– Idővel könnyebb lesz. Engedd magadhoz közelebb őket, fogadd el a barátságukat!

A lány megremegett, és úgy kapaszkodott Sötét Opál kezébe, akár a fuldokló.

– Nem tudom, sikerül-e, – suttogta elveszetten. – Én, én, más vagyok, mint ők, – Aztán tágra nyílt szemmel mondott még valamit: – Néha fojtogat a társaságuk, Úgy érzem, megfulladok közöttük!

Azon az éjjelen a szerelmesek szorosan egymáshoz bújtak a kellemesen meleg takaró védelmében.

Sötét Opál hirtelen fölrezzent álmából.

– Mi a baj, szívem? – kérdezte a lány, és gyengéden megsimogatta az izmos, ölelő karokat.

– Semmi, csak egy kicsit megijedtem. Képzeld, azt álmodtam, hogy eltűntél az ágyamból, Olyan jó volt felébredni, hogy nem volt igaz, hogy mégis van kedvesem.

– Persze, hogy van! Tudod, hogy mennyire szeretlek, Csak valami lidércnyomás volt. Aludj vissza nyugodtan, én majd őrzöm az álmodat.

– Biztos, hogy jól vagy? Az előbb úgy éreztem, mintha szomorú lennél. Én azt szeretem, ha az én drágám minden porcikája mosolyog!

Vadmacska, hogy teljesítse a kérését, máris elmosolyodott, és odakuporodott Sötét Opál gyengéd ölelésébe. Át ölelte a férfit, aki magához szorította a törékeny testet. Sötét Opál nyelve benyomult a bársonyos ajkak közé, és jobb kezével felgyűrte a lány lenge szoknyáját, míg baljával a kedvese feszes, gömbölyű fenekét cirógatta – aztán a nyakáig emelte a nő egyik karcsú lábát, és türelmetlenül behatolt.

* * *

Sötét Opál másnap este félrevonta barátját, és aggódva kér te a véleményét.

– Mit gondolsz felőle?

Rideg Topáz elmerengett. Hosszú pillanatokig úgy tűnt, meg sem hallotta a kérdést, aztán mégis megmozdult: közönyösen megrántotta a vállát.

– A te választottad.

– Csupán ennyit mondasz? – mordult föl csalódottan Sötét Opál. – Ennyit ér a barátságod?

– Még hogy barátság, – pislogott a homokszín hajú ifjú. Az arca szokatlanul merevnek látszott. – Talán én titkolóztam heteken át? Én jártam az erdőt egymagamban, rejtélyes utakon?

A másik fiatalembert hirtelen elfutotta a méreg.

– Miért? Talán kölcsön kellett volna adnom a páromat, vagy mi?

Rideg Topáz arca megrezzent, de nem felelt a gúnyolódásra.

Sötét Opál sóhajtott.

– Igazad van. Vétettem az ellen, amit egymásnak fogadtunk: elhallgattam előled néhány dolgot. – Ő maga is csodálkozott, hogy valóban így történt. – Talán féltem, attól, hogy kigúnyolsz.

Úgy tűnt, Rideg Topáz megenyhült egy kissé.

– Mire vagy kíváncsi? – érdeklődött. – Arra, hogy mit gondolok? Vagy arra, mit beszélnek az emberek?

– Mindkettőre. De a te véleményed fontosabb számomra. Van előérzeted?

Rideg Topáz eltűnődött.

– Van – mormolta. Aztán komoran a barátja szemébe nézett. – De az nem jó.

– Úgy érted, valami,

– Nem jó! – emelte föl a hangját a szőke fiatalember. – Azt érzem, hogy elveszítem a barátomat, a testvéremet, Az a lány elvesz tőlem téged! Elpusztít, felemészt!

Sötét Opál némán tátogott, akár egy partra vetett hal, de aztán észrevette a társa szemében megvillanó cinkos fényeket.

– Ugratsz engem! – motyogta dühösen, aztán meg könnyebbülten fölnevetett. – A fene essen beléd! Gúnyt űzöl belőlem!

Rideg Topáz vele együtt nevetett, s ezekben a pillanatokban régi, meghitt barátságuk épp olyan volt, mint korábban.

Ám a néhány másodperc hamar elsuhant.

– Gúnyolódok, igen. Miért ne?

Sötét Opál meghökkent.

– Hogy érted ezt?

– Magad is jól tudod, milyen kiszámíthatatlanok az elő érzetek, amik megkísértenek bennünket. Amit ezzel a lánnyal kapcsolatban érzek, nehezen magyarázható szavakkal, de …– A fiú komolyan, szinte ünnepélyesen biccentett. – Féltelek, testvér, nagyon féltelek! Aggódom érted!

– Ez még mindig tréfa? Mondhatom, elég rossz,

– Talán jobban járnál, ha kerülnéd a bajt,

– Ne nevezd bajnak! Vadmacska a legszebb és a leg jobb, ami az életemben történt!

– De talán még jobb volna, ha nem rám hallgatsz, ha nem a saját megérzéseidre. Járj azon az úton, amit a szíved diktál, Ne ereszd ki a markodból a boldogságot, ha már megragadtad!

Sötét Opál szaggatottan lélegzett; egyre inkább hatalmába kerítette valami homályos, kellemetlen érzés.

– Mi rosszat látsz ebben az ártatlan teremtésben? – kérdezte csaknem fenyegetően. – Azt hiszed, a vesztemet okozza? Azt hiszed, csak hazudja, hogy szeret?!

Rideg Topáz barátságos mosollyal tárta szét karjait. – Ezt neked kell tudnod. Én nem szólok semmit, – De…

– Az emberek mindenfélét suttognak – vágott közbe a szőke fiú. – Gyanakodnak.

– Miért? Mi a fenéért?!

– Egy lány, aki magányosan él ebben a kísérteties rengetegben, az ingoványban, Meglehetősen furcsa, nem gondolod?

– Nem! Egyébként sem magányos. Ott van Ezüsthaj,

– A boszorkány?

– Nem boszorkány, hanem egy idős, kedves füves asszony.

– Ne dühöngj, testvér! Eszem ágában sincs, hogy kedved szegjem. Csupán megosztottam veled a véleményemet, és elmondtam a tanácsomat is, mivel bátyámként szeretlek. Dönteni viszont neked kell.

– Szeretem őt! – tört ki Sötét Opál. – Még ha valami boszorkány vagy lápi lidérc lenne is, aki a vesztemre tör, akkor is szeretném! Ha el akarna pusztítani, önként adnám neki az életem!

Rideg Topáz nevetett.

– Akkor meg mi a kérdés? Bárki vagy bármi legyen is ez a lány, éreztesd vele, hogy szereted! A szerelem csodákra képes, Talán még egy dühödt nősténydémont is meg zaboláz! – A homokszín hajú ifjú felkacagott, jelezve, hogy csak tréfált. Aztán legyintett. – Ennyit rólad és a kedvesedről. Az már nem is érdekel, hogy velem mi történt?

Sötét Opál elszégyellte magát. Valóban, napok óta mit sem törődik a barátjával, pedig korábban mindent megbeszéltek.

Nagyot nyelt.

– Bekövetkezett! – suttogta boldogan Rideg Topáz, és közelebb hajolt a másikhoz. – Amiről oly sokat álmodtam, bekövetkezett!

– Végül szerelmes lettél te is?

– Ostoba! – hurrogta le Topáz, s együtt nevettek. – Ki választott! Ő, Maga mellé vett! Tanít engem! Utódjának nevezett! A Hatujjú engem választott.

Sötét Opálnak még a lélegzete is elakadt, bár a szíve mélyén mindig is tudta, hogy egyszer majd eljön ez a pillanat. Hiszen ki más is lehetne a törzs táltosának utódja, ha nem Rideg Topáz?!

Ugyanakkor kissé el is szomorodott, hiszen ez azt jelentette, hogy mostantól még kevesebbet láthatja barátját, mint eddig. Útjaik szétválnak, Rideg Topáz elkülönül a többi fiataltól, s léptei egy másabb, rejtelmesebb ösvényen haladnak tovább.

Pár hosszú pillanatig mindketten hallgattak, aztán Rideg Topáz szólalt meg ismét:

– Édesgesd magadhoz őt! – suttogta nyomatékosan. – Segíts neki, hogy megszokja a tábort! Azon légy, hogy megszeressen téged, alkalmazz cselvetést, akár erőszakot, ha kell! És beszélj az emberekkel, vedd rá őket, hogy kedveljék és bízzanak benne! Ne engedd el!

* * *

Sötét Opál megfogadta a tanácsot; még aznap este felkereste régi cimboráit.

– Kérlek benneteket, segítsetek rajtunk! – kezdte. – Vadmacska még mindig idegenként jár-kel közöttünk. Éveken át magányosan élt, nyomasztja az emberek társasága. Rendkívül félénk, nehezen barátkozik. – Sóhajtott. – És én szeretem őt. Attól félek, nem tudom itt tartani, elmenekül. Vissza a saját világába,

Sudár Szarvas a bajszát cirógatta.

– Mégis mit vársz tőlem? – érdeklődött sunyi mosollyal. – Csábítsam el?

– Nem egészen, – felelte érdes hangon a fiatalember. – Megtehetem. De aztán ne engem szidj, ha a karjaimba omlik a kicsike!

Többen nevettek.

A fekete hajú, éjszín szemű Csillag azonban gúnyosan elhúzta a száját.

– Mármint azokba a satnya karokba? – érdeklődött. – Azokba aztán nem omlott még soha senki,

– Ugyan már! – fortyant fel a fiú. – Ezt te honnan tudhatnád!?

Csillag legyintett.

– Honnan is tudhatnám? Mint ahogy, honnan tudhatná bármely más lány? – Felnevetett. – Épp erről beszélünk, nem? Nem sok nőt ölelhettél még,!

Sötét Opál nem akarta, hogy a társai ilyesmin vitatkozzanak.

– A segítségeteket kértem! – ismételte. – Kínáljatok barátságot a lánynak, akit szeretek.

* * *

Másnap reggel a kiküldött felderítők idegenek nyomaira bukkantak a pusztában, és egy nagyobb csapat kelt útra, hogy megállítsák az utánuk szimatolókat. A harcosok sejtették, hogy az ellenséges Ködfarkas törzs kémei bukkantak a nyomukra. Sötét Opálnak is fegyvert kellett ragadnia, és ellovagolnia a többiekkel kelet felé. Bár a lelke mélyén kedvelte a küzdelmet, most nem örült túlságosan ennek a megbízatásnak.

Vadmacska komor tekintettel intett neki búcsút a sátrak közül. A fiatalember lelkében egy ismerős hang azt suttogta, hogy amikor visszatér, már nem fogja megtalálni közös sátrukban a titokzatos lányt.

Mármint ha egyáltalán visszatér.

* * *

Vadmacska nem sírt, de a tekintete gyanúsan homályos volt: zöld szemében kövér könnycseppek gyülekeztek. Amikor a portyázó csapat ellovagolt, a dirwaniak lassacskán elszéledtek, de ő még mindig ott állt a helyén, a fölvert port bámulta, és a kezét tördelte. Nem tudta, mit tegyen. Újra meg újra a sötét erdő felé pillantott, és vágyakozó pillantása egyre élénkebbé vált.

Mielőtt azonban elhatározásra jutott volna, egy sötét hajú lány lépett oda hozzá, és barátságosan rámosolygott.

– Hamarosan visszatérnek, ne aggódj! – mondta. – A kedvesednek nem esik bántódása.

Vadmacska az ajkába harapott. Bizonytalanul fürkészte a másik lány arcát.

– Ne félj tőlem! – biztatta az, és ránevetett. – És ne higgy a szóbeszédnek, Nem vagyok a vetélytársad. – A homlokát ráncolta. Egyáltalán tudod, ki vagyok?

– Csillag – mormolta Vadmacska. – Sötét Opál mesélt rólad. Mindig is kedvelt téged.

– Kedvelt? – A sötét hajú lány először meglepődött, majd úgy tett, mintha csalódott lenne. – Pedig azt hittem, szeret. – Hamis hangon felkacagott, mintha valami remek tréfát mondott volna, aztán elkomolyodott. – Bizonyára sokan azt mesélték, hogy valaha én és Sötét Opál, közös jövőt terveztünk, de ez nem igaz. – A szemét forgatta. – Talán ő akart tőlem valamit, amíg nem ismert meg téged, de én másnak adtam a szívem,

Vadmacska hűvös tekintete egyszerre megélénkült.

– Ó, igazán? Kinek? – érdeklődött vetélytárshoz nem méltó kíváncsisággal.

Csillag oldalra pillantott.

– Sudár Szarvasnak, de ez titok, ő még nem tud róla! Majd megtudja, ha eljön az ideje.

Az erdőből jött lány ajkán megjelent egy halvány mosoly.

– Sudár Szarvas, igen, ismerem. Te és ő? Szeretitek egymást?

– Folyton civódunk. De talán idővel majd, – Elhallgatott, és vállat vont. Ő nem olyan, mint a te kedvesed.

Vadmacska lopva oldalra sandított, és egy másodpercig úgy rémlett neki, mintha Csillag egyébként oly megnyerő tekintetében ellenséges fény lobbanna.

Egy pillanat múlva azonban már tovatűnt a rosszindulatú kifejezés. A fekete hajú lány ismét mosolygott, a nyelve úgy pergett, akár a rokka, amint arról beszélt, hogy amikor majd a harcosok hazatérnek, körülülik a tüzet, fölelevenítik az Aranysas múltját és meséket mondanak, s elmagyarázta, milyen fontos a nomádok életében az efféle közös mulatság, ami szinte egyetlen nagy családdá kovácsolja össze a törzs tagjait. Vadmacska megértően bólogatott, de az arca komoly maradt, mintha bántaná valami.

Ezután a két fiatal nő hosszú, bizalmas beszélgetéseket folytatott. Csillag apránként bevezette az idegen lányt a nomád nők mindennapi munkájába, megtanította szőni és fonni. Vadmacska rendkívül gyorsan tanult, és meglepően ügyesnek bizonyult. Szorgalmas keze alól gyönyörű ruhák, szövetek kerültek ki. Gyakorta elkísérte Csillagot gombát szedni, ehető bogyókat vagy erdei gyümölcsöket gyűjteni, s ilyenkor mindahányszor valami távoli, ködös merengés költözött a tekintetébe.

– Elvágyódsz tőlünk? – kérdezte Csillag szándékolt nemtörődömséggel. – Úgy érzed, nem ez a te otthonod, igaz?

Vadmacska hosszan hallgatott, és a földet nézte.

– Az otthonom Sötét Opál mellett van, De ő most nincs velem,

– Hamarosan visszatérnek – vigasztalta Csillag, de a hangja szinte közömbös maradt. Aztán eszébe jutott még valami. – Igaz, hogy te az ingoványban éltél?

Vadmacska bólintott.

A fekete hajú lány merőn nézte.

– Egyedül?

– Nem, nem egyedül,

– Gyíkok és lápi lidércek között? – Csillag erőltetetten felkacagott, ám a derűje nem volt valódi.

Vadmacska hirtelen felkapta a fejét, a teste megfeszült. – Mi ez a hang?!

– Mi? Milyen hang? Én nem hallok sem,

A tábor irányából kürtszó harsant.

– Hazatértek! – kiáltotta örömmel Csillag. – Hazatértek a harcosok! Gyerünk!

Ekkorra azonban Vadmacska már eliramodott; kecses léptekkel, sebesen suhant, akár egy párduc. Csillag, aki maga is jó futónak számított, nem tudta utolérni. Mire a fekete hajú lány a táborba ért, Sötét Opál és Vadmacska már boldogan ölelkeztek.

A hazatérő harcosok kimerültnek tűntek, és némiképp csalódottnak; titokzatos ellenségeik egy ravasz cselfogással összezavarták a nyomaikat, így az üldözők nem bukkanhattak rájuk. Igaz, alig tucatnyian lehetettek – tehát nem jelentenek komoly veszélyt –, de félő volt, hogy ez csupán az előőrs; maga a sereg még csak ezután érkezik.

Mielőtt leszállt az est, a tábor lakói megtudták az igazságot.

* * *

A falu közepén az emberek a révületbe esett, öreg táltos köré csoportosultak, aki karjait az ég felé tárva, vonagló testtel táncolta körül azokat az apró tárgyakat, amit a törzs harcosai hoztak magukkal az idegenek elhagyott táborhelyeiről – egy aszott madárlábat, egy törött cseréppipa da rabjait, egy kékre festett, tenyérnyi bőrdarabot és egy elrepedt, faragott sípféleséget.

Rideg Topáz elhelyezte a holmikat annak a fölvetett körnek a közepén, amit vén mestere újra és újra körbetáncolt. Ez volt a varázskör, melynek belsejében Hatujjú az erdő és a puszta szellemeit szólongatta.

Vadmacska úgy húzódott egyre közelebb és közelebb, mintha láthatatlan pórázon vonszolnák. Érezte, hogy a tudata és a teste ellazul, miközben a varázskört ismeretlen energiák töltik meg. Az esti levegő csípős volt és hűvös, ám a kör belsejében mintha forró áramlások izzottak volna.

A lány kinyújtotta a kezét – valóban, a körön belül észrevehetően melegebb volt a levegő. Vadmacska keze reszketni kezdett, teste megrándult, szeme tágra nyílt.

– El innen, te lány! – förmedt rá mérgesen Rideg Topáz. – Ha megbolygatod a kört, elűzöd a szellemeket, vagy magadra haragítod őket!

A megszeppent lány riadtan húzta vissza a kezét, Sötét Opálhoz simult, de mindvégig egész testében reszketett, amíg Hatujjú be nem fejezte a szertartást.

– Választ adtak a szellemek! – károgta az öregember. – Elárulták nekem, kik ólálkodnak a nyomunkban! – Bólogatott, s fáradt tekintetét végighordozta az egybegyűlteken. – Az ellenségeink még itt sem hagynak békén minket! Vén Ordas ködfarkasai járnak körülöttünk,

Valójában mindenki erre gondolt, a bejelentésre mégis dühödt kiabálás tört ki. Az emberek lökdösődni kezdtek. A Vén Ordas bosszúért liheg,

– Mikor támadnak? – harsogta Szabad Madár. – Mit mondanak a szellemek?

A táltos a fejét rázta.

– Most csak kikémleltek, de elfutottak! – Megvárta, míg elül a harcosok diadalmas ordítása, aztán folytatta. – Nem jönnek vissza, az esős évszak végéig! Addigra pedig, felkészülhetünk!

* * *

Vadmacska még akkor is reszketett, amikor Sötét Opállal kettesben maradtak a sátruk mélyén, s akkor sem nyugodott meg, amikor kedvese átölelte és magához vonta. Bár nem húzta el az arcát, nem viszonozta a forró csókokat.

– Mi a baj? – suttogta meglepetten a fiatalember.

A lány megrázta fejét, még közelebb bújt, ajkát csókra tartotta.

Sötét Opál fürkészőn meredt rá.

– Te reszketsz!... Fázol?

A lány sóhajtott.

– A táltos téved – suttogta oly bizonytalanul, mintha maga sem hinnél el saját kijelentését. – Vissza fognak jönni, nagy sereggel!

– De csak az esős évszak végén.

– Nem! – A lány máskor oly bársonyos hangja rekedten, reszelősen hangzott. – Hamarabb. Sokkal hamarabb! Higgy nekem!

– Honnan gondolod?

– Tudom, hogy így lesz. Tudom. Vért látok, kormot és füstöt, lángoló sátrakat, kínlódó, sebesült lovakat, halottakat,

Sötét Opál kinevette volna kedvesét, ám különös előérzete, mely annyiszor segítette már döntéseiben, baljós komorsággal ülte meg a lelkét.

Vadmacska kétségbeesetten simult hozzá, mintegy menedéket keresve.

– Szeress! – suttogta kérlelőn. Szinte már könyörgött. – Szeress engem!

Nehézkes, bizonytalan mozdulatokkal simogatták, szorították egymást, de aztán felengedett a látomás okozta ijedelem, s szeretkezésük szenvedélyesebb és tüzesebb volt, mint eddig bármikor.

* * *

A viharos szeretkezést követően mindketten bódult álomba zuhantak. Sötét Opál azonban hajnaltájt váratlanul felriadt, és nem tudott visszaaludni. Megpróbált mindent, igyekezett nem gondolni semmire, aztán lovakat számlált magában, majd hosszú perceken át szuszogott egyenletesen,

,de nem fogadta vissza karjaiba az álom.

Az éjjeli magány rabságára ítélt fiatalember hosszan gyönyörködött kedvese meztelen testében, majd álomra várva, gyötrő unalommal bámulta a mélykék sötétséget, ide-oda forgolódott az ágyában, összekucorodott, kinyújtózott, számolta a lassan vánszorgó pillanatokat – mégsem jött a szemére az enyhet adó álom. Csöndesen fölkelt – nem akarta fölébreszteni a békésen alvó Vadmacskát –, és kilépett a sátorból. Csillagok miriádjai szikráztak fölötte, és a közeli ligetben halkan zsongott a szél.

– Testvér! – Magas, sötét alak lépett ki mellé az árnyékból. Rideg Topáz volt az.

Sötét Opál értetlenül pillantott barátjára. Az a megmagyarázhatatlan érzése támadt, hogy a fiatalember, akit gyerekkora óta bizalmas barátként szeretett, órák óta itt lapult már. Őt várta.

(,vagy kileste szerelmeskedését Vadmacskával!,) Hirtelen nem is tudta, mit mondjon. Csak rámeredt társa komor arcára, és a vonásait fürkészte a csillagok sápadt fényében.

– Kétségeid vannak vele kapcsolatban – mormolta Rideg Topáz érzéketlen, tompa tónusban. Nyilvánvaló volt, hogy Vadmacskára céloz. – Tudni akarod, vajh valóban szeret-e…

Sötét Opál nem felelt. Barátja szavai elszálltak a füle mellett.

– Megtudhatod – folytatta a szőke hajú fiatalember szinte közönyösen. – Ráveheted, hogy színt valljon az érzéseiről.

– Hogyan?

Rideg Topáz apró holmit húzott elő bőrerszényéből, és megcsillantotta a sápadt, tünékeny fényben. Vékony arany gyűrű volt, foglalatában szikrázó smaragddal.

Sötét Opál felszisszent.

– Nagyanyád gyűrűje?! – Értetlenül rázta a fejét. – A drén-gyűrű?! Mit, hogy, Nem értem, mit akarsz ezzel?

Barátja azonban a tenyerébe nyomta az ékszert, és gyengéd erőszakkal ráhajtotta ujjait.

– Azt szeretném, ha neki adnád! – suttogta oly heves hangon, hogy ennek hallatán Sötét Opálon a féltékenység borzongássá suhant át. – Mondd meg neki, hogy szereted, és húzd az ujjára!

– De…

– Tedd meg ezt! Az én kedvemért!

– És ugyan miért?

Rideg Topáz elfordította a fejét.

– Mert a barátom vagy! Mert a barátod vagyok, és segíteni akarok neked.

A táltos ifjú segédje ráemelte tekintetét, és mélyen a szemébe nézett.

– Sohasem csaptalak be, a jó szándékomhoz nem férhet kétség – mondta, és a gyűrűre szorította Sötét Opál ujjait. – Mondd meg neki, mit érzel iránta, és add át a drén-gyűrűt! Ha viszontszeret, viselni fogja. Ha pedig nem, akkor legalább megtudod az igazat.

– És miért ne viselne bármely nő örömmel egy ilyen csodaszép, míves gyűrűt?

– Csak add neki! – suttogta Rideg Topáz, és biztatóan mosolygott. – Húzd az ujjára!

– Ha ennyire akarod, akkor holnap,

– Még ma éjszaka! Ne várj holnapig!

Sötét Opál kényszeredetten mosolygott. Leült a földre, fejét a tenyerére támasztotta, és tűnődve szemlélte a kör nyéket. A falu körül néhol őrtüzek lobogtak, amik előtt vigyázó harcosok ücsörögtek.

– Mire ez a nagy sietség? – kérdezte halkan. – Miért fontos ez neked?, Nem csak azért sürgetsz, mert aggódsz a boldogságunk miatt,

Rideg Topáz nem válaszolt azonnal. Sokáig bámult maga elé a sötétbe, aztán vállat vont.

– Az a lány, tegnap este megtörte a varázskört! Szándékosan tette, úgy hiszem.

– Hogy érted ezt?

Rideg Topáz megrázkódott, tekintete tompává vált.

– Sehogy! – vakkantotta szinte durván. – Felejtsd el! Add neki a gyűrűt! Tudjuk meg, mit érez irántad! Ennyi. De most, engem várnak.

Elfordította a fejét. Sötét Opál követte barátja tekintetét. Karcsú árny osont ki a sátrak közül kecses gazellaléptekkel, s pillanatok múltán eltűnt az erdőben.

– Húzd az ujjára a gyűrűt! – sziszegte Rideg Topáz szinte parancsolóan. – Lássuk, valóban szeret-e vagy csak játszik veled, mint macska az egérrel!

A magas, szőke ifjú gyors, ruganyos léptekkel elsietett, s imbolygó alakja eltűnt a sátrak közötti sötétségben. Az tán az erdő széli fák alatt ismét megjelent; ott várta a korábban ellebbenő, karcsú árny. A pár szenvedélyesen összeölelkezett.

Ahogy a felhők mögül kitekintő hold világosságot vetett rájuk, Sötét Opál felismerni vélte a lányt: Csillag volt az.

(,de, Csillag nem Sudár Szarvas kedvese?!,) Kuncogott magában. Talán így van, de Rideg Topáz sohasem törődött azzal, ki kinek a kedvese. Ha megkívánt egy nőt, megszerezte. És Csillag sem az az ártatlan leányzó, aki ne fogadná szívesen egy jóképű férfi szerelmét.

A hold visszabújt felhődunyhái mögé, s az árnyas liget elnyelte az ifjú szerelmeseket.

Ugyanakkor valami megmagyarázhatatlan fájdalom mart Sötét Opál lelkébe: sohasem tett volna fel Csillagról efféle csalfaságot. Talán igaz a mondás, amit a kiábrándult, sokat látott Keserű Tűz hajtogatott folyvást: „Bízz a tojáshéjban, hogy nem roppan szét lovad patája alatt, de ne bízz asszonyod hűségében, mert a tojáshéj jóval állhatatosabb!”

Sötét Opál elfacsarodó szívvel legyintett, aztán ásított; úgy érezte, talán immár sikerül megküzdenie az ébrenlét szellemeivel.

Visszaóvakodott a fekhelyükhöz.

Vadmacska azonban ekkor már nem volt egyedül.

Zöldes bőrű, hegyes fülű, hosszú karú, hosszú lábú, görnyedt tartású, majomszerű szörnyalak kuporgott a sátor közepén, és torz képével, vörösen izzó szemével gúnyosan vicsorgott, vigyorgott a belépő férfira.

* * *

Sötét Opál akaratlanul az oldalához kapott, de nem találta tőrét.

(,hiszen lerakta fegyverét a szeretkezés előtt,) Gyere csak, gyere! – suttogta a szörnyeteg. Rád várunk. Beszédünk van veled.

Gusztustalan, nyálkás bőrű, világító szemű szörnyek bontakoztak ki a sátor sötétjéből, és fenyegetően tekeregtek körülötte a levegőben. Mintha rémálmainak ijesztő teremtményei jelentek volna meg a valóságban.

(,a valóságban?,) – Most csak álmodom – motyogta Sötét Opál zavarodottan. – Talán sikerült elaludnom, és ti nem is léteztek, csupán a lidérces álmaimban,

A homályban lebegő asztrálszörnyek elbizonytalanító, fájdalmas dolgokat sugdostak a fülébe.

(, úgysem szeret téged!,) (, el fog hagyni!,) (,hűtlen lesz hozzád! Nagyobb agancsaid lesznek, mint egy szarvasbikának!,) (..Ki tudja, hány férfival hált már előtted?,) (,Megölte mindegyiket!,) (…Hogyan lehet megbízni egy ilyenben?,) Félelmetes biztonsággal találták meg Sötét Opál gyenge pontját.

A fiatalember úgy érezte, mintha egész testét megbénították volna a suttogó szörnyetegek.

– Nem hiszek nektek! – morogta vadul. – Ő az enyém! Ő, szeret engem!

(,elcsábított téged, hogy elemészthessen,) (,soha senkit nem szeretett még igazán,) (,ő egy gyilkos, gátlástalan, önző és kegyetlen,) (,ő a miénk!,) (,csak bennünket szeret,) – Hazugság! – suttogta Sötét Opál. – Nem hiszek nektek! Mondjatok bármit, nem hiszem el!

(,neked véged,) (,elpusztít ugyanúgy, akár a többit,) – Miféle többit?

Válaszként csak harsány hahotát kapott. Az összes szörnyeteg rázkódott a nevetéstől. De nem közeledtek, nem támadtak.

Sötét Opál megmakacsolta magát. Átölelte szerelmét, és illatos vállgödrébe temette az arcát.

– Szeretjük egymást! – szögezte le indulatosan. – Ő és én, egyek vagyunk!

(,halott vagy, ha hiszel neki,) – Takarodjatok! – sziszegte felháborodottan az ifjú dirwani. – Ti vagytok, akik hazudtok nekem!

(,tévedsz,) (,mi a javadat akarjuk,) (,próbáljuk megmenteni,) (,az életedet,) (,és,) (,a lelkedet,) Sötét Opál mégsem bizonytalanodott el.

– Takarodjatok! – ismételte. – Tűnjetek el! – Megtalálta tőrét a szalmazsák közelében. Felkapta, villogtatta. – Takarodjatok!

(,magadra vess,) (,már most halott vagy,) (,csak még nem tudod,) – Megöllek benneteket!

Sorra döfte tőrét a lebegő rémalakok felé.

A torz, éteri lények halk pukkanásokkal foszlottak szer te. Pár pillanat múltán már csak szúrós, átható illatuk emlékeztetett jelenlétükre.

A zaklatott, ingerült Sötét Opál szinte durván megrázta a lányt.

– Ébredj! Zerlekre, ébredj fel már!

Vadmacska felriadt, álomittasan pislogott, félszeg, nyávogó hangot hallatott.

– Ugye nem veszítelek el?! – faggatta lázasan a fiatal harcos. – Felelj nekem! Mondj igazat! Mondd meg, ha mást szeretsz!

A lány nyújtózkodott. Nagyon szép volt és kívánatos. – Mit beszélsz?

– Nem tudok aludni! – hebegte Sötét Opál idegesen. Álom és valóság zavaros egyveleget képezett lelkében. – Kétségek gyötörnek! Mondd meg őszintén! Ugye szeretsz? Tudnom kell,

Vadmacska félálomban odasimult hozzá, ismét halk, nyávogó hangokat hallatott, és puhán, érzékien megcsókolta.

– Persze, hogy szeretlek! – suttogta. – Mindig is szeret telek.

– Megesküszöl erre, a lelked üdvére?

– Akár a te lelked üdvére is – suttogta a lány. – Bízz bennem, szerelmem! Sosem hagynálak el.

– Akkor jó – mormolta Sötét Opál. – Nélküled üres lenne az ágyam, Szükségem van rád. Te vagy az én napsugaram, aki bearanyozza létemet, Nézd, itt ez a gyűrű, Rideg Topáztól kaptam. A nagyanyja viselte egykor. Drén ötvösök készítették. A köve smaragd, akárcsak a te szép szemed. Ez egy amulett, ami megvéd majd téged minden rossztól. Szeretném, ha viselnéd,

Felhúzta a lány ujjára a szép, finom művű ékszert. Vadmacska kedvtelve csodálta, aztán a párjához bújt, halkan dorombolt, majd néhány perc múlva mély álomba merült.

Az egyik zöld szörnyeteg ismét megjelent a semmiből.

(,valaki mást szeret, nem te kellesz neki,) Sötét Opál nem bírta elviselni a közlés súlyát.

– Tűnj el! – recsegte felháborodottan. Vadul hadonászott a tőrével. – Tűnj már el, átkozott!

Ekkor azonban visszatért a többi rémség is, és valamennyien rajta nevettek.

(,esélyed sincs,) (,elemészt,) (,elpusztít,) (,már most,) (,halott vagy,) * * *

Vadmacska csak nehezen tért magához másnap reggel, s még akkor is értetlenül vizsgálgatta az ujjait.

– Olyan különös álmom volt! – motyogta. – Éjjel föl keltettél, azt kérdezted, szeretlek-e még, aztán tüzes karikát húztál az ujjamra, mely égette a bőrömet és elvisel hetetlen gyötrelmeket okozott. – Mélyet sóhajtott. – Szerencsére csak álom volt.

– Nem az volt – felelte mogorván a férfi. – Gyűrűt adtam neked szerelmem jeléül, De te lehúztad, és eldobtad!

– Én nem,

– Dehogynem. – Sötét Opál kedvetlenül a földre bökött. – Ott hever melletted,

– Nahát! – Vadmacska szeme tágra nyílt. Úgy érintette meg az ékszert, mint valami izzó parazsat. Két ujja közé vette, és tágra nyílt szemmel nézegette. – Gyönyörű!

– Nem húzod fel?

A lány megtette. Mosolygott közben, de nem őszintén. Szürkészöld szemében könny csillant, s ajkát enyhén beharapta, miközben a gyűrűt végigtolta gyűrűsujján.

– Köszönöm – suttogta aztán kifejezéstelenül. – Köszönöm neked…

* * *

Nem sokkal később Sötét Opál szerette volna megosztani tapasztalatait a barátjával, de Rideg Topázt sehol nem találta. A szőke fiatalembert senki sem látta az elmúlt este óta.

Csillag is csak a vállát vonogatta.

– Miért rajtam keresed?

Sötét Opál cinkosan hunyorgott.

– Veled láttam utoljára. Ölelkeztetek a ligetben. Arra számított, hogy a lány buzgón tiltakozik. Csillag azonban szinte büszkén dörgölte az orra alá a beismerését:

– És ha igen? Mi közöd hozzá?!

– Valójában,

– Te is ölelgethettél volna! – hadarta a fekete hajú lány gúnyosan. – De neked nem kellettem! Te inkább azt a kis szukát választottad! Akkor miért kéred számon rajtam, kinél találok vigaszt?

Sötét Opál sóhajtott.

– Nem kértem számon, csupán,

– Azzal ölelkezek, akivel akarok! Semmi közöd hozzá.

– Való igaz, semmi közöm. Én csupán Rideg Topázt szeretném megtalálni. Beszélnünk kell!

A lány dühösen hadonászott az orra előtt.

– Hát téged ennyire sem érdekel, ki ölel engem? Ennyi re sem?! Cseppet sem?!

– Az a te dolgod. De Rideg Topáz,

– Hagyj engem békén, kárhozott!

Csillag sarkon perdült, és dühösen elrohant. Sötét Opál értetlenül bámult utána.

(,kárhozott??,) (,én??,) (,miért mond ilyeneket??,) (,szerelmes belém?,) Nem akart soká foglalkozni ezzel a gondolattal. Körbe járt a táborban, és kereste barátját, de ezen a reggelen senki nem látta még Rideg Topázt, senki nem tudta, merre járhat. Csupán Hatujjú, a törzs táltosa ejtett el néhány homályos utalást.

– Egy ártó szellem nyomában jár,

– Ártó szellem? – Az ifjú dirwani összerezzent. Ismerős volt ez a kifejezés; Ezüsthajtól hallotta korábban. – Miféle, ártó szellem?

Hatujjú a szemét forgatta.

– Ártó szellemek sokasága kering köröttünk, mióta elhagytuk őseink földjét. El akarnak emészteni bennünket, s nincsenek velünk az ősök lelkei, hogy védelmezzenek.

– De Rideg Topáz, merre járhat?

– Bármerre. Bárhol. Ahol harcolhat, a gonosz ellen.

Sötét Opál erőltetni próbálta, hogy választ csikarjon ki az ősöreg táltosból, de mivel csak szűkszavú, jobbára ért hetetlen válaszokat kapott, feladta. Némi habozás után felkereste a törzs főnökét, és megosztotta vele kedvese aggodalmait:

– Lehet, hogy Vén Ordas serege jóval hamarabb rajtunk üt, mint gondolnánk,

Szabad Madár tűnődve meredt rá.

– Azt mondod, Hatujjú nem érti a szellemek szavát, az a lány viszont igen?

A fiatalember kényelmetlenül feszengett, és lesütötte a tekintetét.

– Az előérzetem azt súgja, igaza lehet. – Aztán ő maga is elbizonytalanodott. A fejét rázta, és a vállát vonogatta. – Valójában, nem tudom. De talán nem árt, ha vigyázunk.

Szabad Madár szigorúan meredt maga elé, majd kisvártatva felpillantott.

– Erről ne beszélj senkinek! – kérte határozottan. – Ne keltsünk fölösleges félelmet!, Ám egyetértek veled: legyünk éberek. – Intett. – Folyvást nyomkeresőket küldünk minden irányba, s minden apró jelre odafigyelünk. Vén Ordas nem lephet meg bennünket!

* * *

Rideg Topáz egész nap nem került elő, senki sem látta, senki sem tudta, merre jár. Sötét Opál egyre elkeseredettebben kereste; kínzó vágyat érzett, hogy megossza barátjával baljós előérzeteit. Újra és újra visszatalált Csillaghoz:

– Segítened kell! Meg kell találnom!

– Keresd csak! Ne engem zaklass!

– Csillag, te kedvelsz engem,

– Néha igen. Néha meg nem. Most például határozottan nem kedvellek! Zavarsz.

– Biztosan mondott neked valamit!

– Hogy mondott volna?! – A sötét hajú lány felkacagott. – Nem azért találkoztunk, hogy beszélgessünk!

– De talán említett valamit,

– Semmit! Értsd már meg! Nem társalogtunk. A mellemet markolászta, az ajkamat harapdálta, belém hatolt, többször is, de nem beszélt!

Sötét Opál rosszkedvűen meredt maga elé.

Csillag nevetett.

– Féltékeny vagy?!

– Én…

– Megtehetted volna te is ezeket. De nem, te csak azt az idegen szukát ajnározod! – A lány hangja gyűlölködővé vált. – Nem való hozzád! Elemészt téged. Hagyd el! Jöjj inkább hozzám! Higgy nekem! Én vagyok az, aki neked kell!

Az ifjú dirwani egy pillanatra behunyta a szemét. (,elpusztít,) (,elemészt,) (,milyen ismerős szavak!,) – Ha nem találkoztam volna vele, Vadmacskával – vallotta be őszintén –… téged választanálak, Csillag. De, találkoztam… és… ő meg én…

A fekete hajú lány méltatlankodva fölhördült, hadonászott, és a földre köpött.

– Menj a fenébe! Hagyj engem békén! Akkor se kellenél, ha te lennél az egyetlen szabad férfi a törzsben! Óóóó… miért is akartam,

Sarkon perdült, és hangosan szitkozódva elrohant.

Sötét Opál komoran bámult utána. Váltakozó érzelmek hullámzottak lelkében.

* * *

Zaklatottan tért vissza a sátrába. Vadmacska épp fésülködött; monoton mozdulatokkal gereblyézte hosszú, homok színű haját. Úgy tűnt, mintha már reggel óta végezné ugyanezen mozdulatokat, s még napokig nem kívánná abbahagyni.

Sötét Opál rosszkedvűen meredt rá.

– Nem viseled a gyűrűt!

– Óóóh, – A lány sietve felhúzta az ujjára a smaragd köves ékszert, és kedvesére mosolygott. Odamutatta. – De most már igen.

A dirwani ifjú azonban nem elégedett meg ezzel.

– Miért nem viseled?

A lány még láthatóbban odamutatta.

– Viselem.

– Most húztad fel. Miért nem viselted eddig? Miért nem viseled mindig?

Vadmacska kiszámíthatatlanul mosolygott.

– Sosem viseltem még gyűrűt.

– És?

– Furcsa érzés. Zavar.

– Zavar??

– Súlyos, nehéz ékszer. Rátelepszik az ujjaimra. Ráfonódik, akár a polip. Akadályozza az ujjaim mozgását. Sötét Opál merőn nézte.

A lány megigazgatta ujján a gyűrűt, és félszegen mosolygott.

– De ha neked ennyire fontos,

– Neked talán nem fontos? Ez a gyűrű a szerelmem jel képe!

Vadmacska fejet hajtott.

– Akkor, viselnem kell, igaz?

– Kell??

– Örömmel viselem – helyesbített a lány. – Viselem, akkor is, ha kényelmetlen…

Sötét Opál nem szólt.

Vadmacska megérezte, hogy a társa bánkódik. Közelebb nyomult hozzá, karjait a fiatalember nyaka köré fonta, ajkát a szájához érintette.

– Szeretlek! – suttogta. – Higgy nekem! Bízz bennem! – Nem tudok, Nem tudok bízni benned.

– Miért nem?

– Egyfolytában attól rettegek, – vallotta be a fiatalember –, hogy ha hátat fordítok, kést mártasz a hátamba. A lány nevetett.

– Nincs késem.

– Akkor a karmaidat.

A lány elkomorodott.

– Vannak karmaim, de nem mártom senkibe, nem, nem tennék ilyet. – A fejét rázta. – Nem, veled nem. Sem miképp.

– Szeretnék hinni neked!

– Akkor higgy nekem! Bízz bennem!

Sötét Opál lehunyta a szemét.

– Miért kellene megbíznom benned?

– Mert, szeretlek!

– Bíznék benned, de mi van, ha te tényleg egy ártó lélek vagy?

Azt várta, hogy a lány tiltakozik ez ellen.

(,de nem!,) – Bármi legyek is, szeretlek! Csak ez számít!

– Bármi légy is?? – visszhangozta megrökönyödve az ifjú. – Hogy érted ezt? Mi vagy te valójában? Ember? Démon? Vagy valami más?

– Szeretlek! – A lány átkarolta a nyakát, magához húzta, és csókolgatni kezdte. Egyre szenvedélyesebben, egyre hevesebben. – Szeretlek! Értsd meg ezt! Szeretlek! Semmi más nem számít! Nem tudnék ártani neked!

* * *

Már leszállt az éjszaka, amikor kiléptek a sátrukból, és kéz a kézben a falu közelében rakott máglyához ballagtak. A tüzet folyamatosan táplálták, lángjai a magasba csaptak, s kísérteties árnyakat lobogtattak a pusztában.

Harmincnegyven fiatal nomád ülte körül a tüzet, jó kedvűen nevetgéltek, beszélgettek, tréfálkoztak.

Amikor Sötét Opál és kedvese közelebb értek, egy széles képű, kövér fiú épp akkor fejezett be valami mesét, visszaült a fűre, s helyette Csillag emelkedett fel. A fekete hajú lány az érkezőkre pillantott, aztán a tűzbe révedt, és énekelni kezdett. Szívbemarkoló, hajlékony hangján csodaszép balladákat és ábrándokat dalolt a többieknek.

Vadmacska csillogó szemmel, gyönyörködve hallgatta, s egy pillanatra sem engedte el kedvese karját.

Csillag, miután befejezte, odament hozzájuk.

– Hol maradtatok? – duruzsolta. – Csaknem lekéstetek minden mesét!, – Aztán jobban megnézte őket. – Ó, hogy csillog a szemetek! – kacagott rá Vadmacskára, majd Sötét Opálra is rámosolygott, és letelepedett a fiatalember másik oldalára.

Sorra emelkedtek szólásra mások is, hogy különféle regékkel szórakoztassák egymást. Szomorú emlékű, réges-régi szerelmes történetek hangzottak el, majd szellemekről, nomád istenekről szőtt legendák. Néhány óra múltán azonban a mesélők kifogytak a szóból.

– Most te következel! – szólt oda a hallgatag Vadmacskának Csillag. – Mesélj nekünk valamit!

Az idegen lány összerezzent.

– Én?!

– Ugyan már! – nógatta Sudár Szarvas is. – Aki az ingoványban élt, biztosan tud valami félelmetes történetet!

Vadmacska a kedvese tekintetében keresett menedéket, de mivel Sötét Opál is biztatóan mosolygott rá, felegyenesedett, és körülnézett a többieken.

– Talán nem kellene elmesélnem, – motyogta. A távolabb ülők máris kiabálni kezdtek:

– Hangosabban! Hangosabban!

Vadmacska megköszörülte a torkát, és ismét kedvese barna szeméből merített biztatást.

– Ezt a történetet Ezüsthajtól hallottam – kezdte színtelen, fakó hangon. Még mindig csöndesen beszélt; a távolabb ülők alig hallották a szavait, mégis feszülten figyeltek rá. – Pár évtizeddel ezelőtt néhány dirwani nagycsalád költözött erre a vidékre. Ugyancsak a nagy folyón és a felperzselt földön túlról érkeztek, akárcsak ti, és az erdő szélén ütötték fel a tanyájukat, épp ott, ahol most a ti táborotok áll, csak még közelebb az elátkozott ligethez, szinte a fák között.

Egyik-másik nomád kényelmetlen érzéssel pillantott hátra a baljósan sötétlő erdő felé.

– Sohasem tudták megszeretni ezt a vidéket – folytatta Vadmacska. – Nyugtalanítónak tartották a rengeteget. Én szeretem az erdőt, de az emberek általában félnek tőle, mintha attól tartanának, hogy előbukkan valami rémség a fák közül, és fölfalja őket. – Váratlanul fölszisszent, vicsorgott; a hang kellemetlenül emlékeztetett a vadmacska fújására.

A közelben ülők valamennyien megrezzentek, s eltelt néhány szívdobbanásnyi idő dermedt csendben, mire rájöttek, hogy ez az ijesztgetés is csak a mese része. Néhányan nevettek saját rémületükön, mások viszont egyre kényelmetlenebbül feszengtek.

– Egy napon aztán valóban történt valami – mesélte a lány élénken hadonászva. – Néhány férfi vadászni indult a sűrűbe. Alkonyatkor tértek vissza, de nem annyian, ahányan elindultak. Egyikük nyom nélkül eltűnt, s a többiek, meglett, erős, vakmerő harcosok valamennyien, úgy reszkettek, mint egy csapat megrémült kölyök, akiket lidércek kel riogattak. Egy félig ember, félig medve formájú teremtményről beszéltek, ami rájuk rontott, és elragadta az egyiküket. Másnap a nemzetség férfijai útnak indultak, hogy megkeressék az elveszettet, az eltűnt vadász társai azonban nem tartottak velük. Semmi módon nem lehetett rávenni őket, hogy visszatérjenek a helyre, ahol úgy meg rémültek; emiatt a többiek gúnnyal és megvetéssel tekintettek rájuk. Ám a felfedezők nem jártak sikerrel. Sohasem találták meg a férfit, Néhány hét múlva ismét nyoma veszett az egyik vadásznak. A többiek újfent elindultak, hogy megkeressék, de nem találták. Már-már azt hitték, őt is elnyelte a titokzatos erdő, de egy holdhónappal később elő került. Igaz, a családok alig ismertek rá az egykor jó kedélyű, mosolygós férfira: lefogyott, a csontjai szinte átdöfték fakószürke bőrét; arca sápadt volt és beesett, a tekintete zavaros. Olykor előfordult, hogy napokig nem szólt egyet len szót sem. A családja tagjai rémülten vették észre, hogy éjszakánként nyugtalanul alszik; időnként előfordult, hogy fölriadt rémálmából, ide-oda dobálta verejtékező testét, és furcsa dolgokat motyogott, olyasmit, mint „férgek csúsznak ki a szájából", vagy „a karmai akár a medvéé". Az ismerősei elkerülték, elhúzódtak tőle, mert attól tartottak, hogy gonosz lelkek szánták meg.

Vadmacska pillanatnyi szünetet tartott, hogy megszemlélje a történet hatását a hallgatóságán.

– És, mások is eltűntek aztán? – kérdezte félénken egy fiatal fiú. – Vagy véget értek a rejtélyek?

– Nem igazán – hangzott a felelet. – Az egyik férfi valóban eltűnt, de hamar előkerült, igaz, holtan. Az arcát összeroncsolták; nem maradt más belőle, mint a puszta, véres hús. A testét hatalmas karmok szaggatták meg, akkorák, mint egy jól fejlett medvéé. A torkát föltépték, és a hasát is, de a ragadozó, ami megtámadta, nem ette meg a zsákmányát. A holttest orrfacsaró bűzt árasztott, mégsem csalta oda a többi ragadozót, mi több, a dögevőket és a hollókat, varjakat sem. Csupán a föld férgei lakmároztak a rothadó húsból, és a zsigerekben, a véres, kiontott belek között nyüvek hemzsegtek.

A lány hangja szenvtelen maradt, ám a dirwaniak láthatóan rosszul érezték magukat a szemléletes leírás hallatán.

– A családok tagjai ekkor elhatározták, hogy kiderítik, mi tizedeli a vadászokat. Magukhoz vették a fegyvereiket, és hajtóvadászatot indítottak az erdő ragadozói ellen. Lenyilaztak egy tucatnyi farkast; vörhenyes rókákat és sebes léptű pumát is ejtettek, mégis elégedetlenek voltak. Érezték, nem találták még meg az emberevő vadakat, Már alkonyodott, amikor elérkeztek a lápvidékhez. Itt már csak nyulakat és kis rágcsálókat tudtak felhajtani, de hamarosan furcsa meglepetés érte őket. A bozótban egy fiatal nőre bukkantak, aki a földön kuporgott, és egy kidőlt fa törzsére borult. Amikor fölemelte a fejét, a férfiak láthatták, hogy szép, sápadt arca van és dús haja, – Vadmacska észrevette a rá szegeződő furcsa pillantásokat, és elmosolyodott. – Nem, nem szőke volt, mint én, hanem egészen sötét hajú, hófehér bőrű, magas és karcsú, A férfiak ágyéka megsajdult, ahogyan a szép, magányos teremtést figyelték, és mohón köré gyűltek, ám ekkor a nő fuldokolni kezdett. A vadászok megrémültek; azt hitték, beteg, mivel vért és ragacsos nyálkát köpködött, aztán egy tekergőző kígyó tört elő a lány szájából, a földre hullott, és sebesen tovasurrant az avarban. A férfiak iszonyodva hátráltak, de ekkor már nem volt hova, újabb förtelmes teremtmények vették körül őket.

A tűz mellett ülő fiatalok egyre rosszabbul érezték magukat a történettől. Félni kezdtek a titokzatos lánytól, (,mert az erdőből érkezett, ahonnan bármikor előbukkanhat valami, hogy fölfalja a gyanútlan embereket,) féltek Vadmacska hideg, közönyös hangjától, halvány arcától; és valahányszor a kifejezéstelen szempárba néztek, úgy érezték, pontosan tudják, mit láthattak azok a vadászok, mielőtt a bájos, ismeretlen nő szájából előkúszott volna a kígyó.

Csillag fázósan csúsztatta ujjait a mellette ülő Sötét Opál meleg, biztonságot nyújtó tenyerébe, és a fiatalember nem húzta el a kezét. Baráti bizalmasság volt ez, Vadmacskának viszont dühösen villogott feléjük a szeme.

– Ahogy mondom, újabb lények érkeztek a mocsárból – folytatta. – Az egyikük embernek tűnt, de nagy, sárga szeme volt, fekete, metszett pupillával. Ahogy eltátotta a száját, elővillantak hegyes tépőfogai. A vadászokra vetette magát, és mit sem törődött azzal, hogy nyilak és kések sebzik meg a testét. Átharapta az egyik férfi torkát, Ekkor a rémült vadászok menekülőre fogták, de a szörnyetegek nem engedték őket. Az egyik torz alak, két méternél magasabb, húsos szörnyszülött; koszlott bőrét sűrű, barna szőrzet borította, karmos mancsával megragadta az egyik férfi vállát, és szinte letépte a helyéről. Másik karjával a férfi nyakszirtjét markolta meg, egy sziklához vonszolta az áldozatát, és addig verdeste a fejét az éles kőbe, míg ki nem loccsant az agyveleje, – Vadmacska kísérteties kacajt hallatott, mintha élvezné az előadott jelenetet. – A többiek maguk sem tudták, hogyan vergődtek haza a tisztásra a sátraikhoz. Az viszont bizonyos, hogy a nagycsaládok tagjai közül többé senki nem akart utánajárni, mi lakik a mocsárban, és mi pusztítja az embereket. Néhány nap múlva a nemzetség ismét fölkerekedett, és továbbálltak a vidékről. Vissza sem néztek, Azóta lakatlan volt ez a környék; míg ide nem érkeztetek, csupán én éltem itt, és néhány számkivetett, mint Ezüsthaj,

– És mifélék voltak ezek a szörnyetegek? – kérdezte elhaló hangon Csillag.

– Nem tudom. Senki sem tudja, de gyanítom, hogy állatemberek lehettek.

– Állatemberek?!

A tűz körül kuporgó nomádok egymásra néztek. Nem ismerték a furcsa szót, de sehogy sem tetszett nekik.

– Igen – magyarázta Vadmacska. – Olyan lények, amik félig emberek, félig állatok, és olykor egészen át tudnak változni valamilyen ragadozóvá. De én azt gondolom, hogy ez a történet csak legenda, Ezüsthaj ugyan azt mondja, igaz, de nem hiszek neki. Szerintem ő nem teljesen épelméjű, ha értitek, mire gondolok. Már csaknem húsz éve lakom a mocsárban, és még nem találkoztam egyetlen állatemberrel sem, – tette hozzá megnyugtatóan.

A fiatalok azonban egyáltalán nem nyugodtak meg – nemigen hittek a lánynak, aki egykedvű, fakó hangon meséli a legiszonyúbb történeteket, és aki csaknem húsz évig egy rossz hírű mocsárban élt. Nem szerettek arra gondolni, hogy az erdőben Vadmacskához vagy a félig-meddig tébolyodott Ezüsthajhoz hasonló lények – a számkivetettek – élnek, ott bujkálnak és lappanganak körülöttük a rengeteg mélyén, és esetleg figyelik is őket. Ráadásul az emberek tudatának rejtett zugaiban már fészket vert a gyanú, hogy talán mégis igaz lehetett a történet a mocsárban élő lényekről. Egy szép napon talán az állatemberek – vagy még azoknál is rosszabb teremtmények – elhagyhatják az otthonukat, kimerészkednek az erdőbe, és akkor jaj annak az embernek, aki balszerencséjére találkozik velük.

Ahogy a lány elhallgatott, nyugtalan csönd támadt. A különös, hátborzongató történet a hatása alá vonta és szinte megigézte a fiatalokat.

– Milyen furcsa rege volt ez – szólt egy mély hang valahol a hátuk mögött.

Többen összerezzentek; nem vették észre, hogy Szabad Madár csatlakozott hozzájuk. A vezér csak nagy ritkán kereste föl a tábortűz mellett tanyázó vidám társaságot, s ez úttal észrevétlenül húzódott meg köztük, szinte beolvadt az éji árnyak közé.

– Igaz az, hogy, számkivetettek élnek körülöttünk? – kérdezte Szabad Madár.

– Nem. Nem hinném. Bár hallottam egy történetet, egy jidori kislányról, – Vadmacska tekintete üresebb volt, mint valaha. A mellette ülő kedvese arra gondolt, épp olyan az arca, mint a holttesteké, amelyeket kiterítenek a falu népe elé a hevenyészett deszkákra, míg a táltos elbúcsúztatja a szellemüket.

– A lány szülei varázslók voltak. Egyszerre haltak meg – folytatta Vadmacska. A hangja egykedvűen, szinte hidegen csengett, akár az imént, amikor a rémtörténettel szórakoztatta a tábor lakóit. – A család messziről érkezett, a nagy folyón túlról, Aztán megölték őket, a varázslót és az egész háza népét. A férfi fejét összezúzták, aztán a nőt és a gyerekeket, szolgákat is kiirtották. Egyedül a kislány élte túl, akiről szól a történet. Mivel kicsi volt és gyönge, csak hosszú órák alatt tudta kupacba rakni és felgyújtani az összetört, véres testeket. Ezután szálegyedül maradt az erdőben, és a legenda szerint azóta is errefelé bolyong. Ezüsthaj látta is néha teliholdas éjszakákon.

Szabad Madár gondterhelten simogatta hosszú, barna bajuszát. Nagyon nem tetszett neki, amit a lány szemében látott. Az a kifejezéstelen pillantás a halottak üvegesen csillogó tekintetére emlékeztette őt.

– A mocsár környéke, különös egy hely. A vadászaink azt mondják, hogy furcsa dolgokat lehet látni arrafelé napszállta után,

– Persze. Lidércfényt. Minden mocsárban van – felelte Vadmacska. Az arca mintha halott sápadtan világított volna a lángok csalóka fényében; bár igaz, hogy egyébként is mindig feltűnően fehér volt az arcszíne.

– Hm. – A férfi nem szólt semmit, de arra gondolt, a lány egyéb érdekes történeteket is regélhetne, ha akarna.

Akadt azonban valaki, aki nála is jobban kételkedett abban, hogy Vadmacska megosztotta velük, amit tudott. Sötét Opál figyelmét nem kerülte el, hogy a lány ösztönösen is távolabb húzódott tőle, ahogy a vezérnek válaszolgatott. A fiatalember a tüzet bámulta, s olykor lopva, fürkészve nézett a kedvesére.

(,úgy éreztem, végre sikerült közelebb kerülnöm hozzá, és ekkor megint eltaszított magától,) Karját keresztbe fonta a mellkasa előtt.

(,mert titkol valamit,) A többi fiatal is komoran gubbasztott, a tűz fénye kísérteties táncot járt a döbbent arcokon. Noha Sudár Szarvas pajkos történeteket mesélt, hogy felvidítsa őket, sehogy sem tért vissza a korábbi derült hangulat. Még hajnal előtt eloltották a tüzet, hálát mondtak a puszta szellemeinek, az tán hazatértek sátraikba.

– Igaz az a történet, amit meséltél? – kérdezte halkan Sötét Opál, amikor kettesben maradtak.

Vadmacska tekintete zavartan megrebbent. A férfi már azt hitte, nem fog válaszolni, de a lány rámosolygott. – Nem, dehogy. Csupán, kitaláltam.

* * *

Másnap Sötét Opál ismét elhagyta törzse táborát; kelet felé lovagolt, ellenséges kémek nyomai után kutatva. Két napon és két éjszakán át űzte, kergette megfoghatatlan látomásait.

Eközben Vadmacska a sajtérlelés titkait tanulta Csillagtól. A fekete hajú lány mindent részletesen elmagyarázott; ha úgy látta, hogy szükséges, a fontosabb részeket akár háromszor is. Vadmacska ugyanis néha nem figyelt oda rá; máshol jártak a gondolatai. A harmadik nap hajnalán is inkább az előző este lefejt tejet, a tejfölt és a túrót kóstolgatta, és csillogó szemmel nyalogatta ajkát.

– Finom! – motyogta. – Szeretem,

Nagy igyekezetében nem csak a kezére kenődött tejfölt nyalta le, de éles fogaival saját ujjait is felsértette. Vér buggyant, s összekeveredett a tejföl maradékával.

A lány észre sem vette; véres ujjait mártotta bele a tejfölös köcsögbe, s lenyalta újra.

– Nahát! Most, még sokkal finomabb.

Csillag akaratlanul is megborzongott. De mielőtt szavakba önthette volna érzéseit, árnyék vetült eléjük. A sötét hajú lány elmosolyodott.

– Ne aggódj – vetette hátra a válla fölött –, nem etetem kövérre a kedvesed.

– Nem aggódom emiatt – jött a válasz –, mert nem ő az én kedvesem.

Csillag megperdült, és a szájához kapott, kuncogott.

– Rideg Topáz! Te vagy az? – Ölelésre tárta karját. – Már azt hittem, Hé, merre jártál? Mindenki téged keresett!

Az ifjú táltos azonban nem fogadta el az ölelést, nem hallgatta végig, hogy kivel tévesztették össze, s választ sem adott a fiatal nő kérdésére. A véres tejfölt nyalogató, mámoros tekintetű Vadmacskához intézte szavait.

– Beszélnék veled, idegen leány! – recsegte kimérten. – Kísérj el!

Vadmacska nem ellenkezett. Kedvelte Rideg Topázt, mégpedig azért, mert tudta, hogy ő a kedvese legjobb barátja, és a külsejében, modorában és jellemében is feltűnő en hasonlított Sötét Opálhoz. Pont olyan hosszú, hátrasimított hajat viselt – csak éppen neki világos fürtjei voltak és topázszínű szeme –, és bőrből készült, fekete ruhákat hordott, akárcsak Sötét Opál. Karjait titokzatos ábrák díszítették – varázslók és boszorkányok ősi jelei.

Azonban úgy tűnt, Rideg Topáz aligha kedveli őt; hűvös, parancsoló szavai ostorként pattantak.

– Elég már a tejfölnyalogatásból! Jöjj! – A fiatalember visszafordult a sátornyílástól, s intőn emelte ujját. – Csillag, ne kövess! Ami elhangzik most kettőnk között, nem rád tartozik! Te csak maradj, végezd a dolgod!

Csillag nem szólt, csak sötét szeme villogott féltékenyen. Kíméletlen tekintete ölni tudott volna.

Vadmacska nem kérdezett semmit; szótlanul, engedelmesen lépkedett a világos hajú fiatalember mögött. Ami kor maguk mögött hagyták a tábort, s már a liget avarján tapostak, Rideg Topáz lassított, és megvárta őt.

– Tudod, hova megyünk? – kérdezte halkan, gyengéden, ám ugyanakkor mégis szigorú tekintettel.

Vadmacska lesütötte a szemét.

– Nem.

– Nem is sejted?

A lány még mindig nem nézett rá. Nem felelt, összeszorított ajkai között nem jött ki hang, csak a fejét rázta. Rideg Topáz élesen beszívta a levegőt.

– Szerintem pedig igen. – Szigorúan, csaknem kegyet lenül meredt a lányra. – Megtaláltam!

Vadmacska összerezzent.

– Mit?

– Tudod te azt!

– De én,

A homokszín hajú fiatalember dühösen megperdült, megragadta a lány vállát, és erősen megrázta.

– Megtaláltam! – harsogta. – Rábukkantam az átkozott szentségtelen oltárodra!

A lány elernyedt.

– Nekem nincs,

– Elég a hazugságból! Tudom, miféle átkozott némber vagy te! – Az ifjú keserű elégtétellel felkacagott. – Amikor megtörted a varázskört, leleplezted magad! Mindent tudok rólad, te szemét kis jidori szajha!

Vadmacska zokogni kezdett. Rázkódott a rátörő érzelmektől, keserűségtől hízott könnyei mosták szép arcát. Topáz még vadabbul megrázta.

– Most meg, mi a fenéért bömbölsz?!

– Mert, megszerettelek téged,

– És ez ok a sírásra?!

– Igen – szipogta a lány elveszetten. – Mert megszerettelek, s fáj nekem, hogy pár perc múlva már halott leszel!

* * *

Sötét Opál háborgó lélekkel, féltékenységtől gyötörten rohant be az erdőbe. Csak percekkel ezelőtt tért vissza az őrjáratból, kedvesét kereste, s Csillag csupán annyit mondott neki, hogy Vadmacska pár perce ment el Rideg Topázzal, ennyit mondott szavakkal, de a fekete hajú lány gúnyos tekintete sokkal többet sugallt.

(,együtt mentek el, együtt az erdőbe,) (,és tudod, milyen Rideg Topáz,) (,leszakítja a virágot, ami megtetszik neki,) A szerelmes fiatalember nem tudta, mit gondoljon. Vadul kavarogtak lelkében az érzelmek.

Szerelem, féltékenység és gyilkolni vágyás kelt birokra egymással.

Dühösen felmordult, s mit sem törődve Csillag sértő kacagásával, bevette magát a sűrűbe.

* * *

Rideg Topáz meggörnyedt a lány szavainak súlya alatt. Megperdült, visszalesett, azt gyanítva, hogy a Halál szellemei ólálkodnak mögötte.

– Mit nem mondasz? – suttogta. Gunyoros visszavágásnak szánta ezt, ám szavai erőtlenre sikeredtek, s ő maga is érezte, hogy közeledik valami,

(,valami baljós esemény,) (,amitől nem védi meg senki,) (,és semmi,) Mintha máris láthatatlan rémségek tolongtak volna a háta mögött, arra készülve, hogy nyakszirtjébe vájják félelmetes fogaikat.

Az idegen lány a kezébe temette arcát, úgy zokogott. Hosszan, fájdalmasan.

Rideg Topáz egyre idegesebben forgolódott. Ezernyi irányból érzékelte a halálos fenyegetést.

– Most akkor… – Lába alatt a fű még nyirkos volt a hajnali harmattól, és a sűrűben még nem oszlott föl az éj szaka félhomálya. A keleti égbolton fölbukkanó nap vörös sugarakat vetett a lombkoronák tetejére. A friss, csípős levegőt szinte harapni lehetett volna; ő mégis nyomasztónak, szinte fojtónak érezte. – Azt mondod, a halálomat érzed?

– Sajnálom! – zokogta a lány. – Sajnálom! Őszintén sajnálom,

– De mit?! Mit sajnálsz?!

– Mert, én, tényleg, megkedveltelek!

Rideg Topáz megborzongott. Talán fagyosabban, mint ezelőtt bármikor. Előhúzta áldozótőrét. Forgolódott. A szemét villogtatta. A környezetére összpontosított. Védelmező szavakat mormogott.

(,mert már ő is megérezte,) Az erdő szokatlanul csöndesnek és némának tűnt, mintha valamennyi énekesmadár egyszerre hallgatott volna el.

(,jön valami,) (,közeledik,) (,közeledik,) A csalitoson hideg szélroham söpört végig. Borzongva reszkettek meg a bokrok, megalázkodva hajlongtak a páfrányok, összecsukták szirmaikat az erdei virágok, földre kushadtak a gombák.

(,MEGÉRKEZETT,) Rideg Topáz ajkait tompa, reszelős sikoly hagyta el, ahogy szembefordult végzetével.

Csaknem kiejtette a kezéből a fegyvert, pedig nem az a fajta volt, aki megrémül saját árnyékától. Küzdött már medve és farkas ellen, alig cseperedett férfivé, amikor egyetlen tőrrel döfött le egy acélos izmú pumát, és nemegyszer verte be ellenséges harcosok koponyáját –, de ehhez hasonlót még sohasem látott.

Egy démon bukkant fel a göcsörtös fatörzsek között, tőle alig tízlépésnyire. Rothadó testű, parázsló szemű, gennyes nyálkától és alvadt vértől bűzlő, kísérteties lény, melynek fogatlan, fekete üregű szájából sziszegő, morgó, hörgő hangok törtek elő, ahogy megindult áldozata felé. Nem mozgott valami fürgén, inkább esetlennek és darabosnak tűnt.

Rideg Topáz eltaszította magától a szipogó lányt, és előrántotta tőrét. A penge ezüstösen csillogott a félhomályban.

Az ifjú azonban nem döfésre emelte, hanem hegyével felfelé, óvón tartotta maga elé. Védelmező igéket kántált.

– Zerlek nevében! – kiáltotta dühösen, amikor befejez te a védőszellemek felsorolását. – Elűzlek téged, bármifajta légy is! Visszafordítalak, elemésztelek, porrá omlasztalak.

A rémség azonban megtorpanás nélkül közeledett; dermesztően lassan, ráérősen vonszolta magát.

Közelebb.

Mind közelebb,

– Takarodj vissza a Pokolba! – harsogta Rideg Topáz. – Vissza a Sötét Pusztára, ahová tartozol!

– Sajnálom, – motyogta mögötte Vadmacska szánakozón. – Rettentően, sajnálom.

Volt valami a hangjában, amitől jeges vibrálás kúszott végig az ifjú táltos gerince mentén. Akaratlanul is odakapta a fejét, és a szeme tágra nyílt.

– Te?! – hördült fel hitetlenkedve. – Légy átkozott! Légy átkozott!!

– Már az vagyok.

* * *

Sötét Opál hallotta a kiáltást, és felismerte barátja döbbent hangját. Most már nem kellett a nyomokat lesnie; eliramodott a hang irányába. Nem tudta, mi történhetett, de baljós előérzete azt súgta neki, nem a féltékenysége a legvészesebb, amivel meg kell küzdenie.

Előbukkant a bozótosból, és a meglepetéstől csaknem felbukott egy útjába kerülő gyökérben. Az eléje táruló látvány valósággal megdermesztette, s pár hosszú pillanatig mozdulni sem bírt, csak nézte, bámulta a szeme elé táruló, lidérces látomást: Rideg Topáz és egy gusztustalan külsejű rémség haláltáncát.

De hol lehet Vadmacska?!

A lányt nem látta sehol.

* * *

Rideg Topáz immár felhagyott az elűző igékkel, s nem jelképként, hanem fegyverként használta a tőrt. Előredöfött, s ahogy az ezüstös penge a rothadó testbe hatolt, erőteljesen oldalra rántotta, hogy minél nagyobb és mélyebb sebet ejtsen. Azonban a mozdulat, mely hatásos lett volna egy hús vér teremtmény ellen, nem állította meg a szörnyeteget.

Gusztustalan cuppanás hallatszott, ahogy a penge a rohadó húsba fúródott, s ezt borzalmas reccsenés kísérte, ahogy korhadt borda törött,

,de a rémet nem állította meg.

Lassan mozgott, mégis halálos biztonsággal.

A mellkasát roncsoló fegyverrel mit sem törődve lesújtott a fiatal dirwani koponyájára. Foszló húsú ökle súlyos volt és meglepően erős. Topáz megroggyant, pár pillanatig kábán imbolygott a hirtelen fájdalomtól, s úgy tűnt, összeesik. De aztán összeszedte magát, kirántotta tőrét a szétzilált mellkasból, és ismét előredöfött. Ezúttal ellenfele torkát célozta meg. A penge mélyen behatolt, átmetszette az izmokat és inakat, hegye kibukkant a tarkón – s ahogy a fiatalember kirántotta a sebből, kicsiny, keskeny vágásnyomot hagyott a lény elszürkült bőrén, amelyből lusta egy kedvűséggel buggyant elő s csordult le a sűrű és ragacsos, sötétvörös vér.

A démon azonban még csak meg sem tántorodott.

Rideg Topáz fejére újabb és újabb, kemény ütések záporoztak; orra vére szertefröccsent, metszőfogai reccsenve törtek ki az ínyéből, jobb szemöldöke fölrepedt, a szemébe ömlő sós vér elvakította.

De még hevesebben küzdött.

Tőrével vadul kaszabolta a szörnyeteg mellkasát és hasát, majd eszelős kétségbeeséssel az ágyékát és a combizmait vagdalta. A földre akarta buktatni.

A kísértet meggörnyedt, ám mielőtt elesett volna, átkarolta az ifjú dirwani több sebből vérző fejét, s ahogy súlyával lerántotta, maga alá temette, s csaknem kitörte a nyakát.

Rideg Topáz már az életéért küzdött. Nem tudott szabadulni a ráfonódó rút karok öleléséből, s reménytelenül vergődött a ránehezedő test súlya alatt. Sötét vértől ragacsos pengéje egyre erőtlenebbül, egyre céltalanabbul tán colt, s végül már inkább csak a levegőt vagy a földet böködte, mint a rothadó húst.

Azután a mozgás abbamaradt; a hosszú tőr kihullott a görcsös, vérmocskos ujjak közül.

* * *

Sötét Opál szinte fuldoklott a haragtól és az önvádtól. Gyűlölte önmagát, saját gyávaságát, amiért engedte, hogy a látvány hatása alá kerüljön. Dermedten, bénultan, tehetetlenül állt, miközben a barátja egy leírhatatlan rémséggel küzdött. Habozás nélkül közbe kellett volna avatkoznia.

(,de nem tudott mozdulni,) (,mintha megbabonázták volna,) Most azonban feleszmélt dermedtségéből, s úrrá lett remegésén. Lekapta a válláról az íját, s gyors egymásutánban négy vesszőt lőtt a Topázt fojtogató démon hátába. Aztán, látva, hogy ezzel még annyit sem ért el, mintha fenyőtobozokkal hajigálta volna meg, a földre hajította íját, és kést rántva, rekedt harci üvöltéssel rohamozta meg a rémet.

Háromnégy döfés a lapockák közé,

,aztán megragadta a démon loncsos, ragacsos üstökét, hátrarántotta a fejét, s elmetszette a nyaki inakat, majd vad, ideges rántásokkal kitörte a nyakát.

Csakhogy a démon még kitört nyakkal is rendíthetetlenül fojtogatta ernyedt áldozatát.

– Zerlekre! – zihálta Sötét Opál hitetlenkedve. – Dögölj meg! Pusztulj már el!

Baljával továbbra is markolta a nyálkás üstököt, s erő teljes csapásokkal, számtalan vagdosó mozdulattal nyiszálta a sűrű vértől lucskos, ragacsos nyakat.

– Dögölj már meg!

Már nem is annyira nyiszálta, mint inkább csapkodta a nyakat, mintha nem is tőr lenne a kezében, hanem bárd. Aztán végül egy erőteljes rántással valósággal szétszaggatta a maradványokat, majd oldalra hajította a letépett fejet.

A csonkból ráérős lassúsággal bugyogott elő a sűrű, sötét vér, s az ifjú táltos mozdulatlan testére folyt.

Nem lehetett tudni, éle még Rideg Topáz, vagy elpusztult már, de a fejetlen lény rendületlenül fojtogatta.

– Átkozott! – hörögte Sötét Opál felindultan. – Hát, mivel lehet téged, megállítani?!

Ledobta a tőrét a földre, mindkét kezével megragadta a démon fojtogató karját, s erőnek erejével lefejtette az acélos végtagot barátja nyakáról. Hátra csavarta a vergődő kart, teljes súlyával nekiveselkedett, és rántott rajta egyet. Hallotta a borzalmas reccsenést, látta kibukkanni a gennyes bőr alól a törött csontvéget, s már-már elengedte,

,ám ennyi még nem volt elég.

A törött kar visszakulcsolódott a mozdulatlan Topáz torkára, s tovább fojtogatta, mintha mi sem történt volna.

– Zerlek nevére! – suttogta Sötét Opál megrökönyödve. – Ha az kell, hogy cafatokra tépjelek, ám legyen!

Felragadta kését a vértől iszamós fűből, és eszelős haraggal szúrta, vágta, vagdalta a démont.

Csak akkor ált le, amikor ellenfeléből már nem maradt egyéb, mint egy kupac gusztustalan, véres hús és darabokra tört csontok halma.

Sötét Opál zihálva meredt maga elé, és bár ő nem sérült meg, pontosan tudta, hogy első pillantásra nem különbözhet túl sokban ettől az undorító maradványkupactól: a rá rakódott vérmocsok és a szertefröccsenő belsőségek elcsúfították.

– Topáz! – suttogta rekedten, s próbált életjeleket észlelni mozdulatlan barátján. – Nem halhatsz meg!

* * *

Percek teltek el, mire a küzdelemtől felajzott ifjú visszanyerte józan eszét, és képes volt higgadtan gondolkozni.

Nem érzékelt életjeleket Topáz testéből – sem légzést, sem szívdobogást, sem a szemhéjak rezdülését –, s akár halottnak is hihette volna, mégis bizonyosan tudta,

(,tudta,),hogy Rideg Topáz még életben van.

Pontosabban azt tudta, hogy (,nem halhatott meg,) a fiatalember nem halott.

Próbálta élesztgetni. Megrázta. Pofozgatta.

– Topáz!, Térj magadhoz, hallod?!

Semmi életjel.

– Testvér!, Tudom, hogy élsz!

Ám ugyanakkor azt is érezte, hogy próbálkozása nem járhat sikerrel.

– Barátom!, Kérlek, kérlek,

Könnyek szöktek a szemébe.

– Nem vagy halott! – motyogta. – Tudom, hogy nem vagy,

Elhallgatott.

Fülelt.

Fojtott, szaggatott zokogást hallott.

Ujjai ismét megszorultak tőre nyelén.

– Ki van ott?! Ki, – Felegyenesedett, két lépést tett, aztán felismerte a hangok forrását. – Vadmacska! Vadmacs… Te… mit…

A lány tehetetlen rongybabaként hevert egy közeli borókabokor tövében, s karcsú testét vadul rázta a zokogás.

Sötét Opál ujjai szinte elroppantották a tőrnyelet.

– Te, te, – Nem tudta megfogalmazni visszás gondolatait, amit az érzései sugalltak. – Te…

(,mi a fene történt itt?,) Nem bírta szavakba önteni.

Letérdelt a lány mellé, megragadta a keskeny vállakat, s maga felé fordította a törékeny testet. Belenézett az ártatlan, szürkéskék szemekbe, s minden gyanakvása elhalt, szertefoszlott a megható könnyek domború pajzsain.

– Kedvesem! – suttogta. – Nem esett bajod?

Minden eddiginél hevesebb zokogást kapott válaszul.

Sötét Opál vadul, szinte kíméletlenül felcibálta a lányt, magához szorította törékeny testét, s bár az ő szemét nem fátyolozták könnyek, teste reszketése arra utalt, hogy vele együtt zokog.

– Ó, kedvesem! – motyogta zaklatottan. – Drága kedvesem, mondd el nekem, mi történt itt?! Mi történhetett?!

Válaszként csak újabb zokogás tört elő a lányból, és érthetetlen, szaggatott szavak, amikből a férfi mit sem fogott föl.

* * *

Sötét Opál egyetlen értelmes mondatot sem tudott kiszedni kedveséből, de gyengéd erőszakkal sikerült talpra állítania a könnyes szemű lányt.

Enyhén megrázta.

– Tudsz járni? – faggatta. Aztán valamivel erősebben rázta meg. – Felelj nekem! Tudsz járni a saját lábadon?, Velem tudsz jönni?

Vadmacska ránézett, tátogott, de csak érthetetlen hördülések hagyták el ajkait.

– Nem tudlak cipelni kettőtöket – magyarázta az ifjú dirwani. – Jó lenne, ha tudnál jönni velem a saját lábadon! Topáz bizonyosan nem tud. Őt vinnem kell.

A lány a kezébe temette arcát; keskeny ujjai között át folytak a duzzadt könnycseppek.

– Mi történt? – próbálkozott ismét a fiatal nomád. – Miféle rémség volt ez, ami megtámadott benneteket?!

A lány nem nézett ki ujjai között, de ahogy a fejét rázta, felerősödött a zokogása, megszaporodtak a könnyei.

– Beszélj hozzám! – nógatta Sötét Opál, s lefejtette a könnyáztatta arcról a vékony ujjakat. – Mondj valamit! Beszélj már, hiszen szeretsz! – Eszébe jutott az a heveny féltékenység, mely útnak indította, s ettől dühös lett. – Vagy talán nem?

Vadmacska még hevesebben zokogott.

Sötét Opál szíve elfacsarodott. Már ő sem tudott mit mondani.

Vállára vette barátja mozdulatlan testét, és megindult vele a táboruk irányába.

A lány tétován követte.

Noha,egy pillanatra úgy tűnt, mintha el akarna iramodni a sűrűbe,

(,hogy ne bukkanjon fel soha többé,),de végül is lassú, rogyadozó léptekkel megindult a társát cipelő, dühös tekintetű nomád után.

Sötét Opál érzékelte a történteket. De nem szólt sem mit. Nem tudott.

Úgy érezte, mintha görcs szorongatná a torkát.

És úgy érezte, meg kellene ölnie ezt az idegen lányt, (,mert egy gyilkos szörnyeteg,),amíg még teheti!

De nem tette meg.

Mi több…

A lelke csordultig telt szerelemmel. Tehetetlennek érezte magát.

* * *

Rideg Topáz továbbra sem tért magához; inkább tűnt halottnak, mint elevennek, de Hatujjú, a vén táltos megerősítette Sötét Opál megérzését:

– Nem lovagolja még Rideg Topáz a Sötét Puszta Csontváz Paripáját.

– Holnapra magához tér, s a régi lesz ismét?

A vén táltos a mozdulatlan testet tapogatta.

– Magához tér – vinnyogta nem túl meggyőzően –, de nem holnapra, és soha, de soha, nem lesz a régi!

Sötét Opál maga is így érezte a lelke mélyén, csak nem volt ereje ezt szavakba önteni. Összefacsarodott a szíve, ahogy barátja kiszolgáltatott testét szemlélte.

– Lehet tudni, hogy mi lett vele?

Hatujjú körülugrálta, agyagos tollakkal cirógatta a te temet. Többször felnyögött, aztán megrázta a fejét.

– Riadtan lovagol, a Végtelen Pusztán, a Sötét Pusztaság felé, Ha megérkezik, többé már, semmi nem tudható.

Sötét Opál behunyta a szemét.

– Miféle démon vagy lidérc támadta meg őt? – suttogta. – És miért?!

A táltos merőn bámulta.

– Tőlem kérded ezt, Opál?

– Ki mástól kérdezhetném?

– Attól az, idegen lélektől, akit magad mellé vettél! Sötét Opál elfordult. Nem akart – nem tudott – a vén táltos szemébe nézni.

– Vadmacskának, nincs köze ehhez.

Hatujjú keserűen vihogott.

– Már ahogy kimondtad ezt, sok mindenről árulkodik, fiú.

A dirwani ifjú behunyta a szemét.

– Árulkodik? Miről?

– Arról, hogy nem te uralod saját lelkedet. Hanem valaki más.

Sötét Opál roppant mód csodálkozott.

– Valaki más?

A vén táltos ismét kacagott, a szeme derűsen villogott. Talán még kacsintott is. De mielőtt válaszolt, elkomorodott. Hangja vészjóslóan zengett:

– Édes fiam, Légy erős! Elvesztél. Ártó lélek hatalma alá kerültél! Szabadulj meg tőle, amíg még megteheted!

* * *

Sötét Opál két napon és két éjszakán kerülte kedvese közelségét, de aztán a harmadik napon nem bírta tovább. Magához vonta a vékony, törékeny lányt, és elborította szenvedélyes csókjaival. Vadmacska nem ellenkezett, sőt, mintha a szokásosnál is jóval készségesebben viszonozta volna a közeledést. Hosszan és érzelmesen szeretkeztek; néha szinte vadul és dühödten tépték, szaggatták egymást, s a kielégülésük – mely talán most először egyszerre történt –, porrá égette maradék kétségeiket.

– Hiszek neked és bízok benned – mormolta elgyengülten az ifjú dirwani –, de…

A lány teste megmerevedett.

Sötét Opál erőt vett magán.

– Ideje beszélned. El kell mondanod mindent!

– Mindent? – suttogta a lány sápadtan. – Nem túl erős kívánság ez? – Szeretlek – szögezte le a fiatalember. – És állítólag, te is szeretsz.

– Állítólag?

– Szeretsz. Igen, érzem, hogy szeretsz. – Sötét Opál fájdalmasan feljajdult. – De akkor miért titkolózol? Vadmacska elfordította a fejét.

– Talán mert, nem akarnád tudni, a titkaimat.

– És ha igen? – lihegte a dirwani. – Tudni akarom. És nem csak én! – Kimeresztette a szemét. – Meg kell értened: válasszal tartozol!

– Kinek?

– Nekem, Rideg Topáznak és az egész törzsnek.

Vadmacska merőn bámult maga elé. Aztán kedvesére nézett; zöldesszürke tekintete mély, belső fájdalmat tükrözött.

– Mire akarsz választ kapni?

– Mindenre! – vágta rá Sötét Opál. – Mindenre! Hogy bízhassak benned!

Vadmacska elfordította a fejét, és szipogni kezdett. Vékony karjait a melle elé fonta, mintha védené magát. Sötét Opál szíve elfacsarodott.

– Mi rosszat mondtam? – lehelte elégedetlenül. – Meg bántottalak? Talán, baj, hogy elbizonytalanodtam, és nem tudok maradéktalanul megbízni benned?

– Bizony. Baj.

– De hogy bízhatnék meg benned!? – jajdult föl a dirwani elveszetten. – A kisujjadat sem mozdítod, hogy elnyerd a bizalmamat! Nem válaszolsz a kérdéseimre, egyre több a rejtély körülötted! – Felhördült. – És a gyűrű! A gyűrűt, amit tőlem kaptál, most sem viseled!

Vadmacska a kezébe temette az arcát, és keservesen zokogni kezdett.

– Mert, mert, elvesztettem.

– Elvesztetted?! – hitetlenkedett az ifjú. – Nem inkább elhajítottad?

– Fájdalmat okoz nekem. Égeti a bőrömet.

– Ezért eldobtad?

– Nem dobtam el – tiltakozott a lány, és a ruhája béléséből előhúzott egy apró bőrdarabot. Kitekerte, s megmutatta csillogó tartalmát. – Ha akarod, az ujjamra húzom,

Sötét Opál legszívesebben újra a karjaiba vonta volna, hogy még az eddiginél is hevesebben szeretkezzenek, de megmakacsolta magát.

– Rideg Topáz előre látta, hogy nem fogod viselni a gyűrűmet – morogta. – Azért égeti az ujjad, mert a szerelmed nem őszinte. Nem hittem neki, de igaza lett.

– Én őszintén szeretlek! – A lány a smaragdköves gyűrűvel babrált; próbálta az ujjára erőltetni. – Nem bánom, ha éget, akkor is viselni fogom!

Sötét Opál türelmetlen mozdulattal kicsavarta az ék szert kedvese remegő ujjai közül.

– Ugyan már! – recsegte. – Elég a színlelésből!

Vadmacska fájdalmas tekintettel meredt rá, könnyek peregtek bájos arcán. Nem szólt, nem tiltakozott, csak szipogott és remegett.

A fiatal dirwani egyre jobban belelovallta magát csalódottságába.

– Sírással semmire sem mégy! – mondta. – Elegem van a titkolózásaidból! Vallj színt! Légy őszinte velem! Felelj már végre az átkozott kérdéseimre!

Vadmacska szétmaszatolta az arcán a könnyeit, aztán lehajtotta a fejét.

– A barátodnak miattam esett baja – motyogta bűnbánóan. – Engedd jóvátennem! Hagyd, hogy segíthessek rajta!

A fiatalember meglepetten ráncolta a homlokát. – Miként segíthetnél?

– Kérlek, ne faggass! Csak engedj elmenni! Sötét Opál arca elsötétült.

– Hová mennél?

– Segítségért – rebegte a lány. Aztán anélkül, hogy újabb pillantást vetett volna kedvesére, kisétált a sátorból.

Az ifjú dirwani ingerülten meredt az ujjai közt szorongatott smaragdköves gyűrűre, mintha az tehetne mindenről, aztán a lány után sietett.

– Várj!

Vadmacska azonban már eltűnt; elnyelte a sötét éjszaka.

* * *

Sötét Opál esküdni mert volna arra, hogy Vadmacska köddé változott, elenyészett, akár egy kísértet, s soha többé nem tér vissza, így aztán igencsak meglepődött, amikor percekkel később viszontlátta őt Rideg Topáz sátrában.

Vadmacska a földön térdelt, s fejét oly bizalmas közvetlenséggel nyugtatta az eszméletlen fiatalember mellkasán, akárha a kedvesét búcsúztatná. Vékony ujjai a felhasadt ajkat cirógatták, becsusszantak a szájüregbe, s körmei a duzzadt, lilás nyelvet böködték. Aztán a kecses kéz eltávolodott a szájtól, a törött orrnyerget tapogatta, felzarándokolt a lehunyt szemhéjhoz és a tépett szemöldökhöz. Eközben a lány ajkai közül sziszegő, suttogó hangok kúsztak elő, s többszörös visszhangot vertek a fülledt, füstös sátor belsőben.

Hatujjú és három másik idős férfi tartózkodott a sátorban; mozdulatlanul, rezzenetlen arccal bámulták, mi történik.

A lány ráfeküdt Topázra, s egészen úgy festett, mintha szeretkezni akarna a mozdulatlan testtel. Ajkait a sérült ajkakhoz érintette.

Sötét Opál eltátotta a száját meghökkenésében, és hitetlenkedő hördülést hallatott. Képtelen volt megérteni a látványt. Közelebb akart lépni, hogy megragadja kedvese karját, s durván lerángassa barátja testéről, ám ekkor Hatujjú megperdült, s oly szigorúan, oly parancsolóan meredt rá – tétlenségre intve őt –, hogy visszafogta mozdulatát.

– Mit, művel, vele? – préselte ki összeszűkült torkán.

A vén táltos komoran meredt a sátor közepe felé.

– Azt mondta, visszahozza Topáz lelkét az Árnypusztáról.

– Hogyan?

– A maga különös módján, amit én nem ismerek.

– Mégis megbízol benne?

Hatujjú alig észlelhetően megrántotta vállát.

– Azt mondta, elvághatom a torkát, ha Rideg Topáz nem tér vissza közénk még pirkadat előtt...

* * *

Sötét Opál megigézve bámulta kedvesét, mint vonaglik Topáz mozdulatlan testén, mint cirógatja a sápadt bőrt, mint suttog a fülébe érthetetlen szavakat. Bár agya elfogadta, hogy valamiféle különös, hátborzongató szertartást lát, a szíve egyre jobban sajgott; olybá tűnt, mintha ezek ketten megcsalnák, kijátszanák őt. Mintha ezek ketten szeretők lennének,

Órákon át fetrengett a karcsú lány a halál mezsgyéjén heverő fiatalemberen, s suttogása egyre eszelősebbé, egyre fülsértőbbé vált. Míg végül, nem sokkal hajnal előtt, kimerülten lesiklott a padlóra, hanyatt fordult, s a sátor mennyezetét bámulva zihált.

Rideg Topáz merev derékkal felült, kinyitotta mindkét szemét, és tompa tekintettel méregette a körötte állókat.

– Én, – suttogta reszelős hangon – itt vagyok.

Vadmacska nehézkesen feltápászkodott, leküzdötte remegését, izzadtan, elcsigázottan pillantott Sötét Opál felé, s hozzá intézte szavait:

– A barátod visszatért. Köztünk lesz ismét, miután kipihente magát.

– Álmos vagyok – lehelte Rideg Topáz, és még mindig értetlenül bámult a jelenlévőkre, mint aki nem érti a helyzetet. – Most, aludni fogok.

– Aludni fogsz – erősítette meg a lány, s bal kezét a vérmocskos homlokra helyezte. – Aludni. Nyugodtan. Békésen. Gyógyító álomban.

Mire befejezte, Rideg Topáz visszahanyatlott a vánkosára, és egyenletesen szuszogott.

Vadmacska tekintete a kifejezéstelen képpel ácsorgó, vén táltos arcára siklott.

– Megtettem, amit tudtam – motyogta. – Visszahoztam őt az Árnypusztáról. Ám hogy itt marad-e vagy továbblovagol a Sötétség felé, az már csakis rajta múlik. – Eltűnődött. – Vagy talán, még valaki máson, – Mielőtt a jelenlévők bármelyike megkérdezhette volna, mire gondol, kétszer is rábólintott, és megadta a választ: – Ezüsthaj, a füvesasszony segítheti a gyógyulását.

Sötét Opál erőnek erejével tépte ki magát a kábulatból. – Érte megyek. Elhozom.

– Inkább én – suttogta a lány álmatag hangon. – Gyorsabb leszek.

– Már hogyan lehetnél, ha én lóháton…

Vadmacska erőtlen mosolyt villantott felé, elsietett mellette, kisurrant a sátornyíláson, s mire a meglepett ifjú utána lépett, már sehol sem látta.

Hogyan tudott eltűnni ily hirtelen?!

* * *

A lány nem tért vissza sem másnap, sem az azt követő napon. S mintha csak a távozása lett volna a jel, a hosszú hetek óta tartó békés napok váratlanul véget értek. Egyre másra különös, megmagyarázhatatlan esetek zavarták meg a tábor egyhangú nyugalmát, s sokaknak jutott eszébe Vadmacska furcsa meséje, melyet a Tűznézés éjszakáján adott elő.

Titokzatos eltűnések sora követte egymást. Először egy középkorú asszony veszett oda az erdőben, aki gombászni indult. Néhányan látták elmenni, de soha senki nem látta, hogy visszatért volna. Másnap valami megtámadta a tábor körül legelésző lovakat, féltucatnyit lemészárolt közülük, majd elragadott két sihedert. Társuk, egy harmadik kölyök túlélte ugyan a támadást – egy bokorba bújt –, de megháborodott az átélt rettenettől, eszelős lett, s egyetlen ép mondatot sem sikerült kiszedni belőle.

Ugyanezen nap alkonyán – még el sem csitult a döbbenet és a vak félelem –, egy csapat nő kísérteteket vélt látni, miközben a patakban fürödtek. Sikoltozva rohantak a faluba az őket üldöző rémalakok elől, s egyikük, Szellő soha sem érkezett haza. Hogy hol tűnt el, mikor maradt el a társnőitől, senki sem tudta; a nyomai váratlanul a semmibe vesztek, mintha valami szárnyas szörnyeteg felkapta s a magasba emelte volna.

Aztán kecskék tűntek el. Majd három szarvasmarha pusztult el érthetetlen módon. Felfúvódtak és szétpukkantak; belső részeik cafatokban lógtak a kókadt bokrok ágain és a lapuló fűszálakon.

– Átok szállt ránk! – suttogták tábor szerte a babonás nomádok. – Elfordultak tőlünk az istenek!

Ám hiába áldoztak a törzset védő Zerlek istennek száz kilós ártányokat, hiába folyatták a vért a hat égtáj felé, hiába köpték átkaikat a szélbe, a sorscsapások nem szűntek meg háborgatni őket.

Egy éjszakán az egyik sátor magától lángra lobbant, s két férfi, négy asszony és nyolc gyermek égett benn vagy fulladt meg a füsttől. Az ezt követő napon elborult az ég, és a tikkasztó hőséget dermesztő hideg váltotta fel: jég kopogott a pusztán, s elpusztított négy lovat és másfél tucat birkát. Később pedig, mielőtt még az Aranysas törzs tagjai fölfoghatták volna az őket ért újabb csapást, újabb dirwaniak tűntek el titokzatos módon. Egy siheder látni vélte, amint hátborzongató kísértetalakok zúdulnak a lombok közül szedret eszegető cimboráira, s elhurcolják azokat, akiket elkapnak. Csupán ő egyedül élte túl; hét kölyök – öt lány és két fiú – esett a támadás áldozatául. Az életben maradt fiú csaknem megháborodott; összefüggéstelenül, rettegve, sikoltozva mesélte el a történteket értetlen hallgatóinak. Aztán még aznap éjszaka, titokzatos és érthetetlen módon, ő is meghalt – a falubeli vénasszonyok azt mondogatták, hogy megszakadt a szíve.

A babonás nomádok a legsötétebb rontásról suttogtak, és esténként a közös tűz körül mind gyakrabban hangzottak el szellemekről, kísértetekről, ártó lelkekről szóló ősrégi történetek. A dirwaniak hitregéit démonok, tündérek és boszorkányok népesítették be; és a törzs tagjai úgy vélték, minden létező teremtmény – beleértve az emberi fajt is – a különféle istenségek uralma alatt áll, akik a tettek és gondolatok következményei szerint mérnek jót és rosszat az alacsonyabb rendű lényekre.

Valaki felvetette, hogy mindazon gonoszságok, melyek őket sújtották, az idegen lány érkezésével kezdődtek, s egyre ellenségesebben bámultak Sötét Opálra.

– Vadmacska elment! – tiltakozott az ifjú harcos keserűen. – Nyolc napja már, és nem tért vissza!

– Épp ez bizonyítja, hogy bűnös! – harsogta Sudár Szarvas ingerülten. – Ha jó szándékkal lenne hozzánk, már rég megjött volna, de azt ugyan hiába várjuk!

– Talán, – Sötét Opál próbált valami ésszerű magyarázatot találni kedvese távollétére. – Lehet, hogy valami baja esett!

– Vagy épp ő settenkedik a táborunk körül, s ö gyilkolja népünket a kísérteteivel!

* * *

Az ezt követő napokban Sötét Opálnak több ízben is fel kellett emelnie a szavát kedveséért, s egyszer kevés híján fegyverrel kellett megvédenie igazát. Sudár Szarvas ugyanis párbajra szólította őt, s azzal vádolta, hogy új asszonya védelmében vaknak és süketnek tetteti magát. Azonban mielőtt tettlegességre került volna a sor, megjelent a kifürkészhetetlen arcú Keserű Tűz, és szétválasztotta a dulakodó ifjakat.

– A lány visszatért – jelentette be.

Sötét Opál hitetlenkedve meredt rá. Ha Vadmacska visszajött, nem neki kellett volna ezt elsőként tudnia? Nem egyenesen hozzá kellett volna sietni a kedvesének?

– Hol van?

– Hatujjú sátrában, Rideg Topáz ágya mellett, egy fura vénasszonnyal.

– Ezüsthajjal?

– Én inkább Háborodott Banyának nevezném – morogta méltatlankodva Keserű Tűz. – Amikor megfogtam a csuklóját, hogy a segítségére legyek, megharapott!

Sötét Opál a táltos sátrához sietett, s szinte a falu apraja nagyja ott tolongott a nyomában. Sudár Szarvas tett valami gúnyos megjegyzést, aminek hallatán a közelében lévők durván felröhögtek, de Sötét Opál nem akarta meghallani, nem vett róla tudomást.

Amikor félrehúzta a sátor bejáratát takaró lószőr pokrócot, visszahőkölt a szeme előtt kavargó gőzöktől és az orrába kúszó, csípős illattól. Valóban Ezüsthaj volt az, aki a halkan nyöszörgő beteg fölé hajolt, s érthetetlen szavakat motyogva, kántálva – rontásűző igéket ismételgetve – egy gőzölgő bőrbatyut lengetett az ifjú arca fölött. Abból a batyuból áramlott ki a sejtelmes illatok többsége, az árasztotta a torokkaparó, maró füstöt.

Vadmacska Rideg Topáz másik oldalán állt, s azzal foglalatoskodott, hogy lilás erezetű faleveleket tartott a gőzbe egyenként, s saját nyálával megnedvesítve azokat, halk szavak kíséretében tapasztotta Topáz homlokára és arcára. A lány épp csak felpillantott, csodálatos szürkészöld szemében öröm villant, de aztán tovább mormolta szavait, s máris újabb levelet nyalt végig rózsaszín nyelvével.

Ezüsthaj megfordult, s miközben vadul hadonászva lengette a gőzölgő batyut, recsegő hangon rikácsolta:

– Elszívjátok az erőt! Beszívjátok! Kifelé! Menjetek ki a sátorból!, Gyorsan, mielőtt, mielőtt, – A szemét forgatva kereste a megfelelő szavakat, végül csak még heve sebben nógatta őket. – Mindenki menjen ki! Ki! Ki!

Hatujjú mozdult elsőként. A vén táltos feszülten terelte ki a bámészkodókat a sátoron kívülre.

– Mi történik? – hebegte Sötét Opál értetlenül. – Miért nem maradhatunk odabenn?

– Mert érkeznek a szellemek – recsegte Hatujjú, s az ég felé tárta a karjait. – Ám ezek, nem a pusztában bolyogó lelkek, nem a mi szellemeink,

– Jidori gyógyító mágia – súgta oda Szabad Madár az értetlen ifjúnak, miközben a vén táltos rikoltozva, karjait lengetve körbetáncolta a sátrat, így oltalmazva meg övéit az idegen szellemektől. A főnök az ajkát lebiggyesztve bámulta. – Hallottam már erről, de látni még sosem láttam.

Sötét Opál az emlékezetében keresgélt.

– Igen. Ezüsthaj említette, hogy jidori születésű. – Most először töprengett el azon, hogy az idős nő vajon mi ként kerülhetett ide arról a távoli szigetről. – Szóval varázsló?

– Olyasféle.

– Azt mondod, jidori gyógyító?

– Azt mondom, boszorkány – sóhajtott Szabad Madár. – És azt mondom: óvakodj tőle!

Sötét Opál mosolygott ezen.

– Ezüsthaj ártalmatlan, kedves füvesasszony,

– Én is úgy hiszem. – A főnök arca mozdulatlan maradt, de a tekintete elsötétedett. – De én a lányról beszélek.

– A lányról?! – Az ifjú dirwani alig bírta kipréselni összeszoruló ajkai között a szavakat. – Vadmacskáról?!

– Rideg Topázt lidérces álmok gyötörték a múlt éjszakán. Nem volt magánál, de néha felriadt, s félrebeszélt. Többnyire értelmetlen, összefüggéstelen zagyvaságokat, hagymázas látomásokat, – A főnök a homlokát ráncolta. – Ám újra meg újra megvádolta őt, a te kedvesedet. Ártó léleknek, jidori boszorkánynak nevezte, s mondott még ennél cifrábbakat is.

Sötét Opál elkeseredetten ingatta a fejét.

– Félrebeszélt!

– Rideg Topáz megtudott valamit a lányról. Kérdőre vonta, de a lány rátámadt, démont küldött rá!

– Az nem lehet! – Az ifjú csaknem elsírta magát csalódottságában. Túl sok vád érte már kedvesét az elmúlt napokban, melyek még jobban megingatták törékeny bizalmát. – Ha így lenne, miért nem ölte meg? Miért igyekszik most meggyógyítani?!

Szabad Madár még mindig a táncoló, szédülten rikoltozó táltost bámulta. Hatujjú mozgása mind esetlenebb lett. Lába meg-megroggyant, egy-egy hevesebb mozdulat során csaknem elesett. Hangja szinte elviselhetetlen magasságokba emelkedett, s már inkább tűnt démonoktól gyötört eszelősnek, mint a mágia tudójának.

– Én nem tudhatom – dörmögte Szabad Madár. – Senki nem lát a fejébe.

– De, a múltkor visszahozta Rideg Topáz lelkét az Árnypusztáról, most pedig mágikus szertartással segíti a gyógyulását,

– Már ha valóban a gyógyulást segíti a szertartás. Sötét Opál egy pillanatig szólni sem bírt a döbbenettől. Elképesztő, borzasztó lehetőségek suhantak át fején.

– Ki tudhatja azt, mik az ő szándékai – folytatta az idősebb férfi. – Talán mindez csak színjáték, ami arra szolgál, hogy elterelje figyelő tekintetünket a valódi dolgokról.

– Szabad Madár! Te most, mi a fenéről beszélsz?! A vezér elfordította a fejét.

– Álmot láttam – vallotta be vontatottan. – Idegen lelkek keringnek körülöttünk, akár a keselyűk. A vérünkre szomjaznak, a lelkünkre, és aki megvédhetne tőlük, Rideg Topáz, magatehetetlenül fekszik. Ha meghalna, a lelke védelmezne bennünket, ám ha élve marad, s mágikus bilincset raknak a lelkére, egy bizonyos szertartással, semmit sem tehet értünk! És odabenn talán épp egy efféle szertartás folyik!

Sötét Opál levegő után kapkodott. Hitetlenkedve meredt a törzs főnökére. Nem tudta eldönteni, berontson-e a sátorba, vagy sem.

– De ha így van, miért hagyjuk?!

– Mert ez csak az álmom! Nem tudjuk, hogy így van-e. Talán tévedek.

– De…

– Megállj, fiú! – Szabad Madár megragadta a karját, mielőtt berohant volna. – Beszéltem Hatujjúval az álmomról. Megosztottam vele a gyanakvásomat, és ő nem hagyja!

– Nem hagyja?

– Látod, mit tesz. Megidézi saját szellemeit. Nem engedi megtörténni a legrosszabbat. Ha az a boszorkány valóban rosszat forral ott benn, Hatujjú szellemeivel kell megküzdenie, mielőtt árthatna Topáznak! – Szabad Madár még erősebben megrángatta az ifjú harcos karját, s nem hagyta szabadulni fogásából. – De ne higgy az álmomnak, fiú! Maradj nyugton! Az álmok néha hazudnak, És ha baj készül, Hatujjú tudni fogja!

Mintha csak az elhangzottakra akarna válaszolni, a vén táltos minden eddiginél hangosabbat rikoltott, ismét szétvetette karját, arca eltorzult, s akárha villámcsapás érte volna, mereven elzuhant, s arccal a földre bukott.

Amikor a rémült nomádok aggódva a hátára fordították, meghátráltak attól a kifejezéstől, mely a halálba merevedett ábrázatról tekintett rájuk. Az üveges tekintetben hihetetlen fájdalom és iszonyat csillogott.

Szörnyethalt.

* * *

Sötét Opál kirántotta tőrét, és háborgó elmével berontott a sátorba. Beleütközött egy ismerős alakba, mely épp kifelé igyekezett; kis híján leszúrta barátját.

– Testvér! – harsogta a képébe az illető erőtlenül, ám boldogan. – Visszatértem az Árnypusztáról! Nézd, itt vagyok!

Rideg Topáz meghajlott kissé a létezés súlya alatt, s két oldalt Ezüsthaj, illetve Vadmacska támogatta. Oly gyenge volt, hogy nélkülük talán felbukott volna.

– Sötét Opál! Mit hadonászol azzal az életlen pengével? – Az ifjú táltos sápadtan vigyorgott. – Ölelj meg inkább!

Sötét Opál összezavarodott.

– Magadnál vagy? – hebegte. – Visszatértél,

– De vissza ám! Élek és virulok! Bár most még, egy kissé gyenge vagyok, de kipihenem magam, és hamarosan a régi leszek.

Sötét Opál még mindig bizonytalanul meredt barátjára, s az őt támogató nőkre. Az idősebbre és a fiatalabbra.

Most először érzékelte, mily erősen hasonlítanak Vad macska vonásai Ezüsthajéra.

(,mintha rokonok lennének,) – Hatujjú halott! – nyögte.

Bánat helyett azonban megkönnyebbülés suhant át Rideg Topáz arcán.

– Ezek szerint, én vagyok a táltos! – Nevetett. – Nézz rám, pajtás! A törzs egyetlen varázstudója vagyok!

* * *

Rideg Topáz különösen viselkedett aznap este. Körbejárt a táborban, mindenkinek megmutatta magát, s biztosította a dirwaniakat arról, hogy rendbe jött, s nem kell aggódniuk: képes átvenni a váratlanul elhunyt táltos helyét.

– Vén csont volt már – magyarázta. – Ereje jócskán megfogyatkozott. De szerencsére, tudása legjavát átadta nekem, mielőtt az Árnypusztára távozott. Forduljatok hozzám bizalommal! Mindent tudok, amit ő, és erősebb vagyok nála! Ne aggódjatok! Engedelmeskednek nekem a szellemek, s képes vagyok megvédeni benneteket,

Rideg Topáz az idegen lányt is a védelmébe vette.

– Ne hibáztassátok az elmúlt napok eseteiért! Neki köszönhetem, hogy a lelkem visszatért közétek. Neki köszönhetem, hogy újra élek és ép vagyok. Bánjatok vele szeretettel!

Többségében hittek neki, s örömmel fogadták újjáéledését, ám némelyek szívében kételyek éledtek.

Sudár Szarvas tiltakozott leginkább.

– Mintha nem lenne önmaga! Rideg Topáz sosem be szélt így! Mintha nem is ő szólna saját ajkain át, hanem valaki más! – A heves dirwani ifjú vádlón meredt a közelben álldogáló Vadmacskára. – Mintha megrontotta volna valaki!

Sötét Opálnak mindkét keze ökölbe szorult. Kedvet érzett ahhoz, hogy leüsse a hangoskodót, ám ugyanakkor sa ját kételyeit hallotta szavakba önteni.

(,ez nem Rideg Topáz,) (,valami megváltozott,) Nem tudta, mit tegyen.

Nem ütötte meg a kedvesét vádló ifjút, csupán elfordult, s elsétált onnan.

Megszégyenülten. Megalázottan. Bizonytalanul. Kétségek között.

* * *

Ezüsthaj még aznap haza akart indulni, de nem engedték, hogy éjszaka vágjon neki az erdőnek. A házsártos vénség némi zsörtölődés után végül beleegyezett, hogy a dirwaniak között töltse az éjszakát.

Sötét Opál szinte azon nyomban lecsapott rá, amint egyedül maradt. Benyomult a sátrába.

– Ezüsthaj!

Az öregasszony kedvetlenül bámult rá.

– Mi az? Mégis hazaviszel?

– Nem ezért jöttem.