V.

 

A királyi palota magas ballusztrádjáró1 nézi a nagykán birodalma növekedését. Először a határvonalak terjeszkedtek szerteszét, átfogva a meghódított területeket, de az előrenyomuló hadseregek szinte lakatlan tájakkal, nyomorúságos kunyhókból épült falvakkal találkoztak, mocsarakkal, ahol a rizs is nehezen eresztett gyökeret, sovány emberekkel, kiszáradó folyókkal, nádasokkal. „Ideje, hogy a kifelé már túlságosan is megnövekedett birodalmam befelé is növekedni kezdjen” - gondolta a kán, és héjukat szétrepesztően érett gránátalmaerdőről álmodott, nyárson sütött, zsírtól csöpögő zebupecsenyéről, csillámló aranyrögökkel teli hegyomladékokban fellelhető fémerekről.

Sok bő termést hozó évszak töltötte csordultig a magtárakat. A megduzzadt folyók templomok és paloták bronzmennyezetének hordozására szánt gerendák valóságos erdejét sodorták. Rabszolgakaravánok kígyózó márványhegyeket hurcoltak át a kontinensen. A nagykán a földre és az emberekre egyaránt súlyosan nehezedő városokkal teli birodalmat szemlél, mely gazdagsággal és túlzsúfoltsággal telített, mely cifraságok és feladatok alatt roskadozik, mechanizmusokkal és hierarchiákkal bonyolított, felduzzadt, feszült, terhelt.

„Saját súlya kezdi agyonnyomni a birodalmat" - gondolja Kublai, és álmaiban ekkor megjelennek papírsárkány-könnyűségű városok, csipkeszerűen lyuggatott városok, szúnyoghálóként áttetsző városok, levélerezet-vékonyságú városok, tenyérvonalfinomságú városok, ötvösművészettel csiszolt városok, amelyeket homályos és képzeletbeli ködsűrűségükön át kell szemlélni.

- Elmondom neked, mit álmodtam ma éjjel - mondja Marconák. - Lapos és sárga, meteoritokkal és vándorsziklatömbökkel telehintett területén távolról egy karcsú, csipkézett tornyokkal ékes város csúcsait láttam kiemelkedni. Ezek a tornyok úgy épültek, hogy a hold, miközben bejárja, hol az egyiken, hol a másikon megpihenhessen, vagy a daruk kötelén függeszkedve hintázhasson. Polo így felelt:

- A város, amelyről álmodtál, Lalage. Az éjszakai égboltnak nyújtott pihenőhelyeket a város lakói azért helyezték el, hogy a hold mindenféle módon segítse a város növekedését és továbbnövekedését a végtelenségben.

- Van valami, amit te nem tudsz - tette hozzá a kán. - Hálából a hold egy igen ritka előjogot ajándékozott a városnak: azt, hogy könnyedségben növekedjék.

 

A karcsú városok. 5.

 

Ha hisznek nekem, jó. Most elmondom, milyen is Ottavia, a pókháló-város. Két meredek hegység között mély szakadék húzódik: a város az ürességben van, kötelekkel és láncokkal és pallókkal a két hegygerinchez kötözve. A fahidacskákon lehet járkálni, vigyázva, nehogy lábunk a résekbe csússzon, vagy a kenderkötélfonatokba kapaszkodva lehet közlekedni. Odalent, sok száz méternyi mélységben nincsen semmi: néhány felhő szállong; még lejjebb előtűnik a szakadék talaja.

Ez a város alapzata: a háló, amely átkelőhelyül és támasztékul szolgál. Minden egyéb ahelyett, hogy fölfelé magasodnék, lefelé csüng: kötélhágcsók, függőágyak, zsák alakú házak, fogasok, léggömb-gondola alakú teraszok, víztömlők, gázlámpák, nyársak, kötelekre akasztott kosarak, teherfelvonók, zuhanyok, trapézok és gyűrűhinták, függő vasutak, csillárok, csüngő levelű növények cserepei.

A szakadék fölött függve, Ottavia lakosainak élete kevésbé bizonytalan, mint más városokban. Tudják, hogy ennél nagyobb súlyt nem bír el a háló.

 

A városok és a cserék. 4.

 

Ersiliában a város életét fenntartó kapcsolatok meghatározására a lakosok fonalakat feszítenek ki a házak sarkai között, feketéket vagy fehéreket vagy szürkéket vagy fekete-fehéreket, aszerint hogy rokoni, cserekapcsolatbeli, hatalmi vagy képviseleti viszonyokat jelölnek-e. Ha már annyi a szál; hogy nem lehet közöttük áthaladni, a lakosság elköltözik: a házakat lebontják: csak a szálak és a szálakat tartó ékek maradnak.

Ingóságaikkal letáborozva, egy hegyoldalból nézik Ersilia menekültjei a síkságon kifeszített fonalak és cölöpök kuszaságát. Az ott még Ersilia városa, ők viszont semmivé váltak.

Újjáépítik másutt Ersiliát. Hasonló alakzatot szőnek a fonalakból; szeretnék, ha bonyolultabb és egyben szabályosabb is lenne a másiknál. Aztán elhagyják és még távolabbra hurcolják önmagukat és a házakat.

Így utazgatván, Ersilia területén megtalálod az elhagyott városok romjait, az időt nem álló falak nélkül, a halottak szél görgette csontjai nélkül: kapcsolatok kusza pókhálóit, melyek formát keresnek.

 

A városok és a szemek. 3.

 

Aki Bauciba megy, s miután hét napon át sűrű erdőkön hatolt keresztül, képtelen meglátni a várost, mikor megérkezett. A vékony gólyalábak, amelyek egymástól nagy távolságra emelkednek ki a talajból, és végül elvesznek a fellegek fölött, tartják a várost. Létrákon lehet feljutni. A lakosok ritkán mutatkoznak a földön: odafönt megvan mindenük, ami szükséges, és inkább nem jönnek le. A városból semmi nem érinti a talajt, kivéve azokat a hosszú, flamingólábszerű rudakat és a fényes napvilágnál a lombokra kirajzolódó, áttört és szögletes árnyakat.

Három feltételezés él Bauci lakóiról: hogy gyűlölik a Földet; hogy olyannyira tisztelik, hogy kerülnek vele minden kapcsolatot; hogy olyannak szeretik, amilyen még őelőttük volt, és lefelé fordított távcsövekkel és teleszkópokkal fáradhatatlanul szemlélik, egyenként minden levelet, minden követ, minden hangyát, elbűvölten bámulják saját távollétüket.

 

A városok és a név. 2.

 

Istenek két csoportja védelmezi Leandra városát. Mindkét csoport istenei olyan aprócskák, hogy nem láthatók, és oly sokan vannak, hogy meg nem számolhatók. Az egyik csoport istenei a házak kapujában, bent a fogasok és esernyőtartók mellett állnak; költözés esetén követik a családokat, és a kulcsátadás pillanatában elhelyezkednek az új lakásban. A másik csoport istenei a konyhában vannak, előszeretettel bújnak a lábasok alá vagy a kandallókürtőbe vagy a seprűkamrába; a házhoz tartoznak, és ha az ott lakó család elmegy, ők az új lakókkal maradnak; talán már akkor is ott voltak, amikor a ház még nem is létezett, a beépíthető terület gyomcsomói között, egy rozsdás konzervdobozban rejtőzködve; s ha lerombolják a házat, és helyén ötven család számára szolgáló bérkaszárnyát építenek, újra ott találjuk őket megsokszorozódva, valamennyi lakás valamennyi konyhájában. Hogy megkülönböztessük őket, Penateseknek nevezzük az előbbieket és Laroknak az utóbbiakat.

Nem törvény, hogy ugyanabban a házban a Larok mindig a Larokkal és a Penatesek a Penatesekkel legyenek együtt: látogatják egymást, együtt sétálgatnak a stukkós párkányokon, a hősugárzó csöveken, megvitatják a családi eseményeket, meglehet, hogy veszekednek, de éveken át élhetnek egyetértésben is; ha sorban valamennyiüket egymás mellett látjuk, nem tudjuk egyiküket a másikuktól megkülönböztetni. A Larok a legkülönfélébb eredetű és szokású Penateseket látták váltakozva falaik között; a Penateseknek könyökkel kell kivívniuk helyüket a hírneves lerombolt paloták dölyfös Larjai vagy a bádogbarakk sértődékeny és bizalmatlan Larjai között.

Leandra valódi lényege végeérhetetlen viták tárgya. A Penatesek úgy hiszik, hogy ők a város lelke, akkor is, ha tavaly érkeztek, és hogy magukkal viszik Leandrát, ha majd kivándorolnak. A Larok a Penateseket ideiglenes, zavaró, alkalmatlankodó vendégeknek tekintik; az ő városuk az igazi Leandra, az ad formát mindennek, amit magában foglal, az a Leandra, amely ott volt, mielőtt ezek a betolakodók megérkeztek volna, és fennmarad akkor is, amikor valamennyien elmentek már.

A közös bennük az: hogy bármi történik akár a családokban, akár a városban, abban mindig találnak kifogásolnivalót; a Penatesek az öregeket, a dédszülőket, a dédnagynéniket, a hajdani családokat emlegetik, a Larok azt, hogy milyen volt a környezet azelőtt, amikor még nem tették tönkre. De ez nem jelenti azt, hogy csupán az emlékekből élnek: ábrándos terveket szőnek arról, milyen karriert csinálnak majd a gyermekek, ha felnőnek (ezt a Penatesek teszik), hogy milyenné válhatna az a ház vagy az a kerület (erről a Larok álmodoznak), ha megfelelő kezekben volna. Ha hegyezed a füledet, különösen éjszakánként, Leandra házaiban, hallod, amint nagyon-nagyon halkan pusmognak, szólongatják egymást, tréfálkoznak, zihálnak, gúnyosan nevetgélnek.

 

A városok és a holtak. 1.

 

Melániában valahányszor belépünk a piactérre, beszélgetés kellős közepében találjuk magunkat: a hencegő katona és az ingyenélő kilép egy kapun, találkozik a költekező ifjonccal és a prostituálttal; vagy a fukar atya háza küszöbéről intézi utolsó intelmeit szerelmes lányához, és szavába vág az ostoba szolga, aki épp levelet visz a kerítőnőhöz. Évek múltán visszatérve Melániába, ugyanazt a beszélgetést találjuk meg, mely azóta folytatódik: időközben meghalt az ingyenélő, a kerítőnő, a fukar atya; de a hencegő katona, a szerelmes lány, az ostoba szolga a helyükbe lépett, őket meg az álszent, a bizalmaskodó nő, az asztrológus helyettesíti.

Melánia lakossága megújhodik: a beszélgetők egymás után meghalnak, és közben megszületnek azok, akik majd helyet kapnak a dialógusban a maguk idején, ki ebben, ki abban a szerepben. Ha valaki szerepkört változtat, vagy örökre elhagyja a piacteret, vagy először lép be oda, láncolatban indulnak meg a változások, míg valamennyi szerepet újra ki nem osztják; de közben a mérges öregúrnak továbbra is a szellemes szolgálólány válaszol, az uzsorás nem hagyja abba az örökségből kitagadott ifjú üldözését, a dajka a mostohalány vigasztalását, habár közülük senki sem őrizte meg szemét és hangját, mely az előző jelenetben birtokában volt.

Olykor előfordul, hogy egy beszélő ugyanazon időben két vagy több szerepet is alakít: zsarnok, jótevő, küldönc vagy hogy egy szerep megkettőződik, megsokszorozódik, Melánia száz, sőt ezer lakójára kiosztják: háromezer jut az álszentnek, harmincezer az élősködőnek, százezer balsorsra jutott király fia várja, hogy jogaiba visszahelyezzék.

Az idő múlásával maguk a szerepek sem pontosan azonosak az előzőekkel; a cselekmény, amelyet ármánykodások és hatásos jelenetek segítségével kibontakoztatnak, nyilvánvalóan valamiféle végső feloldáshoz vezet, amelyhez akkor is közeledik, amikor úgy tetszik, hogy a szálak egyre jobban összegabalyodnak, és az akadályok növekednek. Aki egymást követő pillanatokban tekint ki a térre, hallja, hogy a dialógus felvonásról felvonásra változik, habár Melánia lakóinak élete túlságosan rövid, semhogy ezt észrevennék.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Marco Polo leír egy hidat, egyenként mindegyik kövét.

- De hát melyik az a kő, amely a hidat tartja? - kérdezi Kublai kán.

- A hidat nem az egyik vagy a másik kő tartja - feleli Marco -, hanem a belőlük formált ív vonala.

Kublai kán hallgat, gondolkodik. Majd ezt fűzi az elhangzottakhoz:

- Miért beszélsz nekem kövekről? Engem csak az ív érdekel.

Polo így felel:

-         Kövek nélkül nincsen ív.