2
ZOJA NYIKITICSNA

A Quai des Orfévres táján a szél még hidegebbnek tetszett. Daibret eltűnt a bűnügyi rendőrség boltívei alatt, az örökké huzatos folyosón, gyorsan felfutott a lépcsőn, és mélyen belélegezte a dohányfüst és a por állott szagát, önkéntelenül bánat fogta el arra a gondolatra, hogy nemsokára már nem járhat ide minden reggel.

Bement a dolgozószobájába, is beakasztotta a kabátját és a kalapját a faliszekrénybe. A dolgozószobában hideg volt, és Daibret újra sajnálta, hogy miért egyezett bele olyan könnyen az öreg kályha lebontásába. Lám, most néhány jó hasábfa éppen kapóra jönne! Benyitott a felügyelők szobájába, és barátságosan intett nekik:

– Mi újság, fiúk?

– Kétszer telefonáltak a belügyminisztériumból – közölte Ducas. – Kérték, hívja fel őket, mihelyt bejön. A számot felírtam a jegyzettömbjére.

– Jól van! – morogta Darbret elégedetlenül. – Majd felhívom őket, ha lesz rá időm.

Nem volt kétsége afelől, hogy a minisztériumi hivatalnokok már tudnak a bomba históriájáról. Rendkívül ostoba dolog. Bizonyára a beosztottjai is egész délelőtt rajta gúnyolódtak. Eljátszották, hogyan dőlt be a felügyelő egy egészen egyszerű csalásnak, hogyan túrta hajnalig a szenet a pincében, és mászott körbe a padláson. Most meg ezek a taknyosok a minisztériumban!

Daibret a szájába vette a pipáját, – s gépiesen végigveregette a zsebeit. Eszébe jutott, hogy nincs dohánya, és egészen elkedvetlenedett.

Hiszen mindegyikünknek vannak olyan napjai, amikor semmi sem sikerül. Ugye?

Elővett a fiókból egy tiszta papírlapot, és hozzálátott, hogy megírja a lemondását.

Ducas lépett be az aznapi postával. Egyidejűleg megszólalt a telefon.

– Vedd fel! – kérte Daibret, miközben alákanyarintotta a nevét a kérvényre.

Ducas fölvette a kagylót.

– Önt kérik, felügyelő úr. A minisztériumból.

Daibret grimaszt vágott, és magához húzta a telefonkészüléket.

– Daibret felügyelő beszél!

Néhány percig hallgatta, amit mondtak neki, meglepetésében felhúzta a szemöldök majd röviden csak azt felelte:

– Jó, küldjék ide! – és ingerülten letette a kagylót.

– Valami újdonság, felügyelő úr? – kérdezte Ducas.

– Náluk mindig van valami újdonság! Most azt találták ki, hogy egy gyakornokot küldenek ide hozzánk!

Ducas elmosolyodott.

– Bűnügyi szakértőnő! Hát éppen ez az, ami hiányzott nekünk! Könyörgöm, felügyelő úr, ha csinos, akkor ossza be mellém.

Daibret szuszogott egyet. Ma nem volt kedve tréfálkozni,

– Nem tudom, milyen a külseje, de azt már közölték velem, hogy orosz.

Ducas füttyentett.

– Orosz? S vajon honnan pottyant ide ez a meglepetés?

– Leningrádból. Tudományos csere alapján.

– Úgy… Van valami utasítása?

– Várja meg a ház előtt, és vezesse hozzám!

– Igenis! – Ducas óvatosan húzta be maga mögött az ajtót.

Daibret berakta kérvényét az asztalfiókba, és hozzáfogott a posta átnézéséhez. Feljegyzéseket készített a levelek szélére, hogy melyik felügyelőnek kell a választ megírnia. Mindez apróság volt, Daibret azonban el akarta intézni az új felügyelő belépéséig. Minél kevesebb elintézetlen így marad, annál hamarabb otthagyhatja a bűnügyi rendőrség épületét. Sejtette, hogy kit neveznek ki a helyére. Az Ivry kerület felügyelőjét, az egyik tejfelesszájú fickót, egyetemi diplomával a zsebében; azok közül, akik mostanában olyan gyorsan jutnak előre a szamárlétrán… Igen… Manapság minden megváltozott, miig a rendőrségi szolgálat is. A régi gárda helyére, amely a bűncselekmények kinyomozását művészetnek tartotta, az elektronikus század ifjú apostolai lépnek, Daibret keserűen mosolygott, emlékezve a cikkre, amelynek szerzője bizonygatta, hogy egyetlen számítógépközpont száz képzett bűnügyi szakértőt helyettesíthet. Még mit nem! A ti elektronikus gépeitek soha sem lesznek képesek behatolni az emberi lélek mélyébe, és e nélkül egyetlen komoly bűntettet sem lehet felderíteni. Természetesen hasznos dolog, ha az ember keze ügyében van egy elektronikus számítógép, hogy gyorsabban megkapja az adatokat, de hát csak erről lenne szó?

– Szabad, felügyelő úr? – Ducas kissé kinyitotta az ajtót, és Daibret-re kacsintott.

– Kérem!

Az ajtó kitárult, és a dolgozószobába egy nő lépett be. Daibret szakértői pontosságával állapította meg magában, hogy a nő negyvenévesnél nem öregebb, százhatvan centiméter magas, súlya nyolcvan kiló körül van, a szájrúzsának a színe nem illik a körömlakkjának színéhez, hogy rövidlátó, és hogy a vastag szemüveg egyáltalában nem válik előnyére.

– Kérem! – ismételte meg, fölállt a helyérő1, és a nő elé ment.

– Daibret felügyelő?

– Szolgálatára.

– Engem Sztrelkinának hívnak, Zoja Nyikiticsna Sztrelkinának. Tessék, ez a belügyminisztérium levele. – Előhúzott a táskájából egy borítékot.

– Igen, tudom. Telefonáltak.

Daibret egy kézmozdulattal hellyel kínálta a nőt, és Ducas-t is.

– Tehát, madame Sztel…

– Hívjon egyszerűen Zoja Nyikiticsnának.

– Zoja Nyiki… – Ezt a furcsa nevet egyetlen francia ember sem képes kiejteni. – Zoja… Nyiki…

Sztrelkina elnevette magát.

– Szólítson csak Zojának. Könnyebb lesz. Én meg egyszerűen felügyelőnek fogom hívni. jó?

– Jó. Hosszabb dőre jött hozzánk?

– Vagy két hétre. Voltaképpen én főleg a Sorbonne-on dolgozom, itt pedig remélhetőleg pótanyagot gyűjthetek a disszertációmhoz.

– Hát jól van – Daibret fölállt, jelezve, hogy az audiencia véget ért –, beosztom Ducas felügyelő mellé. Számára is hasznos lesz, ha megismerkedhet a szovjet bűnügyi szakértők módszereivel.

Ducas arcára olyan kétségbeesés ült ki, hogy Daibret szükségesnek látta, hegy a keserű pirulát megédesítse.

– Ducas a legkitűnőbb felügyelőink egyike. Nála jobban senki sem tudná önt bevezetni a bűnügyi rendőrség munkájába.

Sztrelkina hangosan felkacagott.

– Ó, nem, felügyelő! Nyilvánvalóan félreértés történt! Kár, hogy nem olvasta el a levelet Én nem bűnügyi szakértő, hanem irodalomtörténész vagyok. Ducas felügyelőt én semmiféle módszerrel nem tudom megismertetni. Engem maga érdekel, és nem a bűnügyi rendőrség!

– Bocsássa meg, de nem egészen értem…

– Természetes, hogy nem érti. Ezért akarom megmagyarázni Disszertációm témája a fantasztikum betörése a detektívregénybe. Maga pedig azért érdekel engem, mivel éppen maga az, aki Simenonnak Maigret felügyelő prototípusául szolgált, nemde?

Daibret arca elborult. Maigret felügyelő emlegetése mindig bonyolult és ellentmondásos érzéseket váltott ki belőle. Egyrészt, természetesen, hízelgett neki, hogy az egész világ úgy tekinti, mint egy irodalmi hős alteregóját, másrészt azonban…

– Bizonyos mértékben ez így is van – felelte kelletlenül. – Simenon valóban egy csomó ügy anyagát felhasználta, amelyben én nyomoztam. Sőt meg kell vallanom, hogy nem is fogta fel rosszul a módszeremet. Mindazonáltal egy sor esetben…

– Kitűnő! – szakította félbe Sztrelkina. – Elvégre Simenon író és nem laptudósító. Joga van ahhoz, hogy irodalmi eszközök felhasználásával írja meg a regényeit. Éppen ezért határoztam el, hogy megismerkedem magának Daibret felügyelőnek a gondolkodásmódjával.

– Mi célból? – kérdezte Daibret szárazon.

– Hogy kiderítsem, vajon teljesen a klasszikus detektívregények törvényei szerint cselekszik-e, vagy elektronikus-atomszázadunk olyan elemeket vitt bele munkájába, amelyek a modern fantasztikumra jellemzőek.

– Ha az elektronikus gépeknek a bűncselekmények felderítésében való alkalmazására gondol, meg kell őszintén mondanom, hogy azt badarságnak tartom. Én a pszichológiai módszer híve vagyok, és semmiféle gép…

Sztrelkina nem hagyta, hogy befejezze a mondatot.

– Nem a gépekről van szó, hanem pontosan a pszichológiai módszerről. Szabatosabban megfogalmazva – az emberi gondolkodásmódról. Az különféle lehet. Például – racionális vagy paradox. A modern fantasztikumra, mint a tudományra is, egyre nagyobb mértékben jellemző a paradox gondolkodásmód. Nem tévedek, ha azt mondom, hogy ez századunk új áramlata. Küszöbön az az idő, amikor a bűnözők szintén másképpen kezdenek gondolkodni, és ha az, aki a bűncselekmény felderítésével foglalkozik, nem képes megérteni a benne rejlő paradoxont, akkor előbb vagy utóbb… – Sztrelkina igen kifejező fintorral szakította félbe szóáradatát.

Daibret leült. Semmi szüksége nem volt erre a gyakornoknőre a hóbortos ötleteivel. Mindazonáltal közvetlenül a nyugdíjazás előtt nem lenne érdemes megrontani a viszonyát a belüggyel. Hiszen a jutalmazási összegek, amelyekre számíthatott… Az is lehet azonban, hogy egyszerűen csak önmagát csapta be. Sztrelkina jelentkezése teljesen elfogadható ürügyül szolgált ahhoz, hogy két héttel elhalassza nyugdíjazás iránti kérelmét. Megmagyarázza a feleségének, hogy a kialakult helyzetben a jelenléte itt egyszerűen nélkülözhetetlen. A nemzetközi kulturális csere és az ehhez hasonló dolgok.

– Tehát hogyan is képzeli el nálunk a munkáját?

– Ó, nekem semmire sincs igényem! Engedje meg csupán, hogy szótlan tanúja legyek munkájának. Ha beállíttat ide számomra egy kis asztalt, a legnagyobb mértékben elégedett leszek, és hogy valami hasznomat is vegye, magamra vállalhatnám a titkárnői feladatokat.

Még csak ez hiányzott!

– Megszoktam, hogy titkárnő nélkül dolgozom – felelte Daibret. – Ami pedig az asztalkát illeti, Ducas azonnal elintézi.

– Pompás! – Sztrelkina előhúzott a táskájából egy cigarettatárcát. – Nincs kifogása ellene?

– Kérem, dohányozzon.

Daibret szemében ragadozó tűz gyűlt ki. Sztrelkina megkínálta őt cigarettával.

– Ha megengedi, mindjárt kettőt is veszek.

Széttörte a cigarettákat, és a dohányt a pipájába szórta. Eközben Sztrelkina már rá is gyújtott.

Ducas belélegezte a füstöt, és csodálkozva húzta fel a szemöldökét.

Daibret rágyújott a pipájára. Úgy rémlett neki, mintha az orra előtt lőportöltet gyulladt volna ki.

– Khe-khe-khe!

– Csak nem túl erős? – érdeklődött Sztrelkina.

– De igen… khe-khe! Érdekes dohány.

– „Pairur” cigaretta. Mist nem szívok.

– És el van bőven látva ezzel a cigarettával? – kérdezte Ducas tapintatosan.

– Egy egész kézitáskával hoztam. Még Moszkvában figyelmeztettek rá, hogy a maguk cigarettája fű.

– Nos, fiacskám! – mondta Daibret. – Küldj el valakit dohányért!