Harmincnyolcadik fejezet

Noha Ketling elég közeli bizalmasa volt Bogusław hercegnek, ő sem tudott, s így Kmicicnek sem mondhatott el mindent, ami Taurogiban történt, mert vakká tette, hogy ő maga is szerelmes volt Billewiczówna leányasszonyba.

Bogusławnak volt egy másik bizalmasa is, Sakowicz, az oszmiani sztaroszta, s csakis ez tudta, milyen mélyen merült a herceg bájos rabja iránti érzelmeibe, s mely módszerekhez folyamodott, hogy szerelmét és őt magát is megnyerje.

Ez a szerelem nem volt egyéb, mint kínzó megkívánás, mert Bogusław szíve más érzelmekre nem is volt képes, de olyan heves volt ez a vágy, hogy ez a szerelmi dolgokban annyira tapasztalt gavallér végképp elvesztette fejét. Esténként nemegyszer megtörtént, hogy mikor Sakowiczcsal kettesben maradtak, a herceg haját tépve kiáltott fel: - Elégek, Sakowicz! Elégek!

A sztaroszta rögtön kész volt a tanáccsal:

- Aki mézet akar kiszedni, annak el kell kábítania a méheket - jelentette ki, majd hozzátette: - s avagy kevés bódító itala vagyon hercegi nagyságod medikusának? Ma csak egy szót szólj neki, s holnap mindenen túl leszel.

Ám a herceg nem akart ehhez a módhoz folyamodni, mégpedig különféle okokból. Mindenekelőtt, valamelyik éjjel álmában megjelent neki Billewicz ezredeskapitány, Oleńka nagyapja, s ágya mellett megállva, az első kakasszóig fenyegető tekintettel kémlelte őt. Bogusław jól emlékezetébe véste ezt az álmot, mert e félelmet nem ismerő lovag annyira babonás volt, s annyira rettegett a varázslatoktól, az álombeli intelmektől és a természetfölötti jelenségektől, hogy remegés fogta el, mikor elgondolta, milyen félelmetes alakban jelennék meg előtte másodszor is az a rém, ha Sakowicz, tanácsát követné. Az oszmiani sztaroszta is - noha Istenben nem nagyon hitt - annyira félt az álmoktól és varázslatoktól, hogy maga is megingott tanácsaiban.

Bogusław vonakodásának másik oka az volt, hogy az “oláh nő” mostohaleányával együtt Taurogiban tartózkodott. Janusz Radziwiłł hitvesét, a hercegasszonyt nevezték “oláh nőnek”. Noha az úrnő olyan országból származván, ahol a fehérnép erkölcsei elég lazák - nem volt fölöttébb szigorú, sőt az udvari emberek és palotáskisasszonyok örömei iránt nagyon is megértő volt, azt semmiképpen el nem szenvedte volna, hogy az ő oldalán egy férfiú, s az ő mostohaleányának jövendőbeli férje, ily égbekiáltó cselekedetet kövessen el.

Ám későbben is, mikor az “oláh nő” Sakowicz rábeszélésére és a vilnai hercegvajda akaratából a hercegkisasszonnyal együtt Kurlandba utazott, Bogusław még mindig nem merte elszánni magát erre a cselekedetre. Félt a szörnyű lármától, amelyet e dolog kétségkívül Litvánia-szerte keltett volna. A Billewiczek gazdag emberek lévén, minden bizonnyal perekkel szorongatták volna, márpedig a törvény az ilyen tetteket fej- és jószágvesztéssel, valamint infámiával sújtotta.

A Radziwiłłek elég hatalmas urak voltak ahhoz, hogy lábbal tiporják a törvényt, de ha e háborúban a győzelem Jan Kazimierz felé fordul, az ifjú herceg amúgy is igen veszedelmes helyzetbe kerülhetett, és sem elég hatalmas barátai, sem szószólói nem lettek volna ahhoz, hogy abból kiszabadítsák. Pedig máris bajos volt megítélni, hogyan végződik a háború, hiszen Jan Kazimierz erői folyton gyarapodtak, Károly hatalma viszont, az elkerülhetetlen emberveszteségek és a kincstár kimerülése folytán, egyre összébb zsugorodott.

Bogusław herceg heves férfiú volt ugyan, de politikus elme is, tehát számolt a helyzettel. Vágya égette, mint a tűz, értelme mérsékletre intette, a babonás félelem béklyóba verte vére gerjedelmeit, ugyanakkor betegségek lepték meg, nagy és sürgetős ügyek akadtak, amelyektől olykor az egész háború sorsa függött, s mindez annyira marcangolta lelkét, hogy végül is halálosan kifárasztotta.

Mindazonáltal nem tudható, hogyan végződött volna ez a harc, ha közre nem játszik Bogusław önimádata. Bogusław herceg rendkívül önhitt férfiú volt. Utolérhetetlen államférfiúnak, nagy hadvezérnek. Jeles lovagnak, s a női szívek ellenállhatatlan hódítójának tartotta magát. Erőszakhoz vagy bódító italokhoz folyamodjék? Ő, aki egy jókora vasalt láda szerelmeslevelet hordoz magával, melyeket igen előkelő külföldi hölgyektől kapott? Óriási vagyona, címei, csaknem a királyokéval egyenlő hatalma, nagy neve, testi szépsége és előkelő viselkedése ne lett volna elég ahhoz, hogy egy ilyen köznemesi libácskát meghódítson?

S különben is mennyivel nagyobb a diadal, mennyivel édesebb a gyönyör, ha a leányzó ellenállása enged, s ő maga, zakatoló szívvel, mint a rabul ejtett kismadár, égő arccal és elködösödő szemmel, önszántából omlik a feléje kitáruló karokba.

Bogusławot reszketés fogta el erre a gondolatra, s úgy kívánta e pillanatot, mint magát Oleńkát. Folyton reménylette, hogy ez bekövetkezik, elégedetlenkedett, türelmetlenkedett, önmagát ámítgatta, néha úgy érezte, hogy közelebb jutott hozzá, máskor meg, hogy eltávolodott, ilyenkor kiabált, hogy öntüze elégeti, de azért tovább dolgozott.

Legelsőbben is apró gondoskodásaival vette körül, hogy kénytelen legyen iránta hálát érezni, s őt jó embernek tartani, mert eszébe vette hogy a hála és barátság érzete az a szelíd, meleg lángocska, amelyet csak fújni kell, hogy hatalmas izzó tűzzé változzék. Gyakori együttlétüknek azt a célt kellett szolgálnia, hogy ez annál biztosabban bekövetkezzék, Bogusław éppen ezért tartózkodott minden tolakodástól, hogy a leány bizalmát valamiképpen el ne játssza, s őt meg ne félemlítse.

Közben pedig egyetlen tekintete, kezének egyetlen érintése, egyetlen szava sem volt céltalan, minden egy-egy vízcsepp volt, amely vájja a követ. Mindent, amit Oleńkáért tett, a házigazda vendégszeretetével lehetett magyarázni, amaz ártatlan baráti érzéssel, amelyet egyik lény érez a másik iránt, de mindent úgy cselekedett, mintha az szerelemből fakadt volna. A kettő közötti határt szándékosan ködösítette és mosta el, hogy annak átlépése idővel annál könnyebb legyen, s hogy a leányzó minél könnyebben eltévedjen amaz útvesztőben, ahol minden jelenségnek lehetett is valami jelentősége, meg nem is. E játék nem fért ugyan össze Bogusław vele született hevességével, mindazonáltal fékezte magát, úgy vélekedvén, hogy csakis ez vezethet célhoz, de ugyanakkor kedvét is lelte benne, mint ahogy a pók kedvét leli abban, hogy kifeszíti hálóját vagy a ravasz madarász, hogy elhelyezi a lépet, avagy a vadász, hogy lépésről lépésre, kitartóan követi a vad nyomát. A herceget mulattatta saját éleslátása, biztonsága és finomsága, amit a francia udvarnál való tartózkodása során sajátított el.

Ugyanakkor úgy bánt Aleksandra leányasszonnyal, mint valami uralkodó hercegnővel, de ezt is úgy mívelte, hogy a leányzó nem jöhetett rá egykönnyen, vajon mindez az ő személyének szól-e, avagy a hercegnek általában a női nem iránt tanúsított, vele született és elsajátított udvariasságából folyik-e?

Igaz, hogy őt tette minden vigasság, vitézi torna, cavalcáda és vadászat középpontjává, de ez némileg a dolog természetéből is folyt, mert Janusz herceg feleségének Kurlandba történt elutazása után Oleńka volt a legelőkelőbb a Taurogiban tartózkodó hölgyek között. Számos nemesi asszony és leány gyülekezett ugyan össze Taurogiban, mint a határszélen fekvő városban, hogy a herceg védelme alatt találjon menedéket a svédek ellen, ezek azonban mindenben a legelőkelőbb nemzetségből származó Billewiczównának engedték át az elsőséget. Közben pedig, mialatt az egész Köztársaság vérben úszott, itt nem volt vége-hossza az ünnepélyeknek. Vélnéd, a királyi udvar, minden udvari emberével és hölgyeivel együtt, pihenni és szórakozni rándult ki ide.

Bogusław korlátlan egyeduralkodóként kormányzott Taurogiban és az egész szomszédos elektori Poroszországban, ahol gyakori vendég lévén, minden rendelkezésére állt. A városok kötelezvényre pénzt és katonát szolgáltattak, a porosz nemesség hintókon avagy lóháton szívesen gyűlt itt össze lakomákra, játékokra és vadászatokra. Bogusław hölgye tiszteletére a már régen feledésbe ment lovagi tornákat is felelevenítette.

Egy alkalommal ő maga is részt vett egy ilyen tornán, ezüstpáncélban, s rajta kék szalaggal, melyet Aleksandra leányasszonynak kellett megkötnie. Ki is vetette a nyergéből a négy legkiválóbb porosz lovagot, az ötödik volt Ketling, a hatodik pedig Sakowicz, bár ennek akkora ereje volt, hogy egy robogó hintó kerekét elkapván, azt egyben megállította. S micsoda lelkesedés lett úrrá a nézők tömegén, mikor az ezüstös lovag letérdelt hölgye elé, s tőle vette át a győzelmi koszorút. Mennydörgő éljenzés harsant, a keszkenők lobogtak, a zászlók meghajoltak, ő pedig sisakrostélyát felütve, szép szemét a leány lángba borult arcára emelve, szorította ajkához kezét.

Máskor, mikor egy feldühödött medve sorompók között viaskodott az ebekkel, s sorban valamennyit széjjeltépte, a herceg csupán könnyű spanyol köntösben, kezében dárdával a sorompók közé ugrott, s ledöfte nemcsak a medvét, hanem a darabontot is, aki egy veszélyes pillanatban beugrott, hogy segítségére siessen.

Aleksandra leányasszony, az öreg katona unokája, akit a családi és a háborús hagyományokban a lovagi erények tiszteletében neveltek, e cselekedetek láttán nem tudott ellenállni az ámulatnak, sőt a tiszteletnek sem, hiszen kicsiny korától fogva arra tanították, hogy a bátorságot tartsa csaknem a legszebb férfierénynek.

Ezenközben a herceg csaknem naponta bizonyságát adta szinte emberfeletti bátorságának, s mindig Oleńka tiszteletére. Az egybegyűlt vendégeknek, miközben a herceget oly fennen magasztalták és dicsőítették, hogy az egy istenségnek is becsületére válhatott volna, a beszélgetések során önkéntelenül össze kellett kapcsolniuk a leányasszony nevét a hercegével. Bogusław hallgatott, de szeme elmondott mindent, amit szája nem mert kimondani... Oleńkát mindenfelől bűvölet övezte.

Minden úgy alakult, hogy közelebb hozza őket egymáshoz, hogy összekapcsolja, de egyúttal, hogy kiemelje a többi ember társaságából. Bajos volt bárkinek is Bogusławról szólnia úgy, hogy egyúttal Oleńkát is ne említse. Bogusław ellenállhatatlan erővel hatolt be Oleńka gondolataiba. A nap minden perce arra volt kiszámítva, hogy növelje a bűvöletet.

Estennen, a vitézi tornák után, a szobák a színes lámpák fényében úsztak, melyek mintegy a gyönyörteljes álmok országából idevarázsolt titokzatos fényeket szórtak; kábító keleti illatok telítették a levegőt, láthatatlan hárfák, lantok és egyéb hangszerek szelíd hangjai kényeztették a fület, s e fűszeres illatok, fények és hangok közepette járt-kelt ő, az általános tisztelet dicsfényében, mint valami elvarázsolt, mesebeli királyfi, fiatalon, daliásan, drágakövektől csillogva, s szerelmesen, mint egy pásztorfiú...

Melyik leányzó állhatott ellene ennyi igézetnek, milyen erény nem alélt volna el ennyi bűvölet közepette?... A herceget kerülni pedig lehetetlen volt, hiszen egy fedél alatt lakott vele, s vendégszeretetét élvezte, melyet erőszakkal kényszerített ugyan reá, de mégis őszintén és valóban úri módon gyakorolt. Emellett Oleńka minden vonakodás nélkül ment el Taurogiba, mert azt jobban szerette a gyűlölt Kiejdanynál, minthogy az elhagyott király és a haza iránti hűséget mímelő lovagias Bogusławot is jobban szerette a nyíltan hazaáruló Janusz hercegnél. Sőt, Taurogiban való tartózkodása elején telve volt az ifjú herceg iránti barátságos érzelmekkel, s csakhamar rájövén, hogy a herceg is milyen komolyan igyekszik megnyerni barátságát, befolyását gyakran arra használta fel, hogy másokkal jót tegyen.

Ott-tartózkodása harmadik hónapjában Bogusław herceg egy fiatal pattantyús tisztet, Ketling egyik barátját, halálra ítélt. Billewiczówna leányasszony tudomást szerezvén erről az ifjú skóttól, nyomban közbelépett az elítélt érdekében.

- Az istennő parancsolhat, nem kell kérnie - mondá Bogusław, azzal a halálos ítéletet összetépve, a leány lába elé dobta. - Rendelkezz, parancsolj! Felgyújtatom Taurogit, ha ezen az áron legalább egy mosolyt varázsolhatok ajkadra. Nem kívánok mást, csak légy vidám, s felejtsd el, ami régebben fájt szívednek.

Ő azonban nem tudott vidám lenni, mert szíve tele volt fájdalommal, haraggal és kimondhatatlan megvetéssel ama férfiúval szemben, akit első szerelmével ajándékozott meg, s aki e pillanatban az apagyilkosnál is nagyobb bűnös volt az ő szemében. Ama Kmicic, aki felajánlotta, hogy a királyt vörös aranyakért eladja, miként Júdás eladta Krisztust, egyre visszataszítóbb, egyre undorítóbb lett szemében, míg az idők folyamán valóságos emberi szörnyeteggé, s a leány számára is gyötrődéssé, lelkiismeret-furdalássá vált. Nem bírta megbocsátani magának, hogy valaha szerette, de ugyanakkor nem bírta sem elfelejteni, sem meggyűlölni.

Ilyen érzelmek közepette nem bírt vidámságot színlelni, viszont hálásnak kellett lennie a herceg iránt, azért is, hogy nem akarta ujját Kmicic gaztettével bemocskolni, és mindenért, amit érette tett. Különösnek találta, hogy az ifjú herceg ily nemesszívű lovag létére nem siet hazája védelmére, holott Janusz praktikáival nem értett egyet, mindazonáltal úgy vélte, egy ilyen államférfiú tudja, mit mível, s bizonnyal ezt kívánja a politikai helyzet, melyet ő, egyszerű leányfejjel fel nem foghat. Bogusław a közeli porosz Tylżába való gyakori utazásait magyarázgatván, meg-megpendítette előtte, hogy már fogytán az ereje a sok munkától, mert ő vezeti az alkudozásokat Jan Kazimierz, Károly Gusztáv és az elektor között, s jó reménységgel van afelől, hogy a hazát kimenti nagy szorultságából.

- Nem jutalomért, nem is magas méltóságokért mívelem e dolgot - magyarázta a leánynak -, még Janusz bátyámat is feláldozom, aki pedig atyám helyett atyám volt, mert nem tudom, Ludwika királyasszony gyűlöletétől ki tudom-e könyörögni életét, hanem azt teszem, amit Isten parancsol nekem, s amit lelkiismeretem és édes szülőanyám, drága hazám iránt való szeretetem diktál.

Amikor így beszélt, finom arcán mély szomorúsággal, s szemét a mennyezetre emelve, Oleńka olyannak látta, mint az ókori hősöket, akikről az öreg Billewicz ezredes mesélt neki, s akikről maga is olvasott Corneliusban.^[339] S szíve megtelt csodálattal és tisztelettel. Annyira ment e dolog, hogy mikor a gyűlöletes Andrzej Kmicic emlékezete fölöttébb elgyötörte, Bogusławra kellett gondolnia, hogy enyhülést nyerjen s erőt merítsen. Amaz a félelmetes, komor sötétséget jelentette neki, ez pedig a fényt, amelyben szívesen keres üdülést minden elgyötört lélek. A rosieńiei fegyvernök meg Kulwiecówna leányasszony, akit szintén elhoztak Wodoktyból, maguk is lefelé taszigálták Oleńkát e lejtőn, reggeltől estvélig dicsérő himnuszokat zengedezvén Bogusław hercegről. A hercegnek szörnyen terhére voltak itt mind a ketten, s egyre azon törte a fejét, mi módon tudná őket tapintatosan eltávolítani, de megnyerte őket magának, különösen pedig a fegyvernök urat, aki eleintén idegenkedett ugyan tőle, sőt, haragudott is rá, egy Radziwiłł barátságának és kegyeinek azonban nem bírt ellenállni.

Ha Bogusław csupán előkelő nemesi család sarja lett volna, nem pedig Radziwiłł, nem herceg és szinte uralkodói fenségben tündöklő mágnás, Billewiczówna leányasszony talán halálosan bele is szeret, mit sem törődve az öreg ezredes testamentumával, mely csak Kmicic és a kolostor között engedett neki választást. Ő azonban önmaga iránt fölöttébb szigorú és becsületes lélek volt, így hát még azt sem engedte meg magának, hogy Bogusławval kapcsolatban a hálán és csodálaton kívül egyébről is ábrándozzék.

Nemzetsége sokkal alacsonyabb volt, semhogy Radziwiłł felesége, sokkal magasabb, semhogy szeretője lehetett volna, úgy nézett hát reá, mint ahogyan a királyra nézett volna az udvarnál. Hiába igyekezett Bogusław maga egyéb gondolatokat kelteni benne, s szerelmébe végképp belefeledkezvén, részben számításból, részben szerelmi hevületében hiába ismételgette, amit annak idején Kiejdanyban az első estén mondott, hogy a Radziwiłłek gyakran házasodtak köznemesi családból, e gondolatok leperegtek róla, mint ahogy a víz lepereg a hattyú tolláról. Megmaradt olyannak, amilyen volt: hálásnak, tisztelettudónak, aki megkönnyebbülést keres abban, hogy a hősre gondol, de szíve nyugodt.

A herceg pedig nem tudta felismerni a leány érzelmeit, s gyakran hitte, hogy már közel van céljához. De magának is szégyenkezve, és szívében haraggal kellett tapasztalnia, hogy Oleńkával szemben nem tud olyan bátor lenni, mint amilyen Párizs, Brüsszel és Amszterdam legelőkelőbb hölgyeivel szemben volt. Talán azért volt ez, mert valóban beleszeretett, avagy mert e leányzóban, arcában, fekete szemöldökében és szigorú tekintetében volt valami tiszteletet parancsoló. Kmicic volt az egyetlen, aki annak idején nem hajolt meg e hatás előtt, hanem semmivel sem törődvén, tüzes csókjaival borította e szigorú szemeket és büszke szájat, de hát Kmicic a vőlegénye volt.

A többi gavallérok valamennyien, Wołodyjowski uramtól a Taurogiban tartózkodó bárdolatlan porosz nemesekig, sőt maga a herceg is, vele szemben kevésbé voltak bizalmasok, mint a hasonló rendű más leányasszonyokkal. A herceget néha elragadta szenvedélye, de mikor egyszer az üveges hintóban a leány lábát megnyomva a fülébe súgta: “Ne félj...” - Oleńka pedig azt felelte, igenis fél, hogy netán meg kell bánnia eddigi bizalmát - Bogusław nagy zavarba esett, s visszatért régi módszeréhez, a leány szívének lépésről lépésre való meghódításához.

De a herceg türelme is fogytán volt már. Lassanként kezdte elfeledni az álmában megjelent borzalmas látomást, egyre gyakrabban forgatta fejében Sakowicz tanácsát, s gondolt arra, hogy a Billewiczek mind elpusztulnak a háborúban; vágya egyre jobban égette, mikor hirtelen olyan dolog történt, amely teljesen megváltoztatta Taurogiban a dolgok folyását.

Villámcsapásként jött a hír, hogy Sapieha bevette Tykocint, s a herceghetman a vár romjai alatt vesztette életét.

Taurogiban minden forrott, Bogusław kapta magát, s még aznap elutazott Królewiecbe, hogy ott a svéd király és az elektor minisztereivel találkozzék.

Távolléte tovább tartott, mintsem eredetileg tervezte. Közben Taurogiba kezdtek bevonulni porosz, sőt svéd csapatok. Az emberek a Sapieha elleni hadjáratról kezdtek beszélni. Mind világosabban kiderült a mezítelen igazság, hogy Bogusław herceg éppen olyan svédbarát, mint nagybátyja, Janusz herceg volt.

Történetesen ugyanakkor a rosieńiei fegyvernök úr is hírül vette, hogy szülőfaluját, Billewiczét felperzselték Loewenhaupt csapatai, amelyek a żmudźi felkelőket megvervén, tűzzel-vassal pusztították az egész tartományt.

Tomasz uram felugrott, s azonnal elutazott, tulajdon szemével akarván meggyőződni a károkról, Bogusław herceg pedig egyáltalán nem tartóztatta, sőt nagyon szívesen elengedte, csak búcsúzóul jegyezte meg:

- Kegyelmed most már megérti, miért hozattalak benneteket Taurogiba, bizony nekem köszönhetitek életeteket.

Oleńka egyedül maradt Kulwiecówna leányasszonnyal, s azonnal bezárkózott szobáiba, néhány leányzón, kívül senkivel sem érintkezvén. Mikor ezek hírül hozták neki, hogy a herceg a lengyel hadak ellen készül hadjáratra, nem akarta mindjárt elhinni, s Ketlinget hívatta, tudván, hogy az ifjú skót semmit el nem titkol előtte.

Jött is legottan, s boldog volt, hogy hívatták, s hogy egy percig beszélgethet azzal, aki egész lelkét hatalmába kerítette.

A leányasszony mindjárt kérdőre fogta:

- Annyiféle hír járja Taurogiban, gavallér uram, hogy úgy bolyongunk közöttük, akár az erdőben. Némelyek azt beszélik, hogy a hercegvajda természetes halállal halt, mások, hogy kardélre hányták. Mi okozta hát halálát?

Ketling egy darabig habozott, látszott rajta, hogy vele született bátortalanságával tusakodik, végül is elpirult, s határozottan szólt:

- A hercegvajda hanyatlásának és halálának okozója te vagy, kisasszonyom.

- Én?... - kérdezte a leányasszony ámulva.

- Úgy van, mert herceg urunk inkább itt maradt Taurogiban, hogysem bátyjaura megmentésére sietett volna. Itt mindenről megfeledkezett... melletted, kisasszonyom.

Most aztán Oleńka lett olyan piros, mint egy bíborszínű rózsa.

Pillanatnyi csend állt be.

A skót ifjú, kalapját kezében tartva, lesütött szemmel, lehorgasztott fejjel állt ott, egész alakjából tisztelet és megbecsülés áradt, végül felkapta fejét, megrázta szőke fürtjeit, s így szólt:

- Ha szavaim bántásodra voltak, kisasszonyom, engedj letérdelnem, s úgy kérnem bocsánatodat.

- Ne tedd, gavallér uram - felelte a leányasszony élénken, látván, hogy a lovag máris meghajtja térdét. - Tudom, hogy amit szóltál, őszinte szívből mondtad, hiszen régóta látom irántam való hajlandóságodat. Nem így van-e? Avagy nem kívánsz jót nekem?

A tiszt felvetette angyalian szelíd szemét, s kezét szívére téve, halkan, mint a szellő suhanása, és szomorúan, mint a sóhaj, csak ennyit mondott:

- Ó, kisasszonyom, kisasszonyom!...

De nyomban megijedt, hogy netán sokat is mondott, ismét lehorgasztotta hát fejét, s úgy állt ott, mint az udvarnok, aki szerelmetes királykisasszonya parancsait hallgatja.

- Idegenek között vagyok itt, és oltalom nélkül - mondta Oleńka -, s ámbár magam is tudok őrködni magamon, meg az Isten is megoltalmaz a viszontagságoktól, mindazonáltal emberi segítségre is szükségem vagyon. Akar-e kegyelmed bátyám lenni? Akarsz-e óvni szükségemben, hogy tudjam, mitévő legyek, s elkerülhessek mindennemű kelepcét?

Azzal kezét nyújtotta az ifjú felé, aki most már a leányzó tiltakozása ellenére is letérdelt, s megcsókolta a feléje nyújtott ujjak hegyét.

- Mondja kegyelmed, mi történik itt körülöttem?

- A herceg szeret, kisasszonyom - felelte Ketling. - Netán nem vetted észre?

Oleńka kezébe temette arcát.

- Láttam is, meg nem is. Néha úgy véltem, hogy csak nagyon jó...

- Jó!... - ismételte meg a tiszt, mint a visszhang.

- Igen. S néha, mikor eszembe vettem, hogy én boldogtalan, vágyakat kelthettem benne, még akkor is megnyugtatám magam, hogy az ő részéről semminémű erőszak nem fenyeget. Hálás voltam neki azért, amit értem tett, bár - Isten a tudója - nem kívántam újabb kegyeit, már azoktól is félvén, amelyeket korábban mutatott irántam.

Ketling fellélegzett.

- Bátorsággal szólhatok? - kérdezte rövid hallgatás után.

- Beszéljen kegyelmed.

- A hercegnek csak két bizalmasa vagyon: Sakowicz és Paterson. Paterson viszont fölöttébb kedvel engem, mert egyazon országból származunk, s engem még karján hordozott. Most azért, amit tudok, tőle tudom. A herceg szeret, kisasszonyom, a vágy úgy ég benne, akár a szurok a fáklyában. Minden, ami itt történik, minden lakoma, vadászat, karuzell meg ama vitézi torna is, amely után a herceg kezétől ma is vért köpök, kisasszonyom kedvéért vagyon. A herceg szeret téged, kisasszonyom, de nem tiszta tűzzel, mert nem feleségül akar, hanem meggyalázni, mert amilyen igaz, hogyha nem herceg, hanem király és az egész világ ura volna, sem találhatna nálad méltóbbat, mégis más leányzóra gondol... Anna hercegkisasszony és egész vagyona van néki rendelve. Patersontól tudom, s a nagy Istent és az Ő evangéliumát hívom tanúságul, hogy a tiszta igazat mondtam. Ne higgy, kisasszonyom, a hercegnek, ne bízzál jóságában, ne tartsd biztonságodnak moderantiáját,^[340] légy résen, és vigyázz magadra, mert itt minden lépten-nyomon tőrt vetnek neked. A lélegzetem is eláll attól, amit Paterson mondott. Sakowicznál nagyobb lator nincs e világon. Szólni sem bírok róla, szólni sem bírok! Ha nem nézném esküvésemet, melyet a hercegnek tettem, hogy életét és személyét védelmezni fogom, e kéz, kisasszonyom, és e kard megszabadítana az örökös veszedelemtől... De legelsőbben is Sakowiczot ölném meg... Igen, legelsőbben őt, mindenkinél, még annál is előbb, akik hazámban atyám vérét kiontották, vagyonunkat elharácsolták, s engem földönfutóvá, hópénzes katonává tettek...

Már reszketett az indulattól, egy darabig szólni sem bírt, csak kardja markolatát szorongatta, majd lecsillapodván, egy lélegzetre elmondta, milyen tanácsokat adott Sakowicz a hercegnek.

Aleksandra leányasszony - Ketling nagy ámulatára - elég nyugodtan viselkedett a fenyegető veszedelmet látván, csak arca lett halványabb és még komolyabb. Szigorú tekintetéből törhetetlen akaraterő sugárzott.

- Meg tudom védelmezni magam - mondta -, úgy segéljen Isten és a szent kereszt!

- A herceg eddigelé nem akarta megfogadni Sakowicz tanácsát - tette hozzá Ketling -, de ha majd meglátja, hogy a maga választotta úton semmire se jut...

Azzal elmondta, mely okok tartották vissza Bogusławot.

A leányasszony összeráncolt szemöldökkel hallgatta, de nem nagyon figyelt, mert immár azon forgatta eszét, mi módon szabadulhatna ki e borzalmas oltalom alól. Mivel azonban az egész országban nem volt hely, melyet vér ne áztatott volna, s a menekülés terveit sem látta világosan, jobbnak látta hát, ha nem beszél róluk.

- Még egy kérdésemre felelj, gavallér uram - mondta végre. - Kinek a pártján áll Bogusław herceg, a svéd avagy a lengyel királyén?

- Egyikünk előtt sem titok - felelte az ifjú tiszt -, hogy herceg urunk részelni kíván a Köztársaság felosztásában, hogy Litvániát örökös fejedelemséggé tegye a maga számára!

Itt elhallgatott, s mintha gondolatai önkéntelenül is Oleńka gondolatai nyomát követték volna, kis idő múlva így folytatta:

- Az elektor és a svédek a herceg szolgálatára állanak, s mivel az egész Köztársaságot ők tartják kezükben, nincs hova elrejtőzni előle.

Oleńka nem felelt.

Ketling egy darabig várt, hogy netán kérdez még valamit, de hogy a leányzó folyton saját gondolataival foglalkozván hallgatott, úgy vélte, nem szabad tovább zavarnia, búcsúzásul tehát mélyen meghajolt, hogy kalapja tollai a földet söpörték.

- Köszönöm, gavallér uram - mondta Oleńka, kezét nyújtva az ifjúnak.

Ketling meg sem fordulva hátrált az ajtó felé.

Ekkor a leány arcát hirtelen halvány pír öntötte el, egy pillanatig habozott, majd így szólt:

- Még egy szót, gavallér uram.

- Minden szavad kegy számomra...

- Kegyelmed ismerte... Andrzej Kmicic urat...

- Igen, kisasszonyom... Kiejdanyból. Utoljára Pilwiszkiben láttam, mikoron Podlasiéről errefelé vonultunk.

- Igaz az?... Igazat szólt a herceg, azt állítván, hogy Kmicic úr felajánlotta neki, hogy a lengyel király személyére tör?...

- Nem tudom, kisasszonyom... Csak annyit tudok, hogy Pilwiszkiben tanácskoztak egymással, azután a herceg vele együtt kilovagolt az erdőbe, de oly sokáig nem tért vissza, hogy Paterson, már aggódván miatta, katonaságot küldött elébe. Éppen én vezettem ama csapatot. A herceg már visszatérőben volt, mikor találkoztunk. Láttam, fölöttébb felindult állapotban vagyon, mintha nagy lelki megrázkódtatás érte volna. Magában beszélt is, amit pedig sosem tapasztaltunk nála. Hallottam, mikor ezt mondta: “Ördög az, aki ilyet merészel...” Semmi egyebet nem tudok... Később azonban, mikor a herceg említette, hogy Kmicic mire ajánlkozott, úgy véltem, ez csak akkor lehetett.

Oleńka összeszorította ajkát.

- Köszönöm - mondta.

A következő pillanatban egyedül maradt.

Teljesen úrrá lett rajta a menekülés gondolata. Elhatározta, hogy mindenáron kiszabadul e borzalmas helyről, és e galád herceg oltalma alól. De hova menjen? A falvak és városok a svédek kezén voltak, a kolostorok lerombolva, a várak a földdel egyenlővé téve. Országszerte hemzsegtek a zsoldosok s az azoknál még félelmesebb szökött katonák, haramiák, s mindenféle apróbb latrok. Mi várhat egy leányra, akit sorsa e vihar kénye-kedvére vet oda? Ki megy vele? Kulwiecówna néni, a rosieńiei fegyvernök és tíz-egynéhány cselédje. De vajon ennyi erő megvédheti-e? Elment volna talán Ketling is, sőt bizonnyal talált volna egy maroknyi hűséges vitézt és jó barátot is, akik szintén hozzászegődtek volna, de Ketling szemmel láthatóan szerette őt, hogyan kötelezhette volna hát magát hálára iránta, amelyet aztán netán igen magas áron kell majd törlesztenie?

Végül milyen jusson zárhatta volna el az ifjú élete útját, aki még alig nőtt ki a serdülőkorból, s hogyan vethette volna az üldözés veszedelmére vagy akár vesztébe, ha ezért barátságán kívül semmit fel nem ajánlhatott neki. Most azért azt kérdezte önmagától, mitévő legyen, hova meneküljön, holott itt is, ott is csak pusztulás, itt is, ott is csak gyalázat vár reá.

E lelki kétségei közepette buzgó imádságba merült, különösen egy imádságot ismételgetvén nagy buzgalommal, amelyhez az öreg ezredes szokott volt folyamodni nagy nyomorúságában, s amely így kezdődött:

Isten őrzött gyermekeddel
Heródes dühe alatt,
Egyiptomba egyengette
Biztonságos utadat...

Ezenközben erős vihar támadt, s a kertben ijesztően zúgtak a fák. Az imájába merült leánynak egyszerre eszébe jutott a rengeteg, amelynek szélén nevelkedett gyermekkorától fogva, s villámként cikázott át agyán a gondolat, hogy csakis az erdőségben találhat biztos menedéket.

Erre mélyen fellélegzett, mert végre megtalálta, amit keresett. Úgy van! Zielonkába, Rogowskába! Oda nem megy az ellenség, a tolvaj sem kutat arrafelé zsákmány után. Még az odavalósi ember is eltévedhet, ha elmélázik, s akár halála napjáig bolyonghat, hát még az idegen, aki nem ismeri az utakat. Ott majd megvédelmezik a vadász Domaszewiczek és a füstös Stakianok. S ha nem volnának is otthon, ha mind elmentek is Wołodyjowski urammal, az erdőségeken át el lehet jutni messzire, más vajdaságokba, s más erdőségekben kereshet nyugtot.

Wołodyjowski uram emlékezete felvidította. Ilyen oltalmazó kellene neki! Igaz lovag ő, és olyan szablya, amely alá még Kmicic és a Radziwiłłek elől is biztonsággal menekülhetne. Eszébe jutott, hogy éppen Wołodyjowski uram tanácsolta neki, mikor Kmicicet Billewiczében elfogta, hogy a białowieźai erdőségben keressen menedéket.

S igaza is volt. Rogowska és Zielonka közel a Radziwiłłekhez, Białowieźa mellett pedig ott áll ama Sapieha, aki éppen most törlé el a föld színéről a legfélelmetesebb Radziwiłłt.

Most azért Białowiezába! Białowiezába, ha nem ma, hát holnap!... Csak jöjjön meg a rosieńiei fegyvernök, nem fog késlekedni!

Megvédelmezi a białowieźai sötét rengeteg, s később, ha a vihar elül - a kolostor. Csak ott lelhet igazi nyugalmat, csak ott feledhet el mindent, embereket, fájdalmat, bántalmat és megvetést...

Harminckilencedik fejezet

Néhány nap múlva megérkezett a rosieńiei fegyvernök úr. Noha Bogusław glitjeivel utazott, mégis csak Rosieńiéig juthatott el; Billewiczéig nem is volt miért utaznia, mert az már a világon sem volt; az udvarház, az épületek, a falu, minden teljesen leégett a legutóbbi ütközet folyamán, amelyet Straszewicz jezsuita atya vívott csapata élén, Rossa svéd kapitány ellen. A nép az erdőkben bujkált vagy fegyveres szabadcsapatokban szolgált. E gazdag falu helyén csak a föld és a víz maradt meg.

Az utak tele voltak “garázdákkal”, vagyis a különböző hadak szökött katonáival, akik jelentős csapatokba tömörülve, rablásból és fosztogatásból éltek, olyannyira, hogy még a kisebb katonai kommandók sem voltak tőlük biztonságban. Fegyvernök uram tehát még arról sem győződhetett meg, vajon az ezüstpénzzel telt sóshordók, amelyeket a kertben ásatott volt el, megmenekültek-e? Haragosan, gondterhelten, s a pusztítókkal szembeni rettenetes gyűlölettel tért hát vissza Taurogiba.

Alig szállt ki kétkerekű, könnyű kocsijából, Oleńka nyomban kézen fogta, bevezette szobájába, s elmondott neki mindent, amit Hassling-Ketlingtől hallott.

Megremegett erre a vén nemesúr, kinek saját magzata nem lévén, Oleńkát tulajdon leányaként szerette. Egy darabig csak kardja markolatát szorongatva mondogatta: “Üsd, aki Istent ismersz!” - végül fejéhez kapott, s így szólt:

- Mea culpa, mea maxima culpa!^[341] Mert nekem is eszembe jutott néha, meg aztán egyik is, másik is suttogta, hogy fölöttébb beléd bolondult, én pedig nem szóltam egy szót sem, sőt, a májam dagadozott, gondolván: “Hátha feleségül vesz!” Atyafiságban vagyunk a Gosiewskiekkel, a Tyzenhauzokkal, miért ne kerülhetnénk atyafiságba a Radziwiłłekkel is? Hiúságomért, hiúságomért büntet az Isten... Derék atyafiságot módolt ki az az áruló! Olyan rokonunk kívánt ő lenni... ütnék agyon... amilyen az uradalmi bika a falusi üszőnek! Ütnék agyon! No de megállj csak! Előbb elporlik ez a kéz meg ez a kard!...

- Most menekülésről kell gondoskodnunk - mondta Oleńka.

S már elő is teregette szökési terveit.

A fegyvernök úr, kifújván magát, figyelemmel hallgatta, majd így szólt:

- Jobb szeretném én összeszedni jobbágyaimat, s szabadcsapatot állítani! Majd járom én is a svédeket, miként mások teszik, s miként Kmicic járta hajdanában Chowańskit. Biztonságosabb lészen neked az erdőben meg a szabad földeken, hogysem emez áruló eretnek udvaránál.

- Úgy van - felelte a leányasszony.

- Nemcsak ellene nem szólok - tette hozzá a fegyvernök -, hanem azt mondom: minél előbb, annál jobb... Sem jobbágyoknak, sem kaszáknak nem vagyok szűkiben. Felperzselték rezidenciámat, sebaj, majd más falvaimból szedem össze a népet... A Billewiczek, akik máris fegyvert fogtak, mind mellénk állanak. Majd megmutatjuk az úrfinak, mi az atyafiság, majd megmutatjuk, mit jelent egy Billewiczówna erényére törni... Hogy Radziwiłł vagy? Hát aztán? A Billewicz-nemzetségben nincsenek ugyan hetmanok, de árulók sincsenek!... Meglátjuk, ki után megy az egész Żmudź!...

Azzal a leányasszonyhoz fordult:

- Téged elhelyezünk Białowiezában, magunk meg visszatérünk! Nem lehet másképpen! E sértésért bűnhődnie kell, mert ez az egész nemesi rend sérelme. Infámis, aki mellénk nem áll! Az Isten megsegít, atyánkfiai megsegítenek, a nemesség megsegít, akkor aztán tűzzel, vassal! Szembenéznek a Billewiczek a Radziwiłłekkel! Infámis, aki nem tart velünk, infámis, aki kardját meg nem villantja az áruló orra előtt. Velünk a király, a szejm, az egész Köztársaság!

Arca piros volt, mint a vér, haja az égnek meredt, úgy döngette az asztalt:

- Sürgetősebb ez a háború, hogysem a svéd, mert mibennünk sérelmet szenvedett az egész lovagi rend, minden törvény s az egész Köztársaság. Mind alapjában rendült meg. Infámis, aki ezt meg nem érti! Elpusztul a haza, ha az árulót megbüntetvén, bosszút nem veszünk rajta!

Így forrt az öreg vér egyre hevesebben, hogy a végén Oleńkának kellett csillapítania. Eddigelé veszteg ült őkelme, bár úgy látszott, nemcsak a haza pusztul el, hanem az egész világ. De mikor a Billewiczeket érte sérelem, ebben látta a legfélelmetesebb veszedelmet a haza számára, erre már felordított, mint az oroszlán.

De a leányasszony, kinek igen nagy befolyása volt rá, végre mégis lecsillapította, megmagyarázván neki, hogy menekülésük érdekében, meg hogy szökésük sikerüljön, mindent a legmélyebb titokban kell tartani, s a herceg előtt nem szabad elárulni, hogy valamit is sejtenek.

Fegyvernök uram szentül megígérte, hogy húga utasításai szerint fog viselkedni, s ezután már magáról a szökésről kezdtek tanácskozni. A dolog nem volt valami nagyon nehéz, mert úgy látták, egyáltalán nem vigyáznak rájuk. Fegyvernök uram elhatározta hát, hogy legelsőbben egy legényt indít útnak levelekkel ispánjaihoz, azzal az utasítással, hogy az ő, valamint a többi Billewiczek birtokaihoz tartozó falvak parasztságát gyűjtsék össze, és fegyverezzék fel.

Ezután hat megbízható cselédet akart elküldeni színleg Billewiczébe a pénzes és ezüstös hordókért, valójában pedig azzal, hogy állapodjanak meg a girlakolski erdőben, s ott lovakkal, útimálhával és élelemmel várják be az uraságot. Tovább úgy tervezték, hogy ők maguk, két szolgalegénnyel, szánon indulnak el, színleg csak a közeli Gawnába, ott aztán lóra ülnek, s vágtatnak tovább. Gawnába gyakran látogattak el Kuczuk-Olbrotowskiékhoz, ahol olykor éjszakára is megmarasztották őket, remélték hát, hogy elutazásuk nem kelti fel senki figyelmét, s üldözésükre sem küldenek hamarabb, mint két vagy három nap múlva, amikor ők már a fegyveres csapatok között lesznek, bent az áthatolhatatlan erdőségek mélyén. Bogusław herceg távolléte megerősítette őket e reménységükben.

Közben Tomasz uram derekasan hozzáfogott az előkészületekhez. Másnap elindult a legény a levelekkel. Harmadnap fegyvernök uram tüzetesen elmesélte Patersonnak elásott pénze történetét, mondván, hogy az meghaladja a százezret, s feltétlenül át kellene szállítani a biztonságosabb Taurogiba. Paterson könnyen elhitte, mert a fegyvernök urat nagyon gazdag embernek tartották, s valóban az is volt.

- Csak hozzák minél hamarabb - felelte a skót -, ha kell, katonákat is adok kíséretül.

- Minél kevesebb ember fogja tudni, mit szállítok, annál jobb. Embereim megbízhatók, meg aztán a sóshordókat betakartatom kenderrel, mert azt e vidékről gyakran szállítanak Poroszországba, avagy dongákkal, amire senki sem vet szemet.

- Jobb a donga - vélte Paterson -, mert a kenderen át karddal vagy lándzsával könnyen ki lehet tapogatni, hogy a szekér aljában más vagyon. A pénzt pedig legjobb, ha a herceg úrnak adja át kegyelmed, scriptum ellenében. Tudom, szűkiben vagyon a pénznek, mert az intraták^[342] nehezen folynak be.

- Szeretnék a herceg úrnak olyan szolgálatot tenni, hogy semmiben se szenvedjen szükséget - felelte a nemesúr.

Ezzel véget is ért a megbeszélés, s úgy látszott, minden a lehető legjobban alakul, mert a cselédség nyomban el is indult, s úgy volt, hogy a fegyvernök uram Oleńkával másnap indul útnak.

Közben azonban estennen váratlanul megérkezett Bogusław, két regement porosz rejter élén. Úgy látszik, dolgai nem valami kedvezően alakultak, mert bosszúsan és gondokba merülve tért meg.

Még aznap összehívta a haditanácsot, melyen Seidwitz gróf, az elektor meghatalmazottja, Paterson, Sakowicz és Kyritz, a rejterek ezredese vett részt. A tanácskozás éjfél után három óráig tartott, s a Sapieha ellen indítandó podlasiei hadjáratról folyt a szó.

- Az elektor és a svéd király némiképpen elláttak katonasággal - mondta a herceg. - Most azért vagy Podlasién találjuk még Sapiehát, s akkor meg kell őt semmisítenünk, vagy nem, s akkor kardcsapás nélkül elfoglaljuk Podlasiét. Mindezekhez azonban pénz kelletik, márpedig azt sem az elektortól, sem a svéd királytól meg nem kaptam, mert nekik sincsen.

- Hol is kereshetnénk pénzt, ha nem hercegi nagyságodnál - válaszolta Seidwitz gróf. - Az egész világ a Radziwiłłek kimeríthetetlen kincseitől hangos.

- Seidwitz uram - felelte Bogusław -, ha mindenhez hozzájutnék, ami örökletes birtokaimból megillet, bizonnyal több pénzem volna, mint öt német hercegeteknek együttvéve. De az országban háború dúl, az intraták nem folynak be, avagy a lázadók kaparintják meg. A porosz városoktól scriptum ellenében készpénzt lehetne kapni, de hát kegyelmed a legjobban tudja, mi történik ott, s legfeljebb Jan Kazimierz számára nyitnák meg zsákjaikat.

- Hát Królewiec?

- Amit lehetett, elhoztam, de az mind kevés.

- Nagy szerencsémnek tartom, hogy jó tanáccsal szolgálhatok hercegi nagyságodnak - szólalt fel Paterson.

- Inkább készpénzzel szolgálnál!

- Tanácsom készpénzt ér. Éppen tegnap mondta nekem Billewicz uram, hogy tetemes kincsei vagynak elásva Billewiczei kertjében, s azokat biztonság okából ide kívánja hozatni, hogy hercegségednek scriptum ellenében átadja.

- Akkor hát az égből pottyantál nekem, s ama nemesúr szintén - kiáltotta Bogusław. - Legalább sok van belőle?

- Több, mint százezer, az ezüstön és drágaságokon kívül, ami aligha más annyit meg nem ér.

- Az ezüstöt meg a drágaságokat nemigen akarja majd őkelme készpénzre váltani, de majd el lehet zálogosítani. Hálás vagyok neked, Paterson, mert tanácsod éppen idején való. Már holnap beszélnem kell Billewiczcsel.

- Akkor szólok neki, mert éppen holnap készül a leányasszonnyal együtt Gawnába, Kuczuk-Olbrotowskiékhoz.

- Szólj neki, hogy el ne menjen, mielőtt velem beszélt volna.

- A cselédséget már elküldte, csak félős, hogy odaér-e biztonságban.

- Utánuk lehet küldeni egy egész regementet, különben erről majd beszélünk még. Éppen idején, éppen idején! Még fölöttébb örvendetes is, ha Podlasiét e regalista és hazafi pénzén szakítom el a Köztársaságtól.

Azzal elbúcsúzott a tanácstól, mert komornyikjai kezébe kellett adnia magát, akiknek az volt a feladatuk, hogy mielőtt nyugovóra térne, napról napra fürdőkkel, kenőcsökkel, és csak a külföldön ismeretes mindennémű praktikákkal conserválják rendkívüli testi szépségét. Eltartott ez rendszerint egy óráig, néha kettőig is, pedig a herceg már amúgy is fáradt volt az úttól és a kései időtől.

Másnap reggel Paterson azzal lépett a fegyvernök úr és Oleńka elé, hogy a herceg beszélni kíván velük. Az utazást tehát el kellett halasztaniuk, ez azonban nem nagyon nyugtalanította őket, mert Paterson megmondta, miről van szó.

Egy órával később jött a herceg, s noha Tomasz uram és Oleńka szentül elhatározták, hogy a régi módon fogadják, bárhogyan erőltették is, nem bírták megtenni.

A leányasszony arca elváltozott, a fegyvernök úréba vér tolult az ifjú herceg láttára, s egy ideig zavartan, háborgó lélekkel álltak mindketten, mindhiába erőlködve azon, hogy régi nyugalmukat visszanyerjék.

Ellenben a herceg teljesen fesztelen volt, csak kissé lesoványodott, s arca nem volt annyira kipirosítva, mint máskor, de halványsága pompásan elütött ezüsttel átszőtt, gyöngyházszín reggeli köntösétől. Mindazonáltal nyomban észrevette, hogy valahogyan másképpen fogadják, s kevésbé örülnek neki, mint máskor. De mindjárt eszébe vette, hogy e két regalista nyilván tudomást szerzett a svédekhez való viszonyáról, s innen e hűvös fogadtatás.

Elhatározta hát, hogy nyomban port hint szemükbe, s a szokásos üdvözlő bókok után így kezdte a szót:

- Bizonnyal hallottál immár róla, szeretve tisztelt fegyvernök uram, minémű szerencsétlenség ért engem...

- Hercegséged netán a hercegvajda elhalálozására gondol? - kérdezte a fegyvernök.

- Nemcsak arra. Szörnyű csapás ez, de immár beletörődtem Isten akaratába, aki bizonnyal minden sérelméért bőségesen megjutalmazza bátyámat, de újabb csapást mért reám, mert polgárháborút kell folytatnom, márpedig ez minden hazáját szerető polgárra nézve keserű sors...

A fegyvernök nem felelt, csak észrevétlen oldalpillantást vetett Oleńkára.

A herceg pedig így folytatta:

- Nagy munkával, fáradsággal, s csak Isten tudja, mekkora költséggel, immár tető alá hoztam a béke ügyét. Nem is hiányzott már jóformán más, mint az egyezség aláírása. Úgy volt, hogy a svédek kitakarodnak az országból, semmiféle jutalmat nem követelvén, csupán a király és a rendek beleegyezését, hogy Jan Kazimierz halála után Carolus választassék meg lengyel királlyá. Egy ilyen jeles és hatalmas hadvezér megmentője lett volna a Köztársaságnak. Sőt mi több, már most segédcsapatokat hagyott volna itt az ukrajnai meg az orosz háborúhoz. Még határainkat is kitolhattuk volna, de hát Sapieha uramnak ez nem volt ínyére, mert nem hadakozhatott volna a Radziwiłłek ellen. Már mindenki hozzájárult amaz egyezséghez, csupán Sapieha szegült ellene fegyveres kézzel. Mit neki a haza, ha arról vagyon szó, hogy privátáját elérje. Odáig fajult e dolog, hogy fegyvert kell fogni ellene, s ezt a functiót, Jan Kazimierz és Carolus titkos hozzájárulásával, reám bízták. Íme, így áll e dolog! Sosem vontam meg magam semminémű szolgálattól, így hát ezt is vállalnom kell, ámbár majd sokan igaztalanul ítélnek meg érte, azt gondolván, hogy puszta bosszúvágyból kezdek testvérháborút.

A fegyvernök úr azonban így felelt:

- Aki hercegségedet oly jól megismeré, mint mi, azt a külső szín meg nem téveszti, s mindenkor meg tudja érteni nagyságod valódi intentióit.

Itt a fegyvernök úr saját ravaszságától és politikájától elragadtatva, oly feltűnően kacsintott Oleńkára, hogy a leányasszony megijedt, vélvén, hogy a herceg észrevehette.

S észre is vette.

“Nem hisznek nekem” - gondolta.

S ámbár arca nem mutatott haragot, e dolog mégis szíven találta. Szentül meg volt győződve róla, hogy egy Radziwiłłnek nem hinni sértés, még akkor is, ha őnagyságának füllenteni tetszik.

- Paterson említette - mondta kis idő múlva -, hogy kegyelmed készpénzét nekem kívánja átadni, scriptum ellenében. Ebben szívesen teljesítem kegyelmed kívánságát, mert bevallom, e percben a készpénz nekem is fölöttébb alkalmatos időben jön. Ha béke lészen, kedved szerint vagy visszaveszed a pénzt, vagy pedig néhány falut adok neked zálogba, úgyhogy hasznát lássad e dolognak.

Azzal Oleńkához fordult:

- Bocsáss meg, kisasszonyom, hogy ily tökéletes lény jelenlétében nem érzelmekről és idillekről beszélünk. Nem illendő dolog ez, de hát olyan időket élünk, hogy az emberfia nem eresztheti szabadjára méltó csodálatát és imádatát.

Oleńka lesütötte szemét, s nem akarván szóval válaszolni, ujjai hegyével megfogta ruháját, s illedelmesen bókolt.

Eközben a fegyvernök egy lehetetlenül együgyű tervet eszelt ki, amelyet azonban ő maga rendkívül ravasznak képzelt.

“A leányzót is elszöktetem, és pénzt sem adok kölcsön” - gondolta.

Ezután torkát megköszörülve, s üstökét néhányszor végigsimítva, így szólt:

- Kedves dolog számomra hercegségedet kisegíteni. Patersonnak el sem mondott mindent az emberfia, mert hiszen egy fél iccényi vörös dukát is találtatik ott, külön elásva, hogy néminémű viszontagság esetén veszendőbe ne menjen minden. Ezenfelül más Billewiczek sóshordói is ott vagynak, de azokat e kisasszony utasításai szerint ásták el, a rejtekhelyet tehát csakis ő calculálhatja ki, mert aki elásta, meghalt. Most azért engedjen el hercegséged mindkettőnket, s mindent elhozunk.

Bogusław élesen ránézett.

- Hogyan? Paterson azt mondta, hogy kegyelmed már elküldte a cselédséget, ha tehát így van, akkor ama szolganépnek tudnia kell, hol a pénz.

- A többiekéről azonban senki sem tud, csak e kisasszony.

- De hiszen bizonyos helyen kell lenniük, amelyet nem nehéz dolog akár szóval megmagyarázni, akár delineare^[343] papírra feljegyezni.

- A szó szellő - felelte a fegyvernök -, a delineatiót pedig a szolganép nem érti. Elmegyünk mind a ketten. Hát aztán?

- Az Isten szerelmére, kegyelmed csak jól ismeri saját kertjét, menj hát magad. Minek menne Aleksandra leányasszony is?

- Egymagam nem megyek! - vágta ki a fegyvernök úr határozottan.

Bogusław ismét fürkészve nézett rá, aztán kényelmesen leült, s kezében tartott pálcájával kezdte csapkodni csizmáját.

- Ha meg kell lenni, hát jó! - mondta. - De ha így van, akkor adok mellétek két regement lovasságot, azok majd elkísérnek oda is, meg vissza is.

- Nem kell nekünk semmiféle regement. Magunk megyünk, s magunk jövünk. A magunk földje az, ott minket nem fenyeget semmi.

- Mint házigazda, ki vendégei biztonságát szívén viseli, nem engedhetem meg, hogy Aleksandra leányasszony fegyveres erő nélkül utazzék. Válasszon hát kegyelmed: egyedül, avagy mindketten, de kísérettel.

Fegyvernök uram ráeszmélt, hogy saját hálójába gabalyodott, s ez oly dühbe gurította, hogy mindenféle óvatosságról megfeledkezvén, így kiáltott:

- Válasszon hercegséged: vagy elmegyünk mindketten regementek nélkül, vagy nem adok pénzt!

Oleńka könyörgő tekintetet vetett rá, de ő már kivörösödött, s fújtatni kezdett. Fegyvernök uram természeténél fogva körültekintő, sőt bátortalan férfiú volt, szerette minden dolgát jó egyetértéssel elintézni, de ha egyszer betelt a mérték, ha valaki nagyon is a bögyében volt, vagy ha a Billewiczek becsületéről volt szó, akkor még a leghatalmasabb ellenségnek is valósággal kétségbeesett bátorsággal ugrott a szemébe.

Most is bal oldalához kapott tehát, s kardját megcsörrentve, torkaszakadtából kiáltotta:

- Mi ez itt? Rabság? Oprimálni akarják itt a szabad polgárt? Lábbal tiporni sarkalatos jussunkat?

Bogusław, hátát a szék támlájának vetve, a harag minden jele nélkül figyelemmel szemlélte, csak tekintete vált egyre hidegebbé, s lovaglópálcájával egyre gyorsabban csapkodta csizmája szárát. Ha a fegyvernök úr jobban ismeri, tudhatta volna, hogy fenyegető veszedelmet von magára.

A Bogusławval való érintkezés egyszerűen borzalmas volt, mert sosem lehetett tudni, hogy a finom viselkedésű gavallérban és az önuralomhoz szokott diplomatában mikor kerekedik felül a fékezhetetlen, vad oligarcha, aki a keleti despota kegyetlenségével gázol le minden ellenállást. A tökéletes nevelés, az Európa első udvaraiban szerzett csiszoltság, az emberekkel való érintkezés adta megfontoltság és előkelő viselkedés, mintha megannyi csodálatos és hatalmas virág lett volna, melyek alatt egy tigris szunnyadt.

A fegyvernök úr azonban nem tudta ezt, s elvakult haragjában tovább kiabált:

- Hercegi nagyságod ne szimuláljon tovább, mert ismerünk!... S jól vigyázz, mert sem a svéd király, sem az elektor, kiket mindkettőjüket hazád ellen szolgálsz, sem hercegi méltóságod meg nem oltalmaz az ítélőszékektől, s a nemesi kardok majd megtanítanak móresre... fiatalúr!...

Erre Bogusław felállt, pálcáját egy szempillantás alatt összemorzsolta vaskezében, s szilánkjait a fegyvernök lába elé vetve, félelmetes, fojtott hangon sziszegte:

- Íme jussotok! Íme ítélőszékeitek! Íme privilégiumaitok!

- Rettentő erőszak! - ordította a fegyvernök.

- Csend, bocskoros! - förmedt rá a herceg. - Mert pozdorjává törlek!

S feléje lépett, hogy a megdöbbent nemesurat megragadja mellénél fogva, s a falhoz vágja.

Ekkor Oleńka közéjük állt.

- Mit akar tenni hercegséged? - kérdezte.

A herceg megállt.

A leány táguló orrcimpákkal, lángba borult arccal és égő szemmel állt ott, mint egy haragvó Minerva. Keble, miként a tenger, hullámzott vállfűzője alatt, s oly gyönyörűséges volt haragjában, hogy Bogusław önfeledten nézte, s minden vágya kiült arcára, mint mikor az emberi lélek barlangjaiban lakozó kígyók előmásznak rejtekhelyükről.

Haragja hamarosan elmúlt, öntudata visszatért, egy darabig még Oleńkát bámulta, végül arca megszelídült, s fejét meghajtva szólt:

- Bocsáss meg, angyali kisasszonyom!... Lelkem telve gondokkal és fájdalommal, ezért nem vagyok ura magamnak.

Azzal kiment a szobából.

Oleńka kezét tördelte, a fegyvernök pedig lehiggadván, üstökét tépve, kiáltotta:

- Én rontottam el mindent! Én vagyok vesztednek okozója!

A herceg egész nap nem mutatkozott. Még ebédjét is szobájában fogyasztotta el Sakowiczcsal kettesben. Lelke mélyéig felháborodva, nem bírt oly tisztán gondolkozni, mint máskor. Mintha láz emésztette volna. A súlyos febris előhírnöke volt ez, amelynek nemsokára jönnie kellett, oly erővel, hogy a rohamok idején teljesen megmerevedett, úgy, hogy dörzsöléssel kellett magához téríteni. Ő azonban állapotát e pillanatban lenyűgöző forró szerelmének tulajdonította, s úgy értelmezte, hogy vagy ki kell azt elégítenie, vagy belehal.

Közben Sakowicz elé adván a fegyvernökkel folytatott egész beszélgetést, megjegyezte:

- Kezem lázban ég, a hátam borzong, s szájamban keserűséget és lángot érzek. Eh, ezer ördög és pokol, mi légyen ez?... Ilyesmi még sosem történt velem!...

- Mert hercegséged úgy telve van skrupulusokkal, akár a sült kappan kásával. Kappan herceg, kappan herceg! Hahaha!

- Ostoba vagy!

- Jó!

- Nem tréfáidra van szükségem!

- Fogja hercegi nagyságod a lantot, s jöjj velem a leányzó ablaka alá, talán megmutatja... öklét a fegyvernök. Piha, az ördögbe. Ilyen rezolútus férfiú Bogusław Radziwiłł?

- Hülye vagy!

- Jó! Látom már, hercegséged önmagával beszélget, s magad mondod szemedbe az igazságot. Csak bátran, bátran! Nem kell a méltóságra tekinteni!

- Mert látod, Sakowicz, ha a Kastor kutyám bizalmaskodik velem, gyakran oldalba rúgom, de téged annál sokkal gonoszabb dolog is érhet.

Sakowicz úgy ugrott fel, mintha tűz égette volna meg, akár nemrégen a rosieńiei fegyvernök, s mivel igen nagy utánzóképessége volt, ordítozni kezdett, oly kitűnően mímelve a fegyvernök úr hangját, hogy aki nem látta, hajlandó lett volna tévedni.

- Mi ez, fogság? A szabad polgárt akarják oprimálni, kardinális jussunkat lábbal tiporni?

- Hagyd el! Hagyd el! - mondta lázasan a herceg. - Mert a leány saját testével védelmezte azt a vén bolondot, de itt nincs, aki téged megvédelmezzen.

- Ha védelmezte, neked meg őt kellett volna védelmedbe venned!...

- Itt valamiféle bűbájosság vagyon a dologban, nem lehet másképpen. Vagy ő itatott meg valamivel, vagy a konstellatio olyan, hogy kezdem eszemet veszteni... Ha láttad volna, mi módon védelmezte azt a koszos nagybátyját... Micsoda zápeszű ember vagy te! Szédül a fejem! Nézd, milyen forró a kezem! Ilyent szeretni, ilyent ölelni, egy ilyennel...

- Utódokat nemzeni! - tette hozzá Sakowicz.

- Igenis! Igenis! Tudd meg, meg kell lenni, mert ha nem, szétrobbanok a tűztől, akár a gránát. Istenem, mi van velem... Megházasulok, vagy mi, ezer ördög és pokol!

Sakowicz elkomolyodott.

- Erre hercegségednek gondolnia sem szabad!

- De igenis, gondolok, igenis, és ha akarom, meg is teszem, ha egy regement Sakowicz naphosszat ismételgetné is: “Erre hercegségednek gondolnia sem szabad!”

- Hej, látom már, nem babra megy itt a játék!

- Beteg vagyok, megbabonáztak, nem lehet másképpen!

- Végtére is, miért nem fogadja meg hercegséged tanácsomat?

- Alighanem megfogadom! A dögvész hordjon el minden álmot, minden Billewiczet, egész Litvániát, ítélőszékeikkel s ráadásul Jan Kazimierzzsel együtt. Másképp el nem érem... Látom, el nem érem! Elég volt! Mi? Nagy dolog, nagy história! S én, bolond, eddig kétfelé hajladoztam! Féltem az álmoktól, a Billewiczektől, a perektől, a köznemesi gyülevésztől, Jan Kazimierz szerencséjétől!... Sakowicz, mondd a szemembe, hogy bolond vagyok!... Hallod? Parancsolom, mondd, hogy bolond vagyok!

- Én azonban nem engedelmeskedem, mert most igenis Radziwiłł vagy, nem pedig kálvinista vikárius. De kétségtelenül beteg, hercegi nagyságod, mert ekkora alteratióban még sosem láttalak.

- Igazad van! A legsúlyosabb bajokban is csak legyintettem és fütyörésztem, most pedig úgy érzem, mintha sarkantyút döfködnének az oldalamba.

- Furcsa dolog ez, mert ha ama leányzó szándékosan adott be valamit hercegi nagyságodnak, azt nem azért mívelte, hogy azután megszökjék, márpedig abból, amit hercegséged elmondott, kitetszik, hogy mind a ketten csendben odább akartak állni.

- Ryff azt mondja, hogy ezt a Saturnus okozza, mert ott éppen ebben a hónapban emelkednek a forró kigőzölgések.

- Nagyságos herceg, inkább Jupitert választanád patrónusodnak, mert annak esküvő nélkül is sikerült. Jó lesz itt minden, csak esküvőről ne beszéljen hercegséged, hacsak amolyan talmiról nem...

Most hirtelen homlokára ütött.

- Várjon csak hercegséged... Hallottam én egy ilyen esetről Poroszországban...

- Az ördög súg valamit a füledbe? Beszélj!

Sakowicz uram azonban sokáig nem felelt, végül arca felderült, s így szólt:

- Köszönje hercegséged szerencséjének, hogy Sakowiczot tette barátoddá.

- Mi az? Mi az?

- Eh, semmi! Én leszek hercegséged násznagya - mondta meghajolva -, nagy tisztesség ez egy ilyen szegény kurtanemesnek...

- Ne bomolj! Beszélj szaporán!

- Van Tylżában egy Płaska nevű ember, vagy hogy is hívják, aki valahanapján pap volt Nieworanyban, de kiugorván, felvette a lutheri vallást, s megházasulván, az elektor védelme alá menekült, most pedig żmudźi füstölt halat árul. Annak idején Parczewski püspök uram igyekezett őt a Żmudźba visszavitetni, ahol nyilván máglyácskát raktak volna a talpa alá, de hát az elektor nem adta ki hittestvérét.

- Mi közöm nekem ehhez? Ne untass!

- Hogy mi köze hercegségednek ehhez? Kellene, hogy legyen, mert ő varr össze benneteket, akár a felsőt a béléshez. Érti-e, hercegi nagyságod? Minekutána pedig kontár őkelme, és a céhnek sem tagja, könnyű lesz felfejteni, amit összeöltött. Érti-e, hercegi nagyságod? Az efféle varrást a céhbeliek nem ismerik el, így aztán sem erőszak nem esik, sem lárma nem lészen. A mesternek később ki lehet tekerni a nyakát, s még hercegségednek áll majd feljebb, hogy galád módon rászedtek, érti-e, hercegséged? Előbb azonban: crescite et multiplicamini...^[344] Elsőnek én adom rátok áldásomat.

- Értem is, meg nem is - felelte a herceg. - Ördögöt! Nagyon jól értem. Sakowicz, te nyilván fogakkal jöttél a világra, akár a boszorkányok. Hóhér vár terád, nem lehet másképpen... Hohó, sztaroszta uram!... De amíg én élek, a hajad szála sem görbül, s méltó jutalmad sem marad el... Én tehát...

- Hercegséged ünnepélyesen megkéri Billewiczówna leányasszony kezét, őtőle magától, meg a fegyvernök úrtól is. Ha pedig nem sikerül, ha kosarat kapsz, nyúzass meg, hasíttass saruszíjat a hátamból, s úgy indulj vezeklő zarándokútra... Rómába. Egy Radziwiłł ellen lehet berzenkedni, ha szeretkezni akar, de ha házasodni kíván, nincs olyan nemesúr, akit ezért szőrmentében kellene simogatnia. Csak azt kell megmondanod a fegyvernöknek meg a kisasszonynak is, hogy minekutána az elektor meg a svéd király a biponti hercegkisasszonnyal kívánnak összeházasítani, az esküvőt mindaddig titokban kell tartani, amíg a békét meg nem kötik. Egyébként a móringlevelet megírhatjátok, ahogy akarjátok. Mindezt mind a két egyház semmisnek fogja nyilvánítani... Nem?

Bogusław egy darabig hallgatott, csak arcán, a festék alatt jelentek meg vörös lázfoltok. Kis idő múlva így szólt:

- Nincs erre idő, három nap múlva indulnom kell, indulnom kell Sapieha ellen.

- Éppen ez az, ha volna idő, akkor nem találhatnánk méltó ürügyet. Mi módon? Csak az idő szűkivel magyarázhatja meg hercegséged, hogy egy ilyen jöttment pap esket össze, s csak így kutyafuttában. Ők maguk is így gondolják majd: “Gyorsan, mert fölöttébb sietős!” Lovagi vérből való a leányzó, így hát hercegi nagyságod a hadjáratra is magával viheti... Így aztán, drága királyom, ha Sapieha megverne is, félig mégis te leszel a győztes.

- Jó, jó! - hagyta helyben a herceg.

Ám éppen e pillanatban lepte meg az első roham annyira, hogy foga összeszorult, s egyetlen szót sem bírt kimondani. Teljesen megmerevedett, majd vergődött és reszketett, miként a szárazra vetett hal. Mire azonban a megrémült Sakowicz előkerítette a medikust, a paroxizmus^[345] elmúlt.

Negyvenedik fejezet

A Sakowiczcsal folytatott beszélgetés után Bogusław herceg már másnap délután felkereste a rosieńiei fegyvernököt.

- Kedves fegyvernök uram! - kezdte a szót. - Legutóbb súlyosan vétettem, mert saját házamban jöttem indulatba. Mea culpa!... Mégpedig annál nagyobb, mert olyan férfiút bántottam meg, kinek nemzetsége évszázadok óta barátságban él a Radziwiłłekkel. Most azért eljöttem, hogy bocsánatért esedezzem. Hibám őszinte beismerése szolgáljon kegyelmednek satisfactióul, nekem pedig vezeklésül. Jól ismered a Radziwiłłeket, s tudod, hogy nemigen szorgalmatosak a bocsánatkérésben, mindazonáltal, mivel a kor és tekintet ellen vétettem - nem nézvén méltóságomat -, elsőként jövök fejet hajtani, s hiszem, hogy házunk öreg barátja nem vonja meg tőlem jobbját.

Azzal feléje nyújtotta kezét, a fegyvernök pedig, kinek első haragja immár elpárolgott, nem merte el nem fogadni, de azért kissé vonakodva nyújtotta a magáét, s így szólt:

- Hercegséged adja vissza szabadságunkat, s az lesz a legjobb satisfactio.

- Szabadok vagytok, s mehettek akár ma is.

- Köszönöm hercegi nagyságodnak - felelte a fegyvernök csodálkozva.

- Csupán egy feltételt szabok, s adja Isten, hogy el ne utasítsd.

- Mi légyen az? - kérdezte Tomasz uram aggódva.

- Hogy türelmesen hallgasd meg, amit mondandó vagyok.

- Ha így áll e dolog, akkor hát hallgatom, akár estvélig is.

- Ne is adj nyomban választ, gondolkozz rajta egy óráig, avagy kettőig is.

- Isten látja lelkemet, hogy a békességet kívánom, csak szabadságomat visszanyerjem.

- Szabadságodat visszanyered, csak nem tudom, élni is kíván-e vele kegyelmed, sürgetős lesz-e számodra, hogy hajlékomat elhagyd? Szeretném, ha házamat és egész Taurogit a magadénak tekintenéd, most azonban hallgass meg. Tudja-e kegyelmed, kegyes jóltevőm, mi okból elleneztem Billewiczówna leányasszony elutazását? Íme, azért, mert rájöttem, hogy szépszerével menekülni akartok innen, én pedig annyira megszerettem kegyelmed húgát, hogy látásáért kész volnék naponta átúszni a Helleszpontoszt, miként ama Leander tette Héróért...^[346]

A fegyvernöknek egy pillanat alatt ismét arcába szökött a vér.

- Nekem meri ezt mondani hercegséged?...

- Éppen kegyelmednek, mint különösképpen kedvelt jóltevőmnek.

- Nagyságos herceg úr, próbálj szerencsét udvari hölgyeid körében, de nemesember leányát illetni őrizkedj, mert bizony tilos! Fogva tarthatod, tömlöcbe zárhatod, de meggyaláznod nem szabad!

- Meggyalázni nem - felelte a herceg -, de szabad fejet hajtanom az öreg Billewicz előtt, s azt mondani neki: hallgass meg, atyámuram! Add nekem húgodat feleségül, mert nem élhetek nélküle.

A fegyvernök annyira elámult, hogy egyetlen szónak sem volt ura, egy darabig csak bajuszát mozgatta, s szeme dagadt ki, aztán öklével dörzsölgette, s hol a hercegre pillantott, hol a szobán hordozta körül tekintetét, végül így szólt:

- Ébren vagyok-e, avagy álmodom?

- Nem álmodol jóltevőm, nem álmodol, s hogy még bizonyosabb légy felőle, megismétlem cum omnibus titulis:^[347] Én, Bogusław Radziwiłł herceg, a Litván fejedelemség főlovászmestere, húgodnak, Aleksandra leányasszonynak, a fővadászmester úr leányának kezét kérem tőled, Tomasz Billewicz úrtól, a rosieńiei fegyvernöktől.

- Hogyan? Istenem! Meggondolta hercegi nagyságod?

- Én meggondoltam, most azért te gondold meg, jóltevőm, hogy vajon a legény méltó-e a leányhoz...

- Szóhoz nem jutok az ámulattól...

- Lásd meg magad, voltak-e bűnös intentióim...

- S nagyságod nem nézné alacsony köznemesi állapotunkat?

- Ilyen olcsók a Billewiczek? Ily kevésre becsülöd nemesi címeredet és ősi nemzetségedet? Egy Billewicz mondja ezt?

- Nagyságos herceg úr! Tudom, hogy nemzetségünk eredetét az ókori Rómában kell keresnünk, de...

- De - vágott közbe a herceg - sem hetmanok, sem kancellárok nincsenek családotokban. Sebaj! Mindazonáltal elektorok vagytok, akár brandenburgi nagybátyám. Ha e köztársaságban bármelyik nemest királlyá lehet választani, akkor semminémű porta küszöbe nem lehet túl magas számára. Én, szeretve tisztelt fegyvernök uram - s adja Isten -, kedves nagybátyám, brandenburgi hercegnőtől születtem, atyám pedig az ostrogitól, ámde nagybátyám, a dicső emlékezetű Krzysztof, ugyanaz, akit Mennykőnek neveztek, a nagyhetman, kancellár és vilnai vajda egy primo voto^[348] Sobkównát vett feleségül, s azért a korona nem esett le a fejéről, mert ama Sobkówna nemesi leányzó vala, s éppoly tisztességben született, mint minden más nemes. Ellenben mikor boldogult atyám az elektor leányát vette feleségül, csodálkoztak rajta, hogy nem tekint méltóságára, holott uralkodóházzal szerzett köteléket. Ilyen ördögi nemesi gőg lakozik bennetek. Valld be csak, jóltevőm, nem hiszed, hogy a Sobekek különbek volnának a Billewiczeknél. No?...

Azzal bizalmasan megveregette fegyvernök uram lapockáját, az pedig úgy megpuhult, akar a viasz, majd így felelt:

- Isten fizessen meg hercegi nagyságodnak, nemes intentióiért... Nagy kő esik le szívemről! Hej, nagyságos hercegem, ha még ama hitbéli különbség sem volna!...

- Katolikus pap esket össze, mást magam sem kívánok.

- Életünk végéig hálásak leszünk ezért, mert itt Isten áldásáról vagyon szó, melyet Jézus Urunk bizonnyal megvonna tőlünk, ha netán valami utálatos...

Itt hirtelen nyelvébe harapott, mert eszébe vette, hogy olyant akart mondani, amivel a herceget megbántotta volna, Bogusław azonban észre sem vette, inkább kegyelmesen elmosolyodva tette hozzá:

- Az utódok tekintetében sem leszek nyakas, mert nincs olyan dolog, amit kegyelmetek e gyönyörűsége kedvéért meg ne tennék...

A fegyvernök arca úgy felragyogott, mintha a nap sugarai világították volna meg.

- Az már igaz, hogy az Úr nem fukarkodott a szépséggel, mikor e süldőcskét teremtette... Az már igaz!

Bogusław ismét megveregette Tomasz uram vállát, majd a fülébe hajolva súgta:

- Hogy pedig az első fiú leszen, arról én kezeskedem. Fiú ám, mégpedig a javából!

- Hihi!...

- Mert egy Billewiczównától más nem is lehet.

- Billewiczównától és Radziwiłłtől - egészítette ki a fegyvernök, nagy élvezettel kapcsolván össze a két nevet. - Hihi! Lesz ám nagy hűhó Żmudź-szerte... S mit mondanak majd ellenségeink, a Sicińskiek, ha a Billewiczek így megnőnek? Hiszen azok még az öreg ezredeskapitányt sem hagyták nyugton, pedig ő római szabású férfiú volt, s az egész Köztársaságban tisztelték.

- Kiverjük őket a Żmudźból, fegyvernök uram!

- Boldog Isten, irgalmas Isten, kifürkészhetetlenek a Te utaid, de ha úgy rendelted, hogy a Sicińskiek megpukkadjanak az irigységtől... legyen meg a Te akaratod!

- Ámen! - tette hozzá Bogusław.

- Nagyságos herceg úr! Ne vedd bűnömül, hogy nem burkolózom méltóságba, mint olyan emberhez illik, akitől leányt kérnek, s hogy nagyon is nyilván kimutatom örömömet... de íme, nagy szorongattatásban éltünk, nem tudván, mi vár ránk, s mindent a legrosszabbra magyarázván. Már odáig ment e dolog, hogy hercegségedet is hamisan ítéltük meg, s most egyszerre kiderül, hogy az ijedelem meg a gyanúsítás is hiábavaló volt, s most már szabadjára engedhetjük első szeretetünket. Mondom, olyan ez, nagyságos herceg úr, mintha valaki nagy terhet emelne le vállamról...

- Avagy Aleksandra leányasszony is így ítélt meg?

- Ő? Ha Cicero lennék, akkor sem tudnám méltóképpen elmondani, mennyire csodálta ő nagyságodat az első időkben!... Úgy vélem, hogy csak erényessége és valamelyes vele született szemérme állta útját érzelmeinek... De ha megtudja hercegséged őszinte intentióit, bizony dolog, hogy nyomban megereszti szívének kantárszárát, az pedig mit sem késlekedvén, fickándozva száguldozik majd a szerelem legelőjén.

- Ezt Cicero sem tudta volna ennél ékesebben elmondani! - ismerte el Bogusław.

- Mert a boldogsággal megjön az ékesszólás is. De ha már hercegséged ilyen kedvesen meghallgat mindent, amit mondok, akkor immár végig őszinte leszek.

- Szólj őszintén, fegyvernök uram...

- Mert bár a leányzó fiatal, de hic mulier, s nemcsak értelme, akár a férfiaké, hanem csodálatos a lelkülete is. Amiben nem egy tapasztalt férfiú is haboznék, neki gondolkoznia sem kell. Ami rossz, azt balra, ami jó, azt jobbra, s ő maga is jobbra. Bájos hajadon ugyan, de ha egyszer valamit feltett magában, akkor az álgyú sem segít, el nem tér tőle. Nagyapjára meg rám ütött; apjaura hivatott katona volt, de lágylelkű férfiú, anyja pedig, de domo^[349]Wojniłłowiczówna, Kulwiecówna leányasszony unokatestvére, ugyancsak állhatatos lélek vala.

- Örömmel hallom, nemes fegyvernök uram.

- El sem hiszed, nagyságos herceg úr, mi módon gyűlöli e kis lidérc a svédeket meg a Köztársaság minden ellenségét. Ha valakit az árulásnak csak legkisebb gyanújával illetne, akkor már lebírhatatlan gyűlöletet is érezne vele szemben, lenne bár angyal, nem is ember... Nagyságos herceg uram! Ne neheztelj az öregemberre, ki neked, ha méltósága szerint nem is, de kora szerint atyád lehetne: hagyd ott a svédeket... Hiszen azok a tatároknál is gonoszabb eltiprói hazánknak! Fordítsd hadaidat ez ebfiak ellen, s nemcsak én, de ő is nyomban veled megy a hadba! Bocsáss meg, nagyságos herceg úr, bocsáss meg!... Íme, megmondtam, ami a szívemet nyomta.

Bogusław pillanatnyi hallgatás után legyőzte magát, s így felelt:

- Nemes fegyvernök uram, kedves jóltevőm! Tegnap még szabad volt azt gondolnotok, de ma már nem szabad, hogy csupán port kívánok hinteni szemetekbe, mondván, hogy a haza és a király oldalán állok. Íme, esküvés alatt mondom, mint atyámfiának, hogy amit a békéről meg annak feltételeiről mondtam, az színigaz. Én is szívesebben mennék a hadba, mert természetem odahúz, de minekutána láttam, hogy nem ebben van a haza üdve, tiszta hazaszeretetből nyúltam más módhoz... Még azt is elmondhatom, hogy hallatlan dolgot míveltem, mert egy elvesztett háború után olyan béke megkötése, amelyben a győztes még a legyőzöttnek szolgál, magának a legravaszabb Mazarinnak is becsületére válnék... Nemcsak Aleksandra leányasszony, hanem vele együtt én is gyűlölöm az ellenséget. De mit tegyünk? Hogyan mentsük meg e hazát? Nec Hercules contra plures! Én hát így gondolkoztam: “Ahelyett, hogy elesnénk érte, ami könnyebb is meg vigasztalóbb is, meg kell menteni a hazát!” Minekutána pedig az efféle dolgokban a nagy államférfiak oldalán gyakoroltam magam, az elektornak is rokona vagyok, s Janusz bátyám révén a svédek előtt is kedvet találtam, nyomban munkához láttam, s hogy mi módon folyt e munka, s mi hasznát látta volna a Köztársaság, azt már tudja kegyelmed: a háború befejeződik, katolikus hitetek, a templomok, a lelkészek, a nemesi rend és a köznép egyaránt megszabadul az elnyomástól, a svédek segítséget adnak az orosz meg a kozák háborúhoz, s netán még határainkat is kiszélesíthetjük... Mindezekért cserébe azt az egyetlen dolgot kívánták, hogy Jan Kazimierz után Carolus legyen a király! Aki e mai időkben többet tett a hazáért, az nézzen a szemembe!

- Igaz... ezt a vak is látja... csak éppen, a nemesi rendnek nemigen leszen ínyére, hogy a szabad királyválasztás megszűnik.

- Hát mi a fontosabb, az electio-e,^[350] avagy a haza?

- Mindegy, nagyságos herceg úr, mert hát éppen a szabad electio a haza cardinalis fundamentuma...^[351] Mert ugyan mi a haza, ha nem a nemesi rendet illető jussok, privilégiumok és szabadságok summája?... Urak idegen uralom alatt is vannak.

Bogusław arcán villámként cikázott át a harag és az unalom kifejezése.

- Carolus - mondotta - aláírja a pacta conventát,^[352] amint elődei is aláírták, halála után pedig azt választjuk meg, akit akarunk... akár ama Radziwiłłt is, akit majd Billewiczówna hoz e világra!

A fegyvernök e gondolattól szinte káprázva állt ott egy pillanatig, végül kezét magasra emelve, nagy lelkesedéssel kiáltotta:

- Consentior!...^[353]

- Magam is úgy vélem, hogy ezzel kegyelmed is egyetért, akkor aztán akár örökletessé is válhatnék a trón, a mi családunkban - jelentette ki a herceg gúnyos mosollyal. - Ilyenek vagytok ti mind!... De ez már a jövendő dolga. Egyelőre az a fontos, hogy az egyezség meglegyen... Érti-e kegyelmed, bátyámuram?

- Az kell, Istenemre az! - ismételte meg a fegyvernök, mélységes meggyőződéssel.

- És meg is lesz, azért pedig, mert kedves közbenjáró vagyok én ő svéd királyi felsége szemében. S tudja kegyelmed, mi okból?... Íme, Carolusnak az egyik húga de la Gardie felesége, a másik meg a biponti hercegnő, s még hajadon, kit a király hozzám akarna adni, hogy így házunkkal atyafiságba kerüljön, s Litvániában kész pártja legyen. Innen a hozzám való hajlandósága, amelyre még nagybátyám, az elektor is serkenti.

- Hogyan, mi módon? - kérdezte a fegyvernök nyugtalanul.

- Úgy, szerelmetes fegyvernök uram, hogy én a kegyelmed galambocskájáért odaadnám az összes hercegkisasszonyokat, nemcsak a két Pontus, hanem a világ összes Pontusainak valamennyi hercegségével egyben. De hát nem illendő dolog a svéd bestiát ingerelnem, ez okából mutatok hajlandóságot ez alkudozások iránt, de csak írják alá az egyezséget, majd meglátják!

- Bah! De ha megtudják, hogy hercegséged megházasult, netán alá sem írják?

- Nemes fegyvernök uram, te azzal gyanúsítottál - mondta a herceg komolyan -, hogy nem vagyok őszinte híve e hazának... Én pedig, mint becsületes honpolgár, azt kérdezem tőled, vagyon-e jussom privátám kedvéért feláldozni a köztársaság javát?

Tomasz uram hallgatta.

- Most azért mi lesz?

- Gondold meg magad, mi legyen?

- Istenemre, látom már, hogy el kell halasztani az esküvőt, pedig a példaszó azt mondja: “ami halad, az marad”...

- Az én szívem meg nem változik, mert egész életemre megszerettem őt, s azt is tudja meg kegyelmed, hogy hűségemmel magát a türelmes Pénelopét^[354] is megszégyeníteném.

Fegyvernök uram még jobban megijedt, mert a herceg hűségéről éppenséggel ellenkező tudomása volt, melyet a közhit is megerősített, most pedig Bogusław ráadásul még hozzátette:

- Abban azonban igaza van kegyelmednek, hogy senki sem bizonyos a holnapi napja felől: megbetegedhetem, sőt valami súlyos nyavalya bujkál is bennem, hiszen már tegnap annyira megmerevedtem, hogy Sakowicz is alig bírt életre kelteni, meg is halhatok, el is eshetem a Sapieha elleni hadban, s amennyi viszontagság, baj meg gond vár ott rám, azt egy ökör bőrére se lehetne felírni.

- A Krisztus sebeire! Adjon hát tanácsot hercegséged!

- Mit tanácsolhatok én? - felelte a herceg szomorúan. - Ámbár magam is szeretném, ha a závár minél hamarabb becsapódnék.

- Hej, ha becsapódnék... Meg kell esküdni, aztán lesz, ami lesz...

Bogusław talpra ugrott.

- A szent evangéliumra! Kegyelmednek olyan értelme vagyon, hogy méltó volnál a litván kancellárságra. Más három nap alatt sem jönne rá, amit kegyelmed nyomban kimódolt! Úgy van, úgy! Megesküdni, aztán csend! Ez aztán a fej! Én két nap múlva amúgy is indulok Sapieha ellen, mert hát ennek meg kell lennie. Addig elkészül a rejtekút a hajadoni szobába, aztán útra! Ez aztán a politikus elme! Két avagy három bizalmasunkat beavatjuk a titokba, s ők lesznek a tanúk is, hogy az esküvő formaliter menjen végbe. A móringlevelet megírjuk, a móringot biztosítjuk, s hozzácsatoljuk az adománylevelet, aztán egyelőre - csitt! Köszönöm, szívből köszönöm, fegyvernök uram, kegyes jóltevőm! Jöszte ölelő karjaimba, aztán meg az én gyönyörűségemhez... Tűkön ülve várom válaszát! Közben pedig Sakowiczot elküldöm a papért! Isten veled, atyámuram, s adja Isten, rövidesen egy Radziwiłł nagyapja is!

Azzal elengedte öleléséből az ámuló Tomasz urat, s kirohant a szobából.

- Istenemre! - mondta magában a fegyvernök, miután lecsillapodott. - Olyan okos tanácsot adtam, hogy Bölcs Salamonnak is becsületére válnék, s íme, mégis jobb szeretném, ha ellennénk nélküle. Titok, titok... De hát hiába törnéd a fejed, ha a falba vered is, nem lehet másképpen!... Hm, nem lehet másképpen! Ezt a vak is látja! Nyomná meg a fagy ezeket a svédeket, s pusztítaná ki valamennyit!... Ha nincsenek amaz alkudozások, nagy cécóval tartanánk meg az esküvőt, s az egész Żmudź összesereglene a lagzira. Itt pedig a férfiembernek rongyot kell a talpára kötöznie, ha a feleségéhez megyen, hogy zajt ne csapjon. Piha! Az ördögbe is! No, még eltelik egy kis idő, amíg a Sicińskiek megpukkadnak, de azért is hála az Istennek, hogy el nem kerülik...

Azzal Oleńkához sietett.

Ezalatt a herceg tovább tanácskozott Sakowiczcsal.

- Két lábon táncolt a bocskoros, akár a medve - mesélte Sakowicznak -, de ki is fárasztott! Uff! Köszönetül úgy megöleltem, hogy a csontja is ropogott, s úgy megráztam, hogy azt hittem, a csizmája kapcástul repül le a lábáról... S mikor “bátyámuramnak” neveztem, szemlátomást dagadozott, mintha egész hordócska bigost nyelt volna be, s attól fuldokolnék. Piha, piha! No, megállj, bátyámurammá teszlek én téged, de olyanná, amilyenből vékaszám akad nekem a világ minden részében... Te, Sakowicz! Már látom, mi módon vár rám a leányzó a szobájában, s fogad, szemlesütve, karját keresztbe fonva... Megállj csak, te is, kicsókolom azt a két szép szemedet... Sakowicz! Életfogytiglan a tied Prudy az Oszmiana partján!... Mikorra érhet ide Płaska?

- Alkonyatkor! Köszönöm hercegségednek Prudyt...

- Semmiség! Alkonyatkor? Akkor hát minden pillanatban... Hej, ha még ma, akár éjfélkor is meg lehetne amaz esküvő!... A móringlevél készen van?

- Készen. Bőkezű voltam hercegi nagyságod nevében, Birżét móringul a leányasszony nevére írattam... Fog üvölteni a fegyvernök, akár az eb, ha későbben visszavesszük tőle.

- Majd a tömlöcben lecsillapodik.

- Még arra sem lesz szükség. Ha kiderül, hogy az eskü érvénytelen, minden más is érvénytelen. No, nem megmondtam hercegségednek, hogy beleegyeznek?

- Semmiféle akadályt nem gördített. Kíváncsi vagyok, mit szól a leányzó... Valahogyan nem jön az öreg!

- Egymás ölelő karjaiba omlottak, s sírnak a megindultságtól, áldják hercegi nagyságodat, s lelkendeznek szépségén és jóságán.

- Hogy a szépségemen-e, azt nem tudom, mert valahogyan rossz színben vagyok. Rosszul érzem magam, s félek, hogy ama tegnapi merevség visszatérhet.

- Ej, csak élvezzen hercegséged némi meleget...

Bogusław már a tükör előtt állt.

- Karikás a szemem, s az a tökfejű Fouret ma görbére festette a szemöldökömet. Nézd, nem görbe? Muskéta kakasára csavartatom az ujját, s egy majmot veszek komornyikomul. Mi az, hogy a fegyvernök még nem jön?... Én már mehetnék a leányasszonyhoz! Annyit csak megenged, hogy az esküvő előtt megcsókoljam... egy csókot... csak ízelítőt!... Mily korán sötétedik ma... Płaska számára pedig a fogót jó előre tegyétek tűzbe, ha netán vonakodnék...

- Dehogy fog vonakodni, hétpróbás lator az!

- S lator módjára esket meg!

- Lator a latrot lator módjára házasítja meg.

A hercegnek jókedve támadt.

- Ahol kerítő a násznagy, ott másfajta esküvő nem is lehet!

Egy pillanatra elhallgattak, s mindketten felkacagtak, de kacagásuk furcsa, baljós rezgéssel hangzott a sötét szobában. Egyre sötétebb éjszaka lett.

A herceg, fokosára támaszkodva, kopogva járt fel s alá a szobában, mert a legutóbbi merevsége óta a lába még mindig nem szolgált rendesen.

A szolgalegények behozták a kandelábereket a gyertyákkal, aztán távoztak, de a légáramlat úgy félrecsapta a lángokat, hogy azok sokáig nem tudtak egyenesen égni, s közben bőven olvasztották a viaszt.

- Nézd, hogy égnek azok a gyertyák - szólalt meg a herceg. - Mit jósolsz ebből?

- Azt, hogy egy ártatlanság ma úgy elolvad, akár a viasz.

- Furcsa, mily sokáig tart ez a lobogás.

- Netán a vén Billewicz lelke röpköd a lángok fölött.

- Ostoba vagy! - kiáltotta a herceg indulatosan. - Szörnyen ostoba! Éppen jó időt választottál, hogy lelkekről beszélj!

Pillanatnyi csend lett.

- Angliában azt mondják - szólalt meg a herceg -, ha egy szobában kísértet vagyon, akkor a gyertya kék lánggal ég, ezek pedig, nézzed, sárga lánggal égnek, mint rendesen.

- Maszlag!... - jegyezte meg Sakowicz. - Moszkvában vannak emberek...

- Csitt csak!... - vágott közbe Bogusław. - Jön a fegyvernök... Nem! Csak a szél mozgatja az ablaktáblákat. Az ördög hozta ide a leány nagynénjét... Kulwiec-Hippocentaurówna! Hallottak már ilyet? Na de olyan is, mint egy chiméra.^[355]

- Ha kívánja hercegi nagyságod, elveszem feleségül, hogy ne lábatlankodjék nektek. Płaska egy-kettőre összead bennünket.

- Jó. Kap tőlem egy seprűnyelet nászajándékul, neked meg egy lámpást adok, hogy legyen mivel világítanod neki.

- Az ám, de a nagybácsikád leszek... Boguśkám...

- Emlékezzél Castorra! - figyelmeztette a herceg.

- Ne simogasd Castort szőr ellenében Polluxom, mert megharaphat.^[356]

A beszélgetést a fegyvernök és Kulwiecówna leányasszony megjelenése szakította meg. A herceg fokosára támaszkodva, élénken elébük sietett. Sakowicz felállt.

- No, mehetek Oleńkához? - kérdezte Bogusław.

Ám a fegyvernök csak széttárta kezét, s fejét lehorgasztotta.

- Nagyságos herceg, húgom azt üzeni, Billewicz ezredes testamentumában megtiltotta neki, hogy sorsával rendelkezzék, de ha nem tiltotta volna, akkor sem menne hercegségedhez, mert nem szeret.

- Sakowicz, hallod? - kiáltotta Bogusław ijesztő hangon.

- Ama testamentumról magam is tudtam, de az első pillanatban nem tartottam leküzdhetetlen impedimentumnak.^[357]

- Fütyülök a nemesi testamentumaitokra! - szólt a herceg. - Köpök rájuk, érted-e?...

- De mi nem fütyülünk! - vágott vissza a fegyvernök berzenkedve. - Ama testamentum szerint pedig a leányzó vagy kolostorba vonul, vagy Kmicichez megy!

- Kihez, te rongyos? Kmicichez?... Majd adok én nektek Kmicicet!... Majd megtanítlak én!...

- Kit nevez hercegi nagyságod rongyosnak, egy Billewiczet?

S a fegyvernök oldalához kapott rettentő fúriájában, Bogusław azonban egy szempillantás alatt úgy vágta mellbe fokosával, hogy az öregúr felnyögött, s végigvágódott a földön, ő pedig egyet rúgott rajta, hogy utat nyisson magának az ajtó felé, s hajadonfőtt rohant ki a szobából.

- Jézus, Mária, Szent József! - kiáltotta Kulwiecówna leányasszony.

Sakowicz azonban megragadta karját, s a kidzsált mellének szegezve szólt:

- Csitt, kincsem, csitt, tubicám, mert el találom vágni azt az édes kis gégédet, akár egy sánta tyúkét. Ülj meg itt veszteg, s ne menj fel, mert ott most húgocskád tartja menyegzőjét.

De a leányasszony ereiben is nemesi vér csörgedezett, tehát Sakowicz szavára rémülete nyomban kétségbeesett haraggá változott.

- Pogány, lator, haramia! - kiáltotta. - Ölj meg, mert telekiabálom a Köztársaságot. Bátyámat megöltétek, húgomat meggyaláztátok, én sem akarok tovább élni. Üss, haramia, ölj meg! Ide, emberek, nézzétek!...

További szavait Sakowicz elnyomta, szájára tapasztva tenyerét.

- Csitt, te fonnyadt kóró, csitt, vén szipirtyó! - sziszegte. - Dehogy öllek meg, minek adjam én az ördögnek, ami úgyis az övé? De hogy ne rikácsolj, akár a páva; amíg el nem csendesedel, tulajdon keszkenőddel kötözöm be ezt a bájos kis szádat, lantot fogok, s eljátszom neked egy “sóhajtozót”. Tudom, belém szeretsz, nem lehet másképpen!

Azzal a sztaroszta úr egy martalóc gyakorlottságával csavarta Kulwiecówna leányasszony feje körül a keszkenőt, egy szíjjal pillanat alatt gúzsba kötötte kezét-lábát, s odalökte a kerevetre.

Ekkor leült melléje, kényelmesen elnyújtózva, mintha csak mindennapi beszélgetést kezdene, s nyugodtan kérdezte:

- Mit gondolsz, kisasszonyom? Én úgy vélem, Boguś éppen ilyen könnyen boldogult.

De már fel is ugrott, mert az ajtó hirtelen kitárult, s Aleksandra leányasszony jelent meg benne.

Arca halálsápadt volt, haja kissé zilált, szemöldökét összehúzta, s tekintetében iszonyat tükröződött.

A földön heverő fegyvernököt megpillantva, letérdelt melléje, s gyengéden megtapogatta fejét és mellét.

Tomasz uram mélyet lélegzett, kinyitotta szemét, félig felemelkedett, s mintha álomból keltették volna fel, széjjelnézett a szobában, aztán kezét a földhöz támasztva, megpróbált felállni, ami a kisasszony segítségével lassanként sikerült is neki. Ekkor aztán ingadozó léptekkel a karszékhez botorkált, s belerogyott.

Oleńka csak most pillantotta meg a kereveten heverő Kulwiecówna leányasszonyt.

- Meggyilkolta kegyelmed? - kérdezte Sakowicztól.

- Isten ments! - felelte az oszmiani sztaroszta.

- Parancsolom, oldozd fel!

Hangjában annyi erő volt, hogy Sakowicz egy szó ellenvetés nélkül, mintha a parancs Radziwiłłowa hercegasszony szájából hangzott volna el, nyomban hozzálátott, hogy kioldozza az ájult leányasszonyt.

- Most pedig siess uradhoz - folytatta Oleńka -, aki odafent fekszik.

- Mi történt? - kiáltotta Sakowicz feleszmélve. - Te felelsz érte, kisasszonyom!

- De nem neked, szolga! Takarodj!

Sakowicz szinte tébolyultan rohant el.