VII.

KUBLAI: - Nem tudom, mikor volt időd ellátogatni mindazokba az országokba, amelyeket nekem leírsz. Én úgy érzem, mintha sohasem mozdultál volna ki ebből a kertből.  

POLO: - Minden, amit látok és csinálok, a gondolkodásnak abban a terében kap értelmet, ahol ugyanolyan nyugalom uralkodik, mint itt, ugyanilyen félárnyék, ugyanilyen, a falevelek susogásától átjárt csend. Abban a percben, amint elmélyülten gondolkodni kezdek, mindig ebben a kertben találom magam, az estének ebben az órájában, a te felséges jelenlétedben, bár egyetlen pillanatnyi megállás nélkül folytatom a hajózást egy krokodiloktól zöldellő folyón, vagy számolom a sózott hallal teli hordókat, amelyek leereszkednek a rakodótérbe.

KUBLAI: - Én nem vagyok biztos benne, hogy itt vagyok, sétálgatok a porfír szökőkutak között, hallgatom a vízsugarak csobogásának visszhangját, és nem lovagolok izzadsággal és vérrel borítva seregem élén, hogy meghódítsam azokat az országokat, amelyeket majd le kell írnod, vagy nem épp a támadók ujját csonkítom-e, akik egy megostromlott erőd falaira felkapaszkodnak.

POLO: - Talán ez a kert csak lesütött szemhéjunk árnyékában létezik, és sosem hagytuk abba, te azt, hogy port verj fel a csatatereken, én, hogy borszsákokkal alkudozzam távoli piacokon, de valahányszor lehunyjuk szemünket a lárma és a tolongás közepén, visszavonulhatunk ide selyemkimonókba öltözötten, hogy megállapítsuk, mi az, amit látunk és átélünk, levonjuk a tanulságokat, távolból szemlélődünk.

KUBLAI: - Talán ez a mi beszélgetésünk két ágrólszakadt ember között folyik, az egyiket Kublai kánnak, a másikat Marconák nevezték el, szemétrakásban kutatnak, rozsdás hulladékot, szövetfoszlányokat, papírhulladékot halmoznak fel, és már néhány pohár silány bortól részegen a Kelet minden kincsét látják csillogni maguk körül.

POLO: - Talán a világból mindössze egy szemétdombokkal borított, bizonytalan terület maradt meg, és a nagykán királyi palotájának függőkertje. A kettőt szemhéjunk választja el egymástól, de nem lehet tudni, melyik térség van azon belül és melyik kívüle.

A városok és a szemek. 5.

Ha átgázolt a folyón, átkelt a hágón, az ember hirtelen szem- betalálkozik Moriana városával, az alabástrom kapuk áttetszően csillognak a napfényben, koralloszlopok tartják a szerpentinnel bevont épületoromzatokat, az üvegből készült villák olyanok, akár az akváriumok, ahol ezüstpikkelyes táncosnők árnyai úszkálnak a medúza alakú csillárok alatt. Ha ez nem az első utazása, az ember máris tudja, hogy az ilyen városoknak van egy ellenkező oldaluk is: elég egy félkört bejárni, és máris elé tárul Moriana elrejtett arca, rozsdás lemezzel, zsákvászonnal, szögekkel kivert deszkákkal, koromtól feketéllő csövekkel, konzervdobozhalmokkal, elfakult feliratokkal teli vakfalakkal, szalmafonatjukat vesztett székek kereteivel borított síkságot talál, teleszórva olyan kötelekkel, amelyek már csak arra jók, hogy valaki felakassza magát egy rothadó gerendára.

Egyik részétől a másikig a város mintha távlatban folytatódna, megsokszorozva képsorainak repertoárját: viszont nincs vastagsága, csak színe van és visszája, akár egy papírlapnak, egy kép az egyik, másik a másik oldalon, amelyek nem tudnak egymástól elszakadni, sem nem láthatják egymást.

A városok és a név. 4.

Clarice, a dicsőséges város gyötrelmes múltra tekinthet vissza. Többször elbukott és felvirágzott, mindig az első Claricét tekintve minden pompa hasonlíthatatlan mintaképének, amelyhez viszonyítva a város jelenlegi állapota valamennyi csillagfordulónál elmaradhatatlanul újabb vágyakozó sóhajokat ébreszt.

A hanyatlás évszázadaiban a pestisjárványok következtében megüresedett, az állványzatok és párkányok lezuhanása és a humusz süllyedése miatt alacsonyabbá vált, a karbantartással megbízott emberek nemtörődömsége vagy vakációzása miatt megrozsdásodott és eltömődött város lassacskán újra benépesült, amint újra felszínre bukkantak az alagsorba szorult túlélők odúkba menekült hordái, akik egerek módjára nyüzsögtek, a keresgélés és rágcsálás rögeszméjétől hajtva, no meg a fáradságos gyűjtögetés és javítgatás rögeszméjétől is, mint a fészket rakó madarak. Megragadtak mindent, amit el lehetett mozdítani onnan, ahol volt, és más helyre vinni, más célra felhasználni: a brokát függönyöket lepedőnek használták; a márvány hamvvedrekbe bazsalikomot ültettek; a nők lakrészeinek ablakairól leszaggatott kovácsoltvas rácsok arra szolgáltak, hogy macskahúst süssenek rajtuk intarziás fából rakott tűz fölött. A használhatatlanná vált Clarice felemás darabjaiból felépítve, a túlélés Claricéja nyert formát, tele kunyhókkal és rozoga viskókkal, fertőzött vízerekkel, nyúlketrecekkel. És mégis, Clarice egykori pompájából szinte semmi nem veszett el, minden ott volt, csupán más rendben elhelyezve, ám a lakosság igényeinek nem kevésbé megfelelően, mint azelőtt.

Az ínséges időket vidámabb korszakok követték: csillogó Clarice-pillangó bújt elő a koldus Clarice-gubóból; az új bőség túlcsordulásig töltötte a várost új anyagokkal, épületekkel, tárgyakkal; új emberek özönlöttek kívülről; semminek és senkinek nem volt többé köze Claricéhoz vagy az előző Claricék bármelyikéhez; és mennél inkább betelepedett diadalmasan az új város az első Clarice helyébe és nevébe, annál jobban feltűnt, hogy távolodik attól, hogy nem kevésbé gyorsan rombolja szét, mint az egerek és a penész: az új pompa okozta büszkeség ellenére, szíve mélyén kívülállónak, nem összeillőnek, bitorlónak érezte magát.

Ekkor aztán a kezdeti pompa sötétebb célokhoz alkalmazkodva megmentett töredékeit újra áthelyezték, íme, üvegburák alatt, tárlókba zártan, bársonypárnákra fektetve őrzik őket, és már nem azért, mert valamire még felhasználhatók, hanem mert ezeken keresztül szerettek volna újra összeállítani egy várost, amelyről immár senki nem tudott semmit.

Újabb rombolások, újabb kivirágzások követték egymást Claricéban. A lakosság és a szokások több ízben változtak; megmaradt a név, a hely és a legnehezebben összetörhető tárgyak. Claricén minden új, ami egységes, akár egy eleven test a maga illataival és lélegzésével; mint díszes nyakékkel, úgy hivalkodik mindazzal, ami megmaradt az ősi, szétdarabolt és halott Claricékból. Nem tudni, mikor álltak a korinthoszi oszlopfők oszlopaik tetején: csak az egyikre emlékeznek közülük, amely sok éven át egy tyúkketrecben tartotta a kosarat, amelybe a tyúkok a tojásokat tojtak, és onnan került át az Oszlopfők Múzeumába, a gyűjtemény többi példányának sorába. Az egymást követő korszakok rendszere is elveszett; elterjedt hiedelem, hogy volt valamikor egy első Clarice, de nincsenek bizonyítékok, amelyek ezt kimutatnák; lehetséges, hogy az oszlopfők előbb voltak a tyúkketrecekben, mint a templomokban, a márványurnákba előbb vetettek bazsalikomot, mint az elhunytak csontjait. Csak ezt lehet biztosan tudni: bizonyos számú tárgyak bizonyos térben áthelyeződnek, olykor elborítják ezeket új tárgyak tömegei, máskor felcserélés nélkül felemésztődnek; a szabály az, hogy mindig össze kell keverni és megpróbálni újra összerakni őket. Talán Clarice mindig is csak rosszul összeválogatott, használaton kívül helyezett, törött limlomok zűrzavara volt.

A városok és a holtak. 3.

Nincs város, amely hajlamosabb lenne az élet élvezésére és a búbánat előli menekülésre, mint Eusapia. És hogy az életből a halálba vezető ugrás kevésbé legyen durva, a lakosok felépítették városuk pontos másolatát a föld alatt. A holttesteket - olyan módon kiszárítva, hogy a csontváz sárga bőrrel beborítottan megmaradjon - leviszik oda, hogy folytassák korábbi foglalatosságukat. Ezek közül első helyen állnak a gondtalan percek: legtöbbjüket terített asztalok köré ültetik, vagy táncmozdulatokba, trombitáló pózba helyezik. De az élők Eusapiájának valamennyi kereskedelmi és mesterségbeli tevékenysége is tovább folytatódik a föld alatt, vagy legalábbis azok, amelyeket az elevenek inkább élvezettel, semmint fáradsággal űztek: az órásmester boltjának valamennyi állóórája közepette összeaszott fülét rég lejárt ingaórára szorítja; egy borbély száraz ecsettel szappanozza egy színész állkapcsának, csontját, miközben ez utóbbi átfutja szerepét, üres szemgödörrel böngészve a szövegkönyvet; mosolygó koponyájú lány feji egy üsző csontvázát.

Természetesen az élők közül sokan kérnek haláluk utánra más sorsot, mint ami már jutott nekik: a halott város telis-tele van oroszlánvadászokkal, mezzoszopránokkal, bankárokkal, hegedűművészekkel, nagyhercegnőkkel, kitartott nőkkel, tábornokokkal; sokkal többen vannak, mint ahányat az élő város valaha számlált.

A halottak lekísérésének és a kívánt színtérre elhelyezésének feladatát kámzsás barátok egy laikus rendjének tagjaira bízták. Senki más nem léphet be a halottak Eusapiájába, és mindazt, amit az odalenti világról tudunk, tőlük tudjuk.

Mondják, hogy ugyanez a rend a halottak között is megvan, és mindenben segít nekik; a kámzsás barátok haláluk után is megtartják hivatásukat a másik Eusapiában; sejtetik, hogy néhányan közülük már halottak, és tovább járkálnak le és fel. Természetesen ennek a rendnek hatalma igen kiterjedt az élők Eusapiájában.

Mondják, hogy valahányszor alászállnak, találnak valami változást az alanti Eusapiában; a halottak újításokat hajtanak végre városukban; nem sokat, de ezek alapos megfontolás gyümölcsei, nem, futó szeszélyeké. Egyik évről a másikra, mondják, a halottak Eusapiájára nem lehet ráismerni. És az élők, hogy el ne maradjanak mögöttük, maguk is meg akarják csinálni mindazt, amiről mint a halottak újdonságairól, a kámzsások mesélnek. Így az élők Eusapiája elkezdte másolni saját föld alatti másolatát.

Mondják, hogy ez nemcsak mostanában történik: valójában a halottak építették volna a fenti Eusapiát saját városuk képére és hasonlatosságára. Mondják, hogy a két ikervárosban már nem lehet megtudni, kik az elevenek és kik a halottak.

A városok és az ég. 2.

Bersabeában ez a hiedelem terjed hagyományként: hogy az égboltra felfüggesztve létezik egy másik Bersabea, ahol a város legemelkedettebb erényei és érzelmei lebegnek, és hogy ha a földi Bersabea azt az égbelit tekinti példaképének, egyesülhet majd vele. A hagyomány terjesztette kép egy tömör aranyból épült várost ábrázol, ezüst csapszegekkel és gyémánt kapukkal, ékszer-várost, tele berakásokkal és foglalatokkal, amilyet csak a legmagasabb szintű műves tudomány képes elkészíteni a legértékesebb anyagok felhasználásával. Ehhez a hagyományhoz híven, Bersabea lakosai tiszteletben tartanak mindent, ami az égi várost idézi fel előttük: nemesfémeket és ritka drágaköveket gyűjtenek, lemondanak a múlékony örömökről, megmunkált tömörségű formákat dolgoznak ki.

Abban is hisznek ezek a lakosok, hogy egy másik Bersabea létezik a föld alatt, raktára mindannak, ami megvetésre méltóra és méltatlanra nekik szükségük van, és állandó gondjuk a felszínen levő Bersabeából eltörölni minden kapcsolatot vagy hasonlatosságot föld alatti ikertestvérével. Úgy képzelik, hogy az alvilági város háztetői helyén felfordított szemétládák állnak, amelyekből sajthéjak, mocskos papírcafatok, rongyok, mosogatólevek, spagettimaradékok, régi szalagok bugyognak elő. Vagy hogy anyaga egyenesen az a sötét és nyúlós és tömör szurokszerűség, amely a gyűjtőcsatornákba ömlik alá, meghosszabbítva az emberi zsigerek útját, fekete lyukból fekete lyukba, mígnem összelapul az utolsó föld alatti talajon, és hogy éppenséggel az odalent összekuporodott lusta galacsinokból emelkednek egymásra tekeredő körökből egy ürülék város épületei, csavaros tornyaikkal.

Bersabea hiedelmeiben van egy rész igazság és egy rész hiba. Igaz, hogy a várost önmagának két kivetítődése, egy égi és egy pokolbeli követi; de a tévedés állagukra vonatkozik. A pokol, amely Bersabea legmélyebb altalajában lapul, a legtekintélyesebb építőművészek rajzolta város, a piacon kapható legdrágább anyagokból építették, minden szerkezete és órásműhelye és fogaskerék-rendszere működik, valamennyi csövére és hajtórúdjára bojtokat és rojtokat és fodrokat aggattak, feldíszítették.

A tökéletesség karátjai halmozásába merült Bersabea erényt tulajdonít annak is, ami már nem más, csak az önmagában üres edény megtöltésének mélységes vágya; nem tudja, hogy a nagylelkű lemondás egyedüli pillanatai azok, amikor hagyunk valamit magától leszakadni, leesni, szétszóródni. Mégis, Bersabea égboltján körbeforog egy égitest, amely a város minden javát visszatükrözi, mely az eldobott tárgyak kincsébe van bezárva: erről a planétáról krumplihéjak, lyukas esernyők, félbehagyott harisnyák lengenek, üvegcserepektől, elvesztett gomboktól, csokoládépapírostól, villamosjegycafatoktól, levágott körömdarabkáktól és tyúkszemektől, tojáshéjaktól csillámlik. Ez az égi város, és égboltozatán hosszú farkú üstökösök repkednek, az egyetlen szabad és boldog cselekvés küldte a világűrbe keringeni őket, amelyre képesek Bersabea lakói, a városéi, amely csak kakálás közben nem számítgatja érdekeit.

A folyamatos városok. 1.

Leonia városa mindennap megújítja önmagát: a lakosság minden reggel friss lepedők között ébred, csomagolásukból épp csak kicsusszant szappanocskákkal mosdik, lángolóan új köntösöket ölt, a legtökéletesebb jégszekrényből még felbontatlan konzervdobozokat vesz ki, a legújabb mondókákat hallgatja a legújabb rádiómodellből.

A járdákon, tiszta plasztikzsákokba csomagoltan a tegnapi Leonia maradványai várják a szemeteskocsit. Nemcsak kinyomott fogkrémtubusok, kiégett villanykörték, újságok, edények, csomagolóeszközök, de vízmelegítők, enciklopédiák, zongorák, porcelán étkészletek is: Leonia gazdagságát nem annyira azokból a tárgyakból lehet lemérni, amelyeket naponta gyártanak, eladnak, megvesznek, mint inkább azokból, amelyeket naponta eldobnak, hogy helyet csináljanak az újaknak. Olyannyira, hogy felvetődik a kérdés: vajon Leonia igazi szenvedélye valóban az-e, amint mondják, hogy élvezik az új és másféle tárgyakat, és nem inkább az eltávolítás-e, az önmaguktól elűzés, az aznapra eső tisztátalanságtól való megtisztulás. Bizonyos, hogy a szemeteseket úgy fogadják, akár az angyalokat, és a tegnapi lét maradványainak eltakarításából álló feladatukat néma tisztelet kíséri, mint egy áhítatot sugalló szertartást, vagy talán csak azért, mert ha egyszer már eldobta a holmiját, senki nem akar vele bajlódni többé.

Hogy hová viszik mindennap a szemetesek rakományukat, ezen senki nem tűnődik: ki a városból, nyilvánvalóan; de a város évről évre terjeszkedik, és a szemeteseknek egyre messzebbre kell hátrálni; a hulladék tekintélyesen megnövekszik, és a halmok emelkednek, rétegződnek, egyre szélesebb körzetben bontakoznak szét. Vedd hozzá, hogy minél inkább jeleskedik Leonia művészete új áruk gyártásában, annál inkább javul a szemét anyaga, ellenáll az időnek, a rossz időjárásnak, erjedéseknek és égetéseknek. Szétrombolhatatlan hulladékokból álló erőd veszi körül Leoniát, ez úgy emelkedik ki minden oldalán, akár a hegyek láncolata.

Az eredmény az: hogy minél több holmit dob ki Leonia, annál többet halmoz fel; múltjának pikkelyei le nem vethető páncéllá tömörülnek; miközben mindennap megújul a város, teljes egészében megőrzi magát egyetlen végleges formában: a tegnapi szemetekében, amelyek a tegnapelőtti szemetekre halmozódnak, és minden napjának és évének és lusztrumának szemetére.

Leonia szemete lassanként elborítaná a világot, ha a végtelen hulladéktelepre nem nehezednék az utolsó hegygerincen túl más városok hulladéktelepeinek nyomása, amely városok szintén szeméthegyeket löknek távolra maguktól. Talán Leonia határain túl az egész világot szemétkráterek borítják, mindegyik közepén egy-egy szakadatlanul kitörésben levő metropolissal. Az idegen és ellenséges városok közötti határok fertőzött védőbástyák, amelyekben az egyik és a másik hulladéka kölcsönösen támogatja egymást, egymás fölébe emelkedik, összekeveredik.

Mennél jobban nő a magasságuk, annál fenyegetőbb a hegyomlások veszélye; elég, ha egy konzervdoboz, egy régi gumiabroncs, egy szalmafonatát elvesztett fiaskó átgördül Leonia oldalára, és máris fél pár cipők, elmúlt évek naptárai, elszáradt virágok áradata meríti a várost saját múltjába, amelyet hiába próbált elutasítani, az áradatba elvegyül a határos, végre megtisztult városok szemete is: egy kataklizma elegyengeti a mocskos hegyláncolatot, eltörli az örökkön új ruhába öltözött metropolis minden nyomát. A szomszédos városokban már készen állnak az úthengerekkel, hogy lesimítsák a talajt, terjeszkedjenek az új területen, megnagyobbítsák önmagukat, eltávolítsák az új szeméttelepeket.

POLO: - ...Talán ennek a kertnek teraszai csak gondolataink tavára nyílnak...

KUBLAI: - ...és bármilyen messzire vezetnek minket gyötrelmes hadvezéri és kereskedői vállalkozásaink, mindketten őrizzük magunkban ezt a csendes árnyékot, ezt a meg-megszakadó beszélgetést, ezt a mindig egyforma estét.

POLO: - Hacsak nem tételezzük fel ennek ellenkezőjét: hogy akik a táborhelyeken és a kikötőkben robotolnak, csak azért léteznek, mert mi ketten elgondoljuk őket, bezárva ide az öröktől mozdulatlan bambuszsövények közé.

KUBLAI: - Hogy nem létezik fáradtság, jajkiáltások, a sebek, a bűz, csak ez az azáleanövény.

POLO: - Hogy a teherhordók, a kőtörők, az utcaseprők, a tyúkok beleit tisztogató szakácsnők, a kő fölé görnyedő mosónők, az újszülöttek szoptatása közben rizst kavargató családanyák csak azért léteznek, mert mi elgondoljuk őket.

KUBLAI: - Őszintén szólva, én sosem gondolom el őket.

POLO: - Akkor nem léteznek.

KUBLAI: - Szerintem ez nekünk nem megfelelő feltételezés. Nélkülük sohasem hintázgathatnánk így függőágyunkba be-gubózva.

POLO: - A feltételezést akkor hát ki kell zárni. Így igaz a másik: hogy ők léteznek és nem mi.

KUBLAI: - Bebizonyítottuk, hogy ha mi volnánk, nem léteznénk.

POLO: - Íme, idejutottunk, valóban.