Tizenegyedik fejezet

A podlasiei vajdaság határán, a łukowi földeken fekvő Burzec községben, mely akkor a Skrzetuskiak birtoka volt, a kastély és a tó közötti gyümölcsösben egy öregember ült a padon, lábánál pedig két fiúcska játszadozott; az egyik öt-, a másik négyesztendős, mindketten bogárfeketék, akar a cigánygyerekek, napsütötte arcuk pirospozsgás. Az idős férfiú is szívósnak látszott még, akár egy bölény. Kora nem hajlította még meg széles vállát, s szeméből, illetőleg fél szeméből, mert a másikat hályog borította, egészség és jókedv sugárzott; szakálla fehér volt, de arckifejezése erőteljes, arca pedig piros, homlokát széles sebhely díszítette, amelyen át kilátszott koponyacsontja.

A két fiúcska belekapaszkodott csizmája két fülébe, s ellentétes irányban húzták, ő pedig a napfényben úszó tavat nézte, amelyben sűrűn fel-felszökkentek a halak, megtörve a víz sima tükrét.

- Táncolnak a halak - dörmögte magában. - Ne féljetek, fogtok jobban is táncolni, ha leeresztik a vizet, vagy ha a szakácsné késsel vakargat.

Azután a fiúkhoz fordult:

- Elmenjetek a csizmámtól, ebadták, mert ha valamelyitek letépi a fülét, én is letépem az övét. Micsoda tolakodó, piaci legyek! Menjetek a gyepre bukfencezni, s nekem hagyjatok békét! Longineket nem csodálom, mert ő még kicsi, de neked, Jaremka, már megjöhetett volna az eszed. Ha megkapom valamelyik betyárt, bedobom a tóba!

De az öreget nyilván nagyon megnyergelhették már a fiúcskák, mert egyikük sem ijedt meg a fenyegetéstől, ellenben Jaremka, az idősebb, még jobban ráncigálta csizmája fülét, s lábával topogva ismételgette:

- Nagyapó, legyen Bohun, és rabolja el Longineket!

- Elmégy innen, te kullancs, hányszor mondjam meg, ebadta bikfice!

- Nagyapó, legyen Bohun!

- Majd adok én neked Bohunt, megállj csak, azonnal hívom anyádat!

Jaremka odapillantott a ház kertre nyíló ajtajára, de mivel az be volt zárva, s anyját sehol sem látta, száját előrecsücsörítve, harmadszor is megismételte:

- Nagyapó, legyen Bohun!

- Agyonkínoznak engem ezek a taknyosok, nem lehet másképpen!... Nem bánom, leszek hát Bohun, de csak egyetlenegyszer. Isten csapása! De meglásd, hogy többet ne gyötörj!

Azzal egyet nyögött, felkelt a padról, hirtelen felkapta a csöpp Longineket, s vad kiáltásokkal rohant vele a tó felé.

Longineknek azonban hős védelmezője akadt Jaremka személyében, aki ez alkalommal nem Jaremka volt, hanem Michał Wołodyjowski dragonyos kapitány uram szerepét játszotta.

Michał uram tehát egy hársfavesszővel felfegyverkezve, mely szükség esetén a kardot helyettesítette, nagy buzgalommal a pocakos Bohun után vetette magát, hamarosan utol is érte, s irgalmatlanul kaszabolta a lábát.

Longinek a mama szerepét játszva ordított, Bohun meg Jaremka-Wołodyjowski is ordított; de végül is a bátorság győzött, s Bohun, áldozatát elengedve, menekült vissza a hársfához, s végre a padot elérve, rettenetes szuszogással rogyott le rá, s úgy lihegte:

- Hah, a gézengúzok!... Isten csodája, ha meg nem fulladok...

De még nem volt vége kínszenvedésének, mert egy kis idő múlva megint eléje állt Jaremka, kipirult arccal, zilált üstökkel, táguló orrlikakkal, akár egy hetyke vércsefióka, s még erélyesebben kezdte kérlelni:

- Nagyapó, legyen Bohun!

Hosszas könyörgés után, s miután mind a két fiúcska ünnepélyesen megígérte, hogy ez már igazán az utolsó lesz, a dolog a legnagyobb pontossággal megismétlődött, azután mind a hárman a padra ültek, s Jaremka megint csak erősködni kezdett:

- Nagyapó, mondja meg, ki volt a legvitézebb!

- Te voltál, te! - felelte az öreg.

- S ha megnövök, lovag leszek?

- Persze hogy az leszel, mert jó lovagi vér folyik benned. Adja Isten, hogy apádhoz hasonló légy, mert bátor is lennél, meg nem is ilyen erőszakos... érted?

- Tessék megmondani, hányat ölt meg édesapám?

- Elmondtam már százszor! Hamarabb megszámlálnátok e hárs leveleit, hogysem azt a sok ellenséget, akiket apátokkal ketten elpusztítottunk. Ha annyi hajszál volna a fejemen, amennyit magam leterítettem, a łukówi borbélyok mind meggazdagodnának csak az üstököm körülberetválásán. Gazember vagyok, ha hazu...

Itt Zagłoba uram - mert ő volt - eszébe vette, hogy a kisfiúk előtt sem fogadkozni, sem káromkodnia nem illik, tehát, bár egyéb hallgatóság híján a gyermekeknek is szeretett hajdani hőstetteiről beszélni, ezúttal elhallgatott, annyival is inkább, mert a halak kettőzött erővel kezdtek szökdécselni a tóban.

- Meg kell mondani a kertészfiúnak, hogy éjszakára állítsa fel a halászkasokat, mert rengeteg derék halacska szökdécsel egészen a part mellett.

Ekkor kinyílt a ház kerti ajtaja, s kilépett rajta egy nő, szép volt, mint a delelő nap, magas, jól megtermett, fekete hajú, arcán sötét pír, szeme akár a bársony. A harmadik fiúcska, talán hároméves lehetett, fekete volt, akár egy achátgolyó, anyja szoknyájába kapaszkodott, az asszony pedig kezét szeme fölé tartva nézelődött a hársfa felé.

E hölgy Helena Skrzetuska asszony, családi nevén Bułyh-Kurcewiczówna knyázleány.

Mikor megpillantotta Zagłoba uramat Longinekkel és Jaremkával a hársfa alatt, néhány lépést tett a vízzel telt árok felé, s odakiáltotta:

- Gyertek csak, fiúk! Biztosan zavarjátok ott nagyapót!

- Dehogy zavarnak! Nagyon rendesen viselkednek - felelte Zagłoba uram.

A fiúk anyjukhoz rohantak, az pedig megkérdezte:

- Mit innék, apámuram, máma: ürmöst avagy mézbort?

- Ebédre disznópecsenye volt, s ehhez a mézbor jobban illik.

- Menten küldöm, csak aztán a szabadban el ne szundítson apámuram, mert az biztos nátha.

- Meleg van ma, s a szél sem fúj. Jan hol lehet, kislányom?

- A csűrök felé ment.

Skrzetuska asszony Zagłoba uramat apjaurának, az pedig őt kislányának nevezte, noha egyáltalán nem voltak rokonok. Az asszony családja a Dnyeperen túl lakott, a Wiśniowieckiek régi birodalmában, ami pedig Zagłoba uramat illeti, csak az Isten tudja, hova való volt, mert ő maga is különféleképpen beszélte. De mikor Skrzetuska asszony még leány volt, Zagłoba uram igen nagy szolgálatokat tett neki, rettenetes veszedelmektől mentvén meg őt, így aztán az asszony is meg férje is apjukként tisztelték, de az egész vidéken mindenki igen nagy tiszteletben tartotta nemcsak éles eszéért, hanem rendkívüli bátorságáért is, amelynek a különböző hadjáratokban, de különösen a kozák háborúban számos bizonyságát adta.

Nagy becsületes híre-neve volt az egész Köztársaságban - maga a király is szerelmese volt elbeszéléseinek és értelmének, s általában többet beszéltek róla, mint akár Skrzetuski uramról, holott ez, annak idején az ostromolt Zbarażból kiosonván, az egész kozák hadon áttörte magát.

A szolgalegény Skrzetuska asszony távozása után hamarosan vitte már a hársfa alá a kisded csutorát és kupát. Zagłoba uram töltött, aztán behunyt szemmel buzgón kóstolgatta az italt.

- Tudta az Úristen, miért teremtette a méheket! - dörmögte bajusza alatt.

Lassan iddogált, s mélyen lélegezve nézegette a tavat meg azon túl a túlsó parton, amíg a szem ellát, feketén és kékesen húzódó fenyőerdőket. Délután két óra volt, s az égen egyetlen felhőcske sem úszott. A hársfavirág nesztelenül hullott a földre, a fa levelei között pedig a méhek egész zenekara hangversenyezett, de csakhamar letelepedtek a kupa szélére is, s bolyhos lábukkal seperték onnan lefelé az édes nedűt.

A nagy tó partján a ködbe borult távoli nádasokból olykor csapatostul röppentek fel a vadkacsák vagy vadludak, s mint megannyi apró fekete kereszt úsztak tova a kék űrben, néha egy-egy lánc daru feketéllett magasan az égbolton, hangosan krúgatva. Egyébként körös-körül minden csendes, nyugodt, napsütéses és vidám volt, amint augusztus első napjaiban lenni szokott, mikor a gabona már megérett, s a nap szinte arannyal hinti be a földet.

Az öregember tekintete hol az ég felé emelkedett a madárseregek röptét követve, hol ismét a távolba merült, de amilyen mértékben fogyott a csutorából a mézbor, ő is egyre álmosabb lett, s szemhéja is mindjobban elnehezedett, a méhek pedig különböző hangnemekben zengték dalukat, mintha csak szándékosan szolgáltatnának kíséretet az ebéd utáni szendergéshez.

- Igen, igen, jó időt adott az Úr aratásra - mormogta Zagłoba uram. - A szénát szerencsésen begyűjtöttük, s az aratás is egykettőre meglesz... Igen, igen...

Behunyta szemét, majd még egy pillanatra kinyitotta, s még elmotyogta: “Kifárasztottak ezek a gézengúzok...” - s már aludt is.

Elég sokáig aludt, de bizonyos idő múlva felébresztette a hűvösebb levegő enyhe fuvallata meg a hársfa felé gyorsan közeledő két férfi beszélgetésének és lépteinek zaja. Az egyik Jan Skrzetuski volt, a híres zbarażi hős, aki egy hónapja, hogy hazakerült Ukrajnából a hetmanoktól, s most itthon gyógyította makacs váltólázát; a másikat Zagłoba uram nem ismerte, ámbár növésre, alakra, sőt arcvonásokra is nagyon hasonlított Janhoz.

- Hadd mutatom be apámuramnak rokonomat, a skrzetuszewi Stanisław Skrzetuski kaliszi kapitányt.

- Kegyelmed annyira hasonlatos Janhoz - jegyezte meg Zagłoba uram hunyorgatva s az álom maradékát hessegetve el szeméről -, hogyha valahol megláttam volna, menten rámondtam volna: “Skrzetuski!” Hej, micsoda kedves vendég a háznál!

- Kedves dolog megismernem kegyelmedet, annyival is inkább, mert nevét már jól ismerem, hiszen azt az egész Köztársaság lovagvilága nagy tisztelettel emlegeti, s példaképpen állítja mások elé.

- Szerénység ne essék, az ember megtette, amit tehetett, amíg erőt érzett csontjaiban. Még most is szívesen kóstolnék némi háborút, mert hát consuetudo altera natura.^[67] De mi gond emészti kegyelmeteket, hogy Jannak még orcája is elsápadt?

- Stanisław gonosz híreket hozott - felelte Jan. - A svédek betörtek Wielkopolskába, s már egészen el is foglalták.

Zagłoba uram úgy ugrott fel a padról, mintha negyven évet fiatalodott volna, tágra nyitotta szemét, aztán önkéntelenül oldalához kapkodott, mintegy kardját keresve.

- Hogyan? - kérdezte. - Hogyan? Az egészet elfoglalták?

- Mert a poznani vajda meg a többiek Ujściénél az ellenség kezébe adták - felelte Stanisław Skrzetuski.

- Szent Isten!... Mit beszél kegyelmed?!... Megadták magukat?!

- Nemcsak megadták magukat, de egyezséget írtak alá, amelyben megtagadták a királyt és a Köztársaságot... Attól kezdve az már nem Lengyelország, hanem Svédország.

- Az Isten szerelmére!... A megfeszített Jézus sebeire... Ez már alighanem a világ vége!... Mit hallanak füleim?... Még tegnap beszéltünk Jannal erről a veszedelemről, mert úgy hírlett, hogy jönnek, de mi bizonyosak voltunk felőle, hogy szóbeszéd marad az egész, vagy legfeljebb annyi, hogy Jan Kazimierz király urunk lemond a svéd királyi címről.

- Ehelyett azonban azzal kezdődött, hogy egy tartományunk elveszett, s Isten a tudója, mivel végződik.

- Hagyja el kegyelmed, mert megüt a guta... Hogyan?... S kegyelmed is ott volt Ujsćiénél?... S tulajdon szemeddel láttad e dolgokat?!... Hiszen ez a leggaládabb hazaárulás, amilyent a történelem nem ismer!

- Ott voltam és láttam, s hogy árulás volt-e, azt kegyelmed maga ítélje meg, ha mindent végighallgattál. Ott táboroztunk Ujsćie alatt, a nemesi felkelés meg a nemesi hadak, együttesen mintegy tizenötezer ember, s elfoglaltuk a Noteć parti sávját ab incursione hostili.^[68]Igaz, hogy a katonaság kevés volt, s kegyelmed, mint tapasztalt katona, a legjobban tudja, vajon a nemesi felkelés pótolhatja-e azt, különösen a wielkopolskai, amely nagyon is elszokott a hadakozástól. Mindazonáltal, ha akadt volna vezér, ősi módon háborgatni lehetett volna az ellenséget, s legalább addig feltartani, amíg a Köztársaság valamelyes segítséget ki nem módolt volna. De alig jelent meg Wittemberg, nyomban megkezdődött az alkudozás, mielőtt egy csepp vér folyt volna. Aztán jött Radziejowski, s rábeszéléssel elérte, amit mondtam, vagyis a szerencsétlenséget és gyalázatot, amelyhez hasonlóra eddigelé nem volt példa.

- Hogyan? Hát senki sem állt ellent?... Senki sem protestált? Senki sem vetette szemükre ama selymáknak, hogy árulók?... Mindenki belegyezett a haza és a király elárulásába?

- Pusztul az erény s vele együtt a Köztársaság, mert csaknem mindnyájan beleegyeztek... Én, a két Skoraszewski, Ciświcki meg Kłodziński mindent megtettünk, hogy a nemességben felkeltsük az ellenállás szellemét. Władisław Skoraszewski uram csepp híja, hogy eszét nem vesztette, jártuk mi a tábort, járásról járásra, s Isten a tanúm, nem volt olyan könyörgő szó, amit fel nem használtunk volna. De hát mit használhatott ez, mikor a többség szívesebben ment a kanállal a Wittemberg által ígért lakomára, hogynem karddal a csatába. A jobb erkölcsűek, ezt látva, széjjelszéledtek mindenfelé, ki hazament, ki meg Varsóba. Skoraszewski uraimék Varsóba mentek, s ők viszik meg az első hírt a királynak, én pedig - feleségem és gyermekem nem lévén - idejöttem bátyámhoz, mert úgy vélem, bizonnyal együtt indulunk az ellenség ellen. Jó szerencse, hogy itthon találtam kegyelmeteket!

- Kegyelmed tehát egyenesen Ujsćiéből jött?

- Úgy van. Útközben csak éppen annyit pihentem, amennyire a lovaknak szükségük volt, de egy még így is kidőlt a fáradtságtól. A svédeknek már Poznańban kell lenniük, s onnan már gyorsan elárasztják az egész országot.

Mindnyájan elhallgattak. Jan kezét térdére támasztva s szemét a földre szegezve ült, s komoran elgondolkozott, Stanisław nagyokat sóhajtott, Zagłoba uram pedig réveteg szemével hol az egyiket, hol a másikat nézte.

- Rossz jelek ezek - szólalt meg végül Jan komoran. - Régebben tíz győzelemre jutott egy vereség, s vitézségünkkel bámulatba ejtettük a világot. Ma egymást követik nemcsak a vereségek, hanem az árulások is, s nemcsak egy-egy emberé, hanem egész tartományoké. Isten irgalmazzon szegény hazánknak!

- Istenem - fakadt ki Zagłoba, sok mindent láttam, hallottam én a világon, meg sok mindent megértek, de ezt még most sem bírom elhinni...

- Hogy véled, Jan, mit tegyünk? - kérdezte Stanisław.

- Az bizonyos, hogy itthon meg nem ülök, ámbár még mindig ráz a hideg. Az asszonyt meg a gyerekeket biztos helyre kell vinni. Stabrowski uram királyi vadászmester a białowieżai erdőségekben, ő rokonom, s Białowieżában lakik. Ha az egész Köztársaság az ellenség kezébe esnék is, oda el nem találnak. Már holnap odaküldöm feleségemet és a gyerekeket.

- S ez nem is lesz fölös elővigyázat - felelte Stanisław -, mert noha Wielkopolska messze esik ide, ki tudja, a tűz rövidesen erre a vidékre is el nem harapózik-e?

- Tudtára kell adni a nemességnek, hogy gyülekezzenek és gondoskodjanak a védekezésről, mert itt még senki sem tud semmit.

Aztán Zagłoba uramhoz fordult:

- S kegyelmed, apámuram, velünk tart-e, avagy inkább Helenát akarja elkísérni?

- Hogy elmegyek-e? - felelte Zagłoba uram. Én? Hacsak a lábam a földbe nem gyökerezik, de még akkor is megkérnék valakit, hogy tépjen ki onnan. Olyan étvágyam támadt megint egy kis svéd húsra, akár a farkasnak a bárányra! Hej, a selymák, a plundrások, a harisnyások!... A bolhák megmászták a lábuk szárát, s az viszket nekik, azért nem bírnak otthon megülni, hanem más országába másznak... Ismerem én az ebadtákat, hiszen még Koniecpolski uram alatt hadakoztam ellenük, s ha tudni akarják kegyelmetek, ki ejtette rabul Gusztáv Adolfot, hát csak kérdezzétek meg boldogult Koniecpolski uramat. Egyebet nem szólok! Ismerem én őkelméket, de ők is engem... Nem lehet másképpen, csak hogy a selymák megszagolták, hogy Zagłoba megvénült. Igen? No, várjatok, találkoztok még vele!... Uram! Mindenható Isten, miért romboltad le e szerencsétlen Köztársaság kerítését, hogy a szomszédból minden disznó idemászhat, s három legszebb tartományát máris összeturkálták! Íme, ez az! De hát ki az oka, ha nem az árulók? A dögvész nem tudta, kit vigyen el, elvitte a tisztes embereket, az árulókat pedig itt hagyta. Adj, Uram Isten, még egy dögvészt a poznani meg a kaliszi vajda urakra, de leginkább Radziejowskira, egész családjával egyben. S ha a pokol polgárait még jobban meg akarod sokasítani, küldjed oda mindazokat is, akik Ujściében ama kapitulációt aláírták. Megvénült Zagłoba? Meg? No, majd elválik! Jan, tanácskozzunk szaporán, mitévők legyünk, mert én már igen szeretnék nyeregben ülni!

- Igaz, tanácskoznunk kell, hova menjünk. Ukrajnába, a hetmanokhoz nehéz eljutni, mert az ellenség elvágta őket a Köztársaságtól, úgyhogy csak a Krím felé szabad az útjuk. Jó szerencse, hogy a tatárok most a mi pártunkon állnak. Az én fejem szerint most Varsóba kell mennünk a királyhoz, hogy szerelmetes urunkat védelmezzük!

- Bárcsak futná az időből - felelte Stanisław. - Király őfelsége most bizonnyal nagy sietve szedi össze a zászlóaljakat, s mielőtt odaérünk, el is indul az ellenségre, sőt talán már meg is ütközik vele.

- Az bizony meglehet.

- Akkor hát indulunk Varsó felé, csak minél gyorsabban - mondta Zagłoba. - Hallgassák csak kegyelmetek... Igaz, hogy a mi nevünk ijedelmes az ellenség fülének, de hármasban nem sokat tehetünk, én hát amondó vagyok: kiáltsuk egybe a nemességet önként való kiállásra, amennyit csak lehet, hogy legalább egy kisded zászlóaljat vigyünk király urunknak! Könnyen rábírjuk őkelméket, mert ha a fűzfakoszorút meghozzák, amúgy is menniük kell a nemesi felkelésre, így hát nekik egykutya - s megmondjuk, hogy aki a fűzfakoszorút be nem várván, önként kiáll, kedves dolgot cselekszik urunk színe előtt. Nagyobb erővel nagyobb dolgot mívelhetünk, s ott is tárt karokkal fogadnak.

- Ne csodálkozzék kegyelmed azon, amit mondandó vagyok, de annak utána, amit én láttam, úgy megutáltam a nemesi felkelést, hogy százszor inkább egyedül megyek, hogysem háborút nem kóstolt tömeggel.

- Akkor kegyelmed nem ismeri az itteni nemességet. Itt ugyan egyetlen embert nem találsz, aki háborút ne járt volna. Ez mind tapasztalt, jó katona.

- Az hát más.

- Hogy is lehetne másképpen? De megálljunk csak. Jan már tudja, hogyha egyszer elkezdek gondolkozni, akkor a jó tanácsnak nem leszünk híjával. Ezért voltam bizalmasa Jeremi hercegnek, a rutén vajdának. Jan bizonyíthatja, hányszor követte tanácsomat a világ e legjelesebb hadvezére, s mindig jól járt vele.

- Mondja már, apámuram, amit kíván, mert kár az időért - jegyezte meg Jan.

- Mit is akartam mondani? Ezt la: nem az védelmezi a hazát meg a királyt, aki a király köntöse szárnyába kapaszkodik, hanem aki az ellenséget veri, márpedig az ellenséget az veri a legjobban, aki nagy hadvezér pálcája alatt szolgál. Minek mennénk mi a bizonytalanra Varsóba, mikor a király őfelsége talán már el is indult Krakkóba, Lwówba vagy Litvánia felé? Én azt tanácsolom kegyelmeteknek, hogy mit sem késlekedvén, induljunk a litván nagyhetman, Janusz Radziwiłł herceg zászlaja alá. Derék nagyúr ő és jeles hadvezér. S ámbár azt mondják, igen gőgös, a svédek előtt bizonnyal meg nem hódol. Ő legalább igazi vezér és hetman, mint annak a rendi. Igaz, hogy szűken leszünk ott, mert két ellenség felé megyen a hadakozás, de legalább találkozunk Michał Wołodyjowski urammal, aki a litván komputban szolgál, s megint együvé kerülünk, mint régen. Ha nem jó e tanács, az első svéd fűzzön rabszíjra.

- Ki tudja? Ki tudja? - felelte Jan élénken. - Netán valóban ez lesz a legjobb.

- S útközben még Halszkát meg a gyerekeket is elkísérhetjük mert nekünk is a rengetegen át visz az utunk...

- És rendes hadban, nem pedig nemesi felkelőkkel szolgálunk tette hozzá Stanisław.

- És harcolunk, nem pedig gyűlésezünk meg a falvakban pusztítjuk a tyúkokat meg a túrót.

- Látom már, kegyelmed nemcsak a hadban, hanem a tanácsban is elöl járhat - jegyezte meg Stanisław uram.

- Micsoda? He?

- Valóban, valóban! - helyeselte Jan is. - Ez a legjobb tanács. Együtt leszünk Michałlal, mint hajdan. Megismered, Stanisław, a Köztársaság legjelesebb vitézét s nekem szívbéli jó barátomat, igaz testvéremet. Gyerünk most Halszkához, mondjuk meg neki, hogy ő is készülődjék az útra.

- De vajon tud-e már a háborúról? - kérdezte Zagłoba uram.

- Hogyne, hogyne, Stanisław az előbb őelőtte beszélte el e dolgot. Sűrű könnyeket hullat szegényke... De mikor azt mondtam mennünk kell, mindjárt azt felelte: “Menj!”

- Én már holnap indulnék! - kiáltotta Zagłoba.

- El is indulunk holnap, mégpedig hajnalban - felelte Jan. - Te Stanisław, bizonnyal fatigatus^[69] vagy az utazástól, de hát holnapig valamennyire kipihenheted magad. Én már ma előreküldöm a lovakat biztos emberekkel Białába, Łosicébe, Drohiczynba és Bielskbe, hogy mindenütt pihent előfogataink legyenek. Bielsken túl meg már közel az erdő. A szekerek az éléssel ugyancsak ma indulnak! Kár bizony e kedves zugból kilódulni a nagyvilágba, de hát Isten akarata! Csak az vigasztal, hogy az asszony meg a gyerekek felől biztos lehetek, mert a rengeteg a világ legjobb erőssége. Gyertek kegyelmetek a házba, ideje az utazás után nézni.

S bementek.

Stanisław uram, igen el lévén törődve, amint evett, ivott valamit, nyomban aludni tért, Jan meg Zagłoba pedig az úti készülődéshez fogtak. S minekutána Jan uramnál fölöttébb nagy volt a rend, a szekerek és az emberek még az este elindultak éjjeli utazásra, másnap hajnalban pedig utánuk indult a hintó, amelyben Helena asszony ült a gyerekekkel és egy idős szegény rokon leányasszonnyal. Stanisław és Jan öt legénnyel a hintó mellett lovagoltak. Gyorsan haladt a menet, mert a városokban pihent lovak várták őket.

Így haladva s még éjjelente sem pihenve, ötödnapra Bielskbe értek, a hatodikon Hojnów felől már behatoltak a rengetegbe.

Egyszerre körülvette őket a rengeteg fenyves homálya. Ez az erdőség akkoriban tíz-egynéhány négyzetmérföldnyi területet foglalt el, s egyfelől végeláthatatlan sávban húzódva, a Zielonka és rogówi őserdő, másfelől pedig a porosz fenyvesek határolták.

Semmiféle ellenség lába nem tapodta e sötét mélységeket, ahol az ember eltévedvén, addig bolyonghatott körbe-körbe, amíg vagy kimerülten össze nem roskadt, vagy a ragadozók zsákmányává nem vált. Éjszakánként bölénybőgés hallatszott itt, medvék ordításával, farkasok meg hiúzok üvöltésével együtt, bizonytalan utak vezettek sűrű bozótokon vagy tisztásokon át, szakadékok, omladványok és mocsarak meg félelmetes rejtett tavak mellett a szénégetők, kátrányfőzők és vadhajtók elszórt falvainak viskóihoz, melynek lakói néha egész életükön át nem mozdultak ki az őserdőből. Csak Białowieżába vezet egy szélesebb út, amelyet Száraz Útnak neveznek, s amelyen a királyok jártak vadászni. Skrzetuskiék is erre vették útjukat Bielsk és a Hojnów felől.

Stabrowski uram, a királyi vadászmester, e magának való agglegény, aki örökösen az erdő mélyén élt, akár a bölény - tárt karokkal fogadta őket, a gyermekeket pedig majdhogy halálra nem csókolta. Életét csupa hajtó között töltötte, nemesi arcot legfeljebb akkor látott, amikor az udvar vadászatra idegyűlt.

Ő igazgatta az egész vadászgazdaságot meg az erdőség valamennyi kátrányfőzőjét. Fölöttébb megdöbbentette a háború híre, melyet csak most hallott Skrzetuski uramtól.

Gyakran megtörtént, hogy a Köztársaságban háború dúlt, vagy a király halt meg, de a rengetegbe még ennek a híre sem jutott el, legfeljebb akkor, ha a vadászmester úr meghozta, mikor a litvániai kincstartó úrtól tért vissza, akinek esztendőnként számadással tartozott az erdei gazdálkodásról.

- Unalmas lesz itt, bizony unalmas - mondta Stabrowski uram Helenának -, de biztonságos is, mint talán sehol a világon. Semmiféle ellenség át nem törhet e falakon, de ha megtenné is, a hajtók minden emberét azon módon lelövöldöznék. Könnyebb az egész Köztársaságot meghódítani - amit ne adjon az Isten -, mint ezt a rengeteget. Húsz esztendeje élek itt, de vannak helyek, amelyeket én sem ismerek, mert emberi láb oda nem juthat, csak az erdei vad lakja, meg netán a tisztátalan lelkeknek is vagynak ott zugaik, ahova a templomi harangok szavai elől menekülnek. De mi istenesen élünk, mert a faluban van kápolna, s oda a bielski pap évente egyszer kijön. Úgy élhettek itt, akár a mennyországban, hacsak az unalom terhes nem lesz. Ellenben tüzelőnek nem lesztek szűkiben.

Jan uramnak örült a lelke, hogy felesége számára ilyen menedéket talált, de Stabrowski uram őt magát mindhiába próbálta nagy vendégszeretettel marasztalni.

A lovagok tehát csak megháltak, s hajnalban útnak indultak az erdőségen át. A vadászmester úr rendelt melléjük vezetőket, akik az erdei útvesztőkön átsegítették őket.

Tizenkettedik fejezet

Amikor Jan Skrzetuski, rokonával és Zagłoba urammal együtt, fárasztó utazás után az erdőségből Upitába érkezett, Michał Wołodyjowski uram majd eszét vesztette örömében, mert már régen nem hallott róluk, Janról pedig úgy vélte, Ukrajnában van a hetmanoknál, a királyi zászlóaljjal, melynek kapitánya volt.

Egyiket a másik után sorban karjába is zárta, s jól megölelgette, aztán újra kezdte, meg a kezét dörzsölte, mikor pedig megmondták, hogy Radziwiłł alatt kívánnak szolgálni, még jobban megörült a gondolatra, hogy sokáig nem válnak el egymástól.

- Hála Istennek, hogy megint együtt vagyunk, régi zbarażiak - mondta. - Az embernek a háborúhoz is mindjárt nagyobb a kedve, ha jó barátokat tud maga mellett.

- Ez az én ötletem volt - dicsekedett Zagłoba uram -, mert ők a királyhoz igyekeztek volna... De én megmondtam: miért ne emlegetnénk fel Michał urammal együtt a régi jó időket? Ha az Isten úgy megsegít, ahogyan a kozákok és a tatárok ellen megsegített, akkor hamarosan nem egy svéd nyomja majd a lelkiismeretünket.

- Az Isten sugalmazta kegyelmednek e gondolatot - lelkesedett Michał uram.

- Én csak azt csodálom - jegyezte meg Jan -, hogy már tudtatok a háborúról meg Ujsćiéről. Stanisław lóhalálában rohant hozzám, s mi is így vágtattunk ide, hogy azt hittem, elsők leszünk e rossz hírrel.

- Alighanem a zsidók hozták a hírt - vélte Zagłoba uram -, mert mindent azok tudnak meg leghamarabb, s olyan correspondentia^[70] vagyon közöttük, hogyha valamelyikük reggel Wielkopolskában eltüsszenti magát, este már Żmudźban és Ukrajnában kívánják egészségére.

- Nem tudom én, hogymint történt, de már két napja tudjuk - felelte Michał uram -, s rettenetes itt a consternatio^[71]... Az első napon még nem nagyon hittük, de másnap már nem volt kétség hozzá... De még többet is mondok: a háború még ki sem tört, s már mintha a madarak is arról csiripeltek volna, mert egyszerre minden ok nélkül arról beszélt mindenki. A mi hercegvajdánk is várhatta, s már mások előtt tudnia kellett róla, mert úgy tekergett, akár a légy a forró vízben, s az utóbbi napokban meg is érkezett Kiejdanyba. Már két hónapja folyt a verbunk az ő parancsára. Verbuváltam én is meg Stankiewicz is, meg egy bizonyos Kmicic, orszai zászlós is, aki - úgy mondják - immár kész zászlóaljjal ment Kiejdanyba. Ő volt a legserényebb mindnyájunk között...

- Michał, jól ismered te a vilnai hercegvajdát? - kérdezte Jan.

- Hogyne ismerném, mikor e mostani háborút az ő vezérlete alatt harcoltam végig.

- Mit tudsz a szándékai felől? Igaz úr ő?

- Igen jeles hadvezér. Ki tudja, Jeremi herceg halála után nem ő-e a legnagyobb a Köztársaságban... Igaz, legutóbb megverték, de hát hatezer harcosa volt nyolcvanezer ellen... A kincstartó úr meg a vitebski vajda úr rettentően elítélik ezért, mondván, hogy nagy gőgjében esett oly csekély erővel ama rettentő hatalomra, csak azért, hogy a diadalban ne kellessék velük osztoznia. Isten a tudója, hogyan volt... De vitézül harcolt, s önéletét sem kímélte... Én azonban, aki mindent láttam, csak azt mondom, lenne csak elég katonája meg pénze, egyetlen ellenséges harcos sem menekülne élve ebből az országból. Úgy vélem, most becsülettel nekilát a svédeknek, s nem is várjuk be őket itt, hanem Litvániába indulunk.

- Miből véled ezt?

- Két okból is: először abból, hogy a herceg a cybichówi csatában kissé kicsorbult reputációját ki akarja köszörülni, másodszor pedig, mert szerelmese a háborúnak.

- Úgy van - hagyta helyben Zagłoba -, ismerem én régóta, hiszen együtt jártuk az iskolát, s a leckéit is mindig én csináltam meg. Mindig szerette a háborút, s azért is szeretett inkább velem barátkozni, hogysem másokkal, mert én is mindig jobban kedveltem a lovat meg a dzsidát, mint a latint.

- Ez bizonnyal nem olyan, mint a poznani vajda, bizonnyal egészen más férfiú - jegyezte meg Stanisław Skrzetuski uram.

Wołodyjowski mindenről pontosan kifaggatta az Ujsćiében történtek felől, s az elbeszélést hallva a haját tépte. Mikor aztán Skrzetuski uram befejezte, így szólt:

- Igaza van kegyelmednek! A mi Radziwiłłünk ilyen dolgokra nem képes. Igaz, gőgös ő, akár az ördög, s azt hiszi, hogy a Radziwiłłeknél jelesebb nemzetség a világon sincsen! Igaz, nem bírja az ellenkezést - s a derék Gosiewski kincstartó uramra azért haragszik, mert nem akar úgy táncolni, ahogy a Radziwiłłek fütyülnek. Király őfelségére is orrol, hogy a litván nagyhetmani buzogányt nem adta meg neki elég gyorsan... Ez mind igaz, valamint az is, hogy szívesebben leledzik a becstelen kálvinista hibákban, hogysem megtérne az igaz hitre, a katolikusokat, ahogy tudja, nyomja, s az eretnekeknek templomokat épít... De mindezek ellenére esküszöm, hogy utolsó csepp gőgös vérét is inkább elhullatná, hogysem egy olyan kapitulációt aláírjon, mint az ujściei... Lesz részünk a háborúban elég, mert nem íródeák, hanem igazi katona a vezérünk.

- Ez kell nekem! - lelkesedett Zagłoba. - Semmi egyebet nem kívánunk. Opaliński uram íródeák, s menten ki is tetszett, mire alkalmatos... Ez a legaljasabb emberfajta! Az ilyen alig húzza ki a tollat a lúd püspökfalatjából, menten azt hiszi, hogy kanállal ette a tudományt... s az ilyen ebfia másokat tanít, de ha kardra kerül a sor - sehol sincsen. Ifjúkoromban magam is faragtam verseket, hogy a fehérnép szívét megnyerjem, s Kochanowski^[72] uramat bizonnyal nagy szégyenben hagytam volna az ő apró tréfáival, de aztán vitézi természetem kerekedett felül.

- Még azt is megmondom - szólt Wołodyjowski -, hogyha itt a nemesség megmozdul, nagy csomó ember összeverődik, csak pénz legyen elég, mert az a fő.

- Szent Isten, nekem nem kell nemesi felkelő! - kiáltotta Stanisław uram. - Jan meg Zagłoba uram ismerik már érzelmeimet, s kegyelmednek is megmondom, hogy inkább lennék szolgalegény egy királyi zászlóaljnál, hogysem az egész nemesi felkelés hetmanja.

- Vitéz nép az itteni és fölöttébb katonás - felelte Wołodyjowski uram. - Van erre példa az én csapatomban. El sem tudtam helyezni mindenkit, aki a zászló alá sietett, azok között pedig, akiket elfogadtam, nincsen csak egy is, aki már ne szolgált volna. Megmutatom kegyelmeteknek az én kisded zászlóaljamat, s már előre biztosítalak, hogyha tőlem nem hallottátok volna, magatoktól ugyan rá nem jönnétek, hogy ezek nem régi katonák. Mindegyiküket a tűzben edzették és kovácsolták, akár a patkót, a sorban pedig úgy állnak, akár a római triarii.^[73] Ezekkel nem lesz olyan könnyű dolguk a svédeknek, mint a wielkopolskaiakkal Ujsćie alatt.

- Reménylem, Isten még mindent jóra fordít - jegyezte meg Skrzetuski. - Azt mondják, a svédek derék legények, de azért a mi komputbeli hadainknak sosem tudtak helytállni. Mindenkor megvertük őket, ez már kipróbált dolog, megvertük akkor is, amikor történelmük legjelesebb harcosa vezette őket.

- Igazán szólva, nagyon kíváncsi vagyok, mit tudnak - felelte Wołodyjowski uram -, s ha nem úgy volna, hogy két más háború is egyazon időben emészti az országot, ezért a svéd háborúért ugyan egy cseppet sem haragudnék. Megpróbáltuk már a törököt, kozákot, tatárt, meg Isten tudja, kit még, most már illendő a svédeket is megpróbálni. A koronaországban csak az lehet a baj, hogy az egész had Ukrajnában van a hetmanokkal. De már látom, mi lesz itt. Íme, a hercegvajda az eddigi háborút Gosiewski kincstartó uramra, a tábori hetmanra hagyja, ő pedig minden erejével a svédek ellen fordul. Igaz nehéz dolog lesz, mindazonáltal reméljük, az Isten megsegít.

- Akkor hát mit sem késlekedvén, induljunk Kiejdanyba! - jelentette ki Stanisław uram.

- Én is parancsot kaptam, hogy a zászlóaljat tartsam készen, magam pedig három nap alatt Kiejdanyban jelentkezzem - felelte Michał uram. - De hadd mutassam meg kegyelmeteknek ezt az utolsó parancsot, mert már abból is kitetszik, hogy a hercegvajda a svédekre gondol. Azzal kulcsával kinyitotta az ablak előtt egy lócán álló ládikát, kivett belőle egy kétrét hajtott papírlapot, s kisimítva olvasni kezdte:

“Vitézlő Wołodyjowski ezredeskapitány uram!

Nagy örömmel olvastuk kegyelmed jelentését, mely szerint a zászlóalj már készen áll, s bármely pillanatban útnak indulhat. Tartsa kegyelmed rendben és készenlétben, mert olyan nehéz idők következnek ránk, amilyeneket még nem láttunk, magad pedig minél előbb siess Kiejdanyha, ahová türelmetlenül elvárunk. Ha valamelyes hírek jutnának kegyelmed fülébe, azoknak hitelt ne adj, hanem várd be, amíg mindent a mi szánkból hallasz meg. Az Úr és lelkiismeretünk parancsa szerint fogunk cselekedni, mit sem törődve azzal, hogy harag és emberi gonoszság mit koholhat ellenünk. De ugyanakkor örvendünk, hogy olyan idők következnek, amikor majd kitetszik, ki oly igaz híve a Radziwiłł-háznak, hogy azt in rebus adversis^[74] is szolgálni kész. Kmicic, Niewiarowśki és Stankiewicz már idehozták zászlóaljaikat, a kegyelmedé maradjon Upitában, mert ott lehet rá szükség, de az is lehet, hogy netán Podlasie felé kell mennetek, atyai unokaöcsém, Bogusław herceg őnagysága, a litván főlovászmester vezérsége alá, kinek pálcája alatt áll hadaink jelentős része. Mindezeket pontosan meghallod tulajdon szánkból, addig is hűséged figyelmébe ajánljuk parancsolatainknak pontos teljesítését, s Kiejdanyba várunk.

Janusz Radziwiłł
Birże és Dubinki hercege,
vilnai vajda, litván nagyhetman”

- Úgy van! Ebből a levélből már kitetszik az új háború! - jelentette ki Zagłoba.

- És hogy a herceg azt írja: Isten parancsolatja szerint fog cselekedni, az azt jelenti, hogy ütni fogja a svédet - tette hozzá Stanisław uram.

- Énnekem csak az furcsa - jegyezte meg Jan Skrzetuski -, hogy a Radziwiłł-ház iránti, nem pedig a haza iránti hűségről beszél, holott a haza előbbvaló, hogysem a Radziwiłł-ház, és a segítségre is nagyobb szüksége vagyon.

- Ez amolyan nagyúri módi - felelte Wołodyjowski -, ámbár ez nekem sem volt ínyemre, mert én is a hazát szolgálom, nem a Radziwiłłeket.

- S mikor kaptad e levelet? - kérdezte Jan.

- Ma reggel, s éppen délután akartam indulni. Ti az éjjel pihenjétek ki magatokat a hosszú út után, s én reggelre bizonyára megtérek, s akkor a zászlóaljjal együtt elindulunk, ahova parancsolják.

- Netán Podlasiéba? - kérdezte Zagłoba.

- A főlovászmester herceghez - ismételte meg Stanisław uram.

- Bogusław főlovászmester herceg most szintén Kiejdanyban van - jegyezte meg Wołodyjowski. - Érdekes személyiség őkelme, nagyon jól vegyétek szemügyre. Jeles harcos s még jelesebb lovag, de egy szikrányi lengyel sincs benne. Külföldi viseletben jár, s németül vagy éppenséggel franciául beszél, mintha diót törnél, elhallgathatod egy óráig is anélkül, hogy egy árva szót megértenél belőle.

- Bogusław herceg Beresteczko alatt igen szép dolgokat mívelt, s jeles német gyalogcsapatot állított ki - jegyezte meg Zagłoba.

- Akik jobban ismerik, nemigen magasztalják - folytatta Wołodyjowski -, mert csak a németet meg a franciát kedveli, ami nem is lehet másképpen, hiszen a szülőanyja német, mégpedig a brandenburgi választófejedelem leánya, akivel apjaura nemcsak hogy semmiféle jegyruhát nem kapott, hanem még neki kellett móringot adnia, mert - hiszen mindenki tudja - amaz apró hercegeknél igen gyengén ereszti a kincstár. A Radziwiłłeknek azonban fontos, hogy - német hercegek is lévén - Németországban is legyenek suffragiumaik^[75] s ezért szívesen szereznek velük kapcsolatokat. Sakowicz uram, Bogusław herceg régi szolgája mondta ezt nékem, akinek a herceg az oszmiani sztarosztaságot juttatta. Ő és Niewiarowski ezredeskapitány járták Bogusław herceggel a tengeren túli országokat, s mindig ők szekundáltak^[76] neki párviadalainál.

- Hát annyi párviadala volt? - kérdezte Zagłoba uram.

- Ahány haja szála a fején! Sokféle külföldi francia meg német herceget meg grófot helybenhagyott, mert - ahogy mondják - nagyon lobbanékony és vitéz férfiú őkelme, s minden apróságért sorompóba szólítja a másikat.

Stanisław Skrzetuski uram felserkent gondolataiból, s így szólt:

- Én is hallottam Bogusław hercegről, mert tőlünk nem messze az elektorig,^[77]akinél őkelme igen gyakran vendégeskedik. Emlékszem, még atyámuram mondta, hogy mikor Bogusław herceg atyja az elektor leányával házasságot kötött, az emberek morgolódtak, hogy az ilyen jeles nem, minta Radziwiłł, idegenekkel fog össze. De hát alighanem még jobb is így, mert most az elektor, mint a Radziwiłłek rokona, annál jobb hajlandósággal kell legyen a Köztársaság iránt, pedig most őtőle igen sok minden függ. S amit kegyelmed szólott, hogy az ő kincstáruk vajmi vékonyan ereszti, annak fele sem igaz. Mert igaz ugyan, hogyha valaki az összes Radziwiłłeket eladná, megvehetné értük az elektort, egész hercegségével egyben, de Frigyes Vilmos, a mostani választófejedelem, már szép summa pénzt összeszedett, s van húszezer igen derék katonája, úgyhogy bátran ellenállhatna a svédeknek, amit - mint a Köztársaság hűbéresének - illenék is megtennie, ha Isten lakozik a szívében, s nem felejtette el mindama javakat, amelyeket nemzetsége a Köztársaságtól élvezett.

- De vajon megteszi-e? - kérdezte Jan.

- Rút hálátlanság és hitszegés volna, ha másképpen cselekednék! - felelte Stanisław.

- Bajos dolog mások hálájára építeni, különösen pedig az eretnekekére - jegyezte meg Zagłoba uram. - Még ifjú legényke koromból emlékszem arra a ti kurfürstötökre,^[78]mindig dörmögő medve volt őkelme, vélnéd, untalan azt figyelte, mit suttog az ördög a fülébe. Megmondtam én ezt a szemébe, mikor boldogult Koniecpolski urammal Poroszországban jártunk. Ugyanolyan lutheránus őkelme, akár a svéd király. Ne adja az Isten, hogy a Köztársaság ellen egymással szövetkezzenek...

- Tudod mit, Michał? - szólt hirtelen Jan. - Én ma nem pihenek, hanem veled megyek Kiejdanyba. Mostanában éjszaka jobb utazni, mert nappal nagy a hőség, s nekem igen sietős már kikerülnöm ebből a bizonytalanságból. Lesz még idő pihenni, mert a herceg holnap még bizonnyal nem indul.

- Már csak azért sem, mert a zászlóaljat Upitában tartatja.

- Nagyon helyes a beszéd - csatlakozott Zagłoba uram is -, magam is veletek megyek!

- Akkor hát menjünk mindnyájan - tette hozzá Stanisław.

- Holnap reggelre éppen Kiejdanyba érünk - jegyezte meg Wołodyjowski uram -, s útközben a nyeregben is lehet édesdeden szundikálni.

Két órával későbben, miután haraptak és ittak valamit, útnak is indultak, s még napnyugta előtt Krakinówba értek.

Útközben Michał uram beszélt nekik a vidékről, a híres laudai nemességről, Kmicicről meg mindenről, ami egy idő óta történt. Bevallotta Billewiczóvna leányasszony iránti érzelmét is, mely azonban most is olyan szerencsétlen véget ért, akár a többi.

- Szerencse, hogy küszöbön a háború - mondta -, mert különben rettentően emészteném magam, hiszen olykor már úgy vélem, ez az én balsorsom, s már alighanem legénysorban kell meghalnom.

- Ez nem is lesz sérelmedre - vágott közbe Zagłoba uram -, mert tisztességes állapot ez, és az Isten előtt is kedves. Én hát el is határoztam, hogy életem végéig kitartok benne. Néha sajnálom is, hogy híremet, nevemet nem lesz kire hagynom, mert ámbár Jan gyerekeit úgy szeretem, akárha sajátjaim volnának, mégiscsak Skrzetuskiak ők, s nem Zagłobák.

- Ó, parázna nemzedék! - kiáltott fel Wołodyjowski uram. - Kegyelmed is jó idején jutott erre az elhatározásra, akár a farkas, amely akkor esküdött meg, hogy több bárányt el nem ragad, mikor már minden foga kihullott.

- Nem igaz a’! - vágott vissza Zagłoba uram. - Nem olyan régen volt az, Michał, mikor a királyválasztáskor Varsóban jártunk. Ki után forgolódott minden fehércseléd, ha nem utánam?... Emlékszel, miként panaszkodtál, hogy terád egyik sem hederít? De ha oly nagy kedved van a házasélethez, egyet se búsulj, majd eljön még a te időd is. Mit sem ér a keresgélés, mert éppen akkor találod meg, amikor nem keresed. Háborús időket élünk, s minden esztendőben sok derék gavallér elesik. Ha még ez a svéd háború is eltart egy ideig, a fehérnép olyan olcsó portéka lesz, hogy tucatjával vehetjük majd őket a vásáron.

- Hátha én is elesem - szólt Michał uram. Én már torkig vagyok ezzel a világjárással. Soha el nem tudom mondani kegyelmeteknek, milyen derék és bájos leányzó ama Billewiczówna leányasszony. Úgy tudná őt szeretni és becézgetni az ember, akar a legdrágább kincsét... De nem! Az ördögnek oda kellett vinnie azt a Kmicicet... Alighanem megetette valamivel, nem lehet másképpen, mert különben nem adta volna ki az utamat. Íme, nézzék kegyelmetek, amott a domb mögött látni Wodoktyt, de nincsen ott senki, mert a leányasszony elutazott, Isten tudja, hova... Ez lett volna az én menedékem, itt éltem volna le életemet... A madaraknak fészkük, a rókáknak barlangjuk vagyon, nekem pedig semmim, hacsak e lovacskám, meg a nyereg nem, amelyben ülök...

- Látom már, beléd állt, akár a tövis - jegyezte meg Zagłoba uram.

- Hogyne, valahányszor rágondolok, avagy Wodokty mellett ellovagolok, mindig a szívembe nyilallik!... Kutyaharapást szőrivel akarván kúrálni, elmentem Shilling uramhoz, kinek igen szemrevaló leánykája van. Egy utamban, csak úgy távolról láttam, de igen megakadt rajta a szemem. Elmentem hát hozzájuk, s mit gondolnak kegyelmetek, mi történt? Shylling uram nem volt otthon, Kachna leányasszony pedig azt hitte, hogy Wołodyjowski lovászlegénye áll előtte, nem maga Wołodyjowski... E sérelmet aztán úgy a szívemre vettem, hogy többé feléjük se néztem.

Zagłoba nagyot nevetett.

- Ejnye, Michał uram! Az a bökkenő, hogy vajon lelsz-e olyan apró termetű leányzót, amilyen magad vagy. Hát ama kis vadmacska vajon hova lett, aki Wiśniowiecka hercegasszony palotáskisasszonya volt, s akit boldogult Podbipięta uram - Isten nyugosztalja - akart volna feleségül venni? Az éppen hozzád való lett volna, mert maga is amolyan tökmagféle, bár a szeme kegyetlenül villogott.

- Anusia Borzobohata-Krasieńska! - kiáltotta Jan Skrzetuski uram. - Annak idején valamennyien szerelmesek voltunk belé, Michałt sem kivéve. Isten tudja, mi van most vele.

- Hej, ha az ember megtalálná és megvigasztalhatná! - sóhajtotta Michał uram. - Amint említettétek, egyszerre meleg lett a szívem körül. De hejre leányzó is volt. Adná az Isten, hogy találkozzunk!... Hej, de szépek is voltak ama régi lubniei napok, de hát azok már soha vissza nem térnek. Meg olyan vezér is aligha akad több, mint a mi Jeremi hercegünk volt. Az ember tudta, hogy minden összecsapás diadalmat hoz. Radziwiłł is nagy hadvezér, de már nem olyan, s az emberfia nem is szolgálja olyan szívvel, mert ő sincs olyan atyai hajlandósággal a katonáihoz, még a közelébe sem enged lépni, valamiféle monarchának tartván magát, holott a Wiśniowieckiek sem alábbvalóak a Radziwiłłeknél.

- Hagyjuk ezt - vágott közbe Jan Skrzetuski. - Most az ő kezében van a haza üdve, s mivel ő hajlandó életét áldozni érette, kísérje Isten áldása.

Így beszélgettek a lovagok éjszakai útjukon, s hol a régiekről emlékeztek, hol a mostani nehéz időkről beszéltek, mikor egyszerre három háború nehezedett a Köztársaságra.

Később rákezdtek az estvéli imádságokra meg a litániára, s mire befejezték, már szemük is elnehezedett, el-elszundítottak hát, ide-oda lódulva a nyeregben.

Derűs, meleg éjszaka volt, a csillagok ezrei ragyogtak az égen, lassú lépésben haladtak, és jóízűen aludtak, csak mikor már hajnalodni kezdett, ébredt fel elsőnek Michał uram.

- Nemesuraim, nyissátok ki szemeteket, látni Kiejdanyt! - kiáltotta.

- Mi? He? motyogta Zagłoba. - Kiejdanyt? Hol!

- Amott la! Látni a tornyokat.

- Derék város lehet - jegyezte meg Stanisław Skrzetuski.

- Az már igaz - felelte Wołodyjowski. - Majd nappal még jobban meggyőződnek róla kegyelmetek.

- Nemde a hercegvajda birodalmához tartozik?

- Úgy van. Régebben a Kiszkázé volt, akiktől a mostani herceg atyja kapta jegyruhaként Anna Kiszczanka leányasszonnyal, a witebski vajdafi lányával. Egész Żmudźban nincs ilyen derék város, mert a Radziwiłłek a zsidókat be nem bocsátják, hacsak külön engedelmük nincs rá. Híres jó mézbora van.

Zagłoba megtörölte a szemét.

- Úgy látszik, derék emberek is lakják. Micsoda temérdek épület az, amott a dombon?

- Az az új vár, már Janusz herceg uralkodása alatt építették.

- Ostromálló?

- Nem, de pompás rezidencia. Nem erősítették meg, mert az ellenség a keresztesek ideje óta sosem járt errefelé. Ama csúcsos torony, melyet amott a város közepén látnak kegyelmetek, a plébániatemplomé. A keresztesek építették, még a pogány időkben, aztán a kálvinisták kezébe került, de Kobyliński atya visszaperelte Krzysztof hercegtől a katolikusoknak.

- Hála Istennek!

Így beszélgetve jutottak közelebb, egészen a külváros külső házaiig.

Közben egyre világosabb lett, s a nap is kezdett emelkedni. A lovagok kíváncsian szemlélték az ismeretlen várost, Wołodyjowski uram pedig tovább magyarázott.

- Ez a zsidó utca, itt laknak azok a zsidók, akik engedelmet kaptak rá. Erre haladva eljut az ember a piactérre. Ohó, az emberek már ébredeznek, s jönnek kifelé a házakból. Nézzétek, mennyi ló a kovácsműhelyek előtt, s a cselédnép sem a Radziwiłłek színeit viseli. Nyilván valami gyülekezés van Kiejdanyban. Sok itt a nemesség mindig, meg a nagyurak, sőt néha külföldről is ide gyülekeznek, mert ez az egész Żmudź eretnekeinek fővárosa, s itt a Radziwiłłek védőszárnyai alatt biztonságban mívelik a maguk varázslatait és babonás praktikáit. Ím a piactér! Figyeljék csak kegyelmetek, micsoda óra van a városházán! Azt mondják, Gdańskban sincs ennél különb. S amit ott ama négytornyú templomnak gondoltok, az a helvét imaház, ahol minden vasárnap az urat káromolják - amaz meg lutheránus templom. Azt hinnétek, hogy a lakosok netán lengyelek vagy litvánok? Távol legyen! Csupa német meg skót, de skótokból van a legtöbb! Ezek igen jeles gyalogkatonák, s különösen a szekercével tudnak kegyetlenül bánni. Van is a herceg úrnak egész skót gyalog regementje, csupa kiejdanyi skótból. Hej, mennyi társzekér van itt a piactéren! Alighanem valami gyülekezés ez. Fogadó egy csepp sincs a városban, az emberek itt az ismerőseikhez szállnak, a nemesség meg a várba, ahol ötven-hatvan sing hosszú vendégház vagyon csupán a vendégek számára. Ott szívesen látott vendég mindenki, s akár egy esztendeig is ellátják a herceg úr költségére, de akad, aki egész életét itt tölti.

- Én csak azt csudálom, hogy az istennyila bele nem üt abba a helvét imaházba.

- Mintha csak tudta volna kegyelmed, hogy igenis, megtörtént. A négy torony között, középen volt egy sapka alakú kupola, abba egyszer úgy belevágott, hogy semmi sem maradt belőle. Itt a kriptában nyugszik a főlovászmester Bogusław herceg atyja, Janusz herceg, aki a III. Zygmunt király elleni összeesküvésben részes volt. A tulajdon hajdúja hasította széjjel a koponyáját, s olyan nyomorultul pusztult el, amilyen bűnösen élt.

- Hát az miféle téres épület, mint valami kőből rakott pajta? - kérdezte Jan.

- Az a herceg által fundált papírgyár, amaz meg a nyomtató műhely, ahol az eretnek könyveket nyomják.

- Piha - fakadt ki Zagłoba, a dögvész az olyan városra, ahol az ember eretnek levegőnél egyebet nem szippanthat a hasába. Itt Lucifer is eluralkodnék éppen olyan jól, mint Radziwiłł.

- Ne káromolja kegyelmed Radziwiłłt - intette Wołodyjowski -, mert úgy lehet, a haza rövidesen neki fogja köszönni szabadulását...

Szótlanul léptettek tovább, s nézték a várost, és csodálkoztak annak rendjén, mert az utcák véges-végig kővel voltak burkolva, ami akkoriban még ritkaságszámba ment.

A piactéren és a Vár utcán elhaladva, egy magaslaton megpillantották a pompás palotát, amelyet Janusz herceg nemrégen emeltetett. Valóban nem volt megerősítve, de nagyságával nemcsak a kastélyokat, hanem a várakat is felülmúlta. Az épület dombon állt, s úgy nézett le a városra, amely mintegy a lábánál terült el. A főépület két oldalán húzódott a két alacsonyabb szárny, melyek derékszögben megtörve hatalmas udvart alkottak. Az udvart elöl hosszú tüskékkel megtűzdelt vasrács zárta be. A rács közepén hatalmas kőkapu nyílott, rajta a Radziwiłłek és Kiejdany város címere, ez utóbbin aranymezőben fekete szárnyas sasláb s alatta három vörös patkó. Lent, mélyen a kapu előtt volt az őrség, ahol skót darabontok strázsáltak, de nem a védelem, hanem csupán a parádé kedvéért.

Még alig pitymallott, de az udvaron már nagy volt a sürgés-forgás, mert a főépület előtt mustrált egy dragonyosezred. Kék szarvasbőr bekecsben és svéd sisakban, hosszú sorban, mozdulatlanul álltak a legények, kezükben a kivont rapir, a tiszt pedig, a sor előtt ellovagolva, beszélt valamit hozzájuk. A csapat körül és a falak tövében egy csomó különböző színt viselő szolgalegény bámulta a dragonyosokat, s kölcsönös megjegyzésekkel kísérte a látottakat.

- Istenemre! - kiáltott fel Michał uram. - Hiszen itt Charlamp mustrálja az ezredet.

- Hogyan? - kérdezte Zagłoba. - ugyanaz, akivel Lipkówban, a királyválasztáskor párviadalt akartál vívni?

- Ugyanaz. De azóta jó egyetértésben élünk.

- Valóban! - jegyezte meg Zagłoba. - Megismerem a sisak alól kimeredő orráról. Szerencse, hogy a sisakrostély kiment a divatból, mert ez a lovag amúgy sem bírna leereszteni semmilyen rostélyt, de az ő orrának egyébként is külön vértre van szüksége.

Közben Charlamp uram, megpillantván Wołodyjowskit, azonnal feléje ügetett.

- Hogy vagy, Michałka? - kiáltotta. - Jó, hogy megjöttél!

- Az a jó, hogy te vagy az első, akivel találkozom. Íme, Zagłoba uram, akit Lipkówban ismertél meg, vagy még előbb Siennicában, emezek pedig Skrzetuski uraimék: Jan, a királyi huszárzászlóalj kapitánya, zbarażi...

- Istenemre! Hiszen akkor a legjelesebb lengyel lovagot látja szemem! - kiáltotta Charlamp. - Üdv, üdv!

- Ez meg Stanisław, kaliszi kapitány - mondta tovább Wołodyjowski uram -, egyenest Ujsćiéből jön.

- Ujsćiéből?... Akkor kegyelmed szeme látta a legnagyobb gyalázatot... Már tudjuk, mi történt ott.

- Éppen, mert ott az történt, jöttem ide, remélvén, hogy itt hasonló dolog meg nem történhetik.

- Afelől bizonyos lehet kegyelmed. Radziwiłł nem Opaliński.

- Mi is így vélekedtünk tegnap Upitában.

- Nagy örömmel köszöntöm kegyelmeteket, mind a magam, mind a herceg úr nevében. A hercegvajda örvendezni fog ilyen lovagok láttán, mert nagy szüksége van ilyenekre. Gyertek el hozzám a fegyverházba, ott a kvártélyom. Bizonnyal át akartok öltözni, és harapni is valamit, s ebben én is veletek tartok, mert a mustrát már befejeztem.

Azzal ismét a sor elé ugratott, s hangosan, kurtán vezényelte:

- Balra át! Hátra arc!

A lovak patái megkoppantak a kőburkolaton. A sor kettészakadt, a két fél mindegyike megint kettévált, míg végül négyes sorok alakultak, s lassú lépésben indultak a fegyverház felé.

- Jó katonák - jegyezte meg Skrzetuski, a szakértő tekintetével figyelve a vitézek gépies mozdulatait.

- E fegyvernemnél csupa kurta nemes és ugyanilyen állapotú putni bojárfiak szolgálnak - felelte Wołodyjowski.

- Ó, Istenem, mindjárt megtetszik hogy nem nemesi felkelők! - kiáltotta Stanisław uram.

- És Charlamp a hadnagyuk? - kérdezte Zagłoba. - Nem tévedek tán, de úgy emlékszem, ő a piatyhorski zászlóaljnál szolgált, s a vállán ezüstzsinórt viselt?

- Úgy van - felelte Wołodyjowski. - De már néhány éve egy dragonyosezredet vezérel. Öreg, tapasztalt katona őkelme.

Közben Charlamp, a dragonyosokat elküldvén, visszatért lovagjainkhoz.

- Tessék velem, nemesuraim... Íme, ott a fegyverház, a kastély mögött.

Félóra múlva már mind az öten ott ültek egy tál tejföllel bőven behabart forralt sör mellett, s az új háborúról beszélgettek.

- Hát itt nálatok mi újság? - kérdezte Wołodyjowski.

- Nálunk mindennap más újság van - felelte Charlamp -, mert az emberek el-eltévelyednek a saját jövendöléseikben, s egyre újabb híreket röppentenek fel. De valójában csak a herceg tudja, mi lesz. Valamit forral magában, mert noha jókedvet színlel, és az emberekhez annyira kegyes, mint még soha, mégis rettenetesen dolgozik az értelme. Azt mondják, éjjelente nem alszik, hanem súlyos léptekkel járja sorra a szobákat, s önmagával hangosan beszél, nappal pedig órák hosszat tanácskozik Harasimowiczcsal.

- Ki légyen az a Harasimowicz? - érdeklődött tovább Wołodyjowski.

- A podlasiei Zabłudów tiszttartója; nem valami nagy figura, s olyan, mintha az ördögöt melengetné a keblén, de a herceg úr bizalmasa, s úgy mondják, minden titkának tudója. Én úgy vélem, ezekből a tanácskozásokból rettenetes, bosszúálló háború keletkezik a svédekkel, amilyen után mindnyájan vágyódunk. Közben pedig röpködnek itt a levelek, a kurlandi hercegtől meg Chowańskitól meg az elektortól. Vannak, akik azt mondják, hogy a herceg Moszkvával paktál, hogy bevonja a svédek elleni ligába, mások meg éppen megfordítva vélik, én azonban azt hiszem, senkivel sem kötnek itt ligát, csak háború lesz, amint mondám, ezekkel is meg amazokkal is. Egyre több csapat érkezik, leveleket is küldözgetnek a Radziwiłł-házhoz leghívebb nemességnek, hogy mihamarabb gyülekezzenek ide. Minden tele van fegyveres néppel... Ej, nemesuraim, akin koppan, azon puffan, de annyi bizonyos, hogy a két kezünk könyökig vörös lesz, mert ha Radziwiłł egyszer elindul a harcmezőre, akkor többé nem fog paktálni.

- Hej, ez az, ez az! - kiáltotta Zagłoba, kezét dörzsölve. - Elég svéd vér száradt már eddig is a kezemhez, de majd szárad még több is... Kevesen élnek már ama vén katonák közül, akik Puckból és Trzcianából emlékeznek reám, de akik élnek, soha el nem felejtenek.

- S Bogusław herceg itt van? - kérdezte Wołodyjowski.

- Hogyne. De még egyéb előkelő vendégeket is várunk, mert a felházban takarítják a szobákat, este pedig nagy lakoma lesz a várban. Kötve hiszem, Michał, hogy ma bejutsz a herceghez.

- Ő maga hívott ide mára.

- Az semmi, de fölöttébb el van foglalva... Meg aztán... nem tudom ugyan, szólhatok-e erről kegyelmeteknek... de hát egy óra múlva amúgy is megtudja mindenki, hát megmondom... Itt valami rendkívüli dolog történik...

- Micsoda? Micsoda? - kérdezte Zagłoba.

- Tudjátok hát meg, hogy két nappal ezelőtt megérkezett Judycki uram, a máltai lovag, kiről bizonnyal hallottatok.

- Hogyne - felelte Jan -, jeles lovag ő!

- S mindjárt utána megérkezett Gosiewski uram is, a tábori hetman. Fölöttébb csodálkoztunk is, hiszen tudjuk, micsoda aemulatióban^[79] és ellenségeskedésben él a hetman úr a mi hercegünkkel. Sokan örültek is, hogy, íme, békesség lesz most már a két úr között, s úgy vélték, hogy ezt éppen a svédek betörése hozza meg. Magam is így vélekedtem, de tegnap hármasban bezárkóztak tanácskozni; bezártak minden ajtót, úgyhogy senki sem tudhatott semmit, miről beszéltek, csak Krepsztul uram, aki az őrséget tartotta, mondta, hogy rettentő hangosan vitáztak, de különösen a tábori hetman. Később maga a herceg kísérte őket ágyasházukba, éjjel pedig - képzeljék kegyelmetek - mindegyiknek az ajtaja elé strázsát állíttatott.

Wołodyjowski uram szinte felugrott helyéről.

- Szent Isten! Ez lehetetlen!

- S mégis úgy van... Az egyik ajtónál is meg a másiknál is skótok állnak puskával, s fejvesztés terhe alatt megparancsolták nekik, hogy se ki, se be senki...

A lovagok megdöbbenve néztek egymásra, s Charlamp uram maga is megijedt saját szavaitól, s kidülledt szemmel bámult reájuk, mintha tőlük várná a rejtély magyarázatát.

- Ez azt jelenti, hogy a kincstartó úr fogságban van?... A nagyhetman tömlöcbe vetette a tábori hetmant? - kérdezte Zagłoba. - Mi ez?

- Tudom is én? És Judycki is, egy ilyen jeles lovag!

- A hercegi tiszteknek beszélniük kellett egymás között erről, s bizonnyal találgatták az okokat... Nem hallottál semmit?

- Még tegnap éjjel megkérdeztem Harasimowiczot...

- S mit mondott? - kérdezte Zagłoba.

- Semmit sem akart szólni, csak ujját a szájára tette, s ennyit mondott: “Ezek árulók!”

- Hogyan? Hogyan árulók? - kiáltotta Wołodyjowski, fejéhez kapva. - Sem Gosiewski úr nem áruló, sem Judycki úr nem az. Hiszen az egész Köztársaság ismeri őket, mint derék, honszerető lovagokat.

- Ma senkinek sem lehet hitelt adni - felelte komoran Stanisław Skrzetuski. - Avagy Krzysztof Opalińskit nem Catónak tartották-e? Avagy nem másoknak vetette-e a szemükre hibáikat, bűneiket, önzésüket?... S mikor aztán sor került rá, ő volt az első, aki elárulta a hazát, s nem is csak a maga személyét, hanem egy egész tartományt bevont az árulásba.

- De én a fejemet adom a kincstartó úrért is meg Judycki úrért is! - kiáltotta Wołodyjowski.

- Sose add a fejedet senkiért, Michałka - felelte Zagłoba. - Bizonyos, hogy nem ok nélkül vetették őket börtönbe. Valami paktálásban kellett részelniük, nem lehet másképpen... Hogyan? Hiszen a herceg véres hadra készülődik, tehát minden segítség kedves neki... Kiket vethet ilyenkor tömlöcbe, ha nem azokat, akik háború idején útjába állanak?... Ha pedig így van, ha ama két úr valóban útjában állott, akkor hála Istennek, hogy megelőzte őket. Megérdemlik, hogy a pincetömlöcben üljenek... Hej, a selymák!... Ilyen időkben praktikázni, az ellenséggel paktálni, a nagy hadvezérnek útjába állni. A Boldogságos Szűzre, még kevés is, amit kaptak!

- Furcsa dolgok ezek, olyan furcsák, hogy az ember fejében meg nem férnek - jegyezte meg Charlamp. - Mert ha nem nézzük is, hogy ilyen nagyurak, de törvény nélkül, a szejm nélkül és az egész Köztársaság akarata nélkül vetették őket börtönbe, amit még a királynak sem szabad tennie.

- Istenemre! - kiáltotta Michał uram.

- Úgy látszik, a herceg őnagysága római szokásokat kíván nálunk bevezetni - jegyezte meg Stanisław Skrzetuski -, hogy a háború idejére ő legyen a diktátor.

- Hadd lenne már diktátor, csak üsse a svédet - felelte Zagłoba.

- Elsőnek adom rá a voksomat, hogy a diktátori hatalom reá ruháztassék.

Jan Skrzetuski elgondolkozott, s kis idő múlva megszólalt:

- Csak aztán ne akarjon protektor lenni, miként amaz ánglius Cromwell,^[80] aki nem átallotta szentségtörő kezét saját urára emelni.

- Bah! Cromwell! Cromwell eretnek! - kiáltotta Zagłoba.

- Hát a hercegvajda? - kérdezte Jan Skrzetuski uram komolyan.

Erre mindnyájan elhallgattak, s egy darabig ijedten bámultak a sötét jövendőbe, csak Charlamp uram berzenkedett fel mindjárt, s így szólt:

- Fiatal koromban szolgáltam a hercegvajda alatt, bár nem sokkal vagyok fiatalabb nála, mert előbb - még mint sihedernek - kapitányom volt, aztán tábori hetman, ma meg nagyhetman. Jobban ismerem őt, mint kegyelmetek, meg szeretem és tisztelem is, azért kérlek, ne hasonlítsátok őt Cromwellhez, hogy olyat ne mondjak, amit - házigazda lévén - e szobában nem volna illendő mondanom...

Azzal rettenetesen mozgatni kezdte bajuszát, s szeme sarkából sandított Jan Skrzetuski uramra, amit Wołodyjowski uram látva, ismét Charlampba mélyesztette hideg, kemény tekintetét, mintha azt akarná mondani:

- Próbálj csak pisszenni!

Az Ormányos mindjárt észbe is kapott, mert Michał uramat különösképpen tisztelte, de egyébként sem volt tanácsos vele haragot tartani, azért hát már sokkal szelídebben folytatta:

- Igaz, hogy a herceg kálvinista, de az igaz hitet nem ő vetette el hibás út kedvéért, hanem már abban született. Még ha Kiejdany a föld alá süllyedne is, sosem lesz ő sem Cromwell, sem Radziejowski, sem Opaliński. Nem olyan vér, nem olyan nemzetség az!

- Ha ördög őkelme, s szarvak vannak a fején, annál jobb, mert legalább lesz mivel a svédet döfnie - jegyezte meg Zagłoba uram.

- De hogy Gosiewski meg Judycki lovag uraimék börtönben vannak?... Nono! - hümmögte Wołodyjowski, fejét csóválva.

- A herceg nem nagyon kegyes vendégeihez, akik megbíztak benne.

- Mit beszélsz, Michał?! - felelte Charlamp. - Olyan kegyes, amilyen még soha életében nem volt... Most valóságos atyja a lovagoknak. Emlékszel, régebben mindig majd felnyársalt a szemével, s az ajkán csak egy szó járta: “Szolgálat!” Sokkal ijedelmesebb volt fenséges személyéhez közeledni, mint akár király őfelségéhez - ma pedig mindennap a hadnagyok meg a többi tisztek között jár, elbeszélget velük, mindegyiktől a családja felől tudakol, a gyerekeit, a birtokát kérdi, mindenkit a nevén szólít, s faggatja, hogy a szolgálatban nem érte-e valamelyes sérelem. Ő, aki még a legnagyobb urak között sem akar magával egyenlőt elismerni, tegnap - nem, a minap - karöltve járkált a fiatal Kmiciccel, hogy a tulajdon szemünknek nem akartunk hinni, mert bár igen jeles nemzetség a Kmicicé, de mégiscsak egészen fiatalember, s rengeteg gravámen is terheli, amit te tudsz a legjobban.

- Tudom, tudom - felelte Wołodyjowski. - Kmicic régóta itt van?

- Most nincs, mert tegnap Czejkiszkibe ment az ott állomásozó gyalogezredért. Most senki sincs olyan kegyben a hercegnél, mint Kmicic. Mikor elment, a herceg egy darabig utánanézett, aztán így szólt: “Mindenre alkalmatos ez az ember, s ha parancsolom, kész a farkánál fogva megragadni az ördögöt is!” Tulajdon fülünkkel hallottuk. Igaz, hogy Kmicic olyan zászlóaljat hozott ide, amelynek az egész hadban nem akad párja. Emberek és lovak, akár a sárkányok.

- Abban már nincs kérdés, derék katona, s valóban mindenre kész - hagyta helyben Michał uram.

- A legutolsó háborúban - amint mondják - csodákat művelt, úgyhogy díjat is tűztek ki a fejére, mert szabadlegények kapitánya volt, s a saját szakállára hadakozott.

A beszélgetést egy új alak megjelenése szakította félbe. Negyven esztendő körüli, apró, sovány, mozgékony nemesember volt, izgett-mozgott, akár a csík, arca is apró, bajusza ritkás, ajka keskeny, szeme kissé ferde vágású. Csak daróczubbony volt rajta, s ujjai annak is olyan hosszúak, hogy egész kezét eltakarták. Mikor belépett, kétrét hajolt, aztán hirtelen kiegyenesedett, mintha rugó lökte volna fel, majd megint mélyen bókolt, s úgy bólogatott, mintha fejét saját hóna alól húzta volna elő, azután kinyitotta száját, majd gyorsan beszélni kezdett, s hangja olyan volt, mint a rozsdás acélkakas csikorgása.

- Üdv, Charlamp uram, üdv! Ah, üdv, ezredeskapitány uram! Legalázatosabb szolgája!

- Üdv, Harasimowicz uram - felelte Charlamp. - Mit kíván kelmed?

- Vendégeket hozott az Úr, jeles vendégeket! Jöttém szolgálataimat felajánlani, és nevüket tudakolni.

- Netán hozzád jöttek, Harasimowicz uram?

- Bizonnyal nem hozzám, mert erre nem is vagyok méltó. De minekutána a távollevő udvarmestert helyettesítem, jöttem hát köszönteni, mély hódolattal köszönteni.

- Messze vagy te az udvarmesterségtől - felelte Charlamp, mert az udvarmester személyiség és birtokos, kelmed pedig tisztesség ne essék - csak amolyan zabłudówi kasznár.

- Szolgák szolgája a Radziwiłłeknél! Úgy van, Charlamp uram, nem tagadom, Isten ments... De minekutána a herceg megtudva hogy vendégek jöttek, s engem ideküldött megtudakolni, kicsodák legyenek, kegyelmed hát megfelel nekem, Charlamp uram, most pedig rögvest, még ha nem is kasznár volnék Zabłudówban, hanem közönséges hajdú.

- Meg én, még egy majomnak is, ha paranccsal jönne hozzám - felelte az Ormányos. - Figyeljen hát kelmed, s jegyezd fel a neveket, ha a fejed nem elegendő arra, hogy eszedben tartsad. Ez itt Skrzetuski uram, ama zbarażi hős, ez pedig atyjafia Stanisław.

- Nagy Isten, mit hallok! - kiáltotta Harasimowicz.

- Ez Zagłoba uram.

- Nagy Isten, mit hallok!

- Ha kegyelmedet is így konfundálta^[81] nevem hallása - szólalt meg Zagłoba -, gondold csak meg, mennyire konfundálja az ellenséget a csatatéren.

- Ez meg itt Wołodyjowski ezredeskapitány uram - végezte be Charlamp.

- Ő is híres szablya, mégpedig a Radziwiłłeké - jegyezte meg Harasimowicz hajlongva. - A herceg úr feje hasadozik a sok munkától, de ilyen jeles lovagok számára szakít időt kétségkívül szakít... Addig is mivel lehetek kegyelmetek szolgálatára? Az egész vár meg a kisded pincénk is a kedves vendégek rendelkezésére áll.

- Hallottunk egyet-mást a híres kiejdanyi mézborokról - kapott a szón Zagłoba.

- Úgy bizony! - felelte Harasimowicz. - Híresek a kiejdanyi mézborok, nagyon híresek. Azonnal küldök, hogy válogatni lehessen bennük. Remélem, kegyelmetek, nékem jótevő uraim, hosszabb ideig itt maradnak.

- Azért jöttünk, hogy a hercegvajda oldala mellől el ne távozzunk - felelte Stanisław uram.

- Fölöttébb dicséretes kegyelmetek intenciója. Annál is dicséretesebb, mivel igen nehéz idők következnek.

E szavak után Harasimowicz összezsugorodott, s olyan kicsiny lett, mintha egy singnyi lekopott volna belőle.

- Mi újság? - kérdezte Charlamp. - Vannak újabb hírek?

- A herceg egész éjjel le nem hunyta a szemét, mert két hírvivő érkezett. Rossz hírek járják, egyre rosszabbak. Carolus Gustavus Wittemberg nyomában már benyomult a Köztársaságba. Poznańt már megszállták, egész Wielkopolskát elfoglalták, rövidesen Mazowszét is elfoglalják. A svédek már Łowiczban vannak, közvetlenül Varsó alatt. A király elmenekült Varsóból, s a fővárost védelem nélkül hagyta. Maholnap oda is bevonulnak a svédek. Azt mondják, döntő csatát is veszített, most Krakkóba akar szökni s onnan idegen országokba, segítségért. Rosszul van ez így, nemesuraim, kegyes jótevőim. Ámbár vannak, akik azt mondják, hogy így jó ez, mert a svédek semmi erőszakot nem művelnek, az egyezségeket szentül megtartják, adót nem szednek, a szabadságot megőrzik, s a vallást semmivel nem akadályozzák. Ezért aztán mindenki szívesen elfogadja Károly Gusztáv védelmét... Hibázott ám a mi urunk, Jan Kazimierz, nagyot hibázott... Vége is már mindennek az ő számára, bizony vége!... Bizony sírhatna az ember, de hát vége, vége!

- Az ördögbe is, mit vonaglik kegyelmed, akár a csík, mikor a lábosba dobják! - dörrent rá Zagłoba. - S úgy beszélsz a bajról, mintha örvendeznél neki!

Harasimowicz úgy tett, mintha nem hallotta volna, s szemét az égre emelve, még néhányszor megismételte:

- Vége mindennek, örökre vége!... Három háborúban meg nem állhat a Köztársaság... Vége!... Isten akarata!... Isten akarata!... Egyedül a mi hercegünk mentheti meg Litvániát...

Még el sem hangzottak a baljós szavak, mikor Harasimowicz eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, a lovagok pedig komoran ültek ott a szörnyű hírek súlya alatt.

- Meg kell tébolyodni! - kiáltotta végül Wołodyjowski.

- Igazán szólt kegyelmed - felelte Stanisław. - Adj, Uram, háborút, háborút, minél előbb, hol az ember sejtéseibe bele nem gabalyodik, a lelkét a kétségbeesésnek át nem adja, hanem üt.

- Majd még visszasírjuk Hmelnickij első idejét - jegyezte meg Zagłoba -, mert akkor voltak ugyan vereségek, de legalább árulók nem voltak.

- Három ilyen rettenetes háború, holott valójában egyhez is kevés az erőnk! - mondta Stanisław.

- Nem az erő hiányzik itt, hanem a lélek. Erények híján pusztul a haza. Adja Isten, hogy jobb dolgot érjünk meg itt - tette hozzá Jan uram komoran.

- Meg nem pihenek, csak majd a harcmezőn! - jelentette ki Stanisław.

- Csak minél hamarább lássuk már a herceget! - kiáltotta Zagłoba.

Kívánsága csakhamar teljesült, mert egy óra múlva ismét megjelent Harasimowicz, még mélyebb hajlongással, s jelentette, hogy a herceg sürgősen látni szeretné őkegyelmeiket.

Azonnal felugráltak hát, mert már átöltöztek volt, s indultak. Harasimowicz kivezette őket a fegyverházból, aztán egy udvaron mentek át, amely már tele volt katonákkal és nemesekkel. Néhol tömegesen tárgyalták, nyilván ugyanazokat a híreket, amelyeket a zabłudówi tiszttartó közölt a lovagokkal. Minden arcon élénk nyugtalanság és valami lázas várakozás tükröződött. A nemesurak és tisztek csoportokba verődve hallgatták a szónokokat, akik középütt állva, hevesen gesztikuláltak. Útközben ilyen szavak hallatszottak: “Vilna ég! Vilna leégett!”... “Se híre, se hamva! Varsó elesett!”... “Nem igaz, még nem esett el!”... “A svédek már Małopolskában vannak! A sieradziak ellenállnak!”... “Nem igaz, ők is követik a wielkopolskaiak példáját! Árulás! Szerencsétlenség! Ó, Istenem, Istenem! Az ember nem tudja, mihez fogjon, hova üssön!”

Ilyen borzalmasnál borzalmasabb kiáltások érték a lovagok fülét, s ők mentek Harasimowicz után, nagy üggyel-bajjal hatolva keresztül a nemesek és katonák tömegén. Itt-ott ismerősök köszöntötték Wołodyjowski uramat: “Hogy vagy, Michał? Rosszul állunk! Elpusztulunk! Üdv, ezredeskapitány uram! Micsoda vendégeket viszel a herceghez?” Michał uram nem felelt, hogy a késedelmet kerülje, s így jutottak el a vár főépületéhez, ahol pikkelyes páncélinget és óriási fehér süveget viselő hercegi janicsárok tartották az őrséget.

A pitvarban és a narancsfákkal szegélyezett főlépcsőn még nagyobb volt a tolongás, mint az udvaron. Gosiewski és Judycki lovag bebörtönzéséről beszéltek, mert a dolog már kiszivárgott, s élénken foglalkoztatta az elméket. Az emberek megdöbbentek, mindenféle találgatások repkedtek, hol háborogtak, hol a herceg előrelátását dicsérték; de mindnyájan remélték, hogy a rejtély nyitját magától a hercegtől hallják meg, ezért hömpölygött az emberek áradata fel a lépcsőkön a kihallgatási terem felé, ahol a herceg e pillanatban fogadta az ezredeskapitányokat és a jelesebb nemesurakat. A kőkorlátok hosszában felállított darabontok vigyáztak, hogy ne legyen túl nagy a tolongás, s minduntalan hangzott a figyelmeztetés: “Lassan, nemesuraim, lassan!” - a tömeg pedig hol előbbre nyomult, hol ismét megállt, valahányszor a darabont alabárdjával elzárta az utat, hogy az elöl haladóknak idejük legyen belépni a terembe.

Végre a terem azúrkék boltozatai megvillantak a nyitott ajtón át, s ismerőseink beléptek. Tekintetük először is a terem mélyén elhelyezett emelvényre esett, mert azt teljesen megtöltötte a különböző színű díszruhába öltözött lovagokból és nagyurakból álló pompás kíséret. Elöl, a többi széknél kissé előbbre tolva, üres karszék állt, hercegi koronában végződő magas támlával, s a korona alól hermelinnel szegélyezett kék bársony omlott alá.

A herceg még nem volt a teremben, de Harasimowicz a lovagokat folyton maga után vezetve, keresztülnyomakodott az összegyűlt nemesség tömegén, egészen egy rejtett ajtócskáig, mely az emelvény mellett nyílt a falban. A lovagokat megkérte, hogy ott várakozzanak, maga pedig eltűnt az ajtóban.

Kis idő múlva azzal tért vissza, hogy a herceg kéreti őket.

A két Skrzetuski, Zagłoba és Wołodyjowski beléptek egy kicsiny, de nagyon világos szobácskába, melynek falait préselt aranyvirágokkal díszített bőrkárpit borította, s megálltak, mert észrevették, hogy a szoba mélyén egy papírlapokkal telerakott asztal mellett két férfi élénken beszélget egymással. Az egyik, még fiatalember, külföldi mezt és parókát viselt, melynek fürtjei hosszú, bodros tincsekben hullottak a vállára. Ez az ifjú valamit súgott idősebb társa fülébe, amit amaz összehúzott szemöldökkel hallgatott, s néha bólogatott hozzá, de úgy lefoglalta a beszélgetés, hogy eleinte észre sem vette a belépőket.

Negyven-egynéhány éves lehetett, termete óriási, vállai szélesek. Skarlátszínű lengyel díszt viselt, nyakánál értékes tűkkel összefogva. Óriási arcának vonásaiból gőg, erő és hatalom sugárzott. A hadvezér és egyben hatalmas úr haragos oroszlán arca volt ez. Hosszú, lelógó bajusza komor kifejezést adott ennek az óriási, hatalmas ábrázatnak, melyet mintha kemény ütésekkel, márványból faragtak volna ki. Szemöldökét e pillanatban a megfeszített figyelem vonta redőkbe, de könnyű volt kitalálni, hogyha haragtól húzódik össze, akkor jaj az emberfiának, a katonának, akire e harag villámai lesújtanak.

Volt valami akkora nagyság ebben az alakban, hogy az őt szemlélő lovagok úgy látták, nemcsak ez a szobácska, hanem az egész vár is szűk neki. S nem is tévedett első megfigyelésük, mert valóban Janusz Radziwiłł, Birże és Dubinki hercege, vilnai vajda, litván nagyhetman ül előttük, ez a hatalmas és büszke úr, mérhetetlen birtoka, minden méltósága, sőt az egész Żmudź és Litvánia is szűk volt már.

Ifjabb társa, a hosszú parókás, idegen ruházatú férfiú Bogusław herceg volt, Janusz herceg atyai unokaöccse és a Litván fejedelemség főlovászmestere.

Egy darabig még suttogott valamit a hetman fülébe, végül hangosan így szólt:

- Én hát aláírom e dokumentumot, s magam elutazom.

- Ha nem lehet másképpen, hát csak utazzék hercegi nagyságod - felelte Janusz herceg -, ámbár jobb szeretném, ha itt maradnál, mert nem tudni, mi történik.

- Hercegséged mindent annak rendje és módja szerint megfontolt, s ott sürgősebb belenézni a dolgokba, ennélfogva én hercegi nagyságodat Istennek ajánlom.

- Isten oltalma legyen egész házunkkal, s növelje dicsőségét.

- Adieu, mon frère.^[82]

- Adieu.

A két herceg kezet szorított egymással, aztán a főlovászmester gyorsan távozott, a nagyhetman pedig az érkezőkhöz fordult:

- Bocsássátok meg, nemesuraim, hogy megvárattalak - szólt lassú, mély hangon. - De most az ember figyelme meg ideje is szerteszéjjel szakad. Hallottam már neveteket, s szívből örvendek, hogy az Úr éppen most küld hozzám ilyen jeles lovagokat. Üljetek le, kedves vendégeim. Melyik közületek Jan Skrzetuski uram?

- Én vagyok, hercegi nagyságod szolgálatára - jelentette Jan.

- Kegyelmed hát sztaroszta... hol is... ejnye, elfelejtettem...

- Sehol sem vagyok sztaroszta - felelte Jan.

- Hogyan? - csodálkozott a herceg, hatalmas szemöldökét összehúzva. - Egy sztarosztaságot sem adtak kegyelmednek azért, amit Zbarażnál míveltél?

- Sosem jártam én ilyesmi után.

- Mert utánjárás nélkül is meg kellett volna kapnod. Hogyan? Mit beszél kegyelmed? Semmi jutalmát sem láttad? Ezen fölöttébb csodálkozom. Ej, dehogyis, rosszul mondom, senki se csodálkozzék rajta, mert ma csak azok kapnak jutalmat, akiknek a gerincük, fűzfából lévén, könnyen hajlik. Kegyelmed hát nem sztaroszta, no lám!... Hála Istennek, hogy ide vezérelt, mert a mi emlékezetünk nem oly kurta, s itt semmiféle érdem nem marad jutalmazatlan - valamint a tied sem, vitézlő Wołodyjowski ezredeskapitány uram...

- Nekem még semmire sincs érdemem...

- Azt bízzad rám, s addig is vedd e dokumentumot, mely Rosieńban már hivatalosan is jóváhagyatott, s mely szerint Dydkiemiét életfogytiglan néked engedem. Nem utolsó darab földecske az, s tavaszonként száz eke indul felszántására. Vedd hát ezt, mert többet nem adhatunk, s mondd meg Skrzetuski uramnak, hogy Radziwiłł nem feledkezik meg barátairól, sem azokról, akik az ő pálcája alatt a hazának tesznek szolgálatot.

- Nagyságos herceg!... - dadogta Michał uram zavarában.

- Ne szólj egy szót se, és bocsáss meg, hogy csak ily kevés, amit adtam, de mondd meg, mondd meg őkegyelmeiknek, hogy el nem vész, aki sorsát jóban, rosszban a Radziwiłłekével köti össze. Nem vagyok király, de ha az lennék - Isten a tanúm -, soha el nem feledkezném egy ilyen Jan Skrzetuskiról, sem egy Zagłobáról...

- Az én vagyok! - szólalt meg Zagłoba előrelépve, mert már kezdett türelmetlenkedni, hogy eddig róla nem esett szó.

- Látom, hogy kegyelmed az, mert említették, hogy élemedett korú férfiú vagy.

- Hercegi nagyságod tiszteletre méltó atyjaurával jártam az iskolát, s mivel már gyermekkorában lovagi hajlandóság volt benne, így hát velem bizalmas barátságot kötött, mert én is jobban kedveltem a dzsidát, hogysem a latint.

Stanisław Skrzetuski uramnak - aki Zagłobát nem ismerte olyan jól - furcsa volt ezt hallania, hiszen még az előző napon nem úgy mondta, hogy boldogult Krzysztof herceggel, hanem hogy magával Janusz herceggel járt iskolába, ami lehetetlennek is látszott, mert Janusz herceg jóval fiatalabb volt nála.

- No tessék - felelte a herceg -, akkor hát kegyelmed litvániai születésű?

- Igenis! - felelte Zagłoba uram, szemhunyorítás nélkül.

- Akkor hát úgy vélem, kitaláltam, hogy te sem kaptál semminémű jutalmat, mert mi, litvánok, már megszoktuk, hogy bennünket hálátlansággal tartanak jól... Istenemre! Ha megadnám kegyelmeteknek, ami megillet benneteket, nekem magamnak semmim sem maradna. De hát ilyen a sors! Mi odaadjuk vérünket, életünket és vagyonunkat, s ezért senki még csak a fejét sem biccenti felénk. Hah, hiába, ki mint vet, úgy arat... Ezt parancsolja az Úristen és az igazság... Kegyelmed vágta le a híres-nevezetes Burlajt, s vágtál le egyszerre három fejet Zbarażban?

- Burlajt én vágtam le, nagyságos herceg - felelte Zagłoba -, mert azt mondták, hogy vele senki meg nem mérkőzhetik, meg akartam hát mutatni az ifjaknak, hogy a vitézi erény még nem veszett ki egészen a Köztársaságban... Ami azonban a három főt illeti, hát az is megeshetett a nagy kavarodásban, de Zbarażban más mívelte e dolgot.

A herceg egy pillanatra elhallgatott, aztán megint megszólalt:

- Vajon nem fájdalmas-e nektek, nemesuraim, az a hálátlanság, amellyel kifizettek benneteket?

- Mit tehet itt az emberfia, nagyságos herceg, ha netán keserű is neki e dolog? - felelte Zagłoba.

- Vigasztalódjatok, mert ennek meg kell változnia... Már azért is adósotok vagyok, hogy idejöttetek, s noha nem vagyok király, nálam nem ígéretekkel végződik e dolog.

- Nagyságos herceg - kezdte élénken s kissé büszkén Skrzetuski uram -, nem jutalomért és vagyonért jöttünk mi ide, hanem minekutána az ellenség hazánkra tört, egészségünkkel akarunk segítségére sietni, mégpedig ilyen híres-neves hadvezér pálcája alatt. Atyámfia, Stanisław, Ujsćiében tulajdon szemével látta a gyávaságot, a rendetlenséget, a gyalázatot és az árulást, s végül az ellenség diadalát. Itt a nagy hadvezér s a haza és a felség hűséges védelmezője alatt fogunk szolgálni. Itt nem győzedelmek és diadalok, hanem vereség és halál vár az ellenségre... Íme, ezért jöttünk ide, szolgálatunkat hercegi nagyságodnak felajánlani. Mi, katonák, verekedni akarunk, és sürgős nekünk, hogy hadba szálljunk.

- Ha ez a kívánságotok, ebben is kedveteket lelhetitek - felelte a herceg komolyan. - Nem vártok sokáig, ámbár előbb más ellenég ellen fordulunk, mert Vilna hamvait sürgős nekünk megbosszulni. Maholnap arrafelé vesszük utunkat, s megadja az Isten, hogy sérelmünkért csőstül megfizetünk... Nem tartóztatom tovább kegyelmeteket, mert nektek is pihenésre van szükségetek, s engem is éget a munka. Jertek el este termeimbe, hol netán némi derék szórakozás is akad a hadrakelés előtt, mert a háború elől sok fehérnép gyűlt fel Kiejdanyba, védőszárnyaink alá. Vitézlő Wołodyjowski ezredeskapitány uram, lásd el kedvelt vendégeinket, mintha otthon volnának, s ne feledjétek, hogy ami az enyém, az a tietek!... Harasimowicz uram, mondd meg odakint a teremben egybegyülekezett nemes atyámfiainak, hogy nem megyek ki hozzájuk, mert nincs időm, de ma este mindent megtudnak, amit tudni kívánnak... Jó egészséget kegyelmeteknek, s legyetek jó barátai Radziwiłłnek, mert ez neki most fölöttébb fontos.

Azzal ez a hatalmas, büszke főúr egymás után nyújtotta kezét Zagłoba uramnak, a két Skrzetuskinak, Wołodyjowskinak és Charlampnak, mint magával egyenlő férfiaknak... Komor ábrázata szívélyes, kegyes mosolyra derült, s az a megközelíthetetlenség, amely rendszerint sötét felhőként övezte alakját, most teljesen szertefoszlott.

- Ez aztán a vezér, a harcos! - állapította meg Stanisław, mikor kifelé menve ismét keresztül kellett törniük magukat a kihallgatási teremben egybegyűlt nemesek tömegén.

- Tűzbe mennék érte! - jelentette ki Zagłoba. - Figyeltétek, mennyire emlékszik minden haditettemre?... Izzadnak majd a svédek, ha ez az oroszlán elbődül, s én szolgáltatom hozzá a kíséretet. Nincs a Köztársaságban még egy ilyen úr, s a régiek közül is csak Jeremi herceg meg az idősebb Koniecpolski uram versenyezhetett vele. Ez nem amolyan frissen sült kastellánocska, aki nemzetségéből elsőként ült be a szenátori székbe, de még a nadrágját sem koptatta el rajta, s máris fennen hordja az orrát, a nemességet öccsének nevezi, s ábrázatát máris olajba pingáltatná, hogy még ebéd közben is előtte legyen a szenátorsága, mivelhogy maga mögött hiába is keresné... Michał uram, megvan hát a birtok!... Látom már, úgy van az, hogy aki a Radziwiłłekhez dörzsölődik, kopott ködmönét azon módon be is aranyozza. Úgy nézem, olcsóbb itt a promocio,^[83] mint nálunk egy fertály vackor. Behunyt szemmel vízbe nyújtod a kezed, s máris markodban a csuka. Ez aztán úr, még az urak között is! Isten segítsen meg, Michał uram! Úgy megzavarodtál, akár a leányzó az esküvő után, de sebaj!... Mi is a neve a te életfogytiglan tartó birtokodnak? Dudkowo, vagy hogyan? Pogány nevek járják e vidéken. Ha egy marék diót a falhoz vágsz, azon módon kijön valamelyik falu vagy földesúr neve. De csak meglegyen a derék jövedelem, akkor az embernek érdemes érte a nyelvét kirojtoznia.

- Bevallom, rettenetes zavarban voltam - jegyezte meg Michał uram -, mert amit kegyelmed mond, hogy itt olyan könnyű volna a promocio, az nem igaz. Nemegyszer hallottam én, amint az öreg katonák szapulták a herceget fukarságáért, most pedig váratlanul, csőstül hull a kegy, egyik a másik után.

- Dugd ezt a dokumentumot az öved mögé, tedd meg a kedvemért, s ha aztán valaki a herceg hálátlanságát fogja panaszolni, húzd elő, és vágd pofon vele. Ennél jobb argumentumot^[84] nem találsz.

- Egyet tisztán látok, hogy a herceg igyekszik megnyerni magának az embereket - mondta Jan Skrzetuski -, és alighanem vannak valamelyes szándékai, amelyekhez segítségre van szüksége.

- Avagy nem hallottad-e ama szándékokat? - felelte Zagłoba. - Avagy nem mondta-e meg, hogy Vilna hamvait megyünk megbosszulni? Azt beszélték róla, hogy kifosztotta Vilnát, és most meg akarja mutatni, hogy nemcsak a másé nem kell neki, de inkább még a magáéból is hajlandó adni. Derék ambíció ez, Jan uram. Adjon Isten több ilyen szenátort!

Így beszélgetve értek ki ismét a várudvarra, ahova minduntalan lovas hadcsapatok vonultak be, majd fegyveres nemesi csoportok, avagy a környékbeli személyiségeket, feleségüket és gyermekeiket szállító hintók érkeztek. Michał uram, ezt látván, mindnyájukat magával vonta a kapuhoz, hogy az érkezőket szemügyre vehessék.

- Ki tudja, Michał uram, ez a te napod... hátha a neked való feleség is most érkezik, e nemesi kisasszonyok között - jegyezte meg Zagłoba uram. - Nézzed csak, amott egy nyitott hintó közeledik, s benne valami fehérség...

- Ez még nem a fehérnép, hanem az, aki összeadhat vele, mert messziről látom, hogy Parczewski püspök jön ott, Białozor atyával, a vilnai archidiakonussal - felelte az éles szemű Wołodyjowski uram.

- Ezek hát vendégségbe járnak a herceghez, holott az kálvinista?

- Mit tehetnének? Ha a közügyek így kívánják, kénytelenek egymással politizálni.

- Hej, rajzik és zajlik itt minden! - kiáltotta Zagłoba uram örvendezve. - Faluhelyen az emberfia már berozsdásodott, akár a régi kulcs a zárban... itt eszünkbe jutnak a jobb idők. Selyma legyek, ha ma valamelyik szemrevaló fehérnépnek el nem csavarom a fejét.

Zagłoba uram további szavait megszakították a kapuban strázsáló katonák, akik, az őrségről kirohanva, két sorban felálltak a püspök fogadására, az pedig, a kapun áthaladva, kezével mindkét oldalra keresztet rajzolt a levegőbe, s megáldotta a katonákat és a közelben csoportosuló nemeseket.

- Politikus úr a herceg - jegyezte meg Zagłoba -, hogy a püspök atyát így megbecsüli, holott ő maga nem ismeri el az egyházi felsőbbséget... Adná Isten, hogy ez lenne az első lépés a megtéréséhez.

- Eh, nem lesz abból semmi. Eleget törekedett rá első felesége, de semmit el nem ért, úgyhogy végül is meghalt keservében. De miért nem lépnek el a skótok az őrségről? Nyilván megint valami jeles személyiség közeledik.

S valóban, a távolban egész csapatnyi fegyveres katonákból álló kíséret tűnt fel.

- Ezek Ganchoff dragonyosai, megismerem - jelentette Wołodyjowski. - De középen valami üveges hintók vannak.

Egyszerre megperdültek a dobok.

- Ohó, úgy látszik, ez nagyobb úr a Żmudźi püspöknél! - kiáltotta Zagłoba.

- Várjon csak kegyelmed, már itt is vannak.

- A középen két üveges hintó.

- Úgy van, az elsőben Korf uram, a wendeni vajda.

- Úgy van! - kiáltotta Jan. - Zbarażból ismerjük...

S a vajda valóban megismerte őket, először is Wołodyjowskit, akit nyilván gyakrabban látott, s ahogy elhaladt mellettük, kihajolt a hintóból, s úgy kiáltotta:

- Üdv kegyelmeteknek, régi bajtársak!... Íme, vendégeket hozunk!

A másik üveges hintóban, amelyet Janusz herceg címerei ékesítettek, s négy fehér mén húzott, két igen előkelő külsejű úr ült, idegen viseletben, fejükön széles karimájú kalap, mely alól a vállukra s széles csipkegallérjukra omlottak szőke parókájuk bodros fürtjei. Az egyik egy nagyon kövér férfiú, hegyes, fakó szakállt viselt, bajusza vége széjjel volt fésülve s felfelé kunkorítva; a másik, a fiatalabb, tiszta fekete ruházatban, külseje kevésbé lovagi, de hivatala talán még magasabb, mert a nyakán aranylánc csillogott, s valami rendjelben végződött. Mind a ketten külföldiek lehettek, mert kíváncsian szemlélték a várat, az embereket és a ruházatokat.

- Mi a fene? - firtatta Zagłoba.

- Nem ismerem, sosem láttam őket - felelte Wołodyjowski.

Közben a hintó begördült, s körüljárta az udvart, hogy a főépület elé kerüljön, a dragonyosok pedig megálltak a kapu előtt.

Wołodyjowski megismerte a dragonyosok parancsnokát.

- Tokarzewicz! - kiáltotta. - Jöjjön csak ide kegyelmed!

- Üdv, vitézlő ezredeskapitány uram!

- Micsoda szoldrákat hoztak itt?

- Svédeket.

- Svédek?

- Úgy van, mégpedig jeles férfiak. Az a kövér Loewenhaupt gróf, az a soványabb pediglen Benedikt Shitte Baron von Duderhoff.

- Duderhoff?! - kérdezte Zagłoba.

- És mit akarnak itt? - kérdezte Wołodyjowski uram.

- Isten tudja! - felelte a tiszt. - Mi Birżétől kísérjük őket. Bizonnyal paktálni kívánnak a herceg úrral, mert Birżében hallottuk, hogy a herceg erős hadat gyűjt, s Livoniába készül betörni.

- Hah, selymák! Inatokba száll a bátorságotok! - kiáltotta Zagłoba. - Wielkopolskára rátörtök, a királyt kiszorítjátok az országból, itt pedig Radziwiłł előtt hajlongtok, hogy Livoniában meg ne csiklandozzon benneteket. Megálljatok csak, majd viszitek még az irhátokat Duderhoffba, hogy a harisnyátokat is elveszítitek! Elbánunk mi veletek egykettőre. Éljen Radziwiłł!

- Éljen! - kiáltották a kapuban álló nemesek.

- Defensor patriae!^[85] Oltalmazónk! A svédekre, nemesuraim! A svédekre!

Mindjárt kör alakult. Az udvarról egyre több nemesúr verődött össze. Zagłoba, ezt látva, felugrott a kapu kiálló alapzatára, s hangosan kiáltotta:

- Nemesuraim, figyelmezzetek! Aki nem ismer, annak megmondom, hogy régi zbarażi vitéz vagyok, aki Burlajt, Hmelnickij után a legfontosabb hetmant, ezzel az öreg kezemmel levágtam, aki pedig Zagłobáról nem hallott, az az első kozák háború idején nyilván borsót fejtett, tyúkot tojózott, avagy borjút legeltetett, amit azonban ilyen derék gavallérokról fel sem tételezek.

- Nagy vitéz ez! - hallatszott számos hang. - Nincs hozzá fogható a Köztársaságban... Hallgassátok!

- Hallgassatok, nemesuraim! Az öreg csontok pihenésre vágytak. Jobb lett volna nekem a kemence padkáján heverészni, tejfölös túrót enni, a gyümölcsösben járkálva almát szedni, avagy kezemet hátul összetéve az aratókra vigyázni, vagy a leányzókat lapockán veregetni. Az ellenség saját jóvoltára bizonnyal szívesen békében hagyott volna, mert svédek és kozákok egyaránt tudják hogy a kezem súlyos, s adná Isten, hogy kegyelmetek éppúgy ismerjék nevemet, ahogy az ellenség ismeri.

- Micsoda kakas kukorékol ily fennen? - kérdezte hirtelen egy hang.

- Ne vágj közbe, ütnének agyon! - kiáltották mások.

De Zagłoba meghallotta.

- Bocsássatok meg, nemesuraim, amaz ifjú kakasnak - kiáltott -, hiszen még azt sem tudja, merről van a feje, s merről a farka.

A nemesurak dörgő kacagásban törtek ki, a közbeszóló pedig nagy zavarában igyekezett minél gyorsabban eltűnni a tömegből, hogy elkerülje a gúnyszavakat, amelyek már zúdultak is fejére.

- Térjünk hát a tárgyra! - folytatta Zagłoba. - Íme, repeto^[86] nekem már pihenés dukált volna, de mivel a haza nagy bajban van, s ellenség tapossa földjét, azért hát itt vagyok, nemesuraim, hogy veletek együtt mindnyájunk tápláló szülőanyja nevében ellenálljak az ellenségnek. Aki ma melléje nem áll, aki nem siet segítségére, az nem is fia, hanem mostohagyermeke, s nem méltó szerelmére. Én, az öregember, megyek, legyen meg Isten akarata s ha meg kell halni, utolsó leheletemmel is azt kiáltom: “A svédekre, nemes atyámfiai, a svédekre!”... Esküdjünk meg, hogy addig le nem tesszük a kardot, míg hazánkból ki nem verjük őket...

- Eskü nélkül is készek vagyunk! - hallatszott mindenfelől. - Megyünk, ahová a herceg hetman vezet, megyünk, ahová kell.

- Nemes atyámfiai!... Láttátok, hogy két plundrás érkezett aranyos hintón. Tudják ők, hogy Radziwiłł-lel nem lehet tréfálni. Majd járnak utána egyik szobából a másikba, s csókolgatják a könyökét, hogy békében hagyja őket. De a herceg, nemesuraim, akivel éppen most tanácskoztam, egész Litvánia nevében biztosított afelől, hogy se paktum, se pergamen, csak háború és háború!

- Háború! Háború! - ismételték visszhangként a hallgatók.

- Mivel pedig a vezér is - folytatta Zagłoba - annál bátrabban cselekedhetik, minél bizonyosabb katonái felől, éppen azért, nemesuraim, tegyünk bizonyságot érzelmeinkről. Nosza! Gyerünk urunk ablaka alá, s ott kiáltsuk: “Hajrá a svédre!” Utánam, nemesuraim!

Azzal leugrott a talapzatról, s megindult, a tömeg pedig utána, s így jutottak el az ablak alá, egyre nagyobb zajjal, amely végül is egyetlen harsogó kiáltásban folyt össze:

- A svédekre! A svédekre!

Kis idő múlva a pitvarból rettenetes zavarban rohant ki Korf uram, a wendeni vajda, utána pedig Ganchoff, a hercegi rejterek ezredeskapitánya, s mindketten igyekeztek a nemesurakat fékezni, csitítani, s kérlelték, hogy oszoljanak szét.

- Az Istenért! - mondta Korf uram. - Odafent szinte reszketnek az ablakok, s kegyelmetek nem is sejtik, milyen alkalmatlan időben rukkoltak ki e kiáltásokkal. Hogyan is tudjátok a követeket így megsérteni, másoknak is példát adván a fegyelmezetlenségre? Ki bíztatott fel erre?

- Én! - vágta ki Zagłoba. - Mondja meg kegyelmességed a herceg úrnak mindnyájunk nevében, kérjük, legyen erős, mert készek vagyunk utolsó csepp vérünkig kitartani mellette.

- Köszönöm, nemesuraim! A hetman úr nevében köszönöm, de most már oszoljatok széjjel! Komolyságot, nemesuraim! Az élő Istenre kérlek, komolyságot, mert a hazát végképp elveszejtitek. Rossz szolgálatot tesz a hazának, aki ma a követeket gyalázza.

- Mit nekünk a követek? Mi verekedni akarunk, nem paktálni!

- Örvendezem harci kedveteken! Eljön annak is az ideje nemsokára, netán nagyon is hamar. Most pihenjétek ki magatokat a hadrakelés előtt. Itt az idő egy kis itókára és harapnivalóra. Üres hassal nem jó verekedni.

- Istenemre, igaz! - kiáltotta elsőnek Zagłoba uram.

- Igaza van, fején találta a szöget! Ha a herceg ismeri érzelmeinket, nincs már itt keresnivalónk.

S a tömeg kezdett széjjeloszlani, legnagyobb része azonban az oldalszárnyak felé nyomult, ahol már számos terített asztal várta őket. Zagłoba uram haladt az élen - Korf uram pedig, Ganchoff ezredeskapitánnyal együtt, a herceghez sietett, aki éppen a svéd követekkel, Parczewski püspökkel, Białozor atyával, továbbá Adam Komorowskival, végül Aleksander Mierzejewskivel, Kazimierz királynak ez idő szerint Kiejdanyban tartózkodó udvari emberével tanácskozott.

- Ki volt e zajongás okozója? - kérdezte a herceg, kinek oroszlán arcáról még mindig nem múlt el a harag.

- Ama nemrég érkezett nemesúr, a híres Zagłoba - felelte a wendeni vajda.

- Vitéz lovag ő - jegyezte meg a herceg -, de időnap előtt kezd itten rendelkezni.

Azzal intett Ganchoff ezredeskapitánynak, s valamit a fülébe súgott.

Zagłoba uram eközben ünnepélyes léptekkel, önelégülten haladt az alsó termek felé. Mellette lépkedett a két Skrzetuski és Wołodyjowski, ő pedig halkan így szólt hozzájuk:

- No, amici?^[87] Alig jöttem ide, s máris felébresztém e nemesurakban a hazaszeretetet. Most majd könnyebb lesz a hercegnek üres kézzel elbocsátania a követeket, mert elég lesz a mi támogatásunkra hivatkoznia. Úgy vélem, ennek nem is marad el a jutalma, ámbár nékem elébb való a becsület. Miért váltál sóbálvánnyá, Michał uram, s mereszted szemed ama hintóra a kapunál?

- Ő az! - felelte Michał uram, bajuszkáját mozgatva. - Az élő Istenre, ő, tulajdon személyében!

- Kicsoda?

- Billewiczówna!...

- Akitől kosarat kaptál?

- Az. Nézzék kegyelmetek, nézzék! Ne pusztuljon el az ember a fájdalomtól?

- Várjatok csak, no - szólt közbe Zagłoba. - Hadd nézzem meg.

Ezenközben a hintó nagy kört írva közeledett a beszélgetőkhöz. Egy tekintélyes nemesúr ült benne őszülő bajusszal, mellette pedig Aleksandra leányasszony. Szép volt, mint mindig, nyugodt és komoly.

Michał uram reámeresztette fájdalmas tekintetét, s kalapját mélyen lengetve köszöntötte, de a leányasszony nem vette őt észre a tömegben. Zagłoba pedig Oleńka finom, nemes vonásait nézve, így szólt:

- Nagyúri gyermek ez, Michał uram, s kissé törékeny is egy katonához. Bevallom, szép is, de én már jobb szeretem az olyat, akiről az ember az első pillanatban nem is tudja, álgyú-é vagy fehérnép?

- Nem tudja kegyelmed, ki érkezett e hintóban? - kérdezte Michał uram a mellette álló nemesúrtól.

- Hogyne tudnám - felelte a kérdezett. - Tomasz Billewicz uram, a rosieńiei fegyvernök. - Mindenki ismeri őt itt, mert régi szolgája és barátja a Radziwiłłeknek.

Tizenharmadik fejezet

A herceg aznap nem mutatkozott a nemesség előtt egészen estig, mert a követekkel és néhány főemberrel ebédelt, akikkel megelőzőleg tanácskozást folytatott. Mindazonáltal parancsot kaptak az ezredeskapitányok, hogy a Radziwiłł-ház udvari ezredei, különösen az idegen tisztek vezérlete alatt álló gyalog regementek álljanak készenlétben. A levegőben puskaporszag érzett. A vár nem volt ugyan védelemre berendezve, mindazonáltal katonaság fogta körül, mintha a vár alatt ütközetre készültek volna. Mindenki legkésőbb másnap hajnalra várta az indulást, s ennek látható jelei is voltak, mert a megszámlálhatatlan hercegi cselédség abban sürgölődött, hogy a fegyvereket, az értékes holmit és a hercegi kincstárat rakta szekerekre.

Harasimowicz azt mondta a nemesuraknak, hogy a szekerek a podlasiei Tykocinba mennek, mert nem volna biztonságos dolog a hercegi kincstárat itt hagyni a meg nem erősített kiejdanyi várban. Előkészítették a szekereket is, amelyeket a hadak után kellett küldeni.

Híre terjedt, hogy Gosiewski tábori hetmant azért börtönözték be, mert Trokiban állomásozó zászlóaljait nem akarta egyesíteni Radziwiłł hadaival, ami által biztos pusztulásnak tette ki az egész hadi vállalkozást. Egyébként a hadművelet előkészületei: a csapatok mozgolódása, a vár arzenáljából elővontatott ágyúk dübörgése és az a nyüzsgés, amely minden háborús készülődés első pillanatainak kísérőjele, más irányba terelte a figyelmet, s a lovagokkal elfeledtette Gosiewski uram és Judycki lovag bebörtönzését.

A szárnyépület óriási földszinti termeiben ebédelő nemesség semmi egyébről nem beszélt, mint a háborúról, Vilna égéséről, ahol a tűzvész, már tíz napja tart, s még egyre veszedelmesebb méreteket ölt, a varsói hírekről, a svédek előnyomulásáról és magukról a svédekről, akik hitszegő módon megtámadták szomszédjukat, holott a közöttük fennálló egyezség még hat esztendeig érvényben lett volna. Ezért lázongtak ellenük a szívek és elmék, s egyre nőtt ellenük a gyűlölet. A gyors előnyomulásról, Ujsćie kapitulálásáról, Wielkopolskának és minden városának elárasztásáról, a Mazowszét fenyegető támadásról, Varsó elkerülhetetlen elestéről szóló hírek nemcsak hogy félelmet nem keltettek, hanem ellenkezőleg, még növelték a bátorságot és a harci kedvet. Azért volt ez így, mert már mindenki világosan látta a svéd sikerek okát, hogy a svéd hadak addig még egyszer sem találkoztak sem rendes katonasággal, sem igazi hadvezérrel. Radziwiłł volt az első hivatott hadvezér, akivel most meg kellett mérkőzniük, s akinek hadi képességeiben teljes mértékben megbízott az egész nemesség, különösen mivel ezredesei is kezeskedtek róla, hogy nyílt harcban megverik a svédeket.

- Nem lehet másképpen! - mondta Michał Stankiewicz uram, a régi, tapasztalt katona. - Emlékszem én a régebbi háborúkra, s tudom, hogy mindig várakban, megerősített táborokban, sáncok mögül védekeztek, nem mervén velünk nyílt mezőn kiállani, mert rettenetesen féltek a lovasságtól, ahol pedig erejükben bizakodva mégis kiálltak, ott alaposan megkapták a magukét. Nem a győzelem adta kezükbe Wielkopolskát, hanem az árulás és a nemesi felkelés ügyefogyott volta.

- Úgy van! - hagyta helyben Zagłoba uram, - Lágy inú nép az, mert a földjük rettentő terméketlen, lisztjük nincs, csak fenyőtobozt őrlenek, az ilyen lisztből sütött lángos pedig kegyetlenül gyantaszagú. Mások meg a tengerpartot járják, s amit a víz kivet, azt zabálják, s még az effajta ínyesfalatokért is ölre mennek egymással. Rettentő csőcselék az, azért nincs is nép, mely olyan éhes volna a máséra, mert még a tatároknak is legalább lóhúsuk van rogyásig, ezek azonban, néha esztendeig sem látván húst, folyton az éhkoppot nyelik, hacsak valami dúsabb halászat nem akad.

Azzal Stankiewiczhez fordult:

- Kegyelmed mikor ismerkedett meg a svédekkel?

- Krzysztof herceg, a mostani hetman apja alatt.

- Én pedig Koniecpolski uram, a mai zászlós apja alatt. Nemegyszer keményen megtépáztuk mi Gusztáv Adolfot Poroszországban, s foglyot is bőven ejtettünk; ott alaposan kiismertük őket meg minden praktikájukat. Meg is bámulták őket a mi legényeink, mert tudják meg kegyelmetek, hogy a svéd nép, amely folytonosan a vízben gázol, s a tengerből húzza a legtöbb hasznát, mind exquisitissimi^[88] búvárok. Meg is mutattattuk magunknak, hogy mit tudnak - s ezt adják össze kegyelmetek: bedobtuk a selymát az egyik lékbe, hát a másikban kiúszott, s még élő heringet is tartott a szájában...

- Istenemre, mit mond kegyelmed?!

- Itt pusztuljak el, ha a tulajdon szememmel legalább százszor nem láttam ezt is és még egyéb furcsa szokásaikat is. Arra is emlékszem, hogy a porosz koszton úgy meghíztak, hogy többé nem akartak hazamenni. Igaza van Stankiewicz uramnak, hogy nem valami híres katonák ők. A gyalogosuk még megjárja, de a lovasságuk, Uram irgalmazz, mert hát ló nincs a hazájukban, s így fiatal koruktól nem szokhatnak lovagláshoz.

- Úgy mondják, előbb nem ellenük megyünk - jegyezte meg Szczyt uram -, hanem Vilnát megbosszulni?

- Úgy van. Magam tanácsoltam ezt a hercegnek, mikor megkérdezte, hogyan vélekedem e dolog felől - felelte Zagłoba. - De ha az egyikkel végzünk, hamarosan ráütünk a másikra. Hej, izzadhatnak is ott a követek!

- Politikusan fogadják őket - vélte Zaleski uram -, de a szerencsétlenek semmit el nem érnek. Legjobb bizonyíték a katonaságnak kiadott parancs.

- Boldog Isten! Boldog Isten! - sóhajtott fel Twarkowski uram, a rosieńiei bíró. - Íme, a veszedelemmel együtt mi módon növekszik az ember harci kedve is... Egy ellenséggel volt dolgunk, s már-már kétségbeestünk, most meg kettővel kell megbirkóznunk.

- Nem lehet másképpen - felelte Stankiewicz. - Van az úgy, hogy az ember tűri a verést, amíg a türelme el nem fogy, azután pedig honnan, honnan nem, egyszerre megjön a kedve is meg a fantáziája is. Avagy keveset szenvedtünk, keveset viseltünk itt el?!... Ráhagyakoztunk a királyra meg a korona nemesi felkelésére, a magunk erejére nem is számítva, s íme, ez lett belőle, most aztán vagy megverjük mind a kettőt, vagy végképp elveszünk...

- Megsegít az Isten! Elég volt a halogatásból!

- Torkunkra tették a kést!

- Tegyük hát mi is az övékére! Megmutatjuk a koronabelieknek, milyen katonák vagyunk! Nálunk nem lesz Ujsćie, amint Isten van az égben!

S ahogy a serlegek csengésével együtt hevültek az üstökök, emelkedett a háborús kedv is. A szakadék szélén gyakran így hozza meg a menekvést az utolsó erőfeszítés. Megértették ezt a katonák tömegei, és megértette az a nemesség, amelyet Jan Kazimierz még nemrégen olyan kétségbeesett kiáltvánnyal hívogatott Grodnóba, nemesi felkelésre. Most minden szív és minden értelem Radziwiłł felé fordult; minden száj ezt a félelmetes nevet ismételgette, amellyel még a legutóbbi időkig mindig együtt járt a győzelem. S valóban, egyedül tőle függött, hogy összeszedje és felrázza az ország széjjelszóródott szendergő erőit, s élére álljon ama hatalomnak, mely elegendő ahhoz, hogy mindkét háborút sikeresen eldöntse.

Ebéd után sorban a herceghez szólították az ezredeskapitányokat, előbb Mirskit, aki a hetmani páncélos zászlóaljat vezérelte, utána pedig Stankiewiczet, Ganchoffot, Wołodyjowskit és Sołłohubot. Egy kicsit csodálkoztak is az öreg harcosok, hogy egymás után, nem pedig egyszerre hívják őket tanácskozásra, de kedves meglepetésben volt részük, mert mindegyik a herceg hajlandóságának valamelyes bizonyítékával megajándékozva távozott onnan, amiért cserébe a herceg csupán hűséget és bizalmat követelt, s ezt mindnyájan amúgy is teljes szívvel-lélekkel felajánlották neki. Buzgón tudakolta a hetman úr azt is, vajon Kmicic visszatért-e, s kérte, hogy amint visszatér, jelentsék neki.

S meg is tért, de csak későn este, mikor a termek már fényárban úsztak, s a vendégek is gyülekezni kezdtek. A fegyverházba ment átöltözni, ott találta Wołodyjowski uramat, s megismerkedett a kompánia többi tagjával is.

- Nagyon örülök, hogy látom kegyelmedet és híres-nevezetes barátait - mondta, a kislovag kezét megrázva. - Mintha csak édesbátyámat látnám! Elhiheti kegyelmed, mert én ugyan színlelni nem tudok. Igaz, hogy csúnyán megszabdaltad a fejemet, de aztán lábra is állítottál, amit halálomig el nem feledek. Mindenki füle hallatára megmondom, ha kegyelmed nincs, most a rács mögött sínylődnék. Bár a kövekből válnának ilyen emberek! Huncut, aki nem hiszi, s akármi legyek, ha a fülét le nem vágom.

- Hagyja már kegyelmed.

- Tűzbe mennék kegyelmedért, akármi legyek! Ide vele, aki nem hiszi!

Azzal Andrzej uram kihívó tekintetét végighordozta a tiszteken, de senki sem jelentkezett, különben is mindnyájan szerették és tisztelték Michał uramat, csak Zagłoba jegyezte meg:

- Tüzes egy vitéz ez, hogy a hóhér!... Úgy nézem, fölöttébb megkedvelem kegyelmedet, amiért Michał uramat ennyire szívedbe zártad, mert engem kérdezzen csak meg valaki, mennyit ér őkelme.

- Többet, mint mi valamennyien - vágta rá Kmicic ismert hevességével. Aztán a Skrzetuskiakra, majd Zagłobára nézett, s hozzátette:

- Bocsánat, nemesuraim, senkit nem kívánok én megbántani, hiszen tudom, mindnyájan tisztes emberek és jeles vitézek vagytok... Ne haragudjatok rám, mert én teljes szívemből kívánnám kiérdemelni barátságotokat.

- Nem tesz semmit - felelte Jan Skrzetuski -, ami az ember szívén, az a száján.

- Ide a képedet! - kiáltotta Zagłoba.

- Kétszer se mondja kegyelmed!

S azzal egymás karjába borultak, aztán Kmicic uram felkiáltott:

- Erre ma iszunk egyet, nem lehet másképpen!

- Kétszer se mondja kegyelmed - mondta Zagłoba, visszhang, módjára.

- Korábban elillanunk, át a fegyverházba, italról pedig én gondoskodom.

Michał uram erősen mozgatni kezdte bajuszkáját.

“Nemigen lesz neked kedved elillanni - gondolta magában, Kmicicre pillantva -, ha meglátod, ki lesz ma ott a termekben...”

S már nyelve hegyén volt, hogy a rosieńiei fegyvernök úr meg Oleńka megérkezett Kiejdanyba, de valahogy elszorult a szíve, hát másra terelte a szót.

- S a kegyelmed zászlóalja hol van? - kérdezte.

- Itt. Teljes készenlétben. Harasimowicz járt nálam, s a herceg parancsát hozta, hogy az embereim éjfélkor nyeregben legyenek, Megkérdeztem, hogy mindnyájan indulunk-e, de azt mondta: nem!... Nem értem, mit jelent ez. A többi tisztek közül egyesek ugyanezt a parancsot kapták, mások meg nem. De az idegen gyalogság mind megkapta.

- Lehet, hogy a hadak egy része ma éjjel indul, a többi meg holnap - vélte Jan Skrzetuski.

- Én itt mindenesetre elkoccintgatok kegyelmetekkel, a zászlóalj meg, hadd induljon... Egy óra múlva majd utolérem.

E pillanatban toppant be Harasimowicz.

- Nemzetes és vitézlő orszai zászlósuram! - kiáltotta, az ajtóban hajlongva.

- Mi az? Tűz van? Itt vagyok! - felelte Kmicic.

- A herceg úrhoz! A herceg úrhoz!

- Megyek, csak felöltözöm. Fiú! Mentét, szíjat, mert leváglak!

A legény egy pillanat alatt kezébe adta a ruhadarabokat, s Kmicic pár perc múlva díszben, mintha lakodalomba készülne, indult a herceghez. Olyan nyalka volt, hogy csak úgy ragyogott. Dolmánya kamukából készült, csillagmintákkal átszőve, hogy egész alakjára áradt belőle a fény, s nyaka alatt nagy, zafírköves csat tartotta össze. A dolmány fölött kék bársonymente, derekán oly finom művű, értékes, fehér öv, hogy egy gyűrűn által lehetett volna húzni. Rajta selyem kardkötőn zafírokkal kihányt ezüstös kard függött, az öve mellé betűzte kapitányi buzogányát, mely méltóságát volt hivatva jelezni. E ruházat csodálatosan emelte az ifjú lovag daliás szépségét, úgyhogy nyalkább leventét e Kiejdanyba sereglett rengeteg tömegben is bajosan lehetett volna találni.

Michał uram sóhajtva nézte, s mikor a lovag eltűnt a fegyverház ajtaja mögött, így szólt Zagłoba uramhoz:

- Az ilyennel a fehérnép előtt ne is próbálkozz!

- Emelnél csak le rólam vagy harminc esztendőt! - felelte Zagłoba.

A herceg szintén fel volt öltözve, mikor Kmicic belépett, s komornyikja, két néger kíséretében, éppen akkor lépett ki a szobából. Négyszemközt maradtak.

- Isten éltessen, hogy úgy siettél! - szólt a herceg.

- Hercegi nagyságod szolgálatára!

- S a zászlóalj?

- Miként a parancs szól.

- Biztos emberek?

- A pokol tüzébe is elmennek!

- Akkor jó! Ilyenekre van szükségem... és olyanokra, mint te... akik mindenre készek... Nem győzöm ismételni, hogy senkire sem számítok annyira, mint rád.

- Nagyságos herceg úr! Az én szolgálataim nem mérkőzhetnek meg a régi katonákéval, de ha a haza ellenségeire megyünk, Isten a tudója, nem maradok hátul.

- Nem kisebbítem én a régi érdemeket, ámbár jöhetnek olyan pericula,^[89] olyan nehéz idők, hogy a leghívebbek is meginoghatnak.

- Nyomorultul pusztuljon el, aki a veszedelemben elhagyja hercegi nagyságod személyét!

Radziwiłł keményen Kmicic szemébe nézett.

- S te... nem hagysz el?...

Az ifjú lovag arcát elfutotta a tűz.

- Nagyságos herceg úr!...

- Mit kívánsz mondani?

- Meggyóntam nagyságodnak minden bűnömet, pedig annyi volt, hogy csak hercegi nagyságod atyai szívének köszönöm a bocsánatot. De minden bűnöm között sem találtatik egy - a hálátlanság.

- Sem a hitszegés... Úgy gyóntál nekem, mint atyádnak, s én nemcsak megbocsátottam neked, mint atyád, hanem fiamként meg is szerettelek, mint... akit Isten megtagadott tőlem, s ezért nehéz nekem néha e világon élnem. Légy hát jó barátom!

Azzal Kmicic felé nyújtotta kezét, amit az ifjú lovag megragadott, s habozás nélkül ajkához szorított.

Hosszú ideig mindketten hallgattak, egyszerre a herceg Kmicic szemébe nézett, s így szólt:

- Billewiczówna itt van!

Kmicic elsápadt, s érthetetlenül dadogott valamit.

- Szándékosan küldtem érette, hogy a köztetek levő egyenetlenségnek vége legyen. Mindjárt meg is látod, mert a nagyatyja miatti gyászidő letelt. Isten a tudója, hogy a fejem ma is majd meghasad a munkától, s mégis azonnal beszéltem a rosieńiei fegyvernök úrral.

Kmicic a fejéhez kapott.

- Mivel hálálom ezt meg hercegi nagyságodnak? Mivel hálálom meg?

- Világosan megmondtam a fegyvernök úrnak, azt akarom, hogy minél hamarabb megesküdjetek, s ő nem lesz ellene. Azt is meghagytam neki, hogy erre lassanként a leányasszonyt is készítse elő. Időnk van. Minden tőled függ, s én boldog leszek, ha e jutalmat az én kezemből veszed, s adja Isten, hogy még sok egyebet is megérj, mert neked sokra kell vinned. Vétkeztél, mert ifjú vagy, de a csatamezőn máris nem megvetendő hírt szereztél nevednek, s a fiatalok mindnyájan hajlandók követni téged. Istenemre, sokra kell vinned! Az olyan nemzetségnek, mint a tied, nem járási hivatalok valók... Nyilván tudod, hogy a Kiszkákkal atyafiságban vagy, s az én szülőanyám is Kiszka lány volt... Csak meg kell állapodnod, s erre a legjobb szer a házasság. Vedd hát ama leányzót, ha annyira a szívedhez nőtt, s el ne feledd, kinek kezéből veszed.

- Nagyságos herceg úr, még netán eszemet vesztem!... Életem és vérem hercegi nagyságodé!... Mit tegyek, hogy hálámat kimutassam? Mit? Mondja hercegi nagyságod! Parancsolj velem!

- A jóért jóval fizess! Higgy nekem, bízzál bennem, hogy amit teszek, a haza jóvoltáért cselekszem. El ne hagyj, ha mások árulását és hűtlenségét látod, ha a gonoszság megsokasodik, s engem magamat is...

Hirtelen abbahagyta.

- Esküszöm - kiáltotta Kmicic lelkesen -, és lovagi parolámat adom, hogy utolsó leheletemig kitartok hercegi nagyságod s nekem vezérem, atyám és jótevőm mellett!

Lángoló pillantással nézett a hercegre, s szinte megrémült a Radziwiłł arcán végbement változástól. Ez az arc vörös volt, az erek kidagadtak rajta, magas homlokát sűrű verejték lepte be, s szeme szokatlan lángot lövellt.

- Mi baja hercegi nagyságodnak? - kérdezte a lovag nyugtalanul.

- Semmi, semmi!...

Radziwiłł felállt, gyorsan a térdeplőhöz lépett, s lekapva róla a feszületet, heves, fojtott hangon szólt:

- Erre a keresztre esküdj, hogy mindhalálig el nem hagysz!

Kmicic, minden készsége és lelkesedése ellenére, egy darabig megdöbbenve nézett rá.

- Krisztus e kínszenvedésére esküdj! - sürgette a hetman.

- Krisztus e kínszenvedésére... esküszöm! - mondta Kmicic, kezét a feszületre téve.

- Ámen! - tette hozzá a herceg ünnepélyesen.

A magas szoba valahol a boltozatról visszhangozta a szót: “Ámen!” - aztán hosszas csend következett. Csak Radziwiłł hatalmas mellkasának lélegzése hallatszott. Kmicic le nem vette a hetmanról csodálkozó tekintetét.

- Most már az enyém vagy... - szólalt meg végre a herceg.

- Mindig hercegi nagyságodé voltam - felelte az ifjú lovag hevesen -, de mondja meg, magyarázza meg hercegi nagyságod, mi történt? Miért kételkedett hercegi nagyságod ebben? Avagy magas személyedet fenyegeti valami? Netán valami árulást, valami mesterkedést lepleztek le?

- Közeledik a próba ideje - felelte a herceg komoran, s ami ellenségeimet illeti, avagy nem tudod-e, hogy Gosiewski úr, Judycki úr és a witebski vajda úr készek volnának engem a szakadék mélyére taszítani? Úgy van! Hazám ellenségei sokasodnak, burjánzik az árulás, a hazát veszedelem fenyegeti. Ezért mondom, közeledik a próba ideje...

Kmicic elhallgatott, de a herceg utolsó szavai nem oszlatták el az elméjében uralkodó homályt, s hiába is kérdezte önmagától, mi fenyegetheti e pillanatban a hatalmas Radziwiłłt? Hiszen nagyobb erők élén áll most, mint bármikor. Magában Kiejdanyban és a környékén annyi katona táborozott, hogyha a hercegnek ilyen ereje lett volna, mielőtt Szklów alá indult, kétségtelenül másképp alakult volna az egész háború sorsa.

Gosiewski és Judycki valóban nem jó szemmel nézték a herceget, de hát ők zár alatt, a kezében voltak, ami pedig a witebski vajdát illeti, az sokkal erényesebb ember és jobb hazafi, hogysem az ellenség ellen indítandó új hadjárat előestéjén bármiféle akadályokat gördíthetett vagy praktikákba kezdhetett volna.

- Isten látja a lelkemet, semmit sem értek! - kiáltotta Kmicic, mert már semmiképpen nem bírta féken tartani gondolatait.

- Még ma megértesz mindent - felelte Radziwiłł nyugodtan. - Most pedig menjünk a terembe.

S az ifjú ezredeskapitányt karonfogva, az ajtó felé indult vele.

Áthaladtak néhány szobán. A távoli, hatalmas teremből behallatszott a zenekar játéka, melynek francia karmesterét Bogusław herceg egyenesen erre az alkalomra hozatta ide. Menüettet játszottak hát, amely a francia udvarnál akkor divatos tánc volt. A lágy hangok összevegyültek számos emberi hang lármájával. Radziwiłł herceg megállt és hallgatózott.

- Adja Isten - mondta kis idő múlva -, hogy ezek a vendégek, akiket, íme, házamba fogadtam, holnap át ne pártoljanak ellenségeimhez.

- Nagyságos herceg úr, reménylem, nem akad közöttük olyan, aki a svédeket pártolná... - vélte Kmicic.

Radziwiłł megremegett, s hirtelen megállt.

- Mit akarsz mondani?

- Semmit, nagyságos herceg úr, csak azt, hogy ott becsületes katonák mulatoznak.

- Gyerünk... az idő megmutatja, s az Isten ítéli meg, ki a becsületes ember... gyerünk!

Közvetlenül az ajtó előtt tizenkét apród állt, csupa gyönyörű legényke, mind bársonyba, tolldíszbe öltözve. Mikor a hetmant megpillantották, két sorba igazodtak, a herceg pedig közelebb lépve, megkérdezte:

- A hercegné őnagysága a teremben van már?

- Igenis, nagyságos herceg úr! - felelték a fiúk.

- Hát a követ urak?

- Ők is.

- Nyissátok meg!

Egy szempillantás alatt feltárult az ajtó mindkét szárnya, fény zúdult be rajta, s megvilágította a hetman óriás alakját, aki Kmicic és az apródok kíséretében indult az emelvény felé, amelyen az előkelő vendégek székei voltak elhelyezve.

Egyszerre mozgás támadt a teremben, minden szem a hercegre irányult, aztán egyetlen kiáltás szakadt fel száz meg száz lovag torkából:

- Éljen Radziwiłł! Éljen! Vezéreljen bennünket! Éljen!

A herceg bólogatott, és kezével integetett, aztán sorban üdvözölte az emelvényen összegyűlt vendégeket, akik mind felálltak, mikor belépett. A hercegasszonyon kívül az előkelőbbek között ott volt a két svéd követ, az orosz követ, a wendeni vajda, Parczewski püspök, Białozor atya, Komorowski és Mierzejewski urak, Hlebowicz żmudźi sztaroszta, a herceg sógora, az ifjú Pac, Ganchof óbester, Mirski ezredeskapitány, Weissenhoff, a kurlandi herceg követe, s néhány hölgy a hercegasszony kíséretéből.

A hetman, mint vendégszerető házigazdához illik, a köszöntést a követeken kezdte, akikkel néhány barátságos szót váltott, azután köszöntötte a többieket, majd leült a hermelin baldachinnal ékesített székbe, s végignézett a termen, amelyben még egyre hangzottak a kiáltások:

- Éljen!... Vezéreljen bennünket!... Éljen!...

Kmicic, a baldachin mögé húzódva, szintén a tömeget nézte. Tekintete egyik arcról a másikra siklott, s kereste közöttük ama leányzó drága vonásait, aki e pillanatban egész szívét és lelkét eltöltötte. Szíve kalapált, akár a pöröly...

“Ő itt van! Egy perc múlva megpillantom, beszélek vele!” - ismételgette gondolatban... S kereste, kereste... egyre sóvárabban, egyre nyugtalanabbul. Íme ott, a legyező tollai alatt, fekete szemöldök, fehér homlok és szőke haj látszik. Az ő!

Kmicic visszafojtja lélegzetét, hogy el ne riassza a látomást, de a tollak már mozdulnak is, az arc előbukkan - nem! Ez nem Oleńka, ez nem az a kedves, a legkedvesebb. Tekintete továbbrepül, bájos alakokon fut végig, továbbsiklik a tollakon, atlaszruhákon, a virágokként viruló arcokon, s minduntalan csalódik. Nem ő, nem, nem ő! Míg végül messze, a mélyben, valahol az ablakkeret felé fehérség villan, s a lovag szeme előtt minden elsötétül - Oleńka! Ő az, a drága, a legdrágább!...

A zenekar ismét megszólal, a hölgyek forgolódnak, megvillannak a nyalka gavallérok, ő pedig, mintha vak és süket volna, semmit sem lát, csak őt, s nézi olyan sóváran, mintha most látná először. Ugyanaz ő, a wodoktyi Oleńka, s mégis más. Ebben a temérdek teremben és e tömegben kisebbnek látszik, arcocskája is apróbb, szinte gyermeki. A kezedbe vehetnéd, s úgy ölelhetnéd magadhoz! S mégis, megint csak ugyanaz, bár egészen más: ugyanazok a vonások, ugyanazok az édes ajkak, ugyanolyan szempillák árnyékolják be arcát, s ugyanaz a fehér, nyugodt, kedves homlok... S most már az emlékek villámként cikáznak át Andrzej uram agyán: ama cselédház Wodoktyban, ahol először pillantotta meg őt, s azok a csendes szobácskák, amelyekben együtt üldögéltek. Mennyi báj, ha csak rágondol is az ember!... Vagy az a szánút Mitrunyba, amikor megcsókolta!... Azután az emberek már kezdtek éket verni közéjük, s Oleńkát ellene izgatni.

“Ütne bele a mennydörgős mennykő! - lázongott Kmicic magában. - Mim volt, és mit vesztettem! Milyen közel volt hozzám, és most milyen távol van!”

Íme, ott ül messze, mint valami idegen, s nem is tudja, hogy ő itt van. S a harag, de egyúttal mérhetetlen fájdalom ragadta meg Andrzej uram szívét, fájdalom, amelyre nem talált szót, csak egyetlen kiáltást a lelkében, de ez nem hagyta el ajkát:

“Hej, te! Oleńka! Hej, te!”

Andrzej uram néha olyan veszett dühbe gurult önmaga ellen régi viselt dolgai miatt, hogy kedve lett volna legényeivel önmagát deresre húzatni, s száz botot veretni magára, de olyan dühös sosem volt, mint most, mikor hosszú távollét után ismét látta a leányt, s most még szebb volt, mint máskor, még csodálatosabb, mint amilyennek elképzelte. E pillanatban szerette volna magát megkínozni, de mivel tiszteletre méltó emberek társaságában volt, csak a fogát szorította össze, s mintha még nagyobb fájdalmat akart volna okozni magának, lelkében egyre ismételgette:

“Úgy kell neked, bolond! Úgy kell neked!”

Közben a zenekar ismét elhallgatott, s helyette a hetman hangja ütötte meg Andrzej uram fülét:

- Gyere utánam!

Kmicic mintha álomból ébredt volna.

A herceg leszállt az emelvényről, s elvegyült a vendégek között. Arcán szelíd, jóságos mosoly játszott, amely mintha még emelte volna alakjának fenségét. Ugyanaz a pompás nagyúr volt most, aki valahanapján, mikor Mária Ludovika királynét látta vendégül Nieporęciében, bámulatba ejtette, elkábította és lenyűgözte a francia udvari embereket, nemcsak a pompával, hanem előkelő szokásaival is; ugyanaz, akiről Jan Laboureur olyan elragadtatással és csodálattal írt úti jelentésében. Most tehát minduntalan megállt a komolyabb matrónák, a jelesebb nemesurak és az ezredeskapitányok előtt, s mindegyik vendége számára volt néhány kegyes szava. Emlékezőtehetsége ámulatba is ejtette a jelenlevőket, s egy pillanat alatt meghódította a szíveket. A vendégek szeme mindenüvé követte, ahol csak megfordult, ő pedig lassan közeledve Billewicz uramhoz, a rosieńiei fegyvernökhöz, így szólította meg:

- Köszönöm, öreg barátom, hogy eljöttél, ámbár haragudni volna okom. Nem száz mérföld ide Billewicze, s te mégis olyan rara avis^[90] vagy födelem alatt.

- Nagyságos herceg úr - felelte a fegyvernök mélyen meghajolva -, a hazát károsítja, aki hercegséged idejét rabolja el.

- Én meg már bosszút forraltam, hogy Billewiczében török reád, remélvén, hogy szívesen fogadod régi táborbeli bajtársadat!

E szavak hallatára a fegyvernök úr mélyen elpirult a boldogságtól, a herceg pedig folytatta:

- Csak időm, csak időm nincs soha!... De ha rokonodat, boldogult Herakliusz uram unokáját férjhez adod, a lakodalomra kétségkívül elmegyek, mert ezzel mindkettőtöknek tartozom.

- Adja Isten minél hamarabb a leányzónak! - kiáltotta a fegyvernök.

- Addig is hadd mutassam be neked Kmicic uramat, az orszai zászlóst. Azokból a Kmicicekből való ő, akik a Kiszkákkal s azok révén a Radziwiłłekkel is atyafiak. Alighanem hallottad e nevet Herakliusz uramtól, mert ő a Kmiciceket kedvelte, akár az édestestvéreit...

- Üdv, üdv! - ismételgette a fegyvernök úr, mert némileg imponált neki az ifjú lovag előkelő nemzetsége, s különösen, hogy azt maga Radziwiłł magasztalta.

- Köszöntöm fegyvernök uramat, én jótevőmet, s egyben ajánlom magam szíves szolgálatába - mondta Andrzej uram bátran s nem minden büszkeség nélkül. - Herakliusz ezredeskapitány uram atyám és jótevőm volt nekem, s noha későbben elromlott, amit ő kitervelt, én sosem szűntem meg szeretni minden Billewiczet, mintha a tulajdon vérem csörgedeznék ereikben.

- Különösen - vágott közbe a herceg, kezét bizalmasan az ifjú vállára téve - nem szűnt meg szeretni egy bizonyos Billewiczówna leányasszonyt, amit nekem már régen meg is vallott.

- S mindenkinek szemébe is megismétlem! - mondta Kmicic tüzesen.

- Csak lassan, lassan! - csitította a herceg. - Íme, látod, nemes fegyvernök uram, tűzből és kénből van e gavallér alkotva, ezért hát némi rossz fát is tett a tűzre; de hogy még ifjú és az én különleges oltalmam alatt áll, reménylem, ha mi ketten könyörgünk érte, ama bájos ítélőszék mégiscsak leveszi fejéről a távollétében hozott ítéletet.

- Hercegi nagyságod mindent megtehet, amit akar! - felelte a fegyvernök úr. - A szerencsétlen leányzó sem mondhat egyebet, mint ama pogány papnő Sándornak: “Ki tudna neked ellenállani!”

- S akkor mi, miként ama macedóniai, megmaradunk e jóslat mellett - felelte a herceg nevetve. - De elég ebből! Vezess most bennünket bájos rokonodhoz, mert én is vágyom őt látni. Hadd javítsuk ki Herakliusz uram munkáját, amely megromlott.

- Szolgálatjára hercegi nagyságodnak!... Amott ül a leányzó Wojniłłowiczowa asszony oltalma alatt, ki nekünk rokonunk. Csak bocsánatért könyörgök, ha a leányasszony zavarba esnék, mert még nem érkeztem őt figyelmeztetni.

A fegyvernök úr sejtése helyes volt. Szerencsére Oleńka nem e pillanatban látta meg Andrzej uramat a hetman oldalán, tehát már volt ideje egy kissé összeszedni magát, de egyelőre majdnem eszméletét vesztette. Fehér lett, mint a fal, a lába remegett, s úgy nézett az ifjú lovagra, mintha a túlvilágról visszatérő lelket látna maga előtt. S sokáig nem hitt tulajdon szemének. Hiszen ő azt hitte, hogy az a szerencsétlen valahol az erdőkben bujkál, az Isten szabad ege alatt hál, mindenkitől elhagyatva, a törvény által vadként üldözve, vagy a toronyba zárva mereszti kétségbeesett tekintetét a rácson át Isten szép világára. Csak az egy Isten a tudója, milyen rettenetes fájdalom rágta szívét, és égette szemét e boldogtalan, veszendő lélek miatt; csak az egy Isten számlálhatta meg, mennyi könnyet hullatott magányában az ifjú rettenetes, bár annyira megérdemelt sorsa miatt. És lám, ő itt van Kiejdanyban, szabadon, a hetman oldalán, büszkén és ékesen, aranyos kamukába és bársonyba öltözötten, kapitányi buzogánnyal az öve mellett, fejét fennen hordva, büszke, parancsoló leventearccal, s maga Radziwiłł nagyhetman bizalmasan teszi kezét a vállára. Furcsa és ellentétes érzések vegyültek a leány szívében: volt abban valami nagy megkönnyebbülés, mintha súlyos terhet vettek volna le válláról, meg valami sajnálkozás, hogy az a sok aggodalom hiábavaló volt, de volt benne egy kis csalódás is, amit minden becsületes léleknek éreznie kell, látván, hogy ennyi súlyos bűn és erőszak teljesen büntetlen marad, meg öröm is és saját tehetetlenségének érzete, meg a félelemmel határos csodálat ama levente iránt, hogy ki bírt lábalni ebből a feneketlen áradatból.

Közben a herceg, a fegyvernök és Kmicic befejezték a beszélgetést, s a leányhoz közeledtek. Oleńka szemét lesütötte, s karját felemelte, mint a madár a szárnyát, mikor fejét alája akarja rejteni. Bizonyos volt felőle, hogy hozzá közelednek. Nem nézett ugyan oda, de érezte, hogy egyre közelebb és közelebb jönnek, már majdnem odaértek, már meg is álltak előtte. Annyira bizonyos volt efelől, hogy szemét ki sem nyitva, felállt, s mélyen bókolt a herceg előtt.

Radziwiłł valóban ott állt már előtte, s megszólalt:

- Az Úr kínszenvedésére!... Most már nem csodálom az ifjút, mert e virágszál valóban pompásan kivirult... Köszöntelek, szerelmetes kisasszonyom, egész szívemből köszöntöm az én kedvelt Billewiczem unokáját. Megismersz-e engem?

- Meg, nagyságos herceg! - felelte a leány.

- Én pedig meg nem ismertelek volna, mert mikor utoljára láttalak, még gyermekded leányka voltál, s nem viselted e díszt, melyben most ékeskedel... Emeld csak fel azt a függönyt a szemedről... Istenemre! Szerencsés búvár, aki ilyen igazgyöngyre bukkan, de annál boldogtalanabb, aki megszerezte volt, de elvesztette... Íme, egy ilyen veszendő lélek áll itt előtted e gavallér személyében... Megismered-e?

- Meg! - válaszolta Oleńka, fel sem tekintve.

- Nagy bűnös őkelme, s íme, gyónni hoztam hozzád. Rój ki rá olyan vezeklést, amilyent akarsz, de a feloldozást meg ne tagadd tőle, hogy a kétségbeesés valahogyan még nagyobb bűnökbe ne ragadja.

Azzal a fegyvernök úrhoz és Wojniłłowiczowa asszonyhoz fordult:

- Hagyjuk magukra a fiatalokat, mert nem illendő dolog a gyónásnál asszisztálni, nekem meg még a hitem is tiltja e dolgot.

Egy pillanat múlva Andrzej és Oleńka egyedül maradtak.

A leány szíve úgy vergődött keblében, miként a galambé, ha vércsét pillant meg maga fölött, de Andrzej uram is meg volt indulva. Szokott bátorsága, hevessége és önbizalma elhagyta. Hosszú ideig mindketten hallgattak.

Végül is Kmicic szólalt meg előbb, mély, fojtott hangon:

- Nem gondoltad, hogy találkozol velem, Oleńka?

- Nem - suttogta a leány.

- Istenemre, ha egy tatár állana előtted, nem félnél ennyire! Ne félj hát! Nézd, mennyi ember van itt. Semmiféle bántalommal nem illetlek. De ha egyedül volnánk, akkor sem kellene félned, mert megesküdtem, hogy nem leszek bántalmadra. Bízzál hát bennem!

A leány egy pillanatra felemelte tekintetét, s a lovagra nézett.

- Honnan legyen bizalmam?

- Igaz, vétkeztem, de az már elmúlt, s többé meg nem ismétlődik... Amikor a Wołodyjowskival vívott párbaj után ágyamban feküdtem, a halálhoz közel, elhatároztam, hogy nem ragadlak el erőszakkal, tűzzel-vassal, hanem nemes cselekedetekkel igyekezlek megérdemelni, s így szerzem meg bocsánatodat!... Hiszen a te szíved sincs kőből, s gyűlöleted majd csak elmúlik: ha látod javulásomat, csak megbocsátasz!... Én hát megesküdtem, hogy megjavulok, s meg is tartom. Mindjárt meg is jutalmazott az Úr, mert eljött Wołodyjowski, s megbízólevelet hozott számomra. Nem kellett ideadnia, de ideadta: derék ember! Így már a törvény elé sem kellett állnom, mert a hetmani inkvizíció alá kerültem. Minden bűnömet meggyóntam neki, mint atyámnak, s ő nemcsak megbocsátott, de azt is megígérte, hogy mindent elsimít, s megvédelmez az emberek rosszakarata ellen. Áldja meg érte az Isten... Nem leszek hát elítélt bűnös, Oleńka, az embereket megbékéltetem, híremet tisztára mosom, a hazát szolgálván érdemeket szerzek, az elkövetett sérelmeket jóvá teszem... Oleńka! Mit szólsz hozzá?!... Nem szólsz egy jó szót?

S merően a leányra nézett, kezét is összetette, mintha imádkoznék hozzá.

- Elhihetem-e? - felelte a leány.

- El, Istenemre, el kell hinned! - könyörgött Kmicic. - Nézzed azt, hogy elhitte a herceghetman is meg Wołodyjowski uram is. Minden viselt dolgomat ismerték, s mégis elhitték!... Látod!... Miért csak éppen te ne bíznál bennem?

- Mert láttam a könnyeket, melyeket az emberek kegyelmed miatt hullattak... Mert láttam a sírokat, melyeket még be sem nőtt a fű...

- Majd benövi, ama könnyeket meg magam törlöm le.

- Előbb tegye meg kegyelmed.

- Csak adj reménységet, hogyha megteszem, téged is visszanyerlek... Könnyű neked azt mondanod: “Előbb tedd meg!”... Hátha megteszem, s közben te más felesége leszel? Isten mentsen meg attól! Isten szabadítson meg e dologtól, mert aligha eszemet nem veszteném. Az Isten nevére könyörgök, Oleńka, adj biztonságot, hogy nem veszítelek el, míg ama ti nemességetekkel meg nem békélek. Emlékszel? Magad írtad ezt leveledben, s én ezt a levelet híven őrzöm, s valahányszor megnehezedik a szívem - elolvasom. Semmi mást nem kívánok, csak még egyszer mondd meg, hogy megvársz, hogy nem mégy máshoz!

- Tudja kegyelmed, hogy a testamentum szerint ezt nem is tehetem. Csak kolostorban kereshetek menedéket.

- No, akkor aztán jól ellátnád a bajomat! Az élő Istenre, hagyjad a kolostort, mert puszta gondolatától is borsódzik a hátam. Hagyd, Oleńka, mert ha nem, itt mindenki előtt borulok a lábadhoz, s úgy fogok könyörögni, hogy meg ne tedd. Wołodyjowski uramat elutasítottad, tudom, mert ő maga mondotta el. Ő bíztatott, hogy nemes cselekedetekkel nyerjelek meg... De mire volna az jó, ha te meg kolostorba vonulnál... azt mondanád, hogy az erényt magáért az erényért kell gyakorolni... én meg azt felelem rá, hogy kétségbeesetten szeretlek, s semmi másról nem kívánok tudni. Mikor Wodoktyt elhagytad, alig keltem ki az ágyból, máris keresésedre indultam. Zászlóaljat toboroztam, minden percem tele volt munkával, a falatot lenyelni, az éjszakát átaludni sem érkeztem, de a kereséssel fel nem hagytam. Úgy voltam már, hogy nélküled sem életem, sem nyugodalmam nem volt! Úgy hozzám nőttél. Csupa sóhajtozás volt az életem. Végül megtudtam, hogy Billewiczében vagy, fegyvernök uramnál. Hidd el, úgy viaskodtam a gondolattal, akár egy medvével: menjek-e, ne menjek-e?... De nem mertem elmenni, hogy valamiképpen rosszul ki ne üssön e dolog. Végül azt mondtam magamnak: még eddig semmi jót nem míveltem... nem megyek... Végül a herceg, s nekem szerelmetes atyám, megszánt, s elküldött hozzátok, Kiejdanyba kérvén benneteket, hogy legalább a szemem lakjék jól szerelemmel... mivelhogy hadba indulunk. Nem kívánom én, hogy már holnap hozzám jöjj... De legalább egy jó szót halljak tőled, legalább biztonságom legyen, menten megkönnyebbül a szívem... Ó, én egyetlen lelkem... Nem akarok én elpusztulni, de a csatában mindenkivel megeshetik, hiszen én sem búvok a mások háta mögé... Meg kell hát bocsátanod, mint ahogy a haldoklónak megbocsátanak.

- Oltalmazza kegyelmedet az Úristen, és vezérelje vissza - felelte a leány lágyan, s Andrzej uram már e hangból kiérezte, hogy szavai nem maradtak hatás nélkül.

- Ó, én tiszta színaranyom, te, köszönöm ezt is. Hát nem mégy kolostorba?

- Még nem megyek.

- Áldjon meg az Isten!

S miként tavasszal a hó, úgy kezdett közöttük is felolvadni a bizalmatlanság, s máris közelebb érezték magukat egymáshoz, mint az imént. A szívük megkönnyebbült, szemük felderült. Pedig a leány semmit sem ígért, s a lovagnak is volt annyi esze, hogy egyelőre semmit sem követelt. Oleńka maga is érezte, hogy nem volna méltó dolog, s nem is szabad elzárnia Kmicic elől a megjavulás útját, amiről olyan őszintén beszélt. Őszinteségében most már egy pillanatig sem kételkedett, mert Kmicic nem az az ember volt, aki színlelni tudott volna. De a fő ok, amiért nem utasította el ismét, amiért meghagyta reménységét, az volt, hogy szíve mélyén még mindig szerette ezt a leventét. Szerelmét a keserűség, a kiábrándulás, a fájdalom egész hegye temette maga alá, de ez a szerelem élt, s kész volt mindig hinni, és mindig, mindig megbocsátani.

“Jobb ő, mint a cselekedetei - gondolta a leány -, s nincsenek már sehol azok, akik a gonosz cselekedetekre ösztökélték; legfeljebb kétségbeesésében ragadtathatná magát megint valamire, tehát soha többé ne essék kétségbe.”

S a becsületes szív maga is örvendezett, hogy megbocsátott. Oleńka arcán olyan üde pír jelent meg, amilyen a rózsa a hajnali harmattól. Szeme élénken, kedvesen csillogott, s mintha az egész termet fénnyel töltötte volna be. Akik elmentek mellettük, megcsodálták a gyönyörű párt, mert két ilyen nemesi sarjat gyertyával sem lehetett volna találni e teremben, ahol pedig a nemesúrfiak és kisasszonyok színe-virága összegyűlt.

S mintha csak összebeszéltek volna, egyformán is voltak öltözve, mert a leány is kamuka köntöst viselt, zafírtűvel összetűzve, s vállán égszínkék velencei bársonymentét. “Alighanem két egytestvér” - mondták, akik nem ismerték őket, de a többiek mindjárt megjegyezték: “Nem lehet az, mert a legény szeme fölöttébb tüzel a leányasszony felé.”

Közben az udvarmester a teremben jelt adott, hogy ideje asztalhoz ülni, mire azonnal élénk mozgás támadt. Loewenhaupt gróf lépkedett elöl merő csipkébe öltözve, karján a hercegasszonnyal, akinek uszályát két gyönyörű apród vitte; nyomában báró Shitte vezette Hlebowiczowa asszonyt, közvetlenül utánuk következett Parczewski püspök Białozor atyával, mindketten mintha valami miatt bánkódva emésztenék magukat.

Janusz herceg, aki a fölvonulásban az elsőséget vendégeinek engedte át, de az asztalnál a hercegné melletti legmagasabb széket foglalta el, Korf, wendeni vajda feleségét vezette, aki már egy hete Kiejdanyban tartózkodott. S így vonult a párok egész sora, mint egy hosszú, százszínű, tekergő színjátszó kígyó. Kmicic Oleńkát vezette, aki könnyedén a férfi karjára támaszkodott, míg az oldalvást szemlélte a leány finom arcocskáját, boldog volt, és lángolt, miként a fáklya, ő volt a legnagyobb mágnás itt a mágnások között, mert a legnagyobb kincs az ő közelében volt.

Így, hosszan elnyúló sorban, a zenekar akkordjai mellett vonultak be az ebédlőházba, amely olyan volt, mint egy külön épület. A patkó alakban felállított asztal háromszáz személyre volt terítve, s roskadozott az arany és ezüst alatt. Janusz herceg, mint aki a királyi méltóság egy részét viseli személyében és annyi királlyal rokon, a legmagasabb széket foglalta el a hercegné mellett, s az előtte elvonulók mind mélyen bókolva foglalták el helyeiket, méltóságuk szerint.

De - amint a jelenlevők hitték - a hetman nyilván eszébe vette, hogy ez az utolsó lakoma a rettenetes háború előtt, amelyben óriási birodalmak sorsa dől el, mert arcán nem volt nyugalom. Jókedvet mímelt és mosolygott, de olyan volt, mintha láz emésztette volna. Néha szemmel láthatóan felhő lepte be baljós homlokát, s a közelebb ülők láthatták, hogy azt sűrű verejtékcseppek borítják, tekintete néha gyorsan végigsiklott az összegyűltek arcán, s fürkészve pihent meg az egyes ezredeskapitányokon, máskor hirtelen összeráncolta oroszlánszemöldökét, mintha egyszerre fájdalom hatotta volna át, vagy mintha ez vagy amaz az arc haragot keltett volna benne. S különös dolog, a herceg mellett ülő főméltóságok, mint a követek, Parczewski püspök, Białozor atya, Komorowski, Mierzejewski és Hlebowicz uraimék, a wendeni vajda és mások szintén szórakozottak és nyugtalanok voltak. Az óriási patkó két szárán már vidám beszélgetés folyt, s a lakomák megszokott lármája hangzott, de az asztalfő komoran hallgatott, csak ritkán ejtett ki suttogva egy-egy szót, vagy váltott szórakozott, mintegy félénk pillantásokat.

De ebben nem volt semmi különös, mert az alsóbb helyeken az ezredeskapitányok és a lovagok ültek, akiket a háborúban legfeljebb a halál fenyegetett, s könnyebb elesni a háborúban, hogysem az érte járó felelősséget viselni. Micsoda gond az a katona lelkének, ha bűneit vérével megváltva, a harcmezőről az ég felé száll - csak az csüggeszti le nehéz fejét, csak az tusakodik lelkében Istennel és saját lelkiismeretével, aki a döntő nap előestéjén nem tudja, hogy másnap milyen pohárt kell hazájával kiüríttetnie.

Az alacsonyabb helyeken így magyarázták a herceg nyugtalanságát is.

- Mindig, minden háború előtt ilyen ő, az önnön lelkével beszélget - magyarázta Stankiewicz, az öreg ezredeskapitány Zagłobának -, de mentül komorabb, antul rosszabb az ellenségnek, mert a csata napján bizonnyal vidám leszen.

- Hiszen az oroszlán is morog a harc előtt - felelte Zagłoba uram -, hogy annál feljebb szítsa az ellenséggel szembeni gyűlöletét, ami pedig a nagy hadvezéreket illeti, mindegyiknek megvan a maga szokása. Hannibál állítólag kockát vetett, Scipio Africanus verseket szavalt, az idősebb Koniecpolski uram a fehérnépről beszélt, én pedig a csata előtt szívesen szundítok egy órácskát, ámbár jó barátok körében a kupától sem idegenkedem.

- Nézzétek, nemesuraim, Parczewski püspök úr is fehér, akár a fal! - jegyezte meg Stanisław Skrzetuski.

- Mert kálvinista asztalnál ül, és az étellel könnyen lenyelhet valami tisztátalanságot - magyarázta Zagłoba uram halkított hangon. - Az italokhoz - mondják a vének - a sátán nem fér hozzá, azokat tehát mindenütt bátorsággal ihatod, de az élelemtől, különösen pedig a levesektől jó óvakodni. Így volt a Krímben is, amikor fogságban voltam ott. A tatár mullák, vagyis a papok, úgy el tudták készíteni a fokhagymás birkahúst, hogy aki megkóstolta, mindjárt hajlandó volt hitét megtagadni, s az ő selyma prófétájukat elfogadni.

Itt Zagłoba még jobban halkította hangját:

- Nem a herceg úr becsmérléseként mondom, de azt tanácsolom kegyelmeteknek, vessenek keresztet az ételre, mert: segíts magadon, s az Isten is megsegít.

- Ugyan mit beszél kegyelmed!... Aki evés előtt Istennek ajánlotta magát, annak semmi baja nem történik. Nálunk, Wielkopolskában, lutheránusoknak meg kálvinistáknak se szeri, se száma, de azt sosem hallottam, hogy az ételeket elvarázsolnák.

- Nálatok, Wielkopolskáhan, se szeri, se száma a lutheránusoknak, ezért van, hogy mindjárt össze is szaglászkodtak a svédekkel - felelte Zagłoba -, s most már jó komitivában vannak velük. Én a herceg helyében erre a két követre inkább ráuszítanám a kutyákat, hogysem ínyenc falatokkal tömjem tele a belüket. Nézzétek csak azt a Loewenhauptot. Úgy zabál, mintha egy hónap múlva kötéllel a lábán hajtanák ki a vásárra. Még a zsebét is teletömi süteménnyel a felesége és a gyerekei számára... Elfelejtettem, mi a neve annak a másik idegennek. Hogy a...

- Kérdezze meg, apámuram, Michałt - ajánlotta Jan Skrzetuski.

Michał uram nem messze ült tőlük, de se látott, se hallott, mert két fehérnép között ült; a balján Elźbieta Sielawska leányasszony, mintegy negyvenesztendős, tisztes hölgy, jobbján pedig Oleńka Billewiczówna, aki mellett viszont Kmicic foglalt helyet. Elźbieta leányasszony, tollakkal ékes fejét rázva a kislovag fölött, nagyon élénken magyarázott neki valamit, ő meg időnként ráemelte réveteg tekintetét, s minduntalan ráhagyta: “Igen, nemzetes kisasszonyom, Istenemre!” - de nem értett egy szót sem, mert minden figyelme a túlsó oldalra összpontosult. Füle Oleńka szavait meg kamuka ruhájának suhogását leste, s bajuszkáját úgy mozgatta fájdalmában, mintha Elźbieta leányasszonyt akarta volna elriasztani:

“Hej, de szép leányzó is ő, hej, de gyönyörű! - gondolta a lelke mélyén. - Tekintsd meg, Uram, nyomorúságomat, mert nincsen nálam árvább lélek e világon. A lélek is sír már bennem, hadd lenne már nekem is egy szeretett leánykám, de amint valamelyikre ránézek, íme, már más vitéz kvártélyozik nála. Mi lesz már velem, szerencsétlen földönfutóval?”

- S a háború után mit szándékozik tenni kegyelmed? - kérdezte hirtelen Elźbieta Sielawska leányasszony, ajkait összecsücsörítve s szorgalmasan legyezgetve magát.

- Kolostorba vonulok szerzetesnek! - felelte a kislovag szálkásan.

- Ki emlegeti a kolostort a lakomán? - kérdezte vidáman Kmicic, Oleńka fölött áthajolva. - Hej, Wołodyjowski uram az!

- Kegyelmednek nem jár ilyesmi a fejében! Elhiszem! - jegyezte meg Michał uram.

Most Oleńka kedves hangja csendült a fülébe:

- Kegyelmednek sem kell ilyesmire gondolnia. Ád az Isten neked szívbéli, derék feleséget, amilyen derék ember vagy magad is.

A derék Michał uram azon módon elolvadt.

- Ha fuvolán játszana a fülembe valaki, azt sem volna kedvesebb hallgatnom!

Az asztalnál egyre erősödött a lárma, s ez félbeszakította a beszélgetést, a serlegekre is sor került. A hangulat egyre emelkedett. Az ezredeskapitányok a jövendő háborúról vitatkoztak, s szemöldöküket ráncolva, tüzes pillantásokat váltottak.

Zagłoba uram az egész asztalt Zabarz ostromának históriájával tartotta, úgyhogy hallgatóinak arca lángba borult, s a szívekben fellobbant a lelkesedés és a bátorság. Mintha a halhatatlan “Jeremi” szelleme suhant volna végig a termen, hősi sugallattal töltvén meg a katonák lelkét.

- Az volt ám a vezér! - jegyezte meg Mirski uram, a jeles ezredeskapitány, Radziwiłł összes huszárcsapatainak parancsnoka. - Én csak egyszer láttam, de halálomig el nem felejtem.

- Jupiter, villámokkal a kezében! - kiáltott fel az öreg Stankiewicz. - Ha ő élne, nem itt tartanánk!

- Bah! Romnán túl kivágatta az erdőt, hogy utat nyisson magának az ellenséghez.

- Az ő haditette volt a beresteczkói győzelem.

- S az Isten a legsúlyosabb pillanatban vette magához...

- Magához vette az Isten - ismételte meg Skrzetuski uram emelt hangon -, de a testamentuma megmaradt a jövendő hadvezérek, főemberek és az egész Köztársaság számára, mondván, hogy semmiféle ellenséggel ne paktáljunk, hanem üssük őket!

- Ne paktáljunk, üssük! - ismételte meg tíz-egynéhány erős hang. - Üssük! Üssük!

A teremben nagy lett a hőség, s felhevítette a lovagok vérét, villámló pillantások kezdtek hát cikázni, s a körülborotvált üstökök füstölögtek.

- A mi hercegünk, a mi hetmanunk lesz ama testamentum executora!^[91] - kiáltotta Mirski.

Ekkor a kórusban elhelyezett óriási óra elkezdte ütni az éjfélt, s ugyanakkor megremegtek a falak, fájdalmasan reszkettek az ablakok, s az udvaron felhangzott az üdvlövés döreje.

A beszélgetés elhallgatott, csend lett.

Egyszerre az asztal felső végében kiáltások hangzottak:

- Parczewski püspök úr elájult! Vizet!

Kavarodás támadt. Néhányan felugráltak helyükről, hogy jobban lássák, mi történt. A püspök nem ájult el, csak nagyon elgyengült, úgyhogy az udvarmesternek kellett karjainál fogva tartania, míg a wendeni vajdáné asszony vizet freccsentett az arcába.

E pillanatban a második ágyúlövés reszkettette meg az ablakokat, utána a harmadik, a negyedik...

- Vivát a Köztársaság! Pereant hostes!^[92] - kiáltotta Zagłoba.

De a további lövések elnyomták hangját. A nemesurak a lövéseket számlálgatták:

- Tíz, tizenegy, tizenkettő...

Az ablakok minden lövésre fájdalmas reszketéssel feleltek. A gyertyalángok lobogtak a rázkódástól.

- Tizenhárom, tizennégy!... A püspök úr nem szokott az ágyúdörejhez, s megrontotta a mulatságot, mert immár a herceg úr is gondokba merült! Nézzetek, nemesuraim, milyen felfúvódva ül ott. Tizenöt, tizenhat... Hej, úgy tüzelnek, akár a csatában! Tizenkilenc, húsz!

- Csend ott! A herceg kíván szólni! - hangzott egyszerre a kiáltás az asztal különböző sarkaiból.

- A herceg kíván szólni!

Néma csend lett, s minden szem Radziwiłłre szegeződött, aki, mint egy óriás, állt, kezében a serleggel. De micsoda látvány villant a lakomázók szemébe!...

A herceg arca e pillanatban rettenetes volt, nem sápadt, hanem kék, s görcsként torzította el az ajkára erőltetett mosoly. Mindig rövid lélegzete még rövidebbé vált, széles melle hullámzott az aranyszőttes alatt, szemét félig behunyta, s valami borzalom és jeges fagy ült hatalmas arcán, amilyent a halál pillanatában megdermedő vonásokon látni.

- Mi baja a hercegnek? Mi történik itt? - suttogtak mindenfelé, nyugtalanul.

S minden szívet összeszorított a baljós előérzet, s az arcokra kiült a rettegő várakozás.

Ő pedig közben asztmától szaggatott, rövid mondatokban kezdett beszélni:

- Nemesuraim!... Többeket közületek ámulatba ejt, vagy éppenséggel megijeszt e pohárköszöntő... de aki bízik bennem, hisz nekem, és őszintén kívánja a haza javát... aki házamnak hűséges barátja... az szívesen fogadja, s utánam mondja: vivát Carolus Gustavus rex... a mai naptól kezdve felséges uralkodónk!

- Vivát! - ismételte meg a két követ: Loewenhaupt és Shitte, valamint az idegen csapatok tíz-egynéhány tisztje.

De a teremben mély csend uralkodott. Az ezredeskapitányok és a nemesurak rémült tekintettel néztek egymásra, mintha azt kérdezték volna, nem vesztette-e eszét a herceg? Végül néhány hang hallatszott az asztal különböző helyeiről:

- Jól hallunk-e? Mi ez?

Aztán megint csend lett.

Kimondhatatlan megdöbbenés és ámulat tükröződött az arcokon, s a szemek ismét Radziwiłł felé fordultak, ő pedig csak állt tovább, s mélyen lélegzett, mintha valami nagy terhet lökött volna le melléről. Az élet színe lassan visszatért arcába, aztán Komorowski uramhoz fordult, s így szólt:

- Ideje promulgálni^[93] az egyezséget, melyet ma megkötöttünk, hogy őkegyelmeik tudják, mihez tartsák magukat. Olvassa kegyelmességed!

Komorowski felállt, kisimította az előtte heverő pergament, s olvasni kezdte a szörnyű egyezséget, mely így kezdődött:

“Minekutána felséges királyunk segítségére nézve minden reménységünk elveszett, mi, Litvánia Nagyhercegség urai és rendei, a dolgok e viharos állapotában jobban és hasznosabban cselekedni nem tudván, a kényszerűségtől indíttatva, a svéd király őfelsége védelmébe ajánljuk magunkat, a következő feltételek mellett:

1. Együttesen harcolunk a közös ellenség ellen, kivéve a Lengyel Koronát és a lengyel királyt.

2. Litvánia Nagyhercegség nem csatlakozik Svédországhoz, hanem vele olyan kapcsolatba kerül, amilyenben eddig a Lengyel Koronával volt, vagyis hogy nemzet a nemzettel, szenátus a szenátussal, lovagság a lovagsággal mindenben egyenlő legyen.

3. A szejmben a szólásszabadság senkitől meg nem vonatik.

4. A vallásszabadság érintetlen marad...”

Így olvasta tovább Komorowski uram a mély csend és megdöbbenés közepette, s mikor végül e szavakhoz ért: “...Jelen aktát aláírásunkkal magunk és utódaink nevében megerősítjük és meg is tartjuk” - olyan moraj támadt a teremben, mint mikor a vihar első lehelete remegteti meg az erdőt. De mielőtt a vihar kitört volna, felállt a galambősz Stankiewicz uram, s könyörögve fordult a herceghez:

- Nagyságos herceg úr! Nem akarunk hinni tulajdon fülünknek! Krisztus sebeire! Így pusztuljon hát el Władysław és Zygmunt August műve? Lehet-e, méltó dolog-e elhagyni atyánkfiait és hazánkat, s az ellenséggel kötni uniót? Nagyságos herceg úr, gondolj a névre, amelyet viselsz, a hazának tett szolgálataidra, nemzetségednek eddig mocsoktalan hírére, s tépd széjjel, taposd össze e gyalázatos dokumentumot! Tudom, nemcsak a magam nevében kérlek, hanem valamennyi itt összegyűlt katona és nemesúr nevében. Nekünk jussunk van a magunk sorsa felől dönteni. Nagyságos herceg úr, ne tedd ezt! Még nem késő!... Szánjad tenmagadat, szánj bennünket is, s szánd e Köztársaságot!

- Ne tedd! Szánj meg, irgalmazz! - hangzott számos kiáltás.

S az ezredeskapitányok mind felugráltak helyükről, s mentek a herceg felé, az agg Stankiewicz pedig letérdelt a terem közepén az asztal két szárnya között, s egyre hatalmasabban hangzott körös-körül:

- Ne tedd! Szánj meg!

Radziwiłł felkapta hatalmas fejét, s a harag villámai cikáztak végig a homlokán.

- Éppen kegyelmetekhez illendő dolog, hogy elsőkként adjanak példát a fegyelmezetlenségre? Katonákhoz illendő dolog-e elhagyni a vezért, a hetmant és protestálni? Ti akartok-e lelkiismeretem lenni? Ti akartok-e engem tanítani, hogy miként kell a haza javát szolgálni? Nem kisgyűlés ez, s nem szavazni hívtak ide benneteket, Isten előtt pedig enyém a felelősség!

S öklével széles mellére vágott, szikrázó szemét végigjártatta a katonákon, s kis idő múlva így kiáltott:

- Aki nincs velem, ellenem van! Ismerlek, tudtam, mi lesz!... De tudjátok meg, hogy fejetek fölött a pallos!

- Nagyságos herceg úr, mi hetmanunk - könyörgött a vén Stankiewicz -, könyörülj magadon és mirajtunk!

De szavait megszakította Stanisław Skrzetuski, aki mindkét kezével haját tépve ugrott fel, s kétségbeesetten kiáltotta:

- Ne könyörögjetek, nem ér az semmit! Ő már régóta a szívében melengeti e kígyót!... Jaj neked, Köztársaság! Jaj mindnyájunknak!

- Két főúr a Köztársaság két végén árulja a hazát! - szólalt meg Jan. - Átok, gyalázat és Isten haragja e házra!

Zagłoba uram, ezeket hallva, magához tért megdöbbenéséből, s kirobbant:

- Kérdezzétek meg, minémű koncot kapott ezért a svédektől? Mennyit számláltak le a markába? S mit ígértek még neki? Nemesuraim, íme Júdás Iskariotesz! Halódnál kétségek között, veszne ki nemzetséged, az ördög cibálná ki a lelkedet... Áruló! Áruló! S harmadszor is - áruló!

Erre Stankiewicz, felháborodása hevületében, kirántotta öve mellől ezredesi buzogányát, s nagy robajjal vágta a herceg lába elé. Utána odavágta Mirski is, harmadiknak Józefowicz, negyediknek Hoszczyc, ötödiknek a holtsápadt Wołodyjowski uram, hatodiknak Oskierko - s gurultak a padlón a buzogányok, ugyanakkor pedig ebben az oroszlánbarlangban egyre több hang vágta az oroszlán szemébe a rettenetes vádat:

- Áruló!... Áruló!...

A büszke mágnás minden csepp vére fejébe tódult, úgy elkékült, hogy azt lehetett hinni, nyomban holtan zuhan az asztal alá.

- Ganchof és Kmicic, ide hozzám! - rikoltotta borzalmas hangon.

E pillanatban a terembe vezető négy szárnyas ajtó egyszerre kitárult, s fenyegetően, szótlanul, muskétákkal a kezükben vonultak a terembe a skót gyalogság csapatai. A főajtón át Ganchof vezette őket.

- Állj! - kiáltotta a herceg.

Majd az ezredeskapitányokhoz fordult:

- Aki velem tart, lépjen át a terem jobb felébe!

- Katona vagyok, a hetman szolgálatában!... Isten legyen ítélőbírám! - szólt Charlamp, s átment a jobb oldalra.

- Én is! - tette hozzá Mieleszko. Nem az én bűnöm lesz!

- Mint honpolgár protestáltam, mint katona engedelmességgel tartozom - csatlakozott harmadikként Niewiarowski, aki az előbb odavágta ugyan a buzogányát, de most nyilván megijedt Radziwiłłtól.

Utánuk átmentek még néhányan és egy jó csomó nemesúr is, de Mirski, rang szerint a legelső, meg Stankiewicz, a legidősebb, meg Hoszczyc meg Wołodyjowski és Oskierko helyükön maradtak, s velük együtt a két Skrzetuski, Zagłoba, és mind a komoly és a különféle könnyű zászlóaljaknál szolgáló bajtársak, mind a nemesség túlnyomó többsége.

A skót gyalogság falként fogta őket körül.

Kmicic az első pillanattól kezdve, amint Radziwiłł Károly Gusztávra emelte poharát, a többiekkel együtt felugrott helyéből, szeme kimeredt, kővé dermedten állt, s halvány ajka egyre ezt ismételgette:

- Istenem!... Istenem!... Istenem!... Mit tettem?

Erre a közelből egy halk, de az ő füle számára tisztán hallható hang suttogta:

- Andrzej uram!

Ő pedig mindkét kezével a hajába kapott, s úgy kiáltotta:

- Átkozott vagyok, mindörökké!... Bár nyelne el a föld!

Billewiczówna arca lángba borult, s ragyogó csillagszemét Kmicicre szegezve szólt:

- Gyalázat azokra, akik a hetman mellé állnak!... Válassz!... Mindenható Isten!... Mit tesz kegyelmed?!... Válassz!

- Jézusom!... Jézusom! - jajdult fel Kmicic.

Közben a teremben kiáltások hangzottak, mások éppen buzogányukat vágták a herceg lába elé, de Kmicic nem csatlakozott hozzájuk, akkor sem mozdult, mikor a herceg azt kiáltotta: “Ganchof és Kmicic, ide hozzám!” - akkor sem, mikor a skót gyalogság már benyomult a terembe, ott állt, fájdalmas kétségbeesésben, tébolyult tekintettel, elkékült ajkakkal.

Egyszerre a lány felé fordult, s feléje nyújtotta kezét:

- Oleńka!... Oleńka! - mondta fájdalmas sóhajtással, mint a megbántott gyermek.

De a leány arcán az irtózat és undor kifejezésével húzódott el tőle.

- Távozz, áruló! - felelte keményen.

E pillanatban felhangzott Ganchof vezényszava: “Előre!” - s a foglyokat körül fogó skót csapat megindult az ajtó felé.

Kmicic gépiesen indult utánuk, azt sem tudva, miért és hova megy.

A lakoma véget ért...