8
JEAN PIEDBOEUF

Daibret már régen elért abba a korba, amikor az embert evés után elfogja az álmosság. Beosztottjai ezt jól tudták, és általában hagyták, hogy karosszékében ülve egy órácskát szundikálón. A gyakornoknál jelenlétében azonban ravaszkodnia kellett. Most is például, szemét becsukva úgy tett, mint aki mélyen elgondolkodik. Dr. Malinda keltette föl őt, megveregetve a vállát.

A felébresztett embernek mindig kissé buta az arckifejezése, egyáltalában nem olyan, mint ami egy híres kriminalistához illik, de az orvos és a gyakornoknő is eléggé tapintatosnak mutatkoztak, úgy téve, mintha semmit sem vetlek volna észre.

Bocsásson meg, hogy félbeszakítom a töprengését – mondta Malinda. – Befejeztem az analízist. Az ampullák morfiumot tartalmaznak, olyan adagban, amely általában megfelel egy megrögzött morfinista igényének. Attól félek, felügyelő úr, hogy ezt a tokot Louise-nek szánták. Nem tudom, tud-e arról, hogy ő…

– Tudok róla – szakította félbe Daibret. Átvette a tokot, és betette az asztal fiókjába. Nagyon kínosan érezte magát. Húsz perccel múlt négy óra, tehát legalább két órát aludt.

– Tudok róla – ismételte meg Daibret, kialudt pipáját szopogatva. – Ezért is kértem meg önt…

– Felügyelő! – Malinda hangjában olyan sok szemrehányás rejlett, hogy Daibret összerezzent. – És a megállapodásunk?! Értse meg, hogy fekélyének a dohány valóságos méreg. Nem, úgy látszik, mégiscsak madame Daibret segítségéhez kell folyamodnom.

– Nem kell. – A felügyelő eldugta pipáját az asztal fiókjába. – Nem szükséges madame Daibret-t feleslegesen izgatnia. Inkább elmegyek még egy hipnotikus kezelésre!

– Semmiféle kezelés nem segít, ha saját maga nem küzd e szokás ellen. Annál is inkább, mivel holnap reggel szabadságra utazom, és senki sem ügyel majd magára. Nem, nem, kötelességem…

– De kérem önt! – Daibret könyörögve nézett az orvosra. – De hiszen megígértem…

– Hát mit csináljak magával! – sóhajtott fel Malinda. – Gyerünk!

Malinda rendelőjéből Daibret rendkívül rossz hangulatban tért vissza. Beleszimatolt a levegőbe, és tüntetőleg kinyitotta az ablakot. Sztrelkina zavarba jött, és gyorsan elnyomta a cigarettáját.

– Vezesd be ezt a fickót, Morrence! – kiáltotta Daibret, kissé kinyitva beosztottjainak szobája ajtaját.

Jean Pieoboeuf arckifejezése egyszerre volt pimasz és ijedt.

– Várom a magyarázatát, felügyelő úr!

– Magyarázatot? – Daibret elmosolyodott, ami általában semmi jót nem ígért a letartóztatottak számára. – Azt mondja, magyarázatot?

– Igen – mondta most már kevésbé magabiztos hangon Piedboeuf,

– Jól van. Tehát: a maga szeretőjének a férjét megölték, ebben az ügyben folytatok nyomozást.

– Melyik szeretőmnek? – kérdezte Piedboeuf naivan.

Sztrelkina elnevette magát.

– Louise Costaguènnek. – Daibret rosszalló pillantást vetett a gyakornoknői e. – Léon Costaguènt, Louise férjét. Ez a név mond magának valamit?

– Hát Louise férjét megölték?

– Igen, tegnap este.

– Nagyon sajnálom – jelentette ki Piedboeuf elgondolkodva. – Szegényke, bizonyára nagyon megrázta őt a dolog. Úgy tűnik nekem, hogy szerette a férjét.

– Lehetséges. De ez nem akadályozta meg abban, hogy a maga szeretője legyen.

Piedboeuf pimaszul elmosolyodott, és elővette a cigarettatárcáját.

– Megengedi?

– Nem engedem meg, – Daibret most már valóban irtózott a dohányfüsttől. – Mikor lett Louise a szeretője?

– Ugyan már, felügyelő úr! Soha nem volt a szeretőm. Az igazat megvallva, az ilyen nő nem is az én ízlésem. Túlságosan vékony szerintem. – Sztrelkinára nézett, és rákacsintott.

– Azt szeretem, ha olyan idomai vannak, mint madame-nak.

Daibret elkomorodott.

– Figyeljen rám, Piedboeuf. Már mondtam magának, hogy gyilkosságról van szó. Nekem becsületes vallomásokra van szükségem. Ez esetben hajlandó vagyok figyelmen kívül hagyni bizonyos körülményeket, amelyeket a rendőrség általában nem hanyagol el. Például megígérem, hogy nem kérdezem meg, honnan került az autója ülése alá ez a micsoda. – Daibret előhúzta az asztalfiókból a krokodilbőr tokot. – Tehát válasszon: vagy teljes őszinteség, vagy a címek, ahonnan a kábítószert beszerzi.

Piedboeuf elsápadt. Előző magabiztosságából egy szemernyi sem maradt.

– Hát legyen, felügyelő úr, beszéljünk őszintén.

– Mióta ismeri Louise Costaguènt?

– Két éve.

– A szeretője volt?

– Már mondtam, hogy nem, elhiheti nekem.

– Morfiummal látta el őt?

– Hogy is mondjam? … Nos, elláttam.

– Mikor látta utoljára?

– Szombaton,

– Hol?

– A „Vaddisznófej” nevű kiskocsmában.

– Ő jelölte meg a találkozóhelyet?

– Igen.

– Morfiumot adott neki?

– Nem.

– Miért?

– Nem volt nálam. Nem tudtam szerezni.

– Megbeszéltek, hogy máskor találkoznak?

– Nem, azt mondta, hogy nincs többé szüksége morfiumra.

– Megmagyarázta miért nincs rá szüksége?

– Elhatározta, hogy leszokik róla.

– Mi váltotta ki ezt az elhatározását?

– Nem tudom, nem mondta, meg nekem.

– Hazavitte őt?

– Igen.

– Vasárnap találkozott vele?

– Nem.

– Hol volt vasárnap este?

– A Rádióban. A hét sporteseményeiről szóló adást vezettem.

– Hány órakor?

– Tíz és tizenegy között.

– Mikor kezdődött a műsor?

– Pontosan tízkor.

– S mikor végződött?

– Tizenegy tájban.

– Mit csinált azután?

– Megvártam a műsor végét.

– Minek?

– Hát… amíg a barátnőm, a bemondónő, befejezi a munkáját.

– Hogy hívják?

– Michou. Emma Michou.

– Nála töltötte az éjszakát?

– Igen.

– Hány órakor ment haza?

– Reggel kilenc körül. Emma nyolckor elment dolgozni.

– Mikor hívta fel Pienrre Costaguèn?

– Nem sokkal azután.

– Mit mondott?

– Azt mondta, hogy Louise nagyon elkeseredett, és hogy…

– Szüksége van morfiumra?

– Igen.

– És találkozót beszélt meg magával a sarkon?

– Igen.

– Ismerte őt régebbről?

– Nem.

– Honnan vette a maga telefonszámát és azt, hogy maga szállítja Louise-nak a morfiumot?

– Nem tudom. Talán Louise mondta meg neki

Daibret hátradőlt karosszékében.

– Valószínűleg nem hazudik, Piedbouef. Egyébként mindent ellenőrzünk. Csak egyet kell tisztáznunk: szombaton este nem volt magánál morfium, hétfőn délelőtt viszont akadt. Honnan vette?

– Felügyelő úr! – Piedboeuf széttárta karját. – Hiszen megígérte! Hát hogy higgyen az ember ezután…

– Jól van. – Daibret felállt. – Én mindig állom a szavamat, de figyelmeztetem, ha még egyszer rajtakapjuk…

– Én is állom a szavamat. Higgye el, hogy ezzel mindörökre végeztem. Hiszen én csak segíteni szerettem volna ennek a hölgynek.

Daibret elhúzta a száját.

– Remélem, Piedboeuf, hogy így van.

– Elmehetek?

– Esténél előbb nem. Addig még ellenőriznünk kell az alibijeit a gyilkosság ügyében.

– Undorító alak! – kiáltott fel Sztrelkina, amikor Morrence kivezette az őrizetest.

– Korántsem ő a legundorítóbb ebben az egész históriában – mondta Daibret elgondolkozva.

Felvette a kabátját és a belső zsebébe rakta a krokodilbőr tokot a morfiummal.

– Elmegy? – kérdezte Sztrelkina.

– Igen. Itt az ideje, hogy kihallgassam Pierre Costaguènt. Azt hiszem azonban, hogy ezt jobb lesz ön nélkül lebonyolítanom. Azalatt kérje meg Morrence-t, hogy ellenőrizze a Rádiónál Piedboeuf alibijét.