A KÍNAIAK „VENDÉGCSILLAGAI”

Csakhogy nem egyedül Európa és a Közel-Kelet a kultúra szülőhazája. Az i.e. 500 és i.sz. 1500 közötti kétezer évben a tudomány és a technika terén Kína messze megelőzte a Nyugatot. Az ókorban és a középkorban a kínai csillagászok állandó megfigyelés alatt tartották az égboltot, és minden szokatlant följegyeztek, bárhol történt is. Őket nem gátolta a tökéletességbe vetett dogmatikus hit, társadalmuk viszonylag világias volt, amelyben a természetfölöttitől való félelem nem korlátozta túlságosan a gondolkodást.

Így például i.e. 134-ben egy üstökös megjelenéséről tudósítottak, ez pedig alátámasztja a római történész beszámolóját arról, hogy mi is lehetett az, amit Hipparkhosz látott.

Biztos, hogy a kínaiak sem tisztán intellektuális okokból tanulmányozták az égboltot. Akárcsak a babiloniakat és a görögöket, őket is az asztrológia érdekelte. Minden égi történésnek valamilyen jelentést tulajdonítottak, és ebből igyekeztek következtetni a különféle jövőbeli földi események valószínűségére.

Mivel az égi előjelek kinyilatkoztatta események gyakran baljóslatúak voltak (egyes csillagászati megfigyelések háborúkat, katasztrófákat, halált jósoltak), a birodalomnak, különösképpen a főnemességnek, sőt magának a császárnak is készen kellett állnia a megfelelő ellenintézkedések megtételére. Ha bármi baj történt, amit nem jeleztek előre, bizony, nem ment ritkaságszámba az udvari csillagászok kivégzése.

Ezért voltak a kínai csillagászok olyan alapos megfigyelők, gondosan följegyezve minden „vendégcsillagot”, minden olyan vendégszereplőt, amely ideiglenesen föllépett az állócsillagok színpadán. Évkönyveikben több mint ötven ilyen új csillagot jegyeztek föl, amelyeket a nyugati csillagászok egytől egyig elszalasztottak. A kínai tudományt és technikát elsajátító koreai és japán csillagászok szintén följegyeztek néhányat ezek közül.

Az új csillagok némelyike nagyon fényes volt, és fél évig vagy még tovább is látható maradt. Öt ilyen, különösen fényes új csillagról számoltak be az ókor és a középkor folyamán. Így például i.sz. 183-ban egy igen fényes új csillagot észleltek a Kentaur (latinosan: Centaur) csillagképben, i.sz. 393-ban pedig egy kevésbé fényeset a Skorpióban.

Hogy ezekről Európában senki sem adott hírt, azon nincs mit csodálkozni. Ezekben az évszázadokban a görög csillagászat visszaesett, sőt elhalt (Ptolemaiosz után nem akadt egyetlen jelentős görög csillagász sem), a rómaiakat pedig nem érdekelték különösebben a tudományok.

A Skorpió-beli új csillag valószínűleg nem volt fényesebb, mint a Szíriusz (ez az égbolt legfényesebb állócsillaga), és hacsak nem akadt valaki, aki hivatásszerűen figyelte az eget, aki történetesen épp abba az irányba nézett, és aki vagy emlékezett az égboltnak arra a részére, vagy volt csillagkatalógusa, amelyben utánanézhetett - nos, akkor egyáltalán nem meglepő, hogy észrevétlen maradt.

Továbbá, noha az új csillag a Skorpióban (a kínaiak szerint) nyolc hónapig maradt látható, a Szíriusz fényességét csupán néhány éjszakán át érte el. Azután folyamatosan halványult, és minél gyengébb lett, annál kisebb volt a valószínűsége, hogy valaki, akinek kevésbé életbevágó a dolog, mint a kínai csillagászoknak, észrevegye.

A Kentaur-beli i.sz. 183. évi új csillag a kínai beszámolók szerint sokkal fényesebb volt, mint az, amelyik két évszázaddal később a Skorpióban jelent meg. A Kentaur új csillaga hetekig fényesebb lehetett, mint bármi az égbolton, kivéve a Napot és a Holdat. Az ember azt hinné, hogy ezt aztán lehetetlen elszalasztani, csakhogy messze a déli égbolton volt, és ez még egy nagyon fényes objektum esetén is megnöveli a megfigyelés nehézségeit. A kínai lo-jangi obszervatóriumból az új csillagot sosem észlelték 3°-nál magasabban a déli látóhatár fölött.

Ami pedig Európát illeti: teljesen láthatatlan maradt Franciaország, Németország és Olaszország egész területéről, s épp csak hogy látható volt a horizonton Szicíliából vagy Athénből nézve. A délebbre fekvő Alexandriából, a görög tudomány akkori középpontjából azonban tűrhetően lehetett volna észlelni.

Ennek ellenére a görög csillagászok nem számolnak be róla. Ha valaki Alexandriában mégis észrevette a fényes csillagot a déli látóhatáron, az az Arisztotelész nézetei iránti tiszteletből óvakodott attól, hogy ezt hírül adja; vagy ha beszámolt is róla, az ókori tudományos világ egyszerűen nem fogadta el, így a beszámoló nem maradt fönn.

A Skorpió-beli 393. évi csillag után hatszáz éven keresztül nem szerepel jelentős fényerejű új csillag a kínai följegyzésekben. Legközelebb 1006-ból van hírünk egyről a Farkas csillagképben, amely szomszédos a Kentaurral, így szintén messze a déli égbolton található.

Erősen déli fekvése ellenére mind a kínai, mind a japán csillagászok beszámoltak róla. Nyugaton ekkoriban az arabok voltak a csillagászat legjelesebb művelői, akik épp ekkortájt értek tudományos fejlődésük csúcspontjára. Nos, ők is legalább három helyen említik.

Egyáltalán nem meglepő, hogy ezt az új csillagot ilyen sokan észrevették: a beszámolók egybehangzóan nagy fényességűként írják le. Mai csillagászok becslése szerint legfényesebb stádiumában talán kétszázszorta ragyogóbb volt, mint a Vénusz, és így a telihold fényességének egytizedét is elérhette. Szabad szemmel körülbelül három évig volt látható, bár a Vénusznál fényesebb csak néhány héten át lehetett.

Az új csillag elég magasan volt a déli égbolton ahhoz, hogy látható legyen Dél-Európából, s azt hihetnénk, Olaszország, Spanyolország és Dél-Franciaország lakói félelemmel vegyes csodálattal bámulták éjszakánként a déli égboltot. Nem tették, vagy legalábbis nincs hírünk róla, hogy ezt tették volna. Egy svájci, illetve egy olasz kolostor évkönyve említ valamit ebben az évben, amit fényes csillagként lehet értelmezni, de ez minden.

Mivel 1006-ban jelent meg, nem lenne meglepő, ha az európaiak a világ vége jelének tekintették volna; egyesek akkoriban úgy gondolták, hogy ez a vég körülbelül Jézus születése után ezer évvel várható. De még ez a félelmetes lehetőség sem sarkallt senkit arra, hogy följegyezze.

Aztán 1054-ben (bizonyos, régi ünnepnapokon alapuló számítások szerint július 4-én) egy másik új csillag ragyogott föl, ezúttal a Bika (latin nevén: Taurus) csillagképben, jócskán északra az Egyenlítőtől. Ellentétben a 185. és az 1006. évi, messzi déli új csillagokkal, ez az egész északi féltekéről jól látható volt. Sőt mi több, az állatövben jelent meg, ahol nem lehetett nem észrevenni.

Méghozzá nem csupán olyan fényes volt, mint a Szíriusz, ahogyan ez a 393. évi (szintén állatövi) új csillagról elmondható volt. Ez a mostani a Bikában legalább kétszer-háromszor olyan fényes volt, mint a Vénusz maximális fényereje. Fénye három hétig elég maradt ahhoz, hogy nappal is látni lehessen (már ha valaki tudta, hogy hol keresse), éjjel pedig halvány árnyékot vethetett (akárcsak kedvező feltételek mellett a Vénusz). Csaknem két évig maradt látható szabad szemmel, és valószínűleg fényesebb volt, mint bármelyik új csillag a történelmi időkben, az 1006. évit kivéve.

Hosszú ideig úgy tudtuk, hogy kizárólag a kínai és japán csillagászok számoltak be erről a látványos és könnyen észrevehető égi tüneményről. Úgy látszott, hogy sem az európaiak, sem az arabok nem adtak hírt róla.

Hogyan lehetséges ez? Az új csillagnak 1054 júliusában, amikor a legfényesebb volt, nagyon feltűnőnek kellett lennie a virradat előtti órákban. Talán minden európai aludt, esetleg erősen borult volt az ég. Vagy, ha a csillag látható volt is, az a pár ember, aki ébren volt és látta, összetévesztette a Vénusszal. Azoknak pedig, akik azt gondolták: „De hát ez nem lehet a Vénusz!”, talán Arisztotelész és az isteni teremtés tökéletessége jutott az eszükbe, és félősen elfordították a tekintetüket.

Az utóbbi években azonban találtak egy arab följegyzést, amely, úgy tűnik, egy fényes új csillagot említ 1054-ben, és előkerült egy olasz kézirat is, amellyel ugyanez a helyzet.

Ez nagy megkönnyebbülést jelent. Közöttünk, akik a nyugati hagyományokon nevelkedtünk, akadhatnak olyanok, akik úgy érzik: ha nincsenek európai beszámolók, akkor az a csillag valójában nem is létezhetett. Könnyebb elhinni azt, hogy valami távoli idegenek fantáziáltak, mint azt, hogy az európaiak nem látták, ami az orruk előtt volt. Ámbár, ahogy később majd kifejtem, még ha nyugati beszámolók nem lettek volna, akkor is szilárd bizonyítékunk lenne arra, hogy a kínai és japán csillagászok följegyzései megbízhatóak.

1181-ben a kínai és japán csillagászok ismét egy új csillagot jeleztek, ez alkalommal a Kassziopeia csillagképben, amely az egész északi féltekén világosan látható volt. Fényessége viszont csak akkorára növekedett, mint a Végáé (ez a második legfényesebb csillag az északi égbolton), és Európában észrevétlen maradt.

Ezután négy évszázadon keresztül nem észleltek új csillagot. Amikorra a következő föltűnt, a körülmények már egészen megváltoztak. A kínai és japán csillagászok ugyanolyan ügyesek voltak, mint régen, csakhogy közben Európában is megtörtént az újjászületés. Most az európai tudomány vezette a mezőnyt.