Tizenhetedik fejezet

Kmicic azonban sem aznap, sem másnap nem indult útnak, mert mindenfelől fenyegető hírek érkeztek Kiejdanyba. Íme, estefelé futár érkezett azzal a hírrel, hogy Mirski és Stankiewicz zászlóalja magától útnak indult a hercegi rezidencia felé, s készek fegyveres kézzel visszakövetelni ezredeskapitányaikat. Rettenetes forrongásban vannak, s deputációt küldtek a Kiejdany közelében és távolabb, egészen a podlasiei Zdołbunowig állomásozó valamennyi zászlóaljhoz, hírül adván azoknak a herceg árulását, s felhíván, hogy tömörüljenek egy csapatba a haza védelmére. Könnyű volt tehát kitalálni, hogy a nemesség is tömegesen csatlakozik a fellázadt zászlóaljakhoz, s ez olyan erőt jelentene, amely ellen a meg nem erősített Kiejdanyban bajos volna védekezni, különösen mivel a Radziwiłł herceg keze alatt levő ezredek közül nem mindegyikre lehetett bizton számítani.

Ez megváltoztatta a hetman minden tervét és számítását, de lelkierejét nem ingatta meg, sőt mintha még szította volna. Elhatározta, hogy a hűséges skót regementek, a rejterek és tüzérség élén maga indul a lázadók ellen, hogy csírájában fojtsa el a tüzet. Tudta, hogy a katonák az ezredeskapitányok nélkül nem egyebek tehetetlen gyülevésznél, amely a hetman puszta nevétől is széjjelrebben.

El is határozta, hogy a vérontással mit sem törődve, példaadással félemlíti meg a hadakat, az egész nemességet, sőt egész Litvániát, hogy moccanni se merjen vaskeze alatt. Mindennek teljesülnie kell, amit elhatározott, s mindent saját erejéből kell véghezvinnie.

Még aznap útnak indult néhány külföldi tiszt Poroszországba, hogy új csapatokat toborozzon, Kiejdanyban pedig csak úgy nyüzsgött a fegyveres nép. A skót regementek, a külföldi rejterek, Mieleszko és Charlamp dragonyosai meg Korf uram “tüzes emberei”, mind készülődtek a hadjáratra. A hercegi hajdúk, a szolganép és a városi polgárok a herceg erőit voltak hivatva növelni, s Radziwiłł végül elhatározta, hogy sietteti az ezredeskapitányok elszállítását Birżébe, mert ott sokkal biztonságosabb az őrizetük, mint itt, a nyílt Kiejdanyban. A herceg, igen helyesen, arra számított, hogyha a tiszteket e távoli várba elszállíttatja, ahol a megegyezés szerint már svéd helyőrségnek kellett állomásoznia - az szertefoszlatja a fellázadt katonáknak azt a reményét, hogy őket kiszabadíthatják, s a lázadásnak sem lesz többé semmi értelme.

Zagłobának, a Skrzetuskiaknak és Wołodyjowskinak a többiek sorsában kellett osztozniuk.

Már este volt, mikor a pincébe, ahol fogva voltak, egy tiszt lépett be lámpással a kezében, s így szólt:

- Készüljenek kegyelmetek, s jöjjenek velem.

- Hová? - kérdezte Zagłoba nyugtalanul.

- Majd elválik... Gyorsan!... Gyorsan!

- Megyünk már.

S kimentek. A folyosón muskétás skót katonák fogták körül őket, Zagłoba egyre nyugtalanabb lett.

- Halálra csak nem vinnének pap és gyónás nélkül - súgta Wołodyjowski fülébe.

Aztán a tiszthez fordult:

- Mi a kegyelmed becses neve?

- Mi köze kegyelmednek a nevemhez?

- Mert sok rokonom van Litvániában, s jó az embernek tudnia, kivel van dolga.

- Nem udvarlásra való idő ez, de eb, aki a nevét szégyelli... Roch Kowalski vagyok, ha tudni akarod.

- Jeles család! Fiai derék katonák, a fehérnépe erényes. A nagyanyám Kowalska volt, de árván hagyott, mielőtt a világra jöttem volna... S kegyelmed a Wierusz avagy a Korab Kowalskiak közül való?

- Mit vallat engem kegyelmed itt éjszakának idején?

- Mert úgy nézem, rokonok vagyunk, mivelhogy testalkatunk is egyvágású. Kegyelmednek is vastag csontjai vannak, s a válla akárcsak az enyém, én pedig az alakomat a nagyanyámtól örököltem.

- No, akkor majd útközben kimagyarázkodunk. Lesz elég időnk!

- Útközben? - kérdezte Zagłoba.

S nagy kő esett le a szívéről. Nagyot lélegzett, akár a kovácsfújtató, s azonnal működni kezdett a fantáziája.

- No, Michał uram - súgta -, nem megmondtam, hogy nem vágják el a nyakunkat?

Közben kiértek a várudvarra. Már sötét éjszaka volt. Csak itt-ott lángoltak a vörös fáklyák, vagy lobogtak a lámpások, bizonytalan világot vetve a különféle fegyvernemekhez tartozó lovas és gyalog katonák csoportjaira. Az egész udvar tele volt hadinéppel. Nyilván útra készülődtek, mert mindenütt nagy volt a mozgás. A sötétben itt is, ott is felrémlettek a muskéták csövei meg a kopják, a lovak patái csattogtak a kövezeten; a zászlóaljak között magányos lovasok nyargaltak; nyilván a tisztek osztották ki a parancsokat.

Kowalski egy óriási, négylovas lajtorjás szekér mellett megállította a kíséretet meg a foglyokat.

- Üljenek fel kegyelmetek! - szólt.

- Itt már ül valaki - jegyezte meg Zagłoba. - Hát a málháink?

- Ott vannak a szalma alatt - felelte Kowalski. - Gyorsan, gyorsan!

- De ki ül itt? - kérdezte Zagłoba, a szalmán heverő sötét alakokat szemlélve.

- Mirski, Stankiewicz, Oskierko! - feleltek a hangok.

- Wołodyjowski, Jan Skrzetuski, Stanisław Skretuski, Zagłoba! - mutatkoztak be lovagjaink.

- Üdv, üdv!

- Üdv! Tisztes kompániában utazunk. S hova visznek, nem tudják kegyelmetek?

- Birżébe! - felelte Kowalski.

Azzal kiadta a parancsot. Az ötven dragonyosból álló kíséret körülfogta a szekeret, s elindultak. A foglyok halkan beszélgetni kezdtek:

- Kiadnak a svédeknek! - jegyezte meg Mirski. - Ezt vártam is.

- Szívesebben vagyok az ellenség kezében, mint az árulókéban! - felelte Stankiewicz.

- Én pedig jobb szerettem volna, ha főbe lőnek - vágott közbe Wołodyjowski -, semhogy összetett kézzel üljek egy ilyen szerencsétlen háború idején.

- Ne szólj káromlást, Michał uram - felelte Zagłoba -, mert a szekérről, amint kedvező pillanat adódik, kereket lehet oldani, még Birżéből is, de golyóval a fejedben bajosan menekülhetnél. Én azonban tudtam, hogy ezt az az áruló meg nem meri tenni.

- Még hogy Radziwiłł ne merné! - mondta Mirski. - Látszik, hogy kegyelmed messziről jött, s nem ismeri őkelmét. Aki ellen ő bosszút esküszik, az mintha már a sírban is volna, s én nem tudok rá példát, hogy valakinek a legkisebb sérelmet megbocsátotta volna.

- S íme, rám mégsem mert kezet emelni - dicsekedett Zagłoba. - Ki tudja, nem nekem köszönhetik-e kegyelmetek is a fejüket.

- Mi módon?

- Mert engem a krími kán igen kedvel, amiért egy ellene szőtt összeesküvést felfedtem, mikor Krímben voltam fogságban. Meg aztán a mi felséges urunk, Joannes Casimirius is fölöttébb megszeretett. Az ebfia Radziwiłł nem akart két hatalommal ujjat húzni, mert azok még Litvániában is elérnék őkelmét.

- Eh, mit beszél kegyelmed! Gyűlöli ő a királyt, akár az ördög a szenteltvizet, s kegyelmeden is csak még jobban kitöltötte volna bosszúját, ha tudja, hogy a király bizalmasa vagy - vágott vissza Stankiewicz.

- Én meg úgy vélem - vetette közbe Oskierko -, a hetman nem akarta a tulajdon kezét beszennyezni vérünkkel, mert nem akarja ennek az ódiumát^[105] vállalni, de esküdni mernék, hogy ez a tiszt parancsot visz Birżébe, hogy ott azonnal lőjenek főbe bennünket.

- Jaj! - kiáltotta Zagłoba.

Egy pillanatra elhallgattak, közben pedig a szekér már kigördült a kiejdanyi piactérre. A város aludt, az ablakok sötétek voltak, csak a kutyák csaholtak veszettül az elhaladó menetre.

- Mindegy! - jegyezte meg Zagłoba. - Mindenesetre időt nyertünk, a véletlen is segítségünkre lehet, de valami fortély is eszébe juthat az emberfiának.

Azzal az öreg ezredeskapitányokhoz fordult:

- Kegyelmetek nemigen ismernek, de kérdezzétek csak meg a barátaimat, micsoda bajokban voltam már, s mégis mindig kikerültem a csávából. Mondjátok csak meg, micsoda ember ez a tiszt, a kíséret kapitánya? Vajon nem lehetne-e megmagyarázni neki, hogy hagyja ott az árulót, álljon a haza pártjára, s tartson velünk?

- Roch Kowalski, a Korab Kowalskiak nemzetségéből - felelte Oskierko. - Ismerem. Ugyanúgy megmagyarázhatná kegyelmed Kowalski uram lovának, mert istenemre, nem tudom, melyikük az ostobább.

- S mégis tiszt lett belőle?

- Mieleszko dragonyosainál ő tartja a zászlót, ahhoz pedig nem igen kell ész. Tisztté pedig azért tették meg, mert a hercegnek fölöttébb megtetszett az ökle, mivel patkókat tördel, s a szelídített medvével birokra kél, olyan pedig még nem akadt, akit ez földre ne terített volna.

- Olyan vasgyúró őkelme?

- Vasgyúrónak vasgyúró, de azonfelül, ha a felettese azt mondja, törd át a falat a fejeddel - minden gondolkozás nélkül, azon módon nekimegy a fejével. Megparancsolták neki, hogy vigyen be minket Birżébe, hát be is visz, ha a föld nyílna is meg alatta.

- No lám! - jegyezte meg Zagłoba, aki nagy figyelemmel hallgatta e beszédet. - Akkor hát elszánt legény őkelme!

- Mert nála az elszántság meg az ostobaság egy. Egyébként, ha van ideje, és nem eszik, akkor alszik. Csodálatos dolog, s kegyelmetek el se hinnék: egyszer negyvennyolc óra hosszat aludt a fegyverházban, s mikor az ágyról lehúzták, még mindig ásítozott.

- Fölöttébb tetszik nekem ez a tiszt - jelentette ki Zagłoba mert mindig szeretem tudni, kivel van dolgom.

Azzal Kowalskihoz fordult.

- Jöjjön csak közelebb kegyelmed - szólt hozzá pártfogói hangon.

- Mi az? - kérdezte Kowalski, lovát megfordítva.

- Nem volna egy kis pálinkád?

- Van a!

- Ide vele!

- Micsoda “ide vele”?

- Mert látja kegyelmed, Kowalski uram, ha nem volna szabad, akkor megtiltották volna, mivel azonban nem tiltották meg, hát ide vele.

- He? - kérdezte Roch uram elámulva. - De hát mit nekem a muszáj?

- Muszáj, nem muszáj, de illendő dolog segíteni a rokonon, különösen, ha öregebb is, aki ha anyádat vette volna feleségül, bátran apád lehetne.

- Micsoda rokonom kegyelmed?

- Mert kétféle Kowalskiak vannak, az egyik félének a címere Wierusz, ennek a címerpajzsában kecske van, mely a hátsó lábát felemelve tartja, a másiké Korab,^[106] kiknek az őse Angliából azon a bárkán jött át ide. Ezek az én rokonaim, mivelhogy az én pecsétgyűrűmben is Korab van.

- Istenemre! Akkor hát kegyelmed csakugyan atyámfia!

- Miért, hát te is Korab vagy?

- Az.

- Az én vérem, Istenemre! - kiáltotta Zagłoba. - Jó, hogy találkoztunk, mert én, az igazat megvallva, éppen a Kowalskiakhoz igyekeztem itt Litvániában, s ámbátor most nagy bajban vagyok, te meg lóháton ülsz, szívesen megölelgetnélek, mert a vér csak nem válik vízzé.

- Ezen én nem segíthetek, az a parancs, hogy vigyelek el Birżébe, hát elviszlek... A vér vér, a szolgálat meg szolgálat.

- Nevezz bátyádnak! - szólította fel Zagłoba.

- Tessék, bátyámuram, a pálinka - felelte Roch. - Ezt szabad.

Zagłoba örömmel vette át a kulacsot, s jót húzott belőle. Kis idő múlva kellemes melegség áradt végig tagjain, a feje kitisztult, s agyában is világosság támadt.

- Szállj csak le a lóról kérlelte -, s ülj át ide, hadd beszélgessünk egy kicsit szeretnék egyet-mást megtudni családunkról. Én is tisztelem a szolgálatot, de ezt csak szabad?

Kowalski egy darabig hallgatott.

- Meg nem tiltották - szólalt meg végre.

S csakhamar ott ült a szekéren Zagłoba uram mellett, vagy inkább elnyúlt a szalmán, mellyel a szekér ki volt bélelve.

Zagłoba uram melegen megölelte.

- Apádurad hogy van?... Hej, azt a... nem elfelejtettem a keresztnevét?

- Ő is Roch.

- Az hát, persze hogy az. Roch nemzé Rochot... Így van ez a parancsolatban. A fiadat is Rochnak kell keresztelned, hogy minden zsák megtalálja a foltját. Házas vagy-e?

- Persze hogy házas! Én Kowalski vagyok, ez meg itt Kowalska asszony, más nem kell.

Azzal Zagłoba uram szeme elé tartotta nehéz dragonyoskardjának markolatát, s még egyszer megismételte:

- Más nem kell!

- De mennyire! - helyeselte Zagłoba. Nagyon kedvemre való legény vagy, Roch fia Roch. A katonának az a legalkalmatosabb, ha nincs más felesége, mint a kardja, s még azt is megmondom, hogy hamarabb lesz özvegy ő utánad, mint te őutána. Csak az a baj, hogy fiakat nem szülhet neked, mert látom, jó értelmű gavallér vagy, s nagy kár volna, ha kihalna a fajtád.

- Gombház! Hatan vagyunk mi fitestvérek - felelte Kowalski.

- S mind valamennyi Roch?

- Mintha csak tudta volna, bátyámuram, mert mindegyiknek Roch a neve, ha nem az első, hát a második, ő ugyanis a mi főpatrónusunk.

- Nocsak, igyunk még egy kortyot!

- Jó lesz biz a!

Zagłoba ismét ajkához emelte a kulacsot, de nem itta ki egész tartalmát, hanem átadta Kowalskinak.

- Fenékig, egy cseppig! - bíztatta.

- Kár, hogy nem láthatlak - folytatta -, olyan sötét az éj, hogy akár pofozkodni lehetne. A tulajdon ujjaidat sem ismernéd meg. Mondd csak, Roch, hova készülődött az a had Kiejdanyból, mikor mi elindultunk?

- A lázadók ellen.

- A magasságos Isten a tudója, ki itt a lázadó, ők-e vagy te?

- Én lázadó? Hogyan? Amit a hetmanom parancsol, azt megteszem.

- De a hetman nem azt teszi, amit király őfelsége parancsol neki, mert azt aligha parancsolta, hogy álljon össze a svédekkel. Nem jobban szeretnéd-e te is a svédeket ütni, hogysem engem, atyádfiát az ő kezükbe adni?

- Még ha úgy volna is, a parancs parancs!

- És Kowalska asszony is jobban szeretné. Ismerem én őt. Köztünk maradjon: a hetman lázadt fel a király és a haza ellen. Ne mondd senkinek, de így van. S ti, akik őt szolgáljátok, ugyancsak lázadók vagytok.

- Ezt még hallgatnom sem méltó. A hetmannak is van, aki parancsol, meg nekem is; nekem a hetman, s Isten büntetését vonnám magamra, ha ellene szegülnék. Hallatlan dolog az!

- Becsülettel szóltál... De ide figyelj csak, Roch, ha mondjuk ama lázadók kezébe esnél, akkor én megszabadulnék, s nem is a te bűnöd volna, mert hiszen nec Hercules contra plures!^[107]... Nem tudom, hol vannak azok a zászlóaljak, de neked tudnod kell... s látod, egy kicsit talán arrafelé fordulhatnánk.

- Hogyan?

- Hát, ha szándékosan arrafelé kanyarodnánk! Ha ők fegyverrel szabadítanának ki bennünket, nem a te bűnöd volna. S aztán én nem nyomnám a lelkiismeretedet... Pedig hidd el, ha mondom, nagy teher az, ha egy rokon élete nyomja valakinek a lelkiismeretét!

- Ne szóljon így, bátyámuram, mert, Istenemre, leszállok a szekérről, s lóra ülök. Nem az én lelkiismeretemen szárad kegyelmed, hanem a hetmanén. Úgy éltessen Isten, hogy ebből semmi sem lesz!

- Ha nem, hát nem! - hagyta rá Zagłoba. - Jobb szeretem, hogy őszintén beszélsz, ámbár előbb voltam én a nagybátyád, hogysem Radziwiłł a hetmanod. De tudod-é te, Roch, mit jelent az, ha valaki az embernek nagybátyja?

- Mit jelentsen? Azt, hogy a nagybátyja.

- Ezt igen akkurátusan kisütötted, de ahol atya nincs már, azt mondja az Írás, ott a nagybácsi szavát kövessed. Ez olyan, mint a szülői hatalom, amivel bűn ellenkezni, Roch fiam!... Mert azt is vedd eszedbe, hogy aki feleséget vesz magának, az könnyen lehet apává, de a nagybácsiban az anyáéval egyazon vér csörgedezik. Anyádnak nem vagyok ugyan testvérbátyja, de nagyanyám kétségkívül nagynénje volt asszonyanyádnak, gondold hát meg, hogy több nemzedék tisztes jussának vagyok a sáfárja. Miként ugyanis a világon mindnyájan halandók vagyunk, a hatalom is egyikünkről a másikra megyen át, s sem a hetmani, sem a királyi hatalom nem rugódozhatik ellene, és nem is kényszeríthet senkit, hogy annak ellene szegüljön. Ami pedig igaz, az - szent is. Avagy megparancsolhatja-e a nagyhetman, vagy mondjuk a tábori hetman, már nem is nemesembernek, de akármelyik jöttment lovászlegénynek, hogy atyjára, anyjára, nagyapjára vagy világtalan, vén nagyanyjára támadjon? No, felelj erre, Roch! Van-e jussa hozzá?

- He? - kérdezte Kowalski álmosan.

- Világtalan, vén nagyanyjára! - ismételte meg Zagłoba uram. - Mert ki is akarna így házasodni, fiakat nemzeni, vagy unokákat megérni?... No, felelj erre is, Roch!

- Én Kowalski vagyok, ez meg itt Kowalska asszony - motyogta a tiszt egyre álmosabban.

- Ha neked úgy tetszik, hát legyen úgy! - hagyta rá Zagłoba. - Jobb is, ha nem lesznek gyermekeid, legalább kevesebb ökör garázdálkodik majd a világon. Igaz-e, Roch?

Zagłoba hegyezte a fülét, de erre már nem hallott választ.

- Roch! Roch! - szólította halkan.

Roch uram azonban aludt, mint a bunda.

- Alszol? - mormogta Zagłoba. - Megállj csak, hadd vegyem le azt a vasfazekat a fejedről, mert így kényelmetlen. A köpönyeg is szorítja a nyakadat, még megüthet a guta. Nem is volnék rokonod, ha nem segítenék rajtad.

S Zagłoba uram keze máris könnyedén ott matatott Roch feje és nyaka körül. A szekéren mindenki mélyen aludt, a katonák is előre-hátra billegtek a nyeregben, mások, akik elöl léptettek, halkan dalolgattak, s feszülten figyelték az utat, mert noha az eső nem esett, az éjszaka nagyon sötét volt.

De azért kis idő múlva a katona, aki közvetlenül a szekér mögött a lovat vezette, a sötétben megpillantotta kapitánya köpenyét és világos sisakját. Kowalski, a szekeret meg sem állítva, lesiklott róla, s intett, hogy adják oda a lovát.

Egy pillanat múlva már nyeregben ült.

- Vitézlő kapitány uram, hol állunk meg etetni? - kérdezte a strázsamester hozzáléptetve.

Roch uram egy szót sem felelt, csak előrenyargalt, lassanként elhagyta az élen lovaglókat, s eltűnt a sötétben.

A dragonyosok fülét egyszerre gyors lódobogás ütötte meg.

- Vágtába ugratott a kapitány! - mondták egymás között. Nyilván azt keresi, nincs-e a közelben valami csárda. Ideje volna már a lovakat abrakoltatni, bizony ideje!

Közben eltelt egy félóra, egy, majd két óra, de Kowalski uram nyilván folyton továbbnyargalt, mert valahogyan nem mutatkozott. A lovak nagyon eltörődtek már, különösen amelyek a szekeret húzták, kezdtek hát lassan kullogni. A csillagok is eltünedeztek az égről.

- Ugorjon csak valamelyik a kapitányhoz! - kiáltotta a strázsamester. - Jelentsd meg neki, hogy a lovak már alig másznak, az igásak meg már egészen kiálltak.

Az egyik vitéz előreugratott, de egy óra múlva egyedül tért vissza.

- A kapitánynak se híre, se hamva - jelentette. - Alighanem egy mérföldre is előrenyargalhatott.

A katonák bosszúsan dohogtak.

- Neki jó, mert kialudta magát napközben, meg most is a szekéren, te meg, szegény ember, törd magad éjszakának idején, amíg magad is meg lovad is bírjátok szusszal.

- Hászen ahol a csárda, alig két hajításnyira - mondta a katona, aki az imént előreugratott, azt hittem, ott megtalálom, de hát fenét!... Hallgatóztam, hogy tán a lovat meghallom... De semmit. Fene tudja, hová lett.

- Akkor is megállunk ott - jelentette ki a strázsamester. - A lovaknak pihenő kell.

S a kis csárda előtt meg is állították a szekeret. A katonák leszálltak a lóról, némelyek elmentek, hogy az ajtón bezörgessenek, mások leoldották a nyergek mögött levő szénakötegeket, hogy a lovakat legalább kézből megetessék.

Ahogy a szekér megállt, a foglyok is felébredtek.

- Hova megyünk? - kérdezte- az öreg Stankiewicz uram.

- A sötétben nem látom - felelte Wołodyjowski -, különösen mivel nem Upita felé tartunk.

- Avagy Birżébe Kiejdanyból Upitán keresztül visz az út? - kérdezte Jan Skrzetuski.

- Arra. De Upitában áll az én zászlóaljam, s a herceg nyilván félt, hogy az opponálni talál, így hát másfelé indíttatott minket Kiejdanyon túl mindjárt Dalnów és Kroki felé kanyarodtunk, s onnan nyilván Bejsagoła és Szawle felé megyünk. Némi kerülő biz ez, de így Upitát és Poniewieżt jobb kéz felől hagyjuk. Útközben nincs arra semmiféle zászlóalj, mert ami volt, mind összevonták Kiejdany felé, hogy kéznél legyenek.

- Zagłoba uram pedig - jegyezte meg Stanisław Skrzetuski - jóízűen alszik, és húzza a bőrt a fagyon, ahelyett, hogy fortélyon törné a fejét, amint megígérte.

- Hadd aludjék... Nyilván elfárasztotta a beszélgetés ama bárgyú kapitánnyal, akivel kisütötte a rokonságot. Netán meg akarta nyerni magának, de hát nem ér az semmit. Aki a hazáért el nem hagyja Radziwiłłt, az egy távoli rokonért bizonnyal el nem hagyja.

- S valóban rokonok? - kérdezte Oskierko.

- Ők? Olyan rokonok, mint én kegyelmeddel - válaszolta Wołodyjowski -, hiszen az sem igaz, amit Zagłoba uram a közös címerről mondott, mert tudom, hogy az ő címere Wczele.

- S Kowalski uram hol van?

- Alighanem a katonáknál avagy a csárdában.

- Megkérném, engedje meg, hogy felüljek valamelyik katona lovára, mert igen elgémberedtek a csontjaim - mondta Mirski.

- Azt ő bizonnyal meg nem engedi - vélte Stankiewicz, - mert az éj sötét, könnyű volna a lovat megsarkantyúzni, aztán illa berek... Ki érné utol az embert?

- Lovagi parolámat adnám, hogy meg nem szököm, de különben is egykettőre pirkadni kezd.

- Hé, katona, hol a tiszt úr? - kérdezte Wołodyjowski a közelben álló dragonyostól.

- Ki tudná azt?

- Mi az, hogy ki tudná? Ha azt mondom, hívjad, hát hívjad.

- De amikor magunk sem tudjuk, ezredeskapitány uram, hogy hol van - felelte a dragonyos. - Mióta leszállt a szekérről és előrenyargalt, még nem tért meg.

- Ha megtér, jelentsd neki, hogy beszélni kívánunk vele.

- Igenis, ezredeskapitány uram - felelte a katona.

A foglyok elhallgattak.

Csak időnként hangzott hangos ásítás a szekérről; a közelben pedig a lovak ropogtatták a szénát. A szekér körül a katonák nyergükre támaszkodva szundikáltak. Mások halkan beszélgettek, vagy falatoztak, ha volt mit, mert kiderült, hogy a csárda üres, senki sem lakik benne.

Már az éjszaka is halványodott. Keleten a sötét ég szürkülni kezdett, a csillagok lassanként kihunytak, s már csak bizonytalan pislogó fénnyel világítottak. Ezáltal a csárda teteje is megszürkült, a körülötte álló fákat ezüst sáv szegélyezte. A lovak és emberek kezdtek előbukkanni a homályból. Kis idő múlva már az arcokat és a köpenyek sárga színét is fel lehetett ismerni. A sisakokról visszaverődött a hajnali fény.

Wołodyjowski uram széttárta kezét, kinyújtózott, s száját fültől fülig tátva nagyot ásított, aztán az alvó Zagłoba uramra pillantott, de hirtelen hátrahőkölt, s felkiáltott:

- Járnák át a golyók! Istenemre, nemesuraim! Ide nézzetek!

- Mi történt? - kérdezték az ezredeskapitányok, szemüket kinyitva.

- Nézzétek! Nézzétek! - kiáltozta Wołodyjowski, ujjal mutogatva az alvó alakra.

A foglyok a mutatott irányba néztek, s minden arcon megdöbbenés tükröződött; Zagłoba uram zekéje alatt s az ő sapkájával a fején Roch Kowalski uram aludta az igazak álmát. Zagłobának viszont már csak a hűlt helye volt a szekéren.

- Megugrott! Istenemre! - bökte ki Mirski elképedve, s úgy nézett széjjel, mintha tulajdon szemének se hinne.

- Ez aztán a fenegyerek! Hogy a hóhér!... - kiáltott fel Stankiewicz.

- Leszedte e zápeszűről a sárga köpönyeget meg a sisakot, s elszelelt az ő lován!

- Mintha a föld nyelte volna el!

- S előre megmondta, hogy fortéllyal menekül meg!

- Üthetik bottal a nyomát!

- Nemesuraim - kiáltotta Wołodyjowski lelkesen -, nem ismeritek még ezt a férfiút, én pedig már most megmondom, hogy minket is kiszabadít. Nem tudom, mikor, hogyan és mi módon, de hogy kiszabadít, arra megesküszöm!

- Istenemre, az ember nem hisz a tulajdon szemének - jegyezte meg Stanisław Skrzetuski.

Most már a katonák is észrevették, mi történt. Nagy zaj támadt közöttük. Egymás hegyén-hátán rohantak a szekérhez, s kimeresztették szemüket kapitányuk láttára, aki hiúzprém süveggel a fején mélyen aludt a teveszőr zeke alatt.

A strázsamester minden teketória nélkül megrázta.

- Kapitány uram! Kapitány uram!

- Én Kowalski vagyok... ez meg itt Kowalska asszony - motyogta Roch uram.

- Kapitány uram, a fogoly megszökött!

Kowalski felült a szekérben, s kinyitotta szemét.

- Micsoda?

- Megszökött a fogoly, az a vastag nemesúr, akivel kapitány uram beszélgetett!

Kowalski magához tért.

- Nem lehet az! - kiáltotta rémülten. - Hogyan? Mi történt? Mi módon szökött meg?

- Kapitány uram sisakjában és köpönyegében, a katonák nem ismerték meg, sötét éjszaka volt.

- Hol a lovam? - förmedt rá Kowalski.

- A ló sincs, ama nemesúr azon szökött meg.

- Az én lovamon?

- Igenis.

Kowalski a fejéhez kapott.

- Názáreti Jézusom, zsidók királya!...

Kis idő múlva felkiáltott:

- Ide azt az ebhitű gézengúzt, aki a lovat odaadta neki!

- Kapitány uram! A katona mit sem vétett. Az éjszaka sötét volt, hogy akár pofozkodni lehetett volna, amaz pedig elvette kegyelmed köpönyegét és sisakját. Itt lovagolt el mellettem, s én sem ismertem rá. Ha kegyelmed fel nem ül a szekérre, ezt soha meg nem tehette volna!

- Üssetek! Üssetek agyon! - kiáltozta a szerencsétlen tiszt.

- Mit tegyünk, kapitány uram?

- Fogd meg! Üsd!

- Nem ér az semmit. Ő a kegyelmed lován ül, az pedig a legjobb ló. A mieink kegyetlenül elfáradtak, ő pedig az első kakasszókor ugrott meg. Nem érjük utol!

- Ütheted bottal a nyomát! - jegyezte meg Stankiewicz.

Kowalski vad dühvel fordult a foglyokhoz.

- Kegyelmetek segítették a szökésben! Én kegyelmeteknek...!

S hatalmas öklét összeszorítva közeledett hozzájuk. De Mirski fenyegetően rászólt:

- Ne kiabáljon kegyelmed, s vedd eszedbe, hogy magadnál idősebbekkel beszélsz!

Roch uram összerezzent, s önkéntelenül kiegyenesedett, mert az ő személye egy Mirskiével szemben valóban semmiség volt, s a foglyok mindnyájan fejjel magasabbak voltak nála, méltóságban és jelentőségben egyaránt.

Stankiewicz még hozzátette:

- Vigyél, ahová vinni parancsoltak, de a hangodat fel ne emeld, mert holnap akármelyikünk vezérsége alá kerülhetsz.

Roch uram kimeresztette szemét, és hallgatott.

- Hiába, Roch uram, eljátszottad a fejedet - jegyezte meg Oskierko. - Bolondság, amit mondasz, hogy segítettünk neki, mert először is aludtunk, miként te, másodszor pedig mindegyikünk önmagának segített volna inkább, hogysem másnak. De kelmed eljátszotta a fejét! Senki más nem hibázott itt, csak te. Én volnék az első, aki főbe lövetnélek, mert hogy egy tiszt elaludjék, akár egy mormota, s eltűrje, hogy a fogoly megszökjék az ő sisakjában és köpönyegében, sőt az ő tulajdon lován, az hallatlan dolog, amilyen a világ teremtése óta meg nem esett!

- A vén róka rászedte a fiatalt! - csúfolódott Mirski.

- Jézus, Máriám, hiszen a kardom sincsen! - hördült fel Kowalski.

- Avagy neki nincs szüksége kardra? - jegyezte meg Stankiewicz mosolyogva. - Igazán szólt Oskierko uram, hogy eljátszottad a fejedet. A pisztolyok is a nyeregkápában voltak?

- Ott! - felelte Kowalski szinte önkívületben.

Egyszerre mindkét kezével fejéhez kapott:

- És a nagyságos herceg úr levele a birżei várkapitányhoz! Most már mitévő legyek, én boldogtalan?!... Örök időkre elvesztem!... Bár lőnének főbe!

- Azt ugyan el nem kerülöd! - mondta Mirski komolyan. - Hogyan viszel most már minket Birżébe?... Mi lesz, ha azzal állsz elő, hogy minket fogolyként szállítottál oda, mi pedig, méltóságban fölötted valók, azt mondjuk, hogy téged kell tömlöcbe vetni? Mit gondolsz, kinek adnak hitelt?... Avagy azt hiszed-e, hogy a svéd várkapitány börtönbe vet minket csak azért, mert Kowalski uram kéri? Inkább nekünk ad hitelt, s téged vet a pincetömlöcbe.

- Elvesztem! Elvesztem! - nyögte Kowalski.

- Ostobaság! - mordult rá Wołodyjowski.

- Mitévők legyünk, kapitány uram? - kérdezte a strázsamester.

- Lódulj a pokolba! - rivallt rá Kowalski. - Avagy én tudom, mitévők legyünk... hova menjünk?... Vágna beléd a mennykő!

- Menj csak, menj Birżébe!... Majd meglátod - vetette közbe Mirski.

- Vissza Kiejdanyba! - adta ki a parancsot Kowalski.

- Disznóserte lepjen be engem, ha ott a falhoz nem állítanak, és főbe nem lőnek! - jegyezte meg Oskierko. - Hogyan állsz meg a hetman színe előtt? Piha! Gyalázat vár reád és golyó a fejedbe, nem más!

- Mert semmi mást nem érdemelek! - kiáltotta a boldogtalan ifjú.

- Ostobaság, Roch uram! Egyedül mi menthetünk meg jelentette ki Oskierko. - Tudod, hogy mi készek voltunk a hetmannal elmenni a világ végére, és elveszni. Több az érdemünk és nagyobb a méltóságunk, mint neked. Nemegyszer ontottuk vérünket a hazáért, s mindig is szívesen ontjuk; de a hetman elárulta a hazát, az ellenség kezébe adta ezt az országot, szövetséget kötött vele felséges urunk ellen, akinek mi hűséget esküdtünk. Avagy azt hiszed, a magunkfajta katonáknak könnyű volt a feljebbvaló iránti engedelmességet megtagadni, a diszciplina ellen véteni, s tulajdon hetmanunkkal szembefordulni? De aki ma a hetmannal tart, az a haza ellen van! Aki a hetmannal, az a felség ellen! Aki ma a hetman híve, az árulója a királynak és a Köztársaságnak!... Ezért vágtuk buzogányunkat Radziwiłł lába elé, mert az erény, a kötelesség, a becsület és a hit így kívánta. S ki tette ezt, tán egyedül én? Nem! Mirski uram is meg Stankiewicz uram is, a legjobb katonák, a legerényesebb férfiak!... S ki maradt mellette? A garázdálkodók!... S te miért nem jársz a náladnál jobbak, okosabbak és öregebbek nyomdokán? Gyalázatba akarod borítani tulajdon nevedet, hogy elkiáltsanak árulónak?... Szállj magadba, kérdezd meg lelkiismeretedet, mit kell tenned: árulóként megmaradni az áruló Radziwiłł mellett, avagy velünk jönni, akik készek vagyunk utolsó leheletünket odaadni, utolsó csepp vérünket ontani a hazáért?... Bár nyelt volna el a föld bennünket, mielőtt a hetmannak megtagadtuk az engedelmességet... De a lelkünk soha ki ne jusson a pokolból, ha a királyt és a hazát elárulnánk Radziwiłł önnön érdekeiért!

E beszéd mintha nagy hatással lett volna Roch uramra. Szemét kimeresztette, száját eltátotta, s kis idő múlva így szólt:

- Mit akarnak kegyelmetek tőlem?

- Hogy velünk együtt siess a Witebski vajdához, aki a haza mellett áll.

- Bah! De mikor nekem azt parancsolták, hogy kegyelmeteket Birżébe vigyem.

- Beszélj vele! - mordult fel Mirski.

- Éppen azt akarjuk, hogy ne engedelmeskedj a parancsnak!... Hogy a hetmant elhagyd, s velünk jöjj, értsd hát meg! - magyarázta Oskierko türelmét vesztve.

- Beszéljenek kegyelmetek, amit akarnak, de abból nem lesz semmi... Én katona vagyok, s mit érnék, ha a hetmant elhagynám? Nem az én fejem, hanem az övé, nem az én akaratom, hanem az övé. Ha bűnt követ el, önmagáért is meg értem is ő felel, s nekem kutya kötelességem engedelmeskedni!... Egyszerű ember vagyok, s amit a kezemmel meg nem teszek, azt a fejemmel ugyan el nem érem... De azt tudom, hogy engedelmeskednem kell, és kész.

- Csinálj hát, amit akarsz! - kiáltotta Mirski.

- Az már az én bűnöm, hogy visszafordultam Kiejdanyba, holott Birżébe küldtek... De hát megbolondított az a lovag, ki, noha atyámfia, olyan dolgot mívelt velem, amit egy idegen sem tenne meg... Még ha nem volna rokon - de az! Nem ismeri az Istent, hogy még a lovamat is elvitte, megfosztott a herceg úr kegyétől, s büntetést hozott a fejemre... Ilyen rokon ő! Kegyelmetek pedig elmennek Birżébe, s aztán jöjjön, aminek jönnie kell!

- Kár az időért, Oskierko uram - legyintett Wołodyjowski.

- Hej, vissza Birże felé, kuvaszok! - rivallt Kowalski a dragonyosokra.

S ismét visszafordultak. Roch uram az egyik dragonyost a szekérre ültette, maga pedig elhelyezkedett annak lován, s a foglyok mellett léptetve, még egy ideig egyre ismételgette:

- Rokon - és ilyen dolgot mívelt...

A foglyok, ezt hallván, noha nem voltak bizonyosak sorsuk felől, nem bírták elfojtani a nevetést, míg végre Wołodyjowski uram így szólt:

- Vigasztalódjál, Kowalski uram, mert az a lovag nem ilyeneket tett lóvá, mint te vagy... Hmelnickijen is túltett ravaszságban, fortélyok dolgában pedig senki fel nem ér vele.

Kowalski nem felelt, csak kissé eltávolodott a szekértől, mert félt a csúfolódástól, egyébként szégyenkezett a foglyok meg saját katonái előtt is, s úgy emésztette magát, hogy szánalom volt nézni.

Közben az ezredeskapitányok Zagłoba uramról és csodálatos szökéséről beszélgettek.

- Valóban, csodálatos dolog - jegyezte meg Wołodyjowski -, hogy nincs a világon olyan kátyú, amiből ez az ember ki ne lábalna. Ahol bátorsággal meg erővel nem győzi, ott fortéllyal búvik ki. Mások elvesztik fantáziájukat, ha fejük fölött függ a halál, vagy Istennek ajánlván magukat, várják, hogy mi következik, ennek pedig nyomban munkálkodni kezd a feje, s mindig kimódol valamit. Bátor ő, ha megszorul, akár Akhillész,^[108] de azért jobban szeret Ulysses^[109] nyomdokain járni.

- Nem szeretnék őkelme strázsája lenni, ha láncokkal kötöznék is meg - jelentette ki Stankiewicz -, mert nem elég, hogy megszökik, de az emberfiát még nevetségre meg csúfságra adja.

- Hogyne! - hagyta helyben Michał uram. Kowalski uramat ez most már élete végéig gúnyolni fogja, s Isten ments, hogy valakit a nyelvére vegyen, mert élesebb nyelv nemigen akad a Köztársaságban... S ha még - szokása szerint - ki is színezgeti a dolgot, akkor meg már az emberek a hasukat fogják nevettükben...

- De azt mondja kegyelmed, ha megszorul, a kardját is derekasan használja? - kérdezte Stankiewicz.

- Hogyne! Hiszen Zbarażnál az egész had szeme láttára vágta le Burlajt.

- Istenemre! - kiáltott fel Stankiewicz. - Ilyent még élelemben sem láttam!

- Már szökésével is jó szolgálatot tett nekünk - jegyezte meg Oskierko -, mert magával vitte a hetman leveleit, pedig ki tudja, mi volt azokban ellenünk... Nem hiszem én, hogy a birżei svéd kapitány nékünk adna hitelt, nem pedig Kowalskinak. Nem lehet az, mert mi fogolyként érkezünk oda, ő pedig mint a kíséret kapitánya... de hogy nem fogják tudni, mitévők legyenek velünk, annyi szent. A fejünket azonban le nem vágják, s ez a fő.

- Csak azért mondtam - magyarázta Mirski -, hogy Kowalski uramat végképp megzavarjam... De amit kegyelmed mond, hogy a fejünket nem veszik, az még gyenge vigasz. Minden úgy alakul, hogy jobb volna nem élni, mert az immár bizonyos, hogy most még egy háború, mégpedig testvérháború következik, az pedig már a végső veszedelem. Minek nézzem én vén fejemmel e dolgot?

- Avagy én, aki más időket éltem! - tette hozzá Stankiewicz.

- Ne szóljanak így kegyelmetek, mert az Úr irgalma nagyobb az emberi gonoszságnál, s az Ő mindenható keze akkor is kiszabadíthat minket a nyomorúságból, mikor semmiképpen nem várjuk.

- Szent igaz szavak - mondta rá Jan Skrzetuski. - Nekünk is, kik boldogult Jeremi herceg úr zászlaja alatt szolgáltunk, nehéz most élnünk, mert győzelmekhez szoktunk, s az emberfia szívesen szolgálná még a hazát, csak az Úr adna végre vezért, ne pedig árulót, olyan vezért, akiben az ember teljes szívvel és lélekkel megbízhatna.

- Hej, igaz, igaz! - kiáltotta Wołodyjowski uram. - Éjjel-nappal hadakoznék az ember.

- Bizony mondom kegyelmeteknek, ez a legnagyobb desperáció - vélte Mirski uram -, mert ennek miatta mindenki mintha a sötétben botorkálna, s enmagától kérdi: mitévő legyek?... S a bizonytalanság úgy fojtogatja, akár a dögvész. Nem tudom, mint vannak kegyelmetek, de engem a nyomasztó nyugtalanság is emészt... S ha rágondolok, hogy a buzogányomat a hetman lába elé vágtam, s hogy én voltam a lázadás, az ellenállás okozója, az a maradék ősz hajam is égnek mered. Úgy van!... De mit tegyen az ember az ilyen nyílt árulás láttán? Boldogok, akiknek nem kellett ilyen kérdésekkel gyötörniük magukat, s lelkükben keresni rájuk feleletet!

- Vezért, vezért adj nekünk, mindenható Urunk! - fohászkodott fel Stankiewicz, szemét az égre emelve.

- Mondják, hogy a witebski vajda fölöttébb derék úr - jegyezte meg Stanisław Skrzetuski.

- Úgy van! - felelte Mirski. - De neki sem tábori, sem nagyhetmani pálcája nincsen, s amíg király urunk őt a hetmani méltósággal fel nem ékesíti, addig csak a saját szakállára hadakozhat, de hogy a svédekhez át nem áll, meg máshova se, az bizonyos!

- Gosiewski tábori hetman Radziwiłł rabja.

- Mert ő is derék ember - felelte Oskierko. - Amikor hírét vettem, szinte elakadt a lélegzetem, s mindjárt rosszat sejtettem.

Michał uram elgondolkozott, s kis idő múlva így szólt:

- Egyszer, Varsóban lévén, elmentem a királyi várba, felséges urunk, ki minden vitézek szerelmese, s annak idején meg is dicsért a beresteczkói dolgokért, mindjárt megismert, s ebédre is megmarasztalt. Amaz ebédnél láttam Czarniecki uramat, mert valójában az ő tisztességére volt a lakoma. Mikor király őfelsége jókedvre derült, mind csak Czarniecki uram fejét ölelgette, mondván: “Ha olyan idők jönnének is, hogy mindenki elhagyna, te hű maradsz hozzám!” Tulajdon fülemmel hallottam, mintha csak prófétai lélek szólt volna belőle. Czarniecki uram a nagy érzelemtől szólni is alig bírt, csak egyre azt hajtogatta: “Utolsó leheletemig! Utolsó leheletemig!” Erre aztán a király őfelsége fakadt sírva!...

- Ki tudja, nem prófétai szavak voltak-e, mert a csapások ideje immár elérkezett! - jegyezte meg Mirski.

- Czarniecki uram jeles vitéz! - felelte Stankiewicz. - Nincs is már olyan száj a Köztársaságban, amely az ő nevét ne hangoztatná.

- Azt mondják - vetette közbe Skrzetuski -, hogy a tatárok, kik Rewera Potocki uramat Hmelnickij ellenében segélik, annyira kedvelik Czarniecki uramat, hogy ahol ő nincs, oda ők sem akarnak menni.

- Szent igaz - állapította meg Oskierko. - Hallottam én, mikor Kiejdanyban a herceghetman előtt beszélték, akkor mindnyájan igen magasztaltuk Czarniecki uramat, ami a hercegnek nem igen tetszett, mert homlokát ráncolva mondta: “Királyi szállásmester őkelme, de éppen úgy lehetne nálam Tykocinban tiszttartó.”

- Már akkor emésztette az irigység.

- Hiába, a gonoszság az erény világosságát el nem bírja.

Így beszélgettek a fogoly ezredeskapitányok, de ezután ismét Zagłobára terelődött a szó. Michał Wołodyjowski uram kezeskedett róla, hogy számíthatnak segítségére, mert nem olyan férfiú ő, aki barátait elhagyná a bajban.

- Bizonyos vagyok felőle - mondta -, hogy Upitába szökött, ahol megtalálja embereimet, ha ugyan még széjjel nem szórták, avagy erővel Kiejdanyba nem vitték őket. Azokkal segítségünkre jön, hacsak meg nem tagadják az engedelmességet, de ezt kétlem, mert zászlóaljamban legtöbb a laudai, azok pedig szeretnek engem.

- De Radziwiłłnek is régi emberei - jegyezte meg Mirski.

- Igaz, de ha megtudják, hogy Radziwiłł Litvániát kiadta a svédeknek a tábori hetman urat meg Judycki uramat, kegyelmeteket meg engem börtönbe vetett, az kegyetlenül elfordítja tőle a szívüket. Derék nemesség az, s Zagłoba uram is mindent megtesz, hogy a hetmant minél feketébbre fesse, s ehhez ő jobban ért, mint akármelyikünk.

- Bah! - vetette közbe Stanisław Skrzetuski. - De mi közben Birżébe érkezünk.

- Nem lehet az, mert mi nagyot kerülünk, hogy Upitát elmellőzzük, Upitából pedig egyenes az út, akár a nyíllövés. Ha egy napot vagy akár kettőt késnének is, akkor is előttünk érik el Birżét, s utunkat állhatják. Mi most még Szawléba megyünk, s csak azután vágunk egyenest Birżének, márpedig tudni kell, hogy Upita közelebb van Birżéhez, mint Szawle.

- Istenemre, közelebb, és az országúton gyorsabb is a járás - felelte Mirski.

- Nohát! S mi még Szawléban sem vagyunk.

S valóban, csak este pillantották meg a Saltuwes-Kalnas nevű hegyet, amelynek tövében épült Szawle. Az útjukba eső minden faluban és városkában nagy nyugtalanságot tapasztaltak. Nyilván egész Żmudźban elterjedt már a híre, hogy a hetman átállt a svédekhez. Néhol a katonákat faggatták, igaz-e, hogy az országot megszállják a svédek, másutt látták, hogy a parasztok csapatostul hagyják el a falvakat, s feleségükkel, gyermekeikkel és jószágukkal együtt a vidéket bőven borító erdőségekbe vonulnak. Néhol a parasztság hangulata szinte fenyegető volt, mert a dragonyosokat svédeknek nézték. A nemesgyepűkön egyenesen kikérdezték őket, hogy kicsodák, és merre tartanak, s mikor Kowalski felelet helyett rájuk kiáltott, hogy álljanak félre az útból, lármára és fenyegetésekre került sor, annyira, hogy csak a lövésre emelt muskéták tudtak nekik utat nyitni.

A Kownóból Szawlén át Mitawába vezető nagy országút zsúfolva volt szekerekkel és hintókkal, amelyeken a nemesurak feleségei és gyermekei utaztak, a kurlandi birtokokon óhajtván meghúzódni a háború elől. Maga Szawle királyi birtok volt, s itt nem állomásozott sem magán, sem komputbeli hetmani zászlóalj, ellenben a fogoly ezredeskapitányok itt találkoztak először egy huszonöt rejterből álló svéd csapattal, melyet nyilván portyázni küldtek ki Birżéből. Zsidók és városi polgárok tömegekbe verődve bámulták az ismeretlen embereket, de az ezredeskapitányok is kíváncsian nézték őket, különösen Wołodyjowski uram, aki eddigelé sosem látott svédeket. Mohón szemlélte hát őket, akár a farkas a juhnyájat, s közben bajuszkáját mozgatta.

Kowalski uram szóba elegyedett a tiszttel, bemutatkozott s megmondta, hova igyekszik és kiket kísér, aztán azt kívánta, hogy az utazás nagyobb biztonsága végett csatlakozzék embereivel az ő dragonyosaihoz. De a tiszt kijelentette, hogy nem mehet vissza Birżébe, mert a parancs szerint minél mélyebbre be kell hatolnia az országba, s szemre vennie annak állapotát. Ellenben megnyugtatta Kowalski uramat, hogy az út mindenütt biztonságos, mert Birżéből mindenfelé küldenek ki apróbb csapatokat, s azok bejárnak minden utat, sőt nem egyet egészen Kiejdanyig kiküldenek. Kowalski uram tehát éjfélig jót pihenve s az eltörődött lovakat is megabrakoltatva, foglyaival együtt továbbindult, és Szawléból keletre, Johaniszkielén és Póświton át Birże felé kanyarodott, hogy kijusson az Upitából és Poniewieźből egyenest odavezető országútra.

- Ha Zagłoba uram segítségünkre jön - magyarázta Wołodyjowski -, akkor ezen az országúton állhatja el a legkönnyebben az utunkat, mert Upitából már ideérkezhetett.

- Hátha valahol itt leselkedik! - jegyezte meg Stanisław Skrzetuski.

- Amíg svédeket nem láttam, magam is reménylettem - felelte Stankiewicz -, de most már úgy nézem, nemigen van számunkra menekvés...

- Zagłoba dolga, hogy megelőzze vagy lóvá tegye őket, s ő igen ért ehhez.

- Csak hát nem ismeri a vidéket...

- De a laudaiak ismerik, mert a fát, a rönköt meg a szurkot egészen Rigáig szállítják, s az én zászlóaljamban jócskán akadnak ilyenek.

- A svédek Birże körül már bizonyára megszállnak minden városkát.

- Deli katonák, akiket Szawléban láttunk - jegyezte meg a kislovag -, el kell ismerni, egytől egyig mind szép szál legények... S láttátok-e, milyen gömbölyded lovaik vannak?

- Ezek igen erős livóniai lovak - mondta Mirski. - A mi huszárjainknak és vérteseinknek is Livóniában keresnek lovakat, mert itt nálunk csupa apró gebécske van.

- Beszéljen kegyelmed a svéd gyalogkatonákról - kérte Stankiewicz. - A lovasság, noha igen szemrevaló, vitézi erényekben már nem olyan gazdag. Ha olykor egy-egy zászlóaljunk, különösen a nehezebb fajtából, rárohant az ő rejtereikre, két miatyánknyi ideig sem bírták.

- Kegyelmetek már kóstolták őket annak idején, de én csak a nyálamat nyelem - jegyezte meg a kislovag. - Elhiggyék kegyelmetek, hogy mikor most, Szawléban, megpillantottam őket meg azt a kenderkóc formájú sárga szakállukat, csak úgy bizsergett a tenyerem. Hej, de menne is a lélek a paradicsomba, te meg csak ülj itt a szekéren, és sóhajtozzál!...

Az ezredeskapitányok elhallgattak, de nyilván nem csupán Wołodyjowski uram lelkét fűtötte ilyen baráti érzelem a svédek iránt, mert, íme, a foglyok fülét a szekér körül léptető dragonyosok csoportjából ilyetén beszélgetés ütötte meg:

- Láttátok-e amaz ebhitű pogányokat? - mondta az egyik. - Hadakozni akartunk ellenük, s íme, most tisztíthatjuk a lovaikat...

- Ütne beléjük a mennydörgős mennykő! - morogta a másik dragonyos.

- Csiba, te! Megtanít a svéd móresre, ha fejbe ver a seprűvel!

- Vagy én őt!

- Bolond vagy te! Náladnál különb legények akartak rájuk esni, s íme, mi lett belőle!

- A legderekabb lovagjainkat úgy visszük nekik, mint a kutya szájába. Most majd megkínozzák őket, a zsidó anyjuk keservit.

- Zsidó nélkül az ilyen szoldrákkal szót nem értesz. A kapitány is zsidóért szalajtott most Szawlében.

- Pusztítaná el őket a dögvész!

Ekkor az első katona kissé halkította a hangját, s úgy mondta:

- Azt beszélik, hogy a valamirevaló katonák nem akarnak mellettük hadakozni a saját uraik ellen.

- Hogyne! Nem láttad tán a magyarokat? Meg a hetman úr nem haddal indult a zúgolódók ellen? Mit tudjuk még, mi lészen. Hiszen a mi dragonyosaink közül is nagy csapat a magyarok mellé állt. Azt mondják, ezeket most mind agyonlövik.

- Ez hát a jutalmuk hűséges szolgálatukért!

- Pokolba az ilyen munkával!

- Zsidó szolgálat ez!

- Állj! - hangzott egyszerre az élen nyargaló Roch parancsszava.

- Érné a golyóbis a pofádat! - mordult egy hang a szekér mellett.

- Mi az? - kérdezgették a katonák egymástól.

- Állj! - hangzott ismét a parancs.

A szekér megállt. A katonák visszatartották lovaikat. Ragyogó, derűs idő volt. A nap már felkelt, s sugarai, elöl az országúton, gomolygó porfelhőt világítottak meg, mintha gulya vagy katonaság közelednék feléjük.

A porfelhő csakhamar csillogni kezdett, mintha valaki szikrákat szórt volna széjjel benne, s ezek a fények egyre világosabban ragyogtak, mint megannyi csillogó gyertyaláng a füst között.

- Kopják hegye csillog ott! - kiáltotta Wołodyjowski uram.

- Katonaság közeledik.

- Nyilván valami svéd csapat.

- Náluk csak a gyaloghadnak van lándzsája, s amott az a porfelhő igen gyorsan mozog. Lovasság az, a mieink!

- Mieink! Mieink! - ismételték meg a dragonyosok.

- Hadirendbe! - harsant fel Roch parancsa.

A dragonyosok ívben körülfogták a szekeret. Wołodyjowski uram szemében tűz gyúlt ki.

- Ezek az én laudai embereim, Zagłoba urammal. Nem lehet másképpen!

Már csak egy futamnyi út választotta el a közeledőket a szekértől, s a távolság percről percre fogyott, mert az a had gyorsan, ügetve közeledett. Végül a porfelhőből hatalmas csapat bontakozott ki teljes hadirendben, mintha rohamra készülne. Egy pillanat múlva még közelebb értek. Az első sorban, kissé jobb felől, lófarkas kopja alatt egy hatalmas alak sürgölődött, kezében vezéri buzogánnyal. Wołodyjowski uram alig vette szemre, máris felkiáltott:

- Zagłoba! Istenemre! Zagłoba uram!

Jan Skrzetuski arca is mosolyra derült.

- Ő az, senki más! - mondta. - Lófarkas kopja alatt! Máris megtette magát hetmannak. E fantáziájáról mindenütt ráismernék... Ez az ember halálában is olyan marad, amilyennek megszületett.

- Éltesse az Isten! - sóhajtotta Oskierko, azzal tenyeréből szája elé tölcsért formálva, nagyot kiáltott: - Kowalski uram! Atyádfia jön hozzád látogatóba!

De Roch uram nem hallotta, mert éppen dragonyosait hajszolta. S meg kell adni, hogy noha csak maroknyi embere volt, amonnan pedig egy egész zászlóalj rohant reá, egy pillanatra sem zavarodott meg, s a szívét sem vesztette el. A dragonyosokat két sorban előretolta a szekér elé, amazok meg eközben széjjelhúzódtak, s tatár módon készültek a szekeret mindkét felől félhold alakban körülfogni. De előbb alkudozni akartak, mert egyre lengették a zászlót, s úgy kiáltozták:

- Állj! Állj!

- Előre! Ügetve! - rikoltotta Roch uram.

- Add meg magad! - kiáltották az útról.

- Tüzelj! - hangzott Kowalski válasza.

Mély csend következett, egyetlen dragonyos sem sütötte el puskáját.

Roch uram egy pillanatra szintén megnémult, de azután eszeveszetten vetette magát saját dragonyosaira.

- Tüzelj, ebanyád! - rikoltotta rettenetes hangon, s öklének egyetlen csapásával ledöntötte nyergéből a legközelebb álló dragonyost.

A többiek hátrálni kezdtek a dühöngő férfiú elől, de egyik sem engedelmeskedett a parancsnak. Egyszerre egy szempillantás alatt széjjelrebbentek, mint egy megriasztott fürjcsapat.

- Ezeket a katonákat azonban mégis agyonlövetném - dörmögte Mirski.

Közben Kowalski, látván, hogy saját emberei elhagyták, lovát a támadó csapat ellen fordította.

- Amott a halálom! - dörögte rettenetes hangon.

S villámgyorsan ugratott feléjük.

De mire a félutat megtette, Zagłoba csapatában megdördült a szakállas kéziágyú: a vastörmelék végigsüvöltött az országúton, Roch uram lova a porba fúrta orrcimpáit, s összeesett, maga alá temetve lovasát.

Ugyane pillanatban Wołodyjowski uram zászlóaljának egyik katonája kiugrott a sorból, mint a villám tört előre, s galléron ragadta a földről feltápászkodó tisztet.

- Ez Jóźwa Butrym! - kiáltotta Wołodyjowski uram. - Jóźwa Butrym!

Roch uram megragadta Jóźwa köntöse szárnyát, s az a kezében is maradt, aztán huzakodni kezdtek, mint két összeakadt vércse, mert mind a kettő csontjaiban hatalmas erő lakozott. Butrym kengyele széjjelpattant, ő maga a földre zuhant s felbukott, de Roch uramat nem engedte el, s ketten egyetlen golyóvá gyúródva forgolódtak az országúton.

Mások is odafutottak. Vagy húsz kéz ragadta meg Kowalskit, ő meg rángatózott, vergődött, akár a medve a hálóban, fel-fellökte az embereket, mint a megvadult bika a szelindeket, majd ismét feltápászkodott, s nem adta meg magát. Meg akart halni, de mindenfelől hallotta a kiáltásokat: “Élve! Élve!” Végül ereje elhagyta, s elalélt.

Közben Zagłoba uram már a szekér mellett, illetőleg a szekéren termett, ölelgette a Skrzetuskiakat, a kislovagot, Mirskit, Stankiewicz és Oskierko uraimékat, s közben lihegve kiáltozta:

- Hah! Mégiscsak jó volt valamire Zagłoba! Majd megtanítjuk most Radziwiłłt kesztyűbe dudálni! Szabadok vagyunk, nemesuraim és embereink is vannak. Nyomban indulunk feldúlni a javait! Sikerült hát a fortély, he?... Ha nem így, hát amúgy, de kibújtam volna, s kegyelmetek velem együtt!... Úgy elfáradtam, hogy szuszogni sem bírok! Előre, Radziwiłł birtokaira, nemesuraim! Radziwiłł birtokaira! Még ti nem is tudtok róla mindent, amit én tudok!

A további kitöréseket megszakították a laudaiak, akik egymás hegyén-hátán rohantak köszönteni ezredeskapitányukat. A Butrymok, a Füstös Gościewiczek, a Stakjanok és Domaszewiczek tolongtak a szekér körül, s a hatalmas torkok szakadatlanul üvöltözték:

- Vivát! Vivát!

- Nemesuraim! - szólt a kislovag, mikor némileg elcsendesült a zaj. - Szerelmetes bajtársaim! Köszönöm ezt a szeretetet!... Szörnyű dolog, hogy meg kell tagadnunk az engedelmességet a hetmannak, s kezünket ellene kell emelnünk, de minekutána az árulás nyilvánvaló, nem lehet másképpen! Hazánkat és felséges urunkat el nem hagyjuk... Vivat Joannes Casimirius rex!

- Vivat Joannes Casimirius rex! - Ismételte meg háromszáz hang.

- Előre Radziwiłł birtokaira! - kiáltotta Zagłoba. - Éléstárait, pincéit kiüríteni!

- Lovat alánk! - kurjantotta a kislovag. Ugrottak lovakért.

Közben Zagłoba Wołodyjowskihoz fordult:

- Michał uram! Én vezérlettem helyetted e népet, s bevallom, derekasan viselték magukat... De minekutána immár szabad vagy, a te kezedbe teszem le a vezérletet.

- Vegye kegyelmed a vezérletet, miként méltóságban legidősebb - szólt Michał uram Mirskihez fordulva.

- Eszemben sincs, minek nekem! - hárította el az öreg ezredeskapitány.

- Akkor hát Stankiewicz uram őkegyelme...

- Nékem megvan a magam zászlaja, a másét el nem veszem! Maradjon a vezérlet a kegyelmed kezében. A ceremónia - szecska, a satisfactio zab! Te ismered az embereket, ők is téged, s a te pálcád alatt állnak ki a legjobban.

- Tedd meg, Michał, tedd meg, mert ez nem is valami kapós dolog! - kérlelte Jan Skrzetuski.

- Legyen hát.

Azzal Michał uram átvette Zagłoba kezéből a vezéri buzogányt, egy pillanat alatt rendbe állította a csapatot, s barátaival együtt megindult a menet élén.

- Hova megyünk? - kérdezte Zagłoba.

- Az igazat megvallva, magam sem tudom, mert még nem gondolkoztam rajta - felelte Michał uram.

- Érdemes ám tanácskozni, hogy mitévők legyünk - javasolta Mirski -, s tüstént hozzá is kell látnunk. Csak még előbb hadd mondjak köszönetet mindnyájunk nevében Zagłoba uram őkegyelmének azért, hogy nem feledkezett meg rólunk, s in rebus angustis^[110] ilyen jó sikerrel megmentett bennünket.

- Hát hogyne! - felelte Zagłoba uram büszkén, bajuszát felpederve. - Nélkülem most Birżében lennétek!... Az igazság parancsa beismerni, hogy amit senki ki nem módol, azt Zagłoba kimódolja... Nem ilyen kátyúkban voltunk mi már, igaz-e, Michał uram? Emlékszel, hogyan mentettelek ki, mikoron Halszkával menekültünk a tatárok elől, mi?

Michał uram azt felelhette volna, hogy akkor nem Zagłoba uram mentette meg őt, hanem ő Zagłobát, de hallgatott, csak bajuszkáját mozgatta. A vén lovag pedig tovább beszélt:

- Nincs mit köszönni, mert ma neked, holnap nekem, s bizonnyal ti sem hagytok el engem szükségemben. Úgy örvendezem, hogy kegyelmeteket szabadoknak látom, mintha valami nagy diadalt arattam volna. Kiderül, hogy sem fejem, sem karom nem vénült még meg valami nagyon.

- Akkor hát kegyelmed egyenest eltalált Upitába? - kérdezte Michał uram.

- Hát hova találtam volna? Kiejdanyba? A farkas torkába? Persze hogy Upitába, s elhihetitek, nem sajnáltam a lovat, de derék állat is volt! Tegnap reggel már Upitában voltam, s délben elindultunk Birże felé, abban az irányban, ahol kegyelmeteket sejtettem.

- De hogy az embereim egyszerre úgy hitelt adtak kegyelmednek! - csodálkozott Michał uram. - Mert hát nem ismertek, kivéve azt a két-három embert, kik nálam láttak.

- Igazán szólva, ezzel semmi bajom nem volt, mert először is nálam volt a gyűrűd, Michał uram, másodszor meg az emberek éppen akkor hallottak a hetman árulásáról és arról, hogy fogságba kerültél. Éppen ott volt a deputáció Mirski és Stankiewicz uraim zászlóaljától, hogy egy csapatba tömörüljenek az áruló hetman ellen. Mikor aztán megmondtam nekik, hogy titeket éppen most szállítanak Birżébe, mintha a hangyabolyba botot szúrtam volna. A lovak a sarjún legeltek, azonnal értük küldték a legényeket, s délben már útnak is indultunk. Természetesen kezembe vettem a vezérletet, mert ez engem illetett.

- S honnan szerezte apámuram azt a vezéri boncsokot? - kérdezte Jan Skrzetuski. - Messziről azt hittük, valami hetman közeledik.

- He? Persze hogy nem voltam alábbvaló! Hogy honnan vettem? Íme, a rebellisek deputációival egyazon időben a hetmantól is megérkezett Szczyt uram, s hozta a parancsot, hogy a zászlóalj induljon Kiejdanyba, s a nagyobb nyomaték kedvéért lófarkas hetmani jelt is hozott magával. Nyomban tömlöcbe vettettem őkelmét, a lófarkat pedig fejem fölött hordattam, hogy a svéd csapatokat megtévesszem.

- Istenemre, milyen bölcsen kimódolt mindent - jegyezte meg Oskierko.

- Akár bölcs Salamon - tette hozza Stankiewicz.

Zagłoba uram úgy dagadozott, mintha élesztőt nyelt volna.

- Most már tanácskozzunk, mitévők legyünk - szólt végre. - Ha kegyelmetek türelmesen meg akarnak hallgatni, elmondom, mit gondoltam ki útközben. Nem ajánlom, hogy Radziwiłł-lel összeakaszkodjunk, mégpedig két okból: először azért, mert - tisztesség ne essék - ő csuka, mi meg csak keszegek vagyunk. Jobb a keszegnek, ha soha fejjel nem fordul a csuka felé, mert az könnyen bekaphatja, hanem farokkal, mert úgy megvédi az éles úszója. Az ördög húzza nyársra minél hamarabb, s locsolgassa forró szurokkal, hogy valahogyan oda ne kozmáljon.

- Másodszor? - sürgette Mirski.

- Másodszor - folytatta Zagłoba - azért, mert ha valamelyes kázus folytán a kezébe kerülnénk, úgy ellátná a bajunkat, hogy Litvánia-szerte minden szarkának volna miről csörögnie... Ide nézzenek kegyelmetek, mit írt ama levélben, akit Kowalski vitt a birżei svéd kapitánynak, s ismerjétek meg a vilnai vajda urat, ha ugyan eddigelé nem ismertétek!

Azzal kigombolta dolmányát, s a levelet zsebéből előhúzva átadta Mirskinek.

- Németül szól ez, avagy svédül? - kérdezte az öreg ezredeskapitány. - Ki olvassa el kegyelmetek közül e levelet?

Kiderült, hogy egyedül Stanisław Skrzetuski uram tud valamit németül, mert hazulról gyakran eljárt Toruńba, de az írást ő sem tudta elolvasni.

- Akkor hát majd megmondom én kegyelmeteknek az értelmét - szólt Zagłoba. - Amikor Upitában a katonák elküldtek a lovakért, volt egy kevés idő, én hát pajeszánál fogva előhúztam egy zsidót, akiről azt mondták, hogy igen okos ember, s minekutána kardomat a nyakára tettem, expedite^[111] elolvasott mindent, ami a levélben volt, s nékem megmagyarázta. Íme, a hetman úr ajánlja a birżei kapitánynak s a svéd király érdekében meg is parancsolja, hogy minekutána a kíséretet visszairányította, bennünket mindnyájunkat kivétel nélkül főbe lövessen, de úgy, hogy ennek híre ki ne szivárogjon.

Az ezredeskapitányok egyszerre tapsolni kezdtek, csak Mirski nem, hanem fejét csóválva így szólt:

- Nékem, aki őt jól ismerem, furcsa is volt, hogy bennünket élve kienged Kiejdanyból. Nyilván akadtak valamelyes okok, melyeket mi nem ismerünk, de amelyek miatt ő maga nem ítélhetett bennünket halálra.

- Nyilván nem akarta az embereket botránkoztatni.

- Az lehet.

- Mindazonáltal csodálatos, minémű kegyetlen úr őkelme! - jegyezte meg a kislovag. - Mert - hogy fel ne hánytorgassam - még nemrégen Ganchoff-fal együtt én mentettem meg az életét.

- Én pedig még apja, majd az ő pálcája alatt immár harmincöt esztendeje szolgálok - mondta Stankiewicz.

- Rettenetes ember! - tette hozzá Stanisław Skrzetuski.

- Íme, az ilyennek jobb a szája elé nem kerülni - jelentette ki Zagłoba. - Vigye el az ördög! Kerüljük a vele való összecsapást, de a birtokait, melyek utunkba akadnak, accurate kitisztogatjuk. Menjünk a witebski vajdához, hogy valami védelem, valami úr legyen mögöttünk, s útközben, amit csak lehet, vigyünk el az éléstárakból, istállókból, karámokból, magtárakból és pincékből. A lelkem is mosolyog e dologra, s annyi bizonyos, hogy ebben engem senki meg nem előz. Ami pénzt a gazdaságokban találunk, azt szintén elvisszük. Minél hangosabban és gazdagabban érkezünk a witebski vajdához, annál nagyobb becsületünk lesz nála.

- Ő amúgy is hálásan fogad bennünket - felelte Oskierko. - De az jó tanács, hogy hozzá menjünk, ennél jobbat most senki ki nem talál.

- Mindnyájan erre szavazunk - tette hozzá Stankiewicz.

- Istenemre! - kiáltott fel Michał uram. - Menjünk hát a witebski vajdához. Legyen ő az a vezér, akit az Istentől kértünk.

- Ámen! - mondták rá a többiek.

Egy darabig szótlanul haladtak, végül azonban Michał uram forgolódni kezdett nyergében.

- Hátha útközben egy kicsit megtépázhatnánk a svédeket? - kérdezte végül, társaira pillantva.

- Én azt tanácsolom, hogyha úgy adódik, miért ne? - felelte Stankiewicz. - Radziwiłł bizonyára kezeskedett a svédeknek afelől, hogy egész Litvániát a kezében tartja, s hogy itt mindenki szívesen elhagyja Jan Kazimierzt. Hadd derüljön ki, hogy ez nem igaz.

- Úgy van! - helyeselt Mirski. - Ha egy csapatuk utunkba kerül, keresztülgázolunk rajtuk. Azzal én is egyetértek, hogy magára a hercegre rá ne törjünk, mert nem boldogulunk vele. Nagy hadvezér ő! De azért az összecsapást kerülve, mégis érdemes volna egy-két napig Kiejdany környékén portyázni.

- Hogy birtokait pusztítsuk? - kérdezte Zagłoba.

- Nem, hanem hogy minél több embert összeszedjünk. Az én zászlóaljam meg Stankiewicz uramé máris igyekszik hozzánk lopakodni. Ha pedig már szétszórták őket, ami szintén megeshetett, az emberek egyenként is hozzánk fognak gyülekezni. De ráadásul a nemesség egy része is kétségtelenül mellénk szegődik. Nagyobb csapatot viszünk Sapieha uramnak, amellyel majd könnyebben kezdhet valamit.

A számítás valóban helyesnek bizonyult, aminek első bizonysága Roch uram dragonyos csapata volt, hiszen a tagjai - Kowalski kivételével - valamennyien habozás nélkül átálltak Michał uramhoz. S ilyenek még többen lehettek Radziwiłł csapataiban. Ezenfelül még arra is számítani lehetett, hogy a svédekkel való első összecsapásra az országban megindul az általános felkelés.

Wołodyjowski uram tehát elhatározta, hogy éjszaka elindulnak Poniewież felé, Upita környékén meg összeszedik a laudai nemességből, amit még lehet, s onnan benyomulnak a rogówi rengetegbe, mert arra számított, hogy az ellenálló zászlóaljak szétszórt maradványai is oda menekülnek. Egyelőre azonban pihenőt rendelt a Ławecza folyó partján, hogy emberek és lovak összeszedjék magukat. Ott maradtak az éjszaka beálltáig, s a mogyoróbokrok sűrűjéből lesték a széles utat, amelyen minduntalan újabb meg újabb parasztcsapatok menekültek az erdőségbe a várt svéd támadás elől.

Az útra kiküldött katonák időnként egy-egy paraszttal tértek vissza, hogy kikérdezhessék, s valami hírt kapjanak a svédek felől, de bizony nem sokat tudhattak meg tőlük.

A parasztság meg volt rémülve, s egyenként mindegyik azt ismételgette, hogy a svédek már-már itt is vannak, de pontos hírt egyik sem tudott mondani.

Mikor teljesen besötétedett, Wołodyjowski uram lóra ültette az egész csapatot, de mielőtt elindultak volna, fülüket tisztán hallható harangszó ütötte meg.

- Mi az? - figyelt rá Zagłoba. - Hiszen Úrangyalára már késő volna!

Wołodyjowski uram egy pillanatig feszülten hallgatózott.

- Félreverik a harangokat! - jegyezte meg.

Aztán végiglovagolt a sorok mellett.

- Nem tudja valamelyitek - kérdezte -, micsoda falu vagy városka van arrafelé?

- Klawany, ezredeskapitány uram! - jelentette az egyik Gościewicz. Arra szállítjuk mi a lúgkövet.

- Halljátok a harangot?

- Halljuk! Az nem közönséges dolog!

Michał uram intett a trombitásnak, s a kürt halkan megszólalt a bozót homályában. A zászlóalj megindult.

Mindegyikük arrafelé szegezte tekintetét, ahonnan egyre hevesebben hallatszott a harangzúgás; s nem is hiába néztek, mert csakhamar vörös fény villant fel a láthatáron, s percről percre növekedett.

- Tűzvész! - suttogták a sorokban.

Michał uram Skrzetuskihoz hajolt.

- A svédek! - súgta.

- Megkóstoljuk őket! - felelte Jan uram.

- Csak azt csodálom, hogy gyújtogatnak.

- Bizonyára ellenállt a földesúr, vagy a parasztság mozdult meg, ha a templom ellen vetemedtek.

- No, majd elválik! - jelentette ki Michał uram.

S megelégedetten szusszantott egyet.

Ekkor kocogott hozzájuk Zagłoba.

- Michał uram!

- No?

- Látom már, nagyon csiklandozza orrodat a svéd hús szaga. Bizonyára megütközünk, mi?

- Ahogy az Úr rendeli, ahogy az Úr rendeli!

- S a foglyot kire bízzuk?

- Micsoda foglyot?

- Bizonnyal nem engem, hanem Kowalskit. Mert látod, Michał uram, fölöttébb fontos dolog, hogy meg ne szökjék őkelme. El ne feledd, a hetman semmit sem tud a történtekről, s nem is tudja meg senkitől, hacsak Kowalski meg nem viszi neki a hírt. Biztos emberekre kellene bízni, mert ütközet közben könnyű megugrani, különösen, ha fortélyhoz folyamodik.

- Annyit ért őkelme a fortélyhoz, akár az a szekér, amelyiken ül. De abban igaza van kegyelmednek, hogy valakit ott kell hagyni mellette. Kegyelmed szemmel tartaná addig?

- Hm, sajnálnám én az ütközetet!... Ámbár igaz, hogy éjszaka, tűz mellett alig látok valamit. Ha nappal volna az ütközet, soha rá nem bírhatnál erre. De ha a publicum bonum^[112] így kívánja, hát hadd legyen!

- Jól van. Itt hagyok kegyelmednek öt embert segítségül, s ha szökni próbálna, golyót neki.

- Úgy megpuhítom én az ujjaim között, akár a viaszt, ne félj semmit!... De az a tűz egyre terjed. Hol maradjak Kowalskival?

- Ahol tetszik. Most nincs időm! - felelte Michał uram.

Azzal előrenyargalt.

A tűzvész egyre jobban elharapózott. Közben szél lendült, s a harangzúgással együtt elhozta a puskaropogás visszhangját is.

- Ügetés! - vezényelte Wołodyjowski uram.

Tizennyolcadik fejezet

Mikor közelebb értek a faluhoz, lassították az iramot, s megpillantották a széles utcát, melyet úgy megvilágított a tűz, hogy akár a tűt meg lehetett volna találni, mivel mindkét oldalon égett néhány ház, s a tűz lassanként más házakra is átharapózott, mert elég erős szél fújt, s vitte a szikrákat, sőt egész kévéket, mint megannyi tüzes madarat a szomszédos háztetőkre. A láng az utcán minden irányban sürgő-forgó kisebb-nagyobb embercsoportokat világított meg. Az emberi kiáltozás összevegyült a fák közé rejtett templom harangjának zúgásával, a szarvasmarha bőgésével, a kutyák ugatásával s a ritka időközökben felhangzó puskalövésekkel.

Közelebb érve, Wołodyjowski emberei svéd rejtereket pillantottak meg, nagy karimájú kalapokban, de nem voltak valami sokan. Egyesek a csépekkel és vasvillákkal felfegyverkezett parasztok csoportjaival hadakoztak, pisztolylövésekkel szorítva ki őket a házak mögötti kertekbe, mások rapirjaikkal hajtották ki az utcára a teheneket, ökröket és juhokat. Megint mások teleaggatták magukat baromfiakkal, melyek halál előtti utolsó rángásokban csapkodtak még szárnyukkal, s alig látszottak a sűrű tollfelhőben. Tíz-egynéhányan a lovakat tartották, mindegyik kettőt-hármat, bizonyára ama bajtársaikét, akik a házak fosztogatásával voltak elfoglalva.

A faluba vezető út kissé lejtősen haladt lefelé egy nyírjes erdőcskében, úgyhogy a laudaiakat nem lehetett látni, de ők valamiképpen látták maguk előtt az ellenség által megrohant falucskát. A tűzvész világánál tisztán meg lehetett különböztetni az idegen katonákat, a falusi parasztokat s a rejterek által vonszolt asszonyokat, valamint a rendetlen csoportokban védekező férfiakat. Minden hirtelen rángásokkal mozgott, akár a bábszínház figurái, s kiabált, káromkodott és sopánkodott.

A tűzvész a falu fölött lengette lángsörényét, s egyre ijesztőbben süvöltött.

Wołodyjowski uram a zászlóaljjal közelebb nyomult a tárva-nyitva álló forgókapuhoz, s ott lassította a lépést. Rajtaüthetett volna a mit sem sejtő támadón, s egyetlen lendülettel összeroppanthatta volna, de elhatározta, hogy teljes, nyílt ütközetben “kóstolja meg” az ellenséget, tehát szándékosan úgy tett, hogy észrevegyék.

S valóban, a forgókapunál álló néhány rejter vette észre először a közeledő zászlóaljat. Egyikük a tiszthez ugrott, aki nagyobb csoport közepén állt az út közepén, mezítelen rapirral a kezében, s valamit jelentett neki, közben pedig ujjával arrafelé mutogatott, ahol Wołodyjowski uram léptetett lefelé embereivel. A tiszt kezével ellenzőt formált szeme fölé, s egy darabig szemlélődött, aztán intett, s a különböző emberi s állati hangok közepette csakhamar hangosan felrivallt a kürt.

Most lovagjaink megcsodálhatták a svéd katona gyakorlottságát, mert alig hangzottak el az első kürthangok, a rejterek egy része lélekszakadva rohant kifelé a házakból, mások eldobálták a rabolt holmit, otthagyták az ökröket és juhokat, s rohantak lovaikhoz. Egy szempillantás alatt már ékes hadirendben álltak, s olyan jól összeválogatott legények voltak, hogy láttukra csodálattal telt meg a kislovag szíve. Mind jókora, szálas ember, köpönyegben, vállukon keresztülvetett bőrszíjjal, egyforma fekete kalapban, melynek karimája bal felől fel volt hajtva. Mindegyiknek egyforma pej lova volt, s úgy álltak ott kőfalként, vállukhoz támasztott rapirral, s szilajon, de nyugodtan néztek az út felé.

De a sorból előlépett a tiszt a trombitással, valószínűleg meg akarta kérdezni, kik azok, akik ilyen lassan közelednek.

Nyilván azt hitte, hogy valami Radziwiłł-féle zászlóalj, amelytől nem várt támadást. Integetett hát kalapjával és rapirjával, a kürtös pedig egyre fújta a jeleket, hogy szólni akarnak.

- Süsse el valamelyitek a szakállas puskát - szólalt meg a kislovag -, hadd tudják meg, mit várhatnak tőlünk!

A lövés eldördült, de a vasdarabok nem érték él a célt, mert a svédek még messze voltak. A tiszt alighanem még mindig azt hitte, hogy valami tévedés lehet a dologban, mert egyre csak integetett, s még hangosabban ordítozott.

- Adjatok hát neki még egyet! - kiáltotta Wołodyjowski.

A második lövés után a tiszt visszafordult, s nem valami gyorsan ugyan, de elindult emberei felé, akik szintén ügetve igyekeztek feléje.

A laudaiak első sora már benyomult a forgókapun.

A svéd tiszt, embereihez közeledve, nagyot kiáltott, mire az addig vállhoz simuló rapirok előrelendültek, s máris lent függtek a kardkötő szíján - ehelyett mindnyájan egyszerre rántották elő pisztolyukat a tokjából, s a csövet felfelé tartva, a nyeregkápához támasztották.

- Pompás katonák! - dörmögte Wołodyjowski, egyöntetű, s szinte gépies, gyors mozdulataikat látva.

Azzal szétnézett saját emberein, hogy a sorok rendben vannak-e, megigazította ülését a nyeregben, s nagyot kiáltott:

- Rajta, rajta!

A laudaiak a lovak nyakára hajoltak, s már megindultak, mint a fergeteg.

A svédek közel engedték őket, aztán egyszerre sütötték rájuk pisztolyaikat, de a sortűz nem sok kárt tett a lovak feje mögé rejtőzött laudaiakban, úgyhogy alig néhányan engedték ki kezükből a kantárszárat és dőltek hátra, a többiek célt értek, s ember ember ellen roppantak egybe a rejterekkel.

A litván könnyű lovasság még kopját használt, amely a koronahadaknál csak a huszárság^[113] fegyvere volt, de Wołodyjowski, arra számítva, hogy szűk helyen kell megütközniük, még az úton a földbe szúratta a kopjákat, így hát egyszerre kardra került a sor.

Az első roham nem bírta széjjelszakítani a svédek sorait, de visszaszorította őket, rapirjaikkal vagdalkozva és döfködve hátráltak tehát, a laudaiak pedig eszeveszetten szorították őket maguk előtt végig az utcán. Most már sűrűn hullott az ember. Egyre nagyobb lett a tolongás, a kardcsattogás elriasztotta a parasztokat a széles utcából, ahol a tűzvész miatt a forróság kibírhatatlan volt, noha a házakat és udvarokat kertek választották el az utcától és az átjáróktól.

A svédek az egyre erősödő nyomás alatt folyton hátráltak, de mindig teljes rendben. Különben is bajos lett volna széjjelszóródniuk, mert mindkét oldalról erős kerítések zárták el az utat. Időnként megkísérelték, hogy megvessék lábukat, de nem bírták.

Furcsa ütközet volt ez, mert a szűk helyen csak az első sorok küzdöttek, a következők legfeljebb az elöl állókat nyomhatták előre, de éppen ennek következtében a küzdelem veszett mészárlássá fajult.

Wołodyjowski már előzőleg megkérte az öreg ezredeskapitányokat és Jan Skrzetuskit, hogy harc közben tartsák szemmel az embereket, ő maga pedig kedvére hadakozott az első sorban. S előtte minduntalan lehullott egy-egy svéd kalap a tömegbe, mintha fejest ugrott volna a föld alá, néha egy-egy rejter kezéből kiütött rapir röpült a sorok fölött nagy búgással, ugyanakkor rémült emberi ordítás hangzott, s ismét lehullott egy kalap; de helyében felbukkant a másik, a másik helyében a harmadik, Wołodyjowski uram azonban folyton előbbre és előbbre nyomult, apró szeme úgy villogott, mint két baljós szikra, nem ragadtatta el magát, s nem vagdalkozott összevissza, mintha cséphadaró lett volna a kezében. Időnként, mikor kardtávolságra nem volt senki előtte, arcát és pengéjét kissé balra vagy jobbra fordította, s látszólag jelentéktelen mozdulattal egy szempillantás alatt ledöntött egy-egy rejtert. Rettenetesek voltak ezek az apró, de villámgyors, szinte nem is emberi mozdulatai.

Mint mikor a kendert arató leány eltűnik a vetésben, úgyhogy az teljesen elfedi, de azért a ledőlő bojtok nyomán könnyen fel lehet ismerni útját, éppen úgy Wołodyjowski uram is el-eltűnt a szálas férfiak tömegében, de ahol úgy hullott az ember, mint az aratómunkás sarlója nyomán a tövénél levágott gabona, ott Wołodyjowski uram járt. Stanisław Skrzetuski és a lábatlannak nevezett komor Jóźwa Butrym haladtak a nyomában.

Végül a svédek hátulsó sorai kezdtek kihúzódni a kerítések közé zárt utakból a templom és a harangláb előtti szélesebb gyepes térre, s utánuk felzárkóztak az első sorok is. Felhangzott a tiszt vezényszava, aki nyilván minden emberét egyszerre akarta a küzdelembe vetni, mert a rejterek hosszúkás négyszöge egy szempillantás alatt széltében húzódott hosszú vonallá, hogy az egész front hosszában kerüljön szembe a támadókkal.

De Jan Skrzetuski, aki az ütközet egész menetét figyelte, s a zászlóalj homlokhadát vezényelte, nem követte a svéd kapitány példáját, hanem szorosan zárt hadoszlopával teljes lendületben tört előre, s a svédeknek így meggyengült falába ütközvén, azt egy szempillantás alatt széjjelszakította, mintha éket vert volna közé, azután jobbra a templom felé kanyarodott, s e mozdulatával a svéd csapat egyik felét hátba támadta, míg a másik felét Mirski és Stankiewicz támadták meg, a laudaiak egy részének és Kowalski valamennyi dragonyosának élén.

Most hát két ütközet alakult ki, de már nem tartott sokáig. A balszárny, melyet Skrzetuski rohant meg, már nem bírta rendbe szedni sorait, s hamarosan széjjelszóródott; a jobbszárny viszont, ahol a tiszt is küzdött, tovább ellenállt, de fölöslegesen széjjelhúzódva, már szakadozni, töredezni kezdett, s végül is a balszárny sorsára jutott.

A gyep terjedelmes volt, de szerencsétlenségükre minden oldalról magas kerítés zárta be, az átellenes oldal forgókapuját pedig az egyház cselédsége - látva, mi történik - bezárta és eltorlaszolta.

A széjjelszórt svédek tehát körben száguldoztak, a laudaiak meg utánuk. Helyenként tíz-egynéhány főnyi nagyobb csoportok küzdöttek karddal és rapirral; másutt a harc egyes párviadalokra bomlott, ahol férfi férfi ellen küzdött, s rapir és kard keresztezte egymást, sőt néha egy-egy pisztolylövés is dördült. Néhol egy-egy rejternek sikerült elmenekülnie az egyik kard alól, s rohant egyenesen a másik penge alá. Itt-ott egy-egy svéd vagy litván fel bírt tápászkodni felbukott lova alól, de nyomban vissza is zuhant a reá váró kard vágásától.

A tér közepén megvadult lovak a rémülettől táguló orrcimpákkal és lobogó sörénnyel száguldoztak lovasok nélkül, némelyek egymást harapdálták, mások farukkal a küzdő csoportok felé fordulva, vadul rugdosták azokat.

Wołodyjowski, levagdosván az útjába került rejtereket, szemével egyre a tisztet kereste a térségen, végre észrevette, amint két Butrym ellen védekezik, s odaugratott.

- Félre! - kiáltott a Butrymokra. - Félre!

Az engedelmes katonák félreálltak - a kislovag pedig úgy összecsapott a svéddel, hogy lovaik szinte farukra ültek.

A svéd tiszt nyilván döféssel akarta kivetni a nyeregből ellenfelét, Wołodyjowski azonban eléje tartotta dragonyos kardjának markolatát, aztán villámgyors mozdulattal félkörbe csavarintotta, s a rapir kettépattant. A tiszt pisztolytáskájához hajolt, de e pillanatban arcát vágás érte, s kiejtette baljából a kantárszárat.

- Élve! - kiáltotta Wołodyjowski a Butrymoknak.

A laudaiak megragadták az ingadozó sebesültet, s fenntartották nyergében, a kislovag pedig visszaugratott a gyepes tér közepébe a rejterek után száguldva, s úgy oltogatta ki életüket, akár a gyertyát.

De a svédek most már mindenütt kezdtek alulmaradni a kardvívásban és a párharcban gyakorlottabb nemesekkel szemben. Egyesek a rapir pengéjét megragadva, markolatát ellenfelüknek nyújtották, mások fegyverüket az üldözők lába elé dobták, s egyre sűrűbben hangzott a csatatéren a “pardon!” kiáltás. De a laudaiak nemigen hederítettek rájuk, mert Michał uram megparancsolta, hogy csak keveseknek kegyelmezzenek, a többiek tehát ennek láttán ismét belevetették magukat a harcba, s kétségbeesetten védekezve, katonákhoz méltó módon hullottak el, vérük bőséges hullásával vásárolva meg a halált.

Egy órával később már utolsó maradványaikat vagdosták le. A parasztság csapatostul rohant a faluból a gyepes térre vezető úton összefogdosni a lovakat, leszúrni a sebesülteket, s kifosztani a halottakat. Így végződött a litvánok és svédek első találkozása.

Eközben Zagłoba uram a közeli nyírfásban maradt a szekérrel, melyen Kowalski feküdt, s kénytelen volt végighallgatni foglyának keserű szemrehányásait, hogy noha atyjafia, ilyen csúful járt el vele.

- Rútul elveszejtett engem, bátyámuram, mert nem elég, hogy Kiejdanyban golyó vár, hanem még a nevemet is örök gyalázatba szereztem. Mától fogva, ha valaki azt akarja mondani: zápeszű, azt mondhatja: Roch Kowalski.

- S az igazat megvallva, kevesen is elleneznék - felelte Zagłoba, s ennek legjobb tanúsága magad vagy, csodálkozván, hogy lóvá tettelek én, aki a krími kánt szinte dróton rángattam, akár a bábut. Hát mit gondoltál, te vakarcs, elnézem, hogy engem és e tisztes férfiakat elvigyél Birżébe, a svédek torkába? Minket, e Köztársaság dísze virágát?

- Nem a magam jószántából míveltem én e dolgot!

- De a hóhér pribékje voltál, s ez nemesemberre szégyen, gyalázat, amit le kell mosnod, mert ha nem, megtagadlak téged is és minden Kowalskit. Árulónak lenni rosszabb, mint pribéknek, de hogy valaki még a pribéknél is alávalóbb ember segítője legyen - az már a legutolsó dolog!

- Én a hetmant szolgáltam!

- De a hetman az ördögöt! Most megkaptad!... Buta vagy, Roch, ezt jól jegyezd meg egyszer s mindenkorra, és disputába ne bocsátkozz, inkább jól kapaszkodj a kabátom szárnyába, akkor még ember lehet belőled, mert tudd meg, már nem egy ember nyert előhaladást általam.

A további beszélgetést lövések zaja szakította meg, mert a faluban éppen megkezdődött a harc. Aztán a lövések elhallgattak, de a lárma tovább tartott, s a kiáltozás elhallatszott a nyírjes e csendes zugába is.

- Michał uram már munkálkodik - jegyezte meg Zagłoba. - Nem nőtt valami nagyra, de harapós, mint a kígyó. Kicsépelik ama tengeren túli ördögöket, akár a borsót. Én is jobb szeretnék ott lenni, de hát miattad csak innen a nyírjesből hallgathatom. Ez a te háládatosságod? Méltó ez egy rokonhoz?

- Miért lennék én kegyelmednek hálás?

- Azért, hogy az áruló nem szánthat veled, mint az ökörrel, ámbár arra volnál legalkalmatosabb, mert ostoba vagy és egészséges, érted-e?... Úgy nézem, egyre melegebb lesz ott a dolog... Hallod? Alighanem a svédek bőgnek, akár a borjak a legelőn.

Zagłoba uram hirtelen elkomolyodott, mert egy kicsit nyugtalan volt, s egyszerre élesen Roch uram szemébe nézve, megszólalt:

- Kinek kívánod a győzelmet?

- Kinek kívánnám? A mieinknek.

- Na látod! Hát miért nem a svédeknek?

- Mert én is szeretném ütni őket. A mieink mégiscsak a mieink!

- No, ébredezik már a lelkiismereted... Hogyan is tehetted meg, hogy tulajdon véreidet vitted a svédeknek?

- Mert az volt a parancs.

- És most nincs parancsod?

- Csakugyan nincs.

- A te elöljáród most már Wołodyjowski uram, és senki más!

- Hát... alighanem így is van!

- Azt kell mívelned, amit Wołodyjowski uram parancsol.

- Ez igaz.

- Ő pedig azt parancsolja, hogy mindenekelőtt tagadd meg Radziwiłłt, s ne őt szolgáljad, hanem a hazát.

- Hogyan? - kérdezte Roch a fejét vakarva.

- Ez a parancs! - förmedt rá Zagłoba.

- Igenis! - felelte Roch uram.

- Akkor jó! Amint úgy adódik, ütöd a svédet!

- Ha parancs, hát parancs - felelte Kowalski, s mélyen fellélegzett, mintha nagy kő esett volna le a szívéről.

Zagłoba szintén elégedett volt, mert Roch urammal tervei voltak. Most hát már együtt figyelték az ütközet távoli zaját, hallgatták vagy egy óra hosszat, amíg minden el nem csendesült.

Zagłoba egyre nyugtalanabb lett.

- Netán kudarcot vallottak volna?

- Bátyámuram öreg katona, hogy beszélhet ilyet, hiszen ha szétszórták volna őket, akkor errefelé hátrálnának csapatokban...

- Igaz!... Látom már, a te értelmed is jó valamire.

- Hallja-e kegyelmed a lódobogást? Lassan jönnek. Alighanem lekaszabolták a svédeket.

- Hej, csak a mieink-e? Elibük ugratok, vagy mi?

Azzal szablyáját a kardkötőre eresztve, pisztolyt ragadott, s előre a indult. Csakhamar sötét tömeget pillantott meg, mely lassan mozgott az úton, ugyanakkor a beszéd zaja is megütötte a fülét. Elöl lovagolt néhány alak, hangosan beszélgetve, s Zagłoba csakhamar megismerte Michał uram hangját, amint éppen így szólt:

- Derék legények! Nem tudom, milyenek a talpasaik, de a lovasság is kitűnő!

Zagłoba megsarkantyúzta lovát.

- Hogy vagytok? Hogy vagytok? Már elfogyott a türelmem, s rohantam volna a tűzbe... Nem sebesült egyikőtök sem?

- Hála Istennek, mindnyájan épek vagyunk! - felelte Michał uram. - De húsz-egynéhány jó vitézünket elvesztettük.

- Hát a svédek?

- Rendre levágtuk őket.

- Hej, Michał uram, mulathattad magad kedvedre, akár a kutya a kútban. De méltó dolog volt-e engem, öreget, strázsaként hátul hagyni? A lelkem is majd kiszakadt, úgy vágytam volna egy kis svéd pecsenyére. Nyersen faltam volna fel őket!

- Kaphat kegyelmed sültet is, mert jó néhányan bennégtek a tűzben.

- Egyék meg őket a kutyák. Hát foglyot szedtetek-e?

- Itt van a kapitányuk meg hét rejter.

- S mit akarsz velük tenni?

- Szívesen felköttetném őket, mert haramia módra ártatlan falura törtek, s a népet mészárolták... De Jan úgy véli, nem lehet.

- Hallgassátok csak kegyelmetek, mi jutott eszembe ezenközben. Nem kell őket felakasztani - sőt inkább minél hamarabb el kell bocsátani Birżébe.

- Minek?

- Ismertek már mint katonát, ismerjetek hát meg mint diplomatát is. A svédeket elengedjük, de nem mondjuk meg nekik, kik vagyunk. Sőt mondjuk meg nekik, hogy Radziwiłł emberei vagyunk, s az ő parancsára hánytuk kardélre ezt a csapatot, s ezentúl is ezt míveljük minden svéd csapattal, amely utunkba kerül, mert a hetman csak cselből szimulálta, hogy átáll hozzájuk. Majd a fejükhöz kapkodnak ettől, s a hetman uram hitelét alaposan aláássuk. Istenemre, ha ez a gondolat nem ér többet, mint a ti diadalotok, akkor akár lófarkam nőjön. Mert el ne felejtsétek, hogy ez a svédeket éppúgy megdöfi, mint Radziwiłłt. Messze esik Kiejdany Birżétől, s Radziwiłł Pontustól még messzebb. Amíg kimagyarázzák egymásnak, hogyan és miképpen történt, addig akár össze is verekedhetnek! Összeugrasztjuk az árulót a támadóval, s ki látja ennek legjobb hasznát, ha nem a Köztársaság?!

- Derék tanács biz ez, s az is igaz, hogy felér egy győzelemmel - helyeselt Stankiewicz.

- Kancellári feje van kegyelmednek - tette hozzá Mirski -, merthogy ez fölöttébb összezavarja soraikat, annyi szent.

- Bizonyos, hogy ezt kell cselekednünk - hagyta helyben Michał uram is. - Holnap nyomban elengedem őket, de ma már nem akarok semmiről tudni, mert szörnyen eltörődtem... Amott az úton olyan meleg volt, akár a pékműhelyben... Uff! Egészen kiállt a kezem... A tiszt nem is indulhatna ma, mert széjjelvágtam az ábrázatát.

- De milyen nyelven mondjuk el nekik mindezt? Hogyan véli, apámuram? - kérdezte Jan Skrzetuski.

- Kimódoltam én már azt is - felelte Zagłoba. - Kowalski mesélte, hogy a dragonyosai között van két porosz, kik jól tudnak németül, ezt a nyelvet nyilván értik a svédek, hiszen annyi esztendőn át hadakoztak Németországban. Kowalski immár testestől-lelkestől a mienk. Derék legény az, száz mással felér, sok örömem telik még benne.

- Jól van! - szólt Wołodyjowski. - Legyen szíves, kegyelmetek valamelyike vegye kezébe e dolgot, mert nekem immár szavam sincs a nagy fáradtságtól. Az embereknek már megmondtam, hogy reggelig itt maradunk e nyírjesben. Élelmet majd hoznak a faluból, most pedig menjünk aludni. A strázsákra majd vicekapitányom vigyáz. Istenemre, nyomban leragad a szemem, már nem is látom kegyelmeteket...

- Nemesuraim - szólt Zagłoba -, van itt egy szénaboglya a nyírjes közelében, elmegyünk oda, kialusszuk magunkat, akár a mormoták, s holnap megint előre... Ide már vissza nem jövünk, hacsak Sapieha urammal nem, Radziwiłł ellen.

Tizenkilencedik fejezet

Litvániában tehát megkezdődött a polgárháború, amely a két kívülről jövő támadás és az egyre keményebben dúló ukrán háború mellett egészen betöltötte a Köztársaság balsorsának mértékét.

A litván komput had - noha olyan csekély számú volt, hogy külön-külön egyik ellenségnek sem tudott volna helytállni - két táborra szakadt. Az egyik rész, különösen a külföldi csapatok, Radziwiłł mellé álltak, s a másik, s ezek voltak többen, a hetmant árulónak nyilvánítva, fegyveresen tiltakoztak a Svédországgal való unió ellen, de nem volt közöttük egység, nem volt közös vezér és közös terv. Vezérnek megfelelt volna a witebski vajda, de őt ebben a pillanatban sokkal jobban lekötötte Bychów védelme és az ország belsejében dúló elkeseredett harc, semhogy most nyomban a Radziwiłł elleni mozgalom élére állhatott volna.

Közben a támadók mindegyike, az egész országot a sajátjának tekintve, fenyegető követségeket küldözgetett a másikhoz. Civakodásukból kivirulhatott volna a Köztársaság menekvése, de mielőtt még ellenséges lépésekre került volna sor közöttük, egész Litvániában rettenetes zűrzavar támadt. Radziwiłł a katonaságra alapított számításában csalódván, elhatározta, hogy erőszakkal kényszeríti hadait engedelmességre.

Wołodyjowski a klewani ütközet után alig jutott csapatával Poniewieżbe, s máris fülébe jutott a hír, hogy a hetman megsemmisítette Mirski és Stankiewicz zászlóalját. Egy részüket erőszakkal beosztották Radziwiłł hadai közé, a másik részt kiirtották, vagy széjjelszórták a világ minden tája felé. A maradványok egyenként vagy apróbb csapatokban bujkáltak a falvakban és erdőkben, menedéket keresvén, ahol meghúzódhatnának a bosszú és üldözés elől.

Ilyen menekültek napról napra csatlakoztak Michał uram csapatához, amivel erőit növelték, s egyszersmind a legkülönbözőbb híreket hozták.

A legfontosabb hír az volt, hogy a Podlasiében, Bialystok és Tykocin alatt állomásozó komput zászlóaljak fellázadtak. Miután az orosz hadak elfoglalták Vilnát, ezeknek a zászlóaljaknak kellett volna a koronaországba vezető visszavonulási utakat védelmezniük. De mikor a hetman árulásáról értesültek, konföderációra^[114] léptek egymással, melynek két ezredeskapitány állt az élére: Horotkiewicz és Jakub Kmicic, Andrzej Kmicicnek, Radziwiłł leghívebb emberének atyai unokabátyja.

Andrzej Kmicic nevét rettegéssel emlegették a katonák, hiszen ő volt a fő részes Stankiewicz és Mirski zászlóaljának megsemmisítésében, s ő lövette agyon irgalom nélkül az elfogdosott bajtársakat. A hetman vakon megbízott benne, s az utóbbi időben őt küldte el Niewiarowski zászlóalja ellen, amely nem követvén ezredeskapitánya példáját, megtagadta az engedelmességet.

Wołodyjowski nagy figyelemmel hallgatta ezt a legújabb jelentést, azután a haditanácsra hívott bajtársakhoz fordulva, így szólt:

- Mit szólnának kegyelmetek ahhoz, ha ahelyett, hogy most Bychówba, a witebski vajdához indulnánk, elmennénk Podlasiéba ama konföderált zászlóaljakhoz?

- A számból vetted ki - jegyezte meg Zagłoba. - Az ember közelebb lesz az otthoni vidékekhez, s ott a mieink között mégiscsak biztonságosabb.

- Azt is beszélték a szökevények - jegyezte meg Jan Skrzetuski -, hogy király őfelsége visszaparancsolt némely zászlóaljakat Ukrajnából, hogy a Visztulánál tartóztassák fel a svédeket. Ha ez igaz, akkor egykettőre együtt lehetnénk régi bajtársainkkal, ahelyett, hogy itt egyik szegletből a másikba kódorgunk...

- És ki lenne ama zászlóaljak regimentáriusa?^[115] Nem tudják kegyelmetek?

- Azt mondják, hogy a királyi főszállásmester úr - felelte Wołodyjowski uram -, de az emberek inkább csak találgatják, mint tudják, hiszen még nem is érkezhetett híre.

- Bárhogyan legyen is - mondta Zagłoba -, azt tanácsolom, hogy lopakodjunk át Podlasiébe. Ott a fellázadt Radziwiłł-féle zászlóaljak hozzánk állhatnak, s elvihetjük őket király urunknak, s ami semmiképpen nem maradna jutalom nélkül.

- Legyen hát úgy! - hagyta helyben Oskierko és Stankiewicz.

- A dolog nem könnyű - állapította meg a kislovag. - Átlopakodni Podlasiéba, az annyit jelent, hogy a hetman ujjai között kell átbújnunk, de megpróbáljuk. Ha aztán a jó szerencse útközben összeakasztana valahol Kmiciccel, súgnék neki néhány szót, amitől, tudom, megzöldülne a bőre...

- Meg is érdemelné! - helyeselte Mirski. - Merthogy ama régi katonák, akik egész életüket a Radziwiłłek szolgálatában töltötték, kitartanak mellette, azon kevésbé csodálkozom, de ezt a duhajt csak a saját haszna meg az élvezet fűti, amit az árulásban talál.

- Akkor hát Podlasiébe? - kérdezte Oskierko.

- Podlasiébe! Podlasiébe! - kiáltották egy emberként.

De a dolog - amint Wołodyjowski uram is mondotta - nem volt egyszerű, mert ahhoz, hogy Podlasiébe eljussanak, Kiejdany közelében kellett elhaladniuk, vagyis a verem mellett, amelyben az oroszlán ólálkodik.

Az utak és az erdei átjárók, a városkák és a falvak Radziwiłł kezében voltak; kissé Kiejdanyn túl állt Kmicic, lovasságával, gyalogcsapatokkal és ágyúkkal. A hetman tudott már az ezredeskapitányok szökéséről, Wołodyjowski zászlóaljának lázadásáról meg a klewani ütközetről, s különösen ez az utóbbi olyan haragra gerjesztette, hogy az életét féltették, mert egy asztmaroham hosszú időre elrekesztette lélegzetét.

S meg is volt minden oka a haragra, sőt a kétségbeesésre is, mert az az ütközet valósággal svéd vihart zúdított a fejére. Mindenekelőtt közvetlenül az ütközet után kezdték lekaszabolni az apróbb svéd csapatokat. Ezt a parasztok meg egyes nemesurak a saját szakállukra mívelték, de a svédek mindent Radziwiłłnek róttak fel, különösen hogy az ütközet után Birżébe visszaérkezett tiszt és katonák azt vallották, hogy Radziwiłł egyik zászlóalja a hetman parancsára tört reájuk.

Egy hét múlva levél érkezett a herceghez a birżei kapitánytól, tíz nap múlva pedig magától Pontus de la Gardiétól, a svéd hadak fővezérétől.

“Hercegi nagyságodnak vagy nincsen ereje és jelentősége - írta ez utóbbi -, de akkor hogyan köthettél szerződést az egész ország nevében! - vagy alattomban kívánod megrontani a király őfelsége hadait! Ha így van, akkor az én uram kegye elfordul hercegi nagyságodtól, s a büntetés is hamarosan elér, hacsak bűnödet töredelmesen és alázattal jóvá nem teszed...”

Radziwiłł nyomban futárokat menesztett a magyarázattal, hogyan és miként történt, de a nyíl hegye beletört büszke lelkébe, s a tüzes seb egyre jobban sajgott. Ő, akinek egyetlen szava még nemrégen alapjaiban rázta meg ezt a Svédországnál nagyobb országot, ő, akinek annyi birtoka volt, hogy azok feléért meg lehetett volna vásárolni valamennyi svéd főurat, aki saját királyának is ellene szegült, aki monarchákkal vélte magát egyenlőnek, s nagy diadalaival világszerte fényes hírt, nevet szerzett magának, s úgy járt-kelt saját gőgjében, mint a napfényben - íme, most kénytelen végighallgatni egy svéd generális fenyegetéseit és alázatra meg hűségre való oktatását. Igaz, hogy ez a generális a király sógora, de hát ki volt maga a svéd király is, ha nem egy trón bitorlója, mely jog és vér szerint Jan Kazimierzet illeti?

A hetman dühe azonban mindenekelőtt azok ellen fordult, akik megaláztatásának okozói voltak, s megesküdött, hogy összetiporja Wołodyjowskit, meg a vele együtt levő ezredeskapitányokat és az egész laudai zászlóaljat. El is indult hát ellenük, s miként a vadászok hálókkal övezik az erdőt, hogy a farkast kiugrasszák odújából, ő is körülfogta őket, s hajszolta fáradhatatlanul.

Közben megkapta a hírt, hogy Kmicic összezúzta Niewiarowski zászlóalját, a csapatot széjjelszórta vagy lekaszabolta, a közvitézeket beosztotta saját zászlóaljához, a hetman tehát meghagyta neki, hogy csapatának egy részét küldje el hozzá, hogy annál biztosabban támadhasson.

“Amaz emberek - írta a herceg -, akiknek életéért olyan makacsul kiálltál, különösen pedig Wołodyjowski meg az a másik jöttment, a Birże felé vezető úton megszöktek. Szándékosan legostobább tisztünket küldtük velük, hogy útközben meg ne nyergeljék, de az vagy elárult, vagy pedig amazok tették lóvá. Ma Wołodyjowski kezében van az egész laudai zászlóalj, s a szökevények is bíztatják. Klewenyben százhúsz svédet levágtak, azt hangoztatván, hogy a mi parancsolatunkra mívelik, amiből Pontus és miközöttünk nagy differentiák támadtak. Egész művünk megromolhat emez árulók miatt, akiknek fejét - ha te nem könyörögsz értük - olyan bizonyosan leüttettük volna, miként Isten vagyon az égben. Így kell hát bűnhődnünk kegyelmünk miatt, ámbár Istenben a reménységünk, hogy a bosszú hamarosan utoléri őket. Annak is hírét vettük, hogy Billewiczében a rosieńiei fegyvernöknél gyülekezik a nemesség, s ellenünk szőnek praktikákat - aminek elejét kell venni. Az egész lovasságot hozzánk küldöd, a gyalogcsapatokat pedig Kiejdanyba, hogy a várnak s a városnak őrzői legyenek, mert emez árulóktól minden kitelik. Te magad ötven-hatvan lovassal siess Billewiczébe, s a fegyvernököt a rokon leányzóval együtt kísérd Kiejdanyba. Ez most nemcsak neked, hanem nekünk is érdekünk, mert akié a fegyvernök, azé az egész Lauda vidéke, ahol a nemesség Wołodyjowski vezérlete alatt ellenünk lázadozik. Harasimowiczot Zabłudówba küldtük, utasítván őt, hogyan járjon el az ottani konföderáltakkal. Atyai unokabátyád, Jakub, nagy tekintélynek örvend közöttük, írj hát neki, ha úgy véled, hogy levéllel elérhetsz nála valamit.

Tartós kegyünkről biztosítván, Istennek oltalmába ajánlunk.”

Kmicic e levél olvasása után szívből örvendezett, hogy az ezredeskapitányoknak sikerült megmenekülniük a svédek kezétől, s szívből kívánta nekik, hogy bár Radziwiłł kezéből is megszabadulnának - mindazonáltal teljesítette a herceg minden parancsolatát: a lovasságot elküldte hozzája, a gyalogsággal megszállta Kiejdanyt, sőt sáncot is kezdett hányatni a vár körül, lelkében azzal bíztatgatván magát, hogy e munka elvégzése után Billewiczébe indul a fegyvernökért és a leányasszonyért.

- Erőszakhoz nem folyamodom, legfeljebb ha minden kötél szakad - határozta el magában. - Oleńkát pedig semmi esetre sem fogom erőltetni. Egyébként sem az én akaratom, hanem a herceg parancsa! Tudom, nem fogad szívesen, de megadja az Úr, hogy idővel megismeri szándékaimat, hogy nem a haza ellen, hanem éppen a haza megmentése végett szolgálom Radziwiłłt.

Ilyen gondolatok közepette buzgón munkálkodott Kiejdany megerősítésén, hisz az a jövendőben Oleńkájának is lakóhelyéül fog szolgálni.

Ezenközben Wołodyjowski uram bujkált a hetman elől, az pedig ádáz dühvel üldözte. De igen szűk volt a hely Michał uramnak, mert Birżéből jelentős svéd csapatok nyomultak dél felé, az ország keleti részét cári hadak szállták meg, a Kiejdany felé vezető úton pedig a hetman leselkedett rája.

Zagłoba uramnak sehogy sem tetszett a dolgok ilyetén állása, s mind gyakrabban kérdezgette Michał uramat:

- Az ég szerelmére, Michał uram, átvágjuk magunkat, vagy sem?

- Itt arról szó sincs, hogy átvágjuk magunkat - felelte a kislovag. - Tudja kegyelmed, hogy én sem vagyok valami gyáva ember, s megütközöm én bárkivel, akár az ördöggel is... de a hetmannal nem bírok, mert nem mérhetem magam hozzá!... Magad mondtad, hogy mi keszegek vagyunk, ő meg csuka. Mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy átbújjunk, de - nyíltan megmondom - ha ütközetre kerül a sor, megver bennünket.

- Aztán megseréteztet, s ebek táplálékául dobat. Istenemre, bárki más kezébe, csak a Radziwiłłébe ne!... De ha így áll a dolog, nem volna jobb visszafordulni, s Sapieha uram felé irányítani a rudat?

- Most már késő, mert a hetman csapatai is meg a svédek is elállják az utunkat.

- Az ördög sugallatára beszéltem rá a Skrzetuskiakat, hogy idejöjjünk Radziwiłłhez! - sopánkodott Zagłoba uram.

De Michał uram még nem adta fel a reményt, különösen hogy a nemesség meg a parasztság is értesítette a hetman mozdulatairól, mert már minden szív elfordult Radziwiłłtől. Michał uram tehát úgy mesterkedett, ahogyan tudott, de igen jól értett hozzá, hiszen gyerekkora óta hozzászokott a tatárokkal és a kozákokkal való háborúkhoz. Annak idején híressé is vált Jeremi szolgálatában a tatár hadakkal szemben végzett mozdulatairól, a portyázásokról, hirtelen rajtaütésekről, villámgyors fordulatokról, amiben minden más tisztet felülmúlt.

Most hogy beszorult egyfelől Upita és Rogów, másfelől a Nieważa közé, néhány mérföldnyi területen az összeütközést folyton kerülve bujkált ide-oda, közben pedig fárasztotta Radziwiłł zászlóaljait, sőt itt-ott le is szabdalt belőlük. Úgy tett, mint a farkas, mely, ha az agarak kergetik, néha a vadász orra előtt siklik át, de ha a kutyák nagyon megszorítják, visszafordul s rájuk villantja fehér agyarait.

De mikor Kmicic lovassága megérkezett, a hetman betömte vele a legkeskenyebb réseket is, s maga vigyázta, hogy a háló két vége összeérjen. Ez a Nieważa mellett történt.

Mieleszko és Ganchof ezredei, valamint két lovas zászlóalj, a herceg személyes vezérlete alatt, ívet alkottak, melynek húrja a folyó volt. Wołodyjowski uram a maga ezredével az ív belsejében volt. Igaz, hogy előtte volt a mocsaras folyón át vezető egyetlen gázló, de annak túlsó felén állt két skót regement és Radziwiłł kétszáz kozákja, valamint hat tábori ágyú, oly módon beirányozva, hogy azok tüzében még egyes emberek sem bírtak volna átjutni a túlsó partra.

Ekkor aztán az ív kezdett összeszorulni. Közepét maga a hetman vezérelte.

Wołodyjowski uram szerencséjére az éjszaka és a viharos záporeső megakasztotta az előnyomulást, de a körülzárt csapatnak sem volt már több helye, mint az a kötőfűzzel benőtt fél négyzetmérföldnyi rét, melyet Radziwiłł félívben haladó serege s a túlparton a skótok által őrzött folyó bezárt.

Másnap a hajnali fény még alig ezüstözte be a kötőfűzbokrok csúcsait, mikor az ezredek már megindultak, s nyomultak egyre beljebb, míg eljutottak a folyóhoz, ahol a csodálattól megnémulva álltak meg.

Wołodyjowski uramat elnyelte a föld - a füzesben egy élő lélek sem volt.

Maga a hetman is elámult, azután valóságos villámok zúdultak a tisztek fejére, akik az átkelésre vigyázó ezredeket vezényelték. A hercegen pedig ismét oly erős asztmaroham vett erőt, hogy a jelenlevők már életét féltették. De a harag még az asztmát is legyűrte. A két tisztet, akikre a folyó partjain levő lesállásokat bízta, agyon akarta lövetni, de Ganchof kikönyörögte, hogy előbb legalább vizsgálják meg, mi módon menekülhetett ki a vad a hálóból.

És kiderült, hogy Wołodyjowski, a sötétséget és esőt kihasználva, a füzesből egész zászlóalját bevezette a vízbe, s az árral úszva vagy gázolva csúszott át Radziwiłł hadainak jobbszárnya mellett, ahol az a partot érintette. Néhány hasig a sárba ragadt ló mutatta a helyet, ahol kijutottak a jobb partra.

A további nyomokból könnyű volt megállapítani, hogy lóhalálában igyekeztek tovább Kiejdany felé. Ebből a hetman mindjárt kitalálta, hogy Wołodyjowski Podlasiébe akar eljutni Horotkiewiczhez és Jakub Kmicichez.

De vajon Kiejdany alá eljutva, nem kísérti-e meg a gonosz, hogy a várost felgyújtsa, vagy a várat kifossza?

Rettenetes félelem szorította össze a herceg szívét. Készpénzének és értékeinek nagy része Kiejdanyban volt. Igaz, hogy Kmicicnek biztosítania kellett a gyalogcsapatokkal, de ha nem tette meg, akkor a meg nem erősített vár könnyen válhat a vakmerő ezredeskapitány martalékává. Mert abban Radziwiłł nem kételkedett, hogy Wołodyjowskinak van bátorsága magát a kiejdanyi rezidenciát is megtámadni. Ideje is lehetett rá, mert ha kora éjszaka siklott ki, az üldözőket legalább hatórányira hagyta maga mögött.

Mindenesetre lélekszakadva kellett sietni Kiejdany védelmére. A herceg a gyalogcsapatokat otthagyva, az egész lovassággal útnak indult.

Kiejdanyba érkezve Kmicicet nem találta ott, ellenben mindent rendben és békességben talált, s az ifjú ezredesről lelkében táplált jó véleménye kétszeresére növekedett, amikor megpillantotta a sáncokat és az azokra kivontatott tábori ágyúkat. Még aznap este meg is szemlélte Ganchof társaságában, aztán így szólt hozzá:

- Önnön fejétől, parancsom nélkül mívelte ezt, s olyan jól felhányatta, hogy még álgyúk ellenében is sokáig lehetne itt védekezni. Ha ez az ember fiatalon ki nem töri a nyakát, akkor sokra viheti.

Volt egy másik férfiú is, akinek említésére a hetman nem bírt elnyomni bizonyos csodálkozást, ez a csodálat azonban vad dühvel elegyedett, mert e lovag Michał Wołodyjowski volt.

- Hamarosan végeznék a lázadással - mondta a herceg Ganchofnak -, ha két ilyen szolgám volna... Kmicic netán még gyorsabb mozgású, de nincs meg az a tapasztalata, aztán meg az a másik Jeremi iskoláját járta a Dnyeperen túl.

- Hercegi nagyságod nem kívánja, hogy üldözzük? - kérdezte Ganchof.

A herceg ránézett, s nyomatékkal mondta:

- Téged megver, előlem pedig elfut.

Kis idő múlva azonban összeráncolta homlokát, s így szólt:

- Itt most minden csendes, de hamarosan indulnunk kell Podlasiéba, hogy az ottaniakkal végezzünk.

- Nagyságos herceg úr, hacsak kihúzzuk a lábunkat innen, itt mindenki fegyvert ragad a svédek ellen.

- Ki az a mindenki?

- A nemesség meg a parasztnép. De ugyanakkor a svédekkel be nem érvén, azonnal a protestánsokra vetik magukat, mert a mi hittestvéreinket okolják ezért a háborúért, mondván, hogy mi álltunk át az ellenséghez, sőt mi hoztuk is be az országba.

- Nekem Bogusław öcsémre van gondom. Nem tudom, megbirkózik-e ott Podlasién a konföderáltakkal.

- Arról van szó, hogy Litvániát a magunk és a svéd király iránti engedelmességben megtartsuk.

A herceg a szobában le s fel járva beszélt tovább:

- Ha Horotkiewiczet meg Jakub Kmicicet valahogyan kézre tudnánk keríteni!... Megrohanják és kirabolják ottani birtokaimat, s úgy elpusztítják, hogy kő kövön nem marad.

- Hacsak Pontus generális úrral szót nem értünk, hogy amíg mi Podlasiében vagyunk, minél több csapatot küldjön ide.

- Pontusszal... soha! - felelte Radziwiłł, s vérhullám szökött a fejébe. - Ha valakivel, hát magával a királlyal. Minek álljak szóba egy cseléddel, ha az urával is beszélhetek? Ha a király parancsolná meg Pontusnak, hogy vagy kétezer lovast küldjön a kezem alá, az más... De Pontustól nem kérem. Valakit el kellene küldeni a királyhoz, ideje, hogy vele kezdjünk egyezkedni.

Ganchof sovány arcát halvány pír lepte be, s szemében megcsillant a mohó vágy lángja.

- Ha hercegi nagyságod úgy akarná...

- Te elmennél, tudom, de hogy oda is érnél-e, az más dolog. Kegyelmed német, s idegen embernek veszedelmes dolog a háborgó ország belsejébe hatolni. Ki a tudója, hol lehet a király saját személyében, és hol lesz két hét vagy egy hónap múlva? Be kell járni az egész országot... egyébként pedig... nem, nem lehet!... Kegyelmed nem mehet, mert oda sajátunkat, mégpedig előkető embert kell küldenünk, hadd lássa őfelsége, hogy nem az egész nemesség hagyott el.

- Egy tapasztalatlan ember sokat árthat - jegyezte meg Ganchof bátortalanul.

- Ott a követnek nem lészen egyéb dolga, mint hogy leveleimet átadja, és a választ elhozza, azt pedig akárki meg tudja magyarázni, hogy a klewanyi eset nem az én parancsomra történt.

Ganchof nem felelt.

A herceg ismét nyugtalan léptekkel kezdte méregetni a szobát, s homlokán látszott, mennyire tusakodik magában. S valóban, mióta a svédekkel megegyezett, egyetlen nyugodt pillanata sem volt. Rágta a gőg, furdalta a lelkiismeret, emésztette az ország és a katonaság váratlan ellenállása; megrémítette a jövendő bizonytalansága s a pusztulás fenyegető réme. Vergődött, hánykolódott, éjszakáit álmatlanul töltötte, egészsége is megrendült. Szeme beesett, hajdan piros arca most kékessé vált, s bajuszában és üstökében szinte óráról órára szaporodtak az ezüstös szálak. Egyszóval, kínszenvedés volt az élete, s roskadozott a tehertől.

Ganchof tekintetével követte a szobában szakadatlanul fel s alá járkáló herceget, s abban reménykedett, hogy hátha meggondolja még, s őt küldi el.

De a herceg hirtelen megállt, s öklével a homlokára ütött.

- Két zászlóalj azonnal üljön lóra! Magam vezetem.

Ganchof csodálkozva nézett rá.

- Expedíció? kérdezte önkéntelenül.

- Indulj! - kiáltotta a herceg. - Adja Isten, hogy késő ne legyen.