HARRY SIDEBOTTOM

 

A KAUKÁZUS KAPUJA

 

RÓMA HARCOSA 4. KÖNYV

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Eredeti cím: Warrior of Rome - Part 4: The Caspian Gates

Copyright © Dr Harry Sidebottom, 2011

First published 2011 by Penguin Books

Published by thc Penguin Group

Penguin Books Ltd, 80 Strand, London WC2R ORL England

Fordította: Békési József

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Terry nagynénémnek és Tony nagybátyám emlékének

 

 

 

 

Lám, még kegy is, mi büntetés: a száműzés!

Seneca, Medea 492 (Kárpáthy Csilla fordítása)

 

 

 

ELŐHANG

 

A Kaukázus, i. sz. 259 ősze

 

A bűnnel elnyert házat bűnnel hagyd is el!

Seneca, Medea 55

 

Megsebesült és elvesztette a lovát, de élt. A lejtő tetején egy sor hegyi fenyő állt. A férfi a fedezékükben, hátát az egyik törzsnek vetve fülelt, hogy üldözik-e. Nem hallott semmit, csak saját elkínzott lihegését.

A nyílvessző szára letört, amikor lezuhant a lováról. A nyílhegy a bal karjába mélyedt. A vére még mindig forrón csörgött, le a csuklójáig. A fájdalom émelyítő hullámokban tört rá.

Bolond volt, amikor beleegyezett, hogy medvére vadásszanak. Erdős völgyek és sok fegyveres; túlságosan könnyen el lehetett szakadni a többiektől és aztán túl könnyen történhetett egy baleset. Bolond volt, amikor megbízott az öccsében. Legifjabb testvérét mindig is körüllengte valami furcsaság, ám a nővére és a kísérete jelenléte elaltatta a gyanakvását. Bárcsak a nővére mellett maradt volna! Akkor az öccse és az emberei nem próbálkoztak volna. A férfi tudta, hogy bolond volt, és meg fog halni. Kétségbeesett.

Ez nem volt rendjén való, különösen nem Prométheusz egyik leszármazottjának. Próbált úrrá lenni a zokogásán. Prométheusz a fölötte tornyosuló hegycsúcsokon szenvedett. Ide láncolta ki a haragos Zeusz. Minden reggel megjelent a sas, belemélyesztette kegyetlen, éles csőrét a puha húsba, és nagy darabokat tépett le Prométheusz sötét, ízletes májából. Este pedig elrepült. Aztán a hideg szélben és a kavargó hófúvásban a máj csodálatos módon meggyógyult. Ám hajnalban visszatért a sas. Prométheusz harminc évig szenvedett ott, mígnem jött Héraklész, lelőtte a sast és kiszabadította a férfi ősét.

Prométheusz példát mutatott a kitartásból, a nehézségek elviseléséből és a kedvező fordulat kivárásából. Kinek kellene ezt jobban tudnia, mint távoli leszármazottjának? A férfi lassan vett egy nagy levegőt; még mindig zihált, bár már kevésbé. Kizárta a tudatából a fájdalmat és mozdulatlanná dermedt. Hallgatózott. Minden csendes volt, olyan csendes, hogy még a légyzümmögést is hallani lehetett.

A vadászok hallótávolságon kívül jártak, elvesztették a nyomot, ha csak egy időre is. A támadás után vágtatott egy ideig, mielőtt a fájdalomtól félig ájultan neki nem ment annak az alacsony ágnak, amely lesodorta a lováról. A ló tovább ügetett. Egyedül maradt.

A férfi körülnézett. A levelek között sápadt fénypászmák törtek át. A facsoport elég nagy volt, és nem csak fenyőkből állt. Helyenként felragyogtak a bükk, a juhar és a nyír őszi vörös és arany levelei. Aljnövényzet nem volt, de a törzsek, az alacsonyan növő ágak és a kidőlt fák mind nyújtottak némi fedezéket.

A férfi megnézte a nyílvesszőt. Pusztán attól, hogy rá gondolt, visszatért a fájdalom, de ismét legyűrte. A bal karja szinte használhatatlanná vált. A fogát és a jobbjába fogott tőrt használva felvágta báránybőr zekéje és vászoninge ujját a sebről. Erősen be kellett harapnia a száját, amikor elhúzta a szövetet. A vér ismét folyni kezdett.

Kihúzta a borostömlője dugóját. Nem állt meg töprengeni, nem adott lehetőséget a gyávaságnak, hogy aláássa az elhatározását, ugyanazzal a mozdulattal ráöntötte az alkoholt a sebre. Izzó fájdalom öntötte el a karját. A sarkával a földet kapálta és a foga közé harapta a félrehajtott báránybőrt. Egyetlen hang nélkül kitisztította a sebet.

A fájdalom, a faggyas báránybőr bűze, gyomorkavaró, olajos íze - a férfi kiköpött, aztán elhányta magát. A görcsös vonaglástól erősebb lett a fájdalom. Kétségbeesetten küzdött ellene, felhasználva az összes eszközt, amit ismert. Elképzelte a fájdalmat izzó parázsként, a karját pedig köménygumóként. Bepréselte a parazsat a gumó közepébe, és hagyta, hogy ott sisteregjen tovább, a sötétben. A parazsat mérföldeken át lehetett így szállítani, és a gumó felszíne éppen csak langyos lett.

Miután valamelyest leküzdötte a fájdalmat, megszaglászta a sebet. Semmi, csak vér és bor; az áldozat otthonos illata. Megkönnyebbülés öntötte el. Nem használták a legerősebb helyi mérget, azt, amelyiknek már a szagától is meg lehetett vakulni. Ha valami mást alkalmaztak, akkor az valószínűleg nem sokat számított. Minden reggel a családja összes tagjával felmászott a létrán a torony legfelső szobájába. Ott az apja kinyitotta a nagy, vasalt ládát, és kimérte az elixírjüket. Minden reggel mind a heten - az apja, az anyja, a négy fiú és a nővérük - ittak egy keveset minden ismert méregből, kivéve abból a bizonyos helyiből. Eltartott egy darabig: sokféle mérget ismertek Szvanétiben. Az összes reggelét hányinger és fájdalom árnyékolta be, de ezen a borzalmas délutánon kiderült, hogy megérte.

A nyílvessző szárából úgy egyhüvelyknyi állt ki a sebből. Furcsa jelek voltak rávésve. A nyílhegy szakállas volt, nem lehetett kihúzni.

Kivághatta volna, de akkor biztosan felüvölt és magára hozza a vadászokat. Némán ült és gondolkodott.

Kicsatolta az íjtokját és a tegezét. Fél karral semmi hasznukat nem vehette. Levett róluk két szíjat, az egyiket szorosan a seb fölé kötözte. A vérzés azonnal lelassult. A másikkal felkötötte a bal karját. Egy ideig az íjtokot méregette. Sorra vette a fegyvereit. Az övén kard és tőr lógott; még egy tőr a csizmájában és még egy a zekéje bélésében. Kihúzott egy íjhúrt a tokból, egyik végét a foga közé harapva hurkot kötött a végére.

Valahol a távolban felugatott egy kutya, aztán kiáltás harsant. A vadászcsapat vagy a gyilkosok? Nem tudhatta. Ideje volt tovább indulni, eldönteni, hogy mit csináljon.

Maga mögött hagyva az íjtokot és a tegezt, a levágott ruhadarabokat és a véres talajt, a férfi elindult a fák között, ellentétes irányban azzal, amerről érkezett. Addig kaptatott felfelé a hegyoldalban, míg oda nem ért egy kis tisztáshoz. A lombok közötti résben látta az eget: kemény, távoli kék. Két órán belül leszáll a sötétség. Elnézett északra, a hegyek felé. A Kroukaszisz méltó volt szkíta nevéhez; a hideg napsütésben még most is „hótól fehéren csillogott". Ám a hegyek most füstöltek, páracsíkok tekeredtek a csúcsok fölé és álltak össze sötét felhővé a legmagasabb fölött. Egy óra vagy valamivel több, és a völgyekben leesik az első hó. Korán fog sötétedni. Nem sok ideje maradt, hogy mentse az életét.

A férfira ismét rátört a hányinger; a hányinger és a gyengeség. Elgondolkodott egy pillanatra, aztán kissé elfordulva visszalépett a fák közé. Körülnézett helyet keresve, ahol megpihenhet. Az egyik fenyő mellett nagy, kidőlt bükk ágai meredtek az ég felé. Befészkelődött a sűrű, sárguló levelekkel borított lombozat és a fenyő szürke, zuzmós törzse közé.

Enyhén remegett. Nem tudta, hogy a hideg, a félelem vagy az árulás okozta döbbenet miatt. Reszkető kézzel a szájába tömött egy kis hideg fácánhúst meg egy kis lapos kenyeret az övén lógó iszákból. Soha nem bízott az öccsében, már gyerekkorukban sem. Valahogy érezte, hogy nem szabad a hatalmába kerülnie. A borostömlőből italáldozatot loccsantott a földre Prométheusznak, Héraklésznek és Hekatének, és imádkozott - különösen a bosszú sötét istennőjéhez.

A fák között még mindig halotti csend honolt. A vihar nem fog túl hamar ideérni. El kellett döntenie, mit csinál. A rejtőzködés nem tűnt jó választásnak, egyre jobban fázni fog és egyre gyengébb lesz. A végén pedig megtalálják és végeznek vele. Mozgásban kell maradni. De merre menjen?

A fülét hegyezve lehunyta a szemét és ismét elgondolkodott. Megpróbálhat visszajutni a vadászcsapathoz, a saját és a nővére emberei között biztonságban lenne. Ehhez el kell kerülnie a gyilkosokat. Az öccse biztos szétküldte őket a keresésére - lehet, hogy már rá is találtak a nyomaira. Nem tudta, hányan lehetnek, eddig csak kettőt látott. Fogadni mert volna, ha nem sebesül meg, akkor is átjut közöttük, ha többen vannak. Mindig is otthonosan mozgott a hegyekben és az erdőben. De megsebesült, lelassult és fájdalmak gyötörték.

Bal kéz felé szántalpnyomokat látott a fűben. Az első hó szinte soha nem lepte be a legközelebbi hágót. Annak ellenére, hogy már a vége felé járt az ősz, biztosan lesznek még szkíta nomádok, alánok, vagy ami még valószínűbb, az apja uralma alatt álló törzsek, akik most terelik vissza a csordáikat északra, a Kroukaszisz másik oldalára.

Ha találna egy szkíta csapatot, biztonságban lenne. Nyilván ismerik az apját. Az előző tavasszal gyapjút, bőröket és rabszolgákat adtak az apja embereinek, hogy délen legeltethessenek. A szkíták talán még az ő nevét is ismerik. Meg fogják védeni. Persze át kell majd kelnie velük a hegyeken, és a síkságon töltenie a telet. De jövő tavasszal már nem kell gyapjúval vagy rabszolgákkal megvásárolniuk a legeltetést. Ha épségben visszatér, szabadon járhatnak-kelhetnek. Ez azonban a legkevésbé sem érdekelte a férfit. Ha életben marad, kiválthatják; és utána bosszút állhat az öccsén.

Furcsa tompaság lett úrrá rajta. A szkíták jó hangulatban lesznek, az állataik hasa tele Szvanéti legelőinek édes füvével, a nyeregtáskák almával és körtével. Hazafelé tartanak. Talán nem is lesz olyan rossz egy tél velük, a nyájakat terelgetve a nomádok végtelen fűtengerén. A sátraik otthonosak lesznek, a parázstartók fényében heverésznek, esznek-isznak és beszélgetnek majd. Az alánok asszonyairól azt beszélték, hogy magasak, szépek és buják, a férfiak pedig nagylelkűek. Az embernek csak meg kell állnia egy sátor előtt, és a férj előbb-utóbb elmegy, hogy a vendég nyugodtan örömét lelhesse az asszonyában.

A fémen csendülő fém éles hangjára felpattant a szeme. Lélegzetvisszafojtva hallgatózott. Semmi. Lassan, tágra nyílt szemmel jobbra-balra forgatta a fejét. Semmi. Tudta, hogy nem képzelődött. A fa tetején a legfelső ágak lusta fenyegetéssel megrezzentek. Hamarosan odaér a vihar.

A karja égett, mint egy máglyára vetett keresztény. Megpróbálta visszatuszkolni a vörösen izzó parazsat a köménygumó közepébe. Ügyelve rá, hogy ne csapjon zajt, megmozgatta a lábujjait és az ép kezével megnyomogatta a combjait, hogy életet leheljen a lábaiba.

Újabb hang. Jobbra, egy óvatlan lépés. A férfi elvigyorodott a félhomályban. Mindig is otthonosan mozgott a hegyekben. Még egy hang. Ott van a bátyja embere, alig húsz lépésre. A gyilkos hol lehajolva fürkészte a talajon a nyomait, hol felegyenesedve nézett előre. A kezében félig felajzott íjat tartott. Merev mozgása arról árulkodott, hogy ideges.

Minden okod meg is van rá, hogy ideges legyél, gondolta a férfi. Ha lenne két ép karom meg egy íjam, már halott lennél. Olyan könnyű lett volna leszedni, mint egy kuporgó fácánt. De még fél kézzel is Hekaté elé küldelek.

A vadász megállt a tisztás szélén, ahogyan a férfi remélte. A nyílt térség kínálta magát a rajtaütésre. Mindenki attól félt volna, hogy amint kilép a fák takarásából, egy nyílvessző fog felé süvíteni szemből. Csak a legalaposabb tervezők gyanakodtak volna arra, hogy a hátuk mögé kellene figyelniük.

A férfi óvatosan felállt. Furcsa mód elmúlt a fájdalom a bal karjából, bár használni így sem tudta. Szemügyre vette az utat, amelyen előbb ő, aztán a vadász érkezett. A szél süvöltött az ágak között. Más semmi: sem emberi mozgás, sem hang.

A férfi lopakodni kezdett, óvatosan téve egyik lábát a másik elé, jobb kezében a hurokkal. A közeledő vihar elfedte a neszeit.

A vadász még mindig tétovázott. A férfi mögéje lopakodott. A vadász megérezhette a veszélyt, fordulni kezdett, de elkésett. A férfi egyetlen olajozott mozdulattal átvetette a fején az íjhúr hurkát, szorosra rántotta a csúszóhurkot és teljes erőből húzni kezdte.

A vadász ösztönösen a nyakát szorító húrhoz kapott, de nem talált fogást rajta. Vér csörgött le a nyakán.

A férfi a vadász hátának vetette a bal vállát és minden erejét a húzásba adta. Csizmák csúszkáltak és dobogtak az erdő talaján. A férfi zihálva, állatiasan kapkodta a levegőt. A vadász a haláltusáját vívta, rángott még néhányat, aztán elernyedt és hirtelen a férfire nehezedett a súlya. Ő azonban nem lazított a szorításán.

- Lenyűgöző, bátyám! Már ötször is megölted.

A fák árnyai közül előlépett a férfi legfiatalabb öccse. A feje fölött ágak csapkodtak. Hosszú, helyi szabású köpenye szárnyait hátravetette, az ujjai üresen lógtak. Felajzott íjat fogott a kezében.

A férfi felé fordult, pajzsként maga elé tartva a holttestet.

- Ez nem fog balesetnek tűnni - mondta, hogy időt nyerjen és elterelje az öccse figyelmét. Sebesült karját kicsúsztatta a szíjból, ami tartotta, és a rátörő fájdalom ellenére azzal tartotta meg a halott súlyát. A jobbjával észrevétlenül kihúzta a tőrét az övén lógó hüvelyből.

- Valóban nem, bátyám. Nem baleset volt. Egy csapat alán fosztott ki és ölt meg. Micsoda tragédia!

A beszélő két oldalán, úgy tizenöt-tizenöt lépés távolságra újabb két vadász bukkant elő a sötét erdőből felhajtott csuklyával, fenyegetően, mint a Hádész teremtményei. Jókora távolság választotta el egymástól a három íjászt. A férfi, ha fogcsikorgatva is, elismerte a jó taktikát.

- Ki tudná megmondani, mi történt? - folytatta az öccse. - Mindenki tudja, milyen őrültek és vérszomjasok azok a nomád barbárok... még embert is esznek. Rablás, váltságdíj... ki tudja, mit akartak? Talán ellenálltál: mindig is te voltál a bátor harcos, apánk kedvence. Akármi is történt, végeztek veled. Lelőttek, mint egy szarvast. - Önelégülten elmosolyodott. - Észrevetted, hogy a karodban lévő nyílvesszőt az alánok készítették?

A férfi nem válaszolt a költői kérdésre. A teste tökéletesen mozdulatlan maradt, de a tekintete ide-oda cikázott, méregetve, becsülgetve. Nem állt szándékában ott, az öccse kezétől meghalni.

- Épp elég alán vesszőnk van, még sok is. Nem csodálod az előrelátásomat? Mindig te voltál a bátor. Én meg az előrelátó. Emlékszel, mennyire csodálta a tanítónk a pronoiáról szóló értekezéseimet? Milyen különös, hogy ez a régi görög filozófiai

fogalom sokkal valóságosabbnak tűnik itt, mint az órákon valaha?

Szállingózni kezdtek az első hópelyhek, lassan kavarogva az erősödő szélben.

A férfi elfintorodott a karjába hasító fájdalomtól.

- És az etikáról szóló filozófialeckék kárba vesztek? Kit kellene szeretned, ha nem a fivéredet?

- Ó, de hát én szeretlek, bátyám, én szeretlek. Szeretlek és csodállak - felelte az öccse kenetteljesen. - És mivel csodállak, biztosra veszem, hogy követed a hősöket az Áldottak szigetére. És mivel szeretlek, azonnal oda is küldelek.

- Semmi hasznod nem lesz a halálomból. - A férfi gondolatai vadul kergették egymást. Folytatnia kell a beszélgetést, hogy időt nyerjen.

- Apánk nem fog kinevezni az örökösének. Ha meghalok, valamelyik bátyád lép a helyembe. Ha ők sem, a vén Hamazaszp Ibériából, vagy bárki, akihez a nővérünk hozzámegy. A háromszázak tanácsa bármelyiküknek jobban örülne, mint neked. A szünedrion tagjai soha nem fognak önként elfogadni.

Egyre sűrűbb lett a sötétség. Egyenesen előre, gondolta a férfi. Dobd el a tőrt, öld meg vagy sebezd meg az öcséd. Aztán egyenesen előre. A két íjász nem mer majd lőni, nehogy egymást vagy az öcsémet találják el. Prométheusz, Hekaté, a ti kezetek oltalmazzon!

- Elég a beszédből! - Új hang, női. A feltámadó viharból előlépett a nővérük. Az arca nagyon sápadt volt, az ajkai mélyvörösek a félhomályban. Ő is felajzott íjat fogott a kezében.

A férfi ekkor rádöbbent, hogy mindennek vége.

- Elég a filozofálásból - mondta a lány az öccsének. - Már nem a legkisebb fiú vagy a négy közül, aki a tanító lábainál ül. Zárd be a füled az okos szavak és a bűntudat előtt. Viselkedj férfi módra!

Neki vége, de nem fog csendesen meghalni, mint egy áldozati állat. Egyetlen mozdulattal elengedte a holttestet, eldobta a tőrt és előreszökkent. A tőr pörögve szállt a hópelyhek között, az öccse elfordította a fejét, a penge felhasította az arcát. Eldobta az íját és üvöltve hátratántorodott.

A férfi három lépést tett meg, amikor az első nyílvessző eltalálta a combját. Megtett még kettőt, mielőtt összecsuklott. A késő őszi fű sebesen közeledett felé, aztán felhorzsolta az arcát. Egy puffanás, majd az égető fájdalom, ahogy a következő nyílvessző a hátába fúródott. Ujjait a talajba mélyesztve próbálta előrehúzni magát. Prométheusz, Hekaté... Újabb nyílvessző találta el, aztán még egy és még egy. Az ujjai elernyedtek. Elborította a sötétség.

A hópelyhek sűrűn hullottak a tisztásra, egyenesen a halott férfi nyitott szemébe. Testvérei szemben álltak, egymás jobbját fogva. Az egyik vadász összekötötte a hüvelykujjaikat. Az öcs kést tartott a baljában, és egy gyors mozdulattal belevágott az ujjaikba.

- Sem acéllal, sem méreggel - mondta. - Előhajolt és lenyalta a vért előbb a saját, majd a nővére hüvelykjéről. - Kettőnk vérével megpecsételve.

A lány elismételte a szavakat, aztán lehajtotta a fejét, vörös ajkai szétnyíltak, és a nyelve az öccse hüvelykjére simult.

 

 

 

ELSŐ RÉSZ

 

AZ EMBEREK VILÁGA

(Iónia és a nyugat, i. sz. 262 tavasza)

 

Ióniának mérsékelt éghajlata és szentélyei mellett egyéb megörökítendő jellegzetességei is vannak.

Pauszaniasz 7.5.4.

 

- Egy kígyó - mondta Maximus. - Egy rohadt nagy kígyó. Mindenki odanézett, ahova a rémült hiberniai mutatott, ki az átriumból.

Tényleg egy rohadt nagy kígyó volt: hosszú, pikkelyes és barna. És - amennyire a kígyóknál ezt tudni lehetett - teljesen ártalmatlan. Azonban izgatott és szemmel láthatólag dühös volt, ahogy ide-oda tekergett a lámpafényben, ami bevilágította a nagy ephesusi ház közepén lévő tágas, nyílt térséget.

Ballista megkérte Hippothooszt, hogy tüntesse el, aztán látva a vonakodást titkára arcán eszébe jutott, hogy sok görög és római háziállatként tartott kígyót. Elég lesz, tanácsolta az accensusnak, ha kiteszi a házból. De Maximus közeléből mindenképpen vigye el. Hippothoosz elment, hogy keressen egy-két rabszolgát, akik elvégzik a feladatot.

Ballista leült, és új személyi szolgájáért, Constansért kiáltott, hogy borotválja meg.

Furcsa volt ezeknek a délieknek a viszonyulása a kígyókhoz. Az ő felfogásukban a kígyók rossz ősöktől származtak: a titánok, az istenek ellenségeinek a véréből lettek. És rossz társaságba is keveredtek: a tekintetükkel kővé változtató Gorgók fején

tekeregtek. Aztán ott volt a szerencsétlen Philoktétész, akit egy kígyó megmart Lemnosz szigetén, és a sebe olyan bűzt árasztott, hogy a többi hős ott hagyta és nélküle hajózott tovább Trója felé. Mégis, mindezek ellenére a görögök és a rómaiak gyakran a tenyerükből etették a pikkelyes teremtményeket, süteményt adtak nekik, a nyakukba tették őket, és a házaikat, a sírboltjaikat, a forrásaikat és az oltáraikat őriztették velük. A bolondok.

Ballista, aki az imperium északi határán túl, Germania ködös erdőiben és mocsaraiban született, sokkal egyszerűbben szemlélte a dolgokat. Nem volt egyetlen kígyó sem a földön, amelyik ne lett volna ugyanolyan rosszindulatú, mint Jormugand, a világkígyó, aki az óceán jeges sötétségében összetekeredve várta a Ragnarököt, amikor visszatérhet a szárazföldre és amikor meghalnak az istenek.

Most egy nem mérges kígyó itta meg ennek a levét. Maximus persze hajlamos túlzásokba esni, de azért nem teljesen bolond. A kígyók tekintetében pedig egyáltalán nem az.

Megérkezett Constans a borotválkozó készlettel. Letett egy súlyos ezüsttálat tele meleg vízzel az asztalra. A tál oldalán lecsorgott a kicsapódott pára. Ballista belemártotta a két kezét, és vizet fröcskölt az arcára. Nem kapkodott, alaposan megmosta az arcát, és közben a tál díszítését csodálta: egy oroszlánra vadászó perzsa király alakját.

Constans elkezdte élezni a borotvát a fenőkővel.

Ballista végül hátradőlt, Constans kendőt kötött ura nyakába. Ballista kicsit vonakodva felemelte az állát, és felkínálta a torkát a pengének. A gőzpárán keresztül látta két felszabadított rabszolgáját, a rövid szakállú Maximust és az öreg, borostás Calgacust. Mind a ketten őt nézték és mosolyogtak. A szemetek!

Constans előrehajolt és munkához látott ügyes, lassú, hozzáértő mozdulatokkal. A borotva sercegve siklott végig a feszesre húzott bőrön. Constanst az istenek küldték, ügyességének köszönhetően Ballistának nem kellett borbélyhoz járnia. Nem a költségek miatt örült ennek, bár azok is könnyen az egekbe szaladhattak, nem is a padokon üldögélő léhűtők és nem is a szűk térbe zsúfolódó társaság miatt, bár azt sem szerette. Zsigeri ellenszenvet érzett az intézmény iránt. Egy kiáltás, egy baleset az utcán, egy pillanatnyi figyelemkihagyás, vagy akár egy csintalan gyerek által elhajított kő - megtörtént -, és az ember egy füllel szegényebben vagy jobb esetben olyan arccal állt fel a székről, mintha házsártos, hegyes körmű felesége lett volna.

Constans más szempontból is visszahozta már az árát. Két évvel azelőtt Ballista felszabadította Calgacust és Maximust, majd görög titkárát, Demetrioszt. Ezután viszont nem tűnt

helyénvalónak, hogy az öreg Calgacus borotválja. És az igazat megvallva az öreg kaledóniai soha nem bánt túl jól a borotvával. Elég gyakran kellett olajba és ecetbe áztatott pókhálót tenni a sebekre vagy elállítani a vérzést.

Ballista épp egy ketrecbe zárt, dühösen csiripelő madárra látott rá ültéből. Idegesítő volt. Csak remélni tudta, hogy Constanst nem zavarja.

Tudta, hogy olyan embertől, mint ő, nevetséges ez az aggodalom. Tizenhat éves koráig harcosnak nevelkedett az angelek között, abban a törzsben, amelynek az apja volt a harci vezére. Tizenöt évesen már ott állt a pajzsfalban. Ugyanabban az évben megölte az első ellenségét. Az ezt következő huszonnégy év során, noha elméletileg túsz volt, a római hadseregben szolgált. Egyszer eltört a bokája és az állkapcsa, kétszer a bordái, az orra meg a jobb keze ujjai pedig olyan sokszor, hogy már nem is emlékezett mindegyikre. A testét forradások borították, a jobb kézfejéről nem is beszélve, ahogyan az egy kardforgatótól elvárható. Afrikában elnyerte a falkoszorút, mert elsőként lépett fel az ellenség falára. Újra és újra az első sorokban harcolt a legnagyobb csatákban. Most mégis ideges volt - nem, legyünk őszinték: félt - a borotválkozástól.

Odakint megjelent Hippothoosz két rabszolgával. A lámpák fénye kezdett elhalványodni. Hamarosan itt a hajnal. A három férfi megállt, és a kígyót nézve tanakodni kezdtek, hogyan szorítsák sarokba. Az állatnak rengeteg helye volt a tágas atriumban. A bérelt ház hatalmas volt, ahogy az a lovagi rend tagjának dignitasához illett. Ilyen házat kellett bérelnie az egykori praetorianus praefectusa famíliájának, míg a március idusa előtti hatodik napot várják, hogy a leszerelését követően hazainduljanak kényelmes szicíliai villájukba. A Vir Ementissimus természetesen igen magas bérleti díjat fizetett, de ez nem sok gondot jelentett annak, aki két évvel korábban legyőzte a perzsa nagykirályt a szolói csatában, zsákmányul ejtve kincstárát és háremét. A zsákmány persze törvény szerint egyenesen a császárhoz került, de gyakran döbbenetesen nagy része tűnt el útközben.

Kint, az atriumban a két rabszolga elindult, hogy megfogja a kígyót.

- Nem segítesz nekik? - kérdezte Calgacus Maximust. - Egy ilyen nagy és erős testőr, mint te, egy hajdani gyors lábú gladiátor, meg minden... igen, igen, nagyon sokat segíthetnél.

- Rohadtul nem félek a rohadt kígyóktól! Csak ez éppen rohadtul nagy.

- Igen, tudom, és ahol felnőttél, ott nem voltak kígyók. - Calgacus láthatólag jól szórakozott. - Te hazug hiberniai kutya - tette hozzá barátságosan.

A rabszolgáknak nem volt könnyű dolga. A kígyó nem akarta, hogy elkapják. Valószínűleg öreg, ravasz példány lehetett, de az biztos, hogy gyors volt, és könnyűszerrel elinalt az utána kapó kezek elől. A rabszolgák egymással kiáltoztak, Hippothoosz pedig a két rabszolgával.

Ballista ismét csak remélni tudta, hogy nem zavarják meg Constanst.

A rabszolgák úgy szaladgáltak, mint egy rossz pantomim színészei. Káromkodásaikkal bárkit felébresztettek volna - ha nem lett volna már ébren a ház egész népe: Ballista és a férfiak az andronban; a felesége, Julia és a szolgálói a női szárnyban; a házirabszolgák a ház minden részében rongyokkal, szivacsokkal, tollseprűkkel, seprűkkel, vödrökkel, rudakkal és létrákkal a kezükben. Lesöpörtek egy adag fűrészport innen, felsöpörték onnan, finom por szállt fel, amerre mentek: a nagytakarítás szokásos őrülete.

Ballista korai ébresztőt parancsolt, jó két órával napkelte előtt. Aznap nem késhettek, hiszen most volt a százegyedik évfordulója az isteni császárok, Marcus Aurelius és Lucius Verus trónra lépésének. Nagy napnak ígérkezett: áldozatok, felvonulás, ének és tánc, mindenféle szórakozás, újabb áldozatok, beszédek és lakoma. Ezen a napon ünnepelték a császárkultuszt, ezen a napon olvadt eggyé a lojalitás és a vallásos érzület.

Ballista tehát nem késhetett el. Mindenki tudta, mit tett nem is olyan rég: kezet emelt valakire, aki ha még oly rövid ideig és mégoly helytelenül is, de a császári bíbort viselte. Ledobta Quietust - átkozott legyen a neve! - egy toronyból, egy szirtfokról, egy templom timpanonjáról; leszúrta, megfojtotta, agyonverte egy széklábbal. Az egyik különösen színes változatban egy oltárra fektette és kitépte a szívét. A kivégzés részletei változtak, de abban mindenki egyetértett, hogy mit tett ezután. A katonák császárnak kiáltották ki Ballistát. A barbár természetesen néhány nap múlva letette a diadémot. És Odenathus, Palmyra királya, aki most az igazi császár, Gallienus nevében uralkodott a Római Birodalom keleti provinciái fölött, természetesen megkegyelmezett neki. De azt az embert, aki megölt egy császárt, vagy akár egy kérészéletű bitorlót, mindig is kíváncsiság és némi gyanakvás fogja övezni. És egy ilyen ember nem engedhette meg magának, hogy késsen a császárkultusz ünnepéről.

Az egész sokkal rosszabb volt, mint ahogy a kocsmákban és a fürdőkben csámcsogó léhűtők hitték. Ballista még az eset után írt Gallienus császárnak: elmagyarázta a történteket, és clementiát kért, engedélyt arra, hogy visszavonuljon a hadseregből és csendesen élhessen Szicíliában. A cursus publicus körülbelül naponta ötven mérföldet haladt nyugatra a levéllel. Hónapokkal ezelőtt indult útnak, válasz mégsem érkezett még.

Fiatal korában Gallienus és Ballista egyaránt azért került a császári udvarba, hogy biztosítsák apjuk törzsének jó viselkedését. A két ifjú jól kijött egymással, talán még barátoknak is lehetett nevezni őket. Ballista remélte, hogy ez segíteni fog az ügyében. Remélte, a császár megengedi, hogy csendesen éljen, közönséges polgárként, és nem vádolják felségárulással. Ha mégis bűnösnek találják maiestasban, azt remélte, nem kobozzák el a vagyonát, és lesz mit örökölnie a fiainak. És ha a legrosszabbra kerülne sor, remélte, hogy száműzetésbe küldik, nem a hóhér kardja alá. Hónapokon át reménykedett mindebben, és még mindig nem kapott választ.

És ez még nem minden. Sok-sok évvel azelőtt Ballista megölt egy másik császárt is. Nem sokan tudták, milyen szerepet játszott a rettenetes Maximinus Thrax halálában. A tizenkét többi összeesküvő közül szinte már mindenki meghalt, és Ballista csak öt embernek beszélt a tettéről, akikből az egyik már szintén nem élt. A többiek közül három még mindig vele volt: Julia, a felesége, és szabadosai, Maximus és Calgacus. Ám aggasztó módon egykori titkára, Demetriosz jelenleg nyugaton volt; konkrétan Gallienus udvarában. Nagyon nem lett volna jó, ha az a hír érkezik oda, hogy Ballista nem pontosan jelent meg a császárkultusz ünnepén.

Constans egy utolsó, kissé ijesztő mozdulattal befejezte a borotválást. Ballista megköszönte, kerülve Maximus és Calgacus tekintetét. Mintegy végszóra megérkezett a reggelijük. Rebeka, a zsidó rabszolga kenyeret, sajtot, lágy tojást, mézet, joghurtot és gyümölcsöt tett az asztalra. Egy rómainak vagy görögnek bőséges ientaculum, a három északinak nem nagy kihívás.

- Mondd csak, drágaságom - szólalt meg Maximus -, te félsz a nagy kígyóktól? - Rebekához beszélt, de Calgacusra nézett. A lány elvörösödött és megrázta a fejét. Calgacus nem vett tudomást a társáról. - Hát persze, biztos megszoktad már őket - folytatta a hiberniai ártatlan tekintettel. - Hiszen itt születtél. Azt hallottam, az egyik helybelinek volt egy akkora, hogy megtapsolták, amikor elvitte a fürdőbe. Pedig elég ronda látvány lehetett. - Rebeka kisietett a helyiségből.

- Szemét - jegyezte meg Calgacus.

- Szegény lány - felelte Maximus. - A végén még te fogsz rámászni.

Bejött Hippothoosz. A kígyó eltűnt. Enni kezdtek, közben a szarka tovább ugrált a kalitkájában és idegesítően rikácsolt.

- Utálom a ketrecbe zárt madarakat - morogta Ballista.

- Mindig is érzékeny lélek voltál - bólintott Maximus. - Van valami szörnyű szomorúság az énekükben.

- Nem, a szag... madárszar, penészes tollak... elmegy tőle az étvágyam. Kitekerném a nyakát, ha nem a feleségemé lenne.

A reggeli után Constans és három másik rabszolga felsegítette a férfiakra a tógájukat. Eltartott egy ideig, amíg elrendezték a redőket és hajtásokat. A római tógát nem lehetett segítség nélkül felvenni, és miután a helyére került, a súlyos lepel megakadályozott minden hirtelen, meggondolatlan mozdulatot.

Egyetlen más nép sem viselt ilyen öltözéket, és Ballista tudta, hogy a rómaiak részben épp ezért olyan büszkék rá.

A négy polgár végül illően felöltözködött: ragyogó fehér gyapjú, sötétzöld babérkoszorú, Ballista falkoszorújának arany csillogása. A nőket és a gyerekeket nem lehetett látni. A szarka nem hallgatott el.

- Mondd meg a dominanak, hogy odakint várjuk a Szent úton.

Kint hideg, de szélmentes hajnal fogadta őket. A csillagok már

kezdtek halványodni, bár a Vincellér még fényesen csillogott. Mindent dér fedett, ahogy lementek a meredek lépcsőn. A távolban kutyák ugattak.

Az Elefánt sem volt drágább, mint a többi kocsma az Emboloszon. A Szent út mellett semmi sem volt olcsó. A súlyos fa ablaktáblák nyitva álltak. Hippothoosz és Calgacus bement.

A tiszta, halványkék ég keleten ezüstszínben csillogott, és egy hosszú felhősáv húzódott rajta keresztül, mintha gondosan megrajzolt egyenes volna. A magasban fecskék röpködtek, bonyolult táncot lejtve.

- Szerinted tényleg ránk fog szakadni egyszer az ég? - kérdezte Maximus.

- Nem tudom. Lehet. - Ballista tovább figyelte a fecskéket. - De nem úgy, ahogy ti, kelták hiszitek. Talán a Ragnarök idején, amikor minden összeomlik. De magától nem.

- A rokonaid, a boránok meg a többi gót úgy hiszi, hogy le fog szakadni.

- Nem a rokonaim. Csak tudatlan menekültek.

- És még ők vannak jó véleménnyel rólad-mosolyodott el Maximus.

Kijöttek a többiek az italokkal: négy pohár conditummal. A cseréppoharak forrók voltak, a felszálló pára bortól, méztől és

fűszerektől illatozott.

- Calgacus, szerinted le fog szakadni az ég? - kérdezte Maximus.

- Hát persze! Bármelyik nap leszakadhat.

Hippothoosz hellén lévén nem meglepő módon csak fensőbbségesen nézett.

Ballista szemügyre vette a barátait. Calgacus a nagy, domború koponyájával és vékony, duzzogó ajkával. Maximus az orra hegye helyén fehérlő forradással és barnára sült arcával. És Hippothoosz. Nem olyan volt, mint Demetriosz. Persze Hippothoosz idősebb volt, valószínűleg Ballistával egyidős. Mégis, a különbségekről inkább a származása tehetett. Míg Demetriosz rabszolgaként került Ballistához, Hippothoosz szabadnak született - a saját bevallása szerint gazdagságban élt, míg a balszerencse miatt rabló nem lett, vagy legalábbis majdnem az. Lehet, hogy nem volt még elég régen a família tagja ahhoz, hogy barát is legyen. Ugyanakkor volt valami Hippothooszban, a szemében. Ballista úgy érezte, a legkevésbé sem lehet biztos új titkárában.

A napszekér felhágott a hegység vállára. Fent a fecskék aranyban és feketében csillogtak. Az Embolosz mentén a korán kelők közül sokan kelet felé fordultak és csókot hintettek a napkorong irányába. Néhányan még ennél is továbbmentek, és teljes proszkünésziszt bemutatva leborultak az utcán. Ballista társaságában senki sem mozdult. Mindenkinek megvoltak a maga istenei, némelyeknek pedig egyáltalán nem voltak.

- Dominus.

Ballista megfordult és meglátta a feleségét. Julia remekül nézett ki. Magas volt, délceg, és ahogy a görögök mondták, telt keblű. A haja és a szeme hollófeketén csillogott fehér stold ja keretében.

- Domina - üdvözölte szertartásosan Ballista. Julia fekete

szeméből semmit sem lehetett kiolvasni. Úgy egy éve nem voltak teljesen rendben közöttük a dolgok. Ballista eddig nem kérdezte, miért, és nem is akarta a jövőben sem. Talán ahhoz a Roxanne nevű ciliciai lányhoz lehetett valami köze. Akkor bukkant fel ez a feszültség kettejük között, amikor hazatért Galileából, ahová zsidókat ölni küldték, és Julia is visszatért az antiochiai császári palotából. Ott mondhatott neki valaki valamit Ballista ciliciai dolgairól és Roxannéról. A feszültség azóta sem tűnt el, de a szenátor lánya soha nem rendezett jelenetet mások előtt, és tényleg jól nézett ki. Meg hát ott voltak a fiaik is.

- Dominus - lépett előre tiszteletteljesen Isangrim. Tízéves létére elég magas volt, és gyors. Tudta, hogy az anyja elvár bizonyos távolság-tartást apa és fia között, elvárja, hogy az ősrégi szenátorcsalád sarjához illő dignitasszal viselkedjen. Ám azt is tudta, hogy ez a viselkedés bosszantja az apját. Isangrim egy pillanatig méltóságteljesen állt, majd elvigyorodott. Apa és fia megszorították egymás alkarját, ahogy Isangrim Ballistától látta Maximusszal, Calgacusszal és a többi bajtársával. Aztán megölelték egymást.

Ez már túl sok volt Dernhelmnek. A hároméves kisfiú kitépte a kezét Anthia, a Juliát elkísérő két szolgáló egyikének a kezéből, és odaszaladt az apjához meg a bátyjához. Ballista felkapta a két fiút, és közben hallotta a felesége helytelenítő cöcögését. Elengedte a füle mellett, felemelte a fiúkat, előbb az egyik, majd a másik nyakába temette az arcát. Mind a hárman nevettek, a hajuk összeborzolódott; szándékosan dacolt Juliával.

Miközben Ballista letette a fiait, még egy kisgyerek rohant oda hozzájuk. Akárhol volt Dernhelm, valószínűleg ott lehetett találni Simont, a zsidó fiút, akit Ballista Galileából hozott magával. Körülbelül egyidősek lehettek és egyformán életrevalóak. Rebeka előrelépett, hogy visszafogja a gondjaira bízott gyermeket, de Ballista csak mosolygott, és intett, hogy hagyja. Épp elég sokszor korholta már a felesége azzal, hogy nem jó egy rabszolgagyerekkel úgy bánni, mintha szabad lenne, nem jó túl kedvesnek lennie vele. Ballista tudta is, hogy igaza van, és hamarosan tennie kell valamit az ügyben, vagy a viselkedésén kell változtatni, vagy a gyereket kell felszabadítani. Aztán ott volt maga Rebeka. Azért vette Galileában, hogy gondozza Simont. Az ő esetében minden attól függött, hogy mit akar Calgacus, tehát hamarosan az ő véleményét is ki kell kérnie.

Előrelépett a kaledóniai is.

- Hát persze, miért is ne gyűrnéd össze a tógádat! - Gyakran úgy tűnt, hogy Calgacus tévesen azt hiszi, ha motyogva beszél, akkor nem hallani egyéb teljesen hétköznapi hangerővel kiejtett szavait. - Hiszen nem neked kell majd elrendezned. - Azzal jóindulatúan elhessegette a gyerekeket.

- De nem is neked - intett Ballista Constans felé. Constans megigazította a barbár tógájának redőit, majd Rebekát és Simont maga mellé véve visszament a lépcsőn a teraszos domboldalba épített házak között, Ballista, a felesége, az asszony két szolgálója, a fiaik, a két szabadosa és az accensusa pedig elindult a Szent úton.

Az Embolosz hegynek felfelé futott előttük, kétoldalt az épületek szédítő szorosának sima, fehér alapzatával. Az út teljes hosszában lázas tevékenység folyt. A férfiak ingatag létrákon állva virágfüzéreket feszítettek ki az oszlopok között és koszorúkkal ékesítették fel a sok-sok szobrot. Mások kicsi, hordozható oltárokat hoztak elő, előkészítették a tömjént és a bort, felszították a tüzeket. Némelyik fölött már most remegett a levegő a felszálló hőtől.

Az összes ephesusi lázasan készülődött az ünnepre, de leginkább a bulé tagjai. A városi tanácsban ülő mintegy négyszázötven gazdag férfi fizette az utcákat és az oszlopsorokat díszítő virágokat. Ők fizették a tömjént és a bort, amelyet a közrendűek fognak felajánlani a felvonulás során, és azt a sokkal több bort is, amelyet majd megisznak, amikor elhaladt előttük a menet. Mindez sokba került - Ephesus nagy és népes város volt. Mégis megérte az utolsó oboloszt is. A város a rossz oldalon állt a legutóbbi polgárháborúban, Macrianust és Quietust támogatta Gallienusszal szemben. Nem mintha lett volna más választása, de ez nem mindig számított hasonló körülmények között, amikor a győztes bosszúra szomjazott, vagy egyszerűen pénzt akart. Ha a császár haragja a városra száll, akkor a bulé tagjaira fog szállni. Gazdagok és előkelők lévén, egész életüket a tanácsban töltve semmiképpen sem kerülhették el a figyelmet.

Senkinek nem volt több oka a nagylelkűségre, mint a jelenlegi asziarkhosznak, aki az aznapi ünnepségekért felelt. A császárkultusz főpapjaként és az egyik leggazdagabb emberként Ephesusban, Asia provincia legnagyobb városában, Gaius Valerius Festus nem is lehetett volna előkelőbb. Nemrég egész vagyont költött a kikötő kikotrására. Azok közé tartozott, akiknek a házát elég fenségesnek ítélték ahhoz, hogy vendégül lássa a trónbitorló Macriust és az apját, amikor nyugatra utaztak, hogy találkozzanak a végzetükkel. Festus helyzetét még kényesebbé tette az, hogy a fivére keresztény volt, ráadásul két éve megszökött a börtönből, és azóta külföldön bujkált. Quietus bukása után nem sokkal azonban újra felbukkant. Gallienus császárról tudták, hogy rendkívül béketűrő az ilyen ügyekben, a család újraegyesülése mégsem okozott nagy örömet az asziarkhosznak. Nem csoda, hogy Gaius Valerius Festus hatalmas összeget költött az ünnepre: kórusokat, zenészeket, híres szofistákat fogadott fel - és az istenek a megmondhatói, ezek tényleg nem voltak olcsók -, egy egész ökörcsordát vett az áldozatbemutatáshoz és hogy megvendégelje a város összes lakóját.

Alig jutottak előrébb, még Hadrianus templomát sem hagyták el, ami Varius fürdői előtt állt bal kéz felől, amikor kénytelenek voltak megállni. Előttük egy öszvérhajcsárnak akadt gondja az állattal. Az öszvér hosszú fülét hátraszegve körbe-körbe ment, leszórva a hátára rakott virágokat, hogy aztán keskeny patáival széttiporja és beletapossa a lehullott szirmokat a sárba.

Ballista megbizonyosodott róla, hogy a fiai biztonságos távolságban vannak. Az öszvérek könnyebben kitörtek, bármilyen irányba, mint a lovak. Látva, hogy a fiúk kellő távolságban állnak, nem foglalkozott tovább a megkergült állattal. Visszanézett arra, amerről jöttek, Celsus könyvtára felé, és azon túl, a kikötőre. Már csak néhány nap, és hajóra szállnak, hogy visszautazzanak nyugatra. Semmi értelme nem lett volna Ephesusban várni Gallienus döntésére. Utol fogja érni őket, bárhol is vannak. Ez is a császár isteni hatalmának része volt. Mindenek Atyja, Halálvakító, Csuklyás, add, hogy kedvező legyen a döntés: ne legyen rosszabb a száműzetésnél, és a vagyonom szálljon a fiaimra.

Ballista fél füllel hallotta, hogy Maximus hosszasan ecsetelni kezdte a társaságnak, hogyan tenyésztik az öszvéreket Hiberniában. Úgy tűnt, az a titka a dolognak, hogy le kell vágni a kanca sörényét és farkát, mielőtt odaviszik a szamárcsődörhöz - meg kell fosztani büszkeségétől. Talán a nőkkel is működne. Az Embodoszon közepén vékony kis vízér csordogált. Ballista lustán követte a tekintetével fel a hegyre, el maguk mellett és át a teherhordó öszvér hasa alatt. A kis csermely a botjával az állatot ütlegelő hajcsáron túl, a Szent út bal oldalán, Traianus kútjából eredt.

Traianus kétszeres embernagyságú szobrának válla és feje az épület első emeletéig ért fel. Majdnem teljesen meztelen volt, ahogy egy istenhez illik. Az oszlopos falfülkékből más, kisebb istenségek nézték.

A lábainál lévő medencében barbárok húzták össze magukat rettegve. Ebből a medencéből fakadt a víz.

Különös, gondolta Ballista. Ezek a rómaiak olyan jó vízmérnökök. A víz egyre bőségesebben csapott át a nagy medence peremén. Sűrű volt, barna és sáros. A sárban tocsogó és toporzékoló öszvér felnyihogott, aztán a magas hangú nyihogás egy rémült „iá"-val ért véget.

Ballistába hirtelen beléhasított a felismerés: a kút és az öszvér; előtte a kígyó meg a madár a ketrecben; tavasz van, halálos nyugalom, és napok óta nem esett. Mindenek Atyja, az összes jel megvan! El kell menniük innen valami biztonságosabb helyre. Az öszvér ide-oda rugdosott éles patáival, és teljesen elzárta az utat. Kétoldalt az épületek egymás hegyén-hátán tornyosultak: halálos csapda. Lefele kell menniük, de hova? A színház nyílt színterére? Nem, a magas, törékeny díszletek és az ülőhelyek fölé emelkedő emlékművek közé semmiképp. A kereskedelmi agóra kapujához, Mazaiosz és Mithriádész kapujához? Az jó, erős építmény. De nem, természetesen oda sem - hanem azon túl, magára az agórára.

- Az agórára megyünk! - szakította félbe Maximus fecsegését Ballista. A família rámeredt. - Méghozzá futva. Calgacus, te mész elöl; csinálj helyet. Maximus, te hozod Dernhelmet. Isangrim, te velem jössz: fogd meg a kezem. Julia, ne maradjatok le a szolgálóiddal. Hippothoosz, te zárod a sort.

Julia szóra nyitotta a száját, aztán becsukta, amikor látta, hogy a két szabados és a titkár azonnal teljesíti a parancsot. Amint elfoglalták a helyüket, a férfiak felemelték tógájukat. A három nő pillanatnyi habozás után követte a példájukat. A Maximus nyakában ülő Dernhelm harsányan kacagott.

- Ideje menni.

A járókelők megbámulták őket, és csak vonakodva léptek félre előlük, ahogy a família elindult, eleinte lassan, lefelé az utcán.

- Gyorsabban! Gyorsabban! - kiáltotta Ballista. A lejtőt kihasználva megszaporázták lépteiket.

Elöl Calgacus harsányan üvöltött:

- Vir ementissimus... diplomata... félre, puhány déliek! - A legtöbb gyalogos bizonyára nem értette minden szavát, de a szándéka nyilvánvaló volt. A tömeg kettévált és nevetve mutogatott rájuk, mintha csak az ünnepség előjátékát néznék. Miközben Isangrim izzadó kezét szorítva futott, Ballista arra gondolt, milyen szégyenbe kerülnek, ha téved.

Tovább rohantak; el Arszinoé sírboltja, majd Androklosz szentélye mellett. Akkor hallották meg a zajt, amikor odaértek Hadrianus kapujához: óriási morajlást, mint amikor egy üres szekeret vagy harci kocsit macskakövön hajtanak. A járókelők ide- oda nézegettek, a hang forrását keresve. Semmit sem láttak, csak a hatalmas termetű férfit és famíliáját nevetséges módon felkapott ruhában, úgy rohanva, mintha maga Hekaté üldözné őket.

Miközben kirontottak a Celsus könyvtára előtti térre, a morajlás furcsa, visszhangzó dübörgéssé változott, mintha a távolban mennydörgött volna. Az utcakövek megemelkedtek, Ballista és Isangrim megbotlott, csak a lendületüknek köszönhették, hogy egymás kezét szorítva állva maradtak. Maximus továbbra is a nyakában tartotta Dernhelmet előttük, Calgacus is töretlenül haladt előre, a mögöttük lévők szintén tartották a lépést. Mind tovább futottak.

A zaj felerősödött, ismét megváltozott - most egy bika bömbölt egy barlangban. A talaj keményen felcsapódott a talpukhoz. Ballista kezéből kicsúszott Isangrim keze. Elesett, négykézlábra az érdes utcaköveken. Körülöttük sorra dőltek el a sikoltozó emberek; Ballista kinyújtotta a kezét a fia felé. Az utcakövek között úgy türemkedett fel a puszta föld, mint a pelyva a cséplők rostáján. Celsus könyvtárának kacsú oszlopai meginogtak. Mintha maga a levegő is remegett volna.

Ballista megmarkolta Isangrim kezét és mindketten feltápászkodtak. Látták Maximus hátát eltűnni a kapuban. Magasan a hiberniai feje fölött, a timpanonban megmozdultak Augustus és az első császári dinasztia tagjainak a szobrai - a primitív papok baljós, merev eksztázisával egy hátborzongatóan véres rítusban.

- Gyerünk! - kiáltotta Ballista.

Apa és fia együtt rohant be a kapu árnyékába - mögöttük borzalmas robaj hangzott fel -, majd tovább, át az oszlopsor alatt. Aztán... Aztán kiértek a kereskedelmi fórum nyílt terére. Itt semmi sem fenyegette őket. Claudius császár középen álló lovas szobrától eltekintve csak embermagasságú fabódék sorakoztak a fórumon. Nem volt mitől félni.

Calgacus és Maximus megálltak egy nyílt területen. Kétrét görnyedve lihegtek, egy-egy kézzel ölelve Dernhelmet. A kisfiú elkerekedett szemmel, némán nézett. Ballista és Isangrim odament hozzájuk.

Ballista megcsókolta két fiát és körülnézett. Hippothoosz és az egyik szolgáló beérte őket. Julia? Ismét körülnézett. Hol van Julia? Messzebbre pillantott. Mindenhol emberek: álltak, kavarogtak, néhányan futottak. A feleségét sehol nem látta.

- Isangrim, maradj Calgacusszal.

- Nem! - kiáltotta Maximus. - Majd én visszamegyek.

- Nem, te vigyázz a fiúkra.

Ballista elindult visszafelé, szemben a hömpölygő emberárral. Még most sem látta Juliát.

A zaj fülsiketítő volt: kiáltások, sikolyok - emberi és állati sikolyok egyaránt a rettenetes csikorgás, amivel az emberkéz emelte alkotmányok romba dőltek. De a föld most épp nyugodt volt. Vajon meddig?

Ballista visszaért az oszlopsor alá. A menekülők félrelökték. Átküzdötte magát a másik oldalra és kétségbeesetten kereste a tekintetével Juliát a téren.

Ott van! Jobbra. Julia egy ledőlt szobor mellett térdelt, a szobor alatt pedig ott feküdt Anthia, a szolgálója. Sötét vértócsa terjengett körülötte.

Ballista megfogta Julia vállát, mondott neki valamit, az asszony tudomást sem vett róla.

Ballista eleresztette felhúzott tógáját, a fehér redők belehullottak a vérbe. Lehajolt, hogy megnézze, életben van-e még a lány. És ha igen? A márványszobrot akkor sem tudja leemelni róla. Kitapintotta a nyaki ütőerét, és ha bűntudattal eltelve is, de megkönnyebbülten nyugtázta, hogy halott.

Elkezdett felegyenesedni, de félúton megdermedt. Vajon a félelem becsapta az érzékeit? Felnézett. Egy másik szobor a timpanon legszélén állt. Eszébe jutott egy másik város és egy másik kapu. Emesza nagy temploma, a levegőben pörgő, mereven zuhanó szobrok; a súlyos, reccsenő becsapódások; a vérontás az emberei közt; a hasító fájdalom a lábában. Ephesus talaja most mozdulatlan volt. De meddig?

Ismét lehajolt, és még egyszer megpróbálta kitapintani a lány nyaki ütőerét.

- Meghalt. Gyere.

Julia nem mozdult, hanem érthetetlen módon egy latin verset kezdett szavalni:

„Miért ünnepelsz, győztes?"

Ballista megfogta a két hóna alatt.

„Ez a győzelem elpusztít téged."

Ballista talpra állította a feleségét.

Quid, victor, gaudes? Haec te victoria perdet.

Ballista elvonszolta Juliát.

Az agórán odamentek a többiekhez.

A közelben, a hangzavar közepette felhangzott egy himnusz:

Poszeidón, Föld megtartója, szilárd támasza;

Múljon el haragod,

Tartsd fölénk kezed.

Bolondok, gondolta, Ballista. Rossz okoskodás, rossz istenség. Az istenek leláncolták Lokit a föld mélyébe és felakasztották a kígyót a feje fölé. Loki felesége egy tálban fogja fel a kígyó mérgét. Ám a tál időnként megtelik és ki kell üríteni. És akkor a sötétben, a méregfogakban összegyűlt méreg lecsöppen, rá a Gonosz védtelen arcára. Loki felüvölt és rángatni kezdi a láncait, nekifeszülve a szikláknak, amelyekhez kikötötték.

Semmi értelme imádkozni. Nem tehetnek semmit.

 

 

Az agórán sötét volt. Rég elmúlt a hajnal, de a sötétség visszatért. A kapu alatt sűrű por- és füstfelhők kavarogtak, le a kúttól a színház mellett, a nap fénye nem hatolt át rajtuk. A Tetragonosz agórát, Ephesusnak, Asia metropoliszának kereskedelmi szívét a Sztüxön túli tájjá változtatta a fojtogató barnássárga köd.

A föld már lenyugodott, de néhányan még mindig úgy tántorogtak a tömegben, mint a hosszú tengeri út után a szárazföldre lépő tengerészek. Ballista mellett egy férfi egy árusítópultba kapaszkodva hányt. A kereskedő nem tiltakozott; sokakhoz hasonlóan üres tekintettel meredt maga elé, lesújtva a történtektől. Egyesek összefüggéstelenül sikítoztak vagy céltalanul rohangáltak, mintha elment volna az eszük. A félhomályból a himnusz foszlányai hallatszottak: Poszeidón, Föld megtartója...

- Dominus - szólalt meg Calgacus. - Dominus, a ház, a família többi tagja... Vissza kell mennünk.

Ballista megpróbálta rendezni a gondolatait: a ház, Constans, Rebeka és Simon, a többiek. a rettenet. Calgacus persze Rebekáért aggódott.

Hippothoosz közelebb lépett. Homokszín haját por lepte be, kék szeme kivörösödött.

- Dominus, egy ilyen erős földrengésnél mindig vannak utórengések. Nem tud egyszerre kijutni az összes föld alatti szél. Mindig marad levegő a szűk helyeken. Megint meg fog mozdulni a föld, amikor az kiszabadul.

Ballista megsimogatta Isangrim és Dernhelm fejét, és közben

gondolkodni próbált.

- A fiúk - intett a gyerekek felé Hippothoosz - és a nők nagyobb biztonságban lesznek itt, a szabadban. Ha te a férfiakkal tartasz, én majd vigyázok rájuk.

Ballista körülnézett a sűrű, sárgás füstben. Nem látott épületeket, minden lapos volt, egészen le a kikötőig.

- A földrengés után szökőár is lehet.

Hippothoosz bólintott, furcsa mód higgadt és józan mozdulattal, mintha egy állításról vitatkozott volna egy filozófiai iskolában.

- Nem mindig, és több száz lépésre vagyunk a tengertől. Szökőár csak akkor keletkezik, ha a parti szél szemben fúj a földből kitörő levegővel. Ma azonban tiszta az ég.

Ballista nem válaszolt azonnal. Ránézett a csüggedten álldogáló vagy helyenként értelmetlenül kavargó tömegre - csupa irracionális, feltehetően veszélyes ember. Nem hagyhatja itt a fiait. Most nem fog elválni tőlük.

- Mind megyünk - hozta meg a döntést.

A porfelhőből felderengett Mazaiosz és Mithriádész kapuja. A tetején még állt néhány szobor. Ballista gyanakodva méregette őket. A kapun túl a tér elhagyatott romhalmaz volt. Jobb kéz felől füstcsíkok törtek fel Celsus könyvtárának homlokzatáról. Elöl a nagy párthus háborús emlékmű leomlott; a barbárok és legyőzőik egyaránt a földre hullottak. Ballista gyorsan elvezette a csoportot balra. Remélte, hogy a fiúk nem vették észre a lezuhant szobrot és Anthia szétzúzott testét.

A Szent útra rálépve látták meg a pusztulás valódi nagyságát és embertelen kiszámíthatatlanságát. Egyes épületek sértetlenül álltak, miközben mellettük teljes háztömbök omlottak össze. Hadrianus temploma és Varius fürdői sértetlennek tűntek. A

szemben lévő tömb, a bérelt házuk insulája megadta magát.

- Istenek a mélyben...

A törmelék egy helyen az utat is eltorlaszolta. Amikor átmásztak a halmon, odaértek a domboldal lábához, ahol a bérelt ház állt.

Ballista körülnézett. Itt is voltak emberek, néhányan dermedten a döbbenettől, de mások céltudatosan mozogtak, hangyákként sürögtek-forogtak a romokon - nem lehetett megállapítani, hogy mentenek-e vagy fosztogatnak. A família felzárkózott Ballista köré. Várakoztak, kivéve Júliát, aki a döbbenettől kiüresedett tekintettel tovább ment. Miért nem hozhatja meg valaki más a döntéseket? Ballista elhessegette a gyerekes gondolatot.

- Isangrim, maradj anyáddal. - Ballista odafordult az életben maradt szolgálóhoz. - Rhoda, vigyázz Dernhelmre; maradj a domina közelében. Hippothoosz, őrizd a nőket és a gyerekeket. Tartsátok távol magatokat a házak romjaitól, próbáljatok az út közepén maradni.

Rezignáltan rávigyorgott Maximusra és Calgacusra.

- Tegyük meg, amit tudunk. Ezek nem fognak segíteni - mutatott a rongyos tógákra. - Hagyjuk itt őket.

Miközben tunikára vetkőztek, Ballista észrevette, hogy a falkoszorúja valahogy a fején marad. Odaadta Hippothoosznak.

- Vigyázz rá. Egyet már elvesztettem Antiochiában, egy vagyonba került a pótlása. - Az accensus véreres szeme felcsillant. Ballista eltöprengett, vajon ő is azok közé tartozik-e, akik szenvedélyesen vonzódnak az aranyhoz. Az biztos, hogy Ciliciában nem volt sokkal jobb egy rablónál.

- Vigyük magunkkal a tógákat - javasolta Calgacus. - Szükség esetén kötelet sodorhatunk belőlük.

- Mindenek Atyjára, igazad van! - Ballista megrázta a fejét. -

Semmink sincs, még egy tőrünk sem.

A két szabados elmosolyodott. Maximus valahonnan elővett egy jókora kést, Calgacus pedig kettőt. Az öreg kaledóniai odaadta az egyiket Ballistának, aki viszont továbbadta Hippothoosznak.

- Veszedelmes népség vagytok! - nevetett Ballista.

- Persze, te pedig túl könnyen megbízol az emberekben - felelte Maximus.

A három férfi szemügyre vette a hegyoldalt. A két ház közötti út eltűnt a rádőlt falak alatt. Az épületek többsége előrefelé omlott le és lecsúszott a lejtőn. Át kell mászniuk a tetőkön, a csupasz gerendákon és a törmeléken.

Ballista a tógája szövetét a vállára csomózva elindult. Egymástól kellő távolságban kezdtek mászni, ügyelve, hogy ne kerüljenek egymás elé. A romok rettenetesen instabilak voltak. Ha egyikük alatt megindul a törmelék, valószínűleg a mögötte jövőt is elsodorta volna. Fájdalmas lassúsággal haladtak. Minden kapaszkodó, minden talpalatnyi hely sérüléssel fenyegetett; mindenfelé törött cserepek és szögek meredeztek.

Mindenek Atyja, ez kész öngyilkosság! - gondolta Ballista. Az egész mindenség bármelyik pillanatban megindulhatott, még az utórengések szörnyű lehetősége nélkül is. Hirtelen beléhasított, hogy holtakon és haldoklókon mászik - s ami még rosszabb, a csapdába esett élők fölött. Összeszorította a fogát és tovább araszolt felfelé.

Amikor végül odaértek, éppen csak fel tudták ismerni a házat, illetve annak borzalmasan megcsonkított maradványait. Az egész épület előrecsusszant, az emeletek leomlottak. A helyiségek belmagassága néhány könyöknyire csökkent. A mennyezetgerendák sorokban meredtek elő. Nem úgy nézett ki, mintha valaha is valódi ház lett volna. Ballistát azokra az emeletes

itáliai tortákra emlékeztette.

Felmásztak rá, félredobáltak néhány cserepet, lekiabáltak, aztán a fülüket hegyezték. Semmilyen hang nem hallatszott a házból; csak távoli kiáltások és sikolyok, közeli nyikorgások és éles reccsenések, ahogy a gerendák és a falak megrogytak vagy tovább zuhantak. A levegőben füstszag terjengett.

Az átrium helyén bemélyedés alakult ki. A ház tetejétől reménytelennek tűnt leásni. Rövid tanácskozás után a bemélyedés elé indultak, hátha ott találnak járatot oldalra.

Lentről mély, fenyegető moraj tört fel. Megálltak és lenéztek. Szél támadt, szétoszlatva valamelyest a túlvilági félhomályt. Egy magányos alak rohant felfelé a Szent úton. Esztelenül futott, átbotladozva az akadályokon, nem állva meg egy pillanatra sem. Nem messze mögötte felbukkantak az üldözői is, egy nagyobb csapat, amely az agáréról özönlött ki és hömpölygőit el Celsus füstölgő könyvtára előtt. A csőcselék vérért kiáltott - a világ legszörnyűbb hangjával.

A férfi egyenesen Julia és a fiúk felé tartott. Ballista tehetetlen bénultsággal figyelte. Mindenek Atyja, Csuklyás, Halálvakítá, ávd meg őket!

Hippothoosz is észrevette a közeledő alakot és gyorsan visszaterelte a famíliát Hadrianus kis templomának oszlopsora mögé. A férfi megpróbálta utánuk vetni magát. Hippothoosz kilépett a középső boltív alól. Fellendült a keze, a napfény megcsillant a pengén. A férfi kitért és más irányba rohant tovább, fáradtnak tűnt, a mozdulatai szaggatottak, merevek voltak.

A csőcselék egyre közelebb ért hozzá, elözönlött Hadrianus temploma mellett. Üvöltve adtak hangot gyűlöletüknek. Ballista füléig eljutott néhány szófoszlány: Gyújtogatá, istentagadá... halál rá! Oroszlánok elé a keresztényekkel!

A férfi egy pillanatra megtorpant és a helytartói palotához vezető út felé fordult, de aztán meggondolta magát és tovább futott az Embeloszon.

Traianus kútjánál érték utol. Egy elhajított kő leterítette, de megpróbált feltápászkodni. Valaki egy rúgással visszalökte, mire a keresztény eltűnt az öklök és lábak őrjöngő kavalkádjában.

- Az istenekre! - kiáltott fel Maximus. - Nézzétek a nőket! Ballista látta, hogy a helyzet ennél is szörnyűbb: még gyerekek

is voltak az őrjöngő tömegben. Elnézett az utca felé. Hippothoosz jól csinálta, bent tartotta a famíliát Hadrianus templomában, megkímélve a fiúkat a gyomorforgató látványtól.

A tömeg egy pillanatra szétnyílt. A férfi ismét állt. Kezek lendültek felé, ütötték, ide-oda rángatták. Nem volt fiatal. Vér borította, és már nem is könyörgött.

- Szegény ördög - morogta Maximus.

A férfi megint elesett. A tömeg összezárt, mint a vérebek az elejtett zsákmány körül.

- Szegény ördög - ismételte meg Maximus.

Poszeidón, Föld megtartója, szilárd támasza;

Múljon el haragod,

Tartsd fölénk kezed.

Phoebus Apollo...

A véres rítus résztvevői az ég felé emelték mocskos kezüket. Himnuszuk messze szállt; fel a hegyoldalból figyelő három férfihez, fel az olümposzi istenekhez. Az istenek bizonyára elégedettek voltak - ha léteztek.

Lent az Emboloszon oldódni kezdett az embertelenség csomója. Férfiak, nők és gyerekek szállingóztak el. Ahogy távolabb értek, inkább tűntek fáradtnak, mint lelkesültnek.

A holttest ott maradt a Szent út közepén a párás tavaszi napsütésben.

Fent a hegyoldalban a három férfi hallgatott. Nem volt mit mondani. Szó nélkül folytatták veszélyes útjukat az átrium bemélyedése felé.

Mielőtt átlépett a széle fölött, Ballista visszanézett az Emboloszra. Elégedetten látta, hogy Hippothoosz kihozta a famíliát Hadrianus templomából. Nem hitte volna, hogy az épület karcsú oszlopai kibírnák az esetleges utórengést. A holttest tőlük nem messze hevert az utcán, de ezen nem lehetett segíteni. Ballista csak azt akarta, hogy a gyilkosság módját ne lássák a fiai, nem magát a tényt vagy a végeredményt akarta leplezni előlük. Hiszen melyik gyermek nem látott erőszakos halált az arénában vagy máshol, melyik gyermek nem látott halottakat a kereszteken, amelyek gyakorlatilag az ímperíum összes városának határában ott álltak?

A bemélyedés oldalát üregek szegélyezték, rosszul kivájt sírkamrákként. A nyílások némelyike alig volt nagyobb egy csecsemőnél; némelyikbe egy felnőtt férfi is befért volna. Óvatosan leereszkedtek, benéztek a sötét, porlepte lyukakba, kiáltoztak és feszülten füleltek, a válaszra várva.

- Ide! - intett Maximus két társának.

Fojtott hangok: sírás - egy csecsemő? -, egy nő zokogása.

Segítség, valaki segítsen!

- Én megyek - jelentette ki Maximus. - Ti olyan kövérek lettetek jó dolgotokban, mint a gladiátorok.

Ballistát elöntötte a hála. Maximus azon kevesek közé tartozott, akik tudták, mennyire fél a szűk, zárt helyeken.

Az egyik tógát csíkokra vágták, kötelet sodortak belőle, rákötötték Maximus derekára, aztán egy másik tógából sodort kötéllel meghosszabbították.

- Ha háromszor megrántjuk, azonnal gyere ki - figyelmeztette Ballista. - Ha te rántod meg háromszor, mi kezdünk el húzni.

Maximus bólintott, majd habozás nélkül elkezdett lemászni a lyukba.

Lassan haladt. Kis tégla- és gerendadarabokat tolt maga mögé a kezével és a lábával, hogy beljebb tudjon hatolni. Végül a lábai is eltűntek.

Ballista a hevenyészett kötelet utána engedve várt, Calgacus némán állt mellette. Gyenge, de egyértelmű égésszag csapta meg az orrukat. Fent, a tiszta kék égbolton a fecskék kanyarogva cikáztak.

A kötél hosszú ideig nem mozdult. Ballista hallotta Maximus nyögéseit, mocorgását, köhögését. A két kint maradt figyelő időnként riadtan összerezzent a közelben recsegve-ropogva megmegcsúszó törmelékhalom hangjára.

Végül nagy sokára hallották, hogy Maximus elindul visszafelé. Calgacus behajolt az üregbe és elkezdte kidobálni a törmeléket, amit Maximus maga előtt tolt. Felbukkantak Maximus lábai, miközben háttal kikecmergett, sírás hangzott fel az üregből.

Maximus lerogyott. Az egész testén horzsolások vöröslöttek elő a vastag por- és verejtékréteg alól.

Calgacus benyúlt az üregbe, és mint valami rémálomba illő bába, kiemelte a gyermeket a napfényre. Odaadta Simont Ballistának, majd ismét előrehajolt, és amilyen gyengéden csak tudta, kihúzta Rebekát. A csúnya, idős férfi a karjaiba zárta a lányt.

- Constans még bent van! - krákogta Rebeka. Alig bírt beszélni. Ballistáék nem gondoltak rá, hogy vizet is vigyenek magukkal. A lány kibontakozott Calgacus öleléséből, és felvette Simont.

Ballista lenézett Maximusra. A hiberniai bólintott, bár az arca

kételkedő volt.

- Calgacus, vidd le őket a többiekhez.

Ballista felsegítette a megmenekülteket a bemélyedés széléhez. Lent Julia és Rhoda, a nyakában Dernhelmmel, a szabadban álltak. Hippothoosz valamiért arrébb vitte Isangrimet, vissza a kis templom oszlopai közé.

- Calgacus, hozd ki Isangrimet meg azt a ciliciai bolondot abból a halálcsapdából! És vigyázz magadra lefelé.

Calgacus visszaintett válaszul.

Maximus lehunyt szemmel, lihegve ült a bemélyedés alján. Ostobák voltak, hogy nem vittek magukkal vizet.

Ballista elkezdte leoldani Maximus derekáról a hevenyészett kötelet. A társa tessék-lássék ellenkezett.

- Te már teljesen kikészültél.

- Igen. Egyébként sem sikerülne.

- Lehet, de mi mást tehetünk!

Ballista felkötötte a derekára a kötelet és behajolt a nyílásba, a testével elzárva a fény nagy részét. Esetlenül elkezdett bekúszni. Amikor a lába is beért, megállt. Egy ideig mozdulatlanul feküdt, azzal áltatva magát, hogy időt hagy a szemének, hogy megszokja a sötétséget. Megpróbált nem gondolni a fölé magasodó, ingatag romhalmaz iszonyú súlyára, igyekezett teljesen kizárni az elméjéből saját rémisztő vonaglását. A járat alig volt szélesebb, mint a válla, és mindenféle törmelékdarabok álltak ki a falaiból. Nem tudta, képes-e tovább menni.

Törött lábú állatként vonszolta magát előre a karjaival. Egy tégla éles sarka végighasította a tunikáját. Érezte, hogy meleg vér kenődik szét a hasán. Hagyta, hogy elöntse a fájdalom, a fájdalomra koncentrálva nyomta el a félelmét.

Minél mélyebbre jutott, annál szaporább és felületesebb lett a légzése. Vagy a levegő lett áporodott, vagy rajta kezd úrrá lenni a rettegés. Tovább kell mennie. Ne gondolkodj, csak cselekedj!

A nyomasztó járat valamelyest kitágult. Valószínűleg egy szemöldökfa volt a feje fölött. Bizonyára ez mentette meg Rebekát és Simont. A szemöldökfán túl viszont csak nyúlüregnyi helyet érzékelt.

- Segítség. - A hang halk volt, de megdöbbentően közeli.

- Constans?

- Segítség! Zeuszra, nagyon fáj!

Ballista előtt felderengett egy sápadt folt a környező teljes sötétségben. Kinyújtotta a kezét. Egy kéz volt az és egy alkar; meleg és érdes. A könyök fölött törmelék borította a gazdáját.

- Constans, tudsz mozogni?

- Zeuszra, Athénére, az összes istenekre, szedj ki innen!

Ballista már alig kapott levegőt. Erőt vett magán és igyekezett

megnyugtatóan beszélni, mintha egy lovat kellene lecsillapítania. Nem tudta, mit mondott. Lassan, hogy ne ijessze meg, elengedte Constans kezét, és körbetapogatta a törmeléket, hogy legalább nagyjából tudja, mivel van dolga.

A nyílás igazából kicsit nagyobb volt, mint egy nyúlüreg. Betolta a karját a Constansé mellé; más nem is fért volna be. Megveregette a csapdába esett férfi vállát. Amennyire ki tudta venni, az üreg fölött nagyobb kőtömb feküdt. Szerszámok és hely híján lehetetlen lett volna összetörni vagy megmozdítani. Az üreg oldalán kisebb törmelékdarabokat tapintott ki. Azt talán ki lehetne ásni, de akkor a nagy kőtömb is lezuhanna.

Ballista ismét mozdulatlanul feküdt. Zihálva kapkodta a levegőt, amitől szaggatottá váltak a Constanshoz intézett, megnyugtatónak szánt mondatai. Tudta, nincs annyira mélyen, hogy ennyire rossz legyen a levegő. Miközben beszélt, a járatra gondolt, ahol feküdt, aztán általában az alagutakra. Eszébe jutott Arete és a hat-hét évvel korábban történtek, amikor arról beszélgetett barátjával, Mamurrával, hogy a legjobb szellőztetni az alagutakat. Mamurrával, a barátjával, akit otthagyott meghalni egy alagútban. Nem volt más választása. A perzsák betörtek és mindenkit megöltek volna. Egyáltalán nem volt választása. Időnként mégis borzalmas tisztán idéződött fel benne az a pillanat, amikor parancsot adott a tartóoszlopok kiütésére és a járat beomlasztására. A perzsák akkor nem törtek be, de később igen, és mindenkit megöltek, akit elfogtak.

Egy éles rántás a derekán, aztán még egy. Az északi várakozva feküdt

- talán nem vette észre az első rántást. Mondott valamit Constansnak; valami biztatót, de semmi olyat, ami búcsút fejezett volna ki. Aztán elindult hátrafelé.

Eleinte lassan mozgott, nem akarván felzaklatni Constanst, de rájött, hogy ez bolondság, és kézzel, könyökkel, térddel, lábbal dühödten lökni kezdte magát. Érezte a testéhez nyomódó éles törmelékdarabokat, újabb sebeket és horzsolásokat szerzett.

Maximus elkapta, ahogy lábbal előre szinte kilökődött a járatból. A hiberniai erősen megtartotta, aztán leültette. Ballista a szemét törölgetve öklendezett. Hozniuk kellett volna vizet magukkal.

Maximus a mélyedés oldalára mutatott, ahol legalább tucatnyi nyílásból füst szállt fel. Az egyik olyan sebesen gomolygott, mintha egy parázstartó rézfedelének réséből tört volna elő. Egy másikból egymást követve bukkantak fel a füstpamacsok, mintha valami dühös alvilági isten jelezte volna a közelgő katasztrófát.

- Nem hagyhatjuk ott - köhögte Ballista.

Maximus bólintott és behasalt a nyílásba.

Ballista tudta, mire készül. Megállítsa? Hátrahőkölt a hatalmas erkölcsi dilemma mélységétől. Körülnézett az ingatag,

életveszélyes romokon, aztán lehunyta a szemét.

Kaparászás zaját hallotta. Maximus visszatért. Kimászott a lyukból és visszatette a kését a hüvelyébe.

- Ideje mennünk.

 

 

 

- Dominus, eldöntötted már, mi legyen Ballistával? - A szavak hallatán csend ereszkedett a lefoglalt büzantioni ház étkezőtermére.

A római császár, a kegyes és legyőzhetetlen Publius Licinius Egnatius Gallienus nem válaszolt a studiisának. Vocanius Zenónak az volt a dolga, hogy segítse a császárt a művelődésében, és az ilyen kérdések a legkevésbé sem tartoztak a hatáskörébe.

- Az az ember megölt egy bitorlót és magára merészelte ölteni a bíbort, még ha csak néhány napra is - folytatta Zeno.

Gallienus elvett egy körtét az ágya melletti alacsony asztalról. Ki vesztegetett meg? - gondolta. Es mennyibe került neki ez a kérdés?

- Ballista Ephesusban várja a hajózási évad kezdetét, hogy visszatérjen Szicíliába. Öt nap múlva útnak indul. Nem ide jön, az udvarba - magyarázta Zeno.

Gallienus elgondolkodva forgatta a kezében a gyümölcsöt, aminek szépen csillogott a héja a tavaszi napfényben. Beleharapott, szemügyre vette a teremben lévő többi embert. Rajta kívül tizennégyen voltak: öt civil, a császári kamarák vezetői, köztük Zeno; és kilenc katona. Kicsi, bensőséges ebéd volt a hivatalos consilium után. A délelőtti komoly munkát már elvégezték. Hosszasan tárgyaltak a császár Büzantion városát érintő döntéséről, ami olyan megváltoztathatatlan és

visszavonhatatlan volt, mint egy istené.

- Természetesen, dominus, nem javasolok semmilyen intézkedést.

- Zeno magabiztossága kezdett szertefoszlani az egyre jobban elnyúló császári hallgatás nyomán. - Akár meg is lehet jutalmazni azért, amit tett... nem kell feltétlenül megbüntetni.

Gallienus észrevette, hogy bár mindenki hallgatott, az egyik jelenlévő különösen kíváncsinak tűnt. Nem Rufinus, aprinceps peregrinorum. A kémhálózat fejeként Rufinusnak mindenre oda kellett figyelnie. Nem, Censorinus, a praetorianus praefectus helyettese fülelt nagyon, bár igyekezett leplezni.

Talán eljött a változás ideje, gondolta Gallienus. Lehet, hogy Censorinus alacsony származású, akinek hibás Homérosz-idézetei állandó nevetség tárgyát képezték az udvarban, de ő volt Gallienus apjának, Valeriusnak és a rövid életű trónbitorlók, Macrianus és Quietus princeps peregrinoruma. Igazi politikai túlélő volt: megbízhatatlan, de könyörtelenül hatékony. Gallienus tudta, hogy szüksége van az ilyen emberekre, és ő lett volna az utolsó, akinek a szemében a származás kizáró ok.

- Kóstolj meg egy körtét - vetette oda a császár Zenónak. - Tudod, mennyire szeretem a nem idényszerű gyümölcsöket.

Egy szolga Zeno elé emelte az ezüsttálcát, és a studiis vett egy körtét. Gallienus elfojtotta a mosolyát. Lehet, hogy Zeno utálta a körtét, de a császár kínálása felért egy paranccsal. És - már alig bírta visszafojtani a mosolyát -, Zeno el fog töprengeni a szavai összes lehetséges jelentésén, és bizonyára fel fogja ismerni a „nem idényszerű" kifejezés rejtett fenyegetését.

- Még nem döntöttem - folytatta Gallienus. - De most azt szeretném, ha a comeseim javaslatokat tennének a decennáliámra.

A téma jellege miatt megszokott módon egy civil, az egyik kamara vezetője szólalt meg.

- Dominus - kezdte Caecilius Hermianus, az ab admissionibus a trónon töltött tíz dicsőséges esztendőt csak illő, nagyszabású

látványossággal szabad megünnepelni.

- Valóban - bólintott rá Gallienus. - Bár ennél kézzelfoghatóbb javaslatokat reméltem. - Ördögi örömöt okozott neki, amikor a szavaival összeroppanthat. Kicsit vissza kellene fognia magát. Nem akart olyanná válni, mint Tiberius vagy Caligula: az uralkodás és a zsarnokság ugyanannak az érmének a két oldala volt.

- Meg kell várni vele az őszt, a hadi idény végét. - A praetorianus praefectus a helyettesével, Censorinusszal szemben meg sem próbálta felvenni a felsőbb osztályok hanghordozását és modorát. Volusianus ízig-vérig katona volt. Lovasként kezdte, amire büszke volt. Azon kevesek közé tartozott, akikben Gallienus feltétel nélkül megbízott. Hogy prüszkölt a szenátus, amikor egy évvel korábban consullá emelte Volusianust!

- Akkor lesz időnk egy igazán csodálatos esemény megtervezésére.

- Palfurius Sura, az ab epistulis kiművelt hangjából áradt a lelkesedés.

- Nyilvánvaló, hogy egy nagy felvonulással kell kezdeni: a szenátori és a lovagi rend tógában, válogatott, kifogástalan életű asszonyok, fáklyával, éjszaka, a Capitoliumról leereszkedve.

- Fehér ökrök aranyozott szarvval, fehér bárányok: kétszáz mindegyikből... hálaáldozat Róma isteneinek, amiért vigyáztak a legjobb császárra ezekben a vészterhes időkben. - Achilleus, az a memória rábólintott saját okosságára és nyílt beszédére, amit még akkor is meg tudott őrizni, amikor a birodalmat megcsonkító káoszra utalt.

- A légiók és a segédcsapatok hadijelvényei - tette hozzá az egyik katona - és a hadifoglyok: a perzsák, a gótok, a szarmaták. - Aurelius, a lovasság praefectusa hajdan pásztorfiú volt a

Danuvius mellett, a géták egyik törzsében. Ő is azok közé a kemény katonák közé tartozott, akikben Gallienus megbízott.

- És elefántok - szőtte tovább a tervet Achilleus. - Nagyon látványos lesz tőlük a felvonulás. Az asszonyok pedig viseljenek aranyszínű köpenyt.

- Legalább háromnapos látványosságnak kell lennie - szögezte

le az ab admissionibus. Hermianus nyilván vissza akarta nyerni a tekintélyét az előbbi feddés után. - Cirkuszi játékok... természetesen minden: gladiátorok. legalább ezerkétszáz.

színházi előadások, bohózatok és vígjátékok, pantomimek és komoly darabok.

- Küklopszot játszó bohócok és ökölvívás. A nép mindkettőt szereti. - Zeno szilárd talajon járt; mindenki tudta, hogy a császár is szereti az ilyesmit, ebben nem volt semmi nem idényszerű.

- Kiváló! - jelentette ki Gallienus. - Kiváló. A gladiátorok felvonulnak a menetben, az ökölvívókat és a pantomimeseket pedig szekerekre tesszük.

Pillanatnyi csend támadt, amíg a comesek meggyőződtek róla, hogy a császár komolyan beszél. Aztán harsányan helyeselni kezdtek.

- És épületek. a császárnak munkát kell adnia a népnek, hogy etethesse őket. új épületeket kell emelni. - A császár jeges önuralma repedezni kezdett. Az építészet egyike volt Gallienus szenvedélyeinek, a filozófia, a költészet, a szónoklás, a nők, az oltalmazó istene, Hercules és sok egyéb dolog mellett; sok, szerteágazó szenvedélye volt. - Meg kell bízni az építészeket, hogy tervezzenek egy új colossust az Esquilinus-dombra. Legalább az alapokat le kell fektetni és fel kell szentelni a decennaliára. De ennél is több kell! Oszlopsort akarok a Via Flamina mentén egészen a Milvius-hídig. Négy oszlop

szélességben, a külsőn Róma nagyjainak tetteivel.

A comesek mormogva adóztak elismeréssel a császári látomás nagyságának.

- De Quirinius, a fiscusunk vajon teret enged-e ilyen nagyszabású terveknek? - nevetett fel önironikusan Gallienus, mintha nem is császár lett volna.

Az imperium pénzügyeiért felelős a rationibus nem habozott a válasszal.

- A maiestasod megünneplése mindent megér, és mint te is tudod, dominus, már elkészültek a tervek a nemesfém érmék újbóli leértékelésére. Még néhány hónap, és a kereskedőknél lesz az új pénz.

- Bőkezűnek kell lennünk, még ha szűk is a fiscus - jelentette ki Gallienus komolyan. - A látszatát is kerülnünk kell, hogy nincs pénzünk, különben felbátorodnak az ellenségeink.

Rufinus megköszörülte a torkát.

- Eladhatjuk a legutóbbi megtévedt árulók és családjuk elkobzott vagyonát. Celsus Africában, Ingenuus és Regalianus a Danuvius mellett, Valens és Piso Görögországban, Macrianusék keleten... mind gazdagok voltak, gazdag barátokkal.

- Az árulás ára - bólintott Gallienus. Lehet, hogy Rufinusnak még mindig van valami haszna kémfőnökként, afrumentariusok fejeként.

Egy rabszolga odasurrant az ab admissionibushoz és belesúgott valamit a fülébe. Hermianus felállt, és közölte, ha a legnesemebb császár végzett az ebédjével, akkor Büzantion poliszának vezetői várják a hippodromoszban; szinte a bulé összes tagja megjelent.

Büzantion százötven-egynéhány tanácsosa szabálytalan sorban állt a kocsiversenypályán. Katonák vették körül őket, a bulé tagjai rémültnek tűntek, és joggal. Az előző évben Büzantion rossz oldalra állt a polgárháborúban. Amikor Macrianusék előcsapatai megérkeztek, a város azonnal megnyitotta előttük kapuit. Ez persze önmagában még nem lett volna végzetes hiba, hiszen sok más város is így tett. Ezek a városok most a trónbitorlók által kirótt adók kettő-négyszeresével járultak hozzá Gallienus fiscusához. Büzantion azonban valószínűleg nem számíthatott ilyen enyhe, mindössze anyagi teherrel járó büntetésre.

Amikor megérkezett a hír nyugatról, hogy a fiatal trónbitorló Macrianus, és az apja, a sánta Macrianus egyaránt elesett Serdica előtt, Büzantion kitartott a megmaradt bitorló, az ifjú Quietus mellett, aki messze, Szíriában járt. Ennek a balsorsú hűségnek az sem vetett véget, amikor Memor africai tábornok vezetésével császári sereg érkezett Büzantion falai alá, és az sem, amikor a fő Thrák kapu elé kitűzték a két Macrianus, apa és fia levágott fejét. Mire hírét vették, hogy Quietust megölték Emeszában, már túl késő volt, megkezdődött az ostrom. A háborúzás szokásai szerint azután, hogy az első faltörő kos hozzáért a kapukhoz, a megadás csak feltétel nélküli lehetett; a győztesek megölhették a férfiakat és rabszolgasorba vethették a nőket és a gyermekeket - sőt egyesek szerint velük is végezhettek.

Az ostrom egészen télig elhúzódott. Gallienus elküldte még két protectorát, Bonitust és Celerust, a híres ostromgépépítőket, ám az ő érkezésük sem gyorsította fel érzékelhetően az eseményeket. Büzantion gazdag volt, feltöltötte a készleteit, és kiváló fekvésének is hasznát vette: három oldalról tenger vette körül, kelet felől a gyors folyású Boszporosz. Az akropolisza fennsíkon állt. Nyugat felől erős szárazföldi falak védték magas tornyokkal, sok-sok dárda- és kővetővel.

Büzantion makacsságát régóta táplálta helyzeti előnye és gazdagsága. Két nemzedékkel korábban apolisz három teljes éven át dacolt Septimus Severus császárral és az egész birodalom erejével. Illőnek tűnt, hogy megint ezt tegye. Elérkezett a tavasz, és az ostrom még mindig tartott, pedig a madarak már rég letisztogatták a két Macrianus koponyáját.

Maga Gallienus törte meg a makacs ellenállást. Váratlanul bukkant fel nyugaton, csak a testőrsége lovasságának kíséretében. Miután egy hírnök útján fegyverszünetet kötött, egyedül lovagolt oda a Thrák kapuhoz. Nem kezdett el tárgyalni, de azt megígérte, hogy könyörületesebb lesz, mint Septimus Severus volt.

Septimus Severus sok embert kivégeztetett, egész falszakaszokat és középületeket romboltatott le, faluvá fokozta le Büzantiont, és egyben a szomszédos polisz, a régi vetélytárs Perinthosz alattvalójává tette. Rövid vita után, nehogy ugyanez még egyszer bekövetkezzen, a bulé azt javasolta, hogy a nép bízza magát Gallienus clementiájára. A tanácsostagok most leborultak a császár előtt, majd felálltak, és a hippodromoszra letűző kora délutáni napsütésben izzadva, idegesen fontolgatták, vajon helyesen döntöttek-e.

- Az a kettő középen - súgta oda a császárnak Achilleus, az a memória -, akik egy lépéssel a többiek előtt állnak.

Gallienus szemügyre vette a két férfit. Mindkettő magas volt, ápolt szakállal és hajjal. Hellén himationt és tunikát viseltek, köpenyük díszes redőit a jobb karjukkal tartották. Az életük múlhatott azon, hogy megőrizzék az önuralmukat, és csak ide-oda rebbenő tekintetük árulkodott izgalmukról.

Délelőtt a consilium annak a véleményének adott hangot, hogy Büzantion túl értékes és túl fontos úgy is, mint az Európa és Asia közötti átkelőhely, és úgy is, mint a fekete-tengeri barbárokkal szembeni első védőbástya ahhoz, hogy lerombolják. Elégnek kell lennie egy óriási sarcnak és a hangadók kivégzésének. A város védelmét ez a két férfi irányította, Cleodamus és Athaneaus. Meg kell halniuk. A két gazdag, köztiszteletben álló és nagy hatalmú polgár halála majd elbátortalanítja a többieket, a vagyonuk pedig a császári fiscust fogja növelni.

Gallienus rezzenéstelen tekintettel nézte őket. Egy szavába kerül, és halottak. Elöntötte a hatalom mámorító érzete. Egy szavába kerül, és a bulé összes tagja halott; egyetlen szavába kerül, és bármelyik comesének véget ér az élete. Veszélyes az ilyen isteni hatalom. Persze annak is hatalma van élet és halál fölött, akinek csak egy nyomorult rabszolgája van. De a rabszolgák csupán beszélő szerszámok, és a megölésük nem jelentett sokkal többet, mint egy macska vízbe fojtása. Ezek viszont szabad emberek, és a császár hatalma az olümposziakéval vetekszik. Nem szabad meggondolatlanul élni vele. Még Hercules, Gallienus védelmező istene is túl gyakran cselekedett elhamarkodottan. A szent Delphoi kifosztása, vendégbarátja, Iphitosz meggyilkolása: Hercules mindkét esetben forrófejű volt. Gallienus pedig elhatározta, hogy tanulni fog halhatatlan barátja hibáiból: csak semmi kapkodás, semmi meggondolatlanság.

Cleodamus és Athenaeus mögé nézve szemügyre vette a többi tanácstagot. Mind gazdag és tiszteletre méltó volt, de hiányzott belőlük a kezdeményezőkészség városuk megvédéséhez; követők voltak, nem vezérek. Kinek veszi majd több hasznát, amikor beköszöntenek a nehéz idők, és ismét támadásba lendülnek az északi törzsek?

- Attól a kopasztól addig - siklott végig Gallienus ujja a tanácstagok során, mintegy húsz emberen. - Öljétek meg őket. Bűnösök maiestasban. Minden vagyonukat elkobozzuk. Hajtsátok végre a kivégzéseket!

A katonák kiterelték a halálra ítélteket a többiek közül.

Néhányan könyörögtek, mások zokogtak, csak kevesen fogadták méltósággal a sorsukat. Egyesével térdre kényszerítették őket. Acél csillant a napfényben. A vágások émelyítő hangja; a levegőbe fröccsenő élénkvörös vér, ami a homokra hullva elvesztette fényét.

A császár mögött álló comesek hallgattak. Ugyanúgy tudták, mint Gallienus, hogy a császárnak illett meghallgatnia a consiliuma véleményét, de ez a vélemény semmiképp sem korlátozta a döntéseiben. A császár akarata törvény volt; önkényes és korlátlan. Mindig is így volt, és mindig is így lesz.

 

 

A földközi-tengeri éjszaka lágy, kék édessége sok mindent rejtett. Ballista a helytartói palota teraszán állt, magasan az Ephesus közepén emelkedő hegy oldalában. Nemrég szállt le a sötétség. A tenger felől fújó szellő a hegyoldal növényeinek leveleit simogatta; a kertek dísznövényeit és a vadon növő bokrokat egyaránt - a szél nem tett különbséget.

Kinézett a teraszról. Balra fényeket látott a szemközti hegyoldalban épült lakóházak között. Fölöttük sötétkéken tornyosult a hegy, a hegy fölött pedig kagylóhéj kéken az ég. Előtte, lentebb, a színház sápadt félkörén túl a híres ötven lámpás világította meg a nyílegyenesen a kikötőhöz tartó utat. A víz mellett is fényeket látott, de nem eleget ahhoz, hogy elfedjék az ezüstfekete öblöt. Távolabb, az Egei-tengeren halászhajók lámpásai lebegtek a víz fölött. Jobbra is fényeket látott: a gyakorlótéren, a kikötői fürdőknél és az Olümpeionban; továbbiak a városon kívül, a Caystros folyó síkságán.

Ha az ember nem tudta, mi történt, minden rendben lévőnek tűnt a félhomályban. Ballista azonban tudta, és egyáltalán nem volt rendben semmi. A lakónegyedekben és a kikötőben túl kevés fény világított; és a tengeren is túl kevés lebegett. A jobb kéz felőli fények a kikötői fürdőknél és máshol a hontalanná váltak tábortüzei voltak. A híres ötven lámpás pedig csak a polgárok virtusáról árulkodott.

Nyolc nap telt el a földrengés óta. A szökőártól megkímélték az égiek a várost, volt viszont négy erős utórengés. A romok között botorkáló mentők és fosztogatók közül sokan meghaltak. Ahogy az lenni szokott, nem a földrengés okozta a halálukat, hanem az épületek. Újabb tüzek törtek ki, ahogy a háztulajdonosok kétségbeesetten kutatva szeretteik vagy értékeik után megmozgatták a törmeléket.

Mégis mindent megtettek, amit meg lehetett tenni. Asia helytartója, Maximillianus a polgári hatóságok rendelkezésére bocsátotta a városban állomásozó kétszázötven auxiliaris katonát. Corvus, Ephesus eirenarkhosza melléjük adta a városi őrség ötven emberét. A tüzeket eloltották, a legveszélyesebb romokat lebontották, és néhány, a legforgalmasabb helyeken végrehajtott kivégzéssel elvették a fosztogatók kedvét.

A nemrég véget ért megbeszélésen a hosszú távú teendőkről tárgyaltak. A helytartó kis consiliumba. hívta össze a legfontosabb embereket: Publius Vedius Antoninust, a démosz írnokát, Galerius Valerius Festust, az asziarkhoszt, Flavius Damianust, a gazdag nemest, Corvust, az erienarkhoszt és magát Ballistát. Ballista egy kivételével már régebbről ismerte őket, hiszen három évvel korábban a helytartó helyetteseként szolgált a városban. Ironikus módon épp a helytartóval nem találkozott még. Azt biztosan tudta a többiekről, hogy nem kedvelik egymást, inamicitia feszült közöttük, egyes esetekben már nemzedékek óta.

Aznap mégis nagyrészt félre tudták tenni a családi ellentéteket, és szinte már munkatársi hangulatban tárgyaltak órákon át. Hogyan vegyék elejét a zavargásoknak és a fosztogatásnak, hogyan kerüljék el az éhínséget és a járványokat - súlyos problémák, de a jelen lévő hegemóraok egyetértettek abban, hogy nem leküzdhetetlenek.

A közrend fenntartása mindig is gondot jelentett az olyan városokban, mint Ephesus, melynek a népességét gyakran

negyedmilliósra becsülték. Ballistát meglepte a megbeszélés egyik eleme. A kereszténygyűlölő Flavius Damianus, akit Ballista régóta megvetett, mert szemmel láthatólag testi gyönyört lelt mások szenvedésében, azt javasolta, hogy függesszenek ki rendeleteket, melyekben halálbüntetés terhe alatt megtiltják azoknak a megtámadását, akikről feltételezni lehet, hogy miattuk sújtott le az istenek haragja a városra. Lehetséges, gondolta Ballista, hogy Flavius Damianus jobban gyűlöli annak a gondolatát, hogy a szegények vegyék a kezükbe a vélt igazságszolgáltatást, mint a megfeszített zsidó istenekben nem hívő követőit.

Gaius Valerius Festus, a császárkultusz főpapja komoly aggodalmának adott hangot a városon kívül álló nagy Artemisz- templom kapcsán. Egyfelől tele volt felbecsülhetetlen értékű kincsekkel, szentekkel és közönségesekkel egyaránt, nem véletlenül nevezték Asia bankjának is. Másfelől császárilag elismert asylum volt, s emiatt, ahogy ez az ilyen helyeknél lenni szokott, rengeteg gyilkos, emberrabló, erőszaktevő és egyéb kisebb, balszerencsés bűnöző tartózkodott a területén. A templom így mindkét szempontból komoly bajok forrása lehetett. Maximillianus alapos megfontolás után, elismerve, hogy ezzel még jobban szétszórja amúgy is gyér erőiket, ötven auxiliaris katonát rendelt a civil templomőrség megerősítésére. Senki sem jegyezte meg, hogy akár az istennő is gondoskodhatna a sajátjairól.

Ballista azt javasolta, hogy a katonákat rendeljék be egyéni, a városban szétszórtan elhelyezkedő szálláshelyeikről két-három lefoglalt nagy házba, hogy a lehető leghamarabb a lehető legnagyobb számban tudják kiküldeni őket, ha valahol komoly zavargás támadna. A consilium véleménye megoszlott a javaslatról. Publius Vedius Antoninus és Flavius Damianus támogatta az

ötletet: csak egy bolond bízott volna a szeszélyes hói pótlóiban. A helytartót azonban végül Corvus ellenérvei győzték meg, melyek szerint mivel pillanatnyilag nem voltak nagyobb rablóbandák a környező hegyekben, az alsóbb osztályok városbeli

csoportosulásait pedig épp az előző évben vizsgálták át alaposan, és a vizsgálat nyomán betiltották a gyanús collegiákát, a fegyveresek látványosabb jelenléte a város minden részén megnyugtató hatással lehetett a polgárokra. Ballistának is el kellett ismernie, hogy van valami a helyi eirenarkhosz szavaiban.

Mindenki tudta, hogy a járványok úgy követik a földrengéseket, mint a káromkodások a filozófusokat. A helytartói palotában már mindenfelé kifüggesztették a babérfüzéreket, a járvány biztos ellenszerét. Ephesusnak voltak a saját tulajdonában álló rabszolgái azzal a kizárólagos feladattal, hogy kiszállítsák a halottakat a városból, de az utcákon heverő holtak száma, a romok alatt lévőkről nem is beszélve, messze meghaladta azt, amivel a libitinariusok meg tudtak birkózni. A démosz írnoka nemrég rendelt húsz katonát a segítségükre, és hatalmában állt annyi magántulajdonban lévő, erős rabszolgát lefoglalni a feladatra, amennyit szükségesnek látott. Kint, a Caystros síkján, a város földjein területeket jelöltek ki a tömegsíroknak.

A vízvezetékek és a kutak kevésbé sérültek meg, mint várni lehetett volna, de nem minden működött úgy, ahogy kellett volna. A tiszta ivóvíz elejét vehette a járványnak. Flavius Damianus megígérte, hogy a saját rabszolgáit és bérlőit munkára fogva elvégzi a szükséges javításokat, mentesítve a költségektől a várost és a császári fiscust. A helytartó accensusa megfogalmazta a megbízólevelet, Maximillianus pedig ott helyben alá is írta.

Egyetlen apokaliptikus látomásból sem hiányozhatott az éhínség, aminek a réme állandóan fenyegette az imperium városait.

A félelem csillapítása - időnként pedig a nyers valóság enyhítése - érdekében a városok gyakran letarolták a környező vidéket, és a földművesek meg a szegény bérlők furcsa, néha mérgező gyökereket és leveleket voltak kénytelenek enni. A consiliumban részt vevő három gazdag polgár vállalta, hogy ellátja élelemmel a várost, kiüríti a magtárait és minden terményét Ephesusba szállíttatja az embereivel.

Tekintettel a vállalásuk vagyonukra gyakorolt katasztrofális hatására, a helytartó részéről az volt a legkevesebb, hogy hagyta, Flavius Damianus hosszasan ecsetelje, korábban is milyen bőkezűen és szeretettel fordultak felmenői a polisz felé - talán nem ültette be névadó őse gyümölcsfákkal a földjeit, hogy aztán a démosznak adja az összes termését? A helytartó ezután természetesen Gaius Valerius Festusnak és Publius Vedius Antoninusnak is kénytelen volt biztosítani a lehetőséget beszédeik előadására.

Ballista gondolatai elkalandoztak. Lehetséges lenne, hogy a katasztrófa gyakorlati valósággá tette azt a tisztességet, amivel a görög elit oly gyakran büszkélkedett? Ám ha cinikusabban nézte a dolgot, a philotomia erényének gyakorlása jelen esetben egyértelmű versengéssel párosult, hiszen a három eupatridész nagylelkű tettével jóval az ephesusi bulé többi gazdag polgára fölé emelte magát. A démosz csak méltathatta a nagyságukat, és tettük híre el fog jutni a császár fülébe is.

Vajon az egész birodalomban ez a mintázat működik, és a hihetetlenül gazdagok kis csoportja kiemelkedik az egyes városok oligarchái közül? Ballista visszaemlékezett arra, hogy Aretében barátja, Iarhai azt mondta neki, hogy régen körülbelül tucatnyi vezető alakja volt a városnak. Amikor Ballista ott járt, akkor már csak három. Lehetséges, de Arete különleges eset. Róma és Perzsia között veszélyes, viszont nagy hasznot hozó helyen feküdt, és a nemesei annak köszönhették státusukat, hogy katonákat tudtak kiállítani. Azonban ez a földrengés vajon nem tette Ephesust is különleges esetté? Az ephesusi bulé négyszázötven tagja közül negyvenheten meghaltak vagy eltűntek. Nem meglepő módon ennek a megállapítása volt a hatóságok egyik első dolga.

Amikor Publius Vedius Antoninus belekezdett annak a hosszas ecsetelésébe, hogy az ősei milyen épületekkel gazdagították a várost, érezni lehetett, hogy kezd nagyon eltérni a tárgytól. Maximillianus udvariasan félbeszakította és őszinte köszönetét fejezte ki az eupatridésztknek. Biztosra veszi, mondta, hogy az ephesusiak buléjéa és démosza. Még sok határozatban fog megemlékezni erényességükről. Lehetséges, vélte, hogy

Androklosz szentélyének helyreállítása után a város hősi alapítójának szobra mellett élő férfiak szobrai is fel fognak tűnni. Bőkezűségük páratlan: lehet, hogy Hellász és a szegénység tejtestvérek, de nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy ott, Asiában egykor Croesus uralkodott.

A helytartó Hérodotosz aforizmájára való játékos utalását fogadó elismerő nevetés elcsendesedése után Maximillianus bezárta az ülést egy rövid, lelkesítőnek szánt beszéddel. A kontinens belsejéből már útnak indult egy megkettőzött létszámú, ezerfős auxiliaris lovasegység, leveleket küldött a császárnak, és Gallienus hamarosan enyhíteni fog a gondjaikon. Minden rendben lesz.

* * *

Maximus kilépett a teraszra és odament Ballistához.

- Ne haragudj, hogy nem voltam itt, amikor kijöttél. Vártalak, de a helytartó egyik embere azt mondta, még órákig bent leszel. Úgyhogy... elkószáltam.

- Elkószáltál?

- Igen, elkószáltam.

- És jó volt?

- Persze, csodálatos - mosolyodott el Maximus. - Nem lehet eléggé dicsérni a helyi lányok odaadását és lelkesedését. Már munkába is álltak, teljes erőbedobással. Ha a köz szolgái tanulnának tőlük egy-két trükköt, pillanatok alatt helyreállna a rend.

- Szomorú, hogy ilyen téves elképzeléseid vannak a valóságról.

- Nos - töprengett el Maximus -, talán igazad van, de csak ha semmit sem tudsz a filozófiáról. Mert nem alkotjuk újra a világot mind az elménkben az alapján, amit a szemünk lát és a fülünk hall? Tudom, egyes sztoikusok szerint csak a bölcsek látják helyesen, de azt maguk is beismerik, hogy nehezebb egy bölcs embert találni, mint egy szüzet egy bordélyban. Úgyhogy ha abból indulunk ki, hogy a legtöbbünk hamis képet alkot a világról, de a megalkotott kép rajtunk múlik, akkor nem lennénk bolondok, ha nem olyannak fognánk fel a világot, ami megfelel nekünk? Meglep - intett lemondóan -, hogy egy ilyen művelt férfi, mint te, egyáltalán nem érted a világ érzékszervi felfogásának az elméletét.

- Már megint Hippothoosszal beszélgettél?

- Szerencsére most éppen nem. De azt el kell ismerni, hogy szeret filozofálni. Olyan, mint a kis Demetriosz: sosem elég neki a filozófiai vitákból. És ne feledd, rajong azért a phys. physiog.

- Physiognomiáért... ami az arcvonásokból próbál következtetni az emberek jellemére.

- Azért, azért. Nemes tudomány, tévedhetetlen gyakorlott művelői kezében, mondja ő. Imádja, az már biztos. Olyan

történeteket mesél, hogy az égnek állna tőlük a hajad.

- És valószínűleg ez is sok mindent elárulna neki.

- Hol van Corvus? - kérdezte Maximus.

- A helytartó négyszemközt akart beszélni vele - könyökölt a korlátra Ballista, és Maximus követte a példáját. Együtt nézték a holdfényben fürdő nyugodt tengert.

Ballista gondolatai visszatértek a bulé veszteségeihez: a tanács majdnem minden kilencedik tagja meghalt. Ha az egész városban ekkora a halálozási arány, és valóban kétszázötvenezren lakták, akkor körülbelül huszonnyolcezer holttestnek kell lennie, nagyrészt még temetetlenül. Ám a földrengésekben a legtöbb halálesetet az összedőlő házak okozzák, és a gazdagok házai valószínűleg szilárdabbak. És mi van a kunyhókban élő szegényekkel? Ők könnyebben kijuthattak, és nem sok minden tudott rájuk omlani. Nem voltak egyszerű válaszok a kérdéseire.

Kint a tengeren hunyorgott, majd kihunyt az egyik halászhajó lámpása. Ballista gondolatai tovább sodródtak a maguk útján: vissza saját háznépére. A vele lévő nyolc emberből heten maradtak életben, és néhányan a távol lévők közül is: a szakács és a kapus az agórán vásárolt. Megrázták őket az események, de nem sérültek meg. A földrengést követő napon az istállófiú is előkerült, de senki sem tudta, hol lehetett addig, és tőle sem tudhatták meg, ugyanis megőrült. Rebekát és Simont sikerült kimenteniük a romok alól, bár Constansszal és a többiekkel kudarcot vallottak. Tizenketten haltak meg férfiak, nők és gyerekek, közel a família fele. Constans, a fiúk pedagógosza, Julia custosn, három szolgálója... és a többiek - mind meghaltak.

Miután a tűz kitombolta magát, Ballista, Maximus és Calgacus többször is visszament a ház romjaihoz, és Hippothoosz is csatlakozott hozzájuk. Örült elszántsággal, óriási kockázatot vállalva felmásztak az ingatag törmelékhalmokra és megpróbáltak leásni. Attól, hogy újból és újból megtették, nem csökkent a félelmük. Ballista minden egyes alkalommal nehezebben vette rá magát, hogy felmásszon az emelkedőn és bekússzon a rom fekete, sírkamraszerű üregeibe. Folyamatosan kiabálva kúsztak, kapartak és ástak. Sok holmijukat kimentették: a ládát, a fegyvereiket, Julia ékszereinek nagy részét, de senki sem válaszolt a kiáltásaikra. Csak négy összetört, megégett holttestet találtak. Ott hagyták őket, ahol voltak, csupán egy-egy pénzérmét dugtak a fogaik közé.

Corvus mentette fel őket a sziszifuszi munka alól. Az eirenarkhosz háza a Szent út másik oldalán állt, és csodálatos módon sértetlen maradt. Corvus azonnal befogadta Ballista megmaradt famíliáját a saját háztartásába. Az eredménytelen ásás ötödik estéjén az őrség parancsnokaként megtiltotta nekik, hogy visszatérjenek egykori otthonuk romjaihoz. Ballista ritkán érzett ilyen egyszerű hálát valaki iránt. Szavakkal ki sem tudta fejezni.

A teraszra hirtelen lámpafény vetült, majd amilyen gyorsan felvillant, el is tűnt, ahogy egy ajtó becsukódott. Néhány pillanattal később óvatosan odalépett Ballista és Maximus mellé a hatalmas termetű Corvus. Ö is lekönyökölt a korlátra. A csendben a szemük alkalmazkodott a sötétséghez. Kint az ezüstfekete tengeren már csak két halászhajó lámpásait lehetett látni. Úgy tűnt, visszatérnek a kikötőbe. A sápadt Hold fölött, miriádnyi más csillag között ott ragyogott Ariadné kilenc gyémántja, a Knósszoszi Korona nemrég felkelt csillagképe, a tavasz egyik előhírnöke.

- Azt mondják - szólalt meg Corvus -, Elektra elhomályosult, úgy gyászolta Tróját. És most csak hat van fent a Pleiádok közül.

- De a Pleiádok nem kelnek fel, csak... - nézett fel az égre Maximus, de Ballista finoman rátette a kezét a barátja karjára, és

elhallgattatta.

Corvus mintha nem is hallotta volna.

- Mások szerint a hiányzó Pleiád Meropé, az esküszegő felesége, és szégyenében bujdokolt el.

Corvus elhallgatott, és a másik két férfi nem mondott semmit.

- A gyász és a szégyen- folytatta Corvus - jól megfér egymás mellett. A földrengés előtti napon Ephesus metropoliszának eirenarkhónjaként. csak néhány lopás meg egy eltűnt kislány miatt kellett aggódnom. Az apja fazekas volt. Kint laktak a Magnesziai kapunál. Mindenki azt mondja, csinos, jó természetű, nyíltszívű kislány volt. A szomszédok egy öreg jövendőmondóra gyanakodtak, akinek a közelben volt a kunyhója. Szétszedettem az embereimmel a helyet. Sok törvénybe ütköző dolgot találtak... mágikus szimbólumokat, egy betűtáblát, néhány fekete csirkét, az egyik szoba padlójában gödröt, körülötte rengeteg csirkeszarral. De az eltűnt lánynak semmi nyomát. Megvertük a fickót. Semmi. Nem ő tette. A helybéliek a mestersége miatt gyanakodtak rá, meg mert nem ephesusi. Etruszk volt; az ilyen sarlatánok általában azok, vagy annak hazudják magukat, amikor éppen nem káldeainak. Az istenekre mondom, nagyon szerettem volna megtalálni azt a lányt. Még csak ötéves volt.

Corvus ismét elhallgatott. Ballista már csak az egyik halászhajót látta a kikötő felé tartani.

- Csak egy kislány - szólalt meg újból Corvus. - Könnyű szem elől téveszteni egy negyedmilliós városban. Most, hogy tízezrek haltak meg és tűntek el, semmiségnek tűnik. Valahogy mégis megvetem magam ezért a gondolatért. Ki lehet fejezni számokkal a gyászt?

Ballista a halászhajót figyelte. Annak is kihunyt a lámpása. Most egy új, erősebb fény ragyogott fel a mólón, jobb kéz felé. A kikötői fürdők félig eltakarták, úgyhogy a kikötő északi végében lévő piacról kellett jönnie.

- Vajon érdekelte volna a szüleit, ha az egész város romba dől, vagy ha lehullanak a csillagok az égről? Nagyobb lett volna a gyászuk? - Corvuson teljesen úrrá lettek az érzelmei.

Újabb fény lent, a víz mellett. Ez alkalommal erősebb, sűrűbb, vész-jóslóbb.

- Ami történt... a kislány, a földrengés, a keresztények gyilkolása...

- Corvus szomorúan megrázta a fejét. - Ha nem lennék epikureus, most azzá válnék, vagy az ateizmus felé fordulnék. Bárki arra a következtetésre jutna, hogy az istenek vagy nagyon messze vannak, vagy nem léteznek.

- Bassza meg! - horkant fel Maximus. - Ég a kikötői fürdő!

Most már tisztán lehetett látni a lángokat, ahogy az égre törtek a

háztetőkről.

- Bassza meg! - mondta Corvus. - Az istenek távol vannak.

A három férfi némán meredt a lángokra.

- De legalább a part felől fúj a szél - bökte ki végül Corvus. - Nem fog tovább terjedni. Leküldöm az embereimet.

- Nem - szólalt meg Ballista halkan. - Ahhoz már túl késő.

Elnézett a tűz és a kikötőkapu mellett a mólók felé. Sötét,

tompafekete alakokat látott a vízen tükröződő lángok csillogó háttere előtt. Eszébe jutott az, amikor először hajózott be Ephesusba. A háta mögött Maximus az ifjú Demetriust ugratta, az istenekről magyarázott neki valamit. Mindig ezzel nyaggatta, vagy a nőkkel. Ballista nem igazán figyelt oda rájuk, a kikötőt nézte, a lehorgonyzott hajókon lévő és a raktárakban felhalmozott gazdagságot. Barbár ifjúsága szemével nézte mindezt. Le lehetne vágni egy-két kereskedőt, aztán kereket oldani, de ha több hajója

lenne...

A kikötői fürdő most már lángokban állt. Emberek rohantak el mellette, fel a város szívébe vezető nyílegyenes úton. Mögöttük több mint elég fény volt ahhoz, hogy látni lehessen a parthoz érkező rengeteg sötét, ívelt orrú és tatú hajót. Északi hosszúhajók.

- Itt vannak a gótok.

 

 

Ballista mindig is csodálta Corvust, és az eirenarkhosz most sem okozott neki csalódást. Férfi módra fogadta a legújabb csapást. A pánik leghalványabb jele nélkül mérte fel a sötét látványt, és közben láthatólag erősen gondolkodott.

- Szerinted hány hajó? - kérdezte végül határozott hangon.

- Legalább ötven - felelte Ballista.

- Szerintem több - vélte Maximus.

- Valószínűleg igaza van. Olyan a szeme, mint a sasé.

- Hány ember? - kérdezte Corvus.

- Egy hosszúhajón legalább harmincan vannak, a nagyobbakon akár százan is. - Ballista vállat vont. - Mondjuk hajónként ötven.

- Kétezer-ötszáz! - nevetett fel Corvus. - A katonáink szét vannak szórva, és legalább tízszeres túlerővel kell szembenézniük. Ez a vég.

- Nem feltétlenül. - Ballistának nem sikerült elrejtenie a hangjában bujkáló könyörgést. - A lakónegyedek polgárai menjenek fel a tetőkre. Egy öregasszony is meg tud ölni egy katonát egy ledobott cseréppel. A harcosok utálnak ilyen helyeken harcolni.

Corvus ismét felnevetett.

- Ballista, te ennyi év után sem ismersz minket, helléneket. Nem olyanok vagyunk, mint ti, északiak. Nem arról van szó, hogy gyávák lennénk, ahogy a rómaiak szokták mondani, de ez a város évszázadok óta nem látott háborút. Az ephesusiak harcolni fognak, de kell nekik néhány nap, amíg hozzászoknak a

gondolathoz. Nem, a városnak vége.

Az eirenarkhosz körülnézett a félhomályban. Maximuson kívül senkit sem látott hallótávolságon belül. Corvus megfordult és ölelésre emelte a két karját. Ballista nem mozdult.

- Ballista, menj a házba. Szedd össze a famíliámat és a tiedet. Menjetek ki a városból a Magnesziai kapun. Szerezzetek állatokat a déli út mellett lévő villámból, menjetek Prienébe, a hegyoldalban van, a falai épek, a legbiztonságosabb város Ioniában. Keresd Marcus Aurelius Tatianust, Tatianus fiát. Vendégbarátság fűzi hozzám. Gondoskodni fog rólatok.

Corvus nem eresztette le a karját, de Ballista még most sem lépett oda hozzá.

- Te is velünk jöhetsz.

Corvus megrázta a fejét.

- Te nem vagy ephesusi. Én viszont ennek a polisznak az eirenarkhosza vagyok.

- Gondolj a feleségedre, a lányaidra!

Corvus ismét felnevetett, láthatólag őszinte jókedvvel.

- Félreértesz, barátom! Nem áll szándékomban itt meghalni, hacsak a sors másképp nem dönt. Elmegyek a helytartóért. Van néhány katonája. Megpróbáljuk tartani az egyik magaslatot a palota mögött. A gótokat jobban fogja érdekelni a fosztogatás, mint az, hogy képzett katonákkal harcoljanak. Ha mégsem, akkor biztonságba viszem Maximillianust. A halál előbb-utóbb ugyanúgy utoléri a gyávákat, mint a bátrakat.

Ballista előrelépett, megölelték egymást, majd megcsókolták egymás arcát, ajkát.

- Vigyázni fogok a családodra.

- Nem kétlem. - Corvus hátralépett és kezet fogott Maximusszal.

Ballista elvigyorodott a sötétben. Lehet, hogy a barbárok betörtek a kapukon, de az imperium társadalmi rendje szilárdan állt. Maximus felszabadított rabszolga volt.

A palotától meredek ösvény vezetett lefele, jobb kéz felől mély szakadékkal. Ballista és Maximus szorosan a bal oldali fal mellett maradt. A lejtő meredek volt, nem lehetett futni rajta, minden lépés bokaficam veszélyével járt. Ballista előrekiáltott

Maximusnak, hogy lassítson. Semmi értelme kockáztatni.

- Nem szeretnélek cipelni.

- Abban nem vagyok biztos, hogy én elbírnálak téged, te kövér naplopó.

- Bekaphatod. Éppen csak kiestem egy kicsit a formából. Egyébként meg nagyobb tiszteletet tanúsíthatnál a patronusod iránt.

- Természetesen. Patronus, te kövér naplopó.

A Szent út kísérteties kihaltsággal fogadta őket. Ballista fejében egy pillanatra megfordult, hogy egy másik valóságba érkeztek Maximusszal - amiben a gótok másképp döntöttek, és egy másik városhoz hajóztak. Minden döntésből más és más lehetséges jövők eredtek. Lehetséges, hogy valahogyan mindenki létezik minden egyes helyen?

A Márvány út sarkán futva befordult néhány alak. Nem csillogott acél a kezükben. Menekültek. Ballista és Maximus balra fordultak és a kardhüvelyeiket a lábuktól eltartva futásnak eredtek. Elrohantak Traianus mozdulatlan, sötét vizű kútja mellett. A Szent út emelkedni kezdett, és az összes erőt kiszívta a lábukból.

Nem sokkal arrébb befordultak a mellékutcába. Szűk volt és meredek, zihálva kaptattak fel a lépcsőin.

A házat, mint a Földközi-tenger vidékén általában, magas fal vette körül. Ballista zihálva kétrét görnyedt, Maximus pedig bedörömbölt a nagy tölgyfa kapun a kardgombjával.

Hallották a keresztrúd koppanását, majd a sarokvasak csikorgását, és Corvus kapusa kitárta előttük az egyik szárnyat.

Ballista felegyenesedett.

- Ébreszd fel a ház népét! A dominusok megparancsolta, hogy menjünk el. Mondd meg mindenkinek, hogy csak annyi holmit szedjenek össze, amennyit elbírnak. - A kapus szó nélkül sarkon fordult és elsietett. - Maximus, hozd a felszerelésünket az atriumba. Én megyek Juliáért és a fiúkért.

A hálószobában sötét volt. Julia megfordult álmában és motyogott valamit. Ballista gyengéden megfogta a vállát. Az asszony riadtan össze-rándult, de nem ébredt fel. Ballista odament a fiúkhoz. Isangrim a szemét dörzsölgetve felült. Az apja megölelte, és halkan, görögül így szólt:

- Isangrim, most férfi módra kell viselkednünk.

- Viselkedjünk férfi módra - nézett rá vissza komolyan a tízéves fiú. Jól haladt Homérosz tanulmányozásával.

Ballista ránézett a kisebb fiára. Dernhelm mélyen aludt, egyik kezét a feje fölé emelve. Julia mocorogni kezdett a nagy ágyban.

Ballista odahajolt Isangrimhoz, és az anyanyelvén a fülébe súgta:

- Harcosok leszünk. - A fiú arca felragyogott. Julia nem örült neki, hogy a fiai egy barbár nyelvet tanulnak, de Ballista tudta, hogy a gyermek titkos nyelvnek fogja fel, amit csak az apja, az öccse, Maximus és az öreg Calgacus ismer. Isangrim zajosan kiugrott az ágyból, és keresni kezdte kis kardját, felébresztve ezzel Dernhelmet. Ballista felkapta, mielőtt sírni kezdett volna, megcsókolta a feje búbját, és szorosan magához ölelte a meleg gyermektestet.

Julia felült az ágyban.

- El kell mennünk - felelt Ballista a ki nem mondott kérdésre.

- A gótok megtámadták a várost.

Az asszony higgadtan fogadta a hírt.

- Boranok vannak közöttük?

- Nem tudom.

Julia bólintott és felkelt az ágyból.

Ballista odaadta neki Dernhelmet.

- Amilyen gyorsan lehet. Csak a legszükségesebb dolgokat visszük magunkkal. Gyertek az atriumba.

Julia ismét bólintott, fensőbbségesebben, mintha a férfi szavai feleslegesek lette volna. Ilyenkor olyan, mint régen, gondolta Ballista: gyakorlatias és magabiztos. Azonnal eszébe jutott a férje és a gót borán törzs közötti vérbosszú.

Az atriumban óriási zűrzavar fogadta. Mindkét familia tagjai ide-oda rohangáltak, ki a kezében cipelve, ki maga után húzva a holmiját. Egymásnak ütköztek és hangosan káromkodtak. Középen pedig látszólag teljesen nyugodtan ott állt Maximus egy nagy halom fegyver és vért mellett.

Miközben Ballista és Maximus segített egymásnak felölteni a vértet - eligazítani a súlyát, meghúzni a szíjakat -, megjelent Calgacus Rebekával és Simonnal. Ballista szólt, hogy fegyverkezzen fel ő is, de a szavai nyersebbek lettek, mint amilyennek szánta. Természetes, hogy Calgacus aggódik - mindenki aggódott. És ha boranok is vannak a gótok között, akkor még rosszabb a helyzet. Nem Ballista kereste a vérbosszút, de azon a hajón, sok-sok évvel ezelőtt a boranok nem adták meg magukat. Nem Ballista akarta, mégis számolnia kellett vele. Az északi harcosok életében mindig is számított a vérbosszú. Ha a boranok rájönnek, hogy Ballista itt van, mindenképpen igyekeznek megölni. De ezzel természetesen nem lenne vége a történetnek: ha életben maradnak, Isangrimra és Dernhelmre száll a bosszú, amikor férfivá érnek.

- Hagyd abba a sírást! - csendült fel Corvus felesége, Nikészó hangja a morajban. Nikészó magas nő volt, és méltóságteljes tartással vágott át az emberek között. A lánya, akire rászólt, megtörölte a szemét. A másik kettő ijedten állt anyja háta mögött.

- Küria - üdvözölte Ballista.

- Küriosz - biccentett az asszony összeszedetten. - A férjem azt mondja, veled kell mennünk. - A kijelentésből éppen csak ki lehetett hallani a kérdést.

- Igen, a gótok betörtek a városba. Prienébe kell kísérjelek.

- Ám legyen.

- Gyalog kell mennünk a villátokig, és ott sem lesz elég hátas és szekér mindannyiunknak. Az úton majd megpróbálunk szerezni még.

Nikészó odafordult az egyik rabszolgához.

- Tegyetek le mindent. Fogjátok a kürioszotók ládáját és az én ékszereimet. És szedjétek össze az összes fegyvert a házból, a régieket és a vadászfegyvereket is. A vir ementissimus, Marcus Clodius Ballista majd elosztja őket. Minden mást hagyjatok itt.

Várakozás közben Ballista félig kivonta fegyvereit - előbb a tőrét, majd a kardját -, aztán visszacsattintotta őket a hüvelyükbe. Anélkül, hogy észrevette volna, mit csinál a keze, megérintette a kardhüvelyére kötözött gyógyító követ. Azon töprengett, nem kellett-e volna beszélnie Corvusnak a közte és a boranok közötti vérbosszúról.

Megérkezett Julia a fiúkkal.

- Mindenki itt van? - kérdezte Ballista.

- Igen - bólintott Julia.

- Corvus egyik fia nincs - mondta Nikészó látszólag érzelemmentesen, de egy nő felzokogott a mögötte felsorakozott família sorai között.

- Hol van? - kérdezte Ballista a síró rabszolgától.

- Nem tudom, küriosz. - A nő kitárt karral térdre rogyott: az alárendeltség klasszikus testtartása. - Küriosz, a fiam! Csak egy kisfiú.

Ballista szótlanul töprengett.

- Nem várhatunk - mondta kifejezéstelen hangon Nikészó.

Ballista bólintott és felsegítette a rabszolgát.

- Minden rendben lesz. A város nagy. A gótok nem jutnak el mindenhova.

Ballista famíliája, tizenhárom tagot számlált, de csak négy fegyverforgatót: Maximust, Calgacust, Hippothooszt és magát Ballistát. Már mind felfegyverkeztek. Corvus famíliája nagyobb volt - összesen huszonkét tagú. A városi őrség két tagja is velük lakott. A diogmitészek nagy fabunkóikat is magukkal hozták, és Ballista szólt nekik, hogy vegyenek el bármilyen fegyvert a nagy halomból, amit csak akarnak. Öt férfi rabszolga, köztük a kapus alkalmasnak tűnt a fegyverforgatásra. Ballista nekik is azt mondta, hogy válasszanak valamilyen fegyvert. Ha bátran viselkednek, a küriosz tudni fog róla, és talán visszaadja a szabadságukat.

Ballista nagyjából sorba rendezte a csapatot. Hippothooszt állította előre. Az öt fegyveres rabszolga a nőket és a gyerekeket vette körül. Maximus, Calgacus és a két diogmitésszel zárja a sort. Ha valaki leszakadna, menjen ki a Magnésziai kapun, igyekezzen eljutni Corvus villájába, amely a város közelében állt, déli irányban, aztán folytassa az útját a hegyekbe, Priené felé. Ballista kétszer is elmondta ezt nekik, lassan, hogy a félelmük sötétségén is áthatoljanak a szavai.

Kisorakoztak az ajtón, végigmentek a mellékutcán, majd a Szent úthoz érve balra fordultak. Az úton most emberek szaladtak, lökdösődve. Az egyik nekiütközött Maximusnak, aki egy hanyag mozdulattal leütötte.

Ballista menet közben hátrapillantott a válla fölött Celsus könyvtára felé. Nagyrészt ephesusiakat látott, akik úgy futkároztak ide-oda, mint a vadállatok az erdőtűz elől. Ám mögöttük, nem messze Hadrianus templomától acél csillant a férfiak kezében. A gótok egy része már elkezdett fosztogatni, de a többségük céltudatosan nyomult előre, fel a hegyre. Bizonyára hallottak a Ballista csapata és a Magnésziai kapu között elterülő agórát körülvevő templomokban és középületekben rejlő gazdagságról. Valaki biztos mesélt nekik róla. Rebesgették, hogy a helyiek közül néhányan átálltak a gótokhoz, és makacsul tartotta magát a szóbeszéd, hogy a Khrüszogonosz nevű görög, valamelyik feketetengeri város egyik előkelője összeszűrte á levet a kalózokkal, és ő vezeti őket a portyáikon. Azt beszélték, néhány évvel azelőtt Nikomédia kifosztására is ő vezette a gótokat.

Ballista megbotlott, egyenetlen volt a kövezet. Látta az előttük menekülők hátát. Rátört a félelem, aztán megnyugodott, amikor megpillantotta a fiai fejét. A szedett-vedett menetoszlop lassan haladt. A gótok még az agára előtt utol fogják érni őket. Semmi értelme nem lett volna nagyobb sietségre ösztökélni őket, az csak pánikot és további késedelmet okozott volna. Nincs más választásuk, a gótokat kell valahogy lelassítaniuk. Azaz szembe kell fordulniuk velük.

Tőlük nem messze az út jobbra kanyarodott, ott összeszűkült, és csak még szűkebb lett a két oldalára félrehúzott oszlopdaraboktól és ledőlt szobroktól. Egy helyen félig elzárta Memmiosz félig leomlott emlékműve, amivel szemben az út másik oldalán egy nagy fügefa állt. A köztük lévő távolságot talán tarthatta négy elszánt, vállvetve harcoló férfi. Ballista odakiáltott Maximusnak, hogy törjön előre Hippothooszhoz, és állítsa meg a menetet az emlékművön túl. Szóljon Hippothoosznak, hogy tartsa egyben a csapatot, aztán menjen vissza hozzá.

Ballista Calgacusszal és a két diogmitésszel elhelyezkedett az útszűkületben. Igyekezett úrrá lenni a zihálásán. Maximusnak igaza van: túl könnyű életet élt mostanában. Megnézte, hogy a két famíliát ott terelte-e össze Hippothoosz, ahol akarta, majd kivonta a kardját és felvette a pajzsát. Ő állt a jobb szélen, az emlékmű alapjának nagy kőtömbjei mellett. A balján Calgacus helyezkedett el, rajta túl a két diogmitész. Visszatért Maximus és elfoglalta megszokott helyét Ballista balján. Calgacus arrébb csoszogott, és a távolabbi diogmitész kiszorult a sorból. Ballista odakiáltott neki, hogy álljon készen bárkinek a helyébe lépni, aki esetleg elesik. A városi őr visszaintett - nem túl lelkesen.

A gótok még mindig elég távol voltak. Ballista kihasználta az időt és szemügyre vette a környezetét. Jobbra áll Memmiosz emlékműve, amit eléggé megviselt a földrengés. A felső szintjeiből csak néhány magányosan meredező oszlop és rövid falszakasz maradt meg. Az alsó két szint is súlyosan megsérült; a szobrok többsége lezuhant a falról, a megcsonkított kariatidák lábak nélkül, eltorzulva meredeztek. Az építmény rommá lett, de azért védte a jobbját. Az embereitől balra ott állt a fügefa, közvetlenül egy fal előtt. Ott nem juthatnak át. Ha tartják a vonalat, biztonságban lesznek. Messze balra, a tér másik oldalán, a nagy császári templom fölött Ballista látta a hegy sötét tömegét. Nagyon távol volt. Ha áttörik a vonalukat, mind meghalnak.

Meglátva az utat elálló férfiakat, a gótok úgy húszlépésnyire megálltak. A homályban nem lehetett látni, hányan vannak. Sötét falanxot alkottak, hátuk mögött a fáklyák és a távolabbi tüzek fényével. Kardok csillogtak a kezükben; a lángok fénye időnként végigsiklott pajzsaik íves szélén. Néhányan sisakot is viseltek. A lobogó fáklyafény mély, torz árnyakat vetett a néptelen utca kövezetére. Ballista tudta, hogy a földrengés emelte meg és mozdította el az utcaköveket.

- Vigyázzatok, hova léptek - mondta halkan. Maximus elismételte a szavait, és aztán Calgacus is. Ballista elmosolyodott, az anyanyelvén beszéltek, a két diotigmész semmit sem fog érteni.

- Gyertek csak, lányok! - kiáltotta Maximus. - Táncolni szeretnétek, hímringyók?

Kiáltások harsantak. A gótok figyelmét felkeltette, hogy anyanyelvűk egyik tájszólását hallják, és mind egyszerre válaszoltak: fenyegetőztek, hencegtek, kérdezősködtek. Aztán egyikük előrelépett. A narancsvörös fény megvilágította vértjét, sisakját, a kezében tartott pengét, az arca azonban árnyékba borult. A sisakját valamilyen kicsi, agyaras állat koponyája díszítette. Felemelte a kezét, mire az emberei elhallgattak.

- Tharuaro vagyok, Gunteric fia. Én vezetem a tervingek hosszúhajóit ezen a portyán. Ti kik vagytok?

Maximus vett egy nagy levegőt, de Ballista leintette, mielőtt megszólalhatott volna.

- Dernhelm vagyok, Isangrim fia az angelek törzséből. A rómaiak Ballista néven ismernek.

A gótok felől mély morgás érkezett: felismerés, talán vonakodó tisztelet, de semmi melegség.

- Aki egy napig a rómaiak királya volt - kiáltotta Tharuaro. - Hallottunk rólad. Szerencséd, hogy mi vagyunk itt. Van kéthajónyi borán a flottával. Ők ki akarnák tépni a szíved, hogy melegen felfalják. De mi, tervingek, nem kívánjuk a halálodat.

Álljatok félre. Az embereim három napot töltöttek a tengeren, és el akarják venni, amiért jöttek.

Ballista nem felelt azonnal. Egy denevér repült el közöttük.

- Szabad elvonulást biztosítasz azoknak, akik velem vannak? Mindenkinek... férfiaknak, nőknek, gyerekeknek? - A denevér most a másik irányból érkezett, bizonyára vadászott. - És mindent magunkkal vihetünk, ami nálunk van?

- Nem vagy abban a helyzetben, hogy alkudozz, angel! - horkant fel Tharuaro.

- Megesküszöl a főisteneitekre, Teiwsre és Fairguneisre?

- Nem bántjuk azokat, akik veled vannak. De a fegyvereiteket és az értékeiteket elvesszük.

- Nem.

- Bolond vagy, mint az egész néped. Tegyétek le a kardot!

- Nem.

- Öten vagytok. Mi harmincnál is többen.

- De itt csak négyen tudnak egyszerre harcolni.

Tharuaro nem szólt többet Ballistához. A gót reiks hátat fordított és tanácskozni kezdett az embereivel.

- Mindenképpen megölnének minket - mondta halkan Maximus.

- Csak könnyebb lenne nekik, ha letennénk a fegyvert. Bekaphatják.

A gótok kavarogva rendezték a soraikat. Ballista kíváncsi lett, hogyan fognak támadni. Ha ékben rontanak rájuk - az északi vadkanagyarral -, akkor a lendületük még hegynek felfelé is át fogja törni az ő egyetlen sorukat. Az út azonban hepehupás, gödrös volt. Elég, ha egy ember megbotlik, mire az egész vadkanagyar összeborul, és ott fognak heverni Ballistáék lábai előtt. Úgy végezhetnének velük, mint a partra vetett halakkal.

Mint a tunákkal - az a halfajta erősen vérzett.

Maximus gladiusa megvillant, ahogy egyik kezéből a másikba dobálta. Halkan, latinul egy római menetdalt dúdolgatott:

„Ezret, ezret, ezret fejeztünk le.

Egy ember, ezret fejezett le.

Ezer ital, ezer halott.

Nincs annyi bor, amennyi vért ontott."

Négy gót előrelépett a sorok közül. Tharuaro nem volt ostoba, látta, milyen veszélyt rejt az út. Tehát ember ember elleni küzdelem lesz.

Tharuaro Ballistával szemben foglalta el a helyét. A mellé lépő gótot karpántok és nyakláncok borították, a hajába rejtélyes amuletteket font: bizonyára az egyik papjuk lehetett. Ez a gudja Maximusszal került szembe. A másik kettő is tapasztalt harcosnak tűnt. A vértjük alól kinyúló meztelen karjaikon aranykarikák csillogtak, amelyeket Tharuarótól vagy valamelyik másik reikstől kaptak.

A gótok egymástól egyenlő távolságra, a fegyvereiknek teret hagyva elindultak. Megmozgatták a vállaikat, jobbra-balra hajlítgatták a nyakukat, suhintottak néhányat a kardjaikkal. Úgy lépkedtek, mint a munkások vagy a földjükre induló szántóvetők. Láthatólag sokszor csináltak már ilyet.

Ballista küzdőállásba ereszkedett: bal láb elöl, pajzs felemelve, kard hátrahúzva, a markolatszíj a csuklóján. Kitapogatta a lábával a kövezetet. A kövek nagyrészt simák voltak, fényes felületűek. Néhány lépéssel előtte az egyik megrepedt és félrebillent; egy másik a jobb sarka mögött szintén ferdén állt. Azon kapta magát, hogy halkan imádkozik: Mindenek Atyja, Halálvakító, Lándzsadöfő'...

Amikor háromlépésnyire jártak, a gótok felordítottak és előrevetették magukat. Ballista világa a néhány karnyújtásnyi távolságra zsugorodott. Tharuaro lesújtott a nyaka felé, Ballista pedig lekuporodott a pajzsa mögé. A gót egy váratlan lépéssel fél térdre ereszkedett, és a pajzs alsó széle alatt Ballista bal lába felé vágott. Ballista gyorsan leeresztette a pajzsát, az ütésbe belesajdult a karja. A jobb karját előrendítve az ellenfele arca felé döfött, de Tharuaro a pajzsa szélével felütötte a pengét.

A gót felpattant és Ballista felé lendítette a pajzsgombját. Ballista sarka megakadt a kiálló utcakövön, mire hátratántorodott. A karjait kitárva kapálózott, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Tharuaro vadul a mellkasa felé döfött. Ballista ösztönösen összerándult, ahogy a penge hegye célba talált. Mintha kalapácsütés érte volna - fehér, égető fájdalom -, néhány fémgyűrű megadta magát és a húsába mélyedt. A kardhegy kiszabadult és végigcsúszott a mellvérten. Tharuaro Ballista pajzsán belülre került. Az angel levegőért kapkodva elengedte a pajzsa fogóját, a bal karjával odarántotta magához a gótot, és a jobbjában tartott kard markolatgombjával lesújtott a szakállas arcra. Tharuaro sisakjának orrvédője fémes reccsenéssel letört, amit egy halkabb, gyomorforgatóbb hang követett, ahogy az orrcsontja szétzúzódott. Fájdalmasan felüvöltött, vérszag terjengett a levegőben.

Egymásba kapaszkodtak, Tharuaro kardforgató karja kettejük közé szorult, Ballistáé hasznavehetetlenül a feje fölé emelkedett. Érezték egymás forró leheletét. A gót mozdult először. Belerúgott Ballista jobb sípcsontjába, leeresztette a pajzsát, és a bal tenyere tövével felütötte az angel állát.

Miközben Ballista ismét hátratántorodott, a másik harcos kihasználta az alkalmat és felkapta a pajzsát. Az északi kardját két kézre fogva küzdőállásba helyezkedett.

Zihálva méregették egymást, mozdulatlanul a rebegő fáklyafényben. Mintha megállt volna az idő. Mellettük acél csendült acélon, csizmás lábak dobogtak, az életükért harcoló, rémült férfiak lihegtek.

Tharuaro kiköpött. A vére fekete volt a félhomályban. A tekintete az út másik oldalára rebbent. Ballista nem vette le a szemét a gót pengéjéről. Tharuaro felnevetett.

Ballista színlelt támadást indított, hogy időt nyerjen egy gyors oldalpillantásra. Maximus és Calgacus még álltak, de az egyik diogmitész elesett; a feje félig levágva lógott, fekete vére az úttesten kanyargott, csúszóssá téve a kőkockákat. A másikat is hátraszorította ellenfele, gyilkos gyorsasággal mérve rá a csapásokat. A városi őr kétségbeesett védekezése csak egyféleképpen érhetett véget, bármelyik pillanatban.

Ballista ismét teljes figyelmével a vele szemben álló reiks felé fordult.

- Mindjárt vége a táncnak, angel! - vigyorgott Tharuaro hiányzó metszőfogakkal. A szakállára véres nyálcsíkok tapadtak. Ballista a szíve mélyén tudta, hogy a gótnak igaza van. A másik diogmitész bármelyik pillanatban eleshet, és akkor az ellenfelével küzdő Calgacus hirtelen túlerővel találja szemben magát.

Maximus és a gudja ellépett egymástól. A gót pap elvesztette a pajzsát, a bal alkarvédője eltört, és egy nagy vágás látszott alatta. A háta mögül odakiáltott neki egy harcos, hogy adja át a helyét pihent embernek. A gudja válaszra sem méltatta.

„Ezret, ezret, ezret..."

Az őrült hiberniai még most is énekelt; zihálva, szaggatottan, de még mindig énekelt.

Talán ha hárman egyszerre előrerontanánk, gondolta Ballista. Jobb, mint a semmi. Odakiáltani Hippothoosznak, hogy vigye a két famíliát a kapu felé. Eleve útnak kellett volna indítani őket, de a fosztogatás közepette egy fegyverforgató és néhány rabszolga nem tudott volna megvédeni harminc nőt és gyermeket. Túl késő már bármit is megbánni. Mindenek Atyja, vigyázz a fiaimra! Engedd, hogy csatlakozzanak hozzám a Valhallában - de ne most, csak majd sokára. Most megpróbálunk nyerni nekik egy kis időt. Ide kell hívni az egyetlen megmaradt kardforgatót is.

- Hippothoosz! - kiáltotta Ballista.

A hangját elfojtotta egy éles sikoly bal felől. Színlelt támadást indított Tharuaro feje felé és gyorsan átpillantott az út másik oldalára. Az utolsó diogmitész még állt, de kezeivel a belei hosszú, szürke köteleit tartotta, reménytelenül próbálva visszagyömöszölni a hasüregébe.

- Hippothoosz!

A gót harcos egy pontos csapással kivágta a sebesült alól az egyik lábát. Amikor az őr négykézlábra zuhant, két erős ütést mért a tarkójára, és végzett vele.

A másik hat harcoló úgy figyelte a szeme sarkából, mintha egy saga véres jelenetét adták volna elő.

A gót lesuhintotta a vért a kardjáról és balra fordult. Calgacus, Maximus és Ballista szó nélkül hátralépett és félkör alakba állt, hátuk mögött az emlékmű magas alapzatával.

A gót megpördült, a hegy felé lendítve kardját. Elkésett. A fegyver kirepült a kezéből, csörömpölve nekiütődött a falnak. A következő csapás a jobb vállát érte, amitől hátratántorodott. Hippothoosz rávetette magát, a gót hátraugrott, de megcsúszott a lába a vértől sikamlós köveken. Nagyot esett, és kapálózva, a fenekén csúszva hátrált a társai felé.

Hippothoosz előrelépett, Calgacus, Maximus és Ballista pedig

gyorsan mellé állt. A sor újra teljes lett, ismét elzárta az utat.

- Jól mondtad, Tharuaro. Be kell fejezni a táncot - mondta Ballista halkan. - Azt mondtad, nem vágysz különösebben a halálomra vagy az embereimére. Te és a trevingek kincsekért jöttetek meg nőkért. Rengeteg van mindkettőből a mögötted lévő utcában. Vidd, amit találsz. Még több van az agórán, mögöttünk. Nemsokára megnyílik előtted az út. Amint elmentünk.

- A boranok örülni fognak, hogy nem öltünk meg, angel. - Tharuaro úgy nézett a gudjára, mintha a jóváhagyását kérné a még ki nem mondott szavaihoz. - Közöttünk nincs vérbosszú. Nem becsületbeli ügy. Menjetek... gyorsan.

Ballista odaszólt Calgacusnak, hogy álljon a két família élére. Amikor a menet elindult, Ballista, Maximus és Hippothoosz megfordult, és elindult felfelé a hegyen.

A gótok csak nézték, ahogy elvonultak kemény tekintettel, kifürkészhetetlen arccal.

 

 

Gallienus kilépett a fallal körülvett kertbe. Úgy tűnt, a növények még itt, Thrákia vadonjában, messze északnyugatra Büzantiontól is érzik, hogy közeledik a tavasz. Gallienus ásított, nyújtózott egyet és befogadta a látványt. A nap melegen sütött a hátára. Ritka luxus volt a császárnak, hogy egyedül lehetett, pedig fárasztó időszak állt mögötte.

A császári comitatus három napig maradt Büzantionban azután, hogy a város megadta magát. Három zsúfolt napig tartott elegyengetni, hogy a város ismét a birodalomhoz tartozzon, megnyugtassák az életben maradt tanácstagokat, hogy nem lesz több megtorlás, meggyőzzék a vezetőket, Cleodamust és Athenaeust, hogy a város védelme terén kifejtett tevékenységük és hűségük Macrianusékhoz, lett légyen bár szörnyű tévedés a részükről, nem büntetést, hanem előrébb lépést hoz nekik.

A húsz kivégzett tanácstag javainak elkobzása szintén alapos odafigyelést igényelt. A legjobbkor jött a kincstárnak a vagyonuk. A comitatus távozása előtt két nappal kaptak hírt az ephesusi földrengésről. Az a császár nem is volt császár, aki nem bizonyult ilyen helyzetben bőkezűnek. Az elítéltek birtokait eladták és a bevételt elküldték a romba dőlt városnak. A császár, mint mindig, az egyik kezével elvett, a másikkal pedig adott.

Nyugtalanító hírek terjengtek a gót kalózok szokatlan létszámú felbukkanásáról az Egei-tengeren, de ez ellen semmit sem lehetett tenni. A császárt sokkal fontosabb ügyek szólították nyugatra.

A mindössze magas rangú hivatalnokokból és a testőrség lovasságából álló comitatus jó sebességgel haladt, és a második éjszakát már Perinthosz városában töltötték. Onnan a szárazföld belseje felé fordultak, gyorsan átlovagolva a campus serenus termékeny földjein. A negyedik este elérték a Bergoule nevű kisvárost, és Gallienus egynapi pihenőt rendelt el a lovaknak.

A március idusa előtti reggel Gallienusnak nem hozott pihenést. Először hajnalban ünnepélyesen feláldoztak egy ökröt az isteni Alexandernek, megemlékezésül arra, hogy negyven évvel azelőtt az isteni Aurelius Severus Alexander ezen a napon lett Augustus és fogadta el a Pater Patriae és Pontifex Maximus címeket. Gallienus homályosan emlékezett Severus Alexanderre. Bár gyerek lévén még nem kapta meg a tóga virilist, a császár uralkodásának a végén már a császári udvarban élt túszként, biztosítékul apja helyes viselkedésére. Emlékei szerint Alexander gyengének látszó fiatal férfi volt, aki túlságosan függött a szenátustól és az anyjától. Állítólag, amikor a lázadók Maximinus Thrax vezetésével betörtek a sátrába, Alexander sírva halt meg, az anyja szoknyájába kapaszkodva, az asszonyt hibáztatva a történtekért. Nem a legjobb példa egy olyan császárnak, amilyen Gallienus szeretett volna lenni, de Alexander hivatalosan isten volt, és istenként tisztelettel kellett adóznia előtte.

A vallási kötelezettségei után következtek a császári hivatal hétköznapi ügyei. Akárhova ment a császár, küldöttségek jelentek meg. Kettő a környékbeli településekről, oltalmat kérve a cursus publicus törvénytelen behajtásával szemben. A hivatalnokok és katonák túlkapásai mindig is általánosak voltak, hiszen kezükben az erre feljogosító diplomával tetszésük szerint embereket, állatokat és szekereket foglalhattak le a birodalmi postaszolgálat számára. Palfurius Sura, az ab epistulis megfogalmazta a kért császári rendeleteket, tele súlyos fenyegetésekkel. Gallienus bíborszínű tintával aláírta az okiratokat. Kétségtelen, hogy a települések kőbe fogják vésni a szövegüket és felállítják valahol, ahol mindenki láthatja. Gallienus kíváncsi lett volna, mit érnek vele majd akkor, amikor nem lesz a közelben.

Ezután érkezett még három küldöttség. Kettőnek, az antiochiainak és az észak-afrikainak teljesítette az adóenyhítésre vonatkozó kérelmét, mindkettőnek öt-öt évre. Egyik város sem volt különösebben népes vagy gazdag, tehát fennhangon lehetett hirdetni a császári nagylelkűséget, és közben a fiscus sem veszített sokat.

Az utolsó küldöttség teljesen más ügyben érkezett. Egy fent, a Rhodopé hegységben elszigetelten álló falu népe egy alvó szatírt talált a földeken. Halálra kövezték a teremtményt. Mint az ilyen csodás esetekben mindig, most is a császár elé vitték a maradványait. A bőre sajnos elég rossz állapotban maradt meg, de azért a császár és a comesei alaposan szemügyre vették. Noha emberinek tűnt, tisztán ki lehetett venni a farkát és a patáit. Gallienus hálásan megköszönte a parasztoknak: jól illik majd csodás gyűjteményébe, a halott tritonok és kentaurok, a hősök csontvázai, a főnixtollak és az élő emberi és állati törpék és óriások közé, amit római palotájában állított ki és részben pincéjében őrzött. A falusiak több pénzt kaptak jutalmul, mint amit egész életükben láttak. A római kormányzásnak személyesnek kell lennie, és bőkezűnek.

A délelőtt és a politikai kihallgatások negotiuma lassan véget ért, a császár hivatalos napirendjében elkövetkezett az otium és a művelődés ideje. Gallienusnak aznap inkább filozófiai vitához volt kedve, nem olvasáshoz. A studiisként Zenót küldték el, hogy keressen egy filozófust, ami még a semmi közepén, egy olyan porfészekben, mint Bergoule sem lehetett túl nehéz feladat. Ahogy valaki megjegyezte, manapság könnyebb volt úgy elesni egy csónakban, hogy ne egy evezőpadra zuhanjon az ember, mint körülnézni és nem látni legalább egy filozófust. A kérdés csak az volt, hogy milyet talál Zeno.

A filozófusok nem utaztak, legalábbis a hatóságok nógatására nem. Longinust nem lehetett rávenni, hogy elhagyja Athént, sem Plotinust, hogy elhagyja Rómát. Amikor Gallienus Rómában volt a feleségével, Saloninával, az uralkodói pár vágott át az örök városon, nem a bölcsesség kedvelője. A szólásszabadság és az önállóság minden filozófus lelkének a sarokköve volt, bármelyik szektához tartozzon is. Parreszia és autarkeia, illetve a kellő megvetés a morális szempontból irreleváns gazdagság és hírnév iránt - mindezt kellőképpen felmutatták azok a filozófusok, akik nem rohantak, amikor valamelyik császár hívatta őket. Bizonyos értelemben, ha egy filozófus rohant volna, amikor egy császár hívatta, azzal talán épp azt bizonyítja, hogy nem is filozófus. De majd kiderül, miféle teremtést ás elő Zeno.

A kert kellemes volt. Gallienus szemügyre vette a rügyező gyümölcsfákat. Zeno nem hozakodott elő újra Ballista ügyével, de Gallienus rákérdezett Rufinusnál. Afrumentariusok feje nem hitte, hogy Zeno és Ballista valaha is találkoztak volna. Az előbbi Cilicia helytartója volt Macrianusék lázadása idején, de eljött a provinciából, mielőtt még Ballista odament volna. Ha nem találkoztak, valószínűleg nem feszült személyes ellentét közöttük, s ez esetben valaki lefizethette Zenót, hogy előhozakodjon Ballista ügyével.

Ennek ellenére Zenónak igaza volt: döntenie kell. Az, aki a bíbort viselte, úgy vonzotta az összeesküvőket, mint a rothadt gyümölcs a darazsakat. Ha valakiről egyszer azt gondolták, hogy képes uralkodni a birodalom fölött, akkor megint ezt gondolhatják róla: aki egyszer capax imperii, az mindig capax imperii, ahogyan Tacitus mondta volna.

Gallienus nem tudta, mit tegyen. Ballista régi barátja volt, és magában elismerte, hogy sokkal tartozik a hatalmas termetű északinak. Ennek ellenére legalábbis szemmel kell tartani. A császár gondolatai a száműzetésre terelődtek. Az enyhébb formája felé hajlott volna: relegatio Itáliából és a szülőprovinciájából, de a vagyona meghagyásával. Ez azonban nem lett volna megfelelő válasz, hiszen Ballistának nem volt szülőprovinciája az imperiumban, viszont volt egy háza Szicíliában, ahol nehéz lett volna szemmel tartani, ha szabadon járhat-kelhet. Nem, csak a drákóibb forma jöhet szóba: deportálás egy kijelölt helyre - egy kis szigetre, ahol afrumentariusok könnyen szemmel tarthatják őt is és a kapcsolatait is. A deportálással általában együtt járt a vagyonelkobzás is, de Ballista mégis csak régi barát - hadd tartsa meg a világi javait, hadd tartson vele a családja is. Ballistáról, akárcsak Gallienusról, köztudott volt, hogy imádja a családját. Gyakran mondogatta, hogy csendes, visszavonult életre vágyik. Majd választ neki egy kényelmes, félreeső szigetet, hogy ott élje az éveket, amikkel a sors még megajándékozza.

Hermianus, az ab admissionibus bekísérte a kertbe Zenót és egy másik férfit. Az utóbbi úgy festett, ahogy a szerepe előírta: bot és tarisznya, köpeny tunika nélkül. Durván rövidre vágott szakálla és haja alapján a sztoikusok közé tartozhatott.

- Dominus, ezt itt Nikomakhosz, a sztoikus.

A filozófus meghajolt, csókot lehelt az ujjai hegyéről a császár felé az adoratio visszafogottabb formájaként.

Gallienus teljes császári figyelmével a filozófus felé fordult. Nikomakhosz meg sem rezdült, és nem tűnt makacsul tiszteletlennek sem; talán majd később.

- Kérsz egy italt? - kérdezte Gallienus görögül.

- Köszönöm, küriosz, vizezett bort.

Legalább nem tesz úgy, mintha aszkéta lenne, gondolta Gallienus. Ez jó, és tisztának is tűnt. Gallienus egy intéssel jelezte, hogy Zeno és Hermianus visszavonulhat. Hamarosan meghozzák az italt is.

A császár leült egy kőpadra Diogenész mellszobra mellé, és megkérdezte a filozófust, nem akar-e ő is helyet foglalni.

- Köszönöm, nem, küriosz. - Nikomakhosz rátámaszkodott a botjára, egyik lábát keresztbe téve a másik előtt, mintha egy régi vázáról lépett volna le. Miközben szótlanul várakoztak, Gallienus azon töprengett, vajon megmotozták-e a filozófust.

Megjelent egy rabszolga, felszolgálta az italokat, majd elment.

- Mondd, mi a véleményed a száműzetésről? - szólalt meg a császár.

Nikomakhosz egy ideig hallgatott, láthatólag összeszedte a gondolatait. Szinte teljesen mozdulatlanul állt, és mély ráncokba szaladt a homloka az összpontosítástól. Eddig hiteles az előadása, állapította meg Gallienus. Ha a szavai méltóak a gesztusaihoz, akár még üdítő is lehet a beszélgetés.

- Az emberiség nagy része csak félelemmel és rettegéssel tud a száműzetésre gondolni - kezdte a filozófus. - Az embert elszakítják az otthonától, a családjától és a barátaitól. Mindent elvesznek tőle, amit szeret és ismer. Poros lábbal vándorol, mélységes szegénységben közömbös vagy ellenséges idegenek között, és a nyomorúsága és a magánya jelöletlen sírban ér majd véget.

- Ha csak a tudatlan hoi polloi tartaná kizárólag gonosz dolognak a száműzetést, az nem kellene, hogy visszatartson minket. Csak a demagógok és a bolondok foglalkoznak azzal, mit gondolnak a tömegek. Ám más, nagy tiszteletben álló emberek ishasonló nézeteket fogalmaztak meg. Talán az isteni Homérosz nem mutatja be Odüsszeusz fájdalmát: ahogy törékeny tutajába kapaszkodik, majd sírva ül egyedül a tengerparton? Tízévnyi boldogtalanság, tízévnyi szertefoszlott remény és beteljesületlen álom.

- Vagy gondoljunk arra, hogyan írt Euripidész a száműzetésről. Elektra ezt kérdi fivérétől: „Siralmas útján hol bolyong a szenvedő?" Mire Oresztész: „Nem egy város törvényét tartja, senyved ő." Mindennapi kenyérnek nincs szűkében, „mégis gyönge mindig az, ki száműzött".1

- Mások mégis másképp vélekedtek. Sok filozófus, még a legkiválóbbak közül is úgy tartotta, hogy a száműzetés se nem jó, se nem rossz. Semmiség, jelentéktelen dolog. A jó ember jó, akárhol legyen is, akármilyen körülmények közé kerüljön is. Az ember belsőjét vagy erkölcsi szilárdságát ugyanúgy nem érinti meg a száműzetés, mint a gazdagság vagy a szegénység, a betegség vagy egészség.

- Megint más filozófusok... nagy becsben tartottak, bár téves gondolkodásúak... úgy érvelnek, hogy a száműzetés minden ember elkerülhetetlen sorsa; azt mondják, mind kivettetünk saját kedves hazánkból, ami alatt az isteni létet értik. De ezekkel a homályos elméletekkel nem foglak terhelni, haszileosz. Ezek a filozófusok azt mondják, hogy a királynak mindig filozófusnak kell lennie. Tévednek. A filozófus egy dolog, a király meg egy másik. Elég, ha az uralkodó meghallgatja a filozófusokat. A haszileosznak mindig súlyos gyakorlati gondokkal kell foglalkoznia, nincs ideje ködös spekulációkra.

Devecseri Gábor fordítása - a ford.Gallienus elmosolyodott. Köztudott volt, mennyire kedveli a platonista Plótinoszt. Nikomakhosz bevitt egy szép ütést Platón követeinek, miközben elegánsan és finoman elismerte a császár kedvencét. Zeno jó munkát végzett; Nikomakhosz, a sztoikus eddig bevált.

A filozófus arca felderült.

- Végezetül meg kell vizsgálnunk, hogyan lehet a száműzetés igazából az ember előnyére, hogyan lehet pozitív, ha nem is abszolút áldás.

Musonius, akit magát is száműzött Nero, joggal állapította meg, hogy a magas rangú emberek hozzászoknak a kényelmes élethez. A száműzetés zordabb életkörülményeket jelent. A száműzöttnek egyszerűbben kell élnie. Musonius lakedaimóniai Szpartiakoszt hozta fel példának, akinek gyenge volt a tüdeje, de a száműzetésben le kellett mondania a fényűzésről, és ezzel együtt elmúlt a betegsége is. A száműzetés megtisztítja és megkeményíti a szervezetet.

- A száműzött erkölcsileg lehet jó és erényes. A Domitianus által elítélt Dión Khrüszosztomosz azon töprengett, hogy a száműzetés jó-e vagy rossz, és a delphoi orákulum tanácsát kérte. Apollón azt mondta neki, folytassa azt, amit addig csinált. Dión először nem értette meg, hogy relegatiója arra kényszerítette, elgondolkozzon a legfontosabb kérdésen: hogyan kell élnie az embernek? Dión szerény öltözéket öltve vándorolt, és azt mondja, néhányan filozófusnak nézték. Odamentek hozzá, és arra kérték, beszéljen nekik a jóról és a rosszról. Ahhoz, hogy válaszolhasson, Diónnak mélyen el kellett gondolkodnia ezekről a dolgokról, és eközben valóban filozófussá vált.

- Végezetül pedig térjünk vissza Odüsszeuszra. Láttuk a vándorlásait, de vajon mi volt a hatásuk? Harcolt Trójánál... nem volt gyenge... mégis inkább a ravaszságáról volt híres, mint az erejéről. Tíz év szenvedés megerősítette testben és lélekben egyaránt. Amikor az istenek végül megengedték neki, hogy hazatérjen Ithakába, más ember volt, mint amikor elindult. Odüsszeusznak elég fizikai és erkölcsi ereje lett ahhoz, hogy gyakorlatilag egyedül végezzen az otthonába telepedett ellenségeivel.

Nikomakhosz elhallgatott, rátámaszkodott a botjára és mozdulatlanná dermedt.

Gallienus nem tett fel kérdéseket a filozófusnak. Nem sok értelme lett volna, hogy egy császár szókratészi dialógusokat próbáljon meg folytatni. Az egyik oldalon az autokrata, akinek az akarata törvény volt, a másikon az alattvalói, akiknek az élete hajszálon függött. Valószínűleg sem a szólás szabadsága nem valósulna meg, sem az igazság nem kerülne napvilágra. Az eunuch filozófus, Favorinus szavai még mindig igaznak tűntek: „Rossz tanácsot adtok, barátaim, amikor nem engeditek, hogy mindenben igazat adjak annak, aki harminc légiónak parancsol." Gallienus tudta, hogy majd egyedül kell végiggondolnia a hallottakat.

A császár kegyesen köszönetét mondott a filozófusnak, és megkérdezte, mivel jutalmazhatja meg.

- Csak azzal, hogy elgondolkodsz a szavaimon, és ha lehetséges, máskor is megtisztelsz a társaságoddal. -

Nikomakhosz jól válaszolt; ha egy filozófus anyagi

ellenszolgáltatást kért volna, azzal filozófusi mivoltát kérdőjelezte volna meg.

Előlépett Hermianus onnan, ahonnan láthatatlanul hallgatózott. A filozófus elfogadta a megtiszteltetést, hogy megcsókolja a felé nyújtott császári pecsétgyűrűt. Miután elengedte Gallienus kezét, ismét a proszküneszisz csókját hintette a császár felé, aztán Hermienus kikísérte.

Gallienus egyedül maradt a kertben, és elgondolkodott. Lehet, hogy a száműzetés nem töri meg az embert, lehet, hogy megváltoztatja. Odüsszeusz hazatért és könyörtelenül végzett azokkal, akik rosszat tettek neki. A közelebbi múlt történetében is akadtak példák olyanokra, akik a száműzetésből visszatérve bosszút álltak száműzőiken: a szürakuszai Dión elkergette Dinüsziosz türannoszt; Marius vérfürdővé változtatta Róma utcáit. Ballista persze soha nem adta tanújelét sem az utóbbi könyörtelen nagyravágyásának, sem az előbbi vezérlő elveinek. Mindazonáltal kiváló hadvezér és remek katona. Háromszor is legyőzte a perzsákat; egyszer magát a Királyok Királyát. És Ballista ölte meg a zsarnok Quietust. Császárrá kiáltották: Marcus Clodius Ballistus Augustusnak nevezték. A száműzetésben megkeseredve vonzaná az elégedetlenkedőket, és kiváló vezéralakja lenne egy lázadásnak: aki egyszer capax imperii, az mindig capax imperii. Róma mindig is a keblére ölelte azokat a harcosokat, akik érte és az értékeiért harcoltak. Gallienus már most hallotta az új uralkodó udvaroncainak gonosz ármánykodásait: Ballista, az új Aeneas külhonból érkezett karddal a kézben, hogy eltörölje a hét dombról az elpuhultakat és a dekadenseket, és visszaállítsa Róma ősi, harcos erényeit.

Önmagában a száműzetés nem tartaná kordában Ballistát. A romanizált barbár örökké veszélyt jelentene még Gallienusra is. Talán a csonkítás a megoldás. A Caesarok trónjára nem ülhet torz alak. Vágjuk le a füleit és az orrát. De Ballista gyerekkori barát. Akkor csak az orrát.

Gallienus megrázta a fejét, belekortyolt a poharába. Mégis, mit képzel? Eszébe jutott egy keleti herceg története, akiről Tacitusnál olvasott. Az ifjú Rómában nőtt fel túszként, míg csak el nem jött az ideje, hogy visszaküldjék Párthiába, és ott kliens királyként uralkodjon. Az alattvalói nem szerették idegen, nyugati szokásait, de nem ölték meg, csak levágták a füleit és az orrát. Ilyen a párthus clementia, írta Tacitus. Gallienus tudta magáról, hogy autokrata, de azért értékelte az iróniát.

Nem a csonkítás a válasz. Az ilyesmi a kegyetlen keleti despoták „irgalma", nem a rómaiak császáráé, a görögök baszileoszíé. A halál - ez a válasz.

 

 

A szökés Ephesusból könnyűnek bizonyult. Ballista és a többiek elmentek a polgári agóráig, átvágtak és ráfordultak a keleti gümnaszion mellett húzódó utcára. A Magnésziai kapunál összeverődött tömeg némi fennakadást jelentett, de veszélyt nem. A városból kiérve a família dél felé folytatta útját, és még a nőkkel és gyerekekkel együtt is odaértek félóra alatt Corvus villájához.

Az út teljesen eseménytelenül telt el, Hippothoosz mégsem így emlékezett vissza rá. Emlékezett a lassú kaptatásra a fojtogatóan szűk utcán, Memmiosz emlékművétől fel a hegyre, a csalárd, egyenetlen kövezeten; a közeli káosz visszhangzó tumultusára; a tüzek bűzére. Emlékezett rá, hogy igyekezett nem túl gyakran hátranézni a válla fölött; emlékezett a városkapunál kavargó tömegre; emlékezett rá, hogy a falakon kívül egyre csak azt kívánta, bár gyorsabban haladna a família; emlékezett az állandó félelemre és a szörnyű rettegésre, hogy bármilyen hangot hall a háta mögül, az a gótoktól jön.

Hippothoosz tudta magáról, hogy nem gyáva, de a rablók között eltöltött hosszú idő megtanította arra, hogy menekülni mindig teljes sebességgel kell. Számát sem tudta, hányszor üldözték már, de ilyen lassan még sohasem haladt. A Ciliciában, Cappadociában, Syriában, Egyiptomban, sőt Aethiopiában töltött évek alatt, ha nők vagy gyerekek lassították a haladását, akkor ott hagyta vagy megölte őket, tekintet nélkül arra, hogy váltságdíj reményében ejtett foglyok vagy a saját emberei voltak-e. A latrok között nem volt helye érzelgősségnek.

A kis menekült csapat végén, Hippothoosz mellett Ballista lépdelt kitartóan. Hippothoosz önkéntelenül is csodálattal adózott a hatalmas termetű barbár önuralmának. A villánál Ballista maga volt a megtestesült hatékonyság. Összegyűjtötte a háznépet és elővezettette az állatokat. Miközben felszerszámozták őket, Ballista maga látta el a nagy szürke heréket, amelyet a villa istállójában tartott. Az időseket, betegeket és a kisgyerekeket felsegítették a nyergekbe. Ballista ragaszkodott hozzá, hogy Julia felüljön a lovára, ő gyalogolni fog. Két erős rabszolgát hátrahagytak, hogy elijesszék az alkalmi fosztogatókat, de meghagyták nekik, hogy meneküljenek, ha felbukkannának a gótok. A háznép maradékát, tucatnyi embert beállították a menetoszlopba, és ismét útnak indultak.

Hippothoosz ekkor megnyugodott valamelyest. Nem tűnt igazán valószínűnek, hogy a gótok ilyen mélyen

bemerészkedjenek a szárazföldre, amikor Ephesusban bőven találhattak zsákmányt. A gótokról semmit sem tudott, a fosztogatásról viszont sokat.

Ballista dél felé vezette őket a főúton. Amikor kelet felé, a szárazföld belseje, Magnészia és Maeandrum felé fordult, beértek a hegyek közé; az út emelkedve tartott délkeleti irányba. Az éjszakát Ortügia szent helyén töltötték, de álmukat megzavarta a papok és a rémült helybeliek lázas imádkozása. Zeusz, Apollón, Athéné, mind, olümposziak, óvjatok meg minket a szkíták haragjától! Másnap elhaladtak a Thorax-hegy lábánál, kiértek a síkföldre, és megszálltak egy Maiandrosz nevű, elszegényedett faluban. A következő délelőtt alig tízmérföldnyi könnyű, síkvidéki menetelés után elérték Prienét. Március idusa volt.

Hippothoosz ingerlékeny lett a melegtől, kezdett elfogyni a türelme. Nem sikerült megelőzniük a gotokról érkező híreket. Közölték velük, hogy Priené északkeleti kapuja zárva marad, míg a város vezetője, Marcus Aurelius Tatianus sztephanephorosz oda nem megy és parancsot nem ad a kinyitására. Ezután több mint egy óra tétlen várakozás következett - több mint elég idő Hippothoosznak ahhoz, hogy felmérje a helyet.

A kapujárat szűk volt, még nyitott állapotában is könnyen tarthatta néhány elszánt ember. Két oldalról tornyok védték. A falak régiek voltak, a kövek himlőhelyesek a kortól, az illesztéseknél és a repedésekben gyomok nőttek. Nemzedékek óta nem javították őket, de az eredeti építők tudását dicsérte, hogy a nagy, szorosan illeszkedő terméskő tömbök még mindig álltak. Noha egy ügyes ember valószínűleg meg tudta volna mászni őket - mondjuk éjjel, amikor senki nem figyelt -, védőkkel a tetejükön még mindig komoly akadályt jelentettek. Hippothoosz balján a fal előreugrott, további védelmet biztosítva a rámpán a kapu felé közeledő ellenséggel szemben. A kiszögellésen túl a fal elkanyarodott, követve a hegyláb vonalát. Jobb oldalon meredeken, vadul kanyarogva haladt felfelé a hegyoldalon, majd egy szirtnél véget ért. Ott nem volt szükség falra: a Mükalé-hegy egyik kiszögellése magasodott jó háromszáz könyöknyire: haloványszürke szikla, amelyen semmilyen növényzet nem élt meg. Ennek a tetején állt az akropolisz. Corvus jól mondta: Pirenét nehéz lett volna bevenni.

Noha Hippothoosz nem járt még Ióniában, nagy vonalakban ismerte Priené történetét. Az ióniai görögség egykori vezető városát a Maiandrosz árulta el. A sokágú folyó által lerakott hordalék hozta létre a széles síkságot, visszaszorítva a tengert. A szárazföldön rekedt Priené és kikötője, Naulokhosz az évek során elfeledett vidéki várossá vált. Hippothoosz azt remélte, most az elfeledettsége és az Egei-tengertől való távolsága fogja megmenteni.

A kapunál mozgolódás támadt, majd egy hang harsant fel a mellvéden:

- Marcus Aurelius Tatianus vagyok, Tatianus fia, Priené poliszának a sztephanephorosza. Ti kik vagytok?

- Marcus Claudius Ballista és a famíliája, Marcus Aurelius Corvus famíliájával. Barátom, Corvus mondta, hogy hozzád, a vendégbarátjához jöjjek, nálad keressek menedéket a szkíták haragja elől.

A kaput kinyitották, kilépett Tatianus. Üdvözölték egymást és bemutatkoztak. Hippothoosz szemügyre vette Tatianust - méghozzá nagyon alaposan. A sztephanephorosz magas volt, görög himationt és tunikát viselt. Úgy járt és mozgott, mint egy eupatridész: lassan, megfontoltan, az elit magabiztosságát

sugározva. Amikor nem mozgott, mozdulatlanul állt, kezeit maga előtt összekulcsolva, szinte Démoszthenész szobraként.

Hippothoosz azonban átlátott rajta: csak színlelés volt az ősi polgári virtus megtestesítésére tett próbálkozás. Tatianus szeme egy pillanatra sem nyugodott meg, egyfolytában ide-oda cikázott, forgott, ez pedig biztos jele volt annak, hogy elkövetett valamilyen súlyos bűnt, például megölte egy rokonát vagy valamilyen más tiltott dolgot tett, valamit, amit helytelenítettek az istenek, mint amit Pelopsz fia vagy Oidipusz, Laiosz fia művelt. Tatianusra oda kell figyelni. Mire való a fiziognómia, ha nem arra, hogy figyelmeztesse a rossz emberek gonosztetteire még azelőtt, hogy a saját bőrén kellene megtapasztalnia azokat?

Tatianus intett nekik, hogy hagyják hátra az állataikat, majd a szolgái ellátják őket. Gyalogosan vezette be őket a boltíves kapu alatt. A keskeny, meredeken emelkedő utcát kopár falak és sötét ajtónyílások szegélyezték, de legalább a kora délutáni nap nem tűzött rájuk. Jobb kéz felől, az épületek közötti résekben a város

fölé magasodó akropoliszt látták.

Menet közben Hippothoosz folytatta fiziognómiai töprengését. Tatianus szeme a Büzantion és Perinthosz környéki thrákokéra emlékeztette. Hippothoosz ebben a két poliszban nőtt fel. Az ottaniak szeme is állandóan ide-oda cikázott, és borzalmas volt a jellemük - csak velük született gyávaságuk tartotta vissza őket, hogy megtegyék azokat a gonoszságokat, amikre vágytak.

Amikor odaértek a színházhoz, az út vízszintes lett, de egyben szűkebb is. Tatianus megkérdezte Ballistát, szeretné-e megnézni a színházat; csodálatos kilátás nyílt belőle délre, a síkságra és a tengerre, Milétosz és Láde szigete felé. Ballista azt felelte, hogy örömmel, de talán inkább máskor; az emberei fáradtak és éhesek. Persze, persze; Tatianus már előreküldött, hogy előkészítsék a házat és az ételt.

Hippothoosz Perinthoszra és Büzantionra gondolt, a két gonoszok lakta poliszra, a két poliszra, ahová soha többé nem teheti be a lábát. Aztán Arisztomakhosz jutott eszébe, akit Büzantionban ölt meg. Nem sajnálta. A hírekre gondolt, amik szerint Gallienus óriási vérfürdőt rendezett Büzantion tanácsának tagjai között, és ádáz elégedettség töltötte el a szívét.

A színházon túl az út ereszkedni kezdett, majd odaértek egy lépcsősorhoz. Hippothoosz most már értette, miért kellett hátrahagyniuk a lovakat. Néhány lépés után a jobb kéz felől emelkedő falban masszív kőtömbök alkottak bejáratot.

- Legyetek üdvözölve a házamban! - szólt Tatianus Ballistához udvariasan. Együtt léptek át a küszöbön, be a hűvös folyosóra. Hippothoosz és a többiek követék őket. A fülkéjéből kilépett a kapus, meghajolt, csókot fújt az ujjai hegyéről, majd a proszkünészisz bemutatása után visszahúzódott a helyére.

A folyosó végén, balra fordulva megpillantották a fényes átriumot. Miközben elindultak felé, elmentek egy rövid lépcsősor mellett, amely egy másik folyosóba torkollt, az pedig egy másik atriumba vezetett. Nyilvánvaló volt, hogy Tatianus vagy valamelyik őse legalább két házat nyitott egybe, hogy méltóvá tegyék az otthonukat a család előkelőségéhez.

A perisztülé árnyékában asztalokat és kereveteket állítottak fel. Rabszolgák bukkantak fel tálakkal és kancsókkal. Miközben megmosták az előkelőbbek kezét, Tatianus gyorsan és hatékonyan kijelölte a vendégek szálláshelyeit. A szeme mindvégig ide-oda cikázott. Ballista udvariasan csak egy szobát kért magának, a feleségének és a fiainak, nem akarván még nagyobb terhet róni házigazdájukra. A két szabadosa és az accensusa is elfér egy szobában.

Miközben az északi beszélt, Hippothoosz elkapta Julia pillantását. Az asszony láthatólag mondani akart valamit, de végül mégsem tette. Hippothoosz tudta, hogy nincsenek rendben közöttük a dolgok. Elárulta a nő szeme: fekete volt, ami ritkán jelentett jót. Hiányzott belőle a mélység, szinte éterinek tűnt, ez gyakran mély, de erősen visszafojtott haragra utalt. És száraz volt, nem csillogott, az erkölcstelenség biztos jeleként. A szem a szív kapuja.

Mégsem lehetett volna teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy csak ő bűnös. Ballista szemhéja súlyos volt, a külső sarkokban megereszkedett. Amikor beszélt, különösen amikor a feleségéhez szólt, sokszor felsóhajtott. A nagy fiziognómus, Polémon szerint ez a kombináció azokra jellemző, akik valamilyen gonosztettet forralnak. Hippothoosz azonban Ballistában sem lehetett biztos, hiszen Polémon azt is mondta, hogy egy jel nem elég, addig nem lehet egyértelmű véleményt alkotni, amíg nem mérlegelték az összesei.

Miután az újonnan érkezett humiliorokat elvezették a ház belsejébe, a megbecsült vendégek helyet foglaltak a kereveteken. Tatianus italáldozatot mutatott be, elmondott egy rövid imát, majd leheveredett a főhelyen álló kerevetre legidősebb fiával és Ballistával. Sem Corvus felesége, Nikészó, sem a többi nő nem volt jelen. A két szabados hátul kapott egy kerevetet. A vidékies Prienében még éltek a régi szokások.

A bor aromeus volt, az ephesusi régió legjobbja. A kenyeret melegen szolgálták fel. Az elhagyhatatlan kemény tojás mellett rákot, ecetes sült kagylót és médeai silphiumot, illetve sós vízben tartósított tengeri köményt szolgáltak fel először. Hippothoosz arra jutott magában, hogy ez utóbbi szándékosan volt vidékies jellegű, kihangsúlyozandó az optimális évszakban tálalt kagylót és az importált fűszer borzalmas árát. Sokan gazdagodtak meg az Ázsia távoli vidékeiről behozott silphiumon. Lehet, hogy Maiandrosz másodrendű várossá tette Prienét, de gazdag termőföldeket hozott létre, és ha valakinek elég földje volt, ahogy Tatianusnak nyilván, távol tudhatta az ajtajától a szegénységet.

Tatianus elsorolta Ballistának Priené látnivalóit: Athéné és Augustus, Démétér és Koré templomait, az Alexandreumot - ez utóbbi a Nyugati kapunál állt, és ott lakott a makedón, amikor Milétoszt ostromolta.

Mivel hajnal óta, az indulásuk óta nem evett, Hippothoosz lelkesen vetette magát az ételre és az italra, remélve, hogy más finomságokat is felszolgálnak még, és később nem fog túlságosan fájni a feje az aromeustól.

Az ajtó előtt, a sötét folyosón kavarodás támadt, majd egy hírnök rohant be az atriumba. A hirtelen fénytől elvakulva pislogva megállt és rámeredt a perisztülé árnyékában heverő alakokra.

- Küriosz! - Mivel nem látta tisztán Tatianust, a legnagyobb kereveten fekvőket szólította meg.- Küriosz, most érkezett Flavius Damianus Ephesusból. Beszélnie kell a buléval. A gótok dél felé hajóznak.

Flavius Damianus állva beszélt a buléuterionban. Az azonos nevű híres szofista leszármazottjaként nyilván úgy vélte, tudja, hogyan kell egy jó beszédet elmondani. Az attikai szavak komor, súlyos folyóként hömpölyögtek elő a szájából. A régmúlt idők eseményeit idézte fel. Priené férfiúi mindig is rendelkeztek a bátorság erényével. Ez a velük született és a kiképzés által tökéletesített andreia verte vissza a galataiak barbár dühét, ez futamította meg a cappadociai Ariarathész és a pergamumi Attalosz egyesített erőit, amikor a két uralkodó az isteneknek nem tetsző módon megpróbálta elfoglalni a várost.

Hippothoosz az első sorban ült, Ballista mellett, a szónok jobbján, és tudta, hogy Flavius Damianus beszéde el fog még tartani egy ideig. Lopva kipiszkált egy ételdarabot a fogai közül és körülnézett. A magas és sötét tanácstermet az ódonság szaga hatotta át. Körülbelül száz ember ült a három fal előtt magasodó lépcsőzetes karzaton, de sokkal többen is elfértek volna. Ötszázan? Hatszázan? Lehet, hogy a város sokat veszített a fényéből, de Hippothoosz kételkedett benne, hogy valaha is ekkora buléja lehetett volna.

Flavius Damianus elmerült az északi barbárok természetének hosszas ecsetélésében. Galataiak, gótok, szkíták, mind egykutya: vérszomjasak, igen, de irracionális lényükből hiányzik a bátorságnak az a valódi morális dimenziója, amivel minden hellén rendelkezik. És hogy nincs erkölcsi tartásuk, úgy hatalmas, sápadt testük sem bírja a hőséget vagy a kemény munkát.

Hippothoosz a szeme sarkából figyelte, hogyan fogadja mindezt Ballista. Az északi kifejezéstelen tekintettel bámulta a terem közepén álló oltáron lobogó kis tüzet. Valószínűleg sokszor hallotta már ezt. Hippothoosz tovább piszkálta a fogai közé szorult bárányhúst, és kissé megfájdult a feje.

Flavius Damianus végül befejezte a beszédét, még egyszer méltatva Priené népét, a Iádéi csata hőseinek leszármazottak. Ugyan mi félnivalójuk lenne ilyen embereknek a szkíták részeg hőzöngésétől?

Szórványos taps csattant a teremben. Flavius Damianus saját ékesszólásától megrészegülve bizonyára elfelejtette, hogy az iónok vereséget szenvedtek a Iádéi csatában. Te sem vagy olyan jó szónok, mint az ősöd volt, gondolta Hippothoosz. Ez a baj velünk, hellénekkel: mindig a távoli múltban élünk. Talán igaza van a rómaiaknak: mi, hellének, túl sokat beszélünk és túl keveset cselekszünk.

Tatianus köszönetét mondott Flavius Damianusnak és szólásra kérte fel a vir ementissimust, Marcus Clodius Ballistát.

Hippothoosz előredőlt. Tudta, mit fog mondani Ballista. Noha nem értette az okát, kíváncsi volt, milyen reakciót vált ki a tanácstagokból.

Miközben Ballista a gondolatait összeszedve felállt, fény tört be az északi lépcsősor tetején nyíló ajtón. Ballista megvárta, hogy a késve érkező elfoglalja a helyét.

- Priené tanácsa! - kezdte az északi. Jól beszélte az attikai görögöt, barbár fordulatok és északi akcentus nélkül. Ez rendjén is volt, hiszen a római császári udvarban nevelkedett. - A városotok néhány mérföldre áll a tengerparttól. A gótok nem fognak messze eltávolodni a hajóiktól, mert ha elveszítik őket, csapdába esnek az ellenséges területen. A távolabbi, parti városoknak, Milétosznak és a didymai szentélynek több félnivalója van, mint Priené városának. Ha a gótok mégis idejönnének, magas falaitok megállítják őket. A gótok fosztogatni jöttek, nem ostromolni. Hiszem, hogy a kellő óvintézkedéseket megtéve Priené városa biztonságban lesz. Olyannyira biztonságban, hogy itt szándékozom hagyni a famíliámat... szeretett feleségemet és fiaimat... amíg Milétoszba megyek, és tapasztalt katonaként felajánlom a városnak a szolgálataimat.

Ballista elhallgatott. Néhányan tiltakozva felkiáltottak. Miféle rosszindulatú daimón szállta meg az elméjét? Itt kell maradnia, és nekik kell segítenie!

Az északi megrázta a fejét.

- Már döntöttem. Csak az accensusomat, Marcus Aurelius Hippothooszt, és szabados társamat, Marcus Clodius Maximust viszem magammal. A famíliám többi tagját a ti oltalmatokra bízom. Barátom, Marcus Aurelius Tatianus házában fognak megszállni. Az istenek oltalmazzanak mindannyiunkat!

Odakint, miközben átvágtak a szent sztoán, Hippothoosz felidézte az elválást Tatianus házában. Ballista fiai jól viselkedtek, a kisebbik, Derhelm talán fel sem fogta még a búcsú jelentőségét, de a nagyobb, Isangrim, bátor volt. Julia és Ballista között csak néhány szó hangzott el: kurta közhelyek, egyszerű csók. A légkör feszült volt a ki nem mondott dolgoktól, a gondolatoktól, amik inkább meg se születtek volna, ha már nem kerültek kimondásra. Ballista végül megölelte az öreg Calgacust, súgtak valamit egymás fülébe - ádáz, erős szavakat és a búcsúzás véget is ért.

Elhagyni, akiket szeretünk - Hippothoosz sokszor megtette már, két alkalom azonban kiemelkedett a többi közül. Tauromenium, oly sok évvel azelőtt: az utolsó, futó találkozás Kleiszthenésszel egy kocsma emeletén, egy óra alapon kivehető szobában, miközben egyre fogyott az ideje, és a hitelezői meg a felbérelt verőembereik már keresték. Az ifjú sírt, könyörgött, hogy a férfival tarthasson, akit szeretett - nem érdekelte, hogy a családja kitagadná, hogy az egész világ cinaedusnak nevezné. Hippothoosz meghatódott, de tudta, hogy Kleiszthenész nem gondolta komolyan, vagy ha mégis, hamar meggondolná magát. Még egyszer utoljára szeretkezett a fiúval, aztán elindult a kikötőbe.

Kleiszthenész azonban, akármilyen kedves fiú is volt, a nyomába sem ért Hüperanthésznek. Együtt nőttek fel. Hippothoosz és Hüperanthész, Perinthosz városának ephehoszai; gazdag családi háttérrel, jó kapcsolatokkal. Ha nem azonos korúak lettek volna, a polisz feltehetőleg elnézőbb lett volna velük - mint az idősebb erasztésszel és a fiatalabb eromenoszával, akik a szabad Hellász dicső napjait, Harmodiusz és Arisztogeiton, Alkibiadész és Szókratész idejét idézik meg. Akkor talán Hüperanthészt sem küldte volna el az apja Büzantionba, hogy mondhatni Arisztomakhosz viselje a gondját. De még azután is minden rendbe jöhetett volna, hogy Hippothoosz megölte

Arisztomakhoszt, ha nincs az a hajótörés. Nem telt el éjszaka úgy, hogy az emléke ne kísértette volna Hippothooszt. Leszbosz sötét vizei, a Hüperanthészből elillanó élet a hidegben, elsodródó teste a sötétben.

Odaértek az agórától északkeletre lévő keresztúthoz, ahol a lovaik vártak, és Hippothoosz visszazökkent a jelenbe. A Ballista által sietve vásárolt két rabszolga öt ló és két teherhordó öszvér kantárszárát tartotta. Az állatok csöpögő pofával néztek fel a kútról.

Ballista megkérte Tatianust, hogy bocsásson a rendelkezésére egy hírvivőt, akit elküldhet Maximillianus helytartóhoz. A férfi ott állt. Ballista távolabb vezette a kúttól, a többiektől, majd odakiáltott Maximusnak, hogy csatlakozzon hozzájuk.

Hippothoosznak nem szólt. A lovak folytatták az ivást.

Ballista egyenesen a hírvivőhöz beszélt, Hippothoosz pedig figyelte. Féltékenységet érzett, amiért az északi ennyire bensőséges viszonyban van Maximusszal, és dühös volt, amiért Ballista jobban bízik a tudatlan hiberniaiban, mint az accensusiban.

A hírnök távozott. Ballista és Maximus visszamentek a lovakhoz és nyeregbe szálltak. Ballista megsimogatta a hátasa fülét.

- Ideje indulni.

Nyugat felé lovagoltak, jobbjukon a szent sztoa oszlopsorával, baljukon az agórával. A féleszű hiberniai dalt dúdolgatott valami asszonyról és öt laza erkölcsű lányáról. Elmentek az Athéné és Augustus nagy, kék-vörös templomához vezető lépcsősor mellett, aztán az utca ereszkedni kezdett előttük.

Lépten-nyomon Priené teljes hanyatlásának nyomaiba

botlottak. Az egyik oldalon üzletek, a másikon házak; a többségük romos, beomlott tetejű. Nem a közelmúltban épültek. Néhány házból már fenyők törtek a magasba. Nagyon kevesen jártak az utcán.

Hippothoosznak fogalma sem volt, miért hozta Ballista ezt a veszélyes döntést. A fiziognómiájában nem sok minden utalt a hősre. A szeme nagyon sötét kék volt, szinte már kékesfekete. Gyakran előfordult, hogy a rávetülő fényben úgy ragyogott, mint a nap. Ez a kombináció óvatosságra utalt, minden téren, ha nem egyenesen félelemre és gyávaságra, illetve helytelen barátságosságra a szegényekkel. Ám egy jegy nem elég.

De akármilyen meggondolatlannak is tűnt ez az utazás, a nap ragyogott, a levegőben fecskék cikáztak, a fenyők alatt hűs árnyék sötétlett. Rosszabb is lehetett volna az élet.

Egy jobbra nyíló, kopár, lépcsős, szűk mellékutcából váratlanul kilépett egy fekete férfi. Az elöl haladó Ballista lova félretáncolt ijedtében, aztán a hátsó lábaira ágaskodott, és a patái veszélyesen közel kerültek az utca bal oldalán húzódó csatorna törött cserépfedőihez. Hippothoosz önkéntelenül is megborzongott. Rossz előjel. A fekete az alvilág színe; a szellemeké és daimónoké, a háromarcú Hekatéé és a rettenetes Eumenidészé. A pharszaloszi csata előtt Brutus emberei találkoztak egy etióppal, és ledöfték. Aztán elvesztették a csatát.

Ballista megzabolázta a szürkéjét és nyugtató szavakat súgott a fülébe. Az etióp meghajolt és csókot hintett a lovasok felé. Ballista odabiccentett felé és tovább ment, a többiek követték. Az etióp nézte, ahogy elvonultak.

Lassan, szótlanul léptettek. Még Maximus is hallgatott. Hippothoosz úgy érezte, mintha hirtelen még a délután is hűvösebbé vált volna.

Már a Nyugati kapu közelében jártak, amikor Ballista megállt és beszédbe elegyedett egy az út szélén kuporgó öregemberrel. A közelben van az Alexandreum? Az öreg felegyenesedett és becsoszogott egy bal kéz felől nyíló mellékutcába. Intett nekik: gyertek, gyertek.

Ballista és Hippothoosz leszállt a nyeregből, Maximus pedig közölte, hogy az állatok mellett marad.

A mellékutca bejárata szűk volt, már benőtte a növényzet. Az öregember néhány lépésre állt, és egy nyitott ajtó felé mutatott.

Ballista keze az övén lógó erszény felé mozdult, de az öreg méltóságteljesen megrázta a fejét, majd visszament arra, amerről jöttek.

Hippothoosz követte Ballistát az udvarra. Por és üresség fogadta őket, az elmulasztott ünnepek szomorú hangulatával. Az ajtófélfán felirat állt: Megtisztulva és fehérben lépj be a szentélybe.

Hippothoosz megjegyezte magában, hogy Ballista feketében van.

A déli falon nyíló ajtó mögül kilépett egy pap, és kényelmes tempóban elindult feléjük. Furcsa mód olyan benyomást keltett, mintha várta volna őket. Formálisan üdvözölte őket, váltott néhány szót Ballistával, és nagylelkűen elfogadta a felé nyújtott pénzt.

Miután a pap elment, némán álltak. Az udvarra fojtogató csend telepedett. Ballista nem volt beszédes kedvében.

Egy idő után a pap visszatért egy fiúval, aki a felajánlásokat hozta. Az északi falban nyíló ajtó felé intették a látogatókat, magába a szentélybe. A helyiségben sötét volt; középen három oszlop kidőlt. Az északkeleti sarokban alacsony emelvény állt, felhágtak a lépcsőkön. Az emelvényen márványasztal sötétlett, rajta szobrokkal: a kardjáért nyúló Alexandrosz, Kübelé, más istenek. Az asztal alatt hasadék nyílt a sziklában.

Ballista fogta a kis süteményeket, letette az asztalra, aztán a vizezetlen bort, amit kért, leöntötte a hasadékba.

Alexandrosz él és uralkodik.

Ballista minden további felhajtás nélkül sarkon fordult és kiment, a nyomában Hippothoosszal.

Odakint feltámadt a szél. A mellékutcából csodálatos kilátás nyílt a városfal fölött a Maiandrosz síkjára, az Egei-tengerre és egy hegyvonulatra. A távolban kéklő, ködös csúcsok egyike az lehetett, amely Milétosz félszigetén emelkedett. Azt beszélték, Alexandrosz ebből a házból indult el Milétosz meghódítására. Hippothoosz nem tudta, mire gondol Ballista, ő maga azon töprengett, vajon elhárították-e a rossz előjelet.

 

 

Ballista felnézett a holdra. Hatalmas volt, már csak egy éjszaka választotta el a kiteléstől. A hajó orrától jobbra ott sötétedett némán Ladé kicsi, hárompúpú szigete. A másik oldalon, nem messze a víz fölött Milétosz fényei szikráztak a félsziget hegyoldalaiban. A hajó oldala mellett elsuhanó hullámok fényes farvízzé álltak össze a sötét tengeren.

Későre járt, és Ballista fáradt volt. Kilovagoltak Prienéből, elvágtattak Naulokhosz szárazföldre került kikötője mellett, majd elérték a Szkolopoészisz nevű falut. Onnan visszaküldték az egyik rabszolgát Prienébe az állatokkal. Kibéreltek egy halászhajót, és várták az esti, part felől fújó szelet. Ballista nyújtózott és ásított egyet. Úgy érezte, egy egész évszázad telt el azóta, hogy hajnalban útnak indultak Priené felé.

Hippothoosz az orrban ült, és Milétoszról mesélt Maximusnak. Jó hellénként - mint amilyen Demetriosz, az előző accensus is volt -, Hippothoosz ritkán hagyta ki a lehetőséget, hogy büszkélkedjen a hellén régmúltról való tudásával.

- Ezt a vidéket régen egy helyi kariai törzsfő uralta. Anaxnak hívták, vagy valami hasonló barbár neve volt. Aztán jöttek a krétai harcosok. Apollón és Areia fia, Milétosz vezette őket, bár egyesek szerint Deioné vagy Akakallisz volt az anyja.

- Különös - hümmögte Maximus. - Általában az apa kilétében nem szokás biztosnak lenni.

Hippothoosz elengedte a füle mellett a megjegyzést.

- Persze vannak, akik azt mondják, hogy Szarpedón alapította a

várost, de ez nyilvánvalóan ostobaság.

- Még a legsötétebb bolond számára is nyilvánvaló - helyeselt Maximus.

- Mindenesetre a krétaiak letelepedtek a helyi kariaiak között, és békében éltek. Ám minden megváltozott, amikor Kodrosz athéni király fia, Neileosz vezetésével megérkeztek az iónok. Megölték az összes férfit és elvették az asszonyaikat. Ezért van az, hogy a milétoszi asszonyok mindmáig nem ülnek egy asztalhoz a férjükkel és nem szólítják őket a nevükön.

Maximus elismerően bólintott.

- Az biztos, hogy a milétosziak jó úton haladnak, de képzeld csak el, mi lenne, ha rá tudnák szorítani a nőket, hogy egyáltalán ne beszéljenek!

Furcsa volt, milyen gyakran beszélgetett Maximus és Hippothoosz. Persze a famíliában együtt eltöltött hónapok során megosztoztak a són, de sok minden utalt arra, hogy lenézik, sőt megvetik egymást. Valami miatt mégis keresték egymás társaságát. Hippothoosz most épp arról mesélt Maximusnak, hogyan mondott köszönetét az isteneknek Thalész, a milétoszi filozófus három dologért: azért, hogy embernek született, nem állatnak; férfinak, nem nőnek; és hellénnek, nem barbárnak. A csipkelődés kölcsönös volt közöttük.

Ballista remélte, hogy a rabszolga épségben visszavitte a lovát Prienébe. És Mindenek Atyja, remélte, hogy nem tévedett Priené biztonságosságát illetően. Tudta, hogy Calgacus hamarabb halna meg, mint hogy bármi baj érje Juliát és a fiúkat. Nem volt ebben semmi melodramatikus, egyszerűen tudta. Az akropolisz bevehetetlennek tűnt, Tatianus pedig szemmel láthatólag értette a dolgát. Flavius Damianus azonban más lapra tartozott. A földrengés után elismerésre méltóan viselkedett, Ballista korábbi ephesusi tapasztalatai alapján mégsem bízott meg benne. Mindezzel együtt ez volt a helyes döntés: Julia és a fiúk ott maradnak, ő pedig Milétoszba megy.

Az öreg halász a farban ült, a kormányevezővel. A megmaradt rabszolga a hajó fenekében aludt. Ballista ellökte magát az árboctól, és megkérdezte Hippothooszt, mit tud Milétosz védműveiről.

- Egykor, hajdan, bátrak voltak Milétosz harcosai - idézte a jambikus verssort Hippothoosz. - Phoébosz Apollón szavai szállóigévé váltak. Lüdia királyainak serege tizenkét évre megszállta Milétosz vidékét, de nem járt sikerrel, a város kitartott. Ám azóta nem mentek ilyen jól a dolgok. Az iónok elvesztették a Iádéi tengeri csatát, és a perzsák elfoglalták a várost. Alexandrosz flottája lehorgonyzott Ladé mellett, és a város elesett. Egy későbbi makedón király, V. Philipposz Antigonosz elfoglalta Ladét, és Milétosz is az övé lett.

- Tehát ha a támadó uralja a tengert, a város elesik - állapította meg Ballista.

- A gótoknak jó néhány hajójuk van! - nevetett fel Maximus. - Ez remek. Ahogy Calgacus mondaná, mind meghalunk.

- Milétosz népe sem olyan már, mint régen - folytatta Hippothoosz.

- Mire eljött a római uralom kora, olyan mélyre süllyedtek, hogy Pharmakousza szigetét elfoglalták a kalózok. Egyszer még az ifjú Julius Caesart is elfogták.

- Tegyük hozzá - vágott vissza Ballista -, hogy a történet szerint miután Caesar kiszabadult, hajókat toborzott Milétoszban, visszament, és keresztre feszítette a fogva tartóit.

- Ez inkább az ő érdeme volt, mint a milétosziaké.

- Minden történet változik, miközben elmesélik - vont vállat

Ballista.

A hajó könnyedén hasította az alacsony hullámokat. Egyre közeledtek. Ballista hátrament a tatba és megállt a halász mellett, onnan szemlélte Milétosz városát. Itt, északnyugaton a félsziget tömege meredeken ereszkedett a tengerbe. A holdfényben ki tudta venni a falakat, és erősnek tűntek. Ez eddig rendben.

A halász bekanyarodott a hajóval az Oroszlán-kikötő szűk száján. Két oldalon ott kuporogtak a hatalmas szobrok, amelyekről a kikötőt elnevezték, mellettük csörlőkkel és láncokkal. Egykor ezekkel lehetett elzárni a bejáratot, most azonban rozsdás halmokban hevertek. A város falai a kikötőben is folytatódtak, de véget értek a mólók előtt. Bal kéz felől hajószínek emelkedtek a hadigályák számára. Ezek is elhanyagoltnak tűntek.

Ballistának eszébe jutott egy másik megérkezése egy másik városba, évekkel azelőtt. Az Eufrátesz mellett álló Aretébe azért küldték, hogy megvédje. Elmondta a bulénak, mit kell tenniük, olyan együtt érzőén beszélve az elkerülhetetlen pusztításról és károkról, amilyen együtt érzőén csak tudott. Nem tetszett nekik, amit mondott. Felháborodott kiáltások harsantak - egyesek azt üvöltötték, úgy már jobb lenne, ha megadnák magukat. Bizonyos szempontból igazuk volt. Akkor is ezt gondolta vajon, vagy csak most tette hozzá magában? Az emlékezet sikamlós dolog.

Ahogy a hajó besiklott a kikötőbe, mozgolódás támadt a mólón. Egy telonész - a vámtiszteket valahogy mindig fel lehetett ismerni - auxiliarisokból álló csapatot vezetett le a vízpartra. A katonák féltucatnyian lehettek; egy kisebb csempészcsapatot könnyedén elfoghattak, de egy hansányi góttal szemben nem állták volna meg a helyüket.

Az öreg kikötött a hajóval. A telonész kiáltott valamit - valami fenyegetőt, ami illett a posztjához. Ballista nem törődött vele, hagyta, hogy Hippothoosz fensőbbségesen elsorolja a címeit. A katonák feszesen tisztelegtek, a telonésznek pedig sikerült egyszerre hízelgő és bosszús képet vágnia.

Ballista kilépett a partra. Miközben a többiek kikötötték a hajót, megkérte a telonészt, hogy hívja össze Milétosz buléjét.

- De küriosz! - méltatlankodott a hivatalnok. - Késő van. A tanács tagjai már alszanak.

- Akkor ébreszd fel őket.

- Befolyásos emberekről van szó - háborodott fel a telonész. - Illetlenség lenne!

Ballista hátat fordított és latinul odaszólt az egyik katonának:

- Menj a curiába! Bizonyára vannak ott városi rabszolgák.

- Küriosz, nem zavarhatod a tanácstagokat - vágott a szavába a telonész továbbra is görögül. - Dühösek lesznek.

- Küldd el mindet, ahányat csak találsz, hogy ébresszék fel a tanács tagjait - folytatta Ballista a katonának.

- Nem, küriosz, ezzel várnod kell holnapig. Ezeknek a katonáknak nem parancsolsz.

Ballista ránézett Maximusra, odabiccentett az állával a telonész felé, aztán folytatta a parancsai kiadását:

- Ha nincsenek rabszolgák a curiában, derítsd ki, hol lakik valamelyik elismert tanácstag.

Maximus odalépett a telonészhez, barátságosan átkarolta a vállát, közel húzta magához, majd felrántotta a térdét az ágyékába. A hivatalnok odakapott a két kezével, és összegörnyedt. Maximus hátrébb lépett, majd egy könnyed rúgással a földre küldte.

- Addig dörömbölj a tanácstag ajtaján, míg ki nem nyitják.

Maximus már a telonész füle fölé emelte csizmás lábát, de

Hippothoosz visszafogta és feléje nyújtotta a botját. Maximus megköszönte és elvette.

- Amikor felébresztetted a tanácstag famíliáját, küldd el a rabszolgáit, hogy hívják össze a curia többi tagját.

A bot suhogva csapott le a vámosra. A telonész felüvöltött.

- Világos, miles?

- Tökéletesen, domine.

Huss - csatt, huss - csatt; Maximus nagy szakértelemmel és odaadással végezte a munkáját.

- Vigyél magaddal még két embert.

- Megtesszük, amire utasítanak bennünket, és minden parancsra készen állunk.

A katonák jól tartották magukat: alig mosolyodtak el, pedig kevés dolgot élvez jobban egy katona, mint amikor végignézheti, ahogy alaposan elpáholnak egy civilt.

- Elég - mondta Ballista, mire Maximus visszaadta a botot Hippothoosznak.

- Köszönöm - biccentett az accensus. - Nagyon filozofikus munka volt. Egyszer, majd ha lesz időnk, elmondom, miért javasolta a nagy orvos, Galénosz, hogy az ember verjen meg másokat.

A három ott maradt katona segített kirakodni a csomagjaikat a hajóból. A telonész feltápászkodott és elsántikált. Maximus önfeledten dúdolgatott rakodás közben. Hippothoosz a botját tisztogatta, mivel az ilyen fizikai megerőltetés nem lett volna méltó egy szabadnak született accensusboz.

Ballista hátat fordított a tengernek és szemügyre vette a kikötőt. Jobb kéz felé nagy emlékmű állt lépcsős kör alapon. A márványból több hajó döfőorrát mintázták meg. Az emlékmű mögött oszlopsor kezdődött, amely elfordult és Ballista előtt keresztben haladt tovább. Az üzletei és a raktárai egy kivételével - valószínűleg kocsma lehetett - mind zárva voltak. Bal oldalon, az oszlopsor végénél magas kapu állt, az a fajta túldíszített, a legkevésbé sem praktikus fajta, amit a büszke polgárok szoktak építtetni azokban az időkben, amikor öröknek tűnik a béke és a jólét. Azon túl egy szent kert egyszerű fala vezetett vissza egészen a tengerpartig, mindössze egy díszes kapunyílással. A fal fölött látszott a templom kupolás teteje. Bizonyára Apollón Delphiniosznak, a tengerészek oltalmazó istenének az otthona volt.

Ballista odament a kör alakú talapzaton álló emlékműhöz. A felirat szerint annak emlékére állították, hogy Nagy Pompeius megszabadította a tengereket a kalózoktól.

- Készen vagyunk - közölte Hippothoosz.

Maximus, a rabszolga és az egyik katona a vállára vetette a csomagokat. A vértek és a többi holmi nehezek és nagyok voltak.

A Kikötő kapun széles, kövezett, éppen néptelen út vezetett át. A csapat lépteinek csattogása visszhangot vert a kétoldalt húzódó oszlopsor között. Minden város éjszakai csendjében volt valami természet-ellenes.

Néhány percnyi gyaloglás után az út egy agórába torkollott. A katona rámutatott a jobb oldalon álló impozáns épületre. Milétosz mindig is fontosabb város volt, mint Priené, és ennek megfelelően buléuterionja is nagyobb volt. A propülonban nyitva állt a külső kapu.

A kapun áthaladva egy tágas udvaron találták magukat, dór oszlopfős oszlopsorokkal a három oldalán és sírbolttal vagy szentéllyel középen. A negyedik oldalon állt a tulajdonképpeni tanácsház. Az összes ajtaja zárva volt, bár az emeleti ablakokon fény szűrődött ki. Az előreküldött katonák elősorakoztak az oszlopsor alól. Találtak városi rabszolgákat, így elküldték őket a tanácstagokért. Nem maradt más dolguk, mint várni.

A fejük fölött a Hold folytatta útját az égbolton, elhomályosítva fényével a csillagokat. Lent, a halandók világában a sírbolt oldalára faragott bikafejek fehéren derengtek. Ballistán elégikus hangulat lett úrrá. Milétosz megvédésén gondolkodott, azon, hogy miért jött ebbe a poliszba, a gótokon. Nem először készült szembeszállni velük. Az első alkalom sok-sok évvel azelőtt történt. Római tisztként szolgált, amikor Gallus tábornok a Danuvius mellett elűzte a gótokat Novae falai alól. Gaius Vibius Trebonianus Gallus - micsoda hadvezér volt, és micsoda császár lett volna belőle, ha a sors másképp nem rendeli, nem sokkal azután, hogy megszerezte a bíbort!

A többiekre nem gyakorolt ilyen hatást az éjszaka.

- Neked biztos tetszeni fog ez a város - mondta Hippothoosz Maximusnak. - Bűzlik a romlottságtól.

- Csak remélni tudom.

- Nem fogsz csalatkozni a reményeidben. Tüanai Apollóniosz,

az isteni filozófus egyszer megpróbálta visszaterelni a milétosziakat az erények útjára. írt nekik levelet: „A

gyerekeiteknek nincs apjuk, az ifjaitok előtt nem állnak felnőtt férfiak példaként, az asszonyaitoknak nincs férjük, a...

- Nos, ha az asszonyoknak nincs férjük, akkor én vagyok az ő emberük!

- .a férjeknek nincs uralkodójuk, az uralkodóitoknak nincsenek törvényeik, a.

- Te pedig bizonyára gondoskodni fogsz az ifjakról.

Hippothoosz teátrálisan felsóhajtott.

- Teljesen biztos vagyok benne, hogy Thalésznek igaza volt. Jobb állatnak születni, mint barbárnak.

- Esetleg néhány férjről is.

- Persze azt sem tudod, hogy erről a városról kapta a nevét az erotikus történetek egyik fajtája. Szeretnél hallani egy milétoszi mesét?

- Attól függ - felelte Maximus gyanakodva.

- "Élt egyszer Milétoszban egy ifjú, arca rózsás, mint a hajnal..."

- Nem, azt hiszem, ez mégsem tetszene.

- Akkor mit szólnál ehhez? „Élt egyszer Milétoszban egy nő."

- Rögtön jobb, így sokkal közelebb van az agárénak ahhoz a végéhez, ahol én állok.

Hippothoosz elmesélte a züllött Pénelopé obszcén történetét: egy erényes özvegy nem mozdult a férje sírja mellől azzal a feltett szándékkal, hogy éhen hal; odakint egy katona egy keresztre feszített holttestét őrizte; kedveskedni kezdett az asszonynak; az végül engedett, majd a férje oszlásnak indult tetemén üzekedtek.

Maximus feszülten, bár egyre gyanakvóbb arccal hallgatta.

A holttest eltűnt a keresztről, az özvegy felajánlotta, hogy a férje tetemével pótolják, a falu lakói azonban felfedezték a cserét, kinevették őket, s a történet feloldatlan ellentmondásokkal ért véget. Mi történt velük? Megbüntették a katonát? Es a nőt? A nevetés azt jelentette, hogy megkímélték az életüket?

- Ti, görögök, mind rohadt hazudozók vagytok! - kiáltott fel végül Maximus.

- Szerintem rá fogsz jönni, hogy ez csak a krétaiakra igaz - felelte Hippothoosz nyájasan.

- Ezt a történetet Petronius Satyriconjából loptad, és eredetileg Ephesusban játszódott.

- Nem, valószínűleg ő vette át Arisztidész Milétoszi meséiből.

- A rómaiaknak igazuk van. minden rohadék görög hazug tolvaj.

Ekkor félbeszakították az elkeseredett irodalmi vitát.

- Egészséget és örömet nektek! - A férfi jelenésként bukkant elő a semmiből. Középkorú volt, tiszteletet parancsoló, himationját jobb karjára vetette. - Marcus Aurelius Macarius vagyok, Milétosz sztephanephorosza, a polisz császárkultuszának asziarkhosza.

- Egészséget és örömet neked! - válaszolta Ballista hivatalos hangnemben.

Macarius elmosolyodott. Jóképű volt, simára borotvált arca mintha egy értékes szoboré lett volna.

- Megtiszteltetés, hogy üdvözölhetem Marcus Clodius Ballistát, vir ementissimust, a circesiumi, soli és sebastei győzőt Milétoszban.

- Megtiszteltetés, hogy itt lehetek.

- Ha megfelel neked, a bulé hallani kívánja a tanácsaidat.

A buléuterion belül olyan volt, mint egy színház mind a méretét, mind az alakját tekintve. Félköríves padsorok emelkedtek a gerendás mennyezetig, és mintegy kétszáz férfi ült rajtuk, pedig akár hatszor, hétszer annyian is elfértek volna. Ballista észrevette a hátsó falon, magasan lévő két ajtót. Ott érkezhettek meg a tanácstagok úgy, hogy az udvarról nem vette észre őket.

Macarius felajánlott egy kis bort és csipetnyi tömjént az isteneknek, majd ismertette javaslatát.

Milétosz népe jó munkát végzett. Hét évvel azelőtt, amikor a gótok kifosztották Nikomédiát és Bithünia többi városát, a milétosziak bulé ja és démosza nekilátott a falak felújításának. A városi őrség létszámát megkettőzték, az epheboszok képzésének ismét része lett a teljes katonai kiképzés. Három nappal ezelőtt, amikor megérkeztek a hírek Ephesusból, elkezdtek élelmet felhalmozni. Milétosz népe jó munkát végzett, de egyvalami még hiányzott, valami, amit az istenek gondviselése most megadott nekik. A városban nem volt olyan, a hadviselésben való jártasságát már bizonyított, tapasztalt katona, aki irányította volna a védelmet. Most azonban, válaszul imáikra, az istenek elküldtek hozzájuk egy ilyen férfit. Macarius felszólította Milétosz buliját, hogy nevezzék ki Marcus Clodius Ballistát, Circesium, Soli és Sebaste hősét sztratégosznak, hogy megmentse a várost a szkíta Arész haragjától.

A tanácstagok hátravetették köpenyeiket és tapsoltak. A javaslatot vita nélkül, egyhangúan elfogadták. Macarius megkérte a vir ementissimust, Ballistát, hogy szólaljon fel.

Ballista végiggondolta már, hogy mit akar mondani, de beszéddel nem készült. Tudta, mire számítanak tőle, és hagyta, hogy maguktól jöjjenek szájára a szavak.

- Egyszer, régen, hajdanán, bátrak voltak a milétoszi férfiak.

A buléuterionban moraj támadt. Senki sem ismerte jobban ezt a szállóigét, mint az összegyűlt előkelők. Ki ez a barbár, hogy így sértegeti őket?

- Egyszer, régen, hajdanán, bátrak voltak a milétoszi férfiak, és még most is azok.

A tanácstagok a szónoki fogást felismerve lecsillapodtak, leültek és feszülten hallgatták Ballista szavait.

- Mitől lesz bátor egy nép? Hinnünk kell Hérodotosznak: a földrajzuktól, hazájuk jellegétől. Lehet, hogy a Maiandrosz síkja csak nemrég keletkezett, de a hegyek és a tenger nem változnak. A meredek mészkőhegyek és a mély, özvegycsináló tenger mindig ugyanaz marad. És amíg ezek megvannak, addig a milétosziak sem változnak.

A tanácstagok helyeslően felmordultak. Ez az északi hadvezér tudta, hogyan kell a nyelvükön beszélni.

- A milétosziak tizenkét éven át dacoltak a lüdiai királyokkal. Perzsia hatalma és Alexandrosz géniusza kellett ahhoz, hogy bevegyék Milétosz falait. Nincs abban semmi szégyen, amikor valaki nyomasztó túlerőben szemben marad alul. Leónidaszról és a háromszáz thermopülai spártairól sem mond senki egy rossz szót sem. Athén elbukott a rómaiakkal szemben, Róma a gallokkal szemben. Nincs ebben semmi szégyellnivaló. Hol lenne most Róma, ha a milétosziak nem állnak bosszút Julius Caesarért és nem feszítik keresztre a kalózokat? A gótok, akik erre tartanak, nem Dareiosz vagy Alexandrosz katonái, csak olyan kalózok, amilyeneket az elődeitek legyőztek Pharmakouszán.

A köpenyek ismét hátralendültek és a taps a félhomályos mennyezetig ért.

- Nem tudom megmondani, milyen intézkedésekre lesz még szükség, de már most felhívom a figyelmeteket arra, hogy mind keserű gyógyszer lesz. Azonban van időnk. A gótok még jó néhány napig nem érnek ide.

Amint Ballista befejezte, Macarius még a helyeslés hangjainak elcsitulása előtt felállt.

- Honnan tudod, hogy a gótok napokig nem érnek ide?

- Elég sokat tudok a gótokról - mosolyodott el Ballista. - Talán túl sokat is.

 

 

Ballista a Iádéi fényeket nézte, amik nagyrészt a part mentén csoportosultak, csak néhány kúszott fel a sziget három alacsony dombjára. A gótok tábortüzei voltak.

A milétoszi színház fölötti hegyoldalban álló magas ház tetejéről remekül meg tudott figyelni mindent. Az alig egy mérföldre lévő Ladé tisztán látszott. Bal kéz felé esett a Színházkikötő, jobb kéz felé az Oroszlán-kikötő. Mindkettő vize olyan sötét és mozdulatlan volt, mint egy kúté. Az éjszaka enyhe volt még a hegyoldalban is, éppen csak egy kis szellő fújdogált a tenger felől. Az égen azonban felhők úsztak nyugat felől a hold elé, mint egy fegyelmezetlen legio kusza sorai. A hold még éppen csak elkezdett fogyni. Négy éjszaka telt el a telehold óta, szokás szerint beleszámolva a telehold éjjelét is.

Ballista ismerte a gótok szokásait. Amikor felszólalt a milétoszi bulé előtt, tudta, hogy a városnak van még néhány nap nyugalma. A gótok minden teleholdkor megtartották a dulths ünnepét: állatokat áldoztak, nagy és rettenetes fogadalmakat tettek, lakomáztak és rengeteget ittak. Ezután alig bírtak mozdulni a másnaposságtól. Az ezt követő nap végén aztán felbukkantak a vitorláik Milétosz előtt, de aznap és a következő napon nyugton maradtak Ladén.

Ballistának sztratégoszként összességében négy napja maradt a védelem megszervezésére. Először is igyekezett mindent megtudni Milétoszról, amit csak lehetett. Meglepő módon a bulé már korábban készíttetett egy részletes, jó minőségű térképet. A

város tervezetten épült, csinos hippodamoszi négyzetekből állt. Talán ez magyarázta a térkép létezését is. Ballista azonban nem elégedett meg ennyivel, hanem beült egy csónakba, körbeevezte a félszigetet, majd gyalogosan bejárta a falakat, az utcákat és a nyílt térségeket.

Milétosz, Iónia dísze egy északkeleti fekvésű, széles, de elvékonyodó félszigeten terült el. Nyugatról az Egei-tenger határolta, keletről a Latmoszi-öböl. Szerencsére északon és északnyugaton a terep meredeken ereszkedett a tengerig. Mindössze hat hely volt, ahol értelme lett akkora erővel partra szállni, mint a gótok hansája: nyugaton az Oroszlán-kikötő hosszú öble, a szélesebb és mélyebb Színház-kikötő, és a szárazföldi falon kívül egy széles öböl a kertvárosi villákkal és templomokkal beépített hegy lábánál; keleten pedig két kis öböl a helyi halászók mólóival, illetve egy másik nyílt öböl a falakon túl. Sokkal rosszabb is lehetett volna a helyzet.

A bulé addigi intézkedései elégedettséggel töltötték el Ballistát. A falak jó állapotban voltak, az élelem több hétig kitarthatott, és ami a legjobb, a tanács rávette egy kelet felé tartó, dák lándzsásokból álló auxiliaris egység praefectusát, hogy maradjon az embereivel a városban. A csapat nem volt teljesen feltöltve, mindössze háromszáz katonát számlált.

Ballista nagyon elfoglalt volt - több mint elfoglalt, a kimerülésig hajtotta magát. Elrendelte egy fal felépítését a rakparttal párhuzamosan, hogy lezárja az Oroszlán-kikötő belső végét. Mindkét kikötő medrébe karókat szúratott le. Az összes gyilokjáróra nagy köveket hordatott, hogy majd a támadó gótokra zúdítsák. Az új fal felépítéséhez és a védelemhez szükséges köveket csak úgy tudták előteremteni, hogy lebontottak néhány emlékművet és szobrot. A dákok a katonákra jellemző lelkesedéssel vetették magukat a rombolásba. A lakosságtól elkobozták az összes fémedényt és üstöt, amit tűz fölé lehetett tenni. Ezek most a tüzelőanyaggal és a felforrósítandó homokkal együtt szintén a mellvédeken várakoztak, a kátrányos szövetcsíkokkal betekert hegyű nyílvesszők halmaival. A városba a délnyugati falon keresztül belépő vízvezetéket eltorlaszolták, bár ez ellen tiltakozott a bulé: így nem jutott víz a híres nymphaeumba, és be kellett zárni a fürdőket. Hippothoosz azonban letorkolta őket: inni így is tudnak az emberek, vagy talán nem méltán büszkék a milétosziak a mély Akhilleusz-kút édes vizére?

Az anyagi erőforrások mellett azonban nem lehetett megfeledkezni az emberiekről sem. Ballista nekilátott az auxiliaris egység feltöltésének. A város kocsmáinak és bordélyainak átfésülése során kilencven, a saját egységétől valamilyen oknál - különleges megbízatás, szabadság - elszakadt katonát, stationariust találtak. Száz férfit már korábban besoroztak a városőrségbe, és másik száz ifjúnak megkezdték az epheboszi kiképzését. Ezek mellé Ballista kirendelt még háromezer polgárt, főként önkénteseket, akik közül néhányan még epheboszként részesültek némi katonai kiképzésben. Végezetül ott volt még ezerötszáz rabszolga, akiknek a helytállásuk függvényében szabadságot ígértek.

Ezt a szedett-vedett véderőt azonban fel is kellett fegyverezni. A városban tevékenykedő néhány fegyverkereskedő

raktárkészletét lefoglalták. A templomokban egykor felajánlásként elhelyezett lándzsákat, kardokat, pajzsokat és vérteket előhozták, de sokról kiderült, hogy használhatatlanná vált az idők során. A polgárok házaiban található, megörökölt vagy vadászathoz használt fegyvereket összegyűjtötték az agórán. A város összes asztalosát és bőrművesét utasították, hogy készítsenek pajzsokat. Az utcákat éjjel-nappal betöltötte a lándzsa- és dárdahegyeket

készítő fegyverkovácsok kalapácsainak csengése.

Ballista a rendelkezésére álló eszközök korlátozott mivoltát figyelembe véve készítette el a terveit. A felfegyverzett polgárokat és rabszolgákat egyenletesen elosztották a falakon. Ők kövekkel dobálhatták és forró homokkal várhatták a támadókat, néhányan az íjjal is tudtak bánni. Nem sok értelme lett volna tartalékban tartani őket, szemtől szemben nem állták volna meg a helyüket a gót harcosok ellen. A városőrség tagjait és az epheboszokat elosztották a dák auxiliarisok és a stationariusok között azzal a szándékkal, hogy az előbbieket megerősítsék, az utóbbiak létszámát pedig feltöltsék.

Ballista sokat töprengett azon, hogyan vesse be a kelleténél jóval kevesebb képzett katonáját. Az első döntés, amit meg kellett hoznia, és amit hosszas vívódás után is a legjobbnak tartott, az volt, hogy százötvenet elhelyezzen közülük Apollón Delphiniosz templomában, ahonnan megvédhették az Oroszlán-kikötőt és a keletre lévő kis halászmólót is. Noha ez kevésbé tűnt nyilvánvalónak, de azt is megakadályozhatták, hogy a gótok a félsziget keleti partján lévő legészakibb halászöblök felől bejussanak a városba. Ez azt is jelentette, hogy az északi lakónegyedeket harc nélkül átengedi az ellenségnek, és Ballista gondosan ügyelt rá, hogy erre ne hívja fel a bulé figyelmét.

Egy másik százötven fős csapatot Faustina fürdőiben helyezett el. Ők védték a Színház-kikötőt és útját állhatták azoknak a gótoknak, akik a félsziget tövénél áthatoltak a falon. A déli negyed házainak lehetséges sorsáról szintén hallgatott.

A megmaradt embereit hat kicsi, negyvenfős egységbe szervezte, és a falak különböző fontos helyeire rendelte: egy-egyet a két keleti halászmólóhoz, egyet a vízvezeték és a városfal találkozásához, egyet-egyet az Oroszlán kapuhoz és a Szent

kapuhoz a déli falban, és egyet a nyugati piachoz.

Ezek után mindössze ötven kiképzett katonája maradt. Negyvennek Ballista mellett kellett maradnia, testőrségként és az egyetlen tartalékaként. A legutolsó tíznek számos munkás segítségével a két ostromgépet kellett kezelnie, amit építtetett.

Ballista Arete ostrománál látott ellenséges lövedékek által eltalált ostromgépeket. Az egyik összetört és az oldalára dőlt, feltárva torziós rugóit. A kép megragadt az agyában.

Egy ostromgépet nehéz volt megépíteni és karbantartani. Két torziós rugójához csatlakozott egy-egy kar, amelyek a követ vagy dárdát kilövő csúszkát mozgatták. Ballista most két új, radikálisan leegyszerűsített fegyver megépítésére adott parancsot. Egy szilárd favázra egyetlen hatalmas, a milétoszi nők hosszú hajfonataiból sodort torziós rugót erősítettek. Egyetlen karját szinte a földig hátrahajtották, és a végén kialakított kanálszerű mélyedésbe követtettek. A kar kiengedésekor fellendült, majd nekiütközött a keresztgerendának, és kivetette magából a követ.

A rögtönzött ostromgépeket a színház előtt állíttatta fel, ahonnan belőhették az egész kikötőt. Mindössze néhány próbalövésre maradt idejük, mielőtt a látóhatáron feltűntek a gótok vitorlái. A fegyverek működtek, bár riasztóan pontatlanul. Ballista abban bízott, hogy a pontosság kevésbé lesz fontos tényező, mint a meglepetés ereje.

A dombtetőn állva, a hűvös éjszakában ásított és nyújtózott egyet. Tudta, hogy minden tőle telhetőt megtett. Valamivel több mint ötezer védőnek parancsolt, azaz kétszeres túlerőben voltak a gótokkal szemben, ugyanakkor az embereinek csak a tizede kapott igazi kiképzést. A képzett fegyverforgatók számát tekintve a gótok voltak ötszörös túlerőben. A falak azonban sokat számítanak, és remélhetőleg az ostromgépek is.

Magasan fent a Hold lassan araszolt az égen. Az idők végezetekor, amikor a telek tele, Fimbulvetr havai beterítik a világot, Háti, a farkas le fogja vadászni és fel fogja falni a Holdat. Ballista egy vállvonással elhessegette a képet az elméjéből. Az még a jövő, akárcsak a Milétoszért vívandó harc. Ismerte a gótok szokásait: nem fognak éjszaka támadni. Odahívatta magához Maximust és Hippothooszt. Mindketten hullafáradtak voltak. Akár aludhattak is egyet.

Ballista a mélységes, mindent átható rettegés érzésével riadt fel. Noha szinte egyáltalán nem fújt be szél az ablakon, valahol a házban becsapódott egy ajtó. Odakint halkan zörögtek a díszcserjék levelei. A levegő úgy hullámzott, mint a tenger.

Kelletlenül kinyitotta a szemét. Semmi. Felült, körülnézett a hálószobájában. Egy kis lámpa sápadt fényében látta, hogy a helyiség üres. Elégedetlenül felkelt és még egyszer körülnézett. Még mindig semmi. Odalépett az ablakhoz, a hűvös levegő megcsapta az arcát. Semmi sem zavarta a holdfényben fürdő átrium békéjét. Testőrsége tagjai békésen aludtak.

Ballista visszafeküdt az ágyba. Furcsa mód szinte csalódottságot érzett. Felnőtt élete nagy részében kísértette Maximinus Thrax császár daimónja. Nagy néha, de mindig az éjszaka közepén arra riadt, hogy a hatalmas, csuklyás alak ott áll az ágya mellett és őt nézi.

Julia, híven epikureus neveltetéséhez, megpróbálta észérvekkel magyarázni a jelenséget: mindig akkor történt, amikor Ballista fáradt volt és különösen nagy nyomás nehezedett rá; nem kísértetet látott, hanem csak az elméje csapta be. Ballista azonban nem hitt neki. Huszonnégy évvel azelőtt megszegte az esküjét és megölte a császárt, akinek a védelmére felesküdött. Maximinus

Thrax testét megcsonkították és megtagadták tőle a temetést. Nagyon is valószínűnek tűnt, hogy a halott császár daimónja a Hádészből kizárva a földön kóborol, és időnként felkeresi a gyilkosát.

Azóta nem látta a daimónt, mióta megölte Quietust. Miközben ismét elaludt, a rövid életű császár árnyán töprengett. Még egy megszegett sacramentum, még egy megcsonkított holttest, még egy bosszút suttogó daimón.

- Ébresztő!

Ballista mélyre merült álmaiban, nehéz volt feljönnie a felszínre.

- Ébresztő, te lusta dög!

Ballista nagy nehezen kinyitotta a szemét. Maximus aggódó tekintete és a gyengéden Ballista vállán nyugvó keze meghazudtolta a hiberniai nyers szavait.

- Végre.

Ballista félrelökte a takaróját és letette a lábát a padlóra.

- Itt vannak a gótok?

- Nem - rázta meg a fejét Maximus -, de mozognak.

- Hagyhattál volna aludni, míg ideérnek.

- Hát persze, az ilyen bátor harcosok az utolsó pillanatban is ráérnek felkelni! - nevetett fel Maximus.

- Mit lehet tenni? - Ballista ruhástól feküdt le, így csak a csizmáját kellett felhúznia, és már nyúlt is a kardövéért. - Mehetünk.

- Vért nélkül sehova - mutatott Maximus az ágy mellett csillogó vértezetre. - Lehet, hogy te úgy szeretnél bevonulni a történelembe, mint az egyik ostoba, aki pucér seggel rohant ki az első riasztásra, és egy eltévedt nyílvessző a tökébe fúródott, de én nem. Van még időnk.

Felsegítették egymásra a súlyos láncingeket, aztán elkezdték becsatolni és megkötni a különféle csatokat és szíjakat. Ballista a bal vállvértjével ügyetlenkedett, míg csak Maximus félre nem tolta a kezét és be nem csatolta helyette.

- Mondtam már - morogta a hiberniai -, ha ennyire félnék egy csata előtt, mint te, akkor nem vágnék bele.

- Nem tudtam, hogy valaha is volt választásom - vigyorodott el keserűen Ballista.

Maximus erre nem tudott mit felelni: ez volt az igazság.

Hippothoosz már a tetőn várta őket. Valahonnan szerzett egy szép régi görög sisakot, amelynek díszes arcvédője eltakarta a vonásait. Szó nélkül észak felé mutatott. A Hold még nem nyugodott le, a felhők pedig szétoszlottak. A tiszta, rezzenéstelen azúr éjszakában könnyen ki lehetett venni a hosszúhajókat, bár megszámlálni nehéz lett volna őket. Legalább tucatnyi volt, de lehet, hogy több. Szemmel láthatólag meg akarták kerülni a félsziget csúcsát, hogy valahol a keleti szárnyon támadjanak.

Hippothoosz egy színpadias mozdulattal elfordult és dél felé mutatott. Kint, a szárazföldi falon túl a gótok már partra szálltak. A hajókat nem lehetett látni, de az első tüzek már narancssárgán szikráztak a sötétségben, és a felgyújtott épületekről felszálló füst dárdanyélegyenesen szállt fel az égre.

Hippothoosznak nem kellett megmutatni a másik két gót egységet. Az egyik, körülbelül tizenöt, nagyjából egy vonalban haladó hajó még távolabb járt, de már megkezdte a fordulást az Oroszlán-kikötő felé. Az utolsó támadó csapat közelebb volt: a több mint húsz hajó evezői fehér tajtékot kavartak a borszínű tengeren, ahogy sebesen igyekeztek a Színház-kikötőhöz.

- Többen vannak, mint Ephesusnál. - Hippothoosz hangja tompán tört fel a sisakja T alakú nyílása alól.

Ballista felmordult, és lázasan gondolkodott.

- A siker sikert szül - jegyezte meg Maximus. - Az Egei-tenger összes északi kalóza csatlakozni fog hozzájuk, és talán néhányan a helyiek közül is.

Ballista még egyszer körülnézett, és azonnal egyértelműnek látta a prioritásokat. Ha szerencséjük van, a legdélebben lévő gótokat le fogja kötni a fosztogatás, és egyébként is lehetséges, hogy csak figyelemelterelésnek szánták a támadásukat. A félszigetet megkerülőkkel egyelőre nem kell törődnie. Az Oroszlán-kikötő felé tartó hajók még sokára fognak megérkezni.

- Sorakoztasd fel a testőrséget! - adta ki a parancsot határozottan Ballista. - A Színház-kikötőhöz megyünk.

Hippothoosz sarkon fordult.

- És küldj előre egy futárt. Faustina fürdőiből menjenek fel az emberek a falakra, és mondja meg az ostromgépek kezelőinek, hogy ne lőjenek, amíg oda nem érünk.

Hippothoosz a lépcső tetejéről nyugtázta a parancsot.

- Még valami... gyújtsák meg a tüzeket, ha még nem tették.

Hippothoosz eltűnt a lépcsőn, és lentről hamarosan

felhallatszott a felszerelés zörgése és a csizmák dobogása. Ballista és Maximus szótlanul vártak. Ladén túl, a szigettől jobbra, a víz és a part menti síkság túloldalán sötét, szaggatott tömegként emelkedtek az ég elé a hegyek. Ballista úgy vélte, éppen ki tudja venni a Priené akropoliszát jelző sápadt vonalat. A gótok ott voltak, Milétosznál, nem pedig Prienénél, és ez jó.

- Készen állunk! - kiáltott fel lentről Hippothoosz.

Lementek a színház lépcsőjén, majd végig a háromszoros

embermagasságú folyosókon. A lépteik zaja visszhangot vert a boltíves mennyezet alatt, a fáklyáik torz árnyalakokat vetettek a hatalmas kőtömbökre.

Amikor kibukkantak a színházból, futólépésben elindultak balra. A fal mellett idegesen toporogtak a besorozottak. A Faustina fürdőiből kirendelt hivatásosok éljenezni kezdtek. A milícia csatlakozott hozzájuk, de csak vonakodva, bizonytalanul. Mindeddig azért imádkoztak, hogy ez az éjszaka soha ne jöjjön el.

A két új ostromgép szögletes, ormótlan szörnyetegnek tűnt a tüzek fényében. A hajítókarjaikat hátrafeszítették és megtöltötték. Frissen vágott fa és kátrány szaga lengte körül őket.

Ballista lihegve megkérdezte az óvójukat, készen állnak-e.

- Megtesszük, amire utasítanak bennünket, és minden parancsra készen állunk.

- Várjátok meg a parancsomat, aztán lőjetek és olyan gyorsan töltsétek újra, amilyen gyorsan csak tudtok.

Ballista és a testőrsége felment a lépcsőn a gyilokjáróra, és kétoldalt felsorakoztak. A sorozottak hálásan félrecsoszogtak.

A gót hosszúhajók közelebb jártak, mint Ballista hitte. Az alacsony, karcsú hajótestek már a kikötő bejáratánál siklottak, alig kétszáz lépés távolságra. Az evezőcsapásaik nyomán fehér tajték támadt a tengeren. Látszott, hogy teljes erőből eveznek.

- Várjatok, várjatok! - hallotta Ballista a saját kiáltását. Öntudatlanul kihúzta egy hüvelyknyire a tőrét a hüvelyéből, majd visszatolta, majd megismételte ugyanezt a bal oldalán lógó kardjával is. Ezután megérintette a kardhüvelyre kötött gyógyító követ.

A hosszúhajók sebesen hasították a vizet. Ballista százötven lépésre állította be a hajítógépeket, körülbelül ez volt egy nyíllövésnyi távolság. Elátkozta magát, amiért nem helyezett el néhány távolságjelzőt az öbölben. Gallus ezt tette Nivaeben. Ő maga is ezt tette Aretében. Mindenek Atyja, hogy lehetett ilyen ostoba! A víz fölött, éjszaka nagyon nehéz megbecsülni a

távolságot.

- Gyújtsátok meg a nyilakat!

Az íjászok a falon végig odaérintették nyílvesszőik hegyét a fáklyákhoz. Égett szag támadt. A hátuk mögül hallatszott, ahogy nagyobb dolgok kapnak lángra.

- Tűz!

Tucatnyi lángoló nyílvessző röppent fel az éjszakai égboltra. Néhány idő előtt a tengerbe zuhant, mások messze elvétették a célt. A hajók felől megvető kiáltások harsantak.

Egy szívdobbanással később két súlyos puffanás hallatszott a fal mögül. A kővetők gyújtólövedékei szörnyű suhogással repültek el. Felemelkedtek, majd zuhanni kezdtek, meteorként lángcsóvát húzva maguk után.

Az egyik lövés rövidre sikerült. A másik a megfelelő távolságban hullott le. Nem találta el egyik hajót sem, de a flotta közepén csapódott sisteregve a vízbe.

A gótok felől most meglepett és rémült kiáltások hallatszottak. Az evezők addig egyenletes csapásai összezavarodtak. Néhány hajó orra elfordult a kikötő felől. A gót reikek üvöltve próbáltak rendet tenni a harcosok között, és az evezők hamarosan ismét egy ütemben húztak. A hosszúhajók újra előrelendültek.

Újabb nyílvesszők süvítettek el a fal fölött, és egy-kettő el is találta a célpontját. Vörös tüzek bontottak virágot egy-egy pillanatra a hajókon, mielőtt a gótok gyorsan eloltották őket.

Ballista hallotta a rugók nyikorgását, ahogy a kezelőszemélyzet hátrafeszítette a kővetők karját. Meddig tart vajon? Nem nézett körül, teljes figyelmével a legelöl haladó hajók előtti nyugodt víztükröt figyelte.

Az egyik vezérhajó váratlanul, rettenetes recsegés és csikorgás közepette megállt. A mögötte haladók alig tudtak kitérni, és kettő össze is ütközött. A gótok üvöltve káromkodtak, de még egy hajó fenn akadt a víz alá süllyesztett gáton, és a mögötte érkező társa egyenesen a farába futott.

A víz fehéren habzott, ahogy a gótok kétségbeesetten hátrafelé húzva próbáltak megállni. Közben továbbra is lángoló nyílvesszők süvítettek körülöttük. A kikötő vizén úrrá lett a zűrzavar. Néhány reik és harcos tovább hajszolta volna az embereit, mások visszavonulást üvöltöttek. Egy-két hajó tétován megfordult, de a legtöbb mozdulatlanul lebegett a vízen.

Ismét felhangzott a két puffanás. A hatalmas égő lövedékek felíveltek az égre az éjszakában. Az egyik szinte már veszélyes közelségben, éppen csak a mólón túl csapódott a vízbe, de a másikat mintha egy isten keze vezérelte volna: egyenesen az egyik álló hosszúhajó felé repült. Egy pillanatra mintha az egész világ elcsendesedett volna, aztán hirtelen őrült hangzavar támadt: a palánkok recsegése, a fellobbanó lángok moraja, az égő emberek szánalmas sikoltozása.

Sok bátor harcos volt a gótok között, de a támadás ezzel véget ért. A láthatatlan veszély a víz alatt, a nagyon is látható veszély az égből, az egyre sűrűbben célba találó nyílvesszők: a kudarc visszafordíthatatlan volt. Néhány hosszúhajó a helyén maradt, próbálva kimenteni a három helyrehozhatatlanul megrongálódott hajó legénységét. A többiek hátrálni kezdtek, megfordultak és visszaindultak Ladé felé. A hátramaradók kihúzták a vízből a három hajó túlélőit és követték őket. A nyílvesszők és a kővető gyújtólövedékei egészen addig záporoztak rájuk, amíg lőtávolon kívül nem értek.