A gyémántkürtő

A főigazgatóság vezetője ingerülten lökte el a csikkekkel teli hamutartót, és rosszalló pillantást vetett beszélgetőtársára.

Az – egy sovány, kicsi, ősz szakállú ember – lábát felhúzva, összezsugorodva süppedt bele a nagy bőr karosszékbe. Szeme a szemüveg mögött engesztelhetetlen makacssággal villogott.

– Harmadik éve dolgozik az Evenk-expedició – és az eredmény: semmi! – vágta oda a főnök.

– Hogyhogy semmi? És a kimberlit? [tömör, tufaszerü kőzet a bázisos csoportból, azaz kis kvarc és igen nagy vas és magnéziumtartalommal.]

– Igaz is: kimberlit. Tudja, hogy Csernyavszkij akadémikus tagadó választ adott? Nem ismeri el ezt a kőzetet kimberlitnek. Egyébiránt, Szergej Jakovlevics, nekem most már minden világos. Hiszen ez egy óriási, majdnem teljesen feltáratlan ország. Az expedíció sokba kerül, különösen, amióta kiegészítette az ingarészleggel is. Eredmény pedig nincs. Feltétlenül ragaszkodom a munka beszüntetéséhez! Intézetünknek vannak ennél sokkal fontosabb feladatai is, hatalmas összegek folyósítása az effajta kutatásokra csak a gyakorlat rovására megy. Végeztem…

A főigazgatóság vezetője elégedetlen fintorgások közepette eldobta cigarettáját.

Az intézet igazgatója, Ivasencev professzor heves mozdulattal egyenesedett ki a karosszékben:

– Beszünteti a munkát, ami az országnak minden bizonnyal milliókat hozna, és nem csupán a megtakarításban, hanem az exportból származó közvetlen jövedelem formájában is?

– Ez a munka egyelőre még csak csalódást hozott. Egyébként már megmondtam, hogy számomra minden világos. Döntésem végleges.

A főnök felállt. Mellette a professzor egészen kicsinek és védtelennek látszott. Szó nélkül emelkedett föl a karosszékből, és megigazította szemüvegét. Aztán valamit dörmögött, és átnyújtott a főnöknek egy kerek követ.

– Ezt már láttam – mondta az szárazon. – „Mojero folyó, Mojero folyó!” Három éve csak ezt hallom! Ezt a grikvait [a földkéreg nagyon mély rétegeiből származó kőzet, gránitkő és olivin keveréke.] kőzetet is mutatta már.

A professzor az aktatáskája fölé görnyedve, az engedetlen zárat babrálta. A főnök megsajnálta. Odament hozzá:

– Szergej Jakovlevics, el kell ismernie, hogy igazam van. De bocsásson meg, nem értem, miért ilyen makacs ebben a dologban…

– Minden munkát – vágott a szavába Ivasencev – könnyebb úgy irányítani, ha közömbösek vagyunk iránta. Csakhogy én nem tudok közömbös lenni. Értse meg, hiszek benne, forrón, egész lelkemmel! Csak a hatalmas, föltáratlan, nehezen elérhető területek állnak az elméleti feltételezés és annak gyakorlati bebizonyitása közé. Azt mondja, persze, hogy ez már elegendő is az ügy sikertelenségéhez. Igen, tudom: az állam pénze és más ehhez hasonlók!… – kezdett dühbe jönni a professzor, holott a főnöknek esze ágában sem volt tiltakozni. – Ismeri a közgazdaságtan vastörvényét? Hogy egy milliót nyerjünk, hétszázezret kell veszítenünk! Itt pedig több tíz, több száz millió várható…

Ezekkel a szavakkal az ajtó felé indult.

A főnök utánanézett, és a fejét csóválta.

Ivasencev professzor, mihelyt visszaért az intézetbe, utasította titkárát, hogy haladéktalanul hívja be hozzá a termelési osztály vezetőjét.

– Mik az utolsó hírei Csurilintól? – kérdezte tőle, amint az belépett az irodába.

– Egy hónapja kaptuk az utolsó híreket, Szergej Jakovlevics.

– Azt tudom. Azóta semmi újság?

– Egyelőre semmi.

– Maga szerint most hol lehetnek?

– Csurilin a Csiringda tónál levő vadászati központra érkezését jelentette utoljára. Lefelé indultak a Csiringda partján a Hatangához, onnan pedig át kellett kelniük a Mojero csúcsán. Talán már befejezték útjukat, és most a turini kultúrbázis felé haladhatnak – ez volt a tervük. De más a terv – és más a tajga…

– Ezt magam is jól tudom. Köszönöm.

Magára maradva hátradőlt a karosszékben, és elgondolkodott. Lelki szemei előtt föltűnt a Jenyiszej és a Léna közti óriási terület térképe. Valahol a térkép közepén, az alacsony, számtalan kis folyótól átszelt és sűrű, mocsaras erdőkkel borított hegyek összevisszaságában, ott volt az expedíció, amelyet ő küldött el, az álmai után… A professzor előszedte aktatáskájából a követ, amelyet a főigazgatóság vezetőjének mutatott. A kis sötét kőzetdarab tömör volt és nehéz. A törés durva szemcsés felületén kis cseppekként csillogott a rengeteg apró piropkristály, és tiszta, üde zöldben játszottak a közéjük ékelődött olivindarabkák. Ezek a kristályok élesen kirajzolódtak a krómdiopszidtömeg kékeszöld alapján. Helyenként a disztén morzsányi búzavirágkék tüzei villantak fel. [Krómdiopszid és disztén – a mélyrétegekben található lúgos kőzetek kőzetszerű ásványai.] A kőzet a tiszta színek tarka együttesével bűvölte el a szemet. A professzor a másik oldalára fordította a mintát, ahol egy fehér zománcfesték csíkon állt a felirat: „Mojero folyó, az Anaon hegyek déli lejtője, Tolmacsev-expedíció, 1915”.

Ivasencev felsóhajtott: „Hiszen ez jellegzetes délafrikai grikvait! Sem az Anaon hegyekben, sem a Mojero völgyében nem sikerült még csak hasonló kőzet jelenlétére utaló jelet se találnunk. És ez az év is sikertelen: Csurilin hallgat. Vagyis: az álom nem valósul meg.”

Tenyerén méregette a követ, majd az íróasztal alsó fiókjába zárta. Aztán határozott mozdulattal leemelte a házi telefon kagylóját:

– Táviratozzanak Csurilinnak: „Eredmények híján felszámoljuk az expedíciót, haladéktalanul térjenek vissza…” Igen, magam írom alá, másképp nem engedelmeskedik. Hogy hova? A turini kultúrbázisra. Magától értetődik, hogy rádión, a Dickson-szigeten keresztül.

Megszólalt a táviró billentyűje, s ezzel a beszélgetés és a réges-régi álom megvalósulásának minden lehetősége megszakadt. Levette szemüvegét, és kezével megtörölte a szemét.

Ivasencev arról álmodott, hogy legalább élete alkonyán fölállít majd egy kutatóállomást a földkéreg mélyrétegeinek a tanulmányozására, oly módon, hogy egy óriási méretű lyukat fúr a földbe. De már az első lépések a feladat megoldásához – álmai kergetése az erdőkkel és mocsarakkal borított Közép-szibériai-fennsíkon – hiábavalóknak bizonyultak. Úgy látszik, az élet semmire sem tanította meg, és a hatodik évtizedét taposó professzor megmaradt álmodozónak, még mindig túl nagy hévvel vetette bele magát a kutatásokba.

A rádióhullámok Moszkvától északkeletre szálltak

– Észak tundrái, a Jeges-tenger hideg térségei fölött – és elérték a kopár sziget rádióállomásának árbocantennáit. Két óra múlva újabb hullámok indultak innen délre, maguk mögött hagyva a Birranga-hegységet, a Pjaszina-mocsarat és a végeláthatatlan erdőségeket. A turini rádióállomáson kopogni kezdett a készülék, és a rádióhullámok egy rövid mondatban öltöttek testet a világoskék űrlapon.

– Van valami ismerősöd a korvuncsani evenkek közt, Vászja?

– Minek?

– Sürgős távirat a Csurilin-expedíciónak. Most ott vannak épp, a Korvuncsan csúcsán.

– Korvuncsani éppen nincs, de holnap utazik haza Bugarihtába Innokentyij. Derék legény, tesz Ötven kilométer kitérőt, főleg, ha te kéred.

– Menjünk, keressük elő! Odaadom neki ezt a táviratot.

A Nikuorak folyócska széles völgyére, háromszáz kilométerre a turini kultúrbázistól, leereszkedett a szürkület. A lankás lejtők fenyőerdőtől borzasan, komoran feketéllettek odalent. A lapos dombon, amelyet észak felől egy kerek mocsár zárt le, még egészen világos volt. A ritka vörösfenyők között négy sötétzöld sátor állt, előttük, a halványszürke rénszarvaszuzmóval benőtt, egyenes kis térségen tábortűz lobogott. A tüzet alig lehetett látni. Sűrű, barna füst terjengett a mozdulatlan levegőben, a tőzegrozmaring bódító illatával keveredve. A tűz jobb oldalán egy nagy kupacban útiládák, táskák, bálák, nyergek álltak. A tűz körül, az emberek háta mögött szúnyog és légyfelhő. A tűznél ülők a füst és a tiszta levegő határán igyekeztek tartani a fejüket, mert ez lehetővé tette a légzést, ugyanakkor megszabadította őket a szemükbe, orrukba, fülükbe mászó rovarok kitartó ostromától.

– Kész a tea! – kiáltotta egy fekete, teljesen megfüstölődött ember, és levett a tűzről egy nagy, sötétbarna folyadékkal teli vödröt.

A tűznél ülők mindegyike fölszerelkezett egy terjedelmes bögrével, és fogott egy-egy hatalmas, nehéz, tömör tunguz lepényt (sajátságos kenyérsürítmény). A legyek szürke rétegként vonták be a forró tea tetejét; a bögre peremén keresztül kellett őket lefújni. Az emberek élvezettel kortyolgatták a teát, és tőmondatokat vetettek oda egymásnak. Az odalent szétszéledt lovak kolompjainak gyér csörömpölését távoli ütemes dobogás szőtte át.

– Figyelem, elvtársak! Úgy látszik, jönnek a mieink.

A fiatalság a sátrakhoz rohant a fegyverekért. A hosszú távollét után egy expedíció részlegeinek összetalálkozása mindig ünnepélyes pillanat a tajgakutatók életében. Az alkony még nem sűrűsödött meg, amikor a vízválasztó északi lejtőjének nagy tisztásán felbukkant a sovány, elgyötört, fáradtan kaptató lovak alkotta lánc. Sűrű bozótban megtett hosszú útról tanúskodtak a kopott kötelekkel összekötözött, szakadt málhatáskák.

Lövések dörrentek. Az érkezők szabálytalan sortüzzel válaszoltak. Egy zömök, komor ember lovagolt a sátrakhoz – Szamarin geofizikus, az ingarészleg vezetője. Nehezen kászálódott le a nyeregből. Nyaka köré valami piszkos pólya volt tekerve. Fölemelte arcáról a fekete hálót, és az expedíció vezetőjéhez, a magas, simára borotvált képű Csurilinhoz lépett.

– Üdvözlöm, Csurilin elvtárs – viszonozta tompán a főnök barátságos köszönését Szamarin.

– Nagyszerű, épp a teára értek ide! Na, mi újság?

– Valami van. Csakhogy igen nagy ára van ennek. Megbetegedtem, három lovat vesztettünk.

– Mi történt magával?

– Valami undokság összevissza mart, mindenhol begyulladt a bőröm.

– Vakarta?

– Hogyne vakartam volna?! – mordult mérgesen Szamarin, válaszképpen Csurilin szemrehányó pillantására. – Az én bőröm nem olyan cserzett, mint a magáé. Nem is tudom, hogy indulok neki a következő útnak.

Csurilin elrendelte, hogy mindenki kapjon egy keveset a féltett alkoholkészletből. A jövevények is elhelyezkedtek a tűz körül. Hangosan, vidáman, egymás szavába vágva meséltek különféle kalandjaikról. Az expedíció vezetője a geofizikus mellett ült, aki, miután kiitta a teáját és harapott valamit, némileg megenyhült, és magához tért.

– Mogyeszt Afrikanovics, szomjazom a híreit!

Szamarin beszélt a megtett útról, amely széles ívben kerítette be a Dzseromo folyótól a Viljucsan csúcsáig terjedő körzetet. Az úton több mint húsz nehézségi erőre vonatkozó mérést sikerült elvégeznie.

– Mindenütt elég nagyok a pozitív anomáliák [a nehézségi erő helyi megnövekedése.] – általában hatvan, nyolcvan körül. Egy helyen háromszor is megismételtem a mérést, egymás után, kis távolságon belül. És… – a geofizikus itt szünetet tartott.

– Ne kínozzon, Mogyeszt Afrikanovics! – mondta gyorsan Csurilin.

Szamarin elégedetten fölnevetett, és folytatta:

– És az eredmény: kétszáz…

– Ohó!

– Várjon: kétszázhetven, illetőleg háromszázöt egység.

– Hol? – kiáltott fel izgatottan Csurilin.

– Amnunnacsinál… Széles, alacsony plató, sűrű mocsaras, Mojerokantól nyugatra.

– Mojerokan! Na tessék!

A beszélgetés a tűznél elcsendesült. Az újonnan érkezettek lassan elszállingóztak aludni. Csak Csurilin munkatársai maradtak ott; a négynapos állomásozás alatt kipihenték magukat, és érdeklődve füleltek, miközben a főnök a geofizikussal beszélt.

– Na, jól megkinoztam, Mogyeszt Afrikanovics – mondta Csurilin –, bocsásson meg. Menjen gyorsan pihenni. Mi itt már annyira erőre kaptunk, hogy éjfélnél előbb soha nem fekszünk le.

Szamarin vonakodva állt fel, térdelve előbb még sodort magának egy utolsó cigarettát.

Csurilin egy kis ideig figyelmesen nézte a fáradt, duzzadt arcot.

– Jó a geofizikusnak, Mogyeszt Afrikanovics – szólalt meg azután –, pontos adatok, világos válaszok állnak a rendelkezésére, mint önnek is.

– Csakhogy megtalálta, mit irigyeljen!

Csurilin arca komoly maradt.

– Csak összehasonlítottam a munkánkat. Engem egészen lenyűgöz a geofizika hatalmassága! Magam rossz fizikus vagyok, és még rosszabb matematikus. Lehet, hogy ezért képzelem a maga területét is – mint minden ismeretlen tudományágat – jóval jelentősebbnek a magaménál. Ha csak ezt nézi: egy kijelölt ponton fölállítják a Stückrath-féle készüléket [ingával ellátott műszer, a nehézségi erő legjelentéktelenebb változásait is méri.]. Benne ütemesen leng két rövid, súlyos inga, kis tükrökkel fölszerelve, amelyek visszaverik a pöttömnyi lámpákból jövő fényt. És ez minden. A továbbiakban pusztán az ingalengés időtartamának a csillagászati órák – a kronométerek – járásával való egyezését kell figyelemmel kísérni. Persze mindenekelőtt – kapott észbe Csurilin – gondosan be kell szabályozni a készüléket, csillagászati megfigyeléseket kell végezni az órák pontosságának ellenőrzése céljából. De végeredményben milyen zseniálisan egyszerű az egész! Az inga leng, és alig érzékelhetően reagál a nehézségi erő nagyobb vagy kisebb voltára az adott helyen. A geofizikus kezében ez láthatatlan mesebeli kard, amely néhány kilométer mély sebet ejt a hegyi kőzetek óriási testén, szem, amely elérhetetlen föld alatti mélységekbe hatol.

Szamarin a lángokba hajította a csikket, és elnevette magát.

– Én pedig, épp ellenkezőleg, nagyon is világosan látom magam előtt a geofizika minden tehetetlenségét, a megoldatlan kérdések tömkelegét, módszereink tökéletlenségét. És a maga geológiája az én szememben sokkal világosabb, sokkal hatalmasabb tudomány, amelynek mérhetetlenül nagyobb mennyiségben állnak rendelkezésére a tények… Na megyek, alszom egyet.

A geofizikus távoztával a tűznél csend támadt. A lángoszlopot a magasban csillagok koszorúja övezte, alig hallhatóan sisteregtek a füstölők, és kérlelhetetlenül siránkoztak a szúnyogok. A völgyből, mint eddig, a lovak kolompjainak csörömpölése szállt.

– Makszim Mihajlovics, lehet, hogy a geofizikus könnyedén meg tudná oldani azt, amin mi annyi ideje kínlódunk? – kérdezte óvatosan egy fiatal geológus.

Csurilin szomorkásan elmosolyodott.

– Nem ilyen értelemben beszéltem az imént a geofizika hatalmáról. Gyémántlelőhelyeket keresünk. Miért keressük őket éppen itt? Öt éve az igazgatónk figyelt föl elsőnek az itteni vidék és a Dél-afrikai-fennsík meglepően hasonló geológiai szerkezetére. Ott is, itt is nehéz, mélyrétegi kőzetek óriási kitörései szakadtak a felszínre. Szergej Jakovlevics szerint ezek a kitörések egy időben zajlottak le nálunk és Dél-Afrikában, ahol az óriási mélységben összegyűlt gázok hatalmas robbanásaival fejeződtek be. Ezek a robbanások a kőzettömegben rengeteg szűk kürtőt vágtak, amelyek a gyémánt lelőhelyei. Kap és Kongó között több száz ilyen kürtőről van tudomásunk, de kétségtelen, hogy nagy mennyiségben rejtőzködnek még ilyenek a Kalahári-sivatag homokja alatt is. Az egész világnak elegendő lenne ennyi gyémánt. Tudja, mennyire nélkülözhetetlen a gyémánt az iparban, a mi munkánk szempontjából pedig a fúrásokban. A nagy társaságok felvásárolták az összes lelőhelyet.

A több tucat gazdag kürtőből csak ötben folyik gyémántkitermelés, a többit magasfeszültségű vezetékkel kerítették be, és őrök vigyázzák. Érthető is: ha az összes lelőhelyet átengedik a kitermelés céljaira – igen nagyot esne a gyémánt ára. A Szovjetunióban eddig még egyetlen valamirevaló lelőhelyet sem sikerült találni, és ha itt most mi fel tudnánk tárni ilyen kürtöket, maguk is megérthetik, mennyire fontos lenne ez! Itt minden csodálatosan emlékeztet Dél-Afrikára, kivéve a gyémántot – van platina is, vas is, nikkel is, króm is; a Közép-szibériai-fennsík ásványosodása ugyanolyan jellegű, mint a dél-afrikaié. Szergej Jakovlevics észrevette, hogy Dél-Afrikában azokat a körzeteket, ahol gyémántkürtőkre bukkantak, a nehézségi erő pozitív anomáliái jellemzik. Ezeken a helyeken nagyobb a nehézségi erő, mert a mélyből a felszín felé súlyos, tömör kőzetek – periodit [mélyretegi vulkanikus közetek, legnagyobbrészt (ultrabázisos) olivinból állnak.] és grikvait – tömegei emelkednek. Az anomáliák a százhúsz egységet is elérhetik. Itt, még az ingával végzett munkálataink első évében, rögtön negyventől százig terjedő anomáliákat észleltünk, most pedig… most a háromszáz egységnyit is elérik. Ez azt jelenti, hogy itt nagy mennyiségű nehéz kőzet gyülemlett fel. De a kérdés megoldása még messze van. Az inga bebizonyította a Dél-Afrikával való hasonlóság még egy vonását, és közvetve olyan körzetekre utal, amelyekben lehet, hogy gyémántlelőhelyek vannak. Azt mondom, „lehet”, de hiszen ugyanannyi az esélyünk arra is, hogy ne fedezzük fel őket. Dél-Afrikában könnyű kutatni – ott száraz sztyeppék vannak, majdnem teljesen növénytakaró nélküliek, erélyes alámosásokkal. Az első gyémántokat is folyókban találták. De itt minálunk – a tengernyi erdő, mocsarak, a talaj örök fagyossága, ami gyengíti az alámosás erejét. Minden bezárul. És egyelőre háromévi munka után ugyanott tartunk, ahol a kezdet kezdetén: van egyetlen titokzatos grikvaitdarabunk, amit a Mojero folyó hordalékában találtunk! Ez a kőzet gránátkő, olivin és diopszid keveréke, és csak kerekded darabok formájában, a gyémántkürtőkben lelhető fel, a kék talajban, amely gyémántot is tartalmaz. És már most bejártuk az egész felső Mojerót, a medence rengeteg forrását és kis folyóját átkutattuk…

A kialvó tűz körül abbamaradt a beszélgetés. A beszélgetők egyenként elszállingóztak. Csurilin mélyen elgondolkodva ült. A láng utolsó fellobbanásai vörös fényt vetettek száraz indián arcára. Vele szemben, málhatáskájára könyökölve, békésen szopogatva a pipáját ült a fekete szakállú, cigány képű munkatársa, Szultanov.

A Nagy Medve merőkanala elhajlott a fekete égen,beköszöntött a késő éjszaka.

„A tábori idény végéig már csak egy hónap maradt – gondolta Csurilin –, még egy rövid út… És ha újra eredmény nélkül térnénk vissza, a munkát leállítják. Az ilyen végeérhetetlen, erdős hegyekbe több tucat részleg kéne, no meg több évtizedes kutatómunka. Mindenesetre fenn kell tartani az expedíciót, amíg csak lehet, kis csoportokra kell osztani, hogy minél több útvonalat bejárhassanak.”

A déli lejtön apró kövek görögtek. Csurilin és segédje a fülét hegyezte. A rejtélyes zaj közeledett. Aztán a sötétből a tűz fénykörébe nyúlt egy kutyapofa, hegyes, meredező fülekkel. A hátas szarvas nehéz légzése hallatszott. A tűzhöz egy evenk lépett, kezében pálma, [nehéz, hosszú nyelű szekerce.] melyre támaszkodva könnyedén leugrott a szarvas hátáról, a szarvas pedig azonnal lefeküdt. Az evenk kerek arcán mosoly ömlött el. A főnök felől tudakozódott, majd átnyújtott Csurilinnak egy hatalmas pecsétviasszal lezárt borítékot.

Csurilin köszönetet mondott a hírhozónak, meghívta egy kis harapnivalóra, és két teakockát ígért neki. A tüzet megpiszkálva, felbontotta a borítékot, és – széthajtogatva a kék papírlapot – elolvasta. Szeme összeszűkült, és gonosz fény gyúlt ki benne.

Szultanov figyelmesen nézte, és félhangon megkérdezte:

– Rossz hír, Makszim Mihajlovics?

Válasz helyett Csurilin átnyújtotta neki a lapot. Szultanov elolvasta, és köhögni kezdett, félrenyelve egy túlságosan mélyre sikerült szippantást. Mindketten hallgattak. Aztán Szultanov, elnézve a tűz fölött az éjszakába, halkan így szólt:

– Nos, vége hát…

– Meglátjuk! – válaszolt Csurilin. – Hallgatni fogunk, Arszenyij Pavlovics.

Fogta a táviratot, és bedobta a tűzbe. Aztán leültek a tűz mellé. Szultanov elővett egy darab papírt, és számításokba kezdett. A reggelre odakészített tűzifa mind elégett, mire Csurilin és Szultanov felállt a kialvó tűztől.

Másnap hajnalban, még virradat előtt mindenkit fölkeltettek. A két karaván más-más irányba indult. Az egyik huszonnyolc lóval, hosszú láncban húzott a fenyők között a Nikuorak völgyében, és vidám énekszóval délnek tartott, hazafele. A fönnmaradó négy ember – Csurilin, Szultanov, Pjotr, a munkás, és Nyikolaj, a kísérő, öt, a végsőkig megpakolt lóval – két búcsú sortüzet adott, pár percig a távozók után nézett, és ereszkedni kezdett a dombról az ellenkező irányban. Ott, az egyformán elmosódott hegyek sora mögött, a magas plató cédrusai feketéllettek a Lülüktakan csúcsán…

A málhakaraván mozgása a tajgában, a menetelés a felderítetlen területeken, a földrajzi térképek „fehér foltjain” keresztül… Azt hinnéd talán, az ismeretlen térségek meghódítása valami romantikusabb dolog! Valójában csak körültekintő szervezés és a kemény fegyelem biztosíthatja a hasonló vállalkozások sikerét. Ez pedig azt jelenti, hogy általában nem történik semmi előre nem látható: napról napra nyúlik a kimért, egyhangú, nehéz munka, órákra előre pontosan kiszámítottan. Az egyik nap többnyire csak a leküzdött akadályok számában, a megtett kilométerekben különbözik a másiktól. A nehéz menetelésben a lélek alszik, az új tájak benyomásai elsiklanak mellette, alig érintve az érzelmeket, és gépiesen rakódnak le az emlékezetben. Aztán, könnyebb napokon vagy az esti pihenő után, de még inkább a menet befejeztével, az emlékezetben kialakul az átélt események láncolata. A természet közelségének érzete a kutatót gazdagítva, arra készteti, hogy gyorsan elfelejtse az összes kényelmetlenséget, és újra magához csábítja, hívja.

Forró napok köszöntöttek be. A nap nehéz, sűrű hőséget árasztott a mocsarak puha, mohos felületére. Fénye homályosnak hatott a rothadó moha nedves kipárolgásától. A tőzegrozmaring átható illata az erjedt fűszeres boréra emlékeztetett. A hőség nem csapott be senkit: a természettel való hosszú együttlét kifinomította az érzékeket, amelyek kitalálták, hogy közeledik a rövid északi ősz. Alig észrevehető jelei mindenütt ott voltak: a vörösfenyők enyhén megbámult tűlevelein, a nyír és a berkenye bánatosan lecsüngő ágain, a fagombák kalapkáin, amelyek elvesztették bársonyos üdeségüket…

A szúnyogok csaknem teljesen eltűntek. A legyek azonban, mintha csak a közelgő véget éreznék, csillogó vörösesszürke felhőket alkotva tomboltak.

Csurilin kis karavánja már régóta haladt Horpicsekan kiterjedt mocsaraiban.

A tajga szívében fülledt mozdulatlanság uralkodik. A tolakodó rovarokat elhajtó szél itt ritka és kívánatos vendég. Menet közben még nem is olyan rettenetes ez a rovarhad – felhőként gomolyog a vándorok nyomában. De ha meg kell állni, hogy megvizsgáljanak egy kőzetet vagy följegyezzék megfigyeléseiket, vagy fölsegítsenek egy elbotlott lovat – a légyfelhő azonnal betakarja őket, izzadt arcukba tapad, a szemükbe, orrlyukaikba, fülükbe, a gallérjuk mögé mászik. A ruha alá is beférkőzik, szétmarja az ember bőrét az öv alatt, a térdhajlatokban, a bokáján, az ideges és türelmetlen embereket még meg is ríkatja. Ezért aztán sajátságos „katalizátor”, az esetleges megállások alkalmával feszített tempót diktál a munkában, és a minimumra csökkenti az egy helyben maradás idejét. És csak hosszasabb pihenés közben, amikor füstölőket állítunk fel vagy sátrat verünk, van lehetőség arra, hogy a megtett utat ráérősen átgondoljuk.

Cuppogtak a lovak patái, meg-megcsikordultak a málhaszíjak és a gyűrűk a nyergeken. Előttük az óriási mocsár a kigőzölgések zöldes ködfátyolába burkolódzott, kiszáradt vörösfenyők megdőlt törzsei magasodtak a ritka, csenevész fenyők fölé. Az elmélyült csendet, amelyben a csapat haladt, néha bágyadt szitkozódás törte meg, egyik vagy másik lónak címezve. A lovak egyébként jól összeszoktak a tajgával a nyáron, így lelkiismeretesen szolgáltak. Láncban mentek, lehorgasztott fejjel, mindenféle kantár nélkül. Az evenk Nyikolaj, puha, nedves nemezcsizmájában, bottal a kezében, berdánpuskával [nagy űrméretű, egylövetű puska, amely a múlt században a cári hadseregben volt rendszeresítve. Még az első világháborúban és a polgárháborúban is használták.] a vállán, valahogy különlegesen szétterpesztve térdben behajlított lábait, gyorsan tipegett az élen.

Leghátul ment Szultanov a terepfelvevö felszereléssel. Kinyitott jegyzetfüzetébe verejtékcsöppek hullottak, ráragadtak a legyek, elmosódott rózsaszín vérfoltokat hagyva maguk után a papíron.

– Messze van még Horpicsekan? – tette föl Csurilin a kötelező esti kérdést a kísérőnek.

A hideg éjszakában mindenki közelebb húzódott a tábortűzhöz, amelyet egy kicsi, száraz dombon raktak.

– Nem tudom, a mieink ott nem jársz – felelte a kísérő. – Gondolsz, nagyon messze nincsen. Csurilin és Szultanov összenézett.

– Húsz napja keringünk Amnunnacsi körül – mondta halkan Szultanov. – Valójában a Horpicsekan – az utolsó kis folyó.

– Igen – helyeselt Csurilin –, több kapaszkodó nincs. Az egész Amnunnacsi egyetlen láp vidék, alacsony, lapos fennsik. Ha a Horpicsekanban sincs semmi, üres kézzel kell visszafordulnunk. És még akkor is ló nélkül maradhatunk, és itt érhet bennünket a tél.

Csak másodnap sikerült eljutni a titokzatos Horpicsekanhoz, a sötét vizű, semmiről nem nevezetes, tekervényes partjai közt sebesen áramló folyócskához. A magas, alámosott partszakaszokról csaknem a vízbe lógtak a sűrű fű durva fonatai. A három méternél nem szélesebb folyócska mély volt.

A fűz és a fagyal rosszul égett, a tűz sistergett, és erősen füstölt, elűzve a legyeket. Ez a kényelmetlen szálláshely döntött. De mit adhat a mély, mocsaras kis folyó, ahol nyoma sincs őskőzeteknek? Még hordalékot – amely a folyó felső folyásánál lévő kőzetek összetételét mutatja – sem lehetett kitapogatni az ingoványos, iszapos fenéken.

Ezen az estén nem világított a hold a sötét mocsár felett: a Horpicsekan elérése egybeesett az időjárás változással. A kevés, homályos fényű csillag fölragyogott, majd kihunyt, mutatta a láthatatlan felhők vonulását. Éjfélre a hallgatag mocsár megélénkült – feltámadt a szél. Szemerkélni kezdett az eső.

Reggel a hideg köd gyorsan felszállt: ez esős időre vallott. Nap nélkül a szomorú vidék még komorabb lett, a rőt mocsár megszürkült, a Horpicsekan vize egészen feketének hatott.

Szultanov egy hosszú póznát döfött le a vízfenékre.

– Víz alá kell merülnünk!

Kitapogatva egy tenyérnyi helyet, ahol a botot a híg agyagon át megtámaszthatta valami kőnek, Csurilin elsőként vetkőzött le, és vetette magát a jeges vízbe.

– Itt van három kő! – kiabált, kimászva a partra.

– Szaladok a sátorba felöltözni, különben megesz a légy. Gyerünk, Arszenyij Pavlovics!

– Szenes pala és diabáz [kiömlött mélyrétegű őskőzet, a bazaltláva megfelelője.] – mondta Szultanov, amikor pár perc múlva bekukkantott a sátorba.

– Mindig ugyanaz!

– Nem, képtelen vagyok félbehagyni a munkát!

– Csurilin Szultanovra nézett. – A Horpicsekan fölső végéhez megyünk, Amnunnacsi szívébe. Van egy előérzetem: ott lesz valami. Vagy az egész eddigi mesterkedésünk nem más, mint az elérhetetlen utáni hajsza… Ne vesztegessük az időt, málházzuk föl a lovakat.

– Huh, de elegem van! – nevetett Szultanov, miközben átkötötte a bálába tekert sátrat. – Gondolja csak meg, hányadik hónapja! Este kitekerni, szétszedni, reggel összetekerni, visszakötözni. És ez így megy minden áldott nap…

Hat napja ment a karaván északkelet felé a szakadatlan szemerkélő apró szemű esőben. Az emberek, a téli evenk nomádtáborok nyomai is eltűntek már: a kis csapat egyetlen darab kivágott fát sem talált az útján. A Horpicsekan felső vége egy apró, sűrű fenyőerdő csészéjében rejtőzött. Mielőtt bebújt volna a bozótba, Csurilin hátrapillantott, és maga mögött látta majd az egész utat, amit az utóbbi két napban megtettek. A néhány órára kitisztult levegőben nedves pára rezgett, kísérteties jelleget adva a mocsár széles síkjának.

Csurilin és társai fülelni kezdtek: a mocsáron két nagy jávorszarvas vágott át. Nyugodtan lépkedtek, nem látták az embereket. Az állatok lassan mozgatták hosszú lábaikat, de a lendületes léptek könnyedén és sebesen vitték a hatalmas testeket az ingoványon, a vízzel átitatott moharengetegen. Az első jávorszarvas hátrahajlította óriás szarvait, fölszegte a fejét, és valami megvetésfélével tekintett szét birodalmán. Az állatok most a kiszáradt vörösfenyők egyenetlen, szürke fésűje mögé kerültek.

– Látni is bosszantó! – szólalt meg Szultanov.

– Ilyen hosszú lábakon semmiféle mocsár nem rettenetes. Naponta kétszáz kilométert is megtennék így!

Keserűen nézett le nehéz csizmákba bújtatott lábára.

Csurilin fölnevetett, a kisérö arca is széles mosolyra derült, noha nem értette, miről beszélnek.

– Itt legalább hús lesz! – mondta vidáman az evenk.

Az aggodalom érzése nem hagyta el Csurilint. Valójában már nincs idejük. Már a visszatérésre szánt időt rövidítik meg azzal, hogy továbbra is előrehaladnak. És a kis csapat mégis egyre mélyebbre hatolt a nagy folyókról távol eső, lakatlan mocsarak belsejébe.

Amnunnacsi közepe egészében megfelelt az evenkek adta elnevezésnek: tökéletesen fátlan, zsombékos, száraz fűvel borított sikság volt, sárgásszürke felületén mohás tisztások sötét foltjai rajzolódtak ki. A síkság fokozatosan lejtett, a távolban egy alig látható alacsony erdő fogta körül kefeként. A láthatárt csak balra zárta le egy egyenes, feketéllő csík: ott a táj láthatóan meredekebbé vált, a távolban pedig hegyek látszottak. Az eget hamarosan egyenletes ólomszürke takaró vonta be, újra cseperegni kezdett az eső. A nehezen járható mocsaras – amelyben a négy ember szinte elveszett – óriási kiterjedésével rájuk nehezedett, nyomasztotta őket, az emberi erő végességéről való gondolatokat ébresztett bennük. Akármennyire is ki akartak jutni ebből a fogságból, csak hetek, hónapok szabadíthatták ki őket. És Szultanov nem véletlenül irigyelte a jávorszarvasokat: a legerősebb ember, a legedzettebb láb sem tudott itt napi harmincezer lépésnél többet megtenni, ezen a puha mohaszőnyegen, a cuppogó sárban, a lábába kapaszkodó fű és tőzegrozmaring szorításában. De ha egyszer félmillió lépés kell, hogy kijuss erről a mocsaras vidékről, kiabálhatsz, vergődhetsz a kétségbeesésben, hívhatsz, akit csak akarsz – semmi nem segít. Harmincezer lépés, és egyet se hibázhatsz el. Másképp a zsombékok, a gyökerek, a törmelékek kőtömbjeinek rései közé zuhansz, megreccsen a törékeny csont – és az maga a pusztulás.

A karaván derékszögben balra fordult, a Mojero távoli völgye felé. Az esőfüggöny mögött semmit se láttak, egész napon át csak az iránytűre támaszkodva mentek. Csurilin és Szultanov alig váltottak szót, a munkás és az evenk szintén hallgatott. Éjszaka szánalmasan csengtek a lovak kolompjai, az éhes lovak a sátrak körül toporogtak. Néha rövid, rekedt szarvasbőgés hallatszott – megkezdődött a hímek őszi viadalának ideje…

Az imént vágott kis ösvény kanyarulatában Csurilin meglátta a megálló karavánt. A lovak csoportba verődtek.

– Makszim Mihajlovics, jöjjön gyorsan! A Holló megsérült! – kiáltotta kétségbeesett hangon Pjotr.

Csurilin odament. A fiatal hollófekete lovat már megszabadították terhétől és a nyeregtől, és most oldalt álldogált. Bőrén erős remegés futott végig, hátsó lábai behajlottak.

Hirtelen mindkét lába alatt beszakadt a talaj – és horpaszával egy tuskóra esett – magyarázta komoran Szultanov.

A vér széles sugárban ömlött a Holló bal hátsó lábából. A ló megingott, és gyorsan lefeküdt.

– Mit tegyünk, Arszenyij Pavlovics? – kérdezte Csurilin, miközben a sebet vizsgálgatta.

– Mit lehet itt tenni? – Szultanov elfordult, és félreállt. – Csak hát én képtelen vagyok…

Az állat iránti szánalom fájdalmasan hasított Csurilinba. De a karaván vesztegelt. Csurilin, kissé elsápadva, fogta a berdánpuskát, és felhúzta. A puska csöve lassan emelkedett a Holló füléhez. Pjotr, aki kis híján megdermedt a szomorú mozdulatlanságban, hirtelen kiszakította magát állóhelyéből, és a fegyverbe kapaszkodott.

– Makszim Mihajlovics, ne lőjön! Én azt mondom, a Holló meggyógyul, és magától utánunk fog jönni…

Arcán végigfolytak a könnyek.

Csurilin szívesen tett eleget Pjotr rimánkodásának. A terhet, amit a Holló vitt, megosztották három másik ló között, a nyerget pedig feltették a negyedikre. A Holló ott feküdt, és nyakát nyújtogatva nézett a távolba vesző karaván után…

Jobbra, a meredek buckánál a füzes elmosódott, világos sarában egészen észrevétlenül egy patak bukkant elébük.

– Kövek, Makszim Mihajlovics! – És Szultanov a patak közepén levő kis magaslatra mutatott.

Nagy, kerek, vörös vasréteggel bevont kavicsok csillogtak a vízben.

– Megnézem őket. – Csurilin a folyócskához lépett. – Maga pedig mondja meg Nyikolajnak, hogy ma sötétedésig megyünk.

Szultanov a kísérőhöz sietett. Az evenk a rendelkezés hallatára komoran bólintott, és kijelentette, hogy maga is tudja, sietniük kell.

A folyó felől Csurilin hangja szállt:

– Állj, Arszenyij Pavlovics!

Szultanov szíve szaporábban kezdett verni. Visszarohant. Csurilin egy kődarabkát lóbált, és izgalmában egyetlen szót se tudott kinyögni. Szó nélkül nyújtotta át Szultanovnak a letörött darabot, maga pedig lázasan hajigálta egymás után a partra a nyálkas görgelékköveket. Szultanov a kőzet friss hasadását nézte, és örömében megremegett. Vérvörös piropkristálykák ütköztek ki a tarka felületen olivin és diopszidszemcsék olaj barnás és kékes zöldjével keverten.

– Grikvait! – rikkantott Szultanov.

És mindkét geológus vadul nekiesett a partra dobott kavicsoknak. A csúszós, tömör kőzet nehezen engedett a kalapácsütéseknek. Minden újabb hasadás nyomán ugyanaz a tarka, durva szemcsés felület tűnt elő. Szultanov a folyóba gázolt újabb kövekért, és csak amikor másfajta törésfelületre akadtak – sötét, majdnem fekete felületen zöld kis pontok –, egyenesedett ki végre Csurilin, és törölte le arcáról az izzadságot.

– Uh! – sóhajtott Szultanov. – Szinte minden kavics grikvaitból van. És mi ez, ha nem kimberlit?

– Én is úgy gondolom, hogy az – erősítette meg Csurilin. – Az intrúzió [olvadt kőzetek – magma – behatolása a repedésekbe, lyukakba vagy a rétegek közé a föld egyes területein.] megmaradt részéből. Csurilin cigarettát sodró keze remegett.

– Ez nem lehet hordalékkavics, Arszenyij Pavlovics – mondta halkan és ünnepélyesen. – Ezek a görgelékkövek itt túl nagyok egy ilyen kis patakocskához.

– Tehát a patak kimosta… – Szultanov bizonytalanul megállt…

– … a grikvait eluviális hordalékát! – fejezte be határozottan Csurilin. – Emlékezzék csak, hiszen az afrikai kürtőkben is vannak görgelékkőszerü grikvaittörmelékek, amelyek a kitörés során váltak kerekké.

Csurilin arcán, annyi nap után először, széles és fénylő mosoly ragyogott fel.

– Ú-úgy… – mondta elnyújtva Szultanov. – Szóval, a patak felső végéhez kell eljutnunk, oda, ahol a fenyőrelka [erdős domb a mocsár közepén.] van… Visszafordulni! – adta ki a parancsot az odaérkező Nyikolajnak és Pjotrnak.

Az evenk, szemét összehúzva, figyelmesen fürkészte főnökei örömtől sugárzó arcát, Pjotr pedig megpaskolta Fakó farát:

– Megyünk a Hollóhoz, tökfej!…

Nagy recsegéssel dőlt le a kivágott fenyő, aztán a másik is. A sötét erdő csendjében csak úgy visszhangzottak a fejszecsapások.

Az elfáradt emberek leültek, és rágyújtottak.

– A Holló rendbe fog jönni, csak most még sántít – közölte Pjotr, aki elment a lovakat megnézni. – Mit mondtam?… Csak lesoványodnak a lovacskák, egészen elsorvadnak – az összes fű kiszáradt.

Az este leszállt köd reggelre egybefüggő zúzmaratakarót alkotott. A mocsár szikrákat hányt, csillogott-villogott. A fenyők alatt sötét volt, mint eddig. A félhomályban gombával benőtt, kidöntött fatörzsek tornyosultak. A gombák hullámos fodorként meredeztek a tuskókon és a gyökereken, a vörös, a zöld és a sárga minden lehetséges árnyalatában pompáztak, és rothadásszagot árasztottak, éjszakánként pedig alig észrevehetően foszforeszkáltak. A dombon baglyok fészkeltek. A dülledt szemű, kíváncsi madarak szürkületkor az ágakon trónoltak a tábor közelében, és oldalra hajtva fejüket, fényes sárga szemükkel figyelték az embereket. Éjjel szívet tépő kiáltozásuk szállt az ágak sűrűjében, a mocsárból jövő szarvasbőgéssel feleselve.

Az emberek egészen beásták magukat a földbe, csak néha szakítottak egy kis időt az alvásra vagy a táplálkozásra, aztán újra nekiveselkedtek csákányaikkal a kemény és ragadós agyagnak. Nem volt elegendő szerszámuk. Az örökké fagyos talajjal nehezen boldogultak. Csak az óriási tüzeknek adta meg magát, amelyeket a surfokban [kútszerű kutatóvágat.] raktak. De akkor meg a másik ellenség jött elő – a víz. Két vágatot abba kellett hagyni: a füzesekbe vezettek, és abban a pillanatban megteltek vízzel.

Csurilin úgy számított, hogy két-három méterre a felszín alatt talál majd elsődleges kőzeteket. [kemény alap a porhanyós, fiatal hordalékok alatt.] De még ezt a jelentéktelen mélységet is csak rettenetes erőfeszítéssel tudták elérni.

Még egy vágatot csináltak a domb legmagasabb pontján. A tűz füstje betöltötte a fenyőligetet, szétterült a bársonyos ágak fölött, hosszú, kékesszürke nyelvként nyúlt ki a mocsár fölé, és a messzeségben a hideg, nedves sötétségbe olvadt.

A kísérő még egy száraz fenyőtörzset hozott a vállán, a tűzre dobta, és határozott léptekkel Csurilinhoz ment.

– Főnök, beszélni kell. A lovak hamarosan elpusztulsz, a mienk szintén elpusztulsz. Liszt kifogysz, olaj kifogysz, vadászat jártam nem tudok, kell dolgozz. Rossz, nagyon rossz dolog, kell menni gyorsan!

Csurilin nem szólt. A kisérő csak az ő gyötrő gondolatait mondta ki fennhangon.

– Makszim Mihajlovics – javasolta hirtelen Szultanov – hadd vigyék el Pjotrral a lovakat, mi ketten meg bevégezzük a vágatot. Úgyis csak két emberre való szerszámunk van. Aztán majd utánuk megyünk tutajon, a folyón…

Csurilin gyorsan a segédjéhez lépett, figyelmesen nézte annak lesoványodott, fekete szakállal benőtt arcát, a füsttől és a kialvatlanságtól vörös szemét, és elfordult…

– Maguk menjenek az összes csomaggal egyenesen Szottirba – mondta pár perc múlva nyugodtan a kísérőnek meg az elkomoruló Pjotrnak. – Ott a faluban adják le a lovakat. Mindent megbeszéltünk még a tavasszal a sarki állomás főnökével. Adok egy levelet, hogy lássák el magukat élelmiszerrel, Pjotrot pedig vigyék el Dzsergalahba. Ott készít egy csónakot, és bevár bennünket. Lehet, hogy egészen a repülőtérig el tudunk menni tutajon a Hatangán. Nyikolaj Szottirban megkapja az élelmet, a pénzét meg most kiadom, hogy utána haza tudjon menni. Amint a Mojeróhoz érnek, az összes élelmiszert, amit be tudtak szerezni, hagyják jól látható helyen. Az utat pedig jelöljék meg jelzőrovásokkal, mi majd azok után megyünk. Mennyire van ide Szottir?

– Nem tudom. – Az evenk a fejét csóválta. – Háromszáz kilométer lesz körülbelül mégis.

– Na látja, a Mojero meg ötven.

– Nem, itt neked Mojero menni nem szabad: nagyon nagy zuhogó sok. A hegyeken át, az az oldal mész, akkor marad csak kicsi zuhogó.

– Na, száz kilométer?

– Száz-e, százhúsz mégis inkább lesz…

A fenyődomb egészen kihalt és csöndes lett. A sátrat elvitték, a helyébe fenyőágakból egy kunyhót építettek. Az előtte égő tűz alig füstölgött az esőben.

Szultanov éjjel a hidegre ébredt. Egész teste hasogatott. Rettenetesen nem akaródzott fölkelnie, egyszerűen lehetetlennek érezte, hogy megmozdítsa a kezét. Óriási erőfeszítéssel fölemelkedett, és felköltötte Csurilint. Az gyorsan fölpattant, ivott egy üres teát, és a sötétben az aknacsákány után kezdett tapogatózni, ami valahol a tűz mellett hevert.

A lángnyelvek futkosni kezdtek, az új adag tűzifától föléledt a tűz. A vágatban, amely már elérte a két és fél méter mélységet, vaksötét volt. Csurilin találomra csapkodott a csákánnyal, az agyaggöröngyöket kezével egy vödörbe kotorta, amelyet Szultanov egy kötélen időnként felhúzott.

A geológusok nem olvasztották meg a fagyott talajt tűz segítségével, mert attól tartottak, hogy elönti őket a víz, inkább dolgoztak a fagyos földben, kínzó lassúsággal, de biztonságosabban. A víz már így is negyedéig megtöltötte a gödröt, és minden csákányütést hangos csobbanás kísért.

Csurilin néha úgy érezte, már sok éve dolgozik ebben a szűk, nedves gödörben görnyedve. Régóta nem hall mást, csak a kőzet visszhangos kongását, a vödör csörömpölését, és már régóta nem csinál mást, mint összehorzsolt, dagadt ujjaival a folyós, jéghideg sárban vájkál.

– Elég lesz, már huszonöt vödörrel ásott ki. Most rajtam a sor! – kiáltotta odafönt Szultanov, éppen abban a pillanatban, amikor Csurilin úgy érezte, nem tudja többször fölemelni a csákányt.

Lábával és kezével a gödör oldalának támaszkodva kimászott, és lerogyott a nedves agyagra.

Szultanov eltűnt a mélyben, fojtott hangja hallatszott csak:

– Ez igen! Magának aztán van ereje, Makszim Mihajlovics! Már csak negyed méter maradt, már csörögnek is az apró kövecskék… Nem, ez megint csak agyag.

Ugyanakkor Szultanov érezte, hogy ez valahogy másfajta agyag: tömör, de nagy darabokban válik le; az engedetlen, ragacsos csúszósság eltűnt.

Csurilin fel-felhúzta a vödröt, és az agyaghegyecske nőttön nőtt. Már a vége felé közeledett a hosszú őszi éjszaka, amikor gyönge, rekedt hangon kiáltott ki a vágatból Szultanov:

– Megvannak a kövek! Itt egy nagy, húzza fel!

Csurilin az utolsó vödör agyagot hihetetlen nehéznek találta. Kivette a ragacsos, hideg és súlyos kőzetdarabot, és a tűznél a kalapáccsal kettéhasította. A sötét, fénytelen kőzet a pislákoló láng fényében semmiben sem különbözött az utuk során már halálosan megunt diabáztól.

– Na, mi az? – kérdezte türelmetlenül Szultanov.

– Nem tudom, sötét van – felelte Csurilin, nem akarván elkeseríteni a társát, és a kőzetdarabkákat a kiásott agyagkupacra hajította. – Jöjjön ki, aludnunk kell. Hat óra, mindjárt megvirrad.

Jó lett volna sokat, nagyon sokat aludni. De az idő kérlelhetetlenül haladt; kilenc órakor már mindkét geológus talpon volt, és sovány reggelijét készítette.

– Akármilyen nehéz is a munka, az élelmiszeradagot csökkentenünk kell – mondta borúsan Csurilin. – A zsákban már alig van liszt.

Szultanov fölnevetett, hallgatott egy kicsit. Aztán a teásbögrét fölemelve, ünnepélyesen szavalni kezdett:

– „Biztos halál vár, s az aki… minket e borzalmas hőstettbe hajszolt – vaskeblű és szív nélküli…”

– Még borzalmasabb, hogy minket senki nem hajszolt. Még. panaszkodnunk sincs kire.

– Úgy van, az ördögbe is, voltaképpen ki tart itt bennünket? – kérdezte halkan, fejét lehorgasztva Szultanov.

A bajtársak lassan vánszorogtak a vágathoz. Szultanov hirtelen erősen belekapaszkodott ujjaival Csurilin könyökébe.

– Makszim Mihajlovics! Sárga föld!

A kiszedett földkupac tetején valami különös, szemcsés és ugyanakkor tömör, vörösessárga árnyalatú agyaggöröngyök hevertek. Csurilin gyorsan fölkapta az éjszaka kettéhasitott követ. Nehéz, zsíros tapintású kékesfekete kőzet volt. Külső rétege puha és világosabb, kékesszürke árnyalatú.

– Vizet, Arszenyij Pavlovics, jó sok vizet! – suttogta Csurilin. – Az elöntött vágatból hozzunk. Öntse ki a teát, vigye el az ördög! Másik vödör kell! Kezdje meg a sárga föld kimosását a teknőben, én meg a kőtörmelékekkel foglalkozom.

– Talán… – kezdte Szultanov.

– Várjon! – vágott közbe Csurilin.

És mint aki csöppet se izgul, kényelmesen mosogatni kezdte a kemény fekete kőzet minden darabkáját, megtisztogatva a porhanyós kéregtől és a sártól.

A geológusok az égadta földön mindenről megfeledkezve, belemélyedtek a munkába. Csurilin váratlanul fojtott kiáltást hallatott, és mellényzsebéből villámgyorsan egy összehajtható nagyítót kapott elő. Szultanov eldobta a kalapácsot, és odarohant. A kis kőzetdarab kékesfekete alapján majdnem egymás mellett három áttetsző, borsószem nagyságú kristály ült. Oldallapjuk háromszögletű síkjai nem voltak egészen simák, de annál fényesebben csillogtak. Minden kristályban alapjával két négyoldalú gúla egyesült. A geológusok le nem vették a szemüket a kristályokról. Az erdő mély csöndjében csak a két ember szaggatott lélegzése hallatszott.

– Gyémánt, gyémánt! – Szultanov torkát görcs rántotta össze.

– Igen, szabályos oktaéderek, mint Dél-Afrikában – szólt Csurilin. – Víztiszta fényű, ha nem is kékes. Az ottani nómenklatúra szerint – az első osztályú gyémánt második legjobb fajtája; az úgynevezett első legjobb – a kapi. Nos, Arszenyij Pavlovics, bevégeztük a munkánkat. És ön… Csurilin nem mondta végig, csak megszorította Szultanov agyaggal összekent kezét. Az fáradtan ereszkedett le a sárral befröcskölt, letaposott tőzegrozmaringra.

– Tehát ez a vöröses agyag a „yellow ground” – az afrikai bányák sárga földje – mondta Csurilin, – a gyémántkürtő legfelső és gyémántban állandóan gazdagodó része. Néhány méterrel lentebb jön a „kék föld” – a „blue ground”, ez itt, ez a fekete, amelynek darabjait megtaláltuk a sárga földben. Ez kevésbé megrongálódott, kevésbé oxidálódott kimberlitkőzet. A mi fenyődombunk pedig kétségkívül a gyémántkürtő peremét körvonalazza. Az ilyen dombok Afrikában gyakran segítenek a gyémántlelőhelyek felkutatásában, utalva a gyémántkürtő felszíni, de talaj alatt rejtőző felső, kiszélesedő részére. És jusson eszébe, kedves Arszenyíj Pavlovics – az afrikai gyémántvadászok fő parancsolata: ahol egy kürtő van, ott keress még néhány másikat is. Soha nem fordulnak elő magányosan! Most át kell mosnunk az egész kiásott sárga földet, gondosan mintát kell vennünk. Hogy a mintákat elvihessük, le kell mondanunk az élelmiszer egy részéről. Jelzőoszlop – és hajnalban elmegyünk innen: most különösen drága az életünk.

Szultanov utoljára még kirázta a teknőt, és egy tiszta papírlapra szórta mindazt, ami a tonnányi sárga föld átmosása után maradt. A fehér lapon kis kristályok gurultak szét – oszlop, hasáb és sokszög alakúak – piros, fekete, égszínkék, zöld színűek. A gyémántot kísérő titánvas, piroxén, olivin és egyéb szilárd ásványok voltak ezek. Köztük üvegszilánkokhoz hasonló, de azoktól erős csillogásukkal mégis különböző, apró gyémántkristályok. Voltak itt fehér, víztiszta kövek, de akadtak érdes, szürkés, barna kéreg gél bevontak is. Némelyik kristály rózsaszín vagy zöldes színezetű volt.

– Nézze csak, az oktaédereken kívül – rombododekaéder is van itt. – Csurilin egy gyufaszállal elkülönítette a zöld kristályt. – Ez a fajta gyémánt még ennél a kőnél is szokatlan keménységével tűnik ki. Afrikában ilyen gyémántok elsősorban a Foorspedkürtőben találhatók. Ez a bort [gyémántféle, a mikroszkopikus kristályok összenövése útján jön létre.] pedig – a gyufaszállal egy kerek, fekete szemcsére mutatott – igen apró gyémántkristályok összenövése. Lemértem a fenyődombunk átmérőjét – folytatta Csurilin. – Ez a gyémántkürtő nem a kicsik közül való, nem kevesebb, mint negyed kilométer az átmérője. Igaz, Dél-Afrikában van nagyobb is; például a Djutoitszpan – kis híján hétszáz méter. De az már nem is kürtő, hanem egy egész vulkanikus kráter.

Szultanov tűnődve nézte a dombot. Igyekezett maga elé képzelni az óriási kürtőt, amely csaknem függőlegesen megy a mélybe, néhány kilométer hosszan, és tele van értékes kékesfekete kőzettel és gyémánttal. És mindez itt, az elmocsarasodott, komor síkságon, az örökké fagyos talaj páncéljával alig takart moha és sár alatt!

Csurilin is hallgatott. Egy kis zsákba szórta a gyémántokat, címkéket írt a kőzetdarabkákhoz, gondosan begöngyölte a mintákat, és a lelőhely részletes helyrajzát kezdte elkészíteni.

Mindezt mindennemű izgalom nélkül tette, mint ha most, hogy végre célhoz ért, nyomtalanul eltűnt volna minden törekvése, amelyek korábban uralmuk alatt tartották. Csak a fáradtsága volt túlságosan nagy…

Szultanov egy magas, oszlop alakú tuskót faragott, és a csákányt átizzítva, néhány betűt és számot égetett bele. Hamarosan elkészült a reper: egy magas fenyő, ágai lenyesve, a tetején egy keresztléc.

Az út egyenesen a hegyeken át nem volt könnyű: az omlások [rövid, általában száraz völgy.] sokaságán átvágva, naponta legalább tizenöt szorost kellett maguk mögött hagyniuk. A geológusok gépiesen lépkedtek, szavak és gondolatok nélkül. Az elenyészően csekély élelmiszer adagok nem tudták pótolni a hatalmas energiaveszteséget. A reggeli nap első sugarai már úton találták őket, és csak jóval éjfél után álltak meg. A vörösfenyő halványsárga tülevele potyogott, az erdő a szokatlan esőzéstől átitatódott vízzel. A vattakabátok gyorsan átnedvesedtek, és este sokáig gőzölögtek az erős tűznél, de másnap reggel, alig egy órai út után újra átjárta őket a nedvesség. A víz elöntötte a mocsarakat, a magas zsombékok alsó negyedét ellepte, és a zsombékok között a legkisebb elhibázott lépésnél övig merültek. A vékony jég csikorgott az átázott csizmák alatt. Útközben egyetlen vaddal sem találkoztak – a hegyek mintha kihaltak volna, és a berdánpuska haszontalan teherként felváltva nyomta vállukat.

A negyedik nap reggele Csurilint és Szultanovot egy meredek emelkedőre kapaszkodóban érte. A hágó csúcsán a vándorok előtt szétnyílt a vörösesszürke ködfátyol, és egy széles, lankás lejtő bukkant elő, amely hatalmas, hegyes végű kőtömbök tengere volt. A távolban falként emelkedett a nagy folyó völgyének szemközti, sötétkék, vörös foltos lejtője.

– Na, hát itt van a Mojero! – Csurilin egy kövön ülve kiforgatta zsebeit az utolsó mahorkamorzsák utáni keresgélésben. – Hogy mentek el itt a lovakkal? Az utolsó jelzés – a csúcson van, tovább semmit nem látni.

– Ereszkedjünk le a törmeléken egyenesen a völgybe, és menjünk lent, a folyó mentén – javasolta Szultanov, – aztán újra fölmászunk majd. Valahol feltétlenül kereszteznünk kell a nyomaikat.

Az intézet termelési osztályának a vezetője bement Ivasencev dolgozószobájába, és hallgatagon ereszkedett le a karosszékbe.

– Komolyan aggódom Csurilinért – mondta gondterhelten a professzor –, túlságosan makacs ahhoz, hogy óvatos legyen. Szamarin már egy hónapja megjött, de Csurilin Szultanovval a tajgában maradt. Táviratot kell küldenünk minden lehetséges helyre, ahol tudhatnak róluk: Szottirba, Túrába, a Hatangához, a prémszövetkezet csiringdini telephelyére…

És a Disckson-sziget rádióállomásának magas árbocantennáiról elindultak az éter hullámai a tajga fölé. Megszakadva, majd újraéledve egyetlen kérdést szállítottak: „Hatanga, Szottir, Túra… Sürgősen értesítsenek, van-e valami hírük Csurilin mérnök ásványinyersanyag-kutató expedíciója felől…

A rádióhullámok elérték a magasan fekvő kőfolyásokat is. De a két geológus természetesen nem tudta, és nem is érezte meg, hogy a teret körös-körül az ő sorsuk iránt tudakozódó kérdések szövik át meg át. Óvatosan egyensúlyoztak az óriási kőlapok csúszós, zuzmós tetején, mély árkokat ugráltak át a kőtömbök között, hegyes élek és peremek mentén kúsztak.

A kőtenger – összetörött kövek valószerűtlen összevisszasága, egybefüggő, szürke hegycsontokkal borított halott mező – néhány kilométernyi területet foglalt el. Mintha a hegyek szörnyű csatában ütköztek volna meg a földkéreg erejével, és az széttörte, elcsúfította, szétszórta volna a hegycsúcsokat. És most itt hevertek ledöntött csontvázakként, kopár, éles gerincük emelkedik csak ki…

– Szergej Jakovlevics! Szottir jelenti: tegnap megérkezett Csurilin munkása és kísérője a lovakkal; a két geológus a tajgában maradt. Itt a távirat.

A professzor dühödten csapott öklével az asztalra:

– Tudtam! Elpusztulnak – semmiért! Táviratozzanak Szottirba… Egyébként, ugyan ki adná át nekik? Expedíciót kell indítani… Ivasencev izgatottan kezdte rakosgatni a papírokat az asztalán. – És ami a legfontosabb: hiábavaló a makacsságuk: ha egyszer három év alatt nem találtak semmit, mire mennek ezzel az egy hónappal?

– No, ez derék! Nézze csak, Arszenyij Pavlovics: kis tutajt ácsoltak száraz fenyőtörzsekből. Igazán derék fickók! Az élelem körülbelül egy hétre elegendő. No nem baj: a folyó gyors, sebesen elvisz bennünket. Hát akkor gyerünk. Egy – kettő!…

A kis tutaj himbálódzott a vízen, megfordult, majd a rudak segítségével hamar a folyó közepére úszott. A Mojero itt nem volt mély, a tutaj alatt sebesen villogtak a fenék hosszú, sima kavicsai. A sok nehéz nap után a két geológus most első ízben érzett boldog megkönnyebbülést. Az általvetök nem nyomták többé fáradt vállukat, a szétfoszlott csizmákban fölsebzett lábuk végre élvezhette a pihenést, a folyó pedig óránként hat kilométernél nem kisebb sebességgel vitte a tutajt. Talán ez volt a legnagyobb örömük – ülni, a Nyikolaj otthagyta mahorkát szívni, néha a rudak lökéseivel helyes irányt adni a tutajnak, és ugyanakkor tudni, hogy előrehaladnak, hogy minden órával csökken a végtelen út.

Már azt a fényűzést is megengedhették maguknak, hogy gondolkozzanak, hogy az emlékezetükbe idézzék: létezik egy másik világ is. A víz csobogása, csillogó csörgedezése a keskeny, kavicsos földnyelveken, az apró hullámok sebes mozgása – vidám élettől duzzadónak tűnt szemükben az óriási mocsarak nyomasztó csendje, egyformasága és mozdulatlansága után.

A Mojero tekervényesen folyt, éles kanyarokat írt le. Alacsony partok úsztak el mellettük. A széles árterület mögöttük maradt; az erdő egészen közel jött a folyóhoz, és sötét, magas falak közé szorította a medret. A tutaj sűrű fenyők közt haladt, mint valami folyosón. A sok fa, amit a folyó alámosott, a víz fölé hajolt. Az erdőfolyosó a távolban mintha összeszűkült volna; az ellentétes partokról behajló fatörzsek csúcsai keresztezték egymást a víz fölött, amely elvesztette eleven csillogását, sötét lett és hideg.

Egy óriási, nemrég kidőlt fenyő feküdt keresztben a folyón, zöld csúcsa majdnem elérte a bal part széles, zátonyos részét. A geológusok a parthoz irányították a tutajt, és a vízbe ugorva a kavicsokon vonszolták tovább. Aztán még akadt néhány hasonló fa, amely akadályozta az útjukat, de Csurilin és Szultanov szemében mindez csak jelentéktelen apróságnak tűnt, amíg egy éles kanyar mögül meg nem hallották az erős zúgást és a csobbanó hullámokat.

– A part felé, gyorsan a part felé! – kiabált Csurilin. – Zuhogó jön! De már késő volt – a tutaj túl gyorsan ment. A rúd a folyó fenekének ütközött, nagy reccsenéssel eltörött, és a tutaj vakon rohant a folyót elrekesztő fatörzsek felé.

Jobbra, ahol a fahalom ritkásabb volt, a víz hangos zúgással esett a torlasz alá. Az ágak és a karcsú fatörzsek megfeszültek és rezegtek a víz nyomása alatt, jellegzetes csobbanásokat hallattak, amelyek egy gigantikus cséphadaró ütéseire hasonlítottak.

Szultanov és Csurilin a tutaj végébe vetette magát, felkapva az értékes zsákokat, a baltát meg a berdánpuskát. Ugyanabban a pillanatban a tutaj a torlasz alá bukott, megállt, és függőlegesen emelkedni kezdett, mind mélyebbre süllyedve a víz alá. Egy erős lökés előrevetette a bajtársakat, de sikerült kiugraniuk a torlaszra. A víz bömbölt, magas hullámban csapott fel a tutaj mögött, amely elzárta a keskeny átjáró egy részét. Egyetlen másodpercet sem vesztegetve, az egy szem fejszével felváltva hasogatni kezdték a fatörzseket. Két órai kemény munkával ki tudták szabadítani a tutajt és a parthoz közelebb vonszolni, ahol – a torlasz szélénél – a víz derékig ért. A jeges vízzel küzdve, amely le akarta dönteni őket a lábukról, nagy nehezen fölemelték a tutajt, és a torlasz alján, a víz alatt heverő vaskos és csúszós rönkök között vágott résbe vonszolták. A további út szabad volt, de jaj, mindössze másfél kilométeren! És a tutaj előtt újra egy fatorlasz nőtt ki, még szélesebb halom megfakult, lehántolt gerendából, amelyek között fenyegető hegyfokként meredeztek a kavicsba mélyen befúródott fák vastag ágai és gyökerei.

A fehéres, homokos földnyelven nagy tűz lobogott. A partra húzva feküdt a tutaj. Csurilin és Szultanov arccal a folyónak ültek, gőzölgő, vizes hátukat a tűz felé fordították. A homok fölött meredeken emelkedett a part, rajta száraz fű aranylott a vakító napfényben, amely életre keltette a majdnem megdermedt legyek seregét.

Szultanov hirtelen felállt, és bizonytalan léptekkel félretámolygott. Émelygett a gyomra, nem akarta befogadni az épp hogy lenyelt táplálékot. Csurilin izgatottan ment utána. ő is rosszul érezte magát. A mértéktelen munkától, a hosszú ideje tartó elégtelen táplálkozástól és kialvatlanságtól elgyötört szíve hol ellankadt, és nehezen és ritkán ver, hol szaporán és gyöngén kapálódzott, pihenést és tartós nyugalmat követelve. Az erdős pusztaság erős harapófogója láttán sötét félelem töltötte el a kutató szívét. Körülbelül négyszáz kilométert kellett megtenniük a folyón. És már második napja birkóznak a torlaszokkal, és a két nap alatt hét kilométerrel jutottak előre. Hét kilométerrel! Ha a legkisebb adagokat vesszük is, négy napra való élelmük van. És még mennyi emberfeletti munka vár rájuk a vállig érő hideg vízben: hasogatni a vaskos gerendákat, erőlködve vonszolni a tutajt… Nincs már erő! Aligha tartanak ki akár csak egyetlen napig is! Ki tudja, hány torlasz van még előttük – egy vagy száz?

Szultanov a tűz felé fordult, és elnyújtózott a homokban. Csurilin társa feje alá tette a tarisznyát, és letérdelt.

– Feküdjön csak, Arszenyij Pavlovics, én előremegyek. – Balra mutatott, ahol egy széles part menti zátony és a nap sugaraiban csillogó víz mögött összegabalyodott szürke gerendák kupaca magasodott.

Szultanov fölült.

– Makszim Mihajlovics, ha… – belezavarodott.

– Ha egészen leesnék a lábamról, menjen tovább egyedül. Fontos, nagyon fontos, hogy egyikünk megmeneküljön. Komolyan beszélek, nem tréfálok! – dühödött be, látva, hogy Csurilin mosolyog.

– Hagyja el, kedvesem! Pihenjen, és minden elmúlik. Ha kijutunk – akkor mind a ketten! – mondta hangosan Csurilin, de maga sem érezte hangjában a kellő meggyőződést. – Na, elmentem! – És fölemelve a fegyvert, lassan vánszorgott a homokon, majd a csikorgó kavicsos sekélyesben, hogy átvágja az éles kanyart.

Tovább akart menni a parton lefelé, hogy megnézze a torlasz alatti völgyet.

A rémület, amely elfogta, nem múlt el, bárhogy igyekezett is úrrá lenni rajta. Minél előbb vissza akart térni a térképek, könyvek, a tudományos kutatás megszokott világába, miután átadta hazájának azokat a kincseket, amelyek Amnunnacsi fagyos mocsarai és a moha alatt rejtőztek. Szerette volna, hogy legyen megint ideje a mikroszkóp melletti csöndes, békés töprengésekre, a társaival való beszélgetésekre. És ha mégsem sikerül visszatérnie oda, ahol nincsen légy, sem örökké nedves ruhák, sem maró füst, sem hajsza a vaksötétben, előre, mindig csak előre?

Csurilin átszelte a kanyart, és a part mentén haladt tovább.

Ment, és Szultanovra gondolt: „Mi készteti az embereket ilyen soha nem látott, ismeretlen hőstettekre? Ha kijutunk, vajon megtudja-e valaki is ennek az embernek állhatatos hősiességét? Ami elmúlt, gyorsan elhalványul, feledésbe merül, rossz álomnak tűnik csupán… És hát ki veszi komolyan az álmokat? Ha pedig nem jutnánk ki, akkor megint csak nem fogja megtudni senki. Mi több: azt fogják mondani – elpusztultak ügyetlenségből, vigyázatlanságból. Pedig Szultanovnak egy távoli világban, több ezer kilométerre innen… ott van mindene: az élete, a boldogsága, egy kedves asszony, aki régóta, izgatottan és türelmetlenül várja.”

Jobbról, a szemközti partról nesz hallatszott, Kavics csikorgott, kiszáradt fű zizegett halkan. Csunun felocsúdott, körülnézett, és szíve vadul kalapálni kezdett.

A part kiugró része alatt, patáit a vízbe merítve állt egy hatalmas hím jávorszarvas. Erős teste messziről egészen feketének látszott. Széles szarvai – akárcsak egy óriás tenyere, szétterpesztett, hegyes ujjakkal – világosak voltak, közöttük, Csurilin felé fordítva, V betűként meredeztek a nagy fülnyílások. A szarvas a mozdulatlanná dermedt geológust nézte, lehajtotta a fejét, szarvait fitogtatva egy rekedt „uop”-ot hallatott. Csurilin nem moccant, úgy szorította markában a berdánpuska szíját, hogy szinte fájt.

A szarvas megfordult, és mindjárt egészen másképp festett – sovány volt, púpos és nagyon hosszú lábú. Az állat magatartásában érezni lehetett, hogy minden pillanatban eszeveszett futásba kezdhet, a felhúzott rugó lappangó ereje feszült benne. Nagy, horgas orrú fejét fölemelte, torkán szétterült a durva fekete szakáll, meredek marja még élesebben rajzolódott ki. Aztán szélesre terpesztette lábait, orrát a vízbe dugta, és begázolt a folyóba. Csurilin lerántotta a válláról a fegyvert. A szarvas villámgyorsan partra ugrott. Csattant a kibiztosított zár, és Csurilin egy golyót röpített a magas tarkórészbe. A szarvas megbotlott, elesett, újra fölpattant. A második lövés dörrenése is elhalt a part mentén, és az állat eltűnt a bokrokban. Csurilin a fegyverét a feje fölé tartva, magánkivül vetette magát a folyóba. A sodrás ledöntötte a lábáról, de megbirkózott vele, és hamarosan a szemközti parton volt. Tíz méterre a víztől, a magas fűben látszott a szürkésbarna-fekete test. Csurilin óvatosan megközelítette, és meggyőződött arról, hogy az állat kimúlt. Hátraszegett fejjel, szarvára támaszkodva feküdt a szarvas; mellső lábai térdben behajlítva. Az állat fenséges ereje mozdulatlan testéből is áradt.

Csurilin nem volt vérbeli vadász. Fél térden állva megsimította a szarvas pofáját, sajnálva a történteket. Akárhogy is, a tizenhat pudnyi elsőosztályú hús megmentette az életüket.

A puskára támaszkodva fölegyenesedett, körülnézett, és negyed kilométerrel lejjebb még egy torlaszt vett észre a folyón. A víz további útját sötét, kefére emlékeztető sűrű erdő zárta el. De ez a kefe egy helyen behorpadt, ott egy hegyoldal látszott, amely egészen a folyóig ért.

„Ha a folyó itt egy szurdokba ömlik, zuhogók ugyan lesznek, de a torlaszok megszűnnek” – gondolta Csurilin. Gyorsan kizsigerelte a szarvast, kivágta ajkait, a szívét meg egy darab húst a testéből, magas póznával megjelölte a helyet, és átvágott a folyón a felső torlasz irányába, s mellesleg alaposan szemügyre is vette azt.

A bőséges húseledel kezdetben még inkább legyengítette a vándorokat, de reggelre Csurilin és Szultanov észrevehetően erőre kapott.

Az utolsó torlasz után egy nagy patak ömlött a Mojeróba jobb felől. A völgy összeszűkült, a hegyek foltos, az őszi vörös fenyőtől okkersárga nyúlványai a folyóig ereszkedtek, melynek sodrása egyre erősebbé vált. A viz zavaros, ólomszínű felülete, mintha lélegezne, folyamatosan emelkedett és süllyedt. A kavicsos földnyelvek vársáncokként magasodtak. Gyorsan elmaradtak a part menti zátonyok, fák, fekete vízmosások. A sziklák most egészen közel jöttek, a hullámok zúgtak, az egész folyót habos barázdák és csúcsos, tajtékzó taréjok borították. A víz a siverában [gázlószerű, nehezen hajózható folyószakasz Szibériában.] elöntötte a tutajt. Néhány izgalmas perc – és az máris újra kikerült az ütemesen emelkedő tágas vízre. A gyors mozgás felélénkítette az elcsigázott embereket. Végül teljes mértékben úrrá lett rajtuk a győzelem fölött érzett öröm.

Eltelik egy kis idő – és emberek ezrei jönnek majd ide, ahol ők ketten az erdők és mocsarak fogságában senyvedtek. A hatalmas munka a járhatatlan területeket utakkal szeli át, kiirtja az erdőket, lecsapolja a mocsarakat. Gépek zaja és vakító villanyfény töri majd meg a tajga sötét csendjét.

– Szergej Jakovlevics, távirat jött Hatangából. Alighanem Csurilintól.

– Micsoda? Adja ide gyorsan! – A professzor sebtében felbontotta és elolvasta a sürgönyt. Kiejtette a kezéből. – Semmi baj, majd én fölveszem… Menjen, minden rendben, visszajönnek.

Miután magára maradt, Ivasencev újra elolvasta a rövid szöveget: „Mindent amit kerestünk megtaláltunk repülőgéppel érkezünk egészségesek vagyunk stop Csurilin Szultanov.”

Ivasencev professzor fölállt, és mélyen meghajolt a távirati blanketta előtt, amelyet óvatosan az asztalra helyezett.

(Kónya Lilla fordítása)