szeme felcsillant; úgy tűnt – a magányos, idős emberek szokása szerint –, örömmel fogadta a váratlan társaságot.

– Téged az istenek küldtek, drága fiam! – motyogta rekedtes hangján, különös kiejtéssel. – Nem bírok én már azzal a baltával, folyton kicsúszik ezekből a reszketeg kezekből.

– Később, ha csendesedik a vihar, vágok még eleget – ígérte a nomád, és örömmel nyugtázta, hogy az idegen vonású nő érti a szavait. – Meglepett, hogy itt találtam ezt a kunyhót az erdő közepén – vallotta be. – Nem sejtettem, hogy élnek itt más emberek is,

Az öregasszony közelebb simult a meleget árasztó kemencéhez, hosszan hallgatott, aztán vállat vont.

– Csak én élek itt.

Az ifjú a titokzatos lányra gondolt, de nem kérdezett semmit.

– Tehát egyedül? Távol a tieidtől?

– Nincsenek enyéim – magyarázta az öregasszony. – Csak én vagyok. Én egyedül. Egymagam élek itt. Amióta az eszemet tudom. Nem magányosan, nem, nem. A növényeimmel és állataimmal, igen.

– De, honnan kerültél ide?

Az öregasszony vihogott, és többször is legyintett, mintha el akarna hessegetni valami kellemetlen gondolatot.

– Ó, már nem is emlékszem, Olyan rég volt, már nem is tudom, csak itt voltam, igen, és itt élek, régen, nagyon régen.

– Nem a dirwani pusztákon láttad meg a napvilágot, igaz?

– Nem, nem hinném. – A vénasszony a fejét ingatta. – Azt sem tudom, mi az a név, amit említettél.

(,és mégis milyen jól beszéled a dirwani nyelvet!,) – Születésemre nézve jidori vagyok – közölte aztán. – A nevem,

A vénasszony egy sziszegéshez hasonlító, furcsa szót ejtett ki, amit Sötét Opál sem megérteni, sem elismételni nem tudott. Több ízben is megpróbálta, de minduntalan megbicsaklott a nyelve.

– Nem bírom kimondani a neved – ismerte be félszeg mosollyal. – Remélem, nem sértelek meg, ha a törzsem szokásai szerint saját néven nevezlek? Ha megengeded, Ezüsthajnak szólítlak majd.

Az öregasszony a szája elé kapta a kezét, és kuncogott, de a szeme fölcsillant.

– Ezüsthaj, ez jó. Hívhatsz így, ha akarsz, Ezüsthajnak, Tetszik ez a név. Ezüsthaj. Igen, Ezüsthaj. Az vagyok.

Egy ideig csendben melegedtek, aztán Sötét Opál is bemutatkozott, és mesélt arról, hogy a törzsével nemrég érkeztek keletről, a Yum-folyón túlról, és a közelben telepedtek le. Ezüsthaj mindvégig bólogatott, és bár nem szólt semmit, úgy tűnt, mintha tudomása lenne mindarról, amit a fiatalember említett.

– Élhetnél velünk – vetette fel a férfi. – Barátságos nép vagyunk, szívesen befogadnánk magunk közé. Hasznunkra lehetnél. Ismered a környéket, s ahogy látom, értesz a gyógyfüvekhez, növényekhez. Bizonyára tudod, melyek az ehető növények, melyek gyógyító hatásúak vagy épp mérgezőek.

– Ó, igen, nagyon jól tudom.

– Megoszthatnád a tudásodat az enyéimmel.

Az öregasszony úgy bólogatott, mint aki mélyen egyet ért, de sokáig hallgatott, és nem felelt.

– Nos? – unszolta Sötét Opál. – Eljössz a táborunkba? Ezüsthaj vállat vont.

– Nem.

– Befogadnánk, segítenénk,

– Itt éltem. Itt akarok meghalni is. Egymagam.

Sötét Opál tűnődve bámult a lángokba. Nem akarta erőltetni a dolgot, de úgy vélte, itt az ideje, hogy előrukkoljon azzal, amire leginkább kíváncsi volt.

– Valóban nincs senki, aki itt él veled, vagy a közeledben?

– Nem, nincs. – Ezüsthaj láthatóan csodálkozott, miért kérdez egyáltalán ilyesmit a vendége. – Mondom, hogy egymagam élek.

– És ő? – sziszegte a nomád egy árnyalattal mohóbban, mint akarta. – Az a lány! Láttalak vele, pár hete, a tóparton! Nyúlánk, éteri teremtés, Vele mi van? Ő kicsoda?!

Ezüsthaj nem mutatta, hogy csodálkozott volna.

– Persze, az a lány,

– Kicsoda?

– Tudom is én, – Ezüsthaj a vállát vonogatta. – Jön és megy, kedve szerint. Mintha itt se lenne. Tudod, milyen, olyan semmilyen.

Sötét Opálnak erről merőben más volt a véleménye. – Ő hol él? Hol találhatom?

Ezüsthaj rosszallóan ingatta a fejét.

– Ne akard megtalálni! Ne is keresd! Ha ő úgy akarja, majd ő megtalál téged. – Eszelősen vihogott. – De annak aligha fogsz örülni.

Az ifjú dirwani alig észrevehetően megrezzent. Eszébe jutottak baljós álmai.

– Hogy érted ezt?

– Úgy, ahogy mondom.

– De,

Az öregasszony feddőn megrázta göcsörtös ujját.

– Vigyázz vele, fiam! – suttogta reszelős hangon. – Nem ember az! Ártó lélek. Bajt hoz rád! Meg fog rontani,

Sötét Opál összeszorította ajkait, hogy ki ne törjön belőle a csalódottság és a keserűség. Aztán mégis kibökte, amire gondolt.

– Egy ilyen csodálatos, éteri teremtés nem lehet, gonosz!

– A gonoszság, drága fiam, néha megtévesztő álcát ölt. Mindig a legkívánatosabb bogyók a legmérgezőbbek. Te még fiatal vagy és tudatlan; azt hiszed, hogy ami szép, az jó is,

Sötét Opálba már belemart a kételkedés, ám vele született előérzete mást súgott.

– Úgy vélem, hogy ő nem gonosz!

– Talán nem – bólogatott Ezüsthaj egyetértően. – De akkor is azt mondom, kerüld el őt! Ne hívd ki magad ellen a sorsot!

– Én nem félek – mormolta az ifjú elszántan. – Szeretném, ha ő lenne a végzetem, – Felegyenesedett. – Ha látod őt, add tudtára, hogy keresem! Mondd meg neki, hogy ne bujkáljon előlem! Találkozni akarok vele, és megtalálom, bármennyi időbe telik is! – Homlokát ráncolva meredt az eszelősen vihogó öregasszonyra. – Elállt az eső. Most megyek, vágok még fát,

Dühösen vagdalta a gyökeret, majd több napi tüzelőt aprított a köröskörül növő dús bokrokból. Egyre az járt a fejében, amit Ezüsthajtól megtudott.

(,ártó lélek,) De ha mégsem igaz,?

Az öregasszonynak bizonyára oka van arra, hogy meg próbálja elijeszteni tőle. Talán a lánya – vagy az unokája –, és félti őt az idegen férfitól.

Bárhogy legyen is, ő nem fogja feladni.

Miután az összes tűzifát behordta, vállára vetette az íját, és elköszönt sután vigyorgó vendéglátójától.

– Néha eljövök még – ígérte. – Fát vágok, segítek ezt azt, – Már az ajtóban állt, amikor eszébe jutott még valami: – Mi a neve? Hogy gondolhatok rá? Hogyan nevezzem?

Ezüsthaj ismét felkacagott.

– Adj neki nevet, mint ahogy velem tetted! – Bólogatott.

* * *

Sötét Opál állta adott szavát, és a következő hetekben több ízben fölkereste az odvas fatörzs lakóját – igaz, volt ebben némi önzés is, hiszen alig várta, hogy találkozhasson a rejtélyes lánnyal.

Hamar a szívébe zárta a barátságos, éltes asszonyt, no ha még mindig nem volt bizonyos abban, hogy Ezüsthaj épeszű. Egész télire való tüzelőt vágott neki, megosztotta vele elejtett zsákmányát, segített füveket gyűjteni, halakat tisztítani, és – az öregasszony szemében ez volt a legfontosabb érdeme – esténként meghallgatta a nő vége-hossza nincs történeteit.

* * *

Megismerkedésük harmadik hetében egy ködös reggelen Sötét Opál ismét meglátogatta a füvesasszonyt; két frissen ejtett nyulat vitt neki.

Ezüsthaj már messziről észrevette a közelgő ifjút.

– De örülök, hogy látlak! – kiáltotta, és reszketeg, ráncos kezével hívogatóan integetett. – Mit hoztál nekem?,

Ó, nyuszikát? De jó! Rég nem ettem nyúlhúst. Ülj csak ide a tűz mellé. Van egy kis aszalt gyümölcsöm, és egy nagy meglepetésem számodra. Mit gondolsz, kit csalogattam elő neked,?

Ekkorra már a fiatal nomád is észrevette, hogy nem ő az egyetlen vendég, s nem a sürgő-forgó öregasszonyt figyelte, hanem a sűrűből előóvakodó alakot. A könnyű léptű, nyúlánk idegen nesztelenül közeledett, akár az árnyék.

Sötét Opál szíve nagyot dobbant. A váratlan látogató nem volt más, mint a titokzatos, gyönyörű lány.

– Óvatosan! – súgta az öregasszony. – El ne riaszd! Kicsit félénk a lelkem,

Félénk? Igen, nyilvánvalóan.

Az ifjú erre gondolt, de azért különösnek találta, hogy Ezüsthaj alig pár napja még óva intette a lánytól és ártó léleknek nevezte; most viszont „lelkem"ként emlegeti – úgy vélte, ez is egyike a vénasszony szokásos furcsaságainak.

Mozdulni sem mert, nem szólt, csak várt; a tétova jövevényt figyelte.

A lány úgy közeledett, akár egy kóbor macska, ami nem tudja, mire számíthat; vágyja ugyan a simogatást, ám ugyanakkor attól tart, hogy cirógatás helyett csak néhány rúgás és durva szó lesz az osztályrésze. Láthatóan közel sem örült annyira a találkozásnak, mint a férfi. Kelletlenül fedezte föl, hogy Ezüsthaj nincs egyedül; és finom vonású arcára csaknem elutasító kifejezés ült ki. Sötét Opál mégis elbűvölten csodálta a bájos és törékeny teremtést. Csak most tudatosult benne, milyen apró, ahogy ott állt közvetlen mellette; az álláig sem ért.

– Jöjj csak, lányom, jöjj! – hívogatta derűsen Ezüsthaj, és a szeme sarkából a dirwanira hunyorított. – Ne félj! Nem kell tartanod semmitől.

A lány körüljárta Sötét Opált, villogó szemmel méregette, még meg is szaglászta, mint egy vadállat. Aztán anélkül, hogy további pillantásra méltatta volna, ellépett mellette, és letelepedett az asztalhoz.

– Nézd csak, szívem, a kedvenc gyümölcsöd – kínálta Ezüsthaj. – Áfonya.

A lány fölmarkolta a csemegét, és mohón, nagy élvezettel falni kezdte.

Az öregasszony alig észlelhetően intett a nomád felé. A mozdulata azt jelentette: gyere már közelebb, mire vársz?!

Sötét Opál letelepedett az asztal mellé, és ő is vett egy áfonyát, de nem harapott bele.

– Láttalak már téged – mondta a lánynak. – Régóta kereslek, Találkozni akartam veled.

A lány épp csak rápillantott, aztán ismét lesütötte a szemét, és figyelmét az áfonyának szentelte.

– Miféle teremtmény vagy te? – próbálkozott ismét a fiatalember. – Tündér?

A lány ismét rápillantott. Ezúttal háromnégy szívdobbanásnyi ideig összefonódott a tekintetük. Aztán a hűvös, érzéketlen szempár ismét tovarebbent.

– Az én nevem Sötét Opál. Messze, keletről, a nagy folyón túlról vándorolt ide a törzsem, a közelben telepedtünk le, és,

A lány hirtelen felállt. Belemarkolt még egyszer a gyümölcsökbe, a kebléhez szorította zsákmányát, rávillantotta szürkészöld szemét a fiúra, aztán elfordult, és lassú, kecses léptekkel az erdő felé indult.

Nem menekült; büszkén és szabadon sétált el.

Sötét Opál csalódottan emelkedett föl a helyéről. Szere tett volna a titokzatos teremtés után iramodni, de Ezüsthaj dühösen hunyorgott és a fejét rázta.

– Ne tedd! Maradj veszteg!

A fiatalember azonban aligha bírta volna elviselni, hogy a lány ismét eltűnjön, anélkül, hogy bármit is meg tudjon róla.

– Várj! – kiáltotta. – Legalább mondd meg a neved!

A lány megrezzent az éles hang hallatán, a válla fölött visszanézett, és kutató pillantást vetett a fiúra, de aztán szótlanul, zavartalanul folytatta útját. Pár pillanattal később elérte az erdőt, és eltűnt a bokrok között.

Sötét Opál tett egy mozdulatot, mintha a lány után akarná vetni magát, Ezüsthaj azonban elállta az útját.

– Ne légy ostoba! – sziszegte. – Ha most rárontasz, örökre elriasztod magadtól! Légy türelemmel! Várd ki, amíg ő dörgölőzik hozzád!

A fiatalember nagyot sóhajtott.

– Talán most láttam utoljára.

– Ó, dehogy! – vihogott az öregasszony. Kiismerhetetlen mandulaszemében fények villóztak. – Fogod még látni, ó, igen, de még mennyire, éppen eleget! Talán még többet is, mint kellene!

Sötét Opál megrezzent az érdes szavaktól.

– Hogy érted ezt?

Az idős nő azonban kitért a válasz elől. Furcsán, zavarodottan mosolygott, a fejét ingatta – ilyenkor mindennél jobban hasonlított egy boszorkányhoz –, és szemmel láthatóan jól szórakozott vendége értetlenségén.

– Ő a saját útját járja – felelte csikorgó hangon. – Nem kényszerítheted rá saját akaratod, sem a vágyaidat. Ha úgy tartja kedve, közel enged magához, ha pedig nem, tégy le róla már most!

– De az imént azt mondtad, hogy fogom még látni! – Így igaz. Most megszaglászott és megízlelt. Vissza fog térni hozzád, hogy újra megízleljen.

Sötét Opál behunyta a szemét. Zavaros érzések kavarogtak a lelkében.

– Még a nevét sem árulta el – mormolta végül csalódottan.

Ezüsthaj csodálkozott.

– Hát még nem adtál neki nevet? – Reszelősen felkacagott. – Hogyan neveznéd őt?

– Aranycica – bökte ki az ifjú. Aztán pironkodva helyesbített: – Macska!

Ezüsthaj lelkesen bólogatott.

– Ó, igen! – kiáltotta érdes hangján. – De nem cica, hanem Vadmacska! Így hívják. Vadmacska! Ha magadnak akarod őt, neked kell megszelídítened.

– De hogyan? Tudomást sem vesz rólam. Talán még a szavamat sem érti!

– Érti ő. És ha úgy tartja a kedve, beszél hozzád. Higgy nekem! Hozzád dörgölődzik majd és dorombol neked, vagy pedig, – Ezüsthaj ismét eszelős vihogást hallatott. – Eljátszadozik veled, mint macska az egérrel, aztán fölfal.

* * *

Sötét Opál nem adta föl – érezte, hogy jó nyomon jár. Már másnap hajnalban elment a csermelyhez, ahol legtöbbször látta a kecses lábak lenyomatát. Egy lehajló ágú szomorúfűz törzséhez lapult, és állhatatosan várt a zsákmányára. Jól számított: mire fölkelt a nap, és bearanyozta a környező tölgyek lombjait, Vadmacska fölbukkant a patak mellett. A fiatalember nem tudta volna megmondani, melyik irányból érkezett: olyan észrevétlenül és óvatosan surrant elő a part menti bozótból, akár egy erdei ragadozó.

A fiatal dirwani mély lélegzetet vett, és kilépett a bokor mögül. Remélte, a lány nem haragszik meg rá, amiért betolakodott nyugalmas, háborítatlan világába – de a nagy, zöld szemekben nem látszott neheztelés, csak némi csodálkozás.

Vadmacska fölpillantott rá.

Varázsos szemével fürkészve nézte az idegent; nem lehetett megállapítani, felismerte-e vagy sem.

– Várj! – kiáltotta a fiatalember, pedig a lány nem tett olyan mozdulatot, ami arra utalt volna, hogy szökni akar. – Várj meg, kérlek!, – Lassú, óvatos léptekkel közeledett, mindkét karját a magasba emelte, így jelezte békés szándékát. – Tegnap találkoztunk. Emlékszel rám?

Legnagyobb meglepetésére a lány elmosolyodott, és válaszolt:

– Sötét Opál.

Vékony, meg-megreszkető hangja volt, (, macskanyávogás,) amely egyszerre sugallt bizonytalanságot és valami mélységes-mély belső erőt.

– Megengeded, hogy beszéljek veled?

Úgy tűnt, a lány tétovázik; aztán bólintott.

– Igen.

A fiatalember nem mert egészen közel menni hozzá, ezért megállt három lépésnyire a lánytól.

– El tudod képzelni, mióta kereslek?!

A fiatal nő bólintott.

– Amikor először jöttem ebbe az erdőbe, láttalak – folytatta hevesen Sötét Opál. – Ott, annál a sziklánál, ahol a csermely a tóba ömlik, azóta nem tudlak kiverni a fejemből.

A lány merőn nézte.

– Miért?

– Úgy érzem, megbabonáztál! Te vagy a leggyönyörűbb lány, akit valaha is láttam! Ha csak rád gondolok, lüktetni kezd a vérem!

A lány szeme mohón megvillant.

– A véred?

– Igen, a vérem! Úgy lüktet, mint ahogy a vízesés zuhog alá nagy magasságból.

A lány elgondolkodott ezen, aztán megnyalta az ajkát rózsaszínű nyelvével.

– Az jó. – Még mindig mosolygott; tekintete távoli volt, felhős, sejtelmes. – Szeretem, ha lüktet, a véred.

Sötét Opál úgy érezte, mintha torkán akadt volna valami ettől a mosolytól.

– Ki vagy te? – préselte ki magából.

– Én, én vagyok – felelte a lány értetlenül.

– A neved valóban Vadmacska? Szólíthatlak így? A lány tétovázott pár pillanatig, aztán beleegyezően bólintott.

– Szólíthatsz.

– De, nem ez a neved?

– Szólíthatsz Vadmacskának – ismételte a lány. – Ha nem így hívnak, mondd meg a valódi neved, és akkor azon szólítlak,

A lány zavartnak tűnt, mintha nem értené a fiú szavait. – A Vadmacska, az jó név.

– De,

– Jó név – szögezte a lány türelmetlenül, és úgy tűnt, menekülni készül.

– Vadmacska! – kiáltotta ijedten Sötét Opál. – Várj még!

– Miért? – szisszente a lány.

– Szeretnék beszélgetni veled.

– Már eleget beszélgettünk. – A hangja elutasítóan csengett, mégsem szökött el. – Mit akarsz még?

– Semmit sem tudok rólad – mondta halkan az ifjú. – Hogyhogy semmit? – csodálkozott a lány. A szeme villogott. – Tudod a nevem!

– De ki vagy te valójában?

– Már megmondtam. Én: én vagyok – hangzott a talányos válasz.

– Egyedül élsz az erdőben, magányosan,

– Nem egyedül, és nem magányosan.

– De,

– Velem vannak az enyéim. A népem.

– A néped?

– Igen – hagyta rá a lány. – A rokonaim.

– Hol vannak ők? Merre élnek? – Sötét Opál hitetlen kedve ingatta a fejét. – Bebarangoltam a környéket, de nyomukat sem láttam,

A lány buzgón bólogatott, és mintha elfojtott volna egy mosolyt.

– Igen.

A nomád fiú ezt nem értette.

– Nem láthattad – magyarázta a lány. Várt egy picit, majd széles mosolyra húzta az ajkait. – Nem hagynak nyomot.

– Miféle emberek képesek nyom nélkül járni? Vadmacska rácsodálkozott.

– Ők, nem emberek.

Sötét Opál akaratlanul megborzongott.

– Nem emberek?!

– Miért kérdezed, amit már mondtam?

– A néped, a rokonaid, nem emberek. – Mély lélegzetet vett. – És te, te sem vagy ember?

– Én ember vagyok – szögezte le a lány. Aztán valamelyest elbizonytalanodott, s szemét a földre villantva hozzá tette: – Azt hiszem.

Sötét Opál merőn bámulta. Ez idáig tündérnek hitte, de már nem tudta, mit gondoljon.

– A rokonaid,

– Eleget beszélgettünk! – vágott közbe a lány türelmet lenül. – Most elmegyek.

– Nem hiányzik néha az emberi társaság? – kiáltotta a fiatal nomád, aki érezte, hogy pillanatokon belül elveszíti a titokzatos lányt. – Nem vágysz olykor emberi szóra?

– Nem – vetette oda Vadmacska kurtán, szinte barátságtalanul.

– A közelben van a táborunk! – A lány szeme mintha riadtan megrebbent volna erre. – Olykor eljöhetnél oda. Szívesen látnánk. Biztosan szereted a közös beszélgetéseket a tűz körül, a barátokat, a vidám társaságot,

– Nem.

Sötét Opál meghökkent a rideg kijelentéstől. Kellemet len érzés kerítette hatalmába, amire nem tudott magyarázatot adni. Nem szokott hozzá ahhoz, hogy visszautasítsák a közeledését; jóvágású, erős alkatú, éles elméjű fiatalember volt – eleddig túlságosan is körülrajongták a nők.

Lehetséges, hogy a lány ellenszenvesnek tartja őt? Nem akarja a társaságát? Ismét elszökik tőle?

Már épp arra gondolt, hogy udvariasan elköszön a lánytól, és magára hagyja, mielőtt az illanna el előle, de Vad macska kérlelő tekintete megállította.

(,támadni fog?,) Sötét Opál mereven állt, és gondolatban felkészült arra, hogy a lány nekiront. Vadmacska azonban nem tett ilyes mit. Bizonytalanul kinyújtotta vékony karját, és megfogta a férfi kezét.

A fiatalember szinte zavarba jött. Nem számított erre a fordulatra, de igencsak örült neki. Finoman megsimogatta a hosszú körmű ujjakat.

Vadmacska ünnepélyes komolysággal fürkészte a fiú arcát.

– Szeretek veled lenni – jelentette ki halk, reszketeg hangon. – Te nem akarsz bántani.

Sötét Opál gyanakodva pillantott a lányra. Miért ilyen félénk? Vajon miért tart ennyire az emberektől? Megsértet te volna valaki? És ugyan ki? Ki bánthatta ezen az elhagyatott vidéken?

Kissé megrémült tőle, de ennek ellenére – vagy épp ezért – mégis vonzónak találta, föleg bágyadt mosolyát. Az sem kerülte el a figyelmét, milyen szeretetéhes a lány tekintete. Mintha rettegne valamitől, és nála próbálna menedéket keresni félelmei elől.

(,kísérteties ez az erdő,) – Néha megrémít ez a hely – vallotta be a fiatalember. – Az otthonod baljóslatú és komor.

A lány a fejét rázta.

– A tölgyerdő nem az otthonom.

– Hol élsz akkor? Talán a pusztán?, Vagy a tó mélyén, mint a sellők? Vagy,

Vadmacska szürkészöld szeme megvillant.

– Most már megyek – suttogta. – Túl sokat beszéltünk. Megzavar,

– Várj még!

A lány azonban már elsuhant. A bokrok szétnyíltak, és összezárultak mögötte. Ugyanezek a bokrok marasztalón akaszkodtak tüskéikkel az utána igyekvő nomádba. Alig bírta kihámozni magát fájdalmas ölelésükből.

Vadmacska pillanatok alatt eltűnt a szeme elől, ő azonban megszállottként futott utána, és követte a nyomait. A vadcsapás, amin a titokzatos lány elsuhant, óriás páfrányok és görnyedt fatörzsek között vezetett, s a felajzott fiú két ízben is elvesztette a nyomot; ám eszelős vágyának köszönhetően mindkétszer megtalálta, mégsem érte utol Vadmacskát. Amikor azt hitte, hogy a lány már nem szökhet el előle – hiszen a visszacsapódó ágak suhogását is hallani vélte –, cuppogni kezdett lába alatt a talaj, és észrevette, hogy barnás, zavaros víz locsog a bokája körül.

– Zerlekre! – emlegette föl dühében a törzs istenének nevét.

Ahogy egyre beljebb hatolt az ingoványba, a lába mind mélyebbre merült az iszapos mederben. Amikor már térden felül gázolt a langymeleg, barnás-fekete vízben, és csupasz lábszárát vérszívó piócák sokasága lepte el, a fiatalember feladta a reménytelen küzdelmet: visszafordult, és kilábalt a cuppogós talajú, bűzös mocsárból.

Egy darabig még reménykedve bámult a távolba a korhadó, meggörnyedt fák között, s a fülét hegyezve elkapott minden gyanús neszt, aztán szomorúan megrázta a fejét. Tudta, hogy jó időre ismét elvesztette a különös lányt, és sajgott a szíve a veszteségtől.

Várt még egy órát, és azt remélte, hogy Vadmacska talán meggondolja magát és visszatér hozzá, aztán bánatosan elindult hazafelé, az Aranysas táborába. Egész úton azon töprengett, vajon miért él a lány egy ingovány közepén, távol bármilyen emberlakta településtől.

* * *

Aznap éjjel Sötét Opál csak nagy nehezen tudott elaludni. Amikor aztán végül sikerült elszunnyadnia, álmában különös, ismeretlen helyen járt – de bizonyos volt benne, hogy már látta ezt a tájat. A fölébe magasodó tölgyek fenyegető en susogtak, dús lombkoronájuk eltakarta a szeme elől az égboltot. A sűrű bozót ágai úgy nyúlkáltak utána, mintha meg akarnák ragadni. Halk, dühös sziszegést hallott, akár csak akkor, amikor hetekkel ezelőtt elvétette a lövést, és futni hagyta sebesült zsákmányát, az őzsutát. Ezúttal azonban nem a fákon tanyázó kis ragadozót pillantotta meg, hanem a titokzatos lányt, Vadmacskát. Csakhogy a fiatal nő szép, hűvös, smaragdzöld szeme most vérvörösen lángolt. A fiú menekülni próbált, de Vadmacska rávetette ma gát. Érezte, hogy éles fogak és hosszú körmök marnak a húsába, mintha elevenen akarnák felfalni.

Átizzadva, remegve ébredt föl a lidérces álomból, de a valóság is riasztónak tűnt.

Sötét árny állt az ágya előtt.

Felkiáltott rémületében, és vakon hadonászott.

Aztán felismerte az árnyat: Rideg Topáz.

– Nyugtalanul aludtál – közölte a barátja aggódón. – Mintha visszatértek volna lidérces álmaid.

– Visszajöttek, – lihegte az ifjú csatakosan. – Megint itt vannak, Az árnyaim,

Sötét Opált éveken át gyötörték bizonyos éjszakai lidércek. Nem olyanok, mint amikkel a gyerekeket szokták ijesztgetni esténként – ezek valóságos, eleven asztrál lények voltak, változó küllemmel és ismeretlen szándékkal. A fiatalembert félelmetes álmok gyötörték. Néha arra ébredt, hogy hideg kezek ragadják meg a torkát, vagy undorító, nyálkás anyag lepi el a fekhelyét. Senkinek nem beszélt kellemetlen látogatóiról, de Rideg Topáz tudott róluk. Ő volt Sötét Opál legkedvesebb barátja, úgy szerette, mint édestestvérét. Hosszú évek óta ismerték egymást, és – amiben lehetett – segítettek is a másiknak. Éppen Rideg Topáz volt az, aki megszabadította Sötét Opált ettől az álombéli kísértetjárástól, és a varázslata hatásosnak bizonyult – egészen mostanáig. Ezen az éjszakán azonban, ki tudja, milyen okból, az undorító asztrállények újra megjelentek, és földúlták álmait és éjjeli nyugalmát.

– Ne felejtsd el: nem szabad félned tőlük! – figyelmez tette a barátját Rideg Topáz. – Mert a félelmed erőt adhat nekik.

* * *

Másnap délelőtt a kialvatlan, karikás szemű Sötét Opál ismét otthagyta övéit, és felkereste Ezüsthajat.

– Tegnap találkoztam Vadmacskával – közölte. Hangjában elfojtott mosoly bujkált. – Beszéltem vele. Hosszasan,

– Dorombolt neked! Megmondtam, mi?! – nevetett Ezüsthaj; úgy tűnt, ezúttal őszinte örömmel. Aztán hirtelen elkomorodott. – Meg fog ölni!, Szerencsétlen! Neked véged! Elpusztít a kiscicád! Óvakodj és fuss, Mentsd a nyomorult életed!

Sötét Opál döbbenten meredt maga elé.

– Úgy vélem, kedvel engem.

– Úgy véled? – Ezüsthaj remekül szórakozott; nevetett, s közben a könnyeit törölgette. – Valóban úgy véled?

– Nem tudsz megrémíteni! – mormolta dühösen a fiatalember. – Nekem is vannak előérzeteim, azt súgják, nem kell tartanom tőle.

– Hm. Mint a lidércfény. Hívogató. Becsal az ingoványba. Elsüllyedsz, megfulladsz.

Sötét Opál kétszer is nagy levegőt vett, mire meg tudott szólalni.

– Én, nem félek tőle.

– Pedig jobban tennéd! – Az öregasszony a markába vihogott. – De mennyire jól tennéd!

A dirwani nem törődött a megjegyzéssel.

– Te régóta ismered őt, igaz?

– Nem mondhatnám – felelte őszintén az idős nő. – Sőt, mondhatni, egyáltalán nem, Tudod, ő amolyan, magának való. Ritkán enged közel magához bárkit is. Még engem sem. Másokkal meg nemigen találkozik. Ő magányos fajta. Azt hiszem, nem hiányzik neki senki.

– A mocsárban él?

– Ott él? – Ezüsthaj csak a vállát vonogatta. – Nem tudhatom, hol él, Jön és megy, kedve szerint. A maga út ját járja.

– Különös teremtés – suttogta Sötét Opál akaratlanul. – Gyönyörű, fiatal lány, tele titokzatossággal, aki ráadásul ennyire szép, Elbűvölő a mosolya, figyelted már?

– Nahát, még mosolygott is? – csodálkozott az öregasszony. – Na, akkor tényleg nagyon megkedvelhetett téged, Évek óta ismerem, de még sosem láttam mosolyogni.

– Én is csak egyszer – vallotta be Sötét Opál. – Általában komoly és közönyös az arca. – Sóhajtott. – Nem tudod, mitől lett ennyire, komor? Talán bántotta valaki?

Ezüsthaj ábrándosan az égre pillantott.

– Ó, ez egy szomorú történet, túlságosan nyomasztó egy ilyen napsütötte reggelen. Ködös őszi estéken szoktak ilyesmit mesélni, amikor szél jár a fák között, és előjönnek a rejtekhelyükről a lápi boszorkányok, akik nekem nem rokonaim, – tette hozzá, és szúrós szemmel nézett a fiatalemberre.

– Szóval, mi történt vele? – érdeklődött állhatatosan Sötét Opál.

– Hát, pontosan nem tudom, de abból a kevésből, amit eddig elmondott, úgy vélem, hogy Vadmacska szülei váratlanul meghaltak, meg a bátyjai és az ikernővére is, akit nagyon szeretett. Azóta búskomor szegény.

– Hogyhogy váratlanul?! Mi történt,?

Ezüsthaj azonban nem tudott felelni erre a kérdésre, csak a vállát vonogatta.

– Én ennél többet nem tudok – válaszolta szokatlanul józan arccal; most csaknem épeszűnek tűnt. – Csak annyi biztos, hogy a lány elárvult és magányos, és minden bizonnyal nagy szüksége van szeretetre. De ezt nem érzékeli, és nem tudja kimutatni. Retteg mindenkitől, nem bízik senkiben. Ha megpróbálsz közel kerülni hozzá, a vesztedet okozhatja.

– Egyszer régen – mormolta Sötét Opál –, azt mondtad, ő nem ember, hanem egy ártó lélek,

Ezüsthaj ismét fülsértő, tébolyult kacajt hallatott.

– Mert azon a vészterhes éjszakán, – rikácsolta diadalmasan –, ő maga is meghalt, nem csak a szerettei!

* * *

Az ifjú nomád balsejtelmei ellenére is mind többet és többet gondolt a bájos lányra, igéző tekintetére, aranyhajára, és mindenekelőtt formás, ruganyos testére, amit – legnagyobb bánatára – első találkozásuk óta nem láthatott meztelenül. Egyfolytában arról ábrándozott, hogyan zárhatná a karjába a fiatal nőt, hogyan vehetné rá, hogy szeretkezzen vele – de nem tudta, miként fogjon hozzá merész tervéhez.

Szerencséjére nem kellett sokat várnia a következő találkozásukra: két nap múlva rábukkant a lányra. Amaz a parti sziklákon ült, épp úgy, mint amikor először megpillantotta – csakhogy ezúttal ruhát viselt; igaz, csupán egy könnyű és teljesen áttetsző limát, ami látni engedte a kebleit. Egy jól megtermett, barna nyulat cirógatott. Az állat készséggel engedte, hogy Vadmacska megérintse, hogy megsimítsa selymes bundáját, puha füleit – amikor azonban megneszelte a férfi közeledtét, felszökkent, és cikcakkos ugrásokkal tovairamodott.

Sötét Opál örömmel üdvözölte a lányt, és a figyelmét nem kerülte el, hogy Vadmacska tekintete elidőzik az arcán.

– Tudom, hogy magányosan élsz az erdőn – kezdte –, és nem áll szándékomban háborgatni, De ha akarod, szívesen megosztom veled a vacsorámat. Elejtek egy őzet, és megsütjük pecsenyének – javasolta lelkesen, de a lány rosszalló arckifejezése elhallgattatta. Eszébe jutott, hogy Vadmacska aligha örülne, ha valamelyik kedvence nyársra húzva végezné be az életét.

– Utálom a húst – sziszegte a lány elutasítóan. Sötét Opál elmosolyodott.

– Értem. Elfelejtettem, hogy mennyire szereted az állatokat, Azt hiszem, több időt töltesz négylábú barátaiddal, mint az emberekkel.

A lány vállat vont.

– Miért van ez így? – kérdezte gyengéden Sötét Opál.

– Nem árulom el, és nem is fogom soha – felelte a lány. Tekintetét makacsul a földre szögezte, mégsem tudta eltitkolni, hogy a szeme fölizzott.

– De igen, biztos vagyok benne, hogy egyszer elmondod majd – bizonygatta Sötét Opál, egészen közel lépett, és vakmerően megfogta a lány kezét. Vadmacska megborzongott – a férfi megdöbbenve nyugtázta, hogy a zöld szempárban fölcsillan a vágy az érintés nyomán. Ami azt illeti, ő maga is észlelt némi bizsergést az ágyékában, és csak nagy nehézségek árán tudott továbbra is a beszélgetésükre figyelni. Megpróbálta nem észrevenni, milyen kecsesen domborodik a ruha kivágásában Vadmacska ruganyos keble; a halvány vörös mellbimbók hetykén szökkentek előre.

– Ismerek egy meghitt helyet – szólalt meg ekkor Vad macska.

– Valóban?

Sötét Opál most csupán egy sátor mélyére kívánkozott volna a lány társaságában, de Vadmacska már felszökkent – kis keze még mindig fogva tartotta a férfiét –, és elindult a patak mentén. A nomád, inkább vágyától, mintsem érdeklődéstől űzve követte.

Alig néhány perces séta után egy sziklás, meredek domboldalhoz értek. A szirtek között keskeny barlangszáj sötétlett. A lány elmosolyodott.

– A Sárkányszáj-barlang – közölte elégedetten, és előresietett. – Szeretem ezt a helyet. Itt biztonságban vagyok, nem háborgathat senki.

A nagy szemek megvillantak, ahogy a férfi is behúzódott a sötétlő üregbe.

Odabenn hűvös volt, a falakról néhol nedvesség csöpögött, de barátságos félhomály uralkodott. A szerelmesek léptei halk visszhangot vertek.

– Nos, ha valóban érdekel a történetem, elmondhatom – sóhajtotta hirtelen a lány. Tekintete újfent a semmibe révedt, mintha a barlang sötétjét fürkészte volna. – Bizonyára úgy is hallottad már Ezüsthajtól. A családom elpusztult, amikor gyerek voltam. Nagyon sokáig sírtam utánuk. Mostanában már nem sírok. Vagyis, egyedül ritkán, mások előtt soha. Ezért nincs senkim. Nem akarom még egyszer elveszteni a szeretteimet. Soha többe nem fogok közel kerülni, senkihez.

A férfiszíven ütve nézett rá.

– De hát én, ki akarom mutatni, hogy kedvellek, és fontos vagy nekem – mondta akadozva. Óvatosan, kicsit esetlenül az ölébe húzta a mellette kuporgó Vadmacskát, és megcsókolta. A csókja meglehetősen riadt viszonzásra talált ugyan; de ez is viszonzás volt.

Sötét Opál nem tehetett róla, de megkívánta. Volt Vad macskában egy bizonyos elemi szeretetéhség, ragaszkodás – a fiú talán éppen emiatt szeretett belé. A lány olyan készséges volt, olyan szenvedélyes, mint egyetlen más nő sem, akivel eddig Sötét Opálnak dolga akadt. A fiatalember szerette a Vadmacskából áradó – túláradó – vágyat, élvezte, hogy azt tehetett a lány szép fiatal testével, amit csak akart.

Hosszan, szenvedélyesen csókolta, és egész testével hozzásimult. Lerogytak a földre. A férfi kutató keze gyengéden fosztotta le a lányról a mélyen kivágott nyusztprém ruhácskát. Vadmacska kecses ujjai finoman cirógatták a férfit a szarvasbőr nadrág alatt. Néhány perc múlva már teljesen meztelenül feküdtek egymás mellett. A lány átvetette a lábát a férfi fölött, és ajkaival, bársonyos nyelvével a kedvese heréit becézte, majd a merev hímvessző vöröslő, érzékeny hegyét. Sötét Opál nyelve Vadmacska szeméremajkai közé hatolt. Csak jó néhány perc elteltével hagy ták abba a játszadozást – mindkettőjük gerincén kellemes, forró borzongás futkosott –, amikor a férfi kicsúszott a lány alól, hanyatt fektette, és mélyen beléhatolt.

* * *

Ettől kezdve minden nap találkoztak. A fiatal nomád lassan, szeretettel akarta meghódítani a lányt, aki láthatóan ragaszkodott hozzá, és boldog volt, ha mellette lehetett. Kéz a kézben járták be az erdőt, ami immár egyáltalán nem tűnt kellemetlenül titokzatosnak, sőt végtelen, zavartalan csendjével, árnyas bozótjaival, eldugott zugaival inkább meghittnek bizonyult. A szerelmespár nem találhatott volna a titkos légyottok számára otthonosabb helyet, mint a zúgó tölgyerdő.

Egyik délután Sötét Opál különös kéréssel állt elő:

– Szeretném, ha elvezetnél az otthonodba, a lápra.

Vadmacska egy másodpercig furcsán összehúzta a szemét – ilyenkor úgy festett, mint egy zsákmányra leső, elszánt ragadozó. A következő pillanatban azonban már ismét mosolygott.

– Messze van innen, és nem fog neked annyira tetszeni, mint az erdő – figyelmeztette a párját. Amaz viszont kitartott a kérése mellett, így néhány perc múlva a szerelmesek útnak indultak. Az erdei ösvényen napfényfoltok ragyogtak, és a lombok között ezer és ezer madár dalolt.

Több mérföldet kellett gyalogolniuk, mire elérkeztek a mocsárhoz; a korhadt fatörzsek, lehajló ágú szomorúfüzek és sötét égerfák birodalmába.

A fiatalember arra gondolt, Vadmacska jól sejtette: valóban nem tetszett neki a lápvidék. A sűrű növényzet ellenére az egész táj valahogy sivárnak és kihaltnak látszott. A közelben hínárral borított víztükör csillogott – az áttetsző felszín alatt bizonyára több ölnyi mélység tátongott.

Úgy tűnt, a lány viszont nagyon is otthonosan érzi ma gát a mocsárban.

– Vigyázz! – intette a kedvesét. – Az a ragacsos föld ott már az ingovány, ne lépj rá, mert lehúz. Amott látod azokat az apró, sárga virágokat, arra se menj; mély víz van alattuk. Csak gyere mindig utánam, és figyeld a kitaposott ösvényt!

Valóban: a sötétlő földön egy agyagszín barna sáv kanyargott, ami akár ösvény is lehetett.

– Úgy ismerem ezt a tájat, mint a tenyeremet – folytatta büszkén Vadmacska. – Tudok róla néhány történetet. Ha akarod, elmesélem őket.

– Inkább ne, Majd egyszer, odahaza, a faluban, – kérte a férfi. Valamiért nem akarta hallani a históriákat, amik ebben a baljós környezetben játszódtak; legalábbis itt, az elhagyatott mocsár mélyén nem.

Rémtörténetek nélkül is nyomasztó hangulat lett úrrá rajta, s erre nem tudott magyarázatot adni.

– Ne menjünk tovább! – morogta rosszat sejtve. – Forduljunk vissza!

A lány érdeklődve szemlélte.

– Már nem vagy kíváncsi az otthonomra? – kérdezte halkan, szinte vádlón, mintha azt mondta volna: talán már nem szeretsz?

– Most nem akarom látni – suttogta a fiú összeszoruló torokkal. – Most mégsem! Majd egy másik alkalommal,

– Miért?

– Mert, azt szeretném, ha ma este te jönnél el hozzám. Szinte fuldoklott a nehéz, fojtó levegőtől. Alig várta, hogy végre hazaindulhasson a lápvidékről.

A lány nem ellenkezett; valósággal megkönnyebbültnek tűnt.

– Rendben – felelte.

Sötét Opál meglepődött.

– Rendben?, Ez azt jelenti, hogy eljössz velem a táborunkba, és a sátramban alszol?

Vadmacska mosolytalanul bámult rá.

– Ezt szeretnéd? – kérdezte kifejezéstelenül.

– Mindennél jobban!

– Akkor a sátradban alszom.

* * *

Amikor napnyugtakor megjelentek a táborszéli draniyák között, az éji nyugodalomra készülő dirwaniak csodálkozva lesték őket. A mezőről behajtott marhák nyugtalanul bőgtek, és ahogy oldalra nyomultak, csaknem eltiportak egy sátrat, a kutyák pedig oly veszettül ugattak és vicsorogtak az idegen lányra, mintha egy valódi vadmacska sétált volna közöttük kecses léptekkel. Az előrohanó nomádok azonban hátraparancsolták ingerült ebeiket.

– Ő Vadmacska! – kiáltotta Sötét Opál az összesereglett érdeklődők felé. – A közelben él, magányosan, – Már majdnem kibökte, hogy az ingoványban, de úgy vélte, bölcsebb, ha ezt inkább elhallgatja a többiek elől. – Egy tisztáson él idős rokonával, Ezüsthajjal, aki a virágok és a füvek ismerője, Vadmacska velem van – tette hozzá egy szerűen. – Én hívtam a táborba. Ő, az én kedvesem.

A körülöttük tolongó nomádok megbámulták a lányt, a kezüket nyújtogatták feléje, mintha meg akartak volna bizonyosodni, hogy valóban létező, húsvér lénye, de senki sem viselkedett vele barátságtalanul.

– Légy üdvözölve az Aranysas táborában, lányom! – mondta Szabad Madár, és barátságosan a kezét nyújtotta. – Sötét Opál választottja kedves vendég valamennyiünk számára. Jöjj csak bátran, szabadon és háborítatlanul járhatsz népünk között.

Vadmacska riadtan elhátrált a vezér feléje nyújtott karjától, s olyan rémülten kapaszkodott párja könyökébe, mint fuldokló a segítő kézbe. Láthatóan zavarta a lármás tömeg, nem nézett a fénylő szemekbe, elfordította tekintetét az izzadt, napcserzette arcokról. Idegenkedve fölfölpillantott a kifeszített állatbőrökből készült sátrakra és a körülötte rajzó emberekre, de általában konokul a földre szegezte a tekintetét, ezért nem láthatta a falubeliek elismerő pillantásait – a puszta lakói őszinte örömmel csodálták a két fiatalt, akik úgy szerették egymást, és külsejükre nézve is összeillő, szép párt alkottak.

Csupán Rideg Topáz vetett feléjük különös pillantásokat topázszínű szemével. Gyanakodva szemlélte a lányt, és komoran bámult barátja arcába. Egy szót sem szólt, de vádló tekintete mintha azt kérdezte volna: Miért nem említetted?! Már nem bízol bennem?

Sötét Opál szégyenkezve lehajtotta a fejét. Való igaz, ha másnak nem is, legkedvesebb barátjának beszélnie kel lett volna a lánnyal való kapcsolatának alakulásáról. Elhatározta, hogy alkalomadtán majd elmesél mindent Rideg Topáznak, de most még ez az apró kellemetlenség sem bosszanthatta. Túlságosan boldog volt.

Ekkor egy másik ifjú szökkent elé, csaknem fellökte őt nagy igyekezetében.

– Hol találtad ezt az elragadó teremtést? – tudakolta Sudár Szarvas irigységtől csillogó szemmel. – Mert egy ilyen csinos halacskát én is szívesen kifognék magamnak!

– Akkor csak a tóparton kereskedj,

– De nagyobb csalit dobj ám be, mint amit szoktál! – gúnyolódott egy fekete hajú lány, Csillag, amin a körülöttük állók jót derültek.

A fiatal nők összesúgtak az idegen lány mögött.

– Nézzétek, milyen vékony! Milyen karcsú! És milyen apró! Talán tündér?

– Nem tündér! – suttogta féltékenyen az imént tréfálkozó lány. – Inkább boszorkány, aki megbabonázta Sötét Opált!

– Ugyan, Csillag! Csak azért mondod, mert te akartad volna férjednek őt! – ugratta a lányt Sudár Szarvas.

– Én ugyan nem,

– Akkor jó! – A jóvágású fiú cinkosan rákacsintott. – Mert neked itt vagyok én!

– Menj már!

Sötét Opál arca rezzenéstelen maradt, de a lelke mélyén büszkeséget érzett, és szórakoztatta, amiket róluk beszélnek. Szívesen ott maradt volna a fiatalok között, hogy meghallgassa, mint vélekednek róluk és miként tréfálkoznak, de érzékelte, hogy Vadmacska zavart és riadt, s meg akarta nyugtatni a lányt.

– Nincs semmi baj! – suttogta kedvesen. – Máris meg kedveltek téged,

– Hová megyünk?

– A sátramba. Ott kettesben lehetünk.

Mégsem maradhattak kettesben. Hiszen Sötét Opálnak nem volt saját sátra; szállásán osztoznia kellett Rideg Topázzal és más ifjú harcosokkal. Ez idáig eszébe sem jutott, hogy a lányt esetleg zavarhatja, hogy másokkal kell egy fedél alatt aludnia, most azonban, látva, mennyire idegenkedik Vadmacska a többi embertől, elbizonytalanodott.

– Velem alszol ma? – kérdezte.

A lány nem szólt semmit, csak felnézett, aztán lehunyta a szemét, és alig észrevehetően bólintott.

Amikor azonban a durva lópokróc alatt egymáshoz bújtak, annál odaadóbbnak és készségesebbnek bizonyult. Úgy tűnt, a külvilág megszűnt számára, és csöppet sem zavarja a kintről beszűrődő lárma, sem pedig a sátorban mozgolódók jelenléte.

Kéjes nyújtózkodással hagyta, hogy a fiatalember csókolgassa őt, s akkor sem ellenkezett, amikor lefejtette kebleiről a ruhát, és a formás idomokat becézgette. Eleinte ugyan riadtnak látszott, de ahogy kezdeti kétségei szerte foszlottak, Sötét Opál örömmel fedezhette föl, mennyi el fojtott tűz rejtőzik a hűvös külső mögött.

Az ifjú dirwani a vágytól részegülten csókolta kedvesét, s a megszokottnál is szenvedélyesebben cirógatta illatos bőrét. Keze a lány lábai közé vándorolt, s Vadmacska ez alkalommal sem húzódott el. Hűvös ujjai a párja hátát simogatták, cirógatták, karmolták.

Sötét Opál kiéhezett volt és türelmetlen, mégis a lehető leggyöngédebben tette magáévá a nőt. Vadmacska telt, piros ajkai hálásan nyíltak meg a kedvese érintésére. A fiú sokáig, nagyon sokáig mozgott benne, el akarta nyújtani mindkettőjük élvezetét, ameddig csak lehetett. A lány behunyta a szemét, arca olykor meg-megrándult, teste aprókat remegett. Hálás dorombolással adta társa tudtára az örömét.

A kéj gyönyörteljes percei után mégis félénken, szinte elutasítóan elfordult, s a hátát mutatva kuporodott össze a férfi oldalán. Sötét Opál nem húzódott el a formás, ruganyos testtől, ami csak az imént lett az övé. Nem akarta megtörni a meghitt csendet.

Hosszú időn át hevertek így, szótlanul, mozdulatlanul. Végül Sötét Opál nem bírta tovább a hallgatást.

– Hé, – mondta halkan.

Vadmacska hirtelen megfordult, megragadta a fiatalember fejét mindkét kezével, hogy éles körmei szinte a bő re alá vájtak, és a szemébe fúrta átható pillantását.

– Felelj nekem igaz lelkedre! – követelte.

– Bármit,

– Mondd meg nekem, – kezdte tétován. – Biztos vagy abban, hogy szeretsz engem?

A fiatalember válasz helyett magához szorította, és forró csókokkal oszlatta el a kételyeit.

* * *

Vadmacska ott maradt a párjával a nomád táborban. Fel sem vetődött, hogy elmenjen; oly természetes volt, hogy ők ketten immár összetartoznak. Továbbra is a fiatal harcosok közös draniyán osztoztak a többiekkel, de Sötét Opál engedélyt kért és kapott Szabad Madártól, hogy saját sátrat építsen, családot alapítson. Az idős törzsfő nem örült túlzottan Opál választásának – jobban szerette volna, ha a törzs hölgytagjai közül választja ki születendő gyermekei anyját –, de nem tett ellenvetést. Korábban már többször is célzott arra, hogy épp a fiúban vagy Rideg Topázban látja későbbi utódját, s ezt újra megerősítette:

– Járj az igazak útján; szeress és engedd, hogy szeressenek; élvezd ki az ifjúság önfeledt örömeit, mert ha eljön az ideje, talán a te erős válladon nyugszik majd mindaz a teher, ami alatt most még én görnyedek.

Sötét Opál megértette a szavak jelentőségét, és szívét betöltötte a váratlan boldogság. Az istenek kegyeltjének érezte magát, semmi többet nem kívánhatott volna az élettől, mint amit ezen napokban, hetekben kapott.

Azonban már közös életük harmadik hetében kezdte úgy érezni, mintha olykor mégis valami sötét, alattomos árnyék borulna a boldogságukra. Vidám, meghitt együttléteik alatt Vadmacska tekintete egyre többször elkomorodott, és ilyenkor, ahogy kifejezéstelenül meredt maga elé, úgy nézett ki, mintha lélekben messze-messze járna.

– Mire gondolsz? – próbálta faggatni néhányszor.

A lány ránézett.

– Rád.

– Rám? – hökkent meg az ifjú. Tréfálkozni próbált. – Hé! Te rám gondolsz, és ettől vagy szomorú?

– Igen.

Ettől a kurta választól még jobban megrökönyödött.

– De miért szomorkodsz? Boldogok vagyunk. Az életünk derűs és vidám!

– Az életünk? – A lány ernyedten sóhajtott. Aztán a fejét ingatta. – Van nekünk olyan?

– Hogy érted ezt?

A lány azonban elfordult, a kezébe temette arcát, és nem válaszolt.

Ráadásul a fiatalember gondolataiban újra meg újra fölbukkant Vadmacska otthona, a mocsaras vidék, noha nem tudta volna okát adni, miért. Egyáltalán nem akart az ingoványra gondolni; legszívesebben örökre elfelejtette volna. Nem szívesen emlékezett vissza, miféle érzések kerítették hatalmukba a kihalt, csöndes tájon, ahol a szikár fák baljósan meredeztek az ég felé, és ahol elég egyetlen rossz lépés, és a nyirkos, iszamós talaj örökre elnyeli az embert. Az erdőben észlelhető rosszindulatú jelenlét ott érezhetően erősödött, mintha a fák és a sűrű bozót rejtekében alattomos lények leskelődnének.

Sötét Opál töprengve nézte kedvesét. Természetfölötti megérzése segítette megtalálni a baj okát.

– Honvágyad van – szögezte le komoran. – Haza vágysz, az ingoványba!

Vadmacska nem nézett rá, de alig észrevehetően bólintott.

– El kellene felejtened azt a nyomasztó vidéket! – mormolta kelletlenül a fiatalember. – Jobb itt neked. Ott magányos vagy, itt pedig barátok vesznek körül.

– Nekem, ott vannak,

Elhallgatott. Nem fejezte be a mondatot.

Sötét Opál felkönyökölt.

– Ott vannak? – kérdezett vissza dühösen. – Kik vannak ott?

Vadmacska megrázta a fejét, és nem felelt.

A fiatal nomád még ingerültebb lett.

– Elég ebből az értelmetlenségből! – dörmögte. – Árt a kedélyállapotodnak. Nincs abban a nyavalyás mocsárban semmi, ami miatt szomorkodhatnál! Felejtsd már el!

A lány azonban csak vállat vont, a sátorfal felé fordult, és nem felelt semmit.

* * *

Boldog, gondtalan napok következtek a fiatal pár életében. Éjjelnappal együtt voltak, ölelkeztek, és gyöngéd, szerelmes szavakat suttogtak egymás fülébe. Sötét Opál végre fölállíthatta saját sátrát – a draniya közvetlenül Szabad Madár, a vezér sátra mellett kapott helyet –, így többé már nem kellett megosztaniuk meghitt óráikat a többi fiatallal. Szeretkezéseik ettől kezdve még hosszabbak, még szenvedélyesebbek, még gyakoribbak lettek. Olykor előfordult, annyira elteltek egymással, hogy még az evésről is megfeledkeztek.

– Hát nem gyönyörű a naplemente a táborban? – mutatott körbe büszkén Sötét Opál a bíborszínbe borult sátrak között egy hosszú szerelmi csatározás után. – Ugye, meg kedvelted már a falut, szívem?

– Én, nem tudom.

– Nehogy azt mondd, hogy jobban szereted az erdőt, és az ingoványt – nevetett a fiatal nomád. Aztán a lány komoly arcára pillantott, és meghökkent. – Nem érzed jól magad közöttünk?

Vadmacska zavartan meredt maga elé, s végül kibökte:

– Ez nem az én otthonom.

– Óh! Talán nem vagy boldog itt? – kérdezte csalódottan a fiú.

– Boldog vagyok, mert veled lehetek – válaszolta ki mérten Vadmacska. Úgy tűnt, nem szól többet; elfintorodott, és halkan fölsóhajtott. – De ez akkor sem az én otthonom, – tette hozzá alig hallhatóan.

– Miért? Mi bajod van vele?

– Az én otthonom nyugalmasabb. Itt, túl sok az ember.

Sötét Opál elmosolyodott, és megcirógatta kedvesét.

– Hát persze, hiszen éveken át magányosan éltél. De majd megszokod őket. Ezek jó emberek, nem bántanak, kedvelnek téged, befogadnak,

– Nem könnyű nekem itt – suttogta a lány komoran. – Kimerítő, Rettenetesen kimerítő!