I.

Nem biztos, hogy Kublai kán elhisz mindent, amit Marco Polo mond, amikor leírja neki a követi kiküldetései során meglátogatott városokat, de nyilvánvalóan nagyobb kíváncsisággal és figyelemmel hallgatja a tatárok császára az ifjú velencei szavait, mint bármelyik más küldöttét vagy felfedezőét. A császárok életében elkövetkezik a pillanat, amikor túljutnak a végtelen meghódított területek fölött érzett büszkeségen, és a bánaton és megkönnyebbülésen, amit a tudat okoz, hogy hamarosan le kell mondani ezek megismerésének, megértésének akár csak a lehetőségéről is; ilyen ürességérzet fogja el azt, aki egy este, eső után megérzi az elefántcsorda és a parázstartóban kihűlő szantálhamu párolgó illatát; szédület, amelybe beleremegnek a Föld féltekéjének fakóvörös gerincén kirajzolódó folyók és hegységek, gyűrötten halomba hullanak az egyik vereséget a másik után elszenvedő utolsó ellenséges csapatok összeomlásáról beszámoló sürgönyök, és a sosem hallott nevű királyok pecsétviaszai széttöredeznek az irományokon, amelyekben védelemért könyörögnek előrenyomuló csapataik ellen, cserében adófizetést ígérnek, amit majd nemesfémekben, cserzett bőrökben és teknőchéjban rónak le; az a kétségbeesett pillanat ez, amikor rádöbbennek, hogy az eddig minden csodák legnagyobbikának hitt birodalom nem más, mint végtelen, formátlan romhalmaz, szétbomlása már rögzítetten bizonyosabb, semhogy jogarukkal rendet teremthetnének benne, az ellenséges uralkodók legyőzésével pedig az ő régről eredő pusztulásuk örököseivé váltak. Kublai kán egyedül Marco Polo beszámolóiból tudta megpillantani a leomlásra ítélt falakon és tornyokon túl a rajzoknak azt a végtelenül finom vonalát, amelyen még a termeszhangyák sem képesek keresztülhatolni.

A városok és az emlékezet. 1.

Elindulván arra és három napon át kelet felé haladva, az utazó Diomirában találja magát, a városban, ahol hatvan ezüst kupola magasodik, minden isten szobra bronzba öntve, az utcák ónnal kikövezve, a színház kristályból épült, az egyik torony tetején pedig minden reggel aranykakas énekel. Mind e sok szépséget ismeri már az utazó, mert más városokban is láthatta. Ennek a városnak azonban az a sajátossága, hogy aki egy szeptemberi estén érkezik ide, amikor a napok már rövidülnek, és a pecsenyesütő boltok ajtaja fölött egyszerre gyullad fel valamennyi színes lámpa, valamelyik erkélyről női hang sikolt: uh! - azt elfogja az irigység mindazok iránt, akik most azt hiszik, átéltek már ilyen estét, mint ez, és hogy akkor boldogok voltak.

A városok és az emlékezet. 2.

Aki sokáig lovagol elvadult vidékeken át, vágyódni kezd egy város után. Végre megérkezik Isidorába, a városba, ahol a palotákban tengeri csigaházakkal borított csigalépcsőket talál, ahol kézművesek művészien gyártanak távcsöveket és hegedűket, ahol ha az idegen két nő között habozik, talál egy harmadikat, ahol a kakasviadalok véres verekedésekké fajulnak a fogadásokat kötő emberek között. Az utazó végiggondolta mindezt, miközben egy város után vágyódott. Isidora tehát álmainak városa: egyetlen apró eltéréssel. Az álmodott városba ő fiatalon jutott volna el; Isidorába idősen érkezett. A főtéren ott áll az öregek fala, innen szemlélik az előttük ellépdelő fiatalokat; ő is beül közéjük a sorba. A vágyak már csak emlékek.

A városok és a vágy. 1.

Dorotea városáról kétféleképpen lehet szólni: elmondhatjuk, hogy négy alumínium torony emelkedik ki falaiból, hét rugóra működő felvonóhídra nyíló kapu oldalán. A felvonóhidak alatt húzódó árok vize négy zöld csatornát táplál, ezek átszelik és kilenc kerületre osztják a várost, mindegyikben háromszáz ház és hétszáz kémény épült; megemlítendő, hogy az eladósorba jutott lányok minden kerületben más kerületből származó ifjúval kötnek házasságot, és családjaik saját áruikat csereberélik egymással: bergamottfát, csőregtojást, asztrolábiumot, ametisztet; számításokat lehet végezni, melyek alapján megtudható minden a város múltjáról, jelenéről és jövendőjéről; vagy elmondható az is, amit a tevehajcsár mesélt, miközben engem odavezetett: „Kora ifjúságom idején érkeztem még egy reggelen, sok ember sietett az utcákon a piacok felé, a szép fogsorú nők nyíltan néztek bárki szemébe, egy emelvényen három katona klarinéton játszott, kocsikerekek gurultak mindenfelé, és színes feliratok lengedeztek. Azelőtt csak a sivatagot és a karavánösvényeket ismertem. Azon a reggelen úgy éreztem Doroteában, hogy nincs az életnek olyan gyönyörűsége, amit itt meg ne találhatnék. Ahogy múltak az évek, tekintetem egyre gyakrabban tért vissza a végtelen sivatag és a karavánösvények felé; most azonban tudom már, hogy ez is csak annak a sok-sok útiránynak egyike, amely mind azon a reggelen nyílt meg előttem Doroteában."

A városok és az emlékezet. 3.

Hiábavaló kísérlet volna, nemes lelkű Kublai, leírni neked, milyen a magas bástyafalakkal körülkerített Zaira városa. Elmondhatnám, hány lépcsőfokból állnak a lépcsőzetesen épült utcák, milyenek az oszlopcsarnokok ívei, miféle horganylemezzel fedettek a háztetők; de máris tudom, hogy mindezzel semmit sem mondanék. Nem ilyesmikből áll ez a város, hanem a terjedelmének méretei és múltjának eseményei közötti kapcsolatokból: abból, hogy milyen magasan függ a talaj fölött egy utcai lámpa és csüng alá egy felakasztott bitorló lába; milyen hosszú a lámpás és a szemközti korlát között kifeszített huzal, no meg á lombfüzérek, amelyek a királynő esküvői menetének útvonalát díszítik; milyen magas az az erkély korlát, és mekkorát kell ugrania a házasságtörőnek, hogy átjusson rajta hajnalban; milyen az esőcsatornák hajlata, és hogyan lépdel a macska, amint becsusszan alatta az ablakon; milyen a szirtfok mögül váratlanul felbukkanó ágyúnaszád lővonala és a bomba, amely szétveti az esőcsatornát; milyen foszlottak a halászhálók, és milyen a három öreg, akik a mólón kuporogva javítgatják a szakadásokat, és századszor mesélik el egymásnak a bitorló ágyúnaszádjának történetét, akiről az a hír járja, hogy a királynő törvénytelen fia volt, akit pólyásként kitettek épp oda a mólóra.

Az emlékekből előzúduló hullámokat ez a város szivacsként szívja magába, és felduzzad tőlük. A leírásnak, hogy milyen ma Zaira, magában kellene foglalnia Zaira teljes múltját. De a város nem beszél múltjáról, magába zárja, mint tenyérvonalait a kéz, felrajzolva az utcák hajlatába, az ablakok rácsaira, a lépcsők korlátaira, a villámhárítók antennáira, a zászlók rúdjára, minden vonalat át- meg átszelnek a még újabb karcolások, fűrésznyomok, vésetek, vonalkák.

A városok és a vágy. 2.

Háromnapi járásnyira déli irányban, az utazó Anastasiába, a közös középpontba összefutó csatornák, szárnyaló sasokkal teli égbolt városába ütközik. Most el kellene sorolnom a kedvező áron kapható árucikkeket: agát, ónix, krizoprász és a kalcedon egyéb változatai; dicsérnem kellene az aranyfácánpecsenyét, amit itt kiszáradt cseresznyefa tüzén sütnek, és sok majoránnával hintenek meg; beszélnem kellene a kerti medencében fürdőző nőkről, akiket láttam, és akik olykor - állítólag - felszólítják az arra járót, hogy vetkőzzék le, és fogócskázzék velük a vízben. De ezekkel a híradásokkal nem mondanám el neked e város valódi lényegét: mert Anastasia leírása csak felkelti a vágyakat, hogy utána kénytelen légy azokat elfojtani, de az utazóban, aki egy reggelen Anastasia közepén találja magát, egyszerre ébred fel valamennyi vágy, és körülöleli. A város olyan teljességnek tűnik fel, ahol egyetlen vágy sem megy veszendőbe, és amelynek te is része vagy, mivel pedig élvezi mindazt, amit te nem élvezel, nincs más teendőd, mint magadba fogadni ezt a vágyat, és örülni neki.

Ilyen, olykor gonosznak, olykor jóságosnak mondott hatalommal rendelkezik Anastasia, a csalárd város: ha naponta nyolc órán át dolgozol agát-, ónix-, krizoprászfaragóként, fáradságod, melyben formát ölt a vágy, átveszi a vágy formáját, és azt hiszed, egész Anastasiát élvezed, pedig csupán rabszolgája vagy.

A városok és a jelek. 1.

Az ember napokon át fák és kövek között halad. Tekintete ritkán állapodik meg bármin, csupán olyankor, amikor felismerte, hogy az valami másnak a jele: a homokban egy lábnyom azt jelzi, hogy tigris járt arra; egy tócsa, hogy ott föld alatti vízér húzódik; a fehér mályva virága azt, hogy véget ért a tél. Minden más néma és egymással felcserélhető; fák és kövek csupán önmagukkal azonosak.

Az út végül Tamara városába vezet. A falakból kidomborodó jelek sűrű sorával szegélyezett szűk utakon jutunk be. A szem nem dolgokat, hanem dolgok alakzatait látja, amelyek más dolgokat jelentenek: a fogó a fogász házát jelzi, a serleg a kocsmát, az alabárd a testőrséget, a kézimérleg a zöldségárust. Szobrok és pajzsok oroszlánokat, delfineket, tornyokat, csillagokat ábrázolnak: jelzik, hogy valaminek - ki tudja, minek - egy oroszlán vagy delfin vagy torony vagy csillag a jele. Más jelzések arra figyelmeztetnek, ami valahol tilalmas, - kocsin behajtani a sikátorba, az épület mögé vizelni, horgászni a hídon - és arra, amit szabad — megitatni a zebrákat, tekézni, elégetni a rokonok holttestét. A templomok kapujából az istenek szobrait látni, valamennyit saját jelképével ábrázolják: bőségszaruval, homokórával, medúzával; ilyen módon a hivő könnyen felismerheti bármelyiket, és a megfelelő imát intézheti hozzá. Ha valamelyik épületen nincs sem jelkép, sem faragvány, akkor már a formája és a város rendjében elfoglalt helye elegendő funkciójának jelzésére: királyi palota, pénzverde, pitagoraszi iskola, bordély. Az árucikkek, amelyeket az eladók mintának a pultra helyeznek, szintén nem saját mivoltukat, hanem más dolgok jeleit képviselik: a hímzett homlokkötő szalag eleganciát jelent, az aranyozott gyaloghintó hatalmat, Averroés kötetei bölcsességet, a bokára, való nemesfém lánc kéjvágyat. A tekintet úgy futhatja át a várost, mint teleírt könyvoldalakat: a város elmondja mindazt, amit gondolnod kell, ismételteti veled mondanivalóját, és miközben azt hiszed, Tamarával ismerkedsz, egyebet sem teszel, csupán megjegyzed a neveket, melyekkel önmagát és minden részletét meghatározza.

Hogy a jelek e sűrű burkolata alatt milyen is valójában a város, mit tartalmaz vagy rejteget - az utazó anélkül hagyja él Tamarát, hogy ezt megtudta volna. Odakint a látóhatárig puszta terület húzódik, kitárul a futó fellegekkel, borított égbolt. A formában, amelyet a véletlen és a szél alakít a felhőkből, az ember már-már hajlamos alakzatokat felismerni: egy vitorlást, egy kezet, egy elefántot...

A városok és az emlékezet. 4.

Hat folyón és három hegyláncon túl áll Zora. Aki csak egyszer is látta, soha többé nem képes elfeledni. De nem azért, mintha más, emlékezetes városokhoz hasonlatosan szokatlan képet hagyna az emlékekben. Zorának az a sajátossága, hogy minden apró részlete megmarad az emlékezetben, utcái, ahogy egymás után következnek, az utakat szegélyező házak, a házak kapui, ablakai, bár nem látni rajtuk különösebb szépséget vagy ritkaságot. Titka abban rejlik, hogy az alakzatok, melyeken a tekintet átsiklik, úgy követik egymást, akár egy zenei partitúrában, amelyben egyetlen hangot sem lehet felcserélni vagy áthelyezni. Az ember, aki emlékezetből tudja, milyen Zora, álmatlan éjszakáin elképzeli, hogy utcáin járkál, és pontosan emlékszik, milyen sorrendben következik egymás után a bronzóra, a borbély csíkos függönye, a kilencágú szökőkút, az asztronómus üvegtornya, a görögdinnyeárus bódéja, a remete és az oroszlán szobra, a török fürdő, a sarki kávézó, a kikötőhöz vezető keresztutca. Ez az emlékezetből kitörölhetetlen város olyan, akár egy vasváz vagy rácsozat, melynek keretei között mindenki elhelyezheti azt, amire emlékezni akar: jeles emberek nevét, erényeket, számokat, növényi vagy ásványi besorolásokat, csaták dátumait, csillagképeket, beszélgetések részleteit. A bejárt útvonal minden ismeretanyaga és minden pontja kőzött azonosulási vagy ellentétes kapcsolatot teremthet, ez majd az emlékezet azonnali felébresztésére szolgál. Így tehát a világ legnagyobb tudósai azok az emberek, akik betéve ismerik Zorát.

De hiába indultam útnak, hogy meglátogassam a várost: miután kénytelen örökre mozdulatlan és önmagával mindig azonos maradni, hogy jobban emlékezzenek rá, Zora ellankadt, széthullott és eltűnt. A Föld megfeledkezett róla.

A városok és a vágy. 3.

Despinába kétféleképpen lehet eljutni: hajón vagy teveháton. A város másként mutatkozik annak, aki a szárazföldről jön, és másként annak, aki a tengerről érkezik.

A tevehajcsár, amint megpillantja a fennsík láthatárán előbukkanó felhőkarcolók tetőit, a radarantennákat, a csapkodó fehér és vörös szélzsákokat, a füstöt pöfögő kéményeket, egy hajóra gondol, tudja, hogy ez itt város, de olyan te-herhajónak képzeli, amely elviszi majd őt a sivatagból, horgonyát felvonni készülő vitorlásnak vagy gőzhajónak, amelynek víz alá merült vaskamrájában remeg a kazán; valamennyi kikötőre gondol, a tengerentúli árukra, amelyeket a daruk kiraknak a mólókon; a kocsmákra, ahol a különböző zászlók alatt hajózó vízijárművek legénysége üvegeket tör szét egymás fején; kivilágított földszinti ablakokra, mindegyik mögött egy-egy nő fésülködik.

A part menti ködben a tengerész egy teve púpját látja kirajzolódni, fényes rojtokkal díszített nyerget két foltos, himbálózva előrehaladó púp között; tudja, hogy város ez itt, de tevének képzeli, amelynek málhanyergéből tömlők és cukrozott gyümölccsel tömött tarisznyák csüngenek alá, datolyabor, dohánylevelek, és képzeletében már hosszú karavánsort lát, amely elviszi majd őt a tenger sivatagából, édesvizű, fűrészlevelű pálmák árnyékolta oázisokba, tömör mészkőfalakból épült palotákhoz, kőburkolatú udvarokba, ahol a táncosnők mezítláb lejtenek, és karjukat félig elfedi, félig fedetlenül hagyja a fátyol.

Minden város a sivatagból nyeri formáját, a sivatagból, amelynek ellenszegül; így a tevehajcsár és a tengerész Despinát látja, a város, amely határvonal a két sivatag között.

A városok és a jelek. 2.

Zirma városából az utazók igen különböző emlékekkel térnek meg: egy vak négerre emlékeznek, aki üvölt a tömegben, egy őrültre, aki egy felhőkarcoló párkányáról kihajol, egy lányra, aki pórázra kötött pumával sétál. Valójában a vakok között, akik Zirma utcakövezetén botjukkal kopogtatnak, sok a néger, minden felhőkarcolóban akad valaki, aki megőrül, minden őrült órákat tölt a párkányokon, és nincs olyan puma, amelyet ne nevelne fel szeszélyből egy kislány. A város képekben túláradó: ismétli önmagát, hogy bőségéből valami megragadjon az emlékezetében.

Én is Zirmából térek vissza: emlékezetem az ablakok magasságában minden irányba röpködő, kormányozható léghajókat tartalmaz, üzletutcákat, ahol rajzokat tetoválnak tengerészek bőrére, földalatti vasutakat, zsúfolásig telve a hőségtől fuldokló testes nőkkel. Társaim viszont, akik velem voltak az úton, esküt tesznek rá, hogy csupán egyetlen kormányozható léghajót láttak röpködni a város csúcsíves tornyai között, egyetlen tetoválót, amint pultján tűket és tintákat és lyukacsos rajzokat rendezgetett, egyetlen kövér nőt, aki egy vasút peronján legyezgette magát. Az emlékezet túláradóan gazdag: ismétli a jeleket, hogy a város létezni kezdjen.

A karcsú városok. 1.

Isaura, az ezer kút városa feltevések szerint mély föld alatti tó felett épült. Mindenfelé, ahol a lakosság hosszú, függőleges lyukakat ásott a föld be, és sikerült vizet hozni a felszínre, addig és nem tovább terjeszkedett a város: zöldellő övezete az eltemetett tó sötét partvidékének pontos mása, láthatatlan tájkép határozza meg a láthatót, ami a napfényben mozdul, azt a szikla meszes égboltja alá zárt hullám mozgatja. Ennek következtében kétféle vallást találunk Isaurában. A város istenei a lakosság egy részének véleménye szerint a mélyben laknak, a fekete tóban, amely a föld alatti vízereket táplálja. Mások szerint az istenek a vödrökben laknak, amelyek kötélen függve merülnek fel, előbukkanva a kút kávából, a forgó lánckerekekben laknak, a serleges emelők csörlőiben, a szivattyúk mozgatókarjaiban, a szélmalmok lapátjaiban, amelyek felszínre hozzák a vizet a mélyfúrásokból, a mérőszondák összecsavarozására szolgáló rácsos kalickákban, a háztetők fölött gólyalábakon függő vízgyűjtő edényekben, a vízvezetékek vékony íveiben, minden vízoszlopban, a függőleges csövekben, a hegyes-völgyes talajokban, a túlfolyócsövekben, fent Isaura légies tetődúcai fölött a lebegő szélforgókig mindenütt a városban, mely teljes egészében a magasba tör.

A nagykán távoli tartományok ellenőrzésére kiküldött megbízottai és adószedői pontos időben visszatértek Kemenfu király udvarába és a magnólialigetekbe, ahol Kublai a bokrok árnyékában sétálgatva hallgatta meg hosszú beszámolóikat. Perzsák, örmények, szíriaiak, koptok, türkmének voltak a követek; a császár az, aki minden alattvalójának idegen, és a birodalom csak idegen szemek és fülek közvetítésével volt képes Kublai előtt létezését bizonyítani. A kán számára ismeretlen nyelveken számoltak be a küldöttek a számukra ismeretlen nyelveken szerzett hírekről: a hangok átlátszatlan sűrűjéből merültek fel a császári kincstárba bevételezett összegek, a hatalmuktól megfosztott funkcionáriusok nevei és családi nevei, az öntözőcsatornák méretei, amelyeket szárazság idején vékonyka folyók tápláltak. De amikor az ifjú velencei beszámolójára került sor, más kapcsolat alakult ki közte és a császár között. Újonnan érkezett és a keleti nyelveket egyáltalán nem ismerő ember volt Marco Polo, nem tudta másként kifejezni magát, mint gesztusokkal, ugrálásokkal, az ámulat és a borzadály kiáltásaival, állatias csaholásokkal vagy kuvikolásokkal, olykor nyeregtáskájából előszedett tárgyakkal: strucctollakkal, lőfegyverekkel, kovakövekkel; mindezeket sakkfigurák módjára szétosztva maga előtt. Visszatérve a Kublai megbízásából teljesített kiküldetéseiből, az elmés idegen pantomimjátékokat rögtönzött, s ezeket a császárnak kellett értelmeznie: egy várost a kormorán csőréből kiugró és hálóba csusszanó hal mozdulata mutatott be, egy másik várost a lobogó lángokon sérülés nélkül áthaladó meztelen férfi, egy harmadikat halálfej, penésztől zöld ajka közé hófehér, kerek követ szorítva. A nagykán megfejtette a jeleket, de a kapcsolat ezek és a meglátogatott helyek között bizonytalan maradt: sohasem tudta, hogy Marco egy útközben átélt kalandját akarja-e ábrázolni, a város megalapítójának egy hőstettét, egy asztrológus jóslatát, rejtvényt, szójátékot vagy egy nevet akar jelezni. De akár nyilvánvaló, akár homályos volt is mindaz, amit Marco Polo mutatott, jelvények hatalmával bírt, amelyeket aki egyszer látott, többé nem felejtheti el, és össze sem tévesztheti. A kán tudatában a birodalom labilis és egymással felcserélhető adatok sivatagaként tükröződött, a jelek olyanok, akár a homokszemek, és ezekből emelkedtek ki a velencei ember szójátékaival felidézett városok és tartományok.

Ahogy egymást követték az évszakok és a követi megbízatások, Marco megtanulta a tatár nyelvet és sok más nemzet nyelvét, törzsek tájszólásait. Ekkor már elbeszélései a legpontosabbak és legaprólékosabbak voltak, amilyeneket a nagykán csak kívánhatott, és nem létezett kérdés vagy kíváncsiság, amelyre ne felelt volna. Mégis egy területről szóló minden híradás eszébe juttatta a császárnak azt az első gesztust vagy tárgyat, amellyel Marco jelölte. Az új adat ettől a jeltől kapott értelmet, és egyszersmind új értelmet adott a jelnek is. Talán nem más a birodalom, gondolta Kublai, mint az értelem képzelőerejének állatövjegye.

- Azon a napon, amikor valamennyi jelképet megismerem - kérdezte Marcótól -, sikerül végre birtokolnom majd a birodalmamat?

A velencei azt felelte:- Uram, ne hidd: azon a napon te magad is jelkép leszel a jelképek között.