A Hegyi Szellemek Tava

Néhány éve a Közép-Altaj egyik részére, a Lisztvjága-hegységbe, a Katuny felső folyásának bal partjára vetettek kutatásaim. Akkoriban aranyat kerestem. Bár említésre méltó lelőhelyre nem bukkantam, mégis, egészen magával ragadott az Altaj csodálatos szépsége. Kutatásaim helyén semmi figyelemre méltó nem volt. A Lisztvjága – viszonylag alacsony, örök hóval borított hegygerinc – „havas” –, nincsenek hát rajta sem változatosan csillogó gleccserek, sem hegyi tavak, sem fenyegető hegycsúcsok, általában semmi mindama szépségből, ami a magas hegységekben annyira meghökkenti és lenyűgözi az embert. Ámde a kietlenségükben is vonzó masszív, kopár felföldek, amelyek sziklás hátukat a bolyhos tajga fölé emelik, meg a hegyek, amelyek a kopár felföldek tövében összeverődnek, miként a tenger hullámai, mégis kárpótoltak a széles, mocsaras folyóvölgyekben való, meglehetősen unalmas tartózkodásomért; munkám legnagyobb részét ugyanis ott végeztem.

Szeretem az északi tájat, hallgatag komorságát, színei egyhangúságát. Alighanem a jellegzetes, ősi elhagyatottságot és vadságot szeretem benne, és nem cserélném föl a Dél festői elevenségével, amely tolakodó szemtelenséggel lopja be magát az ember szívébe. A természet és a szabadság utáni sóvárgás perceiben – és ez a sóvárgás minden természetkutatót el kap néha, amikor elege lett a nagyvárosi életből – szemem előtt szürke sziklák, ólomszínű tenger, fenyőerdők nedves, sötétlő homálya és óriási, csúcs nélküli vörösfenyők lebegnek…

Egyszóval, elégedett voltam a környezet egyhangúságával, és szívesen teljesítettem feladatomat. De volt még egy megbízatásom: tekintsem meg a Katuny középső folyásánál, a nagy falu, Csemal melletti kiváló azbesztet adó lelőhelyeket. A legrövidebb út akkor a Felső-Katuny völgyei mentén, az Altaj legmagasabb része, a Katunyi-hegygerinc mellett vezetett. Ujmon falujába érve át kellett kelnem a Terekti-havasokon – ez is egy magas hegygerinc –, és Ondugajon keresztül ismét kijutnom a Katuny völgyébe. Bár az idő sürgetett, és mindennapos, hosszú menetelésre voltunk kényszerítve, csak most éreztem át igazán az altaji vidék igézetét.

Nagyon jól emlékszem arra a pillanatra, amikor az urmánban – a sűrű jegenye –, cirbolya és vörösfenyőerdőben – való hosszú gyaloglás után kis karavánommal leereszkedtünk a Katuny völgyébe. Itt az árterület nagyon hátráltatott bennünket: a lovak szügyig merültek a cuppogó, növénytakaró borította szürkésbarna sárba. Tízméterenként haladtunk, óriási erőfeszítéssel. De elhatároztam, hogy még aznap átjutok a Katuny jobb partjára, ezért nem állítottam meg a karavánt éjszakára.

A hold korán a hegyek fölé emelkedett, és így különösebb vesződség nélkül mehettünk tovább. A sebes sodrású folyó egyenletes zúgása köszöntött, ahogy kiértünk a partra. A holdfényben a Katuny nagyon szélesnek látszott. De amikor kísérőnk almásderesén a zúgó, zavaros vízbe gázolt, és mindannyian követtük, kiderült, hogy csak térdig ér, és könnyűszerrel átkeltünk a túlsó partra. Elhagyva a nagy szemű kavicsos árterületet, újra mocsárba kerültünk, amelyet a szibériaiak „fenyvesnek” neveznek. A puha mohaszőnyegen vézna fenyők álltak szétszórtan, és mindenfelé magas zsombékok meredeztek, amelyeken durva sás zizegett. Ilyen helyen a lovak egész éjszaka malmozhattak volna, azaz táplálék nélkül maradnak –, ezért úgy döntöttem, hogy továbbmegyünk.

A kezdődő emelkedő száraz hellyel biztatott. Az ösvény beleveszett a fenyves komor feketeségébe, a lovak lába a puha mohaszőnyegbe, így mentünk vagy másfél órát, amíg az erdő ritkulni nem kezdett; föltűntek a jegenye és cirbolyafenyők, a moha pedig csaknem teljesen megszűnt. De az emelkedőnek nem akart vége szakadni, ellenkezőleg, egyre meredekebbé vált. Akárhogy is igyekeztünk, az egész napos hányattatás után a két óra kaptató rettenetes volt. Ezért aztán megörültünk, amikor a lovak patkói szikrákat csiholva, köveken kezdtek csattogni, és feltűnt egy hegynyúlvány majdnem sík teteje. Itt volt fű is a lovaknak, és volt megfelelő, száraz sátorhely. Egy szempillantás alatt lemálháztunk, a hatalmas cirbolyafenyők alatt fölvertük sátrainkat, és egy vödör tea elkortyolgatásának és pipáink elszívásának szokásos szertartása után, mély álomba merültünk.

Vakító fényre ébredtem, és gyorsan kibújtam a sátorból. Friss szél ringatta a sötétzöld cirbolyagallyakat közvetlenül a sátor bejárata előtt. Két ág között bal felől egy nagy fényfoltot láttam. Benne, mint valami fekete keretben, négy hegyes havas csúcs halvány körvonalai lebegtek tiszta, rózsaszín fényben. A levegő csodálatosan áttetsző volt. A havasok meredek lejtőit a halványpiros szín minden elképzelhető árnyalata öntötte el. Valamivel lejjebb egy kék jégmező domború hátát ferde, kék árnyékcsíkok szelték át. Ez a világoskék alap még inkább kiemelte a hegyóriások légies könnyedségét; mintha a saját fényüket sugározták volna, míg a köztük ki-kibukkanó égbolt tiszta aranytengerként hatott.

Eltelt néhány perc. A nap följebb hágott, az arany bíborszínezetet öltött, a csúcsokról lefutott a rózsaszín, és tiszta kék került a helyére, a jégmező ezüstösen csillogott. Kolompolás hallatszott, a fák alatt egymásnak kiáltozó emberek összeterelték a lovakat, hogy fölmálházhassák őket; összegöngyölték és fel is kötözték már a csomagokat, de én még mindig a fényvarázslatban gyönyörködtem. A tajgai szűk ösvények zártsága, a sziklás tundrák vad ridegsége után új volt az áttetsző ragyogás világa, a napsugarak könnyed, változatos játéka.

Mint látják, az altaji havasok magaslatai iránti első szerelmem váratlanul és nagy erővel lobbant lángra bennem. Ez a szerelem később sem okozott csalódást, és új élményekkel ajándékozott meg. Nem kísérlem meg, hogy leírjam azt az érzést, amely a hegyi tavak áttetsző, égszínkék vagy smaragd vize, a kék jégtükör ragyogó csillogása láttán elfogott. Csak annyit mondanék, hogy a hóborította hegyek látványa alakította ki bennem a természet szépségének fokozott érzékelését. Ezek a majdnem zenei színátmenetek, fény-árny játékok a harmónia boldogságát sugározták a világra. Én, a nagyon is földi ember, szintén más hangulatba kerültem a hegyek közt, és felfedezésemet – amelyről mindjárt mesélni fogok – bizonyos fokig ugyancsak ennek az emelkedettségnek köszönhetem.

A hegyi útszakasz véget ért, és leereszkedtem a Katuny völgyébe, majd az ujmoni sztyeppre, erre a sík völgy katlanra, ahol kiváló eleség volt a lovaknak. A távolabbi Terekti-havasok nem szolgáltak geológiai érdekességekkel. Ondugajba érkezve segítőtársamat a gyűjteménnyel és a felszereléssel Bijszkbe küldtem. A csemali azbesztlelőhelyek meglátogatása nem okozott nehézséget. Friss lovakon hamar elértük a Katunyt, és kísérőmmel együtt megálltunk Kajancs falujában egy kis pihenőre.

Az illatos mézzel ízesített tea különlegesen finom volt, és hosszasan üldögéltünk a tisztára gyalult fehér asztal mellett a kiskertben. Kísérőm, egy mogorva, hallgatag ojrót, rézveretes pipáját szopogatta. Én a Csemalba vezető út további nevezetességei felől kérdezősködtem házigazdánktól. A gazda, egy napbarnított, nyilt arcú fiatal tanító, szívesen elégítette ki kíváncsiságomat.

– Na és még valami, mérnök elvtárs – mondta. – Nem messzi Csemaltól útba ejtenek majd egy falucskát. Ott él a mi híres festőnk, Csoroszov – bizonyára hallott már róla. Mérges kis öregember, de ha közel férkőzik a szivéhez, mindent megmutat, és rengeteg gyönyörű képe van.

Emlékeztem a Tomszkban és Bijszkben látott Csoroszov-képekre, elsősorban a „Katuny koronájá”-ra és a „Han Altaj”-ra. Csoroszov számos képét a saját műtermében látni és még valami vázlatot is szerezni tőle, nos, ez tűrhető befejezése lett volna az Altajjal kötött ismeretségemnek.

Másnap déltájban megláttam a széles szakadékot jobbra. Néhány új, világossárga fényes faház, elszórva a magaslaton, vörösfenyők tövében. Mindez pontosan megfelelt a kajancsi tanító leírásának, és biztos kézzel irányítottam lovamat Csoroszov, a festő háza felé.

Fölkészültem, hogy egy zsémbes öregurat találok, és csodálkoztam, amikor a tornácon egy fürge, ösztövér, sima képű ember jelent meg; mozdulatai gyorsak és pontosak. Elég volt egyetlen pillantást vetnem sárgás mongol arcára, és észrevehettem, hogy sündisznóként meredezö haja és szúrós bajusza erősen őszül. Magas, domború homlokát és kiálló pofacsontjai alatt beesett arcát mély barázdák szántották. Udvariasan fogadott, de azért nem szívélyesen. Kissé zavartan léptem beljebb.

Csoroszov, alighanem az Altaj szépsége fölötti őszinte elragadtatásom láttán, barátságosabb lett. Világosan emlékszem, ahogy szűkszavúan leírta az Altaj néhány különösen figyelemreméltó helyét – igen éles szemű megfigyelő volt.

A műterem – egy tágas, tapétázatlan szoba, nagy ablakokkal – foglalta el a ház felét. A vázlatok és kisebb képek tömkelegéből kiemelkedett egy, amelyik valahogy azonnal megfogott. Csoroszov magyarázó szavai szerint ez a „Deni-Der” (A Hegyi Szellemek Tava); a kis kép az ő tulajdona; a róla készült nagy vászon az egyik szibériai múzeumban van.

Ezt a kis vásznat részletesebben írom le, mert a továbbiak megértése szempontjából nagy a jelentősége.

A kép az alkonyi nap sugaraiban tündöklik, telt színeivel. A tó kékesszürke tükre, amely a kép középső részét foglalja el, hideget és hallgatag nyugalmat áraszt. Az előtérben, a lapos part köveinél, ahol a zöld fűtakaró tiszta hófoltokkal keveredik, egy cirbolyafenyő törzse hever. Egészen a kidőlt fa gyökereinél egy nagy kék jégtábla szorult a parthoz. A kis jégtáblák és a nagy szürke kövek a tó felületére itt zöldes, amott szürkéskék árnyékokat vetnek. Két alacsony, szélcibálta cirbolya fölemeli sűrű ágait, mintha az égre tárná karjait. A háttérben, a tóra merőlegesen fogazott hegyek ibolyaszín és szalmasárga sziklás, havas meredélyei. A kép középpontjában egy jégnyúlványról világoskék csonthóhullám ereszkedik a tóba, fölötte irdatlan magasban egy háromélü gyémántpiramis, ettől balra rózsaszín fellegsál tekeredik. A völgy bal szélét egy szabályos kúp alakú hegy alkotja, ezt is majdnem egészen elfödi a hópalást. Csak a ritkás szalmasárga csíkok jelzik a sziklás meredélyeket. A hegy lába kiszélesedik, kőfokai mintha a tó távolba vesző vége felé vezetnének gigantikus lépcsőként.

Az egész kép ugyanazt az elszigeteltséget, ugyanazt a tisztaságot sugallja, amely a Katunyi-hegygerinc menti utamon rabul ejtett. Sokáig álltam és néztem az altaji havasok igazi arcát, és csodáltam a nép kifinomult megfigyelőképességét, amellyel a tónak a „Deni-Der” – „Hegyi Szellemek Tava” – nevet adta.

– Hol találta ezt a tavat? – kérdeztem. – És egyáltalán, ez a valóságban is létezik?

– A tó létezik, és meg kell hogy mondjam, a valóságban még sokkal szebb. Az én érdemem – az élmény lényegének a hű kifejezése – felelte Csoroszov. – Nem olcsón jutottam hozzá ehhez a lényeghez… Nos, a tavat nem könnyű megtalálni, de persze nem lehetetlen. De hát minek ez magának? Ugye, ellenőrizni óhajtja a képen látottakat? Ismerem én magukat!

– Egyszerűen csak szeretnék ilyen csodálatos helyen lenni egy kicsit. Hiszen aki ilyet lát – a haláltól se fél többé.

A művész fürkésző pillantást vetett rám.

– Őszintén hangzott, ahogy ezt mondta: „a haláltól se fél többé.” Valószínűleg nem tudja hát, miféle legendák fűződnek az ojrótok körében ehhez a tóhoz.

– Érdekesnek kell lenniük, ha egyszer ilyen költői nevet adtak neki.

Csoroszov most a képre nézett:

– Semmi furcsát nem vett észre?

– De igen. A bal sarokban, a kúp alakú hegynél – mondtam. – De megbocsásson, szerintem itt a színek egészen valószerűtlenek.

– Nézze csak meg jobban, figyelmesebben…

Újra belemélyedtem a kép tanulmányozásába. Olyan finom művészi munka volt, hogy minél inkább néztem, annál több részlet tűnt elő a kép belsejéből. A kúp alakú hegy lábánál zöldesfehér felhő szállt, amely gyönge fényt sugárzott. Ennek a fénynek meg a szikrázó hó fényének a tükröződése keresztezte egymást, és ez hosszú, nem tudni, miért, piros színezetű árnyékcsíkokat vetett a vízre. Ugyanilyen, csak sötétebb, már-már vérvörös foltok voltak a sziklák meredélyeinek a töréseiben is. Azokon a helyeken pedig, ahol a hegygerinc fehér fala mögül nyílegyenes napsugarak tűztek, a jég és a kövek fölött hosszú, hatalmas, emberi alakokra emlékeztető kékeszöld füst vagy gőzoszlopok tornyosultak, baljós és fantasztikus jelleget adva a tájnak.

– Nem értem – mutattam a kékeszöld oszlopokra.

– Ne is törje magát – nevette el magát Csoroszov.

– Maga ismeri és szereti is a természetet, csak épp nem hisz benne.

– És maga, maga hogyan magyarázza ezeket a piros tüzeket a sziklák között, ezeket a kékeszöld oszlopokat, ezeket a fénylő felhőket?

– A magyarázat egyszerű – ezek a hegyi szellemek

– válaszolt higgadtan a művész.

Feléje fordultam, de a gúnyos mosolynak még az árnyékát se tudtam felfedezni zárkózott arcán.

– Nem tréfálok – folytatta ugyanazon a hangon. – Azt gondolja, hogy kizárólag a földöntúli szépsége miatt kapta a tó a nevét? Szépnek szép, igaz, de rossz a híre. Én is, mikor ezt a képet festettem, alig vonszoltam a lábam. Kilencszázkilencvenben voltam ott, és tizenháromig folyton csak betegeskedtem…

Megkértem a művészt, meséljen a tóhoz fűződő legendákról. Letelepedtünk a széles dívány egyik sarkában a durva szövésű sárga-kék mongol szőnyegre. Innen jól láttuk a „Hegyi Szellemek Tavá”-t.

– A hegy szépsége – kezdte Csoroszov – régóta vonzotta az embereket, de valamilyen érthetetlen erők gyakran elpusztították a tóhoz érkezőket. A tó végzetes hatását magam is tapasztaltam, de erről majd később. Érdekes, hogy a tó meleg nyári napokon a legszebb, és éppen az ilyen napokon mutatkozik a leginkább rontó ereje. Mihelyst az emberek meglátják a sziklák között a tüzeket meg a kékeszöld áttetsző oszlopokat, különös dolgokat kezdenek érezni. A körülöttük levő havas csúcsok mintha iszonyatos súllyal nehezednének a fejükre, szemük előtt a fénysugarak megállíthatatlan táncba kezdenek. Valami oda vonzza az embereket a kerek, kúp alakú hegyhez, amelyen fel-felvillannak a hegyi szellemek kékeszöld kísértetekként, táncot lejtve a zöldes fényben játszó felhő körül. De ahogy odaérnek, minden eltűnik, csak a csupasz sziklák őrzik komoran a helyet. Zihálva, a váratlan erővesztéstől alig mozgó lábakkal, csüggedt lélekkel távoznak a szerencsétlenek a végzetes helyről, de útközben rendszerint utoléri őket a halál. Csak néhány erős vadász vergődött el leírhatatlan kínok árán a közeli jurtáig. Némelyek meghaltak, mások sokáig betegeskedtek, mindörökre elvesztve hajdani erejüket és bátorságukat. Amióta „Deni-Der” rossz híre széles körben elterjedt, az emberek majdnem teljesen elkerülik. Nincsenek ott se vadak, se madarak, és a bal parton, ahol a szellemek gyűlésezni szoktak, semmi nem nő, még fű sem. Gyerekkoromban hallottam ezt a legendát, és régóta kínozott a vágy, hogy a hegyi szellemek birodalmában eltöltsek egy kis időt. Húsz évvel ezelőtt két napig voltam ott, teljes magányban. Az első nap nem észleltem semmi különöset, és sokáig dolgoztam, vázlatokat készítettem. De az égen sűrű felhők vonultak, amelyek állandóan változtatták a megvilágítást, így nem sikerült megörökítenem a hegyi levegő áttetsző voltát. Elhatároztam tehát, hogy még egy napig maradok, és az erdőben éjszakázom, fél versztányira a tótól. Estére furcsa, égető érzés keletkezett a számban, állandóan köpködnöm kellett tőle, és enyhén émelyegtem is. Általában jól bírom a magaslatot, és csodálkoztam, hogy ez alkalommal a levegőritkulás miért hat rám így.

Másnap csodálatos volt a reggel, kitűnő időt ígért. Nehéz fejjel a tóhoz vánszorogtam. Nagy gyöngeséget éreztem, de hamarosan belemélyedtem a munkába, és mindenről megfeledkeztem. A nap istenigazából tűzött, amikor befejeztem a vázlat kidolgozását, amely a későbbiekben képem alapjául szolgált, és el toltam a festőállványt, hogy még egy utolsó pillantást vessek a tóra.

Nagyon elfáradtam, a kezem remegett, időnként megszédültem, és elkezdődött az émelygés. És akkor megláttam a tó szellemeit. Az áttetsző víztükör fölé egy alacsony felhő árnyéka vetült. A napsugarak rézsűt estek a tóra, és pillanatnyi elsötétedés után mintha vakítóbbá váltak volna. A fény és árnyék távoli határán hirtelen néhány áttetsző kékeszöld oszlopot vettem észre, amelyek óriási, köpönyeges emberi alakokra hasonlítottak. Hol egy helyben álltak, hol gyorsan ide-oda mozogtak, hol meg szertefoszlottak a levegőben. Nyomasztó rémülettel meredtem a furcsa látványra.

Még néhány percig tartott a kísértetek nesztelen mozgása, aztán a sziklák közt visszfények villogtak, és vérvörös lángok lobbantak fel. És az egész fölött egy gomba alakú, gyönge zöld fényt sugárzó felhő függött…

Hirtelen erőre kaptam, a látásom élesebb lett, mintha a távoli sziklák közelebb jöttek volna, és meredek lejtőik minden részletét ki tudtam venni. Ecsetet ragadva nekivadultan válogattam a színek közt, sietős ecsetvonásokkal igyekeztem megörökíteni a szokatlan képet.

Könnyű szellő támadt a tó fölött, abban a pillanatban elillant a felhő is, a kékeszöld kisértetek is. Csak a piros tüzek ragyogtak sötéten a sziklák hasadékaiban, úgy, mint eddig, a sziklák árnyékaiban széttöredezve a vízen. Izgalom fogott el, amitől legyöngültem, rossz közérzetem percről percre fokozódott, palettát és ecsetet tartó ujjaim közül mintha kifolyt volna az életerő. Valami baljós előérzet sietségre ösztökélt. Becsuktam a vázlatfüzetet, és összeszedtem a cókmókomat, miközben éreztem, hogy iszonyatos súly nehezedik a mellemre és a fejemre…

A tó fölött megélénkült a szél. Az áttetsző kék tükör elsötétült. Felhők takarták el a hegycsúcsokat, és az éles színek gyorsan elhomályosodtak. A tó átszellemült, tiszta szépségét komor szomorúság váltotta fel, a piros visszfények a kísértetek helyén kihunytak, csak a sötét sziklák feketéllettek a hófoltok között. Nehezen lélegeztem, sípolva szakadt ki mellkasomból a levegő, amikor – leküzdve gyöngeségemet és a rám nehezedő súlyt – hátat fordítottam a tónak. Kísérőim, akik nem voltak hajlandók „Deni-Der”-be jönni velem, egy megbeszélt helyen vártak rám; az utat odáig zavaros álomban tettem meg. A hegyek imbolyogtak előttem, a rohamokban jelentkező hányás teljesen kimerített. Időnként elestem, és sokáig feküdtem, nem volt annyi erőm sem, hogy fölkeljek. Hogyan jutottam el végül is a társaimhoz, nem emlékszem, de nem is lényeges. Az a fontos, hogy a hátamra kötözött kis ládika a vázlataimmal megmaradt.

Kísérőim messziről látták, mi történt velem. A táborba cipeltek, a hátamra fektettek, fejem alá raktak egy általvető tarisznyát.

„Most elpusztulsz, Csorosz, nincs mese” – jegyezte meg a tárgyilagos szemlélő hangján az idősebbik.

Mint látja, nem haltam meg, de sokáig nagyon rosszul éreztem magam. A bágyadtság és a zavaros látás akadályozott munkámban is, mindennapi életemben is. A „Deni-Der” nagy képét csak egy évvel később festettem meg, akkor is apránként, kihasználva az alkalmat, amikor épp talpon voltam. Mint látja, nem olcsón jutottam a „Deni-Der” tava és az ott lakozó hegyi szellemek körüli igazság birtokába.

Csoroszov elhallgatott. A nagy ablak sűrű keresztfáin át az alkonyaiba merülő völgy látszott. Az elbeszélés a végsőkig felcsigázta érdeklődésemet. Semmi okom nem volt, hogy ne higgyek a művész szavainak, ugyanakkor semmiféle magyarázatot nem tudtam találni a mű színeiben megörökített csodás jelenségekre. Átmentünk az ebédlőbe. A viharlámpa vakító fénye az asztal fölött elűzte a nem evilági homályt, amely a különös elbeszélés nyomán támadt. Nem bírtam tovább, és megkérdeztem, hogyan tudnám megtalálni a „Hegyi Szellemek Tavá”-t, abban az esetben, ha még valaha elvetődnék azokra a helyekre.

– Aha, szóval a tó a hatalmába kerítette! – mosolyodott el Csoroszov. – Menjen csak, ha nem fél. Elmondom az utat, jegyezze.

Tarisznyámból előhúztam egy jegyzetfüzetet meg egy ceruzát.

– A Katuny hegységben van ez a hely, annak a keleti végében. A Csuji és Katunyi-havasok között van egy mély szurdok – nos, ez az. Az Argut torkolatától vagy negyven kilométerre fölfelé, a víz folyásától jobbra ered egy kis folyó, a Juneur. Arról lehet megjegyezni, hogy itt kanyarodik el az Argut, a Juneur pedig itt ágazik el egy széles, sík területre. Innen menjen fölfelé, az Argut bal partján, mondjuk, úgy hat kilométert, és ott, jobbra lesz egy kis forrás vagy folyócska, ahogy tetszik. A folyócska nem nagy, de a völgye széles, és mélyen benyúlik a Katuny hegységbe. Ebben a völgyben kell mennie. A vidék száraz, nagy, terebélyes vörösfenyők vannak arrafelé. Már magasan jár, amikor egy meredek zuhogót fog találni egy kisebb vízeséssel, és akkor a völgy jobbra kanyarodik. A völgyfenék egészen lapos, széles, benne – láncként – öt tó, versztányira, félversztányira egymástól. Az utolsó, az ötödik, ahol az útnak vége szakad, a „Deni Der”. Ez minden. Csak ügyeljen, el ne tévessze a szakadékokat, mert arrafelé sok a tó meg a völgy… Ja, és eszembe jutott még egy kiváló ismertetőjel! A folyócska torkolatánál, ahova az Arguttól lefordul, lesz egy kis mocsaracska; a bal szélén egy hatalmas, kiszáradt, ágak nélküli vörösfenyő, kettős csúcsa akárcsak az ördög vasvillája. Ha még megvan, erről biztosan odatalál.

Leírtam, amit Csoroszov mondott, és még csak nem is gyanítottam, mekkora jelentősége lesz szavainak a későbbiekben.

Reggel ismételten megnéztem a festő munkáit, de egy sem volt köztük, amelyiket a „Deni-Der”-hez lehetett volna csak hasonlítani is. Megértettem, micsoda érték ez a festmény, és úgy döntöttem, hogy szerény anyagi eszközeim mellett még csak célzást sem teszek megszerzésének a lehetőségére. Vásároltam két vázlatot a havas hegyekről, és kaptam ajándékba egy tollrajzot – kedvenc vörösfenyőimet ábrázolta, a fa természetének mély ismeretével.

Búcsúzóul Csoroszov így szólt:

– Látom, hogy a „Deni-Der”-re kacsingat, de azt nem adhatom oda. A vázlatát, amit a tónál csináltam, magának adom. Csak – itt hallgatott egy keveset – majd azután, hogy meghaltam, most nehezen válnék meg tőle. Na, ne bánkódjék, nem lesz már soká… majd elküldik önnek – tette hozzá határozottan, zavarba ejtő tárgyilagossággal.

Csoroszovnak hosszú életet, magamnak mielőbbi újabb találkozást kívánva a művésszel, lóra ültem, és a sors, mint később kiderült, mindörökre elválasztott bennünket

Nem egyhamar vetődtem újra az Altajba. Négy év telt el, megfeszitett munkában, az ötödikben egy időre kidőltem a sorból. A tajgalakók foglalkozási betegsége, a kínzó reuma fél évre ledöntött a lábamról, utána meg szívgyengeséggel bajlódtam. Belefáradva a kényszerű tétlenségbe és az unalomba, a déli fürdőhelyről a komor, de kedves Leningrádba szöktem. A főigazgatóság javaslatára higanylelőhelyekkel kezdtem foglalkozni, Szefidkánban, Közép-Ázsiában. Abban reménykedtem, hogy a napos, száraz Turkesztán megszabadít végre a rajtam uraskodó nyavalyától, és visszatérhetek a vad Északra, amely egyszer s,mindenkorra lenyűgözött. Ezzel a vonzalmammal egyedül voltam, és alig tudtam leküzdeni a Szibéria utáni heves vágyakozás rohamait.

Egy meleg tavaszi estén, amikor otthon ültem a mikroszkópom mellett, csomagot hoztak, amely inkább elkeserített, mintsem megörvendeztetett. Egy sima cirbolyadeszkából ácsolt lapos ládikában ott feküdt a „Deni-Der” vázlata, jeléül annak, hogy Csoroszov festő immár bevégezte munkás életét. Elég volt újra megpillantanom a „Hegyi Szellemek Tavá”-t, és megrohantak az emlékek.

„Deni-Der” távoli és elérhetetlen szépsége szomorúsággal töltött el. Munkába igyekeztem ölni a bánatomat, és a mikroszkóp alá tettem egy Szefidkánból származó ércfajta friss csiszolatát. Gyakorlott kézzel eresztettem le a hajtószerkezettel a mikroszkóp tubusát, a mikrométerrel beállítottam a fókuszt, és elmélyülten a higanyérc kristályosodásának szabályszerűségeit kezdtem tanulmányozni. A csiszolat – egy kőzetlemez – cinóber volt, csaknem tiszta állapotban, és sehogy se haladtam a tanulmányozásával. A finom színárnyalatok, amelyek a csiszolatban tükröződtek, villanyfénynél elrejtőztek. Az opak-illuminátort Silverman-félére cseréltem, a ferde megvilágítás céljából, és bekapcsoltam a nappali fényt adó lámpát, ezt a remek találmányt, amely a mikroszkóp szűk világában pótolja a napfényt.

A „Hegyi Szellemek Tava” továbbra is lelki szemeim előtt lebegett, ezért eleinte nem is csodálkoztam, amikor a kék acél alapon vérvörös fényeket láttam, ugyanolyanokat, amilyenek annyira megleptek annak idején a művész képén. Egy másodperccel később hatolt csak el a tudatomig, hogy most nem a képet nézem, hanem a higanyérc belsejében látható tükröződéseket. Elfordítottam a mikroszkóp-asztalt, és a vérvörös fények pislákolni kezdtek, kihunytak vagy mélyebb, barnásvörös szinbe mentek át, mialatt az ásvány felületének a túlnyomó része most is hideg acélként ragyogott. A talány megfejtésének előérzetétől izgatottan a nappali fénnyel világító szerkezet sugarát a „Hegyi Szellemek Tavá”-nak vázlatára irányítottam, és a kúp alakú hegy lábánál, a sziklák közt olyan színárnyalatokat vettem észre, amelyek egészen megegyeztek a mikroszkópban imént látottakkal.

Gyorsan előszedtem egy színtáblázatot, és abból kiderült, melyik színnek mi a képlete…

Egyébként, minek keverjem ide magukat a képleteket? Elég az hozzá, hogy a különböző fémek érceivel és a fémekkel foglalkozó tudományág – az ásványtan – számára minden elképzelhető szín legfinomabb árnyalatait – körülbelül hétszáz van – táblázatokba foglalták. Minden árnyalatnak megvan a maga jele, az árnyalatok összessége adja egy ásvány képletét. És hát kiderült, hogy Csoroszov színei, amelyeket a hegyi szellemek tartózkodási helyének az ábrázolásához használt, a táblázatok szerint pontosan megfelelnek a cinóber különböző – a fényviszonyoktól, a beesési szögektől és minden egyéb, bonyolult, a tudományban a fényhullámok interferenciájának nevezett fényjátéktól függően változó – árnyalatainak.

A „Deni-Der” titka hirtelen megvilágosodott. Csak azt nem értettem, hogy nem jutott eszembe hasonló megoldás annak idején, ott, az Altaj hegyei között.

Telefonon taxit rendeltem, és hamarosan egy kerítésnél álltam, amely mögött a kémiai laboratórium nagy ablakai világítottak. Ismerősöm – vegyész és fémkohász – még ott volt.

– Á, a szibériai medve! – üdvözölt. – Minek köszönhetjük a látogatását? Megint valami sürgős elemeznivaló?

– Nem, Dmitrij Mihajlovics, most felvilágosításért jöttem önhöz. Tud valami figyelemre méltót a higanyról?

– Ó, a higany – olyan figyelemre méltó fém, hogy vaskos könyvet lehetne írni róla. De mire kíváncsi, fejtse ki világosabban!

– Nos, a higany háromszázhetven fokon forr, de hány fokon párolog?

– Mindig, kedves mérnököm, kivéve az erős fagyok idejét.

– Vagyis illékony?

– Fajsúlyához képest meglepően. Jegyezze meg: húszfokos melegben a higanygőzzel telített levegő egy köbméterében tizenöt század gramm a higany, száz fokon már majdnem két és fél gramm.

– Még egy kérdésem van: a higanygőz önmagában világít-e, és ha igen, milyen színben?

– Önmagában nem, de néha, erős koncentráció esetén áteső fénynél kékeszöld árnyalatot ad. Ritkított levegőben való elektromos kisülés esetén pedig zöldesfehér…

– Minden világos. Nagyon, de nagyon köszönöm!

Öt perccel később becsöngettem orvosom ajtaján. A jó öreg, megismerve a hangomat, maga jött ki izgatottan az előszobába.

– Mi történt? Megint rakoncátlankodik a szíve?

– Nem, az rendben van. Csak egy percre jöttem. Mondja, mik a higanygőzmérgezés fő tünetei?

– Hm, hm… a higanymérgezésé általában – nyálfolyás, hányás, ami pedig a higanygőzt illeti, azonnal utánanézek… Jöjjön be.

– Nem, csak egyetlen percem van. Kedves Pavel Nyikolajevics, kérem, nézzen utána minél előbb.

Az öreg bement a dolgozószobájába, és egy perc múlva kezében egy nyitott könyvvel tért vissza.

– Lássuk csak. Higanygőz: vérnyomásesés, erős lelki izgalom, szapora, szaggatott légzés, aztán pedig – szívbénulás és halál.

– Hát ez remek! – kiáltottam, nem tudva tovább türtőztetni magam.

– Mi a remek? Az ilyen halál?

De én csak nevettem, mint valami vásott kölyök, élveztem, hogy a doktor nem ért semmit, és lefutottam a lépcsőn. Már tudtam, hogy egész gondolatmenetem feltétlenül helyes.

Hazaérve felhívtam a főigazgatóság vezetőjét, és közöltem vele, hogy a munkám érdekében feltétlenül és haladéktalanul az Altajba kell utaznom. Kértem, engedje el velem Kraszulint, a diplomamunkáját író fiatalembert, akinek testi erejére és éles eszére szükségem lehet mostani, még mindig gyengélkedő állapotomban.

Május közepén már akadálytalanul el lehet érni a tavat. Éppen akkorra értem ki Inya faluból a csuji útra Kraszulin és két tapasztalt tajgamunkás társaságában.

Emlékeztem a megboldogult művész minden utasítására, amelyek az előttünk álló útra vonatkoztak, és ami a lényeg, oldalzsebemben ott lapult a régi, kopott tábori jegyzetfüzet a Csoroszov szavai nyomán lejegyzett útvonallal.

Este, amikor kis csapatunk a völgy torkolatánál, a száraz dombháton – szemközt a kiszáradt vörösfenyő villájával – fölütötte sátrát, nem minden nyugtalanság nélkül éreztem, hogy holnap beigazolódik feltevéseim helyessége, elválik, jó úton jár-e az ész és a képzelet, vagy valami még valószínűtlenebbet agyaltam ki, mint az ojrót művész mesebeli szellemei. Kraszulinra átragadt az izgatottságom, odajött, és leült mellém a kis dombon, ahonnan elgondolkodva méregettem a szarv alakú vörösfenyőt.

– Vlagyimir Jevgenyevics – kezdte halkan –, emlékszik, azt ígérte, hogy mihelyst a hegyekbe értünk, elmondja jövetelünk célját.

– Remélem, hogy legkésőbb holnap egy nagy higanylelőhelyet találok, talán, legalábbis részben, őslelőhely. Holnap meglátjuk, igazam van-e. Tudja, a higany általában szétszórtan található, kis koncentrációban, különböző helyeken. Gazdag higanytartalmú, nagy higanylelőhely csak egy van a világon – és ez…

– … Almádén, Spanyolországban – segített ki Kraszulin.

– Igen, sok százada Almádén látja el higannyal a fél világot. Egyszer találtak ott egy tavat tiszta higanyból. Nahát, én most valami ilyesmire számítok. Hogy itt egész szirtek vannak csaknem tiszta cinóberből, erről meg vagyok győződve, hacsak…

– De Vlagyimir Jevgenyevics, ha ilyen lelőhelyet találunk, ez fordulatot fog jelenteni az egész higanygazdálkodásban.

– Természetesen, kedvesem! A higany igen fontos fém az elektrotechnikában és az orvostudományban. Na, most pedig aludjunk, aludjunk! Holnap még virradat előtt kelünk. Úgy látom, borús nap lesz, de hiszen nekünk éppen ilyen kell.

– Miért olyan fontos, hogy borús idő legyen? – kérdezte Kraszulin.

– Mert nem akarom mindannyiukat megmérgezni, no meg magamat sem. A higanygőz nem tréfadolog. Még ha fényesen bizonyítaná is, hogy a lelőhely felfedezése éppen a higanygőz mérgező tulajdonságai miatt késlekedik annyi évszázada. Holnap megvívunk „Deni-Der” szellemeivel, a többit majd meglátjuk…

Rózsaszín ködfátyol borult a hegyekre. A völgyre sötétség szállt. Csak a havasok hegyes csúcsai fénylettek még sokáig a mi szemünknek már láthatatlan nap sugaraiban. Aztán azok is kialudtak. Hamuszín függöny takarta el a hegyeket. A felhős égen felvillantak a fátyolos fényű csillagok. Még mindig a tűznél ültem, de végül legyőztem izgatottságomat, és lefeküdtem aludni.

A következő nap eseményei valahogy töredékesen maradtak meg bennem.

Világosan emlékezetembe vésődött egy széles, egészen sík völgyfenék a második és a harmadik tó között. A völgy közepe a mohás mocsár egyenletes zöld szőnyegeként terült el, egyetlen kis fa sem volt rajta, csak a szélein magasodtak nagy cirbolyafenyők. Az egyfelől lecsupaszított törzsű cirbolyák óriás ágaikat a „Hegyi Szellemek Tava” felé nyújtották: magas oszlopokon sötét zászlók. A cirbolyafenyők fölött alacsony, komor felhők száguldottak, mintha a titokzatos tóhoz sietnének.

A negyedik tó kerek volt és nem nagy. A kékesszürke vízből, a porfátyol fedte fodrok alól éles kövek meredeztek. Átkeltünk rajtuk, majd sűrű, palás cirbolyabozótba értünk, és további tíz perc múltán a „Hegyi Szellemek Tava” partján álltam. Hamuszín bánat feküdt a vízen és a hegylánc havas lejtőin. Mindazonáltal rögtön ráismertem a hegyi szellem templomára, amely néhány éve annyira megragadta képzeletemet Csoroszov műtermében.

A kúp alakú hegy lábánál acélként fénylő szikláig elvergődni nem bizonyult könnyű feladatnak. De minden nehézségről megfeledkeztünk abban a pillanatban, amikor a geológuskalapács megcsendült, és a szikla pereméről leverte az első súlyos cinóberdarabot. A sziklák azután lejtős lépcsőfokokként egy kis horpadáshoz vezettek, amely fölött könnyű pára gomolygott. A horpadás zavaros, forró vízzel volt tele. Körben, a mély hasadékokból melegforrások fakadtak, amelyek ködbe burkolták a horpadás széleit.

Megbíztam Kraszulint, hogy szemmértékkel végezzen méréseket az ércdarabkán, magam pedig, az egyik munkással együtt, a ködtakarón keresztül elindultam a hegy lábához.

– Mi lehet az, főnök elvtárs? – kérdezte hirtelen a munkás. Odanéztem, amerre mutatott. Egy kővonulattól félig eltakartan, homályos és baljós fényben csillogott a higanytó – megtestesült képzeletem. A kis tó felülete domborúnak látszott. Leírhatatlan izgalommal hajoltam a rugalmas felszin fölé, és kezemet a sikos, engedetlen folyadékba mártva arra gondoltam, hogy az itt levő néhány ezer tonna folyékony fém – az én ajándékom a Hazának.

Hívásomra odaszaladt Kraszulin, és megdermedt néma elragadtatásában. Azután mégis mérsékelnünk kellett a lelkesedésünket, útitársainkat pedig siettetni, hogy az elengedhetetlenül szükséges munkákat minél előbb elvégezzék. Már éreztük a nyomást a fejünkben és az égető érzést a szánkban – a kezdődő mérgezés vészjósló jeleit. Én jobbra-balra kattintgattam a Leicával, az egyik munkás megtöltött egy kulacsot a tó higanyával. Kraszulin és a másik munkás gyorsan bemérte az érc eredési helyeit, és följegyezte a tó méreteit. Úgy éreztük, mindez villámgyorsan történt, visszafelé mégis lassan mentünk, bágyadtan, a levertség és a félelem egyre növekvő érzésével.

Amig a bal parton nagy nehezen megkerültük a tavat, a felhők eloszlottak, és egy csiszolt gyémántcsúcs ragyogott fel előttünk. Rézsútos napsugarak törtek elő a távoli szakadék kapujából, és a „Deni-Der” egész völgye sziporkázó, áttetsző fénnyel telt meg. Megfordultam, és láttam a felvillanó kékeszöld kísérteteket azon a helyen, amelyet csak az imént hagytunk el. Szerencsére a part fokozatosan egyre simább lett, és így hamar lovainkhoz értünk.

– Vágta, gyerekek! – kiáltottam, és megfordítottam a lovamat. Még ugyanaznap, a völgy mentén leereszkedve, elértük a második tavat. A leszálló alkonyatban fenyegetőleg nyúltak ki felénk a cirbolyagallyak, mintha csak vissza akartak volna tartani bennünket.

Éjjel nem valami fényesen éreztük magunkat, de nagyjából minden szerencsésen végződött.

Már nincs sok mesélnivalóm. A varázslatos tó annyi higanyt adott és ad ma is a Szovjetuniónak, hogy az minden iparág szükségleteit ki tudja elégíteni.

Én pedig mindig hálás szívvel fogok emlékezni az igaz művészre, a hegyek lelkének rettenthetetlen kutatójára.

(Kónya Lilla fordítása)