A „NAGY KIHALÁSOK”

Fajok persze a földi élet egész története folyamán haltak ki, de azért ez nem akárhogyan ment végbe. A fosszilis maradványok tanulmányozásából a paleontológusoknak arra kellett következtetniük, hogy voltak időszakok, amikor ez a kipusztulás rendkívül nagy arányú volt, sőt bizonyos korokban viszonylag rövid idő alatt az élű fajok többsége szűnt meg létezni.

Ezeket az időszakokat nevezik olykor úgy, meglehetősen drámaian, hogy „nagy kihalások”. Ezek legnevezetesebbike mintegy hatvanöt millió évvel ezelőtt zajlott le. Ekkor tűntek el, sok más fajjal együtt, a Földet mindaddig uraló óriáshüllők, közöttük az a rengeteg lény, amelyeket dinoszauruszoknak szoktunk hívni.

Lehet, hogy ezek a „nagy kihalások” egybeesnek a mágneses tér nulla erősségű időszakaival? Netán 4000-ben is egy ilyen vár ránk, ami az emberi fajt fogja, nem is olyan soká, eltörölni a Föld színéről?

Ettől semmi szín alatt nem kell tartanunk. Nagyon messzire ugyan nem tudjuk visszakövetni időben a mágneses tér átfordulásait, de annyit azért tudunk, hogy ez az utóbbi néhány tízmillió évben jó párszor előfordult, és ezt nem követte szükségképpen a kihalások számának különösebb megugrása. A genetikai terheltség várhatóan kétezer év múlva sem fog katasztrófát okozni.

S ez nem is olyan meglepő. A Föld mágneses tere egyébként sem valami erős, a kozmikus sugárzás részecskéi pedig olyan óriási energiával rendelkeznek, hogy nem is térítődnek el túlságosan. Ezért ahogy a mágneses térerősség csökken, a kozmikus részecskék ugyan erősebben bombáznak bennünket, ez azonban nem jelent nagymérvű felerősödést - egyszerűen azért, mert a sugárzás akkor sem veszít igazán sokat az intenzitásából, amikor a mágneses térerősség megnő.

De mi a helyzet akkor, ha a kozmikus sugárzás erőssége a Föld mágneses terétől függetlenül nő meg? Mi történik, ha egy szupernóva robban föl a közelünkben? Ilyenkor egy ideig csak úgy záporoznak a Földre a kozmikus sugárzás részecskéi, ez pedig magyarázatot adhat a sok kihalásra.

Képzeljük el, hogy egy nagy szupernóva-robbanás megy végbe tőlünk tíz parszeknél nagyobb távolságban! Megeshet, hogy egy darabig a Nap fényének 1/600-ad részével ragyog, és így jóval fényesebb, mint bármi más az égen, még a Holdat is beleértve. Ha a Földnek a Nappal ellentétes oldalára esik, akkor az éjszakát borongós nappalhoz hasonlóvá változtatja. De akárhol legyen is az égen, egy időre biztosan kellemetlenül fölmelegíti a Földet.

De ami fontosabb: a kozmikus sugárzás erőssége a mostaninak százszorosára vagy akár ezerszeresére ugrana, és évekig úgy maradna. Ez mindenféle kellemetlen következménnyel járna. Az ózonréteg elvékonyodna, így több ibolyántúli sugárzás érné a felszínt, ez pedig éppoly végzetes lenne az életre, mint maga a kozmikus részecskesugárzás. A légköri nitrogén és oxigén részben egyesülne, márpedig a nagy magasságban képződő nitrogénoxid elnyeli a látható fény egy részét. Ezért a kezdeti növekedés után a hőmérséklet lecsökkenne, a csapadékszint ugyancsak. És persze nagyban megemelkedne a mutációs arány, illetve a genetikai terheltség.

Ha mindez éppen akkor következik be, amikor a Föld mágneses tere nulla vagy akörül van, a hatások némiképp még föl is erősödnek, az ártalmak úgyszintén. Lehet, hogy a „nagy kihalásokat” egy-egy közeli szupernóvának és a mágneses tér időleges megszűnésének az egybeesése idézte elő?

Tíz parszekes körzeten belül egyetlen olyan csillag sincs, amelyből szupernóva válhatnék, így ez első pillantásra képtelen ötletnek tűnik. A Nap azonban, ahogy Galaktikánk összes többi csillaga is, mozog. Égi útjuk során a csillagok körbekerülik a Galaktika középpontját, de nem olyan pontos egyöntetűséggel mozognak, mint egy tánckar tagjai. Azok, amelyek távolabb vannak a középponttól, lassabban haladnak, mint azok, amelyek közelebb esnek hozzá. Némelyikük pályája (mint a Napé is) megközelítően kör alakú, másoké viszont erősen elliptikus. Van, amelyik a Tejútrendszer fő síkjában helyezkedik el, s van, amelyiknek pályája jókora szöget zár be vele.

Ezért aztán megeshet, hogy egy csillag közel kerül egy másikhoz, aztán eltávolodik tőle, hogy aztán egy újabbat közelítsen meg, majd attól is eltávolodjék - s ez minduntalan megismétlődik, valahányszor megkerüli a Galaktika középpontját. Annak, hogy tényleg összeütközzenek, rendkívül kicsi a valószínűsége, de hogy két csillag tíz parszeknyire megközelítse egymást, az nem megy ritkaságszámba. Az Alfa Centauritól 1,3 parszekre, a Szíriusztól pedig 2,7 parszekre vagyunk. Ez a távolság nem volt mindig ekkora, és a jövőben sem marad mindenkor ugyanennyi.

Ezek szerint lehetséges, hogy a Nap hosszú pályafutása során időről időre éppen akkor került egy-egy csillag közvetlen közelébe, amikor az szupernóvává vált, és hogy ez időről időre a jövőben is bekövetkezhet? Magyarázhatjuk-e ezzel a „nagy kihalásokat”, mondjuk a dinoszauruszok kipusztulását?

Ez a föltevés az 1970-es évek végén meglehetős népszerűségnek örvendett a tudósok körében.

1980-ban azonban Walter Alvarez (1911- ) amerikai fizikus fölfedezte, hogy egy bizonyos hatvanötmillió éves kőzetréteg meglepően nagy mennyiségben tartalmazza az iridium nevű ritkafémet. Föltevése szerint valamikor hatvanötmillió évvel ezelőtt a Földet egy nagyobbacska kisbolygó (görög eredetű nevén: aszteroida) találta telibe, ami olyan sok port lökött ki a sztratoszférába, hogy hosszú időre teljesen elzárta bolygónkat a napfény elől. Ez idézte elő a „nagy kihalást”, a dinoszauruszok pusztulását. A porfelhő végül leülepedett a Föld felszínére, benne az iridium finom porával, amiben az eredeti kisbolygó viszonylag gazdag volt.

Azóta nagy jelentőségű adatok váltak ismertté, amelyek alátámasztják ezt a föltételezést. Mi több, 1983-ban az is bebizonyosodott, hogy a „nagy kihalások” meglepő szabályossággal, minden 26-28 millió évben következnek be. A csillagászoknak fontolóra kellett venniük, milyen tényezők tehetők felelőssé egy ilyen hosszú távú periodicitásért.

Így például azon spekulálnak, hátha van a Napnak egy távoli kísérőtársa, amely nem elég nagy ahhoz, hogy égboltunkon csillagként világítson, és amely huszonhétmillió éves keringése egy pontján annyira közel kerül a Naphoz, hogy áthalad azon a százmilliárdnyi üstökösből álló felhőn, amely valószínűleg messze a Plútó pályáján kívül halad. Ez a kísérő gravitációs vonzása révén az üstökösök százezreit térítheti a Naprendszer belsejébe vezető pályára. Egyik-másikuk biztosan összeütközik a Földdel, és akkora pusztítást idéz elő, ami fajok tömeges eltűnéséhez vezet.

A legutóbbi „nagy kihalás” körülbelül tizenegymillió évvel ezelőtt következett be, és ha az üstökös-hatás föltételezése helytálló, akkor a következő mostantól úgy tizenhatmillió év múlva várható. Egyelőre tehát nem kell nyugtalankodnunk miatta.

A szupernóvák ezzel (mindaddig, amíg további bizonyítékok és értelmezések nem kerülnek elő) föl lettek mentve a „nagy kihalásokért” viselt felelősség alól. Mindazonáltal annak továbbra is fönnáll a lehetősége, hogy esetenként egy-egy, viszonylag közeli szupernóva szolgáltasson akkora kozmikus sugárzást, ami olyan kihalásokat is képes előidézni, melyek egyébként nem következtek volna be.