Bal-lis-ta, Bal-lis-tal - visszhangzott a kántálás a falakon. Az emberek a megkönnyebbüléstől fellelkesülten, teli torokból üvöltöttek. Bal-lis-ta, Bal-lis-ta!

- Én amondó vagyok, hogy egy fecske nem csinál nyarat - jegyezte meg Maximus.

- Most az egyszer hajlok rá, hogy egyetértsek veled - tolta fel a feje búbjára a bronzsisakot Hippothoosz. A szeme csillogott.

Ez az ember élvezi a gyilkolást, gondolta Ballista.

- Hippothoosz, szedd össze a testőrséget és gyújts össze még ötven rendes katonát. Át kell mennünk az Oroszlán-kikötőbe.

Miközben az emberek összegyűltek, Ballista futólag szemügyre vette a kővetőket. Amint azt gyanította, az egyik eltört a második lövésnél. Megdicsérte a kezelőket, és arra biztatta őket, hogy ne lankadjanak; a gótok bármikor újra támadhatnak.

Végigvonultak egy sötét utcán. A város szabályos alaprajza megkönnyítette a tájékozódást. Körülbelül háromszáz lépés megtétele után elértek a Buléuterion déli falához, és Ballista megálljt parancsolt. Felzárkóztatta a csapatát - ki tudhatta, mi várja őket a következő sarkon túl? Ugyanakkor neki is szüksége volt egy kis szusszanásra. Teljes vértezetben mindig is kimerítő futni, ráadásul nem is volt formában, és az évek is kezdtek elszállni fölötte. Negyven tele megszedte a maga vámját.

Balra fordultak, és feltárultak körülöttük az agóra magas, sokoszlopos épületei. A közvetlen közelükben minden csendesnek és néptelennek tűnt, de a tér északi végében teljesen más volt a helyzet. Az Oroszlán-kikötő mólóját lezáró, sietve felhúzott fal mellvédjén emberek harcoltak és haltak meg. Az acélon csendülő acél és az elkínzott sikolyok gyomorszorító hangja végighömpölygött az oszlopsorok mentén feléjük.

Körülbelül kétszáz lépést kellett megtenniük, túl sokat ahhoz, hogy fussanak; kimerülve, levegő után kapkodva érkeztek volna meg.

- Alakzatba mellém! - parancsolta Ballista. - Lépésben, amíg ki

nem adom a parancsot.

Közel száz vértes lépett előre és alkotott szoros csatasort. Ballista állt középen; Maximus a balján, Hippothoosz a jobbján. Nagyon nehéz volt lassan lépkedni, amikor valami rémisztő dolog felé tartott az ember. Minden ösztön azt sikoltotta: fuss, légy túl rajta minél hamarabb. Húsz lépés, harminc - csak legyen már vége!

A gyilokjárón egyre több gót harcos bukkant fel. Némelyik leküzdötte magát pár lépcsőfokon, és megpróbált eljutni a kapuhoz. Ha sikerül kinyitniuk, minden elveszett.

Hatvan lépés, hetven. Ballista öntudatlanul is felgyorsított.

Maroknyi római axuliaris küzdött hátát a kapu belső oldalának vetve, és egyre több gót támadta őket. Pengék villogtak, emelkedtek és sújtottak le a kísérteties fáklyafényben.

Kilencven lépés, száz.

A kapunál már majdnem véget ért a küzdelem, de valamennyi római még harcolt. Nem tarthattak ki néhány pillanatnál tovább.

- Roham! - rántott kardot és vetette előre magát Ballista.

Csizmatalpa alatt a kemény utcakövekkel, a bal lábának ütődő kardhüvellyel futásra kényszerítette magát. A pajzsa hirtelen nagyon nehéz lett a bal karján. Gyorsabban, gyorsabban!

Ballista az arcvonal előtt járt; Maximus és Hippothoosz fél lépéssel lemaradva követte. A roham nyílhegy alakot kezdett ölteni: az északi sagákban megénekelt éket vagy vadkanagyart.

Az utolsó római is elesett. Már csak húsz lépés. Négy gót megragadta a kapu keresztrúdját. A többiek, húszan-harmincan a rohamozok felé fordultak.

A Ballistával szembekerülő hosszú, befont hajú harcos megvetette a lábát, és izzó szemmel nézett rá vörös pajzsa fölött. Ballista a pajzsát előretartva elrugaszkodott és egyenesen nekirontott. A gót hátratántorodott egy-két lépést az ütközéstől, Ballista pedig megállt. Valaki nekiütközött a hátának. Az északi előrelépett, és közben előrebillentette a pajzsát, hogy megőrizze az egyensúlyát. A gót gyilkos csapásra emelte a pengéjét. Ballista a pajzsát eldobva, még mindig az egyensúlyáért küzdve félrelépett a bal lábával. A gót pengéje éppen csak elsuhant a bokája mellett és szikrát verve megcsendült a kövezeten. Az északi tovább botorkált előre, menyétként átsurrant az ellenfele és a mellette álló harcos között.

Hátra sem pillantott, egyik kezével megtámaszkodott egy pillanatra a kövezeten, visszanyerte az egyensúlyát, és hagyta, hogy a lendülete továbbvigye.

A kapunál lévő gótok, háttal Ballistának, egyszerre feszültek a keresztrúdnak. A súlyos gerenda megemelkedett egyujjnyira. Ballista célba vette a legközelebbi harcost, a gót az utolsó pillanatban hátrapillantott a válla fölött - de elkésett. Ballista két kézzel a férfi tarkójába döfte a kardját. A láncing szemei elpattantak, és az acél mélyre hatolt. Ballista lendülete mindkettejüket odapréselte a kapuhoz.

Kiszabadította a kardját, és ösztönösen jobbra pördült, visszakézből meglendítve a pengét. A mozdulattal sikerült néhány hüvelyknyire eltérítenie az orrának irányzott döfést, de belesajdult a karja a csapásba. Fél térdre rogyott és visszarántotta a kardot az ellenfele térde felé. A gót hátraugrott.

Ballista óvatosan felállt. Egy örökkévalóságnak tűnő ideig egymásra meredtek, mint a harci kakasok az első összecsapás után. Aztán egy hátulról érkező csapás eltalálta a gót tarkóját. Miközben összerogyott, Ballista hallotta a helyére visszazuhanó keresztrúd puffanását.

Maximus rávigyorgott Ballistára. A hiberniait vér borította, de nem a sajátja. Visszamosolygott, és elvette Hippothoosztól a felé nyújtott pajzsot. A görög megint hátratolta régi sisakját, felfedve örömtől sugárzó arcát. Ennyit a hellén önuralomról, gondolta. Körülnézett a téren. A falon belül nem maradt harcoló gót. Azokat, akik még mozogtak, és néhányat a mozdulatlanok közül is, darabokra szabdaltak.

- Szerintem még nem vagyunk biztonságban - vélte Maximus.

Ballista felhágott a gyilokjáróra, és a fal tetejéről körülnézve rekonstruálta a történteket. A vízen csak egy hosszúhajó lebegett az oldalára dőlve. Az víz alatti akadályok nem váltak be. Eszébe jutott, hogy miközben elhelyezték őket, az emberek azt mondták, hogy az Oroszlán-kikötő vize sekély, de a feneke nagyon iszapos. Bizonyára felborultak vagy elsüllyedtek az akadályok.

A mólónál tizenhat hosszúhajó kötött ki, és mindegyiken csak néhány ember maradt. A gótok nagy része a falak előtt gyülekezett. Nem szerettek túl messzire merészkedni a hajóiktól. A partra szállt harcosok pajzsfalat formáltak. Az első sor letérdelt, megtámasztotta pajzsait a földön; a második állt és az első sor pajzsgombjaira támasztotta a pajzsai alsó peremét; a hátsóbb sorok pedig a fejük felé emelték a pajzsaikat. Ijesztő látványt nyújtottak, olyan szilárdnak és erősnek tűntek, mint egy szikla, és gyakorlatilag sebezhetetlenné váltak a nyílvesszőkkel szemben.

Nehéz lett volna megszámolni a gót harcosokat. Az első sorban körülbelül nyolcvan egymást átfedő pajzs lehetett, de akár tíz- tizenkét sor is lehetett a csapat mélysége. Azaz rengeteg veszélyes férfival néztek szembe.

A gótok és a fal közötti körülbelül húszlépésnyi térséget holttestek borították.

Senki sem mozdult. A csatákat megelőző feszült nyugalom ereszkedett a falakra, amikor mindkét oldal, mintegy kölcsönösen megegyezve, visszahúzódva várt. Ballista a gót halottakat látva tudta, hogy nem lesz könnyű rávenni az életben maradottakat az újabb rohamra, de ha a regjeik elég elszántak, akkor még nehezebb lesz ismét megállítani őket.

Az ég derengeni kezdett, a falon elhalványult a fáklyák fénye. Jobbra, a távolban, az épületek mögött füst emelkedett az ég felé: a gótok északi flottilája nem maradt tétlen. Az Oroszlán-kikötőben kialakult patthelyzet nem kedvezett a védőknek.

Miközben elgondolkodva lekönyökölt, Ballista észrevette, hogy a mellvéd előtte lévő szakasza faragott márványból készült. A felé néző oldalon egy hosszú farkú triton tartott egy evezőt. Ironikus volt, hogy a Nagy Pompeius kalózok felett aratott győzelmét megörökítő emlékművet le kellett rombolni és darabokra törni, hogy felhasználják a tenger felől érkező újabb fenyegetéssel szemben. Milyen tünékenyek az emberek tettei! Elmerengett, hogy vajon a jövőben fogja-e látni még valaki ezt a követ, és ugyanerre a következtetésre jut-e.

A gót phalanx hullámzani kezdett. Néhány pajzsot félrehúztak, és megjelent egy sisakos fej a résben. A férfi gúnyos hangon odakiáltott a védőknek:

S akkor majd te, gonosz tervek koholója, Milétosz, dús adománya leszel s fényes zsákmánya sokaknak;

A milétosziak a falakon feszengve pusmogni kezdtek a görög verssorok hallatán: Khrüszogonosz, Nikomédia elárulója szólt hozzájuk.

mossák asszonyaid majd fürtös népnek a lábát,s szentélyünk Didümában más gondozza ezentúl.2

Ballista kihúzta magát és visszakiáltott:

- Phoébosz Apollón jóslata rég beteljesült a perzsák eljövetelével! A szavaid ugyanolyan hamisak, mint a tetteid... az árulók szofisztikája!

Ballista remélte, hogy helyesen azonosította a delphoi jóslatot. Ha tévedett, Hippothoosz később biztos ki fogja igazítani. Egyelőre azonban bevált a válasz, a falon állók felüvöltöttek.

Amint a renegát görög visszabújt a pajzsok fedezékébe, előlépett egy másik férfi.

- Tharuaro vagyok, Gunteric fia, a tervingek vezére ezen a harisán. Ismerlek: Derhelm vagy, atyád, Isangrim, az angelek hadi főnöke szégyene. Nálad jobban senki sem ismeri az árulást. esküszegő vagy, védtelenek legyilkolója. Te vagy az asneis, akit a rómaiak Ballistának neveznek.

Ballista némán, de Lokihoz méltó gondolatokat forgatva nyelte a sértéseket.

- Ha azt akarod, hogy az emberek többre tartsanak egy rézpénzért felfogadott napszámosnál, a legalantasabb asneisnél, ha maradt még benned bármennyi becsület, akkor lejössz és megküzdesz velem.

- Tharuaro előrelépett az embereitől és felmutatta üres kezeit. Humm, humm!, mordultak fel helyeslően a gótok.

Ballista odahúzta magához Maximust és sietve belesúgott valamit a fülébe. A hiberniai bólintott, mire Ballista megint súgott neki valamit. Maximus ismét bólintott.

- Lemegyek. - Ballista és Maximus rácsaptak egymás vállára. Az angel elindult a lépcső felé, majd megállt és megfordult. - Ne

Muraközi Gyula fordítása.feledd... utána csak a hajókat. - Azzal folytatta útját lefelé.

A kaput nyitva hagyták Ballista mögött. Előrement néhány lépést, aztán megállt. A növekvő világosságban a kikötőpart nyitottnak és védtelennek tűnt, minden nagyon csendes volt. Mögötte sisteregve lobogtak a fáklyák a falon.

Tharuaro hátra sem pillantva oldalra emelte a két karját. Előrelépett két harcos, pajzsot és lándzsát adtak a kezébe, majd visszaléptek a sorba. Tharuaro teljesen mozdulatlan maradt, a pajzzsal és a lándzsával a kezében - a megfeszített Krisztus gúnyképeként -, vértben, sisakján egy nyest acsarkodó koponyájával.

Aztán minden előzetes figyelmeztetés nélkül tett két rövid, gyors lépést előre, majd élesen kitért balra, közben a teste elé rántotta a pajzsát és meglendítette a lándzsáját.

Ballista meg sem rezdült.

Tharuaro kecsesen megállította a súlyosan lendülő lándzsát; két rövid, gyors lépés hátra, szökkenés jobbra; a talpa hangosan csattant a márványon, a pajzs mozgása egy pillanatra sem szűnt meg.

Humm, humm! A gótok elismerően morajlottak, csizmáikkal verni kezdték a tánc ritmusát - rövid-rövid, hosszú.

Ballista érezte, hogy feltámad benne a harag. Mégis mit gondol ez a gót reik, kivel áll szemben? Taknyos gyerekkel? Egy puhány délivel? Sokszor nézett már szembe a pajzsfal előtt táncoló harcosokkal, legelőször jóformán még gyerekként, Germaniában, aztán felnőttként többször is a római seregben - fent a Danubius mellett, a novaei diadal és az abritusi katasztrófa előtt. Spoletiumnál éppen gót harcosok táncoltak a trónbitorló Aemilianus vonalai előtt - ekkor szerezte meg Gallienus és szerencsétlen, balsorsú apja, Valerianus a bíbort.

Tharuaro jól táncolt. Ha a harci tánc Ballista lelkében lett volna, hasonlóképpen válaszol a gótnak, azonban nem volt, így hát csak állt és nézte. Az évek során az angel sok harcost látott, akik nem tánccal feleltek a kihívásra. Néhányan a fegyvereiket zörgetve előrébb araszoltak, volt, aki a pajzsa peremét harapdálta, azt sugározva, hogy ugrásra készen áll. Mások közönyt színleltek, a bajtársaikkal beszélgettek, akár még hátat is fordítottak a kihívójuknak.

Ballista mozdulatlanul állt és nézte a gótot. Tharuaro tovább táncolt, egyre gyorsabban, egyre magasabban forgatva lándzsáját, de látszott, hogy nem tartozik a Wodantól megszállottak közé. Ballista jól ismerte azokat, hiszen az apja, Isangrim is farkasharcos volt - a pajzsfal előtt letette kardját, csaholt, vonyított, öntudatlanul idézte meg a Mindenek Atyja fenevadjának mindent elpusztító erejét. Ilyenkor nem érzett fájdalmat, és szinte lehetetlen volt megállítani - ezeket a harcosokat csak rettegni lehetett.

Tharuaro még tovább fokozta a tempót. Mögötte egyre erősebb lett az északiak csatakiáltásának moraja. A táncos lábai hamarosan elmosódtak a szapora léptektől, és a harcosok barritusz a magasba csapott, mint a szirteket ostromló hullámok.

Ideje volt véget vetni ennek. Ideje volt megvalósítani Ballista Lokihoz méltó tervét. Sokak szemében átkozottá válik majd, a tervingekében biztosan, de talán az összes gótéban. De ez is a céljait szolgálja majd.

Ballista minden előzetes figyelmeztetés nélkül felemelte a pajzsát, és oldalra vetette magát, összegömbölyödve a falap alatt. A levegő azonnal megtelt erőszakos hangokkal, mintha számtalan szövetet téptek volna szét. A pajzsot a földön hagyva, meggörnyedve visszaindult a kapu felé. A gótok felháborodottan felüvöltöttek. Nyílvesszők csapódtak a kövezetnek körülötte. A

kapu becsapódott mögötte.

Odabent kettesével vette a lépcsőfokokat, de amikor felért a falra, már visszafordíthatatlan volt a helyzet. Tharuaro nyílvesszőkkel teletűzdelt holttestét elvonszolták. A sisak a menyétkoponyával elgurult. A gót pajzsfal bosszúszomjasan előrerontott a falhoz, de a hátsó sorok már el is kezdtek lemaradozni. A visszavonulásuk oka nyilvánvaló volt. Ballista Maximusnak odasúgott parancsainak megfelelően minden íjász lángoló nyílvesszőket lőtt a lehető legnagyobb sebességgel a gót hosszúhajók felé. A hátrahagyott legénység igyekezett eloltani a tüzeket, de az újabb lángok gyorsabban lobbantak fel, mint ahogy elfojtották őket.

Ballista nézte, ahogy a gótok főserege visszarohan a hajókhoz és beveti magát az evezők mellé. A hajók kifutottak a vízre, és a bejárat két oldalán kuporgó nagy kőoroszlánok felé vették az irányt, amelyekről a kikötő a nevét kapta.

Lihegő hírnök érkezett a mellvédre. A gót csapat, amely megkerülte a félszigetet és keletről támadott, felgyújtotta a mólókat és a halászok kunyhóit, de már szintén visszavonult.

- Nos - mondta Maximus -, ha a déli csürhe megelégszik néhány lakóház és templom kifosztásával, és nem akarja próbára tenni a szerencséjét a szárazföldi falaknál... és szerintem nem akarja... akkor mára ennyi.

Ballista felmordult.

- Két dolgot elértünk: a támadást visszavertük és a tervingek is csatlakoztak azoknak a sokaságához, akik mindent megmozgatnának, hogy téged holtan lássanak. újabb vérbosszút vettél a nyakadba - vigyorgott Maximus. - Minden megvan, amit akartál.

 

 

A császár az ágyában feküdt a cinaedusával, amikor eleredt az eső. Gallienus hanyatt fekve hallgatta az első cseppek tompa puffanását a kertben. A levegőt azonnal betöltötte a nedves föld életteli illata.

Gallienus már alig várta, hogy odaérjen Serdicába. A comitatus kemény vágtában kelt át Thracián Bergouléból; naponta harminc mérföldet, vagy még többet tettek meg. Odaérve bejelentette, hogy háromnapi pihenőt ad az embereknek és a lovaknak, illetve hogy a lemaradók beérhessék őket. Serdica fejlődő város volt; tele önbizalommal, új építkezésekkel, sőt még egy palatiummal is büszkélkedett. Noha a császári palotát még nem fejezték be teljesen, kellemes pihenőhelynek bizonyult. A keleti utazást semmi sem sürgette, ezért Gallienus úgy döntött, kellemes lenne eltölteni egy napot a közeli csatamező szemügyre vételével, ahol a tábornoka, Aureolus az előző évben vereséget mért

Macrianusékra.

Gallienus jókedvét azonban elrontották a hírek, amiket Serdica falaihoz közeledve kapott. A hírnök, akit teljesen belepett a por a cursus publicuson sietve megtett hosszú út során, közölte, hogy nyolc nappal azelőtt gót kalózok kifosztották Ephesust.

Gallienus megtette, amit lehetett. Az, hogy visszaforduljon, szóba sem jöhetett. A nyugaton kialakult helyzet megkövetelte a császár személyes jelenlétét. Be kellett járnia a két Pannónia és Noricum provinciákat, megerősítenie a hűségüket, és amilyen hamar csak lehetett, eljutnia Itáliába, Mediolanumba, mielőtt még nagyon belemennek a hadjáratok évadába. Gallienus levelet írt Palmyrába Odenathusnak; a kelet correcforaként a Nap Oroszlánjának minden szükséges intézkedést meg kellett hoznia. A keleti flották olyan rossz állapotban voltak, hogy nem sokat lehetett remélni tőlük. Gallienus az egyik protectorát, az itáliai Celer Venerianust sietve előreküldte Ravennába. Az ottani flotta jobb állapotban volt, és Venerianus jó tengerész hírében állt. Azt a feladatot adta neki, hogy állítson össze egy hajórajt, és teljes sebességgel induljon az Egei-tengerre. Persze mire Venerianus odaér, a gótok már rég elmennek a zsákmánnyal vissza a Feketetengerre. Az embereknek azonban látniuk kell, hogy valamit tettek. Meg kell nyugtatni a keleti provinciákat, felmutatni a császári gondoskodást, különben még eszükbe jutna a saját kezükbe venni a dolgokat. Akkor pedig, olyan biztosan, ahogy a nappal követi az éjszakát, megint egy trónbitorló öltené magára a bíbort; megint polgárháború törne ki, és tovább gyengülne az imperium.

Mint gyakran, amikor felzaklatták, Gallienus nem a filozófiához fordult megnyugvásért, ahogy azt egy kulturált embernek tenni kellene, hanem a szexhez. Sokszor bosszankodott ezen a jellemhibáján. Azt kívánta, bár vele lenne germán szeretője, Pippa, az édes kis Pippara. A lány markomann neveltetése folytán megvetette a filozófiát és képmutató művelőit. Pippa azonban Mediolanumban maradt. Túl nehéz lett volna az út egy nőnek. De legalább ott volt vele Demetriosz.

A görög ifjú még aludt a hajnal előtti félhomályban. Gallienus odafordult hozzá, gyengéden félresöpört egy kósza hajtincset Demetriosz arcából. A fiú gyönyörű volt, művelt és jártas a gyönyörszerzésben.

Gallienus nézte, ahogy alszik. A fiziognómusok tévednek.

Lehet, hogy Demetriosz szereti a nő szerepét játszani, még sincs benne semmi nőies. A szeme nem gyenge. Járás közben nem illegette magát, és a térdei sem értek össze, mint a nőknek. Gallienus soha nem látta, hogy félrebillentette volna a fejét, vagy az ujjával a haját igazgatta volna. Nem voltak felfelé fordított tenyerű, széles gesztusai. Szeretkezés közben nem „horkolt".

A fiziognómusok talán tévednek, Gallienus mégis kíváncsi lett volna, miért keresi egy ilyen remek ifjú, mint Demetriosz a női gyönyört, vállalva a férfiak többségének megvetését. Az asztrológusok biztosan a csillagok születéskori együttállásával magyaráznák; ha a Taurus épp felkelőben volt, farral előre a Pleiádok között - meg ilyenek. A mágusok azt állították volna, varázslat okozta. Rajzoljunk fel egy obszidiándarabra egy kasztrált férfit, amint a saját nemi szervét nézi, tegyük aranydobozba egy cinadeushal kövével, vegyük rá valahogy az áldozatot, hogy magánál hordja a dobozt - vagy ami még hatékonyabb, hogy megegye -, és el fog torzulni a lelke.

Mindenkinek megvan a maga elmélete, legyen bár sarlatán vagy igazi tudó. Hogy lehet rávenni valakit, hogy megegyen egy követ aranydobozban vagy anélkül? Gallienus nem ítélt. Gyanította, hogy Demetriosz hajlama belülről fakad. De akárhogy is, a fiúnak nem volt választása a dolog testi részét illetően. Demetriosz elmesélte, hogy rabszolgának született. Noha nagyon homályosan beszélt a gyerekkoráról, amikor bejáratos lett a császári hálószobába, mesélt azokról a brutális gazdáiról, akiknek a kezein végigment. Gallienust könnyekig meghatotta a története. Az ifjú megaláztatásai akkor értek véget, amikor Ballista megvette titkárának.

Ballista jól bánt Demetriosszal, végül fel is szabadította, és bár Demetriosz nem tudta, hogy Gallienus tudja, kiadta a fiúnak a részét a perzsa nagykirály táborából szerzett zsákmányból. És Ballista soha nem vitte az ágyába. Egy görögnél vagy egy rómainál ez komoly önuralomról árulkodott volna, de egy északi barbár esetében valószínűleg teljesen mást jelentett.

Gallienus rámeredt Demetrioszra. A császár soha nem kerülte el Aphroditét, hiszen a szerelem istennőjének ajándékait nagy becsben kell tartani. Gallienusban semmi nem volt Hippolytusból, a beképzelt és faragatlan szűzből, sőt tudta, hogy ő maga olyan a szemében, mint egy virágról virágra szálló méh. Amint megpihent egy szépségen - fiún vagy lányon -, már szállt is volna tovább. Demetrioszban sem leli majd sokáig örömét. Ha másért nem, hát azért, mert a fiú már borotválkozott, azaz kezdett öregedni.

Gallienus lassan lehúzta róla a takarót. Demetriosz megrezzent, de nem ébredt fel. A fiú még mindig gyönyörű volt. Szép formájú háta, a feneke kecses halma, se nem túl sovány, se nem túl húsos. Az egyenes combok. A göndör, sötét jácintszínű szőrszálak.

Ballista bolond, félrevitte barbár neveltetése. Az északi téved: nincs semmi férfiatlan abban, ha egy fiút szeret az ember. Gallienusnak nem volt ideje a platóni szerelem tetszetős és képmutató pózolására. A filozófus lélek nemes kötelessége az, hogy imádja imádata tárgyát, de ne érjen hozzá: micsoda ostobaság! Ez csak a kielégületlenség vagy a bűntudat, esetleg a kettő egészségtelen kombinációjának uralma.

Nem, nincs semmi elítélnivaló abban, ha az erasztész testi örömöt lel az eromenosziban, legalábbis addig, amíg az idősebb szerető nem folytatja a viszonyt, miután szerelme férfivá érik, szakállas lesz és kemény. Magának az időnek a rövidsége, az első legénytolltól a teljes szakállig tovább fokozza az érzelem hevességét.

Hercules, Gallienus védelmező istene sem volt kevésbé férfi attól, mert Hylast szerette. Hercules sok-sok nőt is szeretett. Mi több, egy nő, Omphalé tette rabszolgává egy időre, tehát épp egy nő szerelme fosztotta meg férfiasságától.

Demetriosz felébredt és kinyitotta sötétbarna szemét. Az arca úgy ragyogott, mint a borostyán vagy a Szidóniái kristály. Elmosolyodott.

- Emlékszel, mit ígértél? - motyogta.

Gallienus szájon csókolta.

- Emlékszem. - Egy pillanatra beléhasított a féltékenység, aztán legyőzte a vonzalom. A fiú tényleg hűséges, és ő meg fogja tartani az ígéretét, amit Demetriosz kért tőle. Nem fogja kivégeztetni Ballistát. Valamit tenni kell, de nem azt.

 

 

Ballista tudta, hogy Hippothoosz nem örül annak, hogy eljöttek Milétoszból - a legkevésbé sem.

Miért, panaszkodott a görög, miért döntött így Ballista? Az istenek a megmondhatói, ő ugyan nem gyáva, de nagyrészt épp az ő erőfeszítéseiknek köszönhetően az északinak és famíliájának sikerült megmentenie a várost. De akkor miért hagyták el a gótok visszaverése után két nappal a falak jelentette viszonylagos biztonságot, és miért indultak el lóháton Didymába, egy városba, amely semmit nem jelentett nekik, amit talán nem lehet megvédeni, és ahová a gótok könnyűszerrel követhetik őket? Ez teljesen irracionális, barbár döntés.

Maximus, aki ismerte a választ a kérdéseire, kétkedve nézett rá, de nem mondott semmit.

Ballistának, aki az indulás előtti órákat Macariusszal, Milétosz asiarkhoszával bezárkózva töltötte, nem volt kedve magyarázkodni.

Ballistát, Maximust és Hippothooszt tíz lovas katona és három erős rabszolga kísérte el: az egyik Ballistáé, a másik kettő a katonáké. Az út azonban még így is tartogatott izgalmakat. Alig lovagoltak ki Milétoszból a Szent kapun át, a déli oldalon, és haladtak el Neileosz, a város alapítójának síremléke mellett, amikor meglátták a gótokat, akik kis bandákra szakadva fosztogatták a vidéki villákat és templomokat. A gótok nem támadtak rájuk, de félbehagyták a rablást és feszülten figyelték a csapatot.

Ballista nemhogy nem észrevétlenül lopakodott el, hanem szándékosan felhívta magára a figyelmet - sietve készíttetett magának egy fehér dracót. Durván megmunkált, acsarkodó fémpofájú személyes hadijelvénye zörgött, miközben lovagoltak. A katona, akire rábízta, büszkén emelte a magasba. Ballista kíváncsi lett volna, hogy az auxiliarisoknál szolgáló Patavianus nevű fickó akkor is ilyen vidám lett-e volna, ha tudja, hogy mi történt a legtöbb elődjével. Romulus, Antigonus: jó emberek voltak, de ez nem mentette meg az életüket. Mennyi erőszakos halál! Ballista nem maga választotta a mesterségét; gyakran gondolt arra, mennyivel boldogabb lenne, ha csendesebb, nyugodtabb életet élhetne.

Könnyedén, a lovakat uralva lovagoltak. Nem fenyegetett az a veszély, hogy eltévednek: a Szent út szélesen, kikövezve hágott fel a hegyekbe. Mérföldkövekkel és pihenőhelyekkel megszakítva vágott át a babérral, puszpánggal és satnya örökzöld tölggyel benőtt vidéken.

Pásztoraiktól elszökött juhok és kecskék néztek fel a lovasokra legelészés közben. Egyszer egy vad kutyafalka ügetett el a távolban.

Mintegy kilenc mérföld után a Szent út Panormosznál leereszkedett a tengerhez. Itt nem állt település, de jobb időkben csónakok kötöttek ki a mólóknál, tele a didymai jóshelyhez tartó zarándokokkal, akiket a pénzükre áhítozó árusok és vezetők fogadtak. De Panormosz most néptelen volt.

Ballista és a többiek megálltak egy szirt tetején, a magasban. A szél belekapott a ruháikba, a tenger illata betöltötte az orrukat. Elnéztek az Egei-tenger felé, és a csillogó víztükör fölött, nem messze északra meg is látták a jellegzetes hajókat. Alig egyórányira lehettek a gótoktól.

Az utolsó két mérföldet márványból faragott, ülő istenek és papok, illetve hatalmas, kuporgó oroszlánok között tették meg. A szobrok ütött-kopott, emberi és állati arcáról az ősi idők teljes közönye áradt.

Didymánál egy hatalmas, boltíves kapu állt a Szent út fölött, ám két oldalról nem övezték falak. A szent helyet mindössze határkövekkel vették körül. Az isten nem védte meg sem a perzsáktól, sem a galloktól, és Ballista nem hitte volna, hogy a gótokra majd lesújt.

Különös küldöttség várta őket a boltív alatt: palástos papok és hevenyészett fegyvereket szorongató helybéliek.

- Egészséget és örömet! - A csoport vezetője fehér szalaggal megkötött babérkoszorút viselt és botot tartott a kezében.

- Egészséget és örömet. - Ballista leszállt a lováról és a rabszolgája kezébe nyomta a kantárszárat. - Marcus Clodius Ballista vagyok, és azért jöttem a barátaimmal meg ezekkel a katonákkal, hogy segítsek nektek a gótok elleni harcban.

A pap arca felragyogott - szokatlan reakció egy katonákkal találkozó polgártól, biztos jele a vidéken uralkodó félelemnek.

- Légy üdvözölve, Marcus Clodius Ballista. Légy üdvözölve. - Lehet, hogy Ballista lovagi aranygyűrűje vagy kiváló attikai görögje nyugtatta meg valamelyest, de az is, hogy valóban megörült a kis római csapatnak a barbár hordáktól rettegve.

- Én a didymai Apollón úr prophetésze vagyok. A nevem Szelandrosz, Hermiász fia, az Euangelidák nemzetségéből. - Az egy évre választott főpap tehát az egyik legrégebbi és leghíresebb milétoszi családból került ki. - Ő pedig a lányom, Alexandra, Artemisz hüdrophórja. - A szűz papnő nem fátyolozta el magát, de illemtudóan lesütötte a szemét. Gyönyörű volt. Nos, gondolta Ballista, a prophetész biztosan harcolni fog - nyilván retteg attól, hogy egy csapat szőrös barbár végigmegy a lányán. Aztán Pauszaniasz leírása jutott eszébe arról, hogyan fosztották ki a gallok Delphoit. Még a perzsáknál is rosszabbak voltak, halálra erőszakolták az asszonyokat, lányokat és fiúkat egyaránt. Ballista a tökéletes meglátások ritka pillanatainak egyikében megérezte, hogy Szelandrosz is olvasta azokat a sorokat, és ő is rájuk gondol - szerencsétlen pára! Ballista gondolatai hirtelen felgyorsultak, visszatértek ifjúsága emlékei, annak a lánynak az emléke abból a rugius faluból, amelyet az apja csapatával dúltak fel, aztán a Roxanné, a perzsa király ágyasáé Soliban. Dühösen elfojtotta a rátörő állatias késztetést. Néhány évvel korábban Arelatében megismert egy nőt, egy korinthoszi szajhát, aki azt állította, hogy minden férfi erőszaktevő. Akkor őrültnek tartotta, de ma nem volt olyan biztos benne. Lehet, hogy a görögöknek meg a rómaiaknak mégis igazuk van, amikor állandóan az önuralomról papolnak. Ballista tudta, hogy élete során művelt rossz dolgokat, sokaknak okozott fájdalmat, de az ember képes megváltozni, nincs úgy hozzákötve a természetéhez vagy a sorsához, mint egy szamár a kordájához.

- Ő pedig a hüpokhresztész, illetve a paraphülax. - Az előbbi, Szelandrosz segédje feszülten elmosolyodott. Csak egy rémült fiú volt. Az utóbbi, a templomi őrség parancsnoka idősebb volt, és úgy nézett Ballistára, mintha valaki mást, jobbat várt volna. Ballista azonnal eldöntötte, hogy teljesen jelentéktelen alak.

- A tamiasz sajnos nem tudott eljönni. Sok dolga van. - Ez nem meglepő, gondolta Ballista. Bizonyára a kincstárnokra, Didyma tulajdonképpeni vezetőjére hárult a védelem megszervezése, ha az előtte állók voltak a szentély előkelőségei.

- A gótok hamarosan ideérnek - felelte Ballista. - Menjünk.

A kapun túl épületek álltak a Szent út két oldalán: kisebb templomok, fürdők, oszlopsorok, üzletek és lakóházak - mind üresen. Noha a település csak egy Milétosz uralma alá tartozó falu volt, jobb kéz felé nézve elég nagy területet foglalt el.

Az út egy idő után élesen kelet felé kanyarodott. A jobb oldalon az épületek helyét átvette egy babérliget, körülvéve a fő templom nyugati végét.

Apollón didymai temploma lélegzetelállító látványt nyújtott: égbe szökő oszlopok phalanxa, méltó otthona az egyik olümposzinak. Sokan úgy tartották, a világ hét csodája között kellene emlegetni.

Elvitték a lovakat, Szelandrosz pedig körbevezette Ballistát a templom körül. A hatalmas, kettős oszlopsorral körülvett téglalap alakú épület egy mélyedésben állt, de magas, lépcsőzetes talapzaton. Csak egyetlen bejárata volt, a keleti oldalon. Szelandrosz elmondta, hogy a gótok ephesusi támadásának hírére a tamiasz megparancsolta a szent fiúknak - a templomi rabszolgáknak hogy egy fal felhúzásával szűkítsék le a bejáratot.

Erős építmény volt mindössze egyetlen bejárattal, minden oldalról nyílt térséggel körülvéve. Igaz, a támadók fedezékre lelhettek a félig elkészült tetőzetű oszlopok között, de a falak legalább hatvan láb magasak volt, és olyan vastagok, hogy csak ostromgépekkel lehetett volna áttörni őket. Ugyanakkor a védők cserepekkel és kövekkel dobálhatták fentről a támadókat, halálzónává változtatva a falak tövét. A gótok megpróbálhatták kifüstölni a védőket, de azzal valószínűleg elpusztítanák a zsákmányt is, amire vágytak, és a nagy kőépület egyébként sem tűnt túlságosan gyúlékonynak. Összességében véve Ballista megkönnyebbült; a hely olyannak bizonyult, amilyennek Macarius Milétoszban lefestette.

Mielőtt beléptek a templomba, Ballista szemügyre vette az újonnan felhúzott falat. Szépen hasított kövekből épült, valószínűleg valamelyik szomszédos épületből bontották ki őket. Elég szilárdnak tűnt, és nyolc oszlopközt zárt le a templom korábban nyitott keleti oldalán. A megmaradt nyílás mindössze három-négy lépés széles lehetett. A tizennégy fokból álló meredek lépcső tetején állva akár négy férfi is tarthatta, szorosan egymás mellett állva, vagy talán kettő is, ha elég ügyesek. Ballista hat katonát állított a helyre.

Odabent az első terem vaskos, faragott oszloperdő volt. A belső falon nagy, furcsa ajtó vagy ablak tátongott, öt-hat láb magasságban a padló fölött. Szelandrosz elmagyarázta, hogy onnan válaszol a prophetész az orákulomot kérőknek.

- Jöjj - mosolyodott el a pap. - Arra megyünk tovább, amerre a zarándokok szoktak.

Ballista nem látott még ilyen elrendezésű templomot. Szelandrosz egy szűk járathoz vezette őket a jobb oldali fal mellett. Boltíves volt, sötét és meredek. A végén vakító napfényre léptek ki a félhomályból, tágas, nyitott tetejű, négyzet alakú terembe jutottak.

A térség másik végében egy kis templom állt, amelynek nyitott ajtaján keresztül látni lehetett Apollón bronzszobrát. A meztelen isten szarvast tartott az egyik kezében és íjat a másikban. Bizonyára odabent rejtőzött a papnő és a szent forrás is, ami felruházta erejével. Az istenség és a lakhelye eltörpült a hatalmas falak között.

A szabad ég alatt mindenfelé szobrok álltak: császárok, királyok, papok, hivatalnokok, híres emberek. A falakon számtalan kiszáradt babérkoszorú lógott, alattuk pedig egyéb felajánlások: tálak, vázák, tömjéntartók, kupák, edények,

parázstartók, borhűtők - mindenféle szépen megmunkált fémedény. Ballistát azonban mégis az emberek látványa döbbentette meg: férfiak, nők, gyerekek - több százan -, ahogy csüggedten, néma csendben ültek vagy álltak.

- Általában csak a templom szolgái léphetnek a megszentelt földre - intett a térség felé Szelandrosz -, de a barbár fenyegetés okán Apollón úr az emberiség iránti végtelen szeretetétől vezérelve minden rászorulót beengedett az adütonjába. Békeidőben az útmutatást keresők itt állnak meg és teszik fel kérdésüket a prophetésznek, aki aztán továbbadja azt az ihletett papnőnek a belső templomban. A kérdezők ezután azon az úton, amelyen mi is jöttünk, visszamennek az oszlopcsarnokba, és az ablak alatt várakoznak. Engem ért az a megtiszteltetés, hogy elvigyem nekik az isten válaszát.

A pap megfordult és bevezette őket abba a helyiségbe, ahonnan az ablak nyílt. Itt halmozták fel az összes fegyvert, amit csak találtak. Ballista és a katonák elkezdték szétválogatni őket.

- Ennek nem lett volna szabad megtörténnie - szólalt meg panaszosan a hüpokhresztész. Az ifjú segéd egyszerre beszélt mindenkihez és senkihez. - Az ötödik év van, a nagy ünnepség ideje. Atlétáknak, zenészeknek, énekeseknek, embereknek kellene Didymába jönniük a világ minden tájáról, békével. Miért fordult el tőlünk az isten? Talán nem áldoztunk neki elég bort és tömjént, nem mutattunk be elég hekatombát tehenekből? Miért fordult ellenünk, a hívei ellen az isten?

- Elég! - szólt rá határozottan a prophetész. - Apollón nem hagyott el minket. Az istenek között dúl a viszály, akárcsak az ősi időkben, Trójában. A harcias Arész hozta ránk a szkítákat, de Apollón úr nem fogja megadni magát. O, ki örömét leli a dalban, nem fogja elhagyni azokat, aki hozzá imádkoznak és tiszta, nyitott szívvel himnuszokat énekelnek.

- Hogy lehet ez? - lábadt könnybe az ifjú segéd szeme. -

Apollón és Arész talán nem ugyanannak az örök, teremtetlen, halhatatlan legfelsőbb isten részei? Miért tenne egy időtlen, változatlan lény...

- Elég! - parancsolta a profetész. - Elég Platónból és ostoba követői zagyvaságaiból! Ez most a valódi vallás, a spekulációktól beszennyezetlen ősi vallás ideje. Arész vezette ide a barbárokat, és Apollón úr fogja szétzúzni őket.

Ballista felemelt egy hatalmas, régi pajzsot, amelyet a többi fegyvertől külön tettek le - egy elfeledett kor pókhálóval borított felajánlása lehetett. A pajzs mögé bújva mosolyodott el. Tudta, hogy az istenen vagy isteneken kívül mi vitte oda a gótokat. Nyilván szerepet játszottak benne a szentély gazdagságáról szóló egyáltalán nem alaptalan pletykák.

A renegát Khrüszogonosz biztosan mindent elmondott nekik róla. De volt valami más, valami konkrétabb, vadabb is: a bosszú és a becsület, az észak valódi lelke, a vér, ami egyben tartotta azt a könyörtelen vidéket. Ballista megölte Tharuarót, hogy vérbosszúra kényszerítse a tervingeket. A holttest szinte még ki sem hűlt, és a tervingek mindenhová követni fogják, akárcsak a boranok. És ez a két csapat elég lesz ahhoz, hogy eltérítse a gótok egész hansáját. Ő, Dernhelm, Isangrim fia, akit a rómaiak Ballista néven ismernek, maga után húzta a szkíta Arészt, mint a szamár a mögé kötött kordét. Csak ő és Maximus tudta ezt, és csak ők tudták, kiért. Ha a gótok Didymánál vannak, akkor nincsenek Prienénél, és Ballista fiai, felesége meg az öreg Calgacus biztonságban lesznek.

Ballista felfigyelt a csendre. Aprophetész és a segédje őt nézte. Kifejezéstelen arccal viszonozta a pillantásukat.

- Az a pajzs - kezdte a prophetész.

Ballista megfordította az esetlen holmit. Bőr és bronz; az egyik szíja már el is rohadt.

- Tudod, kié volt az a pajzs? - kérdezte furcsán tétovázva a pap.

- Nem.

- Euphorboszé, a trójai hősé, aki elsőként sebezte meg Patrokloszt. Menelaosz bosszúból megölte, és itt helyezte el a pajzsát felajánlásként.

- Akkor nagyon régi lehet.

A prophetész furcsán nézett rá.

- Euphorpbosz a szent Püthagoraszként született újjá.

- !gen.

- A bölcs felismerte a pajzsot korábbi életéből. Később a lélek Hermotimászként, a jósként testesült meg. Ő is felismerte a pajzsot, amit a kezedben tartasz.

A segéd behátrált az egyik sarokba és motyogva imádkozni kezdett.

Ballista felnevetett.

- Kétlem, hogy egy trójai hős, miután a hét bölcs egyike lett, germán harcosként akart volna újraszületni.

- Ebben az istenek döntenek - jelentette ki a prophetész. A segédje lopva a gonoszt elhárító mozdulatot tett, a mutató- és a középső ujja közé fogva a hüvelykjét.

- Tűz! - harsant egy hang valahol a fejük fölött. - Itt vannak a gótok!

Ballista az oldalfalakban nyíló két lépcső közül kérdőn mutatott a közelebbire. A tetőteraszra vezetnek, magyarázta Szelandrosz. Ballista futásnak eredt. A lépcső egy forduló után kettévált, majd újabb forduló után ismét egyesült, lemásolva a mennyezetet díszítő labirintusmintát.

Amikor kiléptek a napfényre, fecskecsapat szállt fel az egyik közeli tetőről. Ballista fején átfutott egy gondolat, de aztán tova is röppent, mint a madarak, mielőtt megragadhatta volna. Fecskék,

Didyma, lecke az istentelenségről... valami ilyesmi. Ha mindketten megélik, meg fogja kérdezni Flippothooszt. Az a görög más volt, mint a többiek: egy két lábon járó könyvtár, aki élvezi az öldöklést.

Néhány férfi, rájuk nem illő régi vértezetben északnyugat felé bámult. Ballista követte a tekintetüket. A nagy kapu körül, amelyen korábban átlovagoltak, emberek kavarogtak, sok ember. Ki-be rohangáltak a környező épületekből. Az első füstcsík Ballista szeme láttára kezdett az ég felé szállni. Artemisz temploma, motyogta valaki. A többiek továbbadták a szavait, néhányan imádkozni kezdtek. A füstcsík megvastagodott, ahogy a keleti szél elsodorta.

Lentről, Apollón templomának bejárata felől zaj hallatszott. Egy helybéli, aki a nevetséges, ósdi páncél ellenére járatosnak tűnt a harcban, átvágott a teraszon és lenézett.

- Bassza meg! - mondta tömören.

Ballista odalépett mellé. A templom előtt alakok tűntek fel, szerszámokból készített fegyvereket markolva - sarlókat, cséphadarókat -, csak néhánynál volt kard. Az emelvény sarkát megkerülve a tűz felé rohantak. Ballista kérdőn nézett a mellette álló férfira.

- Azt hiszik az ostobák, hogy megmenthetik Artemisz templomát - mondta az.

Ballista egy pillanatig értetlenül nézett rá.

- De hát a gótok le fogják mészárolni őket.

- Igen - bólintott a férfi.

- Héraklész szőrös seggére! - mondta Maximus. - A saját ostobaságuktól nem lehet megmenteni az embereket.

- Nem - értett egyet Ballista -, de azért meg kell próbálnunk. - Intett Maximusnak, Hippothoosznak és a négy katonának, hogy

kövessék, majd elindult lefelé a lépcsőn.

A lépcső aljánál a bejárat felé fordult. Lehuppant a fenekére, átlökte magát a nagy ablakon, és futásnak eredt az oszlopok között.

Kisebb tömeg botorkált az útjában, rájuk kiáltott, hogy álljanak félre. Nem hallgattak rá, előhúzta a kardját és meglendítette. A súlyos spatha lapja egy férfi halántékán csattant és a földre taszította. Ballista ismét meglendítette a kardot. A következő helybélit a vállán találta el, amitől félretántorodott. A tömeg végre utat nyitott előtte.

A bejárathoz érve megfordult, az emberei összetömörültek mögötte. Ballista gyors, bonyolult mintát leírva megvillantotta a pengéjét, az éle gonoszul ragyogott a fényben. A tömeg hátrahőkölt.

- Senki sem megy ki a templomból. Mindenki vissza az adütonba!

A helybéliek bátorsága elszállt és visszafordultak a templom belseje felé.

- Mi lesz azokkal, akik kimentek? - kérdezte Maximus.

- Nekik végük - felelte Ballista komoran.

Közel két óráig tartott, míg a gótok fosztogatva eljutottak Apollón templomáig, így elég időt adtak Ballistának, hogy valamiféle védelmet rögtönözzön. Nyolcfős pajzsfal az oszlopok között: maga Ballista, Maximus és hat katona. Kétszer négy, egymást szorosan átfedő pajzs két sorban, hogy védje őket a nyílvesszőktől. Egy-egy katona a tető minden oldalán, hogy megpróbálja rávenni a helybélieket, hogy mindenfélét dobáljanak a támadókra, ami csak a kezükbe akad. Hippothoosz szintén a tetőn, tartalékban, hogy oda menjen, ahol éppen szükség van rá.

Ballista szemügyre vette az előtte lévő térséget. Tizennégy meredek lépcsőfok, azon túl egy letaposott, sík terület a templom előtt, talán húsz lépés mélységben. Közvetlenül a lépcső előtt, jobbra egy nagy, megszilárdult hamukupac alacsony kőfallal körülvéve: a főoltár. Elszórva voltak még más oltárok, szobrok és feliratok is, de nem olyan sok, hogy komoly fedezéket jelentsenek a gótoknak. A nyílt térségen kell majd átvágniuk, és utána fel a lépcsőn.

A harc előtti várakozás mindig nehéz. A katonák szótlanul álltak, csak a felszerelésük nyikorgott, ahogy egyik lábukról a másikra helyezték a testsúlyukat. Maximus halkan fütyörészett, majd belekezdett egy hosszú monológba egy lányról, akit Milétoszban hódított meg. Színlelt felháborodással ecsetelte, hogyan kezdett ki vele, egy távoli szigetről érkezett ártatlan fiúval a feslett nőszemély. Még jó, hogy ő széles látókörű és nagyon kitartó, ha kell.

A hellén vallásosság emlékművei körül füst gomolygott. A lángok fénye kísérteties sárgában játszott, a pusztítás okádékaként. A közelben emberek sikoltoztak. Maximus nem hallgatott el.

A saját maguk keltette füstből felbukkantak az első gótok. Sisakban, szakállasan, lassan csoportokba verődtek.

- Gyertek csak, malackák! - kiáltotta Maximus a támadók nyelvén.

- Gyertek, hadd húzzunk nyársra titeket!

Ballista megállapította magában, hogy a fordítás nem adta vissza elég jól a görög sértést. Amennyire tudta, a germaniai gót nyelvjárásban a „malacka" nem hordozta a „hímringyó" jelentést is.

A gót harcosok tömör pajzsfalat hoztak létre a templom előtt, majd az egyikük előrelépett, óvatosan a pajzsa takarásában maradva.

- Respa vagyok, Gunteric fia, a tervingek törzséből! A meggyilkolt Tharuaro a fivérem volt. Ti ott, a templomban, adjátok ki az esküszegő Dernhelmet, Isangrim fiát, a skalksot, akit a rómaiak Ballistának neveznek, és szavamat adom, hogy megkíméljük az életeteket!

Ballista felnevetett. Nevezheti Gunteric esküszegőnek,

rabszolgának, aminek csak akarja. Ballista és Maximus kivételével valószínűleg senki nem értette a templomban a szavait, a római nevét kivéve.

Az északiak közül fojtottan, de hallhatóan felharsant egy hang, görögül. Feltehetőleg Khrüszogonosz volt az. Amikor tolmácsolta Respa szavait, mormogás támadt a templom sötét sarkaiban. Okos húzás volt, Ballista mégsem aggódott. A milétoszi civileknek akkor sem lenne bátorságuk megpróbálni kiadni őt, ha valóban ezt akarnák tenni.

- Ismerlek! - kiáltotta Maximus. - Respa, akit Faszszopónak is hívnak! Biztos hiányzik a fivéred kardja a szádból!

- Én is ismerlek téged, Dernhelm mocskos szájú hiberniai szajhája!

- A hatalmas termetű gót az ég felé emelte kardja markolatát. - Mennydörgő Fairguneis, gótok istenei, két csődört és tucatnyi ökröt áldozok nektek, ha Dernhelm, az esküszegő és a mocskos szájú hiberniai a kardom által vész el!

Ballista megvetően felhorkant.

- Sok beszéd, kevés bátorság! Itt vagyunk... gyere, tedd próbára a szerencsédet!

Respa nem válaszolt. Az intésére tucatnyi harcos lépett ki a pajzsfalból, nagy termetű, sisakos, pajzsos, láncinges férfiak kezükben karddal, karjukon sok arany karpereccel. Olyan harcosok, akikkel számolni kell. A reiksük óvatosan elindult

előttük.

Megálltak és széthúzódtak a kör alakú oltár előtt. Respa mondott valamit az embereinek, de Ballista nem hallotta, mit. A tetőről lerepült egy cserép, hogy ártalmatlanul a földre hulljon. A gótok felnevettek - kellemetlen, farkasüvöltés-szerű hangon.

Ballista némán elátkozta a tetőn lévő milétosziakat. Mekkora bátorság kell ahhoz, hogy egy teljesen biztonságos helyről ledobáljanak dolgokat? Mi a fenét csináltak odafent a katonák? Hol van az a nagyképű görög, Hippothoosz? A gótoknak záporozó kő- és cserépzáporban kellene előrenyomulniuk!

Respa és egy másik harcos állt a csoport élére. Odaértek a lépcsőhöz. A többiek széthúzódtak mögöttük.

- Alakzatot nyiss! - kiáltotta Ballista. Rajta és Maximuson kívül mindenki hátrahúzódott. Ők ketten elfoglalták a helyüket, figyelve rá, hogy legyen helyük a kardforgatáshoz.

Respa és a többi bajnok felhágott a lépcsőn.

- Most! - mondta Ballista, és Maximusszal összhangban mozogva hátráltak három lépést. Csak egy bolond venné fel a harcot egy lépcsősor tetején, ahol az ember lába sebezhető, és távolabbra kell sújtani lefelé a kardjával. Mindketten „eke" tartást vettek fel: a pajzs elöl, gombjával az ellenség felé, a kard lent, oldalt, döfésre készen.

Respa felszökkent az utolsó lépcsőfokon, és tett két rettenetesen gyors lépést előre, miközben fülsiketítő csatakiáltást hallatott és gyilkos, átlós csapást indított Ballista nyaka felé. Ballista felemelte a pajzsát, mire Respa egy olajozott mozdulattal változtatott a vágás irányán. Ballista épp idejében engedte le a pajzsát ahhoz, hogy hárítsa a bal bokája felé süvöltő pengét. A csapás ereje elzsibbasztotta a karját, de a jobbjával az ellenfele arca felé döfött. Respa a pajzsa felső szélével félreütötte a pengét, felfelé és oldalra kényszerítve Ballista kardját. A gót fegyvere vérre szomjazó acélkígyóként villant Ballista védtelen jobb karja felé. Az északit csak az évtizedes gyakorlat mentette meg. Ösztönösen fel, oldalra és visszarántotta a pajzsát, a saját mellkasa és a belső deszkák közé szorítva a reiks pengéjét. Az arcuk egy pillanatra majdnem összeért, egymás szájába lihegtek. Aztán Ballista lebukott és megfeszítette a lábát, hátrataszítva a gótot. Kardtávolságon kívül kerülve, lihegve összeszedték magukat. Az összecsapás két másodpercig sem tartott.

A Maximusra támadó gót a kövezeten hevert és fájdalmasan nyögött. A társai a lábánál fogva elvonszolták, csillogó vércsíkot hagyva a márványon. Egy másik harcos lépett a helyére.

- Add át üdvözletem a bátyádnak! - bőszítette Ballista az ellenfelét.

Respa artikulálatlanul üvöltve előrevetette magát, teljes erőből lesújtva a feje fölül. Ballista meg sem rezdült, valahogy sikerült megőriznie a nyugalmát. Szemét a kardra szegezve nézte, ahogy a súlyos acél a feje teteje felé száguld. Aztán az utolsó pillanatban félrelépett, felrántva a pajzsát. A fém pajzsgomb behorpadt a csapástól, ami majdnem térdre kényszerítette Ballistát, aki azonban elfordult és a vállának támasztotta a pajzsot, egész testsúlyával megtámasztva. Törzsével elfordulva jobb kéz felé lökte a támadója kardját, felfedve ezzel a gót védtelen oldalát. Respa tehetetlenül várta a halálos döfést.

Ballista teljes erejéből előredöfött, lentről felfelé. A kard hegye egy pillanatra ellenállásba ütközött, aztán a láncing fémgyűrűi éles reccsenéssel szétpattantak, és a penge hegye puha húsba mélyedt.

Respa felüvöltött. A spathája csörögve a padlóra hullott. Ballista megforgatta a pengéjét a sebben egyszer, majd még egyszer. Forró vér fröccsent a karjára. Kísérteties, halálos ölelésbe fonódva elnézett a haldokló válla fölött. Egyik gótnak sem nyújtott tiszta célpontot. Ballista a pajzsával megtámasztva a testet visszahúzta a kardját, és eltaszította magától Respát.

A hatalmas termetű reiks hátratántorodott és elejtette a pajzsát. A két kezét rátapasztotta a láncingén ütött lyukra, hiábavaló próbálkozással a vérzés elállítására. A vér lecsorgott a lábain és tócsába gyűlt a kövön.

Egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán hanyatt zuhant a lépcsőn. A mögötte álló harcos megpróbálta elkapni, de elvesztette az egyensúlyát, és Respát ölelve rázuhant egy harmadik társukra.

A Maximusszal szemben álló harcos hátralépett. A pajzsa darabokban lógott a karján, az arcára rémület ült ki.

Ekkor kaptak észbe a tetőn lévők is, és cserepek, kövek, fémdarabok kezdtek záporozni a lépcsőre. Éles szilánkok süvítettek a levegőben, a gótok a fejük fölé kapták a pajzsukat, próbálva fedezni elesett vezérüket és saját magukat. A sebesültjeiket és a halottjukat maguk után vonszolva elkezdtek visszavonulni.

- Testudo! - üvöltötte Ballista. Maximusszal együtt hátralépett, miközben a hat katona pajzsfalat alkotott a bejárat szélességében.

- Jól vagy? - kérdezte Ballista.

- Soha jobban - felelte Maximus. - Hogy is mondtad egyszer, milyen vagyok?

- Őrült?

- Nem... megvan! Borzalmasan lelkesült.

- Az általában nem jó.

- Nekem az! - harsogta Maximus. - Borzalmasan lelkesült vagyok!

A katonák felnevettek.

Ballista kinézett a pajzsok fölött, a gótok visszavonultak, nem látta őket. A lépcsőt törmelék borította. Hirtelen támadt egy ötlete. Körülnézett, és közben oda sem figyelve lerázta a vért a kardjáról. Szelandrosz nem messze állt, olyan arccal, mint aki mindjárt elhányja magát.

- Szelandrosz, néhány ember törjön össze építőköveket... kicsire, úgy öklömnyi darabokra.

A pap értetlenül nézett rá.

- Rá akarom szórni a lépcsőre, hogy megnehezítsem rajta a járást. Korábban is eszembe juthatott volna - tette hozzá Ballista.

Szelandrosz bólintott, de nem mozdult.

- A gótok nem jártasak az ostromban - folytatta az északi. - Ha van vizünk és élelmünk, a végtelenségig kitarthatunk itt.

A pap arca elkomorodott.

- Mi a baj? - kérdezte Ballista.

Szelandrosz még mindig nem szólalt meg.

- Van élelem, igaz? A szent forrás pedig ellát minket vízzel.

- Van élelem, és van néhány hordó víz. - A prophetész elhallgatott, szemmel láthatólag nem tudva, hogyan folytassa.

- És a forrás?

Szelandrosz megköszörülte a torkát.

- Mükalé vizei megszűntek folyni.

Most Ballistán volt a sor, hogy értetlenül rámeredjen. A Mükalé-hegység körülbelül húsz mérföldre lehetett. Ott volt Priené és a famíliája.

- A Mükalé-hegy szent vize elfolyik a síkság és a tenger alatt, hogy itt, Apollón szentélyében törjön a felszínre. Illetve elfolyt. A forrás néhány éve elapadt.

 

 

Ballista leült a lépcső árnyékában, és lenézett Apollón fallal körülvett didymai templomára. Ide-oda tologatta a nyelvével a kavicsot, amit szopogatott. A porfelhőben alig látott el az adütonig. Az éles napsütésben sárgás és homályos lett a levegő. Szinte el sem látott a kis belső szentélyig a nyílt térség másik végében. Szél nem fújt. A csapdába esett por nagy hullámai lassan visszahömpölyögtek a szentély magas külső falaitól. Ballista tudta, hogy az ásókkal és lapátokkal dolgozók odalent alig kapnak levegőt, de nem sok mindent tehetett értük, csak rabszolgák voltak.

Meleg volt. Mindenkit kínzott a szomjúság. A gondos beosztás ellenére a néhány hordó víz a gótok támadásának második napján elfogyott. Ennek már két napja volt, és a gótok még mindig körülvették őket. Senki sem mehetett ki. Több mint huszonnégy órája senki sem ivott egy kortyot sem.

Ballista tévedett, amikor azt feltételezte, hogy a forrás a belső szentélyben fakad. A szent forrás a szabadban, az ajtó előtt buzogott egykor. Amint hírét vette a tévedésének, azonnal munkára parancsolta a templomi rabszolgákat, hogy kezdjenek el ásni, és derítsék ki, hova tűnt a víz. A szent fiúk azonban mindeddig nem találtak semmit.

Ballista megemelte a kavicsot a nyelvével. Nem tudta, volt-e bármi haszna, de azt sem tudta, milyen szomjasnak érezné magát nélküle. Az ötletet még Mamurrától kapta, évekkel azelőtt. Mamurra egy öreg katona volt a keleti határon. Akárhányszor rá gondolt, Ballistát mindig bűntudat töltötte el. Mamurrát, jó barátját otthagyta meghalni, élve eltemetve Aretében.

És ahogy Mamurra csapdába esett az ostromalagútban, úgy ők is csapdába estek ebben a templomban. Ballista eltöprengett, hogy a Prienéből útnak indított hírnök vajon eljutott-e Maximillianushoz, s ha igen, a helytartó vajon a híreknek megfelelően cselekedett-e. Ha nem, akkor nekik végük. A gótoknak csak ki kell várniuk, hogy a szomjúság kiűzze őket - és már nem is kell sokáig várniuk. Hogy elterelje valamivel a figyelmét, megkérte Hippothooszt, meséljen a didymai fecskékről.

Hippothoosz rekedten elmesélte a történetet. Paktüész, a lüdiai lázadó a Kümé görög poliszába, menekült. A perzsa király követelte, hogy adják ki. A küméiek a didymai jósdától kértek tanácsot, hogy mit tegyenek. Apollón azt mondta, adják ki, Kümé lakói azonban helytelennek tartották volna, hogy elárulják szövetségesüket. Újabb küldöttséget menesztettek Didymába, de az újra ugyanazt a választ kapta, ám a küldöttségben most volt egy bölcs is, bizonyos Arisztodikosz. Fogott egy hosszú botot, körbejárt vele a szentélyben és leverte az összes fecskefészket, amit látott.

Ballista felnézett a fölé tornyosuló falakra. Nagyon hosszú bot lehetett.

Miközben Arisztodikosz ezzel foglalatoskodott, maga Apollón szólalt meg az adütonban. Hogy merészeli ez az ember elűzni a fecskéket, akiket a templom befogadott? Arisztodikosz készen állt a válasszal: hogy lehet az, hogy Apollón megvédi a saját befogadottjait, de a küméieknek azt parancsolja, hogy adják ki a sajátjukat? Az isten azt felelte, azért adta ezt a parancsot, hogy tovább fokozza Kümé istentelenségét és végül elhozza a pusztulásukat; hogy megtanítsa őket arra, soha többé ne tegyenek

fel ilyen kérdést.

Ballista, aki az adüton fölött ült, és akinek a biztonsága az isten lakhelyétől függött, úgy gondolta, nem lenne helyénvaló épp ott hangot adnia az Apollón szavai jóindulatával vagy logikájával kapcsolatos kételyeinek.

- És mit tettek a küméiek?

Hippothoosz elmosolyodott.

- Elküldték Paktüészt Mütilénébe. Amikor meghallották, hogy az ottaniak ki akarják adni, elvitték Khioszra. A perzsák azonban megvesztegették a khiosziakat Atarneosz térségével a szárazföldön, így azok kilökték Paktüészt Athéné szentélyéből és átadták a perzsáknak.

- És mi történt Paktüésszel?

Hippothoosz elgondolkodott.

- Nem vagyok biztos benne, hogy Hérodotosz feljegyezte ezt. De semmi jó.

- És mi történt a khiosziakkal?

A görög összeráncolta a homlokát.

- Hosszú ideig nem használták fel az Atarneoszból érkező árpát az isteneknek tett felajánlásoknál és az áldozati süteményekben.

Nem a legemberpróbálóbb módja a bűntudat enyhítésének, gondolta Ballista. Épp eljött az ideje, hogy felváltsa a bejáratnál Maximust, amikor valami történt lent, az adütonban. A porfelhőből rekedt kiáltozás hallatszott. A lépcső alján ülő menekültek felálltak és utat nyitottak a prophetész és segédje porlepte alakjának. A két férfi vigyorogva sietett Ballista felé.

Ballista udvariasan felállt és a bal kezébe köpte a kavicsot.

- Vizet találtak! - közölte Szelandrosz. - Megmenekültünk! Ballista és a prophetész visszafogottan, hivatalosan kezet fogott. Az udvaron kavargó alvilági félhomályt szétoszlatta a vidám kiáltozás. Megmenekültek - legalábbis egyelőre.

„Apollón vize vagyok, ajándék a népnek,

Az arany lant gazdájától, a szkíták vesztére

A fiatal segéd ragyogó arccal rögtönözte a sorokat, és Ballista számára hirtelen világos lett, mi a feladata a szentélyben. A papnő a belső szentélyben elmormolta Apollón szavait, a fiatal hüpokhresztész versbe foglalta azokat, Szelandrosz, a méltóságteljes prophetész pedig elszavalta őket a nagy ablakból a lent várakozóknak.

„Hiába dühöngött temploma körül Arész,

Maga Létó fia mentette meg híveit."

Szelandrosz megtapsolta segédje sorait.

- Mindez megtörtént már máskor is - fecsegett a megkönnyebbüléstől fellelkesült ifjú. - A szent forrás elapadt, de jött Alexandrosz, és Apollón megnyitott egy eret, amiből aranyszín víz tört fel. - Furcsa pillantást vetett Ballistára, akárcsak a prophetész. Még Hippothoosz is olyan furcsán nézett rá.

- Nem - emelte fel a kezét Ballista. - Euphorbosz, Püthagorasz, Alexandrosz... egyik sem voltam.

A prophetész megrázta a fejét.

- Hacsak nem vagy látnok, nem tudhatod.

Miután mindenki csillapította a szomját, újra megtöltötték a hordókat - egy forrás, amely kétszer már elapadt, bármikor elapadhatott harmadszor is. Ballista szólt a bejáratnál és a falakon lévő embereinek, hogy bánjanak különösen pazarlóan a vízzel; igyanak bőségesen, és locsolgassák egymást a melegben. Hasonlóképpen, noha az élelem is kezdett megfogyatkozni, azok, akiket láthattak a gótok, gyakran ettek. Fontos volt, hogy elhitessék a gótokkal, a védők pihentek, jóllakottak és harcra készek.

Késő délutánra fordult az idő. Ahogy Nap ereszkedni kezdett, a hőség mintha tovább fokozódott volna. A templom előcsarnokában, az oszloperdő viszonylagos hűvösében Ballista letelepedett, hátát a nemrég emelt falnak vetve. Rátört a kimerültség, miközben felnézett a csivitelve repkedő fecskékre, és a gondolatai is összevissza kezdtek csapongani. Euphorbosz, Püthagorasz, Alexandrosz. Ha az ember hitt a lélekvándorlásban, ahogy a prophetész és a segédje szemmel láthatólag hitt, akkor bármelyik madár lehetett egykor filozófus vagy hős. Ez a meggyőződés azonban megöli a cselekvést, hiszen az ember sohasem tudhatja, kit vagy mit készül megölni. És miféle férfi az, aki nem tud ölni? Jobb, ha nem élvezi az ember túlságosan, de ha a körülmények megkövetelik, képesnek kell lenni rá. A lélekvándorlásban való hit olyan útnak tűnt, ami elkerülhetetlenül a pacifizmushoz, vegetarianizmushoz és egyéb őrültségekhez vezetett, amiket a keresztényeknél meg a többi zsidó szektánál lehetett látni. Pedig ők nem is hittek az újraszületésben.

Maximus csörtető léptei zökkentették ki a töprengéséből.

- Mi van?

- Gyere, nézd meg! Elmennek a gótok. - Maximus kezet nyújtott és felsegítette Ballistát a padlóról.

Igazat szólt. A tetőteraszról látták, amint az utolsó északi rablók is kimennek a nagy kapun, és északkelet felé, Panormosz felé veszik az irányt. Ügy tűnt, nem sok zsákmányt leltek, és csak néhány foglyot ejtettek. Valami sietségre késztette őket.

Ballista cseltől tartva leküldte Hippothooszt a templom bejáratához, hogy figyelmeztesse a katonákat, ne lankadjon a figyelmük. Módszeresen szemügyre vette a didymai háztetőket és ligeteket, de sehol nem látta nyomát bujkáló gót harcosoknak.

A szemét meresztve elnézett észak és északkelet felé, aztán mosolyogni kezdett. Milétosz irányában, úgy hat-hét mérföldnyire magas poroszlopot pillantott meg. Sűrű, éles határvonalú oszlopot, és tudta, mit jelent ez. Nagy lovascsapat közeledik a bokros hegyoldalban. Dél felé igyekeztek a Szent úton, Panormosz irányába. Ballista mosolya lassan kiszélesedett. Az üzenete tehát eljutott a helytartóhoz, és Maximillianus azt tette, amit kellett: délre küldte az ephesusi auxiliaris lovasságot. Ezer lovas tartott Panormosz felé, ahol a gót hajók horgonyoztak. Fenyegesd meg a hajóikat, és a gótok elmennek.

Mindenek Atyja, Csuklyás, Halálvakító - megmenekültek.

 

 

Gallienus azt hitte, túl sok mérget vett be aznap reggel. Még jóval hajnal előtt felébredt. Mivel az éjszakát Demetriosszal töltötte, nem mutatott be áldozatot az isteneknek, hanem kilovagolt. Amíg a lovakat felszerszámozták, ivott egy kis tejet és evett kevés kenyeret meg gyümölcsöt. És ha már volt valami a gyomrában, megtette az egyetlen dolgot, amiről valóban csak ő tudott. Kinyitotta a ládája három zárját, és bevett egy parányi adagot minden méregből, amit a természet és az emberi elme előállított.

Lehet, hogy gondatlan volt. Lovaglás közben még jól érezte magát. A pannóniai síkság fölött pára gomolygott, Sirmium fényei tompán, elmosódottan ragyogtak a távolban. Gallienus keményen vágtázott. Kedvenc vadászlova, Spoletium könnyűszerrel lehagyta az alemann Freki, nemrég létrehozott barbár személyi testőrsége parancsnoka hátasát. Gallienus csak Frekit vitte magával. Néha jó volt egyedül lenni, vagy annyira egyedül, amennyire egy császár egyáltalán lehetett.

Egy idő után teljes pompájában felkelt a Nap, beragyogva a kék eget, amin csak néhány felhőfoszlány fehérlett. A Savus folyó szélesen, szelíden csillogott a látóhatáron. Amikor Freki utolérte, visszalovagoltak.

Most viszont Gallienus egyáltalán nem érezte jól magát. Émelygett, ahogy a palatium basilicájában, a magas császári trónon ült. Bizonyára gondatlan volt. Tíz éve terítette a vállára a bíbort, az eltelt tíz év során minden reggel bevette a mérgeit. A szervezete megszokta, ellenálló képessége megerősödött. A császárok sokféle halállal haltak, de Claudius ideje óta, több mint kétszáz éve egyik sem halt meg méregtől.

Ott állt előtte az alacsony császári oltár, rajta a szent tűzzel. A tömjénillat és a ruhájából áradó ló- és verejtékszag tovább fokozta a hányingerét. Nem tehetett semmit, végig kellett szenvednie a consiliumot.

Nummius Faustinianus épp beszédet tartott. Gallienus azzal tette halhatatlanná Faustinianust, hogy maga mellé emelte a consuli posztra arra az évre. Az emberek ezentúl úgy fognak emlékezni erre az évre, mint amiben Gallienus ötödször, Faustinianus pedig először lett consul.

A beszéd témája, már amennyire az émelygés - és az igazat megvallva, az unalom - miatt Gallienus meg tudta állapítani, az imperium kiváló helyzete volt. A szónok ezt a legnemesebb császár, Publius Licinius Egnatius Gallienus erényeire vezette vissza, aki szerencsésebb volt, mint Augustus, és jobb, mint Traianus.

Bárcsak így lenne ez a vas és a rozsda korában! - gondolta Gallienus. Eszébe jutottak a birodalom valódi, nyers realitásai. Középen stabil volt a helyzet, a Danubius határvonalát kézben tartotta. Két év alatt négy lázadás tört ki arra - Ingenuus, Regalianus, Piso és Valens -, de most úgy tűnt, nem készül semmi. Clementius Silvius, a két Pannónia helytartója; Aelius Aelianus, a II. Adiutrix legio prafectusa; és Aelius Restutus, Noricum helytartója mind kötelességtudóan várták Gallienust Sirmiumban. Claudius Natalianüs is megérkezett Moesia Inferiorból, Veteranus Daciából, Valentinus Moesia Superiorból azonban nem. Mindketten arra hivatkoztak, hogy résen kell lenniük a Feketetengeren portyázó gótok miatt. Gallienus legalábbis Valentinus esetében tudta, hogy ez igaz. A gótoktól eltekintve a Danuviuson túli barbárok csendesek voltak, még ha csak időlegesen is. Fent, a nagy folyótól nyugatra a markomann Attalus erős karjai vették el a kedvüket a betörésektől. A germán kliens király és a római császár között szoros kapcsolat szövődött; Attalus volt Gallienus szeretőjének, Pippának az apja.

Úgy tűnt, Rómában sincs különösebb ok aggodalomra. A plebs nem zavargott jobban, mint máskor, és a szenátus sem forralt semmit. Az idős, nemes Nummius Ceionius Albinus volt a város praefectusa. Hűségesnek kellett lennie a dinasztiához, hiszen Gallienus apjának a barátja volt, bármennyit is érjen ez. Mindazonáltal kevésbé hivatalosan, de sokkal hatékonyabban a hét dombon tartotta a szemét Gallienus öccse, Licinius is.

Afrikában különös jelenésekről pusmogtak az Atlas

hegységben, törzsi felkelésekről, mozgolódó népekről, nomád betörésekről délen. Faraxen, az ottani lázadó vajon élt vagy meghalt már? Szóbeszéd járta egy barlangról egy távoli hegycsúcs alatt, ahol levágott feje a régi dalokat énekelte és új dolgokról mesélt. Afrikából mindig új dolgok jöttek, de nem történhetett semmi olyan, ami meghaladta volna Corne-lius Octavianus képességeit. A teljes afrikai limes Duxaként Decianus, Numidia helytartója segítségével kiválóan elbánt az előző évben a trónbitorló Celsusszal. Aztán ott volt Gallienus unokahúga, Galliena: Celsus leverésének igazi hőse, aki bármelyik férfival felvette a versenyt, és a császár szeme és füle volt Afrikában. Galliena ötlete volt, hogy egy nagy frank portyázó sereget fordítsanak Celsus ellen. A halott bitorló birtokain letelepített germán sereg most hasznos erő volt a helyi izgágák és az esetleges nagyra törő rómaiak ellen egyaránt.

Ha az imperium középső része nem is volt rossz formában, a nyugati területekre nem lehetett ugyanezt elmondani. Nem volt még egy ember, akit Gallienus annyira gyűlölt volna, mint

Postumust, nem volt még egy ember, akivel ennyire végezni akart volna. Két évvel azelőtt a Rhenus mellett, Germania Inferior helytartójaként Postumus orcátlan módon pénzt veretett, megszegve a császárnak tett szent esküjét. Feltetette a képmását a XXX. Ulpia Victric legio hadijelvényére, és Augustusnak kiáltatta ki magát. Germania és Gallia provinciák csatlakoztak hozzá. Amikor Gallienus felajánlotta a bocsánatát, Postumus szenteskedő önigazolásokkal és arcátlan vádaskodással válaszolt.

Akkoriban Saloninus, Gallienus fia a Rhenus mellett, Colonia Agrippinensis városában élt. Noha még gyermek volt, a politika azt diktálta, hogy nevezze ki Caesarnak és trónörökösnek, majd küldje északra, a császári jelenlétet biztosítandó. Postumus megostromolta Colonia Agrippinensist, a város lakói pedig azzal vásárolták meg az életüket, hogy kiadták neki Gallienus fiát. Postumust nem indította meg a fiú kora, lefejeztette Gallienus gyönyörű gyermekét. Azt beszélték, még el sem temettette a holttestet, így a Hádészból kizárt lélek egyedül, fázva, kétségbeesetten kóborol a világban.

Gallienus Héraklészhoz imádkozott bosszúért, és Héraklész válaszolt: Postumust le fogja verni, a lázadása semmivé lesz. Ám az istenek akarata néha lassan teljesül. Gallienus tudta, hogy nem szabad türelmetlenek lennie - ugyan mit jelenthet az idő a halhatatlanoknak? Gallienus bízott Héraklész szavában. Az isten teljesíteni fogja, amit megígért, hiszen Gallienus különleges barátja volt. Ám az elmúlt néhány hónapban Postumus gall birodalma - egy gonosz, árulásra, szentségtörésre és gyerekgyilkosságra épített birodalom - nemhogy nem zsugorodott, hanem növekedett.

Postumus és talpnyalói arcátlanságukban még consulokat is kineveztek, mintha Postumus valódi császár lett volna, és az övék lenne Róma. Árulkodó volt, hogy kiket neveztek ki arra az évre.

Aemilianus és Titus Destricius Juba: mindketten szenátorok, egykori consulok, és Gallienus apjának állítólagos barátai. Mindkettő megkapta a jutalmát az árulásért. Aemilianus, Hispania Tarraconensis helytartója átjátszotta a provinciáját a lázadók kezére, mint ahogy Juba is tette Britanniával.

Gallienus kitartó diplomáciai erőfeszítései és kincstárának jelentős kiadásai ellenére Hispania és Britannia provinciák szenátor helytartói elhagyták. A tanulság egyértelmű volt: nem szabad bízni a szenátusban, a szenátorok gyűlölik törvényes császárukat, a férfit, aki előtt letették a sacramentum esküjét.

A diplomácia még akkor sem tartozott a császár kedvenc eszközei közé, amikor sikeres volt; csak időnyerésre tartotta jónak. Gallienus kezdettől fogva közvetlen katonai cselekvést akart; hadjáratot, ami a bataviai fattyú, Postumus remélhetőleg lassú és kínok közötti halálával zárul. Ám valami mindig közbejött.

Az előző évben Mediolanumnál összegyűjtötte a lehető legnagyobb sereget, amit a körülmények lehetővé tettek, ám ennek a nagyobbik felét végül keletre, Macrianusék ellen kellett küldenie. A két Macrianus, apa és fia halála után Gallienus átkelt az Alpokon. A háborús évad végén jártak már, de ehhez képest a hadjárat jól indult, ám aztán Raetia helytartója, Simplicinus Genialis veresége miatt Gallienusnak vissza kellett vonulnia, hogy megvédje Itáliát.

Nagyjából ugyanígy történt ebben az évben is. Előbb jött a stratégiai szempontból fontos Büzantion, a legjobb átkelőhely Európa és Ázsia között, illetve az Egei- és a Fekete-tengert összekötő vízi útvonal őrzője. S ami még fontosabb, a város folytonos dacolása bátorítólag hathatott a lázadást fontolgatókra. Gallienusnak meg volt kötve a keze, kénytelen volt személyesen odamenni.

Aztán következett Egyiptom. A helytartó, Mussius Aemilianus előbb a Macrianusok pártjára állt, majd a serdicai vereség után, bár Quietus még élt Szíriában, Mussius császárnak kiáltotta ki magát. Egyiptom adta Róma plebse számára annak a gabonának a nagy részét, amiből a kenyér és cirkusz egyik felét biztosítani lehetett. A gabona nélkül a plebs urbana fellázadt volna; az örök város lángokba borul, és nyilvánvalóvá válik az uralkodó gyengesége. Egyiptomot tehát vissza kellett szerezni.

Gallienus írt Odanathusnak, keleti correctorának, és megparancsolta, hogy végezzen a bitorlóval. A Nap Oroszlánja azt válaszolta, nem tudja teljesíteni a parancsot, mert a szasszanida Sápur, noha valahol a Kaszpi-tenger környékén ő maga is lázadással küzdött, túl nagy fenyegetést jelentett rá nézve ahhoz, hogy Egyiptomba küldje seregét. Odenathusnak egyébként sem volt elég hajója, márpedig flotta nélkül lehetetlen lett volna visszaterelni Egyiptomot a nyájba.

Gallienus parancsára hadihajókat gyűjtöttek össze a Misenumban és Ravennában állomásozó flottákból, illetve szállítóhajókat egész Itáliából és Szicíliából. A szárazföldi sereg nagy részét ismét el kellett küldenie. A hadjárat vezetését Theodotusra és Domitianusra, a két legjobb protectorára bízta. Az előbbi, egyiptomi lévén, jól ismerte az országot. Azt a parancsot kapták, hogy Cipruson találkozzanak Venerianius flottájával, miután az visszakergette a gótokat a Fekete-tengerre. Az egyesített erőnek onnan a Syria Palestina partján fekvő Caesarea Maritimába kellett vonulnia, hogy csatlakozzanak hozzá Odenathus nélkülözhető egységei, és tovább induljanak Egyiptomba.

Gallienus tudta, hogy az Egyiptomba küldött sereg akkor sem érhet vissza Itáliába időben ahhoz, hogy átkeljen az Alpokon, mielőtt az őszi havazások elzárják a hágókat, ha minden jól megy.

Még egy év eltelik anélkül, hogy megbüntetné Postumust.

Ráadásul még valami miatt nyugtalankodnia kellett. Mivel a császári erők nagy részét lekötötte a keleti helyzet stabilizálása, fennállt a veszélye, hogy Postumusnak értéktelen, üres ígéretei ellenére, miszerint megelégszik azzal, ami az övé, kedve támadhatott megtámadni Itáliát. Tacitus, Claudius és Camsisileus protectorok szánalmasan kevés katonának parancsoltak Mediolanumnál. Létfontosságú volt, hogy Gallienus és a lovasság a lehető leghamarabb visszaérjen az észak-itáliai alföldre.

Nummius Faustininanus szemmel láthatólag a beszéde végéhez ért. Elhangzott még néhány súlyosnak ható szó a császári erényekről - virtus, clementia, iustitia és pietas: a palatium előtt kifüggesztett arany pajzsra vésett szavak -, és befejezte.

A comitusok hátravetették köpenyeiket. Udvarias taps visszhangzott a magas teremben, éppen csak olyan erővel, hogy ne nyugtalanítsa az udvari silentariusokat.

Gallienus köszönetet mondott consul társának: kimért, a császári dignitashoz illő szavakkal. Eljött az ideje, hogy kiadja a parancsokat, amiket a lovaglás közben fogalmazott meg.

- Rufinus, a Princeps Peregrinorum aggodalomra okot adó hírekkel tért vissza a Kolkhiszból, a Fekete-tenger keleti partvidékéről és a Kaukázus hegységből.

A császár szavait, ahogyan az illett, várakozásteljes, sőt áhítatos csend fogadta.

- Az arrafelé állomásozó frumentariusok jelentései szerint Sápur ügynökei fokozták tevékenységüket. Az úgynevezett Királyok Királya pénzzel és hamis ígéretekkel próbálja aláásni Abasgia és Szvanéti, Ibéria és Albania uralkodóinak a hűségét Rómához. A csúcsok, ahol egykoron Prométheusz szenvedett az emberiségért, távolinak tűnnek talán, de a császár tekintete, akárcsak a Napé, az

egész világot befogja.

A comitusok helyeslőén felmorajlottak.

- Meg kell hiúsítaniuk az áruló perzsa zsarnok terveit. Nagylelkűségünk nem fogja engedni, hogy megrontsa azoknak a távoli tartományoknak a lakóit. Küldöttséget menesztek ajándékokkal azokhoz, akik megérdemlik. Emellett megvédem őket az északi barbároktól, az alánoktól és a többi vérszomjas szkítától. Azt mondják, a Kaukázus hágóit elzáró falak és tornyok rossz állapotban vannak. A küldöttség ki fogja javítani a Kaukázus kapuit.

- A küldöttséget a nagytiszteletű Felix , az egykori consul vezeti majd. Személyesen fogja felkeresni Abasgia uralkodóját. A parancsnoksága alatt Marcus Clodius Ballista Szvanéti királyához fog elmenni; Marcus Aurelius Rutilus Ibéria, Gaius Aurelius Castricius pedig Albania királyához.

Gallienus uralkodóian elmosolyodott.

- Sajnos katonákat nem adhatok melléjük, ám széles ez imperiumban nem található alkalmasabb négy férfiú. Biztosak lehetünk abban, hogy nem vallanak kudarcot. Még ma kiadom a mandátumukat. Büzantionban fognak találkozni, amilyen hamar az istenek jónak látják. Ott egy trireme vár majd rájuk, hogy tovább vigye őket.

Az egybegyűltek meghajoltak. Gallienus előrenyújtotta kezét a császári pecsétgyűrűvel. A comitusok sorra megcsókolták, aztán kihátráltak a teremből.

A consilium véget ért. Eljött a fürdő és az ebéd ideje. Gallienus jobban érezte magát, intézkedett a Kaukázus problémájának ügyében, mi több, elküldött négy nehéz embert egy olyan helyre, ahol nem okozhattak bajt. Olyan messziről senki sem lázadna fel és próbálná megdönteni a központi hatalmat. És megtartotta a

Demetriosznak tett ígéretét. Ebéd után az ifjú kétségkívül gyönyörteli módon fogja kifejezésre juttatni hálája mélységét.

Kitérő

(A Kaukázus, i. s\. 262 tavasza)

 

 

Asszonyhoz illőfélszet űzz

s a Caucasus zordon vadonját vértül oltsd!

Seneca, Medea 42-3 (Kárpáthy Csilla fordítása)

Az ökör felkoszorúzva; a vég közel, az áldozópap készen áll.

A fiatal nő eltöprengett a jóslaton. Más dologról született, réges- régen, egy távoli földön, mégis újra és újra befurakodott a gondolatai közé. De talán mégsem teljesen oda nem illő. A makedón Philipposz a perzsákat értette az ökörnek, saját magát pedig az áldozópapnak. A jóslat homályossága megzavarta: semmi köze nem volt a perzsákhoz, és Philipposz szerepe is épp a másik lett.

A Fekete-tenger felől érkező délutáni szél elhozta szokásos záporait és páráit Szvanétibe. A köd meglágyította a Kaukázus hegység vonalait, de valahogy fel is nagyította a hegyek tömegét. Elég meleg volt, de a várakozók bőrig áztak.

Az ösvény kanyarulatában felbukkant a menet. Az ökör kitartóan húzta szánját fel a hegyre. Az öreg papnő vezette, segédei kíséretében. Mögöttük egy csapat nő. Zene szólt. A menet egyetlen férfitagja a szánon ült, tavaszi virágokból font koszorúval a fején; virágokból font kötelekkel a lábain. Derűsnek tűnt - de hát gyakran tűntek annak ebben a szakaszban.

A fiatal nő tekintete a közeledő menetről az ösvényt szegélyező fákra siklott: főleg bükk, de nyír, juhar, éger és fenyő is akadt. A távol töltött, túl rövid idő előtt soha nem figyelte meg gyermekkora sűrű szvanéti erdőit. A visszatérte óta eltelt csalódással és haraggal teli hat év során úgy érezte, a végtelen erdők agyonnyomják.

A menet tovább haladt a tágas felföldi mező felé, aminek a közepén a tömeg várakozott. Szeléné rítusai viszonylag új keletűek voltak. A férfi az istennő templomának a rabszolgája volt. Egyszer eltűnt, majd pontosan egy évvel ezelőtt megtalálták az erdő mélyén félőrülten, próféciákat motyogva. Az öreg papnő és a segítői a gondjaikba vették, szent béklyókkal megkötözték, nehogy kárt tegyen magában. Egy éven át gondozták, a legjobb falatokkal etették, fürdették, a legjobb derékaljat és takarókat adták neki, ellátták az összes állati szükségletét.

A fiatal nő anyja szülőföldjéről, Albániából hozta magával a rítust, változtatott rajtuk valamelyest, és kijelölte az idős papnőt. Az anyja erős volt. Bár élne még! Akkor minden más lett volna az elmúlt hat évben - nagyon más -, és a fiatal nő tudta, hogy soha nem kényszerült volna ilyen kétségbeesett lépésekre.

A mező közepén, egy magas trónszéken ott ült Polemo, Szvanéti királya. Ragyogó fehérbe öltözött: fehér volt a köpenye, a turbánja, mindkettő aranyfonállal hímezve és drágakövekkel kirakva. Nagy tömeg állt mögötte, a szünedrion három tanácsnokának többsége és sok magas rangú harcos. A fiatal nő látta három életben maradt fivérét, ahogy ott álltak magasan, egyenes háttal. A legfiatalabb felé fordult és elmosolyodott. Az arcán lévő forradástól csak még méltóságteljesebb lett. Igazi férfi volt - aki azt tette, amit a szíve súgott neki, tétovázás és megbánás nélkül. Ha nem a testvére lett volna... ha más családba születtek volna, például a Ptolemaioszokéba, vagy az ősi Egyiptomba. ő lehetett volna a fiatal nő nagyszerűségének igazi társa.

A fiatal nő lóháton ült, kicsit félrehúzódva féltucatnyi saját, szintén lóháton ülő emberétől. Maga is papnő volt, de egy másik, sötétebb istennőé. Ebben a rítusban nem volt helye nőknek, csak a holdistennő, Szeléné szolgálóinak. De a háromarcú Hekaté hívének semmiképpen.

A szán elől kifogták az ökröt. A tömeg megmozdult, körbefogta az érkezőket. A fiatal nő jól látott mindent a lova hátáról a férfiak feje fölött. Az öreg papnő az égre emelte a két kezét, és szólította Szelénét, a titánok lányát, a kocsihajtót, Endümión szeretőjét. Két férfi előrelépett. Sebesen, mint egy fecske, az egyik elkábította az ökröt bárdja fokának egyetlen csapásával. A másik mély vágást ejtett a szent lándzsa borotvaéles pengéjével az állat nyakának oldalán. Az ökör felvetette a fejét, vér fröccsent lüktetve a fűre. A férfiak hátraugrottak a haláltusájában szűk köröket leíró ökör elől. Elvágott légcsöve miatt rózsaszín, habos vér csörgött az orrából és a szájából. Aztán egyszer csak összerogyott. A segédek ismét közel léptek. Végeztek az állattal, az oldalára fordították, felvágták a hasát, majd vállig benyúlva kihúzták a belsőségeket, hogy jósoljanak belőlük. Az idős papnő a gőzölgő belek fölé hajolt és némán tanulmányozta őket. Aztán bejelentette, hogy az előjelek kedvezőek.

A következő áldozat békésen álldogált. Előfordult, hogy ezen a ponton félni kezdtek, sőt megpróbáltak kitörni és elmenekülni. De azért általában a főzetek lenyugtatták őket, ahogy az istennő kívánta. A fiatal nő mindent tudott a főzetekről, minden gyökeret és italt ismert Szvanétiben és máshol.

A fiatal rabszolgát szelíden középre vezették. A virágkoszorúja kicsit félrecsúszott, de nem ellenkezett. Kíváncsian nézte az ökör tetemét, a buja zöld fűre ömlött vért. A tömeg várakozóan elnémult. A fiatal nővel ellentétben nem vették észre a fák közül előléptető két lovast.

A papnő megint az ég felé emelte a kezeit és szólítani kezdte a holdistennőt számtalan nevén és hangzatos címén.

A fiatal nő nézte, ahogy az egyik lovas odadobja a kantárszárat a társának és leugrik a nyeregből. A tavaszi délután melege ellenére terebélyes prémköpenyt viselt. Furcsa, kényelmes léptekkel odasétált a fiatal nő három fivére mögé.

Az idős papnő végzett. Előrelépett egy férfi. A szent lándzsa hegye még mindig vöröslött. Az áldozat hirtelen rájött, mi készül.

Zavartan, esdekelve felemelte a két kezét. Nem ért el vele semmit, a lándzsa hegye a hasába fúródott. Az áldozat kétrét görnyedt, ujjai görcsösen szorították a lándzsa nyelét. Sikoltozva összerogyott. A tömeg izgatottan előrehajolt. A haldokló minden egyes rándulásában és nyögésében az istennő akarata nyilvánult meg.

A későn érkező megállt egy pillanatra a három fivér mögött. Csak a fiatal nő figyelt rá. Hátravetette a köpenyét. A kezében meztelen acél villant. Kihúzta magát. Három gyors, rövid lépés. Beledöfte a kardot a védtelen hátba. Újabb fájdalmas sikoly szállt az égre.

A ledöfött férfi térdre rogyott, a penge hegye kibukkant a hasán. A gyilkos üres kézzel hátralépett. Az áldozatra figyelő nézelődők lassan értették meg, mi történt. Csak a legifjabb fivér tett valamit. Meg-pördült és kardot rántott, a gyilkos meglepetten hátralépett. A legfiatalabb fivér felemelte a pengéjét. A gyilkos megfordult és futásnak eredt. Három vagy négy lépést tehetett meg, mielőtt a bosszú utolérte. A vad, nagy ívű csapás a feje oldalát találta el és levágta a fél állkapcsát. Vér-cseppek és fogak repültek a levegőbe. A gyilkos elesett, a legfiatalabb testvér villogó pengével vetette rá magát.

- Ott! - mutatta a fiatal nő. - A társa! Ne hagyjátok megszökni! Végezzetek vele!

Fegyveres kísérete megsarkantyúzta a lovait. A gyilkos társa megrántotta a kantárszárát és megfordította a lovát. Elkésett. A fegyveresek már körülvették. Vörös ködfelhőben zuhant a földre, halálos sebekkel.

A fiatal nő odanézett a legfiatalabb fivérére. A férfi a gyilkos fölött állt, a karjáról vér csepegett; lihegett. Már nem a legkisebb a négy fiú közül, aki a tanító lábai előtt ül, gondolta a nő. A legfiatalabb fivére most már férfi. Nagy utat tett meg az elmúlt két évben - mindketten nagy utat tettek meg. Ismét eszébe jutott a jóslat. Az ökör felkoszorúzva; a vég közel, az áldozópap készen áll.

 

 

 

MÁSODIK RÉSZ

 

A VENDÉGSZERETŐ-TENGER

(Ephesustól Phasisig, i. sz. 262 tavasza-nyara)

 

Phasisig, ahonnan tovább nem megy hajó.

Ismeretlen tragédiaíró, Sztrabón 11.2.16 nyomán

 

A búcsúzással az volt a baj egy olyan képzelőerővel megáldott ember esetében, mint Ballista, hogy tudta, minden alkalom akár az utolsó is lehet. Az ephesusi mólón állva várta a búcsút. Nem tudta volna megmondani, hányszor élt már át ilyen jeleneteket. Alig két évvel az esküvőjük után Rómában, amikor északra kellett mennie Valerianushoz. Az az utazás a spoletiumi csatával és egy új dinasztia trónra lépésével ért véget. Aztán megint Róma, amikor Isangrim még csak hároméves volt, és Ballistát keletre küldték, hogy megvédje Aretét. És sorra jöttek az emlékek, egymás után. Az emeszai börtön, amikor a rémült Juliát és a síró Isangrimot meg Dernhelmet ott hagyva Quiteus keresésére indult Elegabal templomában. A gyerekkori emlékek: még azelőttről, hogy az imperium egy fokhagymától bűzlő centurio képében elragadta népétől, apja csarnokából, anyja öleléséből.

El akarta hessegetni a rossz emlékeket, nem akart arra gondolni, ami rá várt, ezért inkább a két nappal korábban a kereskedelmi agámra tett látogatását idézte fel.

Miután elég pénze lett, szinte az imperium összes városában, ahol csak megfordult, ellátogatott a rabszolgapiacra. Mind egyforma volt: számkivetett emberi söpredék, a beszélő

szerszámok, akikre ravasz, kegyetlen arcú, hideg tekintetű emberek vigyáztak.

Az ephesusi rabszolgapiac a Tetragonosz agóra északkeleti sarkában kapott helyett. A fából készült állatkarámok mögött voltak az emberi árucikkek kőcellái. Ballista járt már ott négy-öt évvel azelőtt, amikor Ázsia helytartójának küldötteként ment Ephesusba azzal a gyomorforgató feladattal, hogy végezze ki a félrevezetett keresztényeket. Akkor senki nem keltette fel az érdeklődését, most azonban másképp történt.

- Vannak itt angelek? - Ballista mindig az anyanyelvén tette fel ezt a kérdést, és az évek során körülbelül fél tucatszor kapott rá választ. Az első két férfit a népéből felszabadította, ellátta pénzzel és északra küldte. Soha nem értek haza. Vagy fogták a pénzt és úgy döntöttek, hogy máshol kezdenek új életet, vagy valami más történt velük. Azóta Ballista az így talált angeleket szabadosként a felesége birtokára küldte Szicíliába. Jelenleg tizennégyen éltek férfiak, nők és gyermekek Tauromenium környékén.

- Vannak itt angelek? - ismételte meg a kérdést. Általában nem kapott választ, a nyomorúságos arcokon izom sem rándult. Aztán meghallott egy vékony hangot: - Itt, itt vannak.

A kölyök Észak-Germania nyelvét beszélte, de más akcentussal. Ballista lenézett rá. Vörös hajú, szeplős, fekete szemű fiú.

- Te nem angel vagy.

- Nem, én fríz vagyok, de a barátom a te népedből való.

Egy rendkívül szép ifjú ült mellette némán, állig felhúzott térddel: szőke, kék szemű, szép arcú, bár az egyik oldalon vágás csúfította el. A tekintetét Ballista feje fölé szegezte, és úgy tűnt, egyáltalán nincs tudatában annak, mi történik körülötte.

- Hogy hívnak, fiú? - kérdezte Ballista gyengéden. A fiú megremegett, de nem válaszolt.

- Wulfstan a neve - segítette ki a fríz. - Elég... nehéz időket élt meg.

Odasomfordált hozzájuk a rabszolga-kereskedő.

- Mennyit kérsz ezért a kettőért? - csattant fel Ballista. A kereskedő mondott egy árat. Ballista felhorkant, a felét ajánlotta. A fickó az égre emelt kézzel arról kezdett nyavalyogni, hogy miből fogja etetni a családját. Ballista nem bízott a saját alkuszi képességeiben, ezért intett Hippothoosznak, hogy fizesse ki neki, amit kért.

Amint a kezében érezte az érméket, a kereskedő maga lett a megtestesült barátság.

- Jó választás, küriosz, jó választás. Ez a kettő... - Elkapva Ballista szúrós tekintetét nem mondta ki, mire gondolt, hogyan szolgálhatják a fiúk új urukat. - .biztos vagyok benne, hogy jó vételnek bizonyul - fejezte be a mondatot esetlenül.

Miközben a fríz talpra segítette a másik ifjút, Ballista követte Wulfstan tekintetét, és a hegyet, a zöldellő fák között az égre törő fehér mészkőszirteket pillantotta meg magasan az agóra fölött. A legkevésbé sem hasonlított az angelek távoli északi hazájára - de vad volt és szabad.

A saját erényein, jelen esetben a philanthropiáján való töprengés remek figyelemelterelés volt, és Ballistát csak azoknak az érkezése rángatta vissza a valóságba, akiktől el kellett búcsúznia.

A kikötőkapuban méltóságteljes menet bukkant fel; a földrengés ellenére a három boltív szilárdan állt. Az élen Maximillianus, Asia helytartója haladt, a fascest hordozó lictorai mögött. A lictorok, akiknek a bárdja és vesszőnyalábja a proconsul bírói hatalmát jelképezte, óvatosan lépkedtek a törött márványlapokon. Maximillianust a démosz írnoka, Publius Vedius Antoninus, Gaius Valerius Festus asiarkhosz és Flavius Damianus követte. A város teljes politikai és társadalmi elitje eljött, hogy búcsút vegyen Ballistától. Noha Ephesust nem mentette meg a gótoktól, ő volt Milétosz és Didyma hőse. Akármi is történt korábban, jelenleg birtokolta a császár mandátumát, s ezért tiszteletet kellett tanúsítani iránta.

Maximillianus rövid, de súlyos beszédet mondott a kötelességről, sűrűn hivatkozva az istenekre. A másik három előkelő hasonlóképpen tett.

Miután Ballista hasonlóan kimért stílusban válaszolt, előrelépett barátja, Corvus, és megölelte. Az eirenarkhosz keveset beszélt, csak jó utat kívánt neki. Nem meglepő módon epikureus lévén Corvus nem beszélt az istenekről.

Julia odament hozzá a fiúkkal. Magas volt és méltóságteljes a római matrónák stólájában. Néhány hónapja nem volt minden rendben közöttük. Ballista nem tudta, miért. A házasságuk azonban már több mint egy évtizedet megért, és jobb volt, mint az átlag. Időnként, amikor kénytelenek voltak elválni, Ballista rádöbbent, mennyire szüksége van rá.

Julia szájon csókolta, de nagyon futólag. Jó utat és biztonságos hazatérést kívánt, majd tömören beszámolt, hogy megszervezte a fiúk és a família nagy része visszautazását Tauromemumba: a család egyik barátjától megérkezett az ajánlólevél a hajó kapitányához, és így a hajó kiköt majd Korfun, majd onnan halad tovább Dél-Itáliába, nem pedig Görögországból megy egyenesen Szicíliába. Julia ezután azt mondta a férjének, hogy szereti, és a búcsúzkodás véget is ért.

Ballistának többek között épp a gyakorlatiassága, a nőkre nem jellemzően tömör beszéde tetszett meg a feleségében, ahogy egyre jobban megismerte az esküvőjük után. De az még akkor történt, amikor minden rendben volt; most a lénye egyik fele azt kívánta, bár nyíltabban fejezné ki az érzelmeit.

Ballista fél térdre ereszkedett, átölelte Isangrimot és Dernhelmet, és megcsókolta őket. Az utazóköpenye redői közül elővett egy fajátékot, egy lovat, és odaadta Dernhelmnek. A fiú felvisított örömében. Az idő és a távolság homályos fogalom még

egy háromévesnek.

Isangrimmal azonban más volt a helyzet. Ő már tízéves volt. Tudta, hogy a Kaukázus a világ másik végén van, és tudta, hogy legalább egy évig nem fogja látni az apját, de igyekezett tartani magát.

Ballista magához ölelte, súgott valamit a fülébe. Erősnek kell lenniük, egymásért, Isangrim anyjáért és öccséért.

- Bár elég idős lennék már, hogy veled menjek, meg Maximusszal meg Calgacusszal! - sóhajtotta Isangrim.

- Legközelebb már az leszel.

Ballista odafordult Maximushoz, aki átnyújtott neki egy csomagot. Ballista tovább adta Isangrimnak. A fiú kibontotta a szövetet: egy gladiust rejtett, egy felnőtt kardot, ami épp elég rövid volt Isangrimnak.

A fiú különös hivatalossággal mondott köszönetét az apjának. Aztán elgondolkodott egy pillanatra, és leoldotta a kis kardot a derekáról.

- Tőrnek jó lesz - nyújtotta az apja felé.

A kis kard Isangrim legféltettebb kincse volt, amióta csak Ballista megajándékozta vele - négy évvel azelőtt? -, amikor visszatért Antiochiába az Ephesusba tett első útjáról.

Ballista megköszönte, próbálva úrrá lenni érzelmein. A fiúval minden rendben lesz. Ha másképp alakultak volna a dolgok, ha Germaniában élnének, akkor hamarosan kiváló északi vezér lett volna belőle. Ballista látta a lelki szemei előtt, ahogy a legidősebb fia a főnök trónján ül egy csarnokban, és a karjáról levett aranykarikákkal jutalmazza meg comitatusa. legjobb harcosait.

Elérkezett az indulás ideje. Ballista még egyszer megcsókolta a fiait, majd fellépett a pallóra. Hippothoosz odanyújtott neki egy kupa bort. Ballista imát mondott az ephesusi Artemiszhez,

Zeuszhoz, az idegenek védelmezőjéhez, Poszeidónhoz, a tengerek urához, Apollónhoz, az útra kelők istenéhez. Italáldozatot loccsantott a tengerbe. Semmi helytelen nem történt: senki sem prüszkölt, és más rossz előjel sem mutatkozott. Visszaadta a kupát Hippothoosznak, aztán kiadta a parancsot az indulásra.

Behúzták a pallót és eloldották a köteleket. Az evezősmester szavára az evezősök készenlétbe helyezkedtek, az evezőlapátok egyszerre merültek a víz alá, és a liburna eltávolodott a mólótól.

A kis két evezősoros gálya lassan végigsiklott Ephesus hosszú kikötőjén. Ballista a tatban állva integetett. Jobb oldalon lassan elsiklott a hegység, bal oldalon a síkság. A mólón álló magas, fekete hajú nő és a két szőke fiú alakja egyre kisebb lett.

Amikor kiértek a tengerre, a kikötő is csak sötét foltnak tűnt a színház fehér tálja alatt, és nem lehetett kivenni az emberalakokat. Ballista a hajó orra felé fordult, tekintetével megkereste északnyugaton a Korakion-hegyet, az első tereptárgyat.

Aggódott Julia és fiúk biztonságáért. Minden tengeri útnak megvoltak a veszélyei. De azért nem aggódott túlságosan. A gótok már rég visszamentek a Fekete-tengerre. A jelentések szerint közel húsz napja keltek át a Boszporoszon. Venerianus hajóosztaga megérkezett az Egei-tengerre, és Khiosz közelében pihent, felkészülve, hogy a gótok nyomában északra induljon. A közönséges és alkalmi kalózok jelentette veszélyre gondolva Ballista felbérelt négy veteránt a família ja mellé. A kemény, sok harcban edződött harcosok és a hajó legénysége el fogja gondolkodtatni azokat a kereskedőket és halászokat, akik a zsíros váltságdíj reményében esetleg megtámadnák a védtelennek és gazdagnak tűnő utasokat. A viharok ellen semmit sem tehetett, de nyolc nappal jártak május kalendaeje előtt, azaz a hajózási évad közepe volt, Julia és a fiúk pedig erős hajón, jó hírű kapitány mellett készültek utazni.

Ballista nem aggódott túlságosan, de tudta, hogy nyugodtabban fog aludni, amint hírét veszi, hogy épségben visszaértek Szicíliába. A sziget távol esett a barbárok fenyegetésétől, a római belháborúktól is. Sehol nem lettek volna nagyobb biztonságban, mint a tauromeniumi villában saját rabszolgáik, szabadosaik és bérlőik körében. Azt kívánta, bár hazaküldhette volna velük csataménjét is. A heréit kiérdemelte a békés nyugalomba vonulást Szicília napsütötte legelőin, de Corvus Ephesus melletti birtokán is jó dolga lesz. Ballista azt remélte, amikor visszatér, majd magával viheti.

A liburna Leszboszt érintve fog felhajózni Khioszig, megküzd a Hellészpontosz áramlataival, átkel a Propontiszon és eljut a Boszporoszig és Büzantionig. Ott találkoznak Rutilusszal, Castriciusszal és a nemes, idős Felixszel, illetve a császár négy eunuch rabszolgájával, akik a tolmácsaik lesznek. Átszállnak egy tríremisre, és azon kelnek át a Fekete-tenger másik végébe. Ballistának eszébe jutott egy verssor az úti céljukról:

Phasisig, ahonnan tovább nem megy hajó.

Nem volt nehéz rájönni, miért küldte a császár ezt a négy férfit az ismert világ peremére. Ballistának most az egyszer nem kellett Juliától kérnie a döntés mögött rejlő politikai megfontolások magyarázatát. Ő maga egy rövid időre trónbitorló lett. A többiek közül ketten közeli társai voltak ebben. A negyedik a szenátori függetlenség és hagyományok leghíresebb és legékesszólóbb bajnoka, a mos maiorum megtestesülése volt. Mind a négyen sikeres katonai pályafutást tudhattak maguk mögött. Mind a négyen bosszúságot jelentettek a császárnak, sőt potenciálisan nyugtalanságot is kelthettek. Az uralkodó nem végeztette ki őket, de eltávolította az útból. Jogi értelemben hivatallal ruházta fel őket, talán még valami hasznosat is tehetnek, de gyakorlatilag szám-űzöttek lettek.

Sok-sok évvel azelőtt, a császári udvar túszaként Ballista azt a parancsot kapta, hogy tanulmányozza a filozófiát. Az értekezések közül, amiket olvasott, sok foglalkozott a száműzetéssel, és az egyik, egy bizonyos arelatéi Favorinus beszéde megragadt a fejében. A témában született összes filozófiai értekezéshez hasonlóan ez is amellett érvelt, hogy a száműzetés egyáltalán nem rossz dolog. A szöveg középpontjában egy gümnaszioni jelenet és annak átvitt értelme állt. A száműzött egy atléta, egyedül a száraz homokon, lelkéig lemeztelenítve. Négy ellenfele van: a szülőföld szeretete, a család és barátok szeretete, a gazdagság és hírnév szeretete, és a szabadság szeretete. Ezek azonban nincsenek tekintettel a szabályokra, egyszerre támadnak a száműzöttre.

Ballista csak néhány érvre emlékezett azok közül, amikkel Favorinus legyőzni vélte ellenfeleit. Ballistának a vagyon és a hírnév szeretete tűnt a legkisebb gondnak. Persze jó volt, ha az emberek utat nyitottak neki az utcán, felálltak, amikor belépett valahová, és küriosznak szólították. Antiochiában kétszer is megtapasztalta, milyen kiesni a császár kegyéből. Kellemetlen hónapok voltak. Ballista azonban mindig is azt állította, és remélte, joggal, hogy a világi siker nem sokat jelent neki. Úgy hitte, amíg mindene meglenne a kényelmes élethez, addig boldogan élne csendesen, egy mindentől távoli birtokon. Nem ő kérte, hogy gyilkossá képezzék ki, és nem kereste a hírnevet, ami a sikeres gyilkosokat övezte.

A szülőföld elvesztésének veszélye nem sokat jelentett annak, aki már sok-sok éve elveszítette a szülőföldjét. Noha élete nagyobb felét Germaniától távol élte le, Ballista tudta, hogy a császári udvarban szerzett műveltsége ellenére sem lett görög vagy római. Határozottan emlékezett rá, hogy ebben különbözött Favorinustól, aki azzal büszkélkedett, hogy a kultúra hatására gallból igazi hellén lett. Ballistát sem egyikké, sem másikká nem tette az imperium területén eltöltött idő. Gyanította, hogy akkor sem érezné magát otthon, ha a császár valamilyen államérdekből kifolyólag megparancsolná, hogy térjen haza Germaniába.

Ami a szabadságot illeti, attól függ, mit értenek alatta. Ha azt, hogy oda mehet és azt tehet, amit akar, akkor nem látta be, hogy rendelkezett volna ezzel a szabadsággal akár az angelek hadi főnökének fiaként, akár római túszként vagy katonaként. Mondjuk ha a szabadság a szólás szabadságát jelentette, akkor ifjúkorában, északon több jutott belőle.

A család és a barátok elvesztése azonban gyilkos ellenfél volt. Ballista felidézte, hogy Favorinus a barátaira koncentrált, bár ezt megkönnyítette számára a sorsa. Favorinus a beszédében elismerte, hogy az anyja és a nővére meghalt. Eunuch lett, így nem volt lehetősége családot alapítani. Ballista maga mellett tudhatta két legközelebbi barátját, de a családjától, a fiaitól való távoliét nagyon megviselte.

Maximus megérintette a karját és előremutatott. Északnyugat felől, Khiosz irányából viharfront közeledett, sötét felhők lelógó felhőcsápokkal, amelyek fehér tajtékot vertek a tengeren. Az evezősök meg fognak dolgozni a pénzükét, amíg áteveznek ezen a biztonságos kikötőig. Ám ez semmi a Fekete-tenger, vagy ahogy furcsa mód gyakran nevezték, a Vendégszerető-tenger viharaihoz, amiben Phasis eléréséig részük lesz.

Phasisig, ahonnan tovább nem megy hajó.

Ballistának még mindig nem jutott eszébe, melyik tragédiából

származik a sor.

 

 

Büzantion volt az utolsó hely a világon, ahol Hippothoosz lenni szeretett volna. Még a szülővárosa, Perinthosz is jobb lett volna. Régen történt, de néhány büzantioni talán még emlékezett polgártársuk, Arisztomakhosz, a szónok meggyilkolására, és talán még a gyilkosát sem felejtették el.

Amikor a császári mandátum megérkezett Ephesusba, Hippothoosz komolyan fontolóra vette, hogy elhagyja Ballista famíliáját. Valamiért azonban úgy érezte, dolga van még accensusként az északi mellett, és ez a szerep megfelelt az elképzeléseinek.

Már a Boszporoszig tartó út is fájdalmas volt, csakhogy nem a két vihar miatt. Az első szinte azonnal lecsapott rájuk, amint elhagyták Ephesust. Északra kellett sietniük, egy öbölbe a Korakion-hegy alatt. A második a Propontiszon érte őket, amikor megkerülték Arktonnesszosz félszigetét. Ez elől a nyílt tengerre kellett menekülniük, amit általában nem szerettek a gályák.

Hippothoosz nem rettegett jobban a hajótöréstől, mint amennyire várni lehetett valakitől, aki átélt már egyet. Sokkal jobban nyugtalanította az, amikor egy nyugodt tavaszi reggelen elhaladtak Leszbosz mellett. Gyakorlatilag egész idő alatt, amíg a sziget látótávolságban volt, a hajó orrában állt. Egyfolytában a vizet fürkészte, azt a helyet keresve, ahol oly sok évvel azelőtt az a másik hajó elmerült a kavargó fekete vízben, azt a helyet, ahol végül partra vergődött, és a földnyelvet, ahol eltemette a szeretett fiút egy egyszerű kő alatt, amelyre egy rögtönzött epigrammát karcolt.

Méltatlan ez a sírhely egy szent polgár halálához,

A híres virágéhoz, amit egy gonosz daimón kitépett a földből és a mélybe rántott,

A tengeren, ahol hatalmas vihar támadt.

Hippothoosz ott állt a hajóorrban, de egyik helyet sem ismerte fel. Igaz, akkor sötét volt és vihar, és az egész olyan volt, mintha valaki mással történt volna. Ez mélyen megrázta, maga sem tudta, miért.

Amint Ballista közölte, hogy Büzantionba tartanak, Hippothoosz elkezdte megváltoztatni a külsejét. Arra nem volt elég idő, hogy teljesen megnövessze a szakállát, de mindenesetre hagyta, hogy homokszínű borosta lepje el az arcát. A haját levágatta és leborotváltatta az öreg Calgacusszal. Mire odaértek Büzantionba, az apró vágások is begyógyultak.

Eltöprengett azon, próbálja-e sántának vagy púposnak tettetni magát, de végül úgy döntött, nem teszi, mivel valószínűleg csak felhívná magára a figyelmet. Régen járt már a városban, huszonnégy évig élt a latrok között. Miközben Cappadociától Aethiopiáig járta a világot a rablókkal, biztosan megváltozott a járása és a testtartása.

A nevét legalább nem kellett másra cserélnie, hiszen azon már túl volt, amikor először lépett Cilicia földjére és állt be a rablók közé. Mintha egy másik életben történt volna.

Azon nem változtathatott, hogy Ballista, Maximus és Calgacus ismerte a valódi történetét. Még tavaly elmondta neki, igazából nem másért, mint hogy múlassa az időt, amíg a parton várták egy triremisszel, hogy kibontakozzanak az események a Corycus nevű városban. Megígérték ugyan, hogy nem leplezik le valódi kilétét

Büzantionban, de azért aggódott.

A liburna az északra tartó hajók többségéhez hasonlóan a nappal szemben haladva küzdött a Propontisz áramlataival. Ennek következtében keményen kellett evezniük keletről nyugatra a Boszporosz bejáratánál, az áramlásra merőlegesen, hogy kikössenek Büzantionban. Miközben az evezősök izzadtak, Hippothoosz a várost tanulmányozta. A sziklaszirten álló akropoliszt, amely mintha egy a kavargó vízbe döfött tőr lett volna; az alacsony tengeri falakat és a magas szárazföldieket; a templomok tetőit. A látvány heves érzelmeket idézett volna fel benne, ha hagyja.

Noha az idő és a saját leleményessége révén új testalkattal és mozgással bírt, Hippothoosz igyekezett Ballista kis famíliájának közepén maradni, lesütött szemmel, miközben az északi katonai kikötőből a nyüzsgő - jószágokkal, rabszolgákkal, gabonával, északi sózott hallal, déli olívaolajjal és borral teli - kereskedelmi kikötőn át bementek a városba.

A bulé egyik vezető tagjának, bizonyos Kleodamosznak a házában szálltak meg. A tanácstag nemrég tett szert az épületre, amely korábban az egyik Gallienus által kivégeztetett társáé volt. Maga Kleodamosz nem ott lakott, és ez jó volt, ugyanis Hippothoosz tudta, hogy Kleodamosz fiatal magiszter volt, amikor Arisztomakhoszt, a szónokot meggyilkolták. A tulajdonos távolléte ellenére Hippothoosz betegséget színlelt és egész napra bezárkózott a szobájába.

A másnapi megbeszélést azonban nem kerülhette el. A Kaukázusba indított küldöttség mind a négy tagja megérkezett Büzantionba, és a Gallienus által tolmácsnak melléjük adott császári eunuchoknak ismertetniük kellett a feladatukat. A találkozóra egy meglehetősen sivár szobában került sor. Az elítélt tanácstag bútorait nyilván külön adták el, és Kleodamosz még nem fejezte be az új ház berendezését.

A helyiség egyik végében a hordozható oltáron meggyújtották a tüzet, az egyik fal mellett négy szék állt. Az oltárhoz legközelebbin ült az idős Felix szenátor, mellette Ballista, aztán rangjuknak megfelelően a másik két lovag, Rutilus és Castricius. Az alatt a néhány nap alatt, amíg Ballista a bíbort viselte, Rutilus volt a praefectus praetorianus, Castricius pedig a lovasság praefectusa. Azelőtt Ballistával együtt a trónbitorló Quietust szolgálták. Hippothoosz ekkor ismerte meg a két lovagot. Az ülő férfiak mögött ott álltak a titkáraik, így Hippothoosz is Ballista mögött.

Velük szemben sorakozott fel a négy eunuch. A szoba két oldala éles ellentétben állt egymással. A négy ülő férfi, még az egykori consul, Felix is katonaként öltözött fel: fehér tunika, sötét nadrág és köpeny, csizma, díszes kardöv, a bal csípőn a hosszú spathával, a jobbon a rövid pugioval. Az accensusaik követték a példájukat. Felix , Hippothoosz és az egyik titkár szakállt viselt, és Ballista kivételével mindenki rövidre vágva hordta a haját.

Az udvari eunuchok megjelenése egzotikusabb volt. Hófehér tunikájukhoz nem kötöttek övét. A lábukat saruba bújtatták, vállukról aranyszegélyes vörös köpeny hullott a padlóig. Természetellenesen sima arcukat gondosan bodorított, hosszú hajfürtök keretezték.

Felix felállt és odament az oltárhoz, és a fejére terítette a köntöse szárnyát. Csipetnyi tömjént szórt a lángokba, majd imát mondott az istenekhez és Augustus geniusához, hogy mutassanak utat a döntéseikben. Aztán korához és erejéhez képest könnyedén mozogva visszament a székéhez és leült.

Hippothoosz nem érzékelt nyilvánvaló hamisságot az idős nemes szavaiban. Ami azt illeti, Felix többször dobbantott a lábával, hogy hangsúlyozza komolyságát. Hippothoosz úgy döntött, a fiziognómia elvei szerint méri fel a szenátort. Felix fejét ezüstös ősz haj borította, arcát szakáll övezte. Mindkettő ápolt volt, de nem hivalkodóan. Az orra nagy volt, mély ráncok futottak le mellőle a szájához. A szemei közel ültek egymáshoz és száraznak tűntek. Noha könnyedén mozgott, nehézkesen vette a levegőt.

Hippothoosz a szeme sarkából figyelte Felixet. A egykori consul összedörzsölte a két tenyerét. A képzett fiziognómusok tudták, hogy ezzel felhívja magára a többiek figyelmét, és nyomatékot ad jelenlétének. Felixnek tehát képmutató lelke volt.

A tudományos és megkerülhetetlen következtetés

meghökkentette Hippothooszt. Abból, amit az idős nemes életéről tudott, semmi nem utalt képmutatásra. Felix sikeres pályafutást tudhatott maga mögött. Jó néhány évvel korábban consullá nevezték ki. Valerianus császár bizalmasaként a szenátori dignitas és hagyomány megtestesítőjének kiáltotta ki magát. Gallienus alatt kiválóan vezette a gyalogságot az arcvonal közepén a mediolanumi csatában. A megbeszélés előtt hosszasan ecsetelte ezt, és azt, mennyire örül, hogy újra Büzantionban lehet, abban a városban, amelyet öt évvel azelőtt sikerült megmentenie a gótoktól.

Hippothoosz mindezt gondosan átrágta magában, aztán rátört a felismerés. Mediolanumnál a gyalogság igazából nem Felixtől, hanem Volusianustól, a praefectus praetorianustól kapta a parancsokat. Felix talán Büzantion védelme során sem tette meg mindazt, amit állított. Felix hazudik. És mi a képmutató, ha nem hazug? A fiziognómia magas szintű ismerete nem csak a jövőt mutatta meg, hanem a múltbéli hamisságokat is.

Eusebius, a fő eunuch, Felix leendő tolmácsa előrelépett, és

magas, de dallamos hangon beszélni kezdett.

- A Kaukázus kapuja nevet azok a hágók kapták, amelyek északdéli irányban vezetnek át a Kaukázus hegységen. Északon élnek az alánok és a többi barbár törzs, akiket leigáztak. Sokan vannak és harciasak; tartanunk kell a hágókat, hogy kordában tartsuk őket.

Eusebiusnak nagy, kemény és márványosan csillogó szeme volt.

- Két nagy hágó van. Keleten egy síkság terül el a Kaukázus és a Kaszpi-tenger között. Ezt a hágót néha a Kaukázus kapujának, máskor Alán kapunak nevezik. Hérodotosz azt írja, ezen az úton vonultak a szkíták, amikor legyőzték a médeket és lángba borították egész Ázsiát. Ez a hágó Cosisnak, az albanik királyának az országában található.

A főeunuch Castricius felé biccentett.

- Albania királyságba a virperfectissimus, Gaius Aurelius Castricius fog utazni társam, Amantius kíséretében.

Eusebius most Ballista felé fordította nyugtalanító tekintetét.

- A másik híres hágót, nyugaton, fent a hegyek szívében, szokták Kaszpi kapunak is nevezni, mégis helyesebb a Kaukázus kapuja elnevezés. Ezen törtek át az alánok az isteni Hadrianus idején Cappadocia provinciára, és csak Arrianus, a történetíró hősiességének köszönhető, hogy visszaverték őket. A hágót jelenleg Polemo, Szvanéti királya uralja. Itt fogja a vir ementissimus, Marcus Clodius Ballista társammal, Masztabatésszel tanácsokkal ellátni a királyt és újjáépíteni az erősségeket.

Érdekes, gondolta Hippothoosz, hogy ez az udvari eunuch vir ementissimusnak nevezi Ballistát, mintha még mindig a birodalom egyik nagy lovag praefectusa lenne.

Eusebius körbeintett a szobán a karjával, és folytatta:

- Kevésbé köztudott, hogy a két nagy hágó között több másik is található. Ezek nehezebben járhatóak, de használhatóak. Ibéria királya, Hamazaszp országában helyezkednek el, és oda fog menni a vir perfectissimus, Marcus Aurelius Rutilus. Öt a barátom, Gallicanus kíséri el.

Eusebius végül Felixre nézett.

- A fő Kaszpi kapuktól vagy a Kaukázus kapuitól nyugatra több ösvény is átvezet a hegységen. A Fekete-tengerhez, Pitüousz, Szebasztopolisz és Cygnus városaihoz. A leghatalmasabb uralkodók arrafelé Rhesmagus és Spadagas, a nyugati és keleti abasgok királyai. Egyfajta laza uralmat építettek ki a makropogonész és phtheirophagosz törzsek fölött is a hegyekben, illetve kisebb törzsek fölött a kolkhiszi alföldön, Phasis városán túl.

Eusebius mélyen meghajolt.

- Ennek a bonyolult helyzetnek a kezelése egy olyan férfiú politikai bölcsességét és talán katonai képességét igényli, mint Spurius Aemilius Felix , Büzantion és Mediolanum hőse.

Hippothoosz csak magában mosolygott; egy fiziognómus nem árulhatta el önmagát. Akárhogy is szépítette a dolgot Eusebius, az önmagát nagyra tartó egykori consul valószínűleg nem örült a megbízatásnak, aminek során majd a világ végén kell hegyikecske-csapásokon felkaptatnia olyan törzsekhez, mint a makropogonész és phtheirophagosz. Különös elégedettséggel töltötte el a gondolat, hogy a vir clarissimus, Spurius Aemilius Felix majd a „hosszúszakállúak" és a „tetűevők" főnökeinek a kunyhóiban fog „tárgyalni".

Ügy tűnt, az eunuch lassan beszéde végéhez ér az udvarias méltatásokkal és gesztusokkal, amiket az alkalomhoz illőnek tartott. Hippothoosz alig tudott odafigyelni rá, a túl sima arcra, a széles szájra, a hosszú, vékony nyakra, a húsos karokra és csuklókra, a nőies mellre és csípőre: mindenre, ami visszataszító volt ebben a férfiakhoz legkevésbé sem hasonlító férfiban.

- Természetesen olyan bölcs férfiúkról lévén szó, mint amilyenek ti vagytok, már rég rájöttetek a küldetésetek másik céljára, arra, amiről ezen a szobán kívül senkinek sem beszélhettek.

Szép szónoki fordulat, gondolta Hippothoosz, akinek egyébként máshol jártak a gondolatai.

- Természetesen nagyon fontos, hogy az alán hordákat a Kaukázustól északra tartsuk, azonban nincs különösebb okunk azt feltételezni, hogy a közeljövőben megpróbálnak áttörni a Kaukázus kapuján.

Hippothoosz most már az eunuchnak szentelte teljes figyelmét.

- Sok jelentés arról számol be, mind a kereskedők szóbeszédei, mind a frumentariusok. beszámolói alapján, hogy Valerianus császár elfogása óta a perzsa király talpnyalói arcátlan módon udvarolnak azoknak a királyoknak, akikhez titeket küld a császár. Már alig akad törzsfő a Kaukázustól délre, aki ne az oroszlánra vadászó vagy más uralkodói tettet véghez vivő Sápur képével díszített ezüsttányérokból enne. A Kaszpi-tengertől délre állomásozik egy szasszanida hadsereg Sápur fiának, Narszeh hercegnek a vezetésével. Állítólag a mardi és cadusi törzsek lázadása miatt vezényelték oda, ám készen áll arra, hogy elinduljon észak felé Albánián és Ibérián át. Ha nem nyerjük vissza a vidéken uralkodó kliens királyaink teljes hűségét Róma iránt, az imperium elveszítheti a teljes kaukázusi régiót egészen Kolkhiszig. Ha nem járunk sikerrel, jövőre szasszanida lovasok fognak nyugat felé vágtatni a Fekete-tenger partján.

 

 

A triremis, amely azzal a paranccsal várta őket Büzantionban, hogy vigye el őket a Vendégszerető-tengeren át a Kaukázushoz, az Armata nevet viselte, a trierarkhoszz pedig Bruteddius Niger volt. Ballistának mindkettő azonnal megtetszett. A hatalmas gályát szemlátomást jól karbantartották és jól kezelték, zömök, széles vállú parancsnoka pedig a viharvert tengerészekről alkotott kép megtestesülése volt.

Mégsem lehetett mindent ideálisnak mondani. Az Armata nem a Trapezoszban állomásozó és a Fekete-tengeren tevékenykedő Classis Pontica tagja volt, hanem Venerianus rajáé, amely egészen Büzantionig követte a gót kalózokat. Amikor a flottilla visszafordult dél felé, az Armata parancsot kapott a maradásra. A hajó itáliai, egészen pontosan ravennai volt. Sem az Armata, sem Bruteddius nem járt még a rémisztő Fekete-tengeren. Jellemző volt, hogy a császári bürokrácia őket választotta.

Bruteddius felfogadott egy helyi révkalauzt, hogy átvezesse őket a Boszporoszon. Bölcs döntés volt. A csatorna közepén úgy futott a Fekete-tenger felől érkező áramlat, mint egy zuhogó. Ahhoz, hogy könnyen haladjon észak felé, még a közel kétszáz evezős gályának is a part menti ellenáramlatokban kellett haladnia, többször átkelve az áramlaton egyik oldalról a másikra.

Mindazonáltal hamar átjutottak a szűk szoros sziklái között, melyek a Fekete-tenger bejáratát jelölték, és régen szabadon lebegtek a víz színén, hogy összecsapódva szétzúzzák az áthaladni próbáló hajókat. Miután Jászon és az argonauták átjutottak, az istenek lehorgonyozták a gyilkos sziklákat. A révkalauz a helybeliek büszkeségével mutatott rájuk, de nem sikerült lenyűgöznie Ballistát és a többieket. A feketés-zöldes, mocskos kőszirtek nem úgy néztek ki, mint amelyeknek mítoszokban lenne a helyük.

Mindannyian hallottak már szörnyűségeket a Fekete-tengerről. A semmiből lecsapó viharok. A déli part, ami sehol máshol fel nem lelhető hullámzásáról volt hírhedt: a háromsoros

hullámokról, amik még a legerősebb hajót is fel tudták fordítani. Ám az első napon a Vendégszerető-tenger nyugodt volt, csak vizének homályos jellege lepte meg a Földközi-tenger áttetszőségéhez szokott tengerészeket. Ám ha nem is láttak le a fenékig, erős áramlat vitte őket kelet felé.

Az Armata szinte repült, hosszú, egyenes farvizet hagyva maga után, mint egy ösvényt a zöld mezőn. Bruteddius egy teljes napi evezéssel egészen Hérakleiáig el akart jutni, azonban Felixnek, a származásához hűen, sikerült kirándulássá változtatni az utat. Először délben ragaszkodott hozzá, hogy álljanak meg Calpénél. A műveltek szemében a hegyfok pontosan olyan volt, amilyennek Xenophón leírta az Anabasziszban: a kikötő a meredek szirt alatt, a nyugat felé néző öböl; a közelben a bővizű forrás; a tágas part, amit szűk, jól védhető szoros kötött össze a szárazfölddel; sok jó minőségű, hajóépítésre alkalmas fa; délen pedig, a hegyek lábánál, a termékeny földön épült falvak. Nem csoda, vélte Felix , hogy Xenophón itt akarta letelepíteni a tízezrét. Csak a zsoldosok rövidlátása akadályozta meg egy csodálatos görög polisz alapítását.

Calpe után Felix Apollónia kis szigetét kívánta látni, ahol Apollón megjelent az argonautáknak, és amit Apollonius Rhodius Thyniasnak nevezett az utazásról írt költeményében. Szerencsére a sziget végében volt egy kikötőféleség. Bruteddius a part mellett horgonyozta le az Armatát éjszakára, és kettős kötelekkel a parthoz is kikötötte. Miközben az evezősök megpihentek a padokon, Felix kivitte magával a szigetre Ballistát és a többi követet. A parton kóborolva keresték az isten oltárát és Homonia szentélyét, amit Jászon alapított, illetve a helyet, ahol a hősök táncoltak. Felix lelkesedése egy pillanatra sem lanyhult. A fák közül előmerészkedett néhány helybéli, és teljes magabiztossággal megmutatták az argonauták történetének minden nevezetes helyszínét, köztük néhány olyat is, amelyekről Apollonius nem tett említést. Ráadásul ezek a nagy tudású vezetők arra biztatták a szenátort, hogy hozasson fegyvereket és hálókat, és kövesse őket a sűrű erdővel benőtt domboldalakra, ahol azoknak a szarvasoknak és vadkecskéknek az ivadékaira vadászhat, amelyeket még az Argó legénysége űzött.

Az ilyen estéken, miközben íjjal a kezében csörtetett a fák között, Ballista komolyan elgondolkodott azon, hogy a római elit képzése valóban a legjobb felkészülés-e az imperiumvk kormányzására. Az embernek óhatatlanul megfordult a fejében, hogy a szónoki képességeken és a távoli múltból származó, vagy arról szóló irodalmi alkotások beható ismeretén kívül talán valami más is hasznos lehetne a hatalmas kiterjedésű, minden oldalról fenyegetett birodalom összetartásában a vas és rozsda korában.

A második reggel fényesen és tisztán virradt. Felix nem túl korán visszatért a követekkel és kíséretükkel - barátokkal, titkárokkal, szolgákkal és a nagytiszteletű szenátor esetében még ki tudja, kikkel - a triremisre. A tengerészek és az evezősök már kissé türelmetlenül várták őket. A követség tagjai elhelyezkedtek a fedélzeten. Olyan sokan voltak - negyvennél is többen hogy a gályán szolgáló tengerészgyalogosokat Büzantionban kellett hagyniuk. Ahogy Bruteddius egyszer morogva megjegyezte, az Armata most nem igazán szolgált rá a nevére. Ha valami bajba kerülnek, Charon be fogja nyújtani a számlát.

A hullámzás erősebb volt, mint az előző nap, a tenger olajosabban csillogott, de számottevő szél nem támadt. Az evezősök nekifeszültek a munkának. Az Armata tovább siklott a kitartóan erős keleti áramlattal. Elhaladtak a Szangariosz, a Hüpiosz és a Lükosz folyók torkolata előtt, Lilaion és Kálész kereskedelmi telepei mellett. Bruteddius ismét egész nap evezni akart, hogy elérjék Amasztrisz kikötőjét, ám nem sokkal a kálészi emporion után beborult az ég, sötét felhők bukkantak fel északkeleten. Erős szélrohamok csaptak le a hajóra oldalról, a közeledő vihar előhírnökeiként. Ahogy a triremis imbolyogni kezdett, Bruteddius kikérte a révkalauz véleményét, majd beszélt Felixszel. A consult nem kellett sokáig győzködni. Bruteddius teljes sebességre utasította az evezősmestert, a kormányosnak pedig megparancsolta, hogy forduljon az Akherousziasz-fok, illetve Hérakleiai kikötője felé, amit megóvtak a vihartól a hegyfok magas sziklái.

Sikerrel jártak. Amint befutottak a Szoonatészre, a folyó azonnal megmutatta, miért kapta a nevét: „Tengerészek

megmentője". A torkolatra szélfútta esőfalak törtek, újra és újra végigkorbácsolva a hajót. A zuhogó esőben kikötötték a triremist, nagy nehezen a helyükre terítették a viharponyvákat, és kimentek a partra.

Az északi szél nem akart csillapodni. Egyszer, a második napon, Boreász megtréfálta őket: elállt a szél, és még a nap is kisütött. Aztán mire az evezősök leültek a padjaikra, visszatért a vihar a tenger felől. Elázva vergődtek partra ismét.

Hérakleia a hellászi Megara régi gyarmata volt, és rendelkezett minden szórakozási lehetőséggel, amit egy ősi kikötőváros kínálhatott. Maximus és Hippothoosz egyedül, az Armata legénysége pedig csapatokba verődve tűnt el a kikötő melletti szűk utcákban. A továbbindulás okán Ballista keményen inni kezdett, majd a következő napot lábadozással töltötte. Aztán elhatározta, hogy a jövőben mértéktartóbb lesz.

Ballista a negyedik napon unalmában felfogadott egy helyi vezetőt, és kimerészkedett a városból. Bérelt lovakon indultak el a folyót követő úton a szárazföld belseje felé, zuhogó esőben. A Szoonatészt régen Acheronnak nevezték, és egy barlangot a Hádész bejáratának tartottak. Amint meglátta, tudta, hogy hibát követett el, a barlang ugyanis csak egy rendkívül szűk hasadék volt a sziklafalban. Odabent még rosszabb várta: sötét, kanyargós, csúszós és alattomosan lejtős járat. Izzadva, dobogó szívvel, aprókat lépve ereszkedett le. Kínzóan hosszúnak tűnő idő után kibukkantak egy tágas föld alatti barlangban. Időnként, amikor sikerült megfeledkeznie a föléje magasodó hatalmas sziklatömegről és a napfényre visszavezető járat szűkösségéről, nem is volt olyan rossz. Volt egy kis medence, voltak szobrok és mindenféle felajánlások. A fáklyák fénye nedvességtől csöpögő falakon táncolt. Hideg volt.

A Hádész kapuja után fellovagoltak Tiphüsz, az Argó kormányosa sírjához, magasan az Akherousziasz-fokon, egy szent platánliget előtt. Maga az emlékmű nem tűnt túl érdekesnek, de a kilátás csodálatosnak bizonyult. Ballista beledőlt a szembe fújó szélbe, és átadta magát az előtte elterülő és körülötte süvítő viharnak. A félhomályból nagy, fehér tajtékos hullámok bukkantak elő és csapódtak neki dübörögve a szikláknak odalent. A magasra csapó vízpermetet felkapta a szél, a szirt lábánál sárgás színben kavargott a tenger. A vihar rettenetes, értelmetlen erővel korbácsolta a szárazföldet, csavarta, tépte a fák ágait, kidöntéssel fenyegetve őket, lett légyenek megszenteltek vagy sem.

- Mennünk kellene, küriosz! - üvöltötte a vezető tölcsért formálva a kezeiből. Ballista felnevetett. A fickó félt. Gyáva! Ballista tudta magáról, hogy nem az. Leereszkedett a görögök és rómaiak Hádészának kapujához, és úrrá lett a félelmén. Most pedig megtisztította a félelem bűzétől ennek a tiszta, északi viharnak az ádáz ölelése. Ezekben a ritkán átélt pillanatokban saját életereje tette számára bizonyossá a halhatatlanságot a Valhallában, vagy bárhol.

- Küriosz... a fák... a lovak! Veszélyes!

Ballista kipislogta a szeméből az esőt, rámosolygott a fickóra, majd megfordult és elindult.

A birodalom legtöbb városához és sok falujához hasonlóan Hérakleiában is volt hivatalos fogadója a cursus publicusnak. A szobában, amit a mansióban kapott, Ballista forró fűszeres bort ivott Masztabatésszel. ízlett neki a conditum. Volt egy parázstartójuk, ami ritkás, otthonos füsttel töltötte meg a szobát. Odakint még mindig tombolt a vihar.

Kopogtak az ajtón, és az ifjú Wulfstan dugta be a fejét.

- Itt van az a menyétképű kis seggdugasz, Castricius, meg a nagy, szőke Rutilus - mondta a fiú az angelek nyelvén. Nagyon sokat javult az állapota Ephesus óta.

- Lehet, hogy értenek - figyelmeztette Ballista.

- Ezek a rómaiak meg görögök csak egymás nyelvét tanulják meg.

- Küldd be őket. - A fiúnak igaza volt.

- Azonnal, atheling.

Ballistát jó érzéssel töltötte el, hogy ismét a saját népénél viselt címén szólítják.

Masztabatész meghajolt és csókot hintett Castricius és Rutilus felé.

Ballista felpattant és megölelte vendégeit. Örült nekik. Castricius volt a régebbi barátja - Arete ostroma óta ismerte -, és a nyíltabb. Mégis, mindkettejüknek sokkal tartozott. Zeugmánál Castricius mentette meg Calgacus, Maximus és Demetriosz életét. Emeszánál a két lovag nélkül nem maradt volna életben sem Ballista, sem Julia, sem a két fiú. És ezektől a nagyszerű tettektől eltekintve is jó társaság voltak. Jól érezte magát velük.

Csak két kerevet állt a szobában. Castricius letelepedett Ballista mellé, Rutilus pedig pillanatnyi tétovázás után Masztabatész mellé. Wulfstan újabb poharakat és conditumot hozott.

- Masztabatész épp arról kezdett beszélni, hogy hová is megyünk tulajdonképpen - mondta Ballista.

- A Kaukázusban gyökereken és bogyókon élnek, és úgy üzekednek a szabadban, mint az állatok - jelentette ki Castricius.

- Ezek szerint olvastad Hérodotoszt - jegyezte meg simán, elismerően Masztabatész.

- Nem, csak hallottam - húzódtak vigyorra a ráncok Castricius arcán.

- Ez az idő még Maximust is kikészítené - vélte Ballista. - Lehetséges, hogy Masztabatésznek naprakészebb a tudása. Kérlek, kezdd az albaniaiakkal. Talán nem árt, ha Castricius megszabadul néhány előítélettől, mielőtt megpróbálja hanyatt dönteni a király lányát egy mezőn. Az tönkretenné a diplomáciai erőfeszítéseinket.

Masztabatész mosolytalanul meghajolt fektében.

- Albániának bőségesen vannak vizei, a legelői egész évben zöldek, a földje termékeny. A lakói azonban nem előrelátóak. Faekével szántanak, és csak öt évente metszik a szőlőiket. De még így is gazdagok lehetnének, ha nem temetnék el minden vagyonukat a halottaikkal. És furcsa mód, miután eltemették a halottat, soha többé nem beszélnek róla.

Jellemző a görögökre, gondolta Ballista, hogy a föld bemutatásával kezdi, hiszen a föld formálja a saját képére a rajta élő népet.

- Az albaniaiak a küklópszi életmódot kedvelik; egymástól távol, a saját maguk által választott helyen építik fel házaikat. Szép, nagy termetű emberek. A legtöbben pásztorok, de ennek ellenére nem különösebben harciasak.

- Mekkora sereget tudnak kiállítani? - tette fel Castricius a régóta szolgáló katonákat leginkább érdeklő kérdést. - Hogyan harcolnak?

- Azt mondják, több mint nyolcvanezer harcossal verték vissza a Nagy Pompeiust, akiknek több mint a negyede lovas volt. Lándzsával és íjjal harcolnak, de néhányuknak van vértje is, és közelharcba is bocsátkoznak. Gyakran segítik őket a Kaukázus kapuján túli nomádok.

- És egy király uralkodik felettük? - kérdezte Ballista.

- Igen, a király Cosis. Öt követi rangban a nagybátyja, a főpap, Zober.

- Beszélj az ibériaiakról, akikhez én megyek! - szólt közbe Rutilus.

Masztabatész elhallgatott, mintha egy telerakott raktárból válogatná ki szavait.

- Ők mások, bizonyos szempontból civilizáltabbak. Cseréptetős házaik és középületeik is vannak. Ibériában négy osztály van: a királyi család, a papok, a harcosok és a földművesek, illetve még a királyi rabszolgák. A trónörökös, a pitiax a hadvezér és a fő bíró. Hamazaszp királynak nincs fia, ezért most az öccse, Oroezész a pitiax.

- Hamazaszpnak azért nincs fia, mert Ballista barátunk megölte

Areténél! - nevetett fel Castricius.

Ballista visszaemlékezett a hajítógép kattanására, csúszására és puffanására, a hosszú, acélhegyű lövedék süvítésére, ahogyan kivetette a fiatal harcost a nyergéből; a karjaira, a lábaira, a köpenye hosszú, üres ujjaira. Úgy kapálózott, mint egy nagy, hatlábú bogár. És emlékezett Hamazaszpra. O fogoly volt és Hamazaszp lement az edesszai palota alatti börtönébe. Elfojtotta az emlékét annak, hogy mi történt, hogy mit tett vele majdnem Hamazaszp; mélyen elfojtotta. De ha újra találkozik a rohadékkal...

- .mint a perzsák, a hegyvidékiek pedig inkább mint a szkíták - felelt Masztabatész Rutilus következő kérdésére. - Kevesebben vannak, mint az albaniaiak, de még így is több tízezren.

- És mi van az én Szvanétimmel? - kérdezte Ballista.

- Nagyon mocskos nép, nem kevésbé, mint a pbtheirophagoszok. A síkságról kell megvenniük a gabonát, de nem szegények. Aranyat mosnak a hegyi patakokban, és gyémántjaik is vannak. Polemo király uralkodik felettük, meghallgatva a szünedrionnak nevezett háromszáz fős tanács véleményét. Polemo király lánya annak az ibériai hercegnek volt a felesége, akit megöltél. Megözvegyülvén visszatért apja országába. Püthonisszának hívják. - Az eunuch intett, s a mozdulattal egyszerre fejezte ki elismerését Ballista katonai hozzáértése iránt, amivel idegen dinasztiák tagjait gyilkolta meg, és fogadta el azokat a nehézségeket, amik ennek nyomán támadtak.

- Azt mondják, a király és nemesei kétszázezer harcosnak parancsolnak. A szvánok ellenőrzik a Kaukázus csúcsait. Ok a legbátrabb és legálnokabb nép a hegyvidéken. Mindent tudnak a mérgekről. Az egyikbe elég, ha belemártják a nyilaik hegyét, és már a szagától rosszul van az ember.

- Nagyon sokat tudsz róluk.

- Nagy odaadással olvastam a görög földrajztudós, Sztrabón műveit

- hajtott fejet Masztabatész.

- Azt hittem, arról a vidékről származol.

- Majdnem. Abasgiában születtem.

Ballista felnevetett.

- Hadd találjam ki: a császári udvar téged küldött velem Szvanétibe, és egy szvánt Felixszel Abasgiába.

Masztabatész csinos arcán árnyék suhant át.

- Nem, küriosz, mind a négyen Abasgiából származunk.

Senki nem szólt semmit, ezért Masztabatész folytatta:

- Nemrég Abasgia uralkodói új bevételi forrást fedeztek fel. Elkezdték felkutatni alattvalóik között a legszebb fiúgyermekeket. Kasztrálják őket és eladják a rómaiaknak.

- És hogyan... - halt el Ballista ajkán a kérdés.

- Nagyon, nagyon fiatalok voltunk. Régen történt.

Ballista észrevette, hogy Rutilus összeszorítja két lábát.

Masztabatész közönyös hangon tovább beszélt.

- Tudjuk, hogy rossz előjelnek tartanak minket. Ha egy férfi egy eunuchot lát meg reggel elsőként, vissza kell mennie a házába, mert az a nap balszerencsés lesz számára. Szörnyeknek tartanak minket, nem is embernek. sokak szerint az eunuchokat ki kellene tiltani a templomokból és a középületekből.

Kínos csend támadt.

- Ám a mi erőnket éppen ez a megvetés adja. Gondoskodunk egymásról. Az uralkodóik a bizalmukba fogadnak minket, és töretlen hűséget kapnak cserébe. Mivel nem lehet feleségünk és gyerekünk, ki mást szerethetnénk, mint az urunkat, azt, aki megvéd minket a köznép kegyetlenségétől?

- De azért nem csupa fájdalom az életetek. Biztos van valami örömötök is - jegyezte meg szelíden Ballista.

Masztabatész elmosolyodott.

- Az én örömöm úgy szolgálni, mint ahogyan Aphrodité szolgálta Arészt.

Rutilus kicsit arrébb húzódott.

- De tévedés lenne gyengének tartani minket. A heréit ló is megállja a helyét a csatában; a kasztrált bika sem veszíti el az erejét. Még ha igaz is, hogy néhányan kevésbé vagyunk erősek, a csatamezőn az acél egyenlővé teszi a gyengét és az erőset.

 

 

Az ötödik nap hajnalán végre győzedelmeskedett Boreász. A magasban még cafatos szélű sötét felhők siklottak dél felé és tűntek el a hegyek fölött. Hérakleia kikötőjében azonban minden nyugodt volt. Ballista nézte, ahogy a sápadt napfény megcsillan a móló melletti tócsákban.

Az Armata legénysége komoran készülődött a kifutásra. Miközben leszerelték a viharponyvát, nagy vízadagok zúdultak le róla váratlanul, egyenesen a padjaikra telepedett evezősök nyakába. Bárcsak zárt fedélzetű triremis lenne, morogta valaki.

- A fenéket! - válaszolták mások. - Nehezebb lenne kijutni, ha süllyedünk.

- Csendet, elöl és hátul! - üvöltöttek a tisztek.

Felix italáldozatot mutatott be Apollónnak, az utazók védelmezőjének. Bruteddius még egyszer körülnézett a hajón. Az orrtiszt, az evezősmester és a kormányos a helyükön álltak: az orrban, középen és a tatban. Intettek, hogy készen vannak. Bruteddius kiadta a parancsot, a köteleket bevonták, az Armatát ellökték a mólótól. Evezőket ki! Készen álltok? Csak finoman! Húzzátok! A gálya lassan felgyorsult, megfordult és bronz döfőorrával a Vendégszerető-tenger felé mutatott.

A tenger felszíne zavaros és tajtékos maradt a vihar után. Egy áramlatba értek, így az evezősöknek a szokásosnál rövidebbeket kellett húzniuk. Csak lassan vették fel az új ritmust, nem találták az összhangot. Nem tett jót nekik a négynapos várakozás a parton. Bruteddius eredetileg egy menettel akart eljutni Szinopéig.

Hérakleiában beszélt a helyi hajósokkal. Hosszú, nagyon hosszú és nagyon fárasztó nap lett volna; hajnaltól sötétedésig, ha nem a következő hajnalig, de azt mondták neki, nem lehetetlen. Az evezősöket látva azonban végül az alig hatvanmérföldnyire lévő Amasztrisz mellett döntött. Az Amasztrisz és Szinope közötti hosszú partszakaszon csak jó öböl volt, és az emberei nem a legjobb formájukat hozták. De hát mire számított? Lehet, hogy önkéntesek voltak, névleg katonák is, alapvetően csak egy rakás puhány szabados meg keleti; görögök és egyiptomiak. Néhány nap ivás és kurvázás egy isten háta mögötti városban, és mind legyengültek, mint az asszonyok.

Amasztriszig nem történt semmilyen említésre méltó esemény. Nem támadt fel a szél, így végig evezniük kellett, ami nem is ártott, hogy újra összeszedjék magukat. Sebesen elsiklottak Szthelenosz sírja mellett, és a Kallikhorosz folyó torkolatát sem méltatták több pillantásra, ahol Dionüszosz isten táncolt egykor, sem a Parthemoszét, ahol Artemisz istennő fürdött. Nem is tudták, mikor hajóztak át a bithüniai trákok területéről a

paphlagoniaiakéra. És a hatalmas tenger mindvégig ott csillogott, lustán elterülve a bal oldalukon.

Nem sokkal a déli étkezés után az Armata befutott az amasztriszi gályakikötő szép szélvédett, ovális öblébe. Az evezősök örültek, mégis úgy tűnt, Felix a legboldogabb, hogy leszállhat. Ballista követte a pallón. Az idős szenátor öröme szinte tapintható volt. Igaz, Felix nem végzett fizikai munkát, sőt: egy kényelmes karosszékből szemlélte a hős sírját, miközben elhaladtak előtte. Azután visszatért parányi kabinjába a hajófarban, visszautasítva minden hívást, hogy nézze meg az istenek folyóit - ha nem jelentek meg ott az istenek maguk, akkor aznap csak közönséges folyók voltak a számára. Mindazonáltal szemmel láthatólag örült, hogy ismét terra firmára léphet. Ballista arra gondolt, hogy a consul bizonyára ételre, italra és egy pihentető délutánra vágyik. Ha utána még meg is dögönyözik egy fürdőben, majd kap egy jó vacsorát, akkor biztosan visszatér az ereje. Úgy érezte, neki is jólesne mindez.

Felix olyan hirtelen állt meg, hogy Ballista majdnem nekiment hátulról. Egy férfi bukkant fel két raktárépület közül, és indult rohanvást feléjük. Sovány volt és rongyos. Egyenesen a szenátor felé futott, két testesebb férfi üldözte. Ballistának csak ekkor jutott eszébe, hogy a rangsorrend miatt Felix négy testőre még a palló tetején állt. Ballista előrelépett, hogy megállítsa a sovány fickót, de elkésett. A férfi térdre rogyott és átölelte Felix combjait. A szenátor megpróbált hátralépni, de a fickó nem engedte el. Ha Rufius nem kapja el Felixet hátulról, a szenátor elesett volna.

- Menedék, küriosz, kérlek, adj menedéket! - könyörgött a férfi.

- Ne hallgass rá! - Az üldözői, elámulva Róma maiestasán, ami az idős consulban testesült meg, megtorpantak.

- Caesar nevében hallgass meg, küriosz! - A férfi úgy kapaszkodott Felixbe, mint egy hajótörött az uszadékfába.

- Ez egy rabszolga, egy szökevény - mondta a másik üldözője.

- Nem, szabad ember vagyok, római polgár, akit tévedésből vetettek rabszolgasorba. Hallgass meg, baszileusz!

Felix , akinek hízelgett, hogy királynak szólították, szinte áldóan tette az egyik kezét a reszkető fickó fejére.

- Holnap, a második óra kezdetén meghallgatom az ügyed, addig az őrizetemben maradsz.

Az egyik testőre, egy légionárius a II. Parthica légióból előrefurakodott a pallón és elvezette a férfit.

Másnap, a május idusa, előtti hetedik nap második órájában Ballista Felix mellett ült, mint öt assessora egyike egy az agórára

néző kellemes oszlopsor alatt.

A sovány fickónak feltették a kötelező kérdéseket: Neve? Származása? Szabad vagy rabszolga?

- Mellisus vagyok, Charillus fia, küriosz, és Erythrinoiban születtem, egy faluban Amasztrisz területén. Szabad ember vagyok, akit jogtalanul vetettek rabszolgasorba.

Felszólították, hogy adja elő a történetét.

- Halász vagyok. A tengeren voltam a hajómmal, a Thaliával, amikor jöttek a boranok. Elfogtak. A barbárok felgyújtották az én Thaliámat, puszta szórakozásból. Magukkal hurcoltak. Amikor kikötöttek a Partheniosz torkolatánál, hogy ivóvizet gyűjtsenek, megszöktem.

A két férfi, aki a gazdájának mondta magát, tiltakozni kezdett, de Felix egy pillantással elnémította őket.

- Nem volt semmim, csak a tunikám. Miközben Amasztrisz felé siettem, találkoztam ezekkel az emberekkel. Először kedvesek voltak, elaltatták az éberségem, és lefogattak négy szolgájukkal. Megkötöztek és megvertek. Kegyetlen humorral Felixnek neveztek el. Nevettek, és azzal ékelődtek, hogy szerencsés név ez egy szerencsés rabszolgának.

A foglyul ejtői balszerencsés névválasztása el is döntötte az ügyet, de Felix azért betartotta az eljárási szabályokat. A férfi állítólagos gazdái is lehetőséget kaptak a saját álláspontjuk ismertetésére. Pontosan érzékelték, hogy kedvezőtlenül alakulnak számukra a dolgok, és nagyon ügyetlenül viselkedtek. Mindkét fél felsorakoztatta a tanúit, és a Melissuséi sokkal jobb benyomást tettek a bírákra.

Felix látványosan kikérte assesorai tanácsát. Ballista, Rutilus, Castricius és Felix két fiatal, előkelő barátja ugyanazon a véleményen volt. A consul ezután kihirdette az ítéletét.

- Melissus, Charillus fia, Erythrinoi falujából kapja vissza a szabadságát. Azokat, akik embertelen módon egy polgártársukból akartak hasznot húzni, vetkőztessék le és korbácsolják meg. A vagyonuk koboztassék el: fele dominusunk, Gallienus Augustus fiscusáé legyen, a másik fele pedig Mellisusé, Charillus fiáé. Az ítélet azonnal végrehajtandó.

Az Amasztriszban állomásozó stationariusok közül nyolc erős katona azonnal megragadta és kivonszolta az agórára az elítélteket.

Azok már az első korbácsütések elcsattanása előtt visítani kezdtek.

- Gyáva graeculusok - mondta megvetően Felix.

A szavait, de még a sikoltásokat is túlharsogta azonban egy új, kétségbeeséstől hangos hang:

- Küriosz, hallgass meg! Engem is becsaptak!

- Ki szól? - kérdezte Felix fáradtan. - Lépjen elő!

És ezzel elkezdődött a panaszok végtelen sora. Mindegyik más volt, csak egyvalamiben közös: amikor jöttek a barbárok, elbújtam a hegyekben, és amikor hazatértem, azt láttam, hogy a szomszédom elvette a kecskémet, a földemet, a feleségemet... Amikor jöttek a barbárok, a zűrzavarban a polgártársam megtámadta a hajómat, a házamat, a lányomat. Amikor jöttek a barbárok, a falumbeliek melléjük álltak, megmutatták nekik az utakat és a házakat, és osztoztak velük a zsákmányon. Amikor a barbárok elmentek, hátrahagyták az ezüsttálamat, az Athéné- szobromat. A barátom megtalálta, de most nem hajlandó visszaadni.

Ballista egész álló nap az ehhez hasonló történeteket hallgatta. Eszébe jutottak Thukükidész sorai arról, hogyan omlott össze a társadalmi rend a korkürai polgárháború alatt. Arra gondolt, hogy a barbárok eljövetele még rosszabb lehet; az otthoni hűtlenséghez

és áruláshoz az ismeretlen rettenete is társult.

Lénye nagyon kis része azonban büszke volt - tessék, ezt tesszük mi, északiak veletek, gyenge déliekkel -, de elűzte a méltatlan gondolatot. A legerősebb érzelmére összpontosított, a békés férfiak és nők őszinte fájdalmára, akiket nem védett meg az ártatlanságuk. Ugyanakkor hallgatott kritikai érzékére, igyekezett felismerni a valódi áldozatokat a hazugok és haszonlesők között. Egy hamis vád, ha sikerre vitték, ugyanazt a hasznot hozhatta, mint egy igazi.

Becsületére legyen mondva, Felix is keményen dolgozott, és estére nagyon el is fáradt. Elege lett az egészből, de még nyolc panaszos várakozott. Felix közölte, hogy másnap tovább kell hajóznia, mert ezt követeli a Res Publica iránti kötelessége. A megmaradt ügyekkel Bithynia et Pontus provincia helytartóját, Vellius Macrinust kell felkeresniük, aki legjobb tudomása szerint jelenleg Prusa városában bíráskodik. Az szemmel láthatólag nem tűnt fel neki, hogy a panaszosok nagyrészt szegények, s a katasztrófa után még szegényebbek lettek, Prusa pedig legalább kétszáz mérföldre volt.

Az Armata másnap kora hajnalban kifutott Amasztriszból. Eleinte északnyugati szél fújt, de szeszélyesen; néha elállt és evezni kellett, aztán megint feltámadt és behúzhatták az evezőket. Ballista a jobb oldali hajókorlátra támaszkodva beszélgetett Bruteddiusszal a zord partvidékről. Nagy, erdőkkel borított hegyek; a fák egészen a sziklákig értek, a sziklák pedig már a tengerben álltak. A víz alól helyenként veszélyes zátonyok türemkedtek ki. Láttak öblöket is, de a többségük sziklás volt és nyitott; inkább csapda, semmint menedék.

- Nem jó - értett egyet Bruteddius. - El akartam ma jutni Szinopéba, ám úgy tűnik, a nemes szenátor újra felfedezte vallásos buzgalmát. Azt követeli, töltsük az éjszakát Ionopoliszban. A helyiek azt mondták, nem biztonságos ott horgonyozni. Ha újabb vihar támad...

- Beszélek vele - ígérte Ballista.

Felix kényelmes karosszékében ülve hallgatta egyik emberét, egy bájos ifjút, aki Apollonius Argonauticájából olvasott fel. Ballista megvárta, hogy a fejezet végére érjen, aztán gondosan megválogatva a szavait, görögül megszólalt:

- Küriosz, ilyenkor, a hajózási évad elején nagyon változékony

az időjárás. Ionopolisz csak egy nagyzoló név, amit

Abonoutikhosz poros kis városának adtak. Nem tudunk kikötni, csupán lehorgonyozni. Nincs ott semmi látnivaló a templomon kívül, amelyet a csaló abonouteikhoszi Alexandrosz építtetett. Lucianus már rég leleplezte, hogy Glycon isten csalás: egy szelíd kígyó egy agyagból készített emberi fejjel. A hangokat emberek suttogják csöveken keresztül. Kapzsi papok hamis jóslatai azok. Rutilianus consul köznevetség tárgya lett, amikor hagyta magát becsapni ezzel a színjátékkal.

Felix hideg, baljós arccal fordult Ballista felé.

- Publius Mummius Sisenna Rutilianus a rokonom volt. Engedd meg, hogy vallási ügyekben inkább higgyek egy előkelő és feddhetetlen jellemű rómainak, mintsem egy olyan rosszindulatú tollforgatónak, mint a szamoszatai Lucianus - ejtette ki nyilvánvaló megvetéssel a nevet. - A félig graeculus, félig szkíta Lucianust egyértelműen a rosszindulat hajtotta.

- Természetesen, küriosz - bólintott Ballista. Erre nem volt mit mondani.

A sivár partvidék ellenére gond nélkül eljutottak Ionopoliszba. Az idős consul és kísérete partra szállt, Ballista a hajón maradt a többiekkel. Bruteddius nem adott kimenőt a legénységnek;

kétharmaduk a parti homoksávon vert tábort, egyharmaduk a fedélzeten maradt. Szerencsére csendes volt az éjszakájuk.

Felix reggel tért vissza mosolyogva, jókedvűen, szemmel láthatólag fellelkesülve az orákulumtól kapott kedvező jóslattól. Bruteddius biztosította, hogy minden készen áll az indulásra. Felix bemutatta az italáldozatot, és az istenek kegyét kérte. Ballistát bosszantotta, de nem lepte meg, hogy Glycon nevét is hallotta a többi között. Mit ígért neked a kígyóisten, öreg? - gondolta. Egy évszázaddal ezelőtt a rokonod hitt neki, akárcsak most te; neked ez jelenti a vallásosságot?

Nem fújt a szél, a tenger ólomszínű volt és mozdulatlan. Még a keleti áramlat is elhagyta őket. A nap halvány korongként derengett a párás égen. A víz felszínén helyenként ködpamacsok gomolyogtak. Nehéz napjuk ígérkezett az evezősöknek.

Ballista érezte, hogy Bruteddius nyugtalan; és nem csak annyira, amennyire a szakálla vakargatása alapján gondolni lehetett. A veterán trierarkhosz megparancsolta, hogy a három evezősor egyike mindig pihenjen. Messze kivitte az Armatát a nyílt tengerre, és aki vetett egy pillantást a partvonalra, láthatta, hogy miért. Egyik szirtfok a másikat érte, közöttük nyitott, sziklás öblökkel.

Bruteddius felfogadott egy másik helyi révkalauzt. Az Abonouteikhosz és a Lepte-fok közötti hatvan-hetven mérföldes partszakaszon csak egy biztonságos kikötőhely volt. Amikor megmutatták neki, Bruteddius megnyugodott valamelyest, aztán ahogy az Armata maga mögött hagyta a helyet, megint sűrűbben kezdte vakargatni a szakállát.

A triremis tovább hasította a szürke tengert az egyre szürkébb ég alatt, és az emberek szomorú dalokat énekeltek, hogy elüssék az időt. A part szirtjei alatt zöldesfeketés sziklák meredeztek a vízből, csak a hegyük fehérlett a madárürüléktől. A szirtek fölött meredek domboldalak magasodtak, távolabb pedig vad hegyek sötétlettek a ködben. Csak néha jelezték a mozdulatlan levegőben egyenesen az ég felé szálló füstoszlopok, hogy a vidék nem teljesen lakatlan.

Az idő lassan vánszorgott, miközben a partvonal északra fordult. Az Armata követte. A magas szirtek fokozatosan eltűntek, az egyre sűrűsödő ködben szelíden hullámzó mezőket láttak, azokon pedig parányi fehér pontokat, valószínűleg legelésző, látszólag őrizetlen juhokat. Ballista arra gondolt, egyeseknek talán a pásztorversek vagy a görög regék jutnak eszükbe róluk. Nem igazán szerette egyiket sem. Demetriosz élvezte volna a kilátást, ahogy valószínűleg Hippothoosz is tette.

- A Lepte-fok - mutatott előre Bruteddius. A földnyelv alacsony, szürke sziklákban ért véget. A víz lustán ringatta a hajót. Bruteddius tisztes távolban tartotta az Armatát a parttól, majd amikor úgy ítélte, hogy teljesen biztonságos, elfordította az orrát.

- Hajó a láthatáron! - kiáltotta az orrtiszt. Ballista, a nyomában Maximusszal, követte Bruteddiust az orrba. Hárman meresztették a szemüket a kavargó párafelhők között. A tiszt előremutatott. - Hadihajó, a nagysága alapján liburna. Biztos a Classis Pontica egyik hajója Trapezoszból.

Nehéz volt felbecsülni a távolságot a ködben. Talán egy mérföldre délkeletre volt egy sötét forma. A magas orr és az előredőlő fartőke földközi-tengeri stílusú hadigályára utalt. Kisebb volt, mint az Armata, és mozdulatlannak tűnt, mintha csak megállt volna a Lepte-fok körüli hajózási útvonalon.

- Nincs egyedül. - Maximusnak mindig is éles volt a szeme. - Mögötte.

Ballista a szemét meresztette. Még egy sötét forma, és még egy,

és még egy.

- Te hányat látsz?

- Hatot... de lehet még egy.

Ballista most már négyet tudott megszámolni. Annak a kettőnek, amit jól látott, mindkét vége orrként magasodott a víz fölé.

- Fordulj meg és vigyél el minket innen, Bruteddius!

- Gót hosszúhajók? - tépkedte a szakállát a trierarkhosz.

- Gót hosszúhajók.

Bruteddius vállat vont.

- Ez megmagyarázza a néptelen tengert és a jelzőtüzeket.

- Harcolni fogunk. - Senki sem vette észre, hogy Felix is előrement az orrba. - Segítünk a liburnának. Nem fogunk megfutamodni.

- Megláttak minket - közölte az orrtiszt. - Elindultak.

- A liburnának már késő - fordult Felixhez Ballista. - Már az övék.

- A főárbocot és az orrárbocot kiemelni! - harsogta Bruteddius. A legénység azonnal ugrott a trierarkhosz parancsára.

- Ez egy triremis - mondta Felix. - Le tudjuk győzni őket.

- Nem! - vágta rá Ballista nyersen. - A tengerészgyalogosaink és a hajítógépeink Büzantionban maradtak. Az evezőseink fegyvertelenek; nekik az összes emberük harcra fogható.

- Manőverezni fogunk és a döfőorrot használjuk. - Az idős szenátor harci szellemét nem lehetett kétségbe vonni.

- Meg fognak csáklyázni minket - rázta a fejét Ballista. - Hétnyolc hajó. úgy körülvesznek minket, mint kopófalka a szarvast.

Mindkét árbocot leeresztették. Az utasok mászkálása azzal fenyegetett, hogy nem lesz idejük szilárdan lekötözni őket a fedélzethez, és beleakadnak az elülső és hátsó tartókötelekbe.

- Minden civil üljön le! - harsogta Bruteddius. - Senki se legyen útban!

A trierarkhosz hátravezette Felixet és Ballistát a tatba. Maximus eltűnt.

- Mindenki az evezőkhöz! Gyors bal fordulóra felkészülni! Parancsra a jobb oldali evezők teljes erőből előre, a bal oldaliak teljes erőből fékeznek! Kormányevezőt keményen balra!

Előhoztak egy széket Felixnek, de intett, hogy vigyék el.

- Most! - Az orrtiszt és az evezősmester továbbadta a parancsot.

A nagy gálya előreszökkent és elfordult. A bal oldali alsó evezőnyílások majdnem víz alá kerültek, ahogy megdőlve szűk kanyart írt le. Bruteddius néhány pillanat alatt egyenesbe hozta és sebesen elindult vissza, nyugat felé.

Ballista hátranézett a tat fölött. A gótok észrevehetően közelebb kerültek. Most már öt hosszúhajót tudott kivenni a liburna mögött. Felharsant egy kürt, mire hét vagy nyolc válaszolt rá.

Bruteddius kiköpött a vízbe.

- Előnyünk van és gyorsabbak vagyunk. Evezünk már egy ideje, de a fiúk felváltva pihenhettek. Egyébként is, a félelem erővel tölti el az embert.

Amint kiejtette a szavakat, újabb kürtszó harsant - valahonnan balról és elölről. Aztán újabb.

- Követtek minket - állapította meg Ballista.

- Kormányos, irány északnyugat, a nyílt tenger. - Bruteddius szemmel láthatólag nem esett pánikba. - Ütközetre felkészülni! Tartalék evezőket minden szintre. Homokot a fedélzetre. Teljes csöndet! Csak a tisztek beszélnek.

Ballista tudta, milyen parancsok nem hangzottak el, és tudta, hogy valamit ki kell találniuk. Odafordult Felixhez.

- Domine, vezényeltem már triremist csatában. Ha a trierarkhosz beleegyezik, csatasorba állíthatom azt a kevés fegyverforgatót, akink van?

Az idős szenátor komoran bólintott.

- Az nagyon jó lenne. Még soha nem harcoltam a tengeren. Rendelkezz velem és négy testőrömmel.

Hamarosan láthatóvá vált a hajsza mintázata. Az Armata nagy orrhullámokat keltve hasította a sötét tengert. Egyenesen mögötte, alig több mint fél mérföldre, a ködben is jól kivehetően követte a liburna és nyolc hosszúhajó. Valamivel hátrébb, délkeleti irányban volt még két északi hadihajó, amelyek hol eltűntek, hol újra felbukkantak.

Normális esetben Bruteddiusnak igaza lett volna: a triremis valószínűleg lehagyja üldözőit. Ám a parancsnok megnyugtató szavai ellenére az Armata evezősei hajnal óta többet eveztek, mint amennyit pihentek. A gótok pihentebbnek tűntek, legalábbis nem maradtak le - igaz, nem is kerültek közelebb.

- A révkalauz szerint ha tartjuk ezt az irányt, semmi sincs közöttünk és Akhilleusz szigete között a Danubius torkolatában, háromszáz mérföldre innen. Kicsit eltérhetünk északra; a krími Boszporosz alig több mint százhatvan mérföldre van - mondta Bruteddius. Senki sem mondta ki, ami nyilvánvaló volt: a gótok utolérik őket, mielőtt bármelyik lehetséges úti célt elérik.

Előkerült Maximus felfegyverkezve, kezében Ballista vértjével és fegyvereivel. A szintén harcra kész Calgacus és Hippothoosz is vele érkezett. Miközben felöltötte a vértjét, Ballista felmérte a fedélzeten lévő fegyverforgatók számát. Négyen a famíliájából. Felix négy testőre. Az idős szenátor is ragaszkodott hozzá, hogy fegyvert fogjon. Rutilus és Castricius. Bruteddius természetesen veterán centurio volt. Tizenkét ember, s az egyik már egyáltalán

nem fiatal.

Ballista önként jelentkezőket kért a kíséretből. A húsz közül hatot elutasított, az ifjú Wulfstant és Bautót is, de adott a két fiúnak egy-egy tőrt. Nem kerülhettek újra rabszolgasorba. Masztabatész, az eunuch is azok között volt, akiket elfogadott. A hajón voltak lándzsák és fejszék, szétosztotta a katonák tartalék fegyvereivel. Összesen huszonhat ember, akiknek alig a fele képzett katona. Reménytelen.

A napfény áttört a ködpászmákon, hirtelen minden fénybe borult. A párafelhők között kilenc gót hajót láttak a hátuk mögött, és még kettőt távolabb, bal oldalon. Legalább harminc harcos volt mindegyiken. Több mint háromszáz fegyveres alig harminc ellen. Esélyük sincs. Teljesen reménytelen.

A köd ismét összesűrűsödött, szürke csápokban tekergett mindenfelé. A komor hajsza tovább folytatódott.

- Nem értem, miért üldöznek egy hadihajót - morogta Felix. - Biztos akadna könnyebb, gazdagabb préda is. Nem tudhatják, hogy nincsenek tengerészgyalogosaink meg hajítógépeink.

- Mindent tudnak rólunk - mondta Bruteddius halkan.

- H°gyh°gy?

- Valaki Abonouteikhoszból elárult nekik.

- Lehetetlen - felelte hitetlenkedve Felix.

- Ezek gótok, de egyesek szemében közönséges kalózok. Minden latro, legyen szárazföldi vagy tengeri, a helyiektől szerzi a híreket - magyarázta beletörődően Bruteddius.

- Egyetlen polgár sem tenne ilyet!

- Emlékszel az amasztriszi ügyekre, domine? - szólt közbe szelíden Ballista. - Két embert az arénába küldtél, mert csatlakoztak a barbárokhoz a fosztogatásban.

A hajsza folytatódott. A víz még mindig csobogott az Armata két oldalán, de már lassabban. Az evezősök kezdtek kifáradni. Nyitott szájukkal úgy festettek, mintha a tragédiák maszkjait öltötték volna fel. Zihálva kapkodták a levegőt. Izzadságuk az alattuk ülőkre csepegett és tócsákba gyűlt a hajófenékben. Egyre többen estek ki a ritmusból. Az evezősorok kuszák lettek, mint egy madár sérült szárnyának a tollai. A gótok fenyegetően közeledtek, már alig háromszáz lépésnyi nyílt víz választotta el az Armata fartőkéjét a liburna döfőorrától.

Ballista elvégezte a csata előtt rítusát: a tőr, a kard, a gyógyító kő. Szó nélkül megölelte Calgacust és Maximust, majd kezet fogott Hippothoosszal, Rutilusszal és Castriciusszal. Az utóbbi megölelte. Illett a helyzetükhöz a komor, egyre sűrűsödő félhomály. Ballista csak azt sajnálta, hogy nem láthatja felnőni a fiait. Talán majd a Valhallában, ha létezett egyáltalán.

Bruteddius már nem cibálgatta a szakállát. Sőt a vén tengerész felnevetett.

A tatban állók értetlenül fordították felé tekintetüket a gotokról. A trierarkhosz odakiáltott az evezősöknek:

- Még egyszer húzzatok bele, fiúk! Még félóra, pueri, és biztonságban leszünk!

Brutellius előremutatott. A többiek elnéztek az orr fölött, és meglátták a Vendégszerető-tenger fölött gomolygó tömör, átláthatatlan ködfalat.

 

 

Az Armata besiklott a köd nyirkos ölelésébe. Rögtön érezhetően hidegebb lett. A verejték is hidegen csörgött le az emberek hátán. Látszott a leheletük. Az orrtőke mellett ködcsápok kúsztak a fedélzetre és kígyóztak le az evezőspadok közé. Az evezősökről párafelhő szállt fel, tovább fokozva a félhomályt. Alig lehetett ellátni a hajó egyik végétől a másikig.

Az evezősök között fáradt pusmogás támadt; a húzásuk erőtlen, szabálytalan lett.

- Csendet! - emelte fel kissé a hangját Bruteddius, éppen csak annyira, hogy a hajón hallani lehessen. - Még nem vagyunk biztonságban, pueri. Még egy kicsit tartsatok ki. Finoman az evezőkkel.

Az Armata kísértetként suhant a ködben. Csak az evezők nyikorgása és csobbanása, a víz halk örvénylése hallatszott. A pára kicsapódott mindenen: a fedélzeten, az evezőkön, a korláton, és csöpögött a tengerészek szakálláról.

Ballista nézte, ahogy Bruteddius a ködbe mered a tatból, minden tiszt, mindenki őt figyelte. Semmit sem láttak, semmit sem hallottak, de ez nem jelentett semmit.

Bruteddius halkan odahívta magához a fedélzetmestert.

- Pentekontarkhosz, ossz ki vizet és élelmet. - A tiszt elsietett, nyomában az örvénylő köddel. - Hol van a naupegosz?

- Itt vagyok, domine - felelte a hajóács.

- Hozd elő az összes vékony papiruszkötelet és az összes faggyút. - Bruteddius nem nézett a férfira vagy egyáltalán a fedélzetre.

- Domine.

A hátsó őrség apentekontarkhosz felügyelete alatt nagy csomagokat és amphorákat pakolt ki a hátsó fedélzetre.

Bruteddius megfordult és végignézett a hajón.

- Thalamioszok, evezést befejezni, evezőket behúzni! - A legalsó

szinten ülő evezősök hálásan engedelmeskedtek. -

Pentekontarkhosz, először a thalamioszokat etesd meg. - Azzal visszafordult a fartőke mögötti ködfal felé.

Nedves, kissé penészes kenyér, egy darab sajt, egy hagyma, és egy nagy pohár erősen vizezett bor. A thalamioszok hajnal óta nem ettek, így pillanatok alatt felfalták az egészet.

- Zügioszok, evezést befejezni, evezőket behúzni! - A középső sor evezősei is ehettek, így csak a legfelső sor, az elit thranitészek hajtották a hajót.

A naupegosz jelentette, hogy előkészítette a kért dolgokat.

- Jól van, hajóács - felelte Bruteddius. - Zügioszok és tbalamioszok, vetkőzni!

Ballista és a többi utas álmélkodva nézte, ahogy a két alsó sor evezősei szó nélkül meztelenre vetkőznek. A mintegy száz ember meztelenül vagy legfeljebb ágyékkötőben ült, a többségük reszketett a hidegtől és a kimerültségtől. Bruteddius

hátrapillantott a válla fölött és elmosolyodott.

- Jól van, pueri. Most pedig tekerjétek a tunikátokat az evezőlapátokra és rögzítsétek a kötelekkel. Aztán faggyúzzátok meg az evezőnyílásokat.

Az avas birkazsír gyomorforgató szaga mindent elárasztott, ahogy az emberek elkezdték bekenni faggyúval az

evezőnyílásokat lezáró bőrlapokat. A bűz elkeveredett a fenékvízével: az állott tengervíz, a verejték és az emberi vizelet szagával. Az evezősök órák óta nem álltak fel a padjaikról, ott, ültükben kellett elvégezniük a dolgukat. A legalsó sorban ülőknek volt a legrosszabb, húgytól és szartól bűzlöttek. Ballistára rátört a hányinger a fojtogató miazmától.

- Tbalamioszok, evezőket ki! Csak finoman. Evezzetek! Thranitészek, evezőket behúzni. Egyetek, aztán csináljátok, amit a többiek.

- Mire készül? - tette fel a kérdést Ballista Bruteddius hátának.

A trierarkhosz félrebillentette a fejét, és nem válaszolt azonnal.

Akkor sem fordult meg, amikor végül megszólalt.

- Folytathatjuk az utunkat a jelenlegi irányban: háromszáz mérföld a tengeren Akhilleusz szigetéig vagy a Danubius torkolatáig. Ennek meglenne az az előnye, hogy a gótoknak eszébe sem jutna, hogy ezt tesszük. A hátránya az, ha nem kapunk keleti szelet, soha nem érünk oda. Nincs több élelmünk, és a vizünk is csak reggelig tart ki.

Bruteddius elhallgatott és a másik oldalra billentette a fejét.

- Mehetnénk észak felé: egy hosszú napi evezéssel a Krímig. De vajon milyen fogadtatásban részesülnénk?

- Ugyan már - szólt közbe Felix. - Ez már nem a hősök kora. Már nem áldozzák fel az idegeneket. A krími Boszporosz királya Róma hűséges kliense.

- A gótok valahonnan szerezték azt a liburnat - mondta Bruteddius elgondolkodva.

Mielőtt Felix válaszolhatott volna, megszólalt Ballista.

- Amikor a boranok először portyáztak a Fekete-tengeren, körülbelül akkor, amikor Successianus megvédte Pitüoszt, arra kényszerítették az északnyugati városokat és a királyt... a krími Boszporosz királyának néhány alattvalóját. hogy hajókat adjanak nekik.

- Vagy mehetünk dél felé - folytatta Bruteddius. - Lehet, hogy belefutunk a két gót hajóba, amelyeket bal oldalon láttunk. De vajon biztonságban leszünk-e, ha megérkezünk? A legközelebbi auxiliaris egység Hérakleiában állomásozik, de nagyon kevesen vannak. Attól függ, mennyire akarnak minket a gótok.

Bruteddius ismét elhallgatott. Ballista rákönyökölt mellette a tatkorlátra. A trierarkhosz arca nagyon nyugodt volt, de a szeme egyfolytában ide-oda cikázott, ahogy az áthatolhatatlan ködöt fürkészte.

- Vagy itt maradhatunk és csendben meglapulhatunk - folytatta végül Bruteddius. - Remélve, hogy a gótok vagy elmennek mellettünk a ködben, vagy feladták, amikor meglátták. Az emberek fáradtak. Pihenhetnének. De ha a gótok ránk találnak, az álló hajóval tehetetlen préda lennénk.

Ez alkalommal hosszabban hallgatott.

- És az utolsó lehetőség? - kérdezte végül Ballista.

- Az utolsó lehetőségünk az, hogy megfordulunk és megpróbálunk csendben átlopakodni közöttük a ködben, éjszaka. Aztán irány Szinope, vagy akár Trapezosz. Az lenne a legjobb, ha valahol a parton szereznénk vizet és élelmet, és meg sem állnánk Trapezoszig. Ott vannak katonák.

- És ezt fogjuk csinálni? - csillant fel Ballista szeme.

- Ezt fogjuk csinálni - bólintott Bruteddius.

Az Armata orra félóra múlva ismét kelet felé nézett. Ez idő alatt a thranitészek pihentek, de most vissza kellett térniük a munkájukhoz. A legfelső szinten válogatott evezősök ültek, a legjobbak a hajón. Szívós, mogyoróbarnára sült férfiak; azt beszélték, hajnaltól hajnalig tudtak evezni egy-két korty vízzel. Most kiderülhetett, igaz-e a szóbeszéd. Kemény, kérges kezükkel végigsimították a hosszú, sima evezőszárat. Egy sor evező kisebb zajt fog csapni. A thranitészt fegyelmezettebben, halkabban fognak evezni, mint a zügioszoszok vagy a thalamioszok. Ez a feladat rájuk várt, és büszkék voltak erre. Az evezősmester halk parancsára nekiláttak, és az Armata lassan mozgásba lendül.

Közeledett a napnyugta. Valahol mögöttük a napkorong a látóhatár alá ereszkedett. Csak a kavargó köd különös árnyalata, a megtört színek furcsa ragyogása jelezte, merre van nyugat.

A nagy gálya előresiklott. Nem szóltak a sípok, nem énekelt senki; a thranitészek ösztönösen tartották az ütemet, az előttük ülők hátára szegezve tekintetüket. Leereszt, húz, fordít, emel. Hátulról gyenge áramlat érte őket, finoman megemelve a tatot, végigfutva a gerinc alatt. A thranitészekét nem zavarta. Az evezőtollak alig hallható csobbanásokkal emelkedtek és

süllyedtek. A döfőorr visszafogott sziszegéssel hasította a vizet.

Ballista a tatban állt Bruteddius mellett. A trierarkhosz úgy dülöngélt szétvetett lábain, mintha eggyé vált volna a hajójával. A tekintete egy pillanatra sem nyugodott meg, ide-oda villant a thranitészek és az orr között, ahol az orrtiszt messze előre kihajolva figyelt és fülelt.

A köd szinte tapinthatóan sűrű volt, de helyenként megritkult, mintha tisztások lettek volna egy erdőben. A hajó átsiklott rajtuk és újra elmerült a homályban.

Bauto odavitt Ballistának egy kis pohár tiszta bort. A frízt Calgacus szolgájának szánták, de Wulfstannal együtt egyformán ellátták Ballistát és az öreg kaledóniait. Jó fiúk voltak.

Miközben belekortyolt a borba, Ballista végignézett a hosszú, keskeny hajón. A thranitészek alatt a többi, mintegy száz evezős furcsa pózokba helyezkedve aludt a padokon. Kimerültén, kezüket-lábukat egymáséira fektetve pihentek, mint az állatok egy túlzsúfolt karámban.

A semmiből egyszer csak felbukkant egy sirály éles, ijesztő rikoltást hallatva. Bauto megugrott. Ballista rátette a kezét a vállára és megnyugtatóan rámosolygott, bár maga a legkevésbé sem volt nyugodt. A madár elsuhant.

Az Armata kísértetként siklott a ragacsos ködpászmák között. Ballista szeme viszketett a fáradtságtól. Az idő elvesztette a jelentését. Egyre sötétedett. A thranitészek ritmusa hipnotikus volt, akár órákon át bírtak volna így evezni.

Felharsant egy kürt érces hangja. Rettentően közelinek tűnt, valahonnan az orr bal oldala felől érkezett. Mindenki mozdulatlanná dermedt. Még a thranitészek is kiestek a ritmusból, aztán az evezősmester füttyentett egyet és helyreállt a rend.

Újabb kürtszó, aztán még egy, mindkettő jobb oldalról. Ballista mögött valaki hangosan felszipogott. Megpördült, hogy csendre intse. Felix volt az. Ballista nem mondott semmit.

Újabb kürtök, mindenfelől. Mindenek Atyja, az ellenség közepén vannak. Ballista ránézett a tatfedélzeten állókra. Mindenki természetellenesen mozdulatlan volt, Maximus még a szemét is behunyta, úgy fülelt. Bruteddius visszanézett rá és feszülten elmosolyodott. A hajó tovább siklott.

Testetlen hang lebegett a ködben, Ballista visszafojtotta a lélegzetét. Az evezők nyikorgása és csobbanása borzalmasan hangosnak tűnt. Újra hallották a hangot; fojtottan, valamennyire balról.

- Evezést abbahagyni. - Bruteddius parancsát csak a legközelebbi evezősök hallották, de a távolabb ülők követték a példájukat. A hajót tovább vitte a lendülete.

Újabb hang, sokkal közelebbről, jobbról. Germán beszéd volt, egy kérdés, de a szavakat nem lehetett kivenni.

Ballista apró, ziháló kortyokban vette a levegőt és izzadva markolta a tatkorlátot. Körülötte nedvesség lepte be a többiek arcát. Ide-oda forgatták a fejüket, szemüket meresztve a sötétben.

Jobbról ismét felharsant a hang, még közelebb: egy üdvözlés, valakinek a neve.

Még a kormányos is reszketett. Már senki nem aludt az alsó padsorokon. Mindenki Bruteddiust nézte. A trierarkhosz sziklaszilárdan állt. Ha az üdvözlést nekik címezték, akkor végük volt. A hajó kezdett lelassulni.

Jobb felől, elöl felderengett valami, ami a ködnél is sötétebb, szilárdabb volt. Száz könyök, nem több: egy gálya meredek tatja - a lihurna. Az Armata szinte teljesen megállt.

Egy gót hang válaszolt az üdvözlésre bal felől; hangja elszállt a triremis fölött.

Ismét megszólaltak a kürtök, a hangok örvénylettek a ködben.

Bruteddius megveregette a legközelebbi evezős vállát. Olyan halkan beszélt, hogy Ballista és a többiek, akik a kormányos mellett álltak, nem hallották. Az evezőlapátokról vízcseppek hullottak le, ahogy a thranitészek hátrapillantottak a válluk fölött a mögöttük ülőre, és felkészültek. Bruteddius higgadtan bólintott, majd intett a két oldalon legközelebb ülő evezősöknek. Azok összenéztek és elkezdtek evezni. A többiek követték a példájukat.

A lapátok csobbanva merültek a vízbe, fa nyikorgott, víz fröccsent. A gótoknak is hallaniuk kellett. Egy csapás, még egy. Nem harsant kiáltás. A sok ezer failleszték felsóhajtott, ahogy a hajó gyorsulni kezdett. Még mindig semmi. Valaki halkan imádkozott, de lepisszegték.

Újabb kürtök, éles hangjuk az istenek áldása. A jobb oldali sötét, tömör forma eltűnt a hátuk mögött. Néhány perc múlva a köd elfojtotta a kürtök rikoltását. Ballista szinte zokogva vett egy nagy levegőt. Az Armata tovább siklott a zavaros, sötét éjszakában.

 

 

- Hajók a tat mögött, három!

Ballista mély álomból küzdötte fel magát, próbálva megérteni a szavakat.

Maximus a vállánál fogva rázogatta.

- Gótok, alig félmérföldnyire.

Ballista alig bírt megmozdulni, láncingben aludt a kemény fedélzeten. Maximus odanyújtotta neki a kezét. Látta, hogy Wulfstan és Bauto talpra segíti Calgacust. Hippothoosz már ébren volt, borotvált feje csillogott a napfényben.

Nyugatról enyhe szél támadt, szétfújva az utolsó ködfoltokat is. A nap nemrég kelt fel, és fényében tisztán látszott az ellenség. Hosszú, alacsony hajók, mindkét végükön orral - semmi mással össze nem téveszthető északi hosszúhajók.

Hogy kerültek ide? Éjszaka a liburnával való találkozás után az Armata még három órán át tovább evezett; az elsőben csak a thranitészek. húztak, aztán pihentek, míg a másik két sor dolgozott. Már rég maguk mögött kellett volna hagyniuk a gótokat. Talán az áramlat tréfálta meg őket. Az biztos, hogy tegnap a part mellett erősen hömpölygött kelet felé. Bár az is lehet, hogy a gótok szétszóródva indultak prédájuk keresésére. Ballista körülnézett a látóhatáron, de nem látott több hajót.

A gót hajók felől huhogó hang hömpölygött feléjük: a harcosaik üvöltöttek. A felkelő nappal a látóhatáron az Armatának esélye sem volt, hogy ne vegyék észre. A gótok kibocsátották evezőiket és gyorsítani kezdtek. Ketten az Armata felé fordultak, a harmadik

pedig nyugatra indult, hogy riassza a falka többi tagját.

Bruteddius és a tisztjei a helyükre állították az álmos legénységet. Az evezősök mereven mozogtak, mint a fáradt öregemberek. Senkinek sem tesz jót, ha egy zsúfolt, nyirkos hadihajón tölti az éjszakát a tengeren.

- Evezőket ki, evezésre felkészülni, közepes erővel. Evezzetek! - Felvisított az evezősmester sípja. A lapátok belemerültek a vízbe; a körülményekhez képest nagyjából egyszerre.

Az északi hajókon kürtök harsantak. A hangokat már nem fojtotta el a köd, messzire szálltak a víz fölött, a hajszába hívva a rokonokat. Az előző este a kürtszó nyomta el az Armata szökésének a neszeit; most valószínűleg a végzetét fogják elhozni. Újabb hosszú, rossz napnak néztek elébe.

Az Armatát gyors hajónak építették. Evezőkkel szinte bármit maga mögött tudott hagyni, de nem akkor, amikor az evezősei fáradtak, éhesek és szomjasak voltak; nem akkor, amikor már több mint huszonnégy órája nem hagyták el a hajót; nem akkor, amikor előző este óta nem ettek semmit.

Az evezősök ázott párnákon ültek. A ruhájuk is ázott volt - éjszaka leszedték őket az evezőlapátokról. A só felmarta a bőrüket, bőr-keményedéseik feláztak, véreztek. Alattuk ide-oda loccsanva bűzlött a saját székletük és vizeletük. Mindezek ellenére az evezősorok, ha nem is teljes összhangban, de majdnem tökéletes ritmusban emelkedtek és süllyedtek.

Bruteddius parancsára az evezősmester csak közepes erejű vagy gyenge evezésre nógatta őket, hogy tartalékolják a maradék kevéske erejüket. így azonban a gótok nem maradtak el a tat mögött, és már alig háromszáz lépésnyi csillogóan zöld víz választotta el az Armatát a hosszúhajóktól.

Bruteddius, mint mindig, a kormányos mellett állt. Az áramlat erősebb lett. Bruteddius együtt mozgott a hajóval, mintha eggyé vált volna vele, a szeme egyfolytában cikázott; méricskélt, számítgatott. A szakálla alatt nyúzott volt az arca. Ballista kíváncsi lett volna, aludt-e egyáltalán.

A trierarkhosz magához hívatta a fedélzetmestert, és megparancsolta, hogy ossza ki a maradék vizet; a fedélzeten mindenki kapja meg a maga parányi adagját.

Ezután a hajóácsot intette oda.

- Miután mindenki ivott, távolítsd el az útból az utasokat, amennyire lehet, és állítsd fel az árbocokat. - Akárcsak a legénység többi tagja, a naupegosz is katonának számított, most mégis kicsit bizonytalannak tűnt. Bruteddius szúrósan nézett rá. - Nyugat felől vihar közeleg. - Elmosolyodott. - Vagy megment minket, vagy végez velünk.

A hajóács tisztelgett. Megtesszük, amire utasítanak bennünket, és minden parancsra készen állunk.

A teljes legénység és néhány erősebb utas eloldozta a lefektetett főárbocot rögzítő köteleket, és előkészítette a beemeléshez a hosszú, súlyos gerendát. Kihúzták és kigubancolták a végtelen köteleket, aztán nekifeszültek: az árboc lassan, lassan - több rémisztő kilengés és megcsúszás után - függőlegesbe került és a töve becsusszant a helyére.

- Kettős vitorlázathoz felkötelezni! - kiáltotta Bruteddius, és

odafordult Ballistához. - Ez az árboc sokat kibír, magam választottam: szép, egyenes törzsű fa volt, egy napsütötte domboldalból. - Aztán hangosabban a legénységnek: -

Vitorlarudat felhúzni!

A csigák nyikorgása és a kalapácsok csattogása közepette megszólalt Felix:

- Vannak készleteim a fülkémben magam és a famíliám számára.

Osszátok szét az emberek között.

Az idős szenátor ajánlatát örömmel elfogadták, és így történt, hogy ott, a Vendégszerető-tenger közepén a legénység, Alexandria, Antiochia és Smyrna sikátorainak söpredéke, akik közül sokan rabszolgaként nőttek fel, két kézzel tömték magukba az imperium ínyecségeit. Puha és omlós kétszersült, amit egy világ választott el a hajón tárolttól vagy a hadsereg buccellatumától, füstölt angolna Hispániából, mézecetbe áztatott articsóka Szicíliából, silphium ki tudja, honnan, szirupban tárolt felezett őszibarack... minden eltűnt az éhes szájakban, örömet hozva a durva, műveletlen tengerészeknek.

A kétszáz ember között elosztva csak egy-két falat jutott mindenkinek, de ez is sokat segített. A hangulatot mindenképpen javította. A tengerészek mosolyogni kezdtek, néhányan dalra fakadtak - rekedten énekelve egy régi kedvencet egy szokatlanul leleményes korinthoszi lányról; ó, amiket az tudott művelni az ember farkával.

- Nem értem ezt az egészet - mondta Felix szinte panaszosan.

- A barbárok, különösen az északi barbárok, nem a kitartásukról híresek. De ezek a szkíták mintha még a Styxen túlra is követni akarnának minket.

- Tudják, mit szállítunk - felelte Bruteddius, aztán elbődült: - Feszítsétek meg azt a kurva kötelet!

Ballista és Maximus összenézett és sokat tudóan, bár halványan elmosolyodott. Ahogy Ballista elfordította a fejét, elkapta Hippothoosz pillantását. A görög szemében különös fény csillogott. Hát persze, gondolta Ballista, ti mind tudtok a vérbosszúról; ha ezek a gótok horanok vagy tervingek, akkor a raktérben lévő arany és ezüst, a sok diplomáciai ajándék csak a kenyér, nem a vaj. De most mit csináljak? Akárhová megyek, a régi ellenségek megtalálnak.

- Szivacs. Van szivacsunk, pentekontarkhosz?

A fedélzetmester sietve biztosította a parancsnokot, hogy bőven van szivacsuk.

- Akkor a legénység mossa le az evezősöket, miközben eveznek. Legfelül kezdjék. A fiúk jobban fogják érezni magukat, ha nem borítja őket szar. És állíts valakit a szivattyúhoz, próbálják meg eltüntetni azt a bűzölgő fenékvizet.

A nap egyre magasabbra hágott, szikrát vetve a vízpermeten. így folytatódott a komor hajsza. Mintha a Hádészban kapták volna büntetésül, hogy örökké dolgozzanak, de soha ne járjanak sikerrel, az Armata legénysége hajtotta a hajót, azonban nem tudott megszökni üldözői elől.

Bruteddius elmélyült beszélgetésbe bonyolódott a hajóáccsal és a helyi révkalauzzal. Amikor végeztek, a naupegosz elment, majd néhány tengerész kíséretében tért vissza, akik két evezőlapátot cipeltek. Ezeket heves káromkodás és komoly nehézségek közepette kidugták a hajó két oldalán az árboctámaszok alatt, a felső evezősorral egy szintben. Az evezőszárak a hajótestre merőlegesen nyúltak be oda, ahova most beállt még egy kormányos, az első elé. Ezután a naupegosz és az emberei vásznakat feszítettek ki a hajó két oldalán, hogy valamelyest megvédjék a thranitészeket, akiknek a feje fölött fedélzet húzódott ugyan, de oldalról nem védte őket semmi.

A munkálatok szemrevételezése után Bruteddius fellépett a fartőkére és elnézett a távolba. Aztán lassan lemászott, odafordult a tatfedélzeten álló utasokhoz.

- Domini, ti is látjátok a felhőket mögöttünk. Valószínűleg a Szinopén túli hegyekben álltak össze. Ha így van, akkor messzebbre sodródtunk keletre éjszaka, mint hittük. így, a gótokkal a nyomunkban, esélyünk sincs eljutni Szinopéba.

Az előkelők némán emésztették a szavait.

- A szél északnyugatira fordult. Erősödik az Argesztész, a „Tisztító", ahogy nevezik. Talán „megtisztít" minket ezektől a gótoktól. - Bruteddius komoran elmosolyodott. - Az Argesztész vihart fog hozni. Azért szereltük fel az új kormányevezőket, hogy segítsenek a háborgó tengeren. Amikor lecsap a vihar, vitorlával fogunk haladni előtte, de próbáljuk majd a bal oldalunkon tartani. Nem szeretnénk partra futni Szinopétól keletre, a parton. Barátságtalan ötvenmérföldes, homokpadokkal és zátonyokkal teli szakasz ez. A helyi révkalauz és a perplousz, amit tanulmányoztam, egyaránt azt állítja, hogy a következő biztonságos kikötő Nausztathmosz. Az viszont a Halüsz torkolatának mocsaraiban van. Jobb lesz, ha Amiszoszba próbálunk eljutni. Csak tizenöt mérfölddel van távolabb és könnyű megközelíteni. Ha nem sikerül, a közelben ott van még Ankon a Daiantosz-síkság földnyelvén.

- És ha az sem sikerül? - kérdezte Ballista.

- Trapezosz.

- Milyen messze van?

- Arra jobb nem gondolni. - Azzal Bruteddius folytatta a hajója és a tenger fürkészését.

A vihar nem egyetlen rohammal érkezett, hanem fokozatosan alakult ki hullámról hullámra, s közben a szél egyre élesebben süvített a kötélzet között. Egyre magasabbra emelkedett a hajó orra és tatja, a hullámok fehér tajtéksörényt öltöttek. Az evezősök alig tudták tartani az ütemet. Bruteddius figyelmen kívül hagyta tisztjei és emberei könyörgő pillantásait, és csak húzta az időt.

Ballista egyik karjával a fartőke, másikkal Wulfstan és Bauto körül, a gótokat figyelte. A hosszúhajók már csak kétszáz lépésnyire lehettek. Úgy emelkedtek és süllyedtek a hullámokkal,

mint a sirályok. Időnként teljesen eltűntek egy-egy

hullámvölgyben. A hullámok hatalmasak voltak - a Borüszthenész torkolatától indultak el, és három-négy-száz mérföldön keresztül gyűjtötték az erejüket, hogy aztán itt valami borzalmassá váljanak.

- Meg fogunk halni? - Wulfstannak kiáltania kellett, hogy meghallják.

- Nem egy tutajon vagyunk. A vén Bruteddius tudja, mit csinál. - Ballista szorosabban magához ölelte a fiúkat. - Ran istennő ma nem fog elkapni minket a hálójával. - Minden tőle telhetőt megtett, hogy megnyugtassa az ifjakat.

Maximus a hullámzáshoz igazítva a lépteit odasurrant melléjük.

- A gótok egyre közelebb vannak.

Ballista megrázta a fejét, hogy kicsapja hosszú haját a szeméből.

- Ilyen viharban nem lesz harc. Segítsd le rólam a láncinget. - Elengedte Wulfstant és Bautót. - Fiúk, kapaszkodjatok a korlátba.

A hullámok hamarosan elkezdtek megtörni és örvényleni, az evezők már alig értek be a tengerbe, a fedélzeten állt a víz. Az egyik thalamioszt fel kellett hozni a helyéről. Rángatózott, az arca véres masszává vált. Elvétette a húzást, és az evezőjén lévő fém ellensúly szétzúzta az arcát.

- Legénység! - üvöltötte túl az elemeket Bruteddius. - Parancsra fővitorlát kibontani... csak egy kicsit, és feszüljön! Evezősmester, amint a vitorlába kap a szél, a második parancsra evezőket behúzni; a zügioszok és a tbalamioszok teljesen, és zárják le az evezőnyílásokat, a thranitészek csak a lapátokat hagyják a vásznon kívül.

Bruteddius magabiztosan lépkedve az imbolygó fedélzeten hátrament a hátsó kormányhoz. Rátette a kezét a rúdra, a kormányosé mellett. Megmarkolta, kitapintotta a hajója rezgéseit, és hátranézett a válla fölött az orr felé.

- Most, fiúk! Vitorlát bonts!

A vitorla lehullott, csattant egyet és egy pillanat alatt kifeszült, mint egy dob bőre. Az árboc felnyögött.

- Elég!

A tengerészek hátradőlve, csúszkáló lábbal, imbolyogva küzdöttek, hogy rögzítsék a feszítőköteleket. Alig néhány könyöknyi vászont engedtek le, a hajó mégis előreszökkent, mint egy versenyló.

- Evezősmester, evezőket behúzni!

A rudak zörögve a hajó belsejébe csúsztak, és az Armata megrándult, szélirányba fordult és új lendülettel suhant előre.

- Kormányos, tereld a szelet egy kicsit bal oldalra!

A hullámok berontottak a triremis magas, íves tatja alá, lenyomták az orrát, felemelték a hajót. A hosszú, kecses gálya hátradőlve siklott fel a hatalmas vízhegyre. Felérve lebegett egy pillanatig a permetező tajtékban, égre mutató döfőorral, aztán megrázkódott és lesiklott a másik oldalon. Újra és újra felhágtak az életveszélyes magasba, semlegesítve az emberfeletti erőket.

- Evezősök, feküdjetek le a padokra! Thranitészek, várjátok a

parancsot. Még embereket a szivattyúhoz! Orrtiszt, állíts be néhány embert vödrökkel. - Egy még nagyobb hullám térdre kényszerítette Bruteddiust, de a következő pillanatban már ismét állt. Elüvöltötte a tengerészek hagyományos kiáltását: -

Alexandrosz él és uralkodik!

Ballista került már hatalmas viharba gályán - a Clementián az Adriai-tengeren, Korükrától északra. Tisztában volt a veszéllyel. Oly sok dolog felboríthatta a hajót - a hajófenékben ide-oda lögybölődő, túl sok víztől a gálya ingataggá válhatott és nem reagált a kormányzásra; egy kitolt evezősor, amelybe emelőként belekapaszkodtak a hullámok; a túl mélyre merülő döfőorr elülső kormánylapáttá változhatott; eltörik a kormányevező, és a hajó az oldalával fordul a hullámok felé, felborul, és vége. Bruteddius mindent megtett, amit lehetett. A szivattyú és a vödrök. A megkettőzött kormányevezők. Épp csak annyi vitorla, hogy a hajó irányítható maradjon. A behúzott evezők és kint hagyott felső sor, hogy végső esetben kétségbeesetten megpróbálják irányba fordítani a gályát.

Bruteddius mindent megtett, de lehet, hogy ez sem lesz elég. Bármikor rájuk zúdulhatott egy szörnyű hullám, megtöltve a hajótestet vízzel. Ebben az esetben semmi sem akadályozhatta meg, hogy előbb-utóbb fel ne boruljon. Vagy nem sikerül felfutni egy nagy hullámra. Ha nem éri el a csúcsot, hanyatt borul. Vagy jön egy igazi hullámszörnyeteg, és egyszerűen lenyomja a hajót a mélybe. Az lenne a legjobb - mert az lenne a leggyorsabb.

A vihar a fülükbe üvöltött, mégsem volt olyan hangos, hogy ne hallják az ezernyi failleszték nyögését és természetellenes koppanását; mégsem volt olyan siketítő, hogy ne hallják a kötelek zúgását, a hullámok bömbölését és morajlását.

- Domine, egyre több a víz a fenékben. Attól tartok, meglazult a hüpozomata.

- Nem - nyugtatta meg Bruteddius a hajóácsot -, csak az eresztékek mozdultak el. Foltozzátok be, ahol túl sok víz jön... és vigyél le még több embert vödrökkel, a szivattyúnál pedig sűrűn váltsák egymást.

A naupegosz a korlátba kapaszkodva lebotorkált a lépcsőn a hajófenékbe.

- Mi az a hüpo... hüpozoma.- kérdezte Maximus.

- Nem fontos - felelte Bruteddius.

A levegő megtelt vízzel, a tenger dühöngött, de a hajó még úszott; siklott, rángott, dülöngélt a talpuk alatt, de úszott.

- Héraklész szőrös seggére!

Az Armata nekiment valaminek és oldalra lendült. A fedélzeten elestek az emberek és csúszni kezdtek a jobb oldali korlát felé.

- Mindenki a bal oldalra! - üvöltötte Bruteddius. - Most!

Ballista nem gondolkodott. Elugrott a fülke sarka mellett,

bevetette magát a fal és a hátsó kormányos háta mögé. A fedélzet felemelkedett előtte, ezért elesett. Hátrafelé sodorta egy hirtelen támadt áradat, a lába nekiütközött valaminek, megtörve a lendületét. Az ujjai kapaszkodót leltek két fedélzetdeszka közében. Wulfstan elcsúszott mellette, kinyújtotta a kezét és elkapta a fiú tunikájának a szegélyét.

- Balra, most! - csuklott el Bruteddius hangja. - A következő felborít minket!

Néhány lépés, és Ballista mellkasa nekiütődött a korlátnak. Alulról rákulcsolta a karját és szorította, ahogy tudta. Az élete múlott rajta. Mindkét oldalán egy-egy test csapódott a korlátnak, egy pedig a hátának.

Ballista felnézett, és látta, hogy egy hatalmas hullámhegy tart egyenesen felé. A rettenetes hármas hullámok harmadik tagja tornyosult a hajó fölé.

Elfelejtett levegőt venni az ütközés előtt, sós víz ömlött a szájába, az orrába. Valami ellenállhatatlan erő megpróbálta elszakítani a korláttól. Az Armata tatja hátrabillent. Ballista igyekezett kifújni a levegőt, de nem sikerült. A hajó orra még magasabbra emelkedett.

Ösztönösen lélegzett, de csak víz áradt fojtogatóan a tüdejébe. A hajó szó szerint lebegett a hullám tetején.

Mindenek Atyja, ez a vég! - gondolta Ballista. Megfogok halni.

Aztán csodálatos, édes levegő. Köhögött, krákogott, és érezte, hogy a korlát zuhanni kezd. Az Armata előbb lassan, aztán egyre gyorsabban kezdett egyenesbe állni.

- Evezősök, vissza a padokra! - Bruteddius elpusztíthatatlan volt, maga is egy természeti erő. - Egyensúlyozzátok ki a hajót!

Lentről hallatszott, ahogy a jobb oldali evezősök

visszabotladoznak a helyükre - mint egy furcsa, vándorló állathorda.

Ballista körülnézett, és őrülten vigyorgó, örvendező arcokat látott. Valaki a hátát veregette. Megmenekültek! Megmenekültek! Hála legyen az isteneknek!

A hajó tatját megemelte egy közönséges hullám.

- Ember a vízben! - hallatszott a kiáltás a tat felől. Ballista tántorogva elindult hátrafelé.

Hippothoosz kinyújtott karral mutatott a tengerre. Az Armata felfelé hágott egy hullámra - semmit sem lehetett látni, csak a vizet.

Amikor felértek a tetejére, megpillantottak egy kis fejet a vízben. A fiú vadul csapkodott a karjaival.

- Bauto! - sikoltott fel Wulfstan.

A fríz fiút felemelte a következő hullám, aztán átjutott a tetején.

Ballista úgy ölelte magához Wulfstant, mint a saját gyermekét.

Az Armata felsiklott a hullámra és egy pillanatra megállt a csúcsán. Bauto eltűnt. Semmit sem láttak, csak az üres, könyörtelen vizet.

- A gótok! Nincsenek sehol.

Ballista semmit sem érzett. Semmi másnak nem maradt hely a gondolataiban, csak egy kisfiúnak, aki eltűnt a vad tengeren.

A vihar úgy vonult el, ahogy érkezett - fokozatosan. Az Armata egész nap és a következő éjszaka nagyobbik felében délkelet-kelet

felé suhant.

A hajnal Amiszosz csodálatos módon biztonságos kikötőjének hullámtörője előtt találta őket. Az Armata törzse lyukas volt, mint egy szita. Több palánk is eltört; a hajótestet körülfogó és összetartó két hatalmas hüpozomatakötél meglazult. A víz már felért az alsó evezőspadokig, hiába merték és szivattyúzták folyamatosan. Csoda, hogy még nem süllyedtek el.

Az emberveszteség lehetett volna rosszabb is. Öt törött végtag, három kar, két láb. Néhány csúnya vágás és kötél okozta égés. Két eszméletlen tengerész. Csak egy halott - egy fiatal fiú, aki belefulladt a végtelen Vendégszerető-tengerbe.

 

 

 

HARMADIK RÉSZ

 

PROMÉTHEUSZ HEGYEI

(A Kaukázus, i. sz. 262 nyara-ősze)

 

Valóban sovány a remény, ha asszonyokon múlik biztos hazatértünk.

Apollonius Rhodius, Argonautica, 3, i. sz. 488-89 körül

 

Amikor felszállt a tengerről a pára, jobbra elöl meglátták a Kaukázus hegységet. A hatalmas, szürkészöld hegyoldalak negyven-ötven mérföldre törtek az ég felé, messze mögöttük pedig a felhők közé ért a sziklás, hóval fedett csúcsok sora. Megfelelő hely arra, gondolta Ballista, hogy az istenek megláncoljanak egy halhatatlan árulót.

Ballista többször átkelt az Alpokon, és fiatal korában az Atlasz hegységben is szolgált, de azok a hegyek eltörpültek emellett. Most már értette, miért hiszik egyesek azt, hogy a Kaukázus egészen Indiáig elér. Valahol magasan, a sziklák és a hó birodalmában el kellett térítenie egy királyt a perzsáktól, vissza kell csalogatnia Róma baráti kebelére. Valahol ott fent van egy komor hágó, amelyet meg kell védenie a vérszomjas északi nomádoktól. Ez a világ pereme, egyfajta fegyveres száműzetés.

- Arrianusnak igaza volt - jegyezte meg Hippothoosz. - A Phasisnak valóban furcsa a színe.

Ballista odanézett. A Kolkhisz nagy folyója által hozott iszap nagy, sárga legyező alakú foltot alkotott a tengeren. A Phasis vize valóban világos volt, enyhe homokszín árnyalattal, pontosan úgy, ahogyan Cappadocia tanult helytartója több mint egy évszázaddal korábban leírta. Ezek a görögök meg rómaiak mindent az irodalmi szövegek szűrőjén keresztül néztek.

Az Armata elkanyarodott és tovább vánszorgott Phasis felé. Útjuk utolsó szakaszát lassan tették meg. A vihar után nyolc napig javítgatták a hajót Amiszosznál. Nyomorúságos napok voltak: a

hüpozomata szorosra húzása a hajótest körül, az elmozdult palánkok helyreigazítása, az illesztések tömítése, a sérült kötélzet levágása és pótlása, a bűzlő hajófenék kitakarítása kemény, mocskos munkának bizonyult. Az utasok és a legénység hangulatát furcsa mód lelombozta a barbár rabszolgafiú halála, azt szinte pedig észre sem vették, hogy az egyik eszméletlen tengerész meghalt a parton.

Amiszoszt elhagyva két nap múlva kikötöttek a Trapezosz tornyai, illetve Hadrianus és Róma füsttől fekete temploma alatti rendezett, emberkéz alkotta kikötőjében, ahol a megistenült császár viharvert szobra emelte karját a tenger felé. Partra szálltak. Felix a tógáját a fejére terítve feláldozott egy ökröt, megvizsgálta a belső szerveit - semmi baljósat nem talált -, és italáldozatot mutatott be. Trapezosznál álló-másozott a fekete-tengeri flotta, és itt volt a hadsereg legfontosabb helyőrsége a tenger keleti végében. Másnap reggel az egykori consul, mintha csak Cappadocia helytartója lett volna, szemügyre vette a hajókat, a katonákat, a fegyvereiket, a falakat, a sáncárkot, a gyengélkedőt, a raktárakat és az élelmiszerkészletet. Mindent megfogyatkozva talált. Mindössze néhány évvel korábban a Classis Pontica nem kevesebb mint negyven hadihajóval büszkélkedhetett és körülbelül tízezer helybéli katonával az ugyanannyi sorállományú mellett. De aztán jöttek az északiak, a helyőrség megfutamodott, és a boranok kifosztották a várost. Most csak tíz liburna - négy a partra húzva -és háromszázadnyi katona állomásozott a városban. A kétszázadnyi helyi gyalogság, az I. és II. Trapezountioon mindössze kétszer százötven főt számlált, a sorállományú lovasság, a II. Gallorum ala pedig körülbelül kétszázat, beleszámítva az engedély nélkül távollévőket és a betegeket is.

A következő két napban hasonló történet játszódott le. A

Hyssou Limen-i erőd előtti parton a régi, büszke Apuleia Civium Romanorum Ysiporto cohors mindössze kétszázötven katonát tudott felsorakoztatni, mindenkit beleszámítva. Nyolcvan mérfölddel keletebbre, Aszparosz városánál még rosszabb volt a helyzet. Arrianus dicsőséges napjaiban Aszparoszban öt cohors állomásozott. Most a II. Claudiana és a III. Ulpia Patraeorum Milliaria Equitata Saggitariorum annak ellenére, hogy névleg ezerötszáz katonát számlált, csak háromszázat tudott felállítani a gyakorlótéren. És nem volt okuk azt feltételezni, hogy Phasisban jobban állnak majd a dolgok.

Lassan hajóztak be a torkolatba. A Phasis folyamatosan új, változó homokpadokat rakott le. Az orrban egy tengerész újra és újra leeresztette a merülőónt és hátrakiáltotta a mélységet. Amikor túljutottak a legnagyobb homokpadon, Felix tiszta bort öntött a folyóba italáldozatként a Földnek, Gallienus császár isten géniusznak, az ezen a földön élő isteneknek és a halott hősök szellemeinek.

A triremis odahátrált a haditengerészeti mólóhoz. A kikötőmunkások elkapták a köteleket és rögzítették a hajót. Kitolták a pallót. A kaukázusi küldöttség a nagytiszteletű Felix szenátor vezetésével levonult a partra. Bruteddius elbúcsúzott tőlük. Öt nappal jártak június kalendaeje előtt, huszonhat napja húzták fel a horgonyt Büzantionban, és a jelen kori argonauták útja a világ pereme felé véget ért.

A császári csapatoknak parancsoló praefectus üdvözölte őket. Az idős hispán aggodalmasan fogadta őket: sokkal korábbra várta a vir clarissimust és nagyra becsült comitusút - az üdvözlésükre felállított díszszázad katonáit vissza kellett rendelnie egyéb feladataikhoz, mivel súlyos emberhiánnyal küzdöttek -, és nagyon remélte, hogy a vir clarissimus megérti, és nem tekinti sértésnek.

Felix udvariasan, de határozottan beléfojtotta a szabadkozást: minden rendben lesz, tökéletesen rendben, amint elszállítják a csomagjaikat a szállásukra és megebédelhetnek; semmi sem csinál olyan jó étvágyat az embernek, mint amikor visszatér a terra firmára.

- Úgy lesz, domine, úgy lesz.

A praefectus átvezette őket a vicuson. Ballista elismerően nézte az erős téglafalat és a mély árkot, ami a veteránok és kereskedők által alapított települést védte a szárazföld felől. S ami még jobb, magának az erődnek a falai előtt kettős árok húzódott, a tornyaiban pedig hajítógépeket látott. A helyőrség állapotát még nem tudta felmérni, de érdemes volt felidéznie, hogy Phasis azon kevés város közé tartozott, amelyek vissza tudták verni a boranok összes nagy támadását.

A parancsnokság épülete szerény volt, akárcsak a felszolgált ebéd. Még a főtt tojással és a pácolt hallal foglalatoskodtak, amikor besietett Felix egyik testőre, és súgott valamit a szenátor fülébe. A consul elvörösödött és felháborodott arcot vágott.

- Praefectus! - csattant fel. - A te embereid talán elkövettek valamilyen szabálysértést, de a velem érkező katonák nem tettek semmit, amiért büntetést érdemelnének!

Ballista együtt érzőén nézett a praefectusra, aki egyszerre tűnt értetlennek és ijedtnek.

- Köles! - folytatta Felix. - Az embereim kölest kaptak ebédre!

A praefectus arcán felderengett a megértés, de nem a

megkönnyebbülés.

- Ó, nem, szó sincs róla, ez nem büntetés.

Felix továbbra is villámló szemmel meredt rá.

- Nem akartunk megbántani - hebegte a praefectus. - A kényszerűség miatt hoztam ezt az intézkedést, mivel nem érkezett gabona a helyőrségbe, amióta... amióta... - Küszködve kereste a megfelelő szavakat, amikkel leírhatná az elmúlt évek folyamatos nélkülözéseit, belviszályait és barbár támadásait. - Amióta gondok támadtak a birodalomban - fejezte be esetlenül.

Most az idős szenátoron volt az értetlenkedés sora.

- Miért nem veszel a helyiektől gabonát?

- Veszünk, veszünk, csakhogy Kolkhiszban kevés terem, és emiatt rendkívül drága. De a vir clarissimusnak és comitusainak természetesen soha nem szolgálnánk fel mást.

- Akkor foglald le, ami a katonáknak kell.

A praefectus olyan arcot vágott, mint aki ellenkezni akar, de aztán nem tette.

- Természetesen, domine.

Amikor az almához és dióhoz értek, Felix hangot adott azon kívánságának, hogy megtekintse a hősi korral kapcsolatos emlékműveket és helyeket - Jászon és az argonauták, Médeia hercegnő és vérgőzös agyú atyja, Aiétész tetteinek emlékeit. Oly erős volt a vágya erre, hogy ebéd után azonnal el is akart indulni.

- Természetesen, domine.

Utána pedig szemlét tart a helyőrség fölött, és lustrumot tart a küldöttség sikeréért.

A hispán praefectust szemmel láthatólag nem töltötték el felhőtlen örömmel a szenátor tervei.

- Ne félj, praefectus - mosolyodott el Felix. - Tudom, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük ezekben a vészterhes időkben a távoli erők parancsnokainak.

Úgy tűnt, ezzel sem sikerült megnyugtatnia a praefectust.

- A lustrum aggaszt, domine.

- Nem, nem - rázta a fejét Felix. - Természetesen megtérítem neked az áldozati állatok árát. csupán annyit kérek, amennyit a hagyományaink megkövetelnek: egy kant, egy kost és egy bikát. Neked semmibe sem fognak kerülni.

- Domine. - A praefectus láthatólag nem nyugodott meg. Ballistának fogalma sem volt, mi okozhatja a gondot, de gyanította, hogy nem pénzről van szó.

- Gondoskodj róla, hogy a szolgáknak, akik felvezetik őket, kedvező nevük legyen... és hogy sok zenész legyen jelen, az összes katona, vagy legalább az összes hangszer, amit a hadsereg használ.

Amint a vir clarissimus felhajtotta az utolsó korty conditumit, elindultak. A helyi vezető először a phasiai istennő templomához vezette őket a földnyelven. Itt két horgonyt mutatott nekik, egy vasból és egy kőből készültet, amelyek állítólag az Argóról származtak. Ezután átvezette őket a sűrű erdővel borított Kirké- síkságra. A szilfák és füzek árnyékában kanyargó, fényfoltos ösvényen mindannyiukra rátört a kellemes borzongás. Ahogyan arra előzőleg felhívták a figyelmüket, a legfelső ágakról cserzetlen ökörbőrök lógtak le, mindegyikben egy-egy holttesttel.

A vezetőjük felnevetett, mint egy szemfényvesztő, akinek sikerült a mutatványa.

- A mi szemünkben istenkáromlás elégetni vagy eltemetni a férfiakat. De azért ne tartsatok minket barbároknak, ne gondoljátok, hogy nem tiszteljük Földanyánkat. a nők holttestét neki adjuk.

- Mindenhol a szokások uralkodnak - idézte Felix ünnepélyesen Hérodotoszt. Pontosan ilyen egzotikus dolgokat vágyott látni a világ peremén.

Ballistának eszébe jutott, hogy a zoroasztriánus szasszanida perzsák is hasonlóan bántak a halottaikkal, férfiakkal és nőkkel egyaránt.

Szaporán lépkedtek a nedves ösvényen, míg oda nem értek Aiétész palotájához. Áthaladtak az oszlopokkal tagolt falban nyíló tágas kapun, és árnyas udvarra jutottak, ahol a vezetőjük megmutatta a Héphaisztosz isten által alkotott bronzbikákat és a négy csodálatos forrást. Az előbbiek már nem mozogtak - valóban csupa bronz voltak -, tűz sem csapott ki a szájukból, az utóbbiakból pedig nem fakadt tej, bor, balzsam és víz, de Felixet így is lenyűgözte a hely. A palota többi része, a Médeia hálószobája iránti buja kíváncsiságtól eltekintve - Ballista rajtakapta Maximust, amint az ágyneműt szagolgatta - kevésbé volt magával ragadó; a neapoliszi öbölben fényűzőbb szenátori villákat lehetett látni.

Deszkákból épített gyalogjáró vezetett le a folyóhoz, elmentek Hekaté temploma mellett.

- Gondoljatok bele - lelkendezett a vezetőjük -, azon a küszöbön lépett át Médeia is. - Felix bólintott, áhítatos pillantást vetve a kopott kőre. Ballista nem volt biztos benne, hogy a hősök korában, a trójai háború előtt korinthoszi oszlopfőkkel díszítették volna a templomokat és a palotákat.

Egy kellően styxinek tűnő ladikkal keltek át a folyón Arész síkjára. A talpuk alatt megint tocsogott a víz, míg csak oda nem értek a szent tölgyligethez és Phrixosz szőlőindákkal benőtt templomához.

- Most már nincs mitől félni, ha-ha! - fecsegett a vezetőjük.

- A szörnyű dracót és a kígyófogakból kinőtt harcosokat mind legyőzte nyugatról érkezett ősötök, Jászon. Persze az ő élete is itt ért volna véget, ha nem szeret belé Médeia hercegnő.

Egy ideig egy különösen öreg tölgyet tanulmányoztak, amin a vezetőjük állítása szerint egykor az Aranygyapjú lógott. Aztán Felix kijelentette, hogy ideje visszatérniük. Határozottan elutasította a vezető biztatását, hogy nézze meg a poliszt, az emporiont, vagy bármi modernet. A primitív komp visszavitte a vicushoz és az erődhöz.

Phasisban két egység állomásozott, a Vexillatio Fasiana és az Equites Singulares. Névleg mindkettőt a Cappadocia provinciában tartózkodó többi egység legjobb embereiből állították össze, ám a valóságban alig lehetett őket többnek nevezni helyi milíciánál. Még a tenyérnyi campus martiuson is jól látszott, milyen kevesen vannak: összesen talán háromszázan. A praefectus sietve közölte a vir clarissimusszal és comituszal, hogy még száz katona, ötvenötven a két századból Szarapanisz erődjében van, a folyó felső folyásánál.

Felix nagyon kegyes volt - biztosra vette, hogy a különítmény ugyanolyan jól felszerelt, mint az előtte álló katonák; ami szívet melengető látvány ebben a nehéz időszakban; feszes a mozgásuk, elszánt a viselkedésük, ami sokat elárul a tisztjeikről. Miközben a praefectus és az alárendeltjei megnyugodtak, Felix megemlítette a lustrumot.

- Minden készen áll, domine. - A praefectus úgy nézett ki, mint akit mindjárt bedobnak az arénába.

- Akkor mire várunk? Nincsenek előkészítve az állatok?

- Nem, domine, mind itt van.

- Akkor? Nem találtál zenészeket vagy megfelelő nevű embereket?

- A kos, domine.

- Mivel Mars kegyét a beleiből fogom megjósolni, nem baj, ha külsőre nem a legszebb példány.

A hispán hivatalnok vett egy nagy levegőt.

- Domine, nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy bármilyen szempontból elhagytuk Róma hagyományait vagy vallási rítusait, amiknek végtelen impériumát köszönheti. Noha ezen a távoli helyen állomásozunk, Róma katonái vagyunk. Minden évben megújítjuk a sacramentumunkat. Megtesszük, amire utasítanak bennünket, és minden parancsra készen állunk.

- Akkor mi a baj? - kérdezte Felix inkább meglepetten, mint dühösen.

- Az embereink többsége helybéli, mindig is az volt, amióta csak itt vagyunk. Kolkhiszban nem szokás kost áldozni. Ugyanez a helyzet Ibériában és Albániában, az egész Kaukázusban. Tacitus is írt róla.

Felix komolyan elgondolkodott.

- A küldetésünket eddig balszerencse kísérte... gót kalózok, viharok... sok időt és két embert veszítettünk. Nem voltak kegyesek hozzánk az istenek. Szükségünk van az új kezdetre. A lustrum Róma ősi, bevált hagyománya az istenek kiengesztelésére. Bár nem kívánom megsérteni alattvalóink érzéseit, megkaptuk a mandátumunkat... és Róma az első. Kezdjük el a lustrumot.

Előhozták a rézharsonákat, a bikát, a kant és a kost, és körbevezették őket a küldöttség tagjai körül. Három körre voltak véres haláluktól.

Ballista az idős szenátoron töprengett. Felix nem volt csökönyösebb, mint a rendjének a legtöbb tagja. Nehéz döntéssel szembesült, és döntött. Ballista másképp döntött volna, de ő, szemben Felixszel, nem volt meggyőződve róla, hogy Róma ősi istenei léteznek - vagy, hogy bármiféle istenek léteznek.

 

 

Az ötödik napon, június kalendaején a küldöttség szétvált. Felix tovább hajózott a Fekete-tenger északkeleti partvidékére, hogy Abasgia két királyával és azok klienseivel, a hosszúszakállúakkal és a tetűevőkkel tárgyaljon. Mivel az Armata már elindult vissza Büzantionba, a consul kénytelen volt egy kereskedőhajóra felszállni. Phasis praefectusz mindössze annyit tehetett érte, hogy mellé adott kíséretül egy kis lihurnát.

Hippothoosz észrevette, hogy amint a régi római értékek és erények önjelölt megtestesülése távozott, a többiek hangulata rögtön jobb lett. Hellénként meg tudta érteni őket. Egy kis hivalkodó nyugati mos maiorumot és virtust még el lehetett viselni, de fárasztó volt, amikor ha némán is, de állandóan arra emlékeztették az embert, hogy nem felel meg az eszményeknek.

A küldöttség többi tagja együtt utazott fel a Phasison Szarapanisz erődjéig, ami a hegyek között állt, Kolkhisz és Ibéria határán, az ismert világ legszélén. Ehhez több helyi csónakot kellett bérelniük maguk és a csomagjaik számára. Hippothoosznak egyáltalán nem tetszettek ezek az úgynevezett camarák. Hosszúak voltak, keskenyek, koszosak és kényelmetlenek. Nemhogy utasfülkéjük vagy bármiféle fedett részük nem volt, de még fedélzetük sem. A padjaikon harminc evezős fért el. Olyan kevés hely maradt rajtuk, hogy bár a küldöttség már csak tizennyolc főből állt, öt ilyen lélekvesztőn kellett elosztaniuk a társaságot és csomagjaikat. És volt még valami határozottan nyugtalanító ezekben a camarákban. Palánkos építésűek voltak, és mindkét végükben orrot és kormányhelyet alakítottak ki. Hippothoosz szemében egyértelműen a gótok és a boranok hosszúhajói kicsinyített másainak tűntek - s ez nem volt jó előjel.

A Phasis folyó a torkolata közelében nagyon széles és csodálatosan nyugodt volt - úgy csillogott, mint a füstüveg -, különösen a Vendégszerető-tenger után. A két partján, a sűrű nádason túl alacsony, mocsaras őserdő nőtt. Minden nagyon zöld és nagyon sík volt, a levegő pedig párás és ködös. A tiszta pillanatokban komoran tornyosult a Kaukázus vonulata a bal oldalon.

A folyó nagy kanyarokat leírva hömpölygőit, s a kanyarokban kicsi, ázott talajú, lakhatatlan szigetek álltak. Nem hallatszott más zaj, csak az evezők csobbanása, a csónakok oldala mellett elsikló víz hangja és a számtalan béka végtelen brekegése. Mégsem volt minden békés.

Ha közvetlen veszélyt nem is, de állandó fenyegetést jelentettek azok a nagy, összekötözött fatörzsek alkotta tutajok, amelyeket a helyiek úsztattak le a városba, ahol hajóépítőknek adták el őket. A camaraknak többször is kellett sietve valamelyik part mellé húzódniuk, hogy elkerüljék az összeütközést a hatalmas szálfatömegekkel. Az evezőseik csak ilyenkor tettek

tanúbizonyságot bármiféle erőről vagy fürgeségről, állapította meg keserűen Hippothoosz.

A második nap végén újabb gonddal szembesültek. A folyó hordaléka folyamatosan változó homokpadokat hozott létre. Az elöl haladó csónak orrában egy ember egy hosszú rúddal tapogatta ki maguk előtt a medret. A kormányosnak újra és újra választania kellett a sorra kettéágazó csatornák között, és nem mindig döntött jól. Noha a camarák nem merültek mélyre, egyre gyakrabban futottak rá egy-egy homok-padra. Ilyenkor derült ki, mi a kettős orrok haszna. Az evezősök sokszor egyszerűen csak megfordultak a padokon, a kormányos átsietett az addigi orrba, és már indultak is visszafelé. Ám ha ez nem sikerült, bonyolultabb lett a helyzet. Az embereknek ki kellett ugraniuk a csónakból, és derékig, vagy akár nyakig az örvénylő vízben állva lerángatniuk a homokpadról. Nem nagyon fűlött hozzá a foguk, ugyanis a legtöbb nagy folyamhoz hasonlóan a Phasisban is emberevő szörnyek éltek. Az utasaiknak azt mondták, úgy néznek ki, mint a harcsák, csak sokkal nagyobbak, feketébbek és erősebbek; az embert is elragadják, és halálosak, mint azok a borzalmak, amiket lovakkal vagy ökrökkel kellett kivonszolni a Danubiusból.

Akárhányszor sárosán, de sértetlenül visszaugrottak a csónakba, a kolkhisziak nevettek, tapsoltak és énekelni kezdtek. Az egyikük ünnepélyesen megnyugtatta Hippothooszt, hogy annak köszönhetik jó szerencséjüket, hogy a csónakban ülők mind követték a helyi bölcsességet. Indulás előtt Hippothooszt és a társait megkérték, hogy ürítsék ki az összes vizestömlőjüket, ugyanis súlyos balszerencsét jelentett idegen vizet szállítani a Phasison.

Akár az idegen víz hiányának, akár az istenek segítő kezének köszönhetően, de a sötét szörnyek nem bukkantak fel. Mindazonáltal nagyon lassan haladtak az állandó útkeresés, a megfeneklések, a farönkök és a helybéliek lustasága miatt.

A negyedik nap hajnalán a folyó szűkülni, az erdő pedig ritkulni kezdett. Egyre többször látták emberi élet nyomait: szántóföldeket, gyümölcsösöket, egy-egy magányos rönkkunyhót. Kicsi, szinte meztelen gyerekek terelgettek juhnyájakat, és integettek a csónakoknak, amikor levitték az állatokat itatni a folyópartra. Úgy tűnt, északon csak kicsit került közelebb a Kaukázus, délen azonban szinte közvetlenül a partról emelkedtek

a meredek, fával borított domboldalak.

Csak a nedvesség, a növényzet bujasága és a békák szüntelen brekegése nem változott: brekeke-ke, kvak, kvak. Már kezdtek az ember idegeire menni. Brekeke-ke. Maximust bosszantották a legjobban - bármit megadott volna egy kis csendért. Az egyik bűzlő camara végében ülve Hippothoosz elmesélte Maximusnak Aesopus összes meséjét, amiben békák szerepeltek. Olyan volt, mintha egy gyereket próbált volna megnyugtatni. A barbárnak különösen azok tetszettek, amikben a békák szenvedtek és fájdalmas halált haltak. A kedvence az volt, amikor a békák a demokratikus életre ráunva királyt kértek Zeusztól. Az isten küldött nekik egy farönköt. A békák hamar megelégelték a rönk tétlenségét, és kértek egy másik uralkodót. Zeusz ekkor egy vízisiklót küldött, amely felfalta őket.

- Mi a tanulság? - kérdezte Hippothoosz.

- Óvakodj a kígyóktól.

- Nem. - Hippothoosz néha nem tudta eldönteni, hogy a barbár gúnyolódik-e vele. - Jobb egy tétlen uralkodó, mint egy tevékeny, de gonosz.

- Vagy az a magától értetődő igazság - szólalt meg váratlanul Calgacus -, hogy minden változástól csak rohadtul szarabbak lesznek a dolgok. - Hippothoosz úgy vélte, nem ismer még egy ilyen komor fickót, mint Ballista öreg kaledóniai barátja.

Aznap éjjel a vidám nevű Rhodopoliszban aludtak, ahol tényleg voltak rózsák. A polisz egy termékeny síkságon állt. Régen, talán a hellén szabadság napjaiban, mielőtt Róma átkelt az Adrián és kapzsiságában a világ végéig terjeszkedett, Rhodopolisz szép hely lehetett: templomok, agóra, buléuterion; minden, aminek egy hellén poliszban lennie kell. Ám a régi dicsőség megfakult, és a városon rajta hagyta nyomát az erőszak és az elhanyagolás. Lehetséges, gondolta Hippothoosz, hogy ezért nem Rómát kell hibáztatni. Amikor Rhodopolisz helyét annak idején kiválasztották, csak a gazdagságra gondoltak, a védelemre nem.

Az ötödik napon a folyó mindkét partján összezárultak a hegyek. A meder keskenyebb lett, a folyás gyorsabb, s ennek megfelelően az előrehaladásuk lassabb. Aztán a nap kétharmadának eltelte után, amikor a fáradt munkások már a sötétség leszálltáért imádkoznak, a camarák átküzdötték magukat az utolsó kanyaron, és hálásan kikötöttek Szarapanisznál.

Szarapanisz rendezett, cseréptetős házakból álló, kicsit már kopottas kis falu volt egy meredek oldalú, kúp alakú domb lábánál. A domb tetején állt az erőd. Mint kiderült, a helyőrséget csak hatvan ember alkotta, de a falak erősek voltak, és két hajítógép is védte őket. Az egészet - az erődöt és a falut - majdnem teljesen körülölelte a Phasis és egy másik folyó összefolyása. Mivel az erődnek nem volt természetes forrása, föld alatti alagutat ástak az egyik folyóhoz. Kiválóan védhető helynek tűnt, és uralta a Kolkhiszból Ibériába vezető átkelőhelyet. Könnyen be lehetett látni, miért cserélték le a helybéli katonákat római sorállományúakra - bár több lett volna belőlük! Felix nemes árnyékából kiszabadulva Ballista könnyedén belehelyezkedett a magas rangú római katonatiszt szerepébe: körüljárta az erődöt, szemügyre vette a katonákat, kérdezősködött, biztató szavakat mondott. Az északit ilyenkor a szakértő hatalom légköre lengte körül, állapította meg magában Hippothoosz.

Szarapanisznál a küldöttségnek ismét ketté kellett válnia. Rutilus és Castricius együtt folytatta tovább az utat Harmozicáig, Ibéria fővárosáig, Hamazaszp király udvarába, akinek a fiát Ballista ölte meg. Hippothoosz észrevette, hogy akárhányszor elhangzik Hamazaszp neve, Ballista vonásai megkeményednek: valószínűleg a bűntudat és talán a félelem miatt is. Hamazaszp harmozicai palotájából Castricius tovább megy Albaniába, hogy Cosis királlyal tárgyaljon. A legutolsó jelentések szerint Cosis Tzourban tartózkodott, a Kaszpi-tenger partján. Az albaniai király kétségtelenül azért volt ott, hogy szemmel tartsa és megismerje Narszeh szasszanida herceget, aki a mardik és cadusok lázadását verte le délen.

Mivel a contuberniumuk a végéhez közeledett, Ballista - finoman, vagy teljesen öntudatlanul kifejezve elsőbbségét - úgy döntött, lakomát rendeznek. Megparancsolta Hippothoosznak, hogy vegyen ki rá pénzt az utazási keretükből, aztán katonákat küldtek a szükséges áruk beszerzésére. Ballista a lelkűkre kötötte, hogy mindenképpen hozzanak a kedvencéből, a szopós malacból és a véres hurkából, illetve sok-sok amphorányit a helyi borból.

Hippothoosz vonakodva tért vissza az életbe. Egyetlen szolgálója, Narcissus egyfolytában beszélt hozzá, de Hippothoosz jobban örült volna, ha hallgat. A rabszolga azonban tovább fecsegett. Hippothoosz kinyitotta a szemét. Fájt a feje. Narcissus odanyújtott egy pohár vizet. Hippothoosz felült és megitta, majd kinyújtotta, jelezve, hogy kér még.

A helyi bor nem amphorákban érkezett, hanem kecskebőr tömlőkben, és ennek megfelelően kecskebőríze volt. Hippothoosz szája még mindig kecskebőrtől bűzlött. Mindazonáltal nem érezte magát olyan rosszul, mint az első pillanatban hitte. Valószínűleg még mindig részeg volt, ami azt jelentette, hogy a másnaposság csak később fog lecsapni rá teljes erejével.

- Küriosz, Masztabatész eunuch egy óra múlva beszélni kíván veled.