10
AZ ESEMÉNYEK VARATLAN FORDULATA

A bűnügyi nyomozónak gyakran keresnie kell a belső összefüggést a külsőleg, esetleg egymáshoz nem illő tények között. Daibret ilyenkor a legszívesebben csoportosította az adatokat, amelyekben elsősorban az ellentmondásokat kellett tisztáznia. Így most is, egy papírlapot elővéve felírta mindazt, amit elemeznie kellett:

Kriminalisztikai adatok

1. Telefonfigyelmeztetés a készülő merényletről.

2. A gyilkos behatol a szenespincén keresztül.

3. A gyilkos ismeri a titkos átjárót.

4. A gyilkos jégcsákányt használ, amelyet Léon szobájában talált, nem hoz magával fegyvert.

5. Piedboeuf alibijének igazolása.

6. A bejárószemélyzet alibijének igazolása.

7. A gyilkos nem vitte el Léon pénztárcáját.

8. A laboratórium jelentése arról, hogy Pierre bárjában az egyik poháron Léon ujjlenyomatai vannak.

Adatok a Costaguén családról

1. Zárt ajtó a házaspár hálószobái között (egy év óta).

2. Piedboeuf morfiummal látja el Louise-t.

3. Louise elhatározza, hogy lemond Piedboeuf szolgálatairól.

4. Pierre morfiumot rendel Piedboeufnél Louise számára.

5. Piedboeuf úgy véli, hogy Louise szerette férjét.

6. Louise fényképe Pierre-nél.

7. Camille azt állítja, hogy a két testvér nagyon szerette egymást.

8. Léon a halála előtt konyakot iszik Pierre-rel.

9. Pierre nem örökli Léon vagyonát.

10. Louise Camille-t alkalmazza szobalánynak, aki felelős a Pierre-t csecsemőkorában ért balesetért,

11. Pierre nagy gondot fordít külsejére (kozmetika).

Minden más rendőrfelügyelő az első oszlopra összpontosította volna figyelmet, amelyben a gyilkosságra közvetlenül vonatkozó minden adatot megtalálhatott. Daibret-t azonban jobban vonzotta a második oszlop. Abban pszichológiai ellentmondások voltak, és a felügyelőt elsősorban a régi ház lakóinak titokzatos élete érdekelte. Kapcsolatukban valami rejtett tragédia volt érezhető, amely talán a bűncselekmény megfejtésének kulcsául szolgálhatott.

Sztrelkina elragadtatott tekintetének kíséretében több mint két óráig tanulmányozta mindkét oszlopot. Majd a zsebébe dugta a teleírt papírlapot, és némán fölvette kabátját.

– Hazamegy? – kérdezte a gyakornoknő.

– Igen – mormolta Daibret, és az ajtó felé indult.

A Szajna-parton megállított egy arra haladó taxit.

A kocsi sarkába húzódva megpróbálta elképzelni e három ember titokzatos kapcsolatát. A jóképű Léon, a sportember és bizonyára sok asszony bálványa, Louise, a kábítószerek rabja, és a szerencsétlen nyomorék Pierre. Egybegyűlnek a régimódi tölgyfa bútorral berendezett ebédlőben. Vajon miről beszélgetnek az ebédnél? És beszélgetnek-e egyáltalán? Lehetséges, hogy csak némán tesznek eleget ennek a terhes kötelezettségnek, miközben Augustin, a komornyik, aki ugyanolyan öreg, mint az egész ház, felszolgálja az ebédet, majd elválnak egymástól, és mindegyik visszamegy a maga szobájába? Hogyan töltik az estét? A házban sem rádió, sem televízió nincsen. A könyvtár könyveiről pedig látni, hogy már régen senki sem olvassa őket. Louise gyakran elmegy hazulról ismerőseihez, Léon pedig a sportklubba. Csak Pierre marad egyedül odahaza a bárjával és az ajtóba elrejtett fényképpel a meztelen Louise-ról. Igaz is, vajon hogyan jutott a fényképhez? Ilyenfajta emlékeket csupán a szeretőjének ad egy nő, de lehetetlen feltételezni, hogy egy ilyen asszony…

– Megérkeztünk, felügyelő úr!

Daibret elkomorodott. Nagyon nehéz dolgozni, amikor minden taxisofőr ismeri az embert.

Este kilenckor Daibret elfoglalta megfigyelőhelyét a Costaguèn villával szemközti parkban.

Nem kellett sokáig várnia. Hamarosan a ház elé gördült egy fekete „Packard”, amelyből Pierre és Louise szállt ki, Camille kíséretében. Bementek a házba, a sofőr pedig behajtott a kocsival a garázsba.

A villában néhány ablak kivilágosodott, de a sűrű függönyök azon nyomban eltakarták Daibret elöl mindazt, ami a házban zajlott.

Szemerkélt az eső, Daibret azonban nem hagyta el őrhelyét; magában azt találgatta, hogy vajon mi történik most a házban. Tudat alatt aggodalmat érzett. Úgy rémlett neki, hogy a halál még nem ragadta el onnan minden áldozatát…

Átázva és megdermedve érkezett haza. Madame Daibret már aludt.

Daibret levette magáról az átázott felsőruhát, vizet engedett a kádba, és élvezettel merült bele a forró vízbe*

Mielőtt lefeküdt volna ágyába, a felügyeld sokáig nézegette a nyomozás adatait tartalmazó papírlapot. Az utolsó feljegyzés, amelyet villanyoltás előtt tett, így hangzott: PARANCSOT KELL ADNOM PIERRE COSTAGUÈN LETARTÓZTATÁSÁRA!

…Madame Daibret nem hiába volt a bűnügyi rendőrség főfelügyelőjének felesége. Amikor reggel fölkelt, hogy elkészítse férje diétás reggelijét, gyorsan értékelte az előző napi helyzetet. A fürdőszobában a padlón heverő szennyes fehérnemű és az érintetlenül hagyott vacsora arról tanúskodott, hogy milyen nehéz napja volt a felügyelőnek. Ezért az asszony elhatározta, hogy nem kelti fel, hadd aludja ki magát, és elzárta az ébresztő csengőjét.

Daibret mégsem tudta kialudni magát. Nyolc óra után a füle mellett megszólalt a telefon. Morrence izgatott hangon jelentette, hogy Pierre Costaguènt megölték. Ducas a kocsival elindult a felügyelőért. A többiek már a helyszínen vannak.

Daibret nagyot káromkodott, és sietve felöltözött. Néhány percen belül már az előszobában vette magára az éjszaka folyamán még meg sem száradt kabátját és kalapját,

Ducas a kocsiban ülve már a ház bejáratánál várt rá. Daibret lehuppant mellé az ülésre.

– Most aztán, fiacskám, hajts teljes erőből!

A meggyilkolt szobájában sokan voltak.

Pierre Costaguèn a karosszékben ült, és üveges tekintettel meredt Louise fényképére. Dagadt nyelve kilógott a szájából, és úgy rémlett, mintha csúfolná szépséges sógornőjét. A halott nyakára selyemsál volt tekerve, amely kötélhez hasonlóan volt összecsavarva. A halott lábánál Camille zokogott. A fényképész felállította a fényképező állványt, kiválasztotta a legmegfelelőbb perspektívát. A sarokban egy széken ült a fájdalomtól szinte megtébolyodott Augustin.

Morrence félbeszakította beszélgetését egy elegáns szürke öltönyt viselő fiatalemberrel, és Daibret-hez lépett.

– Az ön megérkezéséig semmihez sem nyúltunk.

– Ez itt kicsoda?

– Dr. Goyard. Tegnap óta ő helyettesíti Malindát.

A szürke ruhás fiatalember tisztelettudóan meghajolt.

Ebben a pillanatban valaki hátulról megfogta Daibret könyökét.

– Milyen szörnyű, felügyelő! – Sztrelkina arcán végiggördültek a könnyek. – Nem kímélték még a nyomorékot sem!

– Ó hit ön is itt van! – állapította meg Daibret különösebb lelkesedés nélkül.

– Hát hogyne lennék? – Sztrelkina sértődötten szorította össze az ajkát. – Hiszen megállapodtunk…

– Rendben van! – Daibret ki nem álhatta a női könnyeket és sértődöttséget. – Maradjon csak, ha kedve tartja. Kérem, doktor, kezdjen hozzá.

Az orvos levette a halott nyakáról a selyemzsinórt, és figyelmesen megnézte a véraláfutásokat, majd nagyítón keresztül megvizsgálta a halott szemét, és azután Dribret-hez fordult:

– Tegnap este fojtották meg.

Daibret a kezébe vette a sálat, amelyből gyenge parfümillat áradt.

– Kié ez a holmi, Camille?

– Kié? – Az öregasszony Daibret-re vetette gyűlölettől izzó tekintetét. – Kié is lehetne, ha nem ezé a kígyóé – és kérges ujjával Louise fényképére mutatott –, ezé a nőstényfarkasé, ezé a… – A szóáradatot hangos zokogás szakította meg.

– Hol tartózkodik most madame Costaguèn?

– A hálószobájában – felelte a komornyik.

– Mindent elmondtam neki, de madame nem volt hajlandó kijönni a szobájából, azt mondta… – Augustin a szeméhez szorította zsebkendőjét. – El sem tudom képzelni, hogy mi lesz most velünk!

– Mit mondott, Augustin?

– Azt mondta, hogy… hogy ebben a házban túl sok a hulla, és hogy azonnal összecsomagolja a holmiját, és elmegy oda, ahol soha többé nem hallja az átkozott Costaguèn nevet.

– Nem mondta meg, hogy hova akar elutazni?

– Nem.

– Rendben van. Gyérünk, Morrence. – Daibret az ajtó felé indult.

Sztrelkina követte.

Daibret-nek kétszer is kopognia kellett, mielőtt Louise bágyadtan válaszolt volna:

– Ki az?

– Daibret felügyelő.

– Ó, istenem! Békében hagynak már végre-valahára?! Várjon, felügyelő, nem vagyok felöltözve.

Daibret várt néhány percig, majd újra kopogott. Nem kapott választ. Akkor benyitott.

Louise az ágyban feküdt. Egy pillantás elegendő volt arra, hogy megértsék, mi történt.

– Orvost! – ordította Daibret dühösen.

Sztrelkina kirohant, hogy végrehajtsa a felügyelő utasítását.

Dr. Goyard kivette Louise kezéből a fecskendőt, megnézte az asszony pupilláját, megszagolta az ampullát, amelyet Louise még egyre bal kezében szorongatott.

– Ciánkáli. Már késő. Semmit sem tehetünk!

Daibret felemelte az asztalról a krokodilbőr tokot. Üres volt.

– Levette a kalapját.

– Gyerünk Morrence. A rendőrségnek itt már semmi teendője nincsen. Megtörtént az igazságszolgáltatás!

– Miféle igazságszolgáltatás? – kérdezte Sztrelkina.

– A Legfőbb Bíró igazságszolgáltatósa. Számon tartja tetteinket, és könyörtelenül büntet.

– Az istenhit a gondolkozás primitív voltáról tanúskodik – jegyezte meg Sztrelkina, szigorúan pislogva vastag szemüvege mögül. – Soha senkinek sem sikerült még idealista koncepciókból kiindulva…

Daibret nem hallgatta végig. Odabólintott az orvosnak, és az ajtóhoz indult.