HARMADIK FEJEZET

amelyben hősünket nagy veszedelem fenyegeti, és végül is meg kell neki tanulnia, milyen utazás esik egy hátiputtonyban

Csillogó napsütéssel, csípősen friss szelekkel köszön­tött be a március. Andrásnak is tavaszod­ni kezdett a kedve. Hány napon át leste-várta, múljék már a tél, süssön fel már a nap azon a szürke bécsi égen, és most, hogy betelt a kívánsága, azzal feküdt, azzal kelt, indulhat-e már Párizs városába - mintha csak a szomszéd faluba készülődne otthon.

Március közepén, egy szép, enyhe reggelen végre elérkezett az indulás ideje, András testvéri öleléssel megköszönte bátyjának a jóságát, majd ujjasa belső zsebébe dugta, éppen Sovánka uram mappája mellé, a párizsi Dupont úrhoz intézett ajánlólevelet, és do­bogó szívvel felmá­szott a postakocsi bakjára. Mert Bécsbe ugyan gyalogosan érkezett, hanem Párizsig a három­száz mérföldnyi út sok lett volna még az ő fia­tal lábának is. Ez az út különben sem hazai földön vezetett, hanem ismeretlen, idegen országokon át, így hát bátyja gondoskodásából András postakocsin vá­gott neki a világnak.

De még milyen postakocsin! Ahogy megindultak, úgy zörgött, ropogott, csikorgott annak minden alkat­része, hogy András csak azt nézte, mikor omlik szét alatta a keserves alkotmány. Sovány, nagy csontú lo­vak baktattak szomorúan a kocsi előtt, lónak épp­olyan viharvertek, mint az ósdi batár postakocsinak.

- Úgy bizony - jegyezte meg uraskodva a szeplős képű postakocsis, amikor észrevette András érdeklő­dését a postalovak iránt. - A mi kegyelmes gazdánk, herceg Thurn-Taxis császári és királyi főpostamester őkegyelmessége nem szereti a kényelmeskedést! Em­ber, állat dolgozzék meg az abrakért! Az az ő elve, és úgy is van az jól...

„No hiszen - gondolta András -, süsd meg a tudo­mányodat a kegyelmes gazdáddal együtt! Munkában, úgy látom, nincs hiány, hanem abrakban annál job­ban!” Nem nagyon válaszolt az ügybuzgó hercegi ko­csisnak, inkább az előtáruló hegyvidéki tájakat szem­lélte nagy áhítattal. A tavaszi nap éles fényében pompázatosan ragyogtak a hegyek hófödte csúcsai.

Bármilyen rozogán baktatott azonban az ócska ba­tár, bármilyen keservesen szedték is a lovak a lábu­kat, néhány nap alatt az utasok mégiscsak átdöcögtek Alsó- és Felső-Ausztria városain, falvain, majd áthaladtak a bajor határszél kék-fehér sorompói alatt, és akkor már Németország földjén vezetett tovább az útjuk.

Tizednapra egy Aschaffenburg nevű városkába ér­keztek.

Jócskán beesteledett, mire begördültek a főtérre. Az utcák már üresek voltak, legfeljebb egy-egy kései járókelő léptei verték fel a csendet, és a házak abla­kaiból csillogott elő nyájasan a mécsvilág.

Hanem a posta vendégfogadóját, ahol András éj­szakára megszállt, annál jobban felverte a lárma. A nagyteremből pattogós muzsikaszó, zajos rikoltozás hallatszott fel András szűkös kis padlásszobájába, úgyhogy miután lemosta magáról az út porát, kedve támadt széjjelnézni odalenn, vajon kik mulatoznak ilyen nekitüzesedve. Úgysem tudott volna aludni, és egy kis meleg vacsorára is megéhezett.

Hosszú, mázolatlan tölgyfa asztal terjeszkedett a vendégterem közepén, a körül ültek a mula­to­­­­zók: há­rom egyenruhás ember és vagy harminc iszogató, kurjongató legény. Az egyenruhá­sok porosz katonák voltak, egy közülük strázsamester, kettő pedig káp­lár, de markos, vállas, marcona alakok mindnyá­jan.

András egy magános asztalnál telepedett le, onnan szemlélte gyanútlan érdeklődéssel a hangos­kodó tár­saságot. Különösen az idegen katonák viselete keltet­te fel a kíváncsiságát, elnézegette rizsporral behin­tett, copfos parókájukat, háromszögletű kalapjukat, fényes gombos, színes haj­tó­kás, szürke kabátjukat, combhoz simuló, fehér bőrnadrágjukat, ahogy az asz­talfőn áldomásra emelték éppen a poharaikat.

De nemcsak András nézegette a porosz katonákat, hanem azoknak is megakadt rajta a szemük. Ahogy a poharat letették, a strázsamester összesúgott a két káplárral, aztán felállt a helyéről, és kissé ingadozó lépésekkel megindult feléje. Megállt az asztalnál, két öklét a csípőjére tá­masz­totta, és rekedtes hangon megszólította Andrást:

- Ha jól látom, neked is tetszik az egyenruha, öcsém!

András nem is tudta hamarjában, mit feleljen, in­kább nem mondott hát semmit, csak megbó­lintotta a fejét, hogy azt akár igennek, akár nemnek is lehetett érteni.

- Hogy is ne tetszenék - folytatta zavartalanul a strázsamester -, hiszen magad is olyan derék, ke­ménykötésű legény vagy, olyan jól illenék az terád is, mint akármelyikünkre!

„Hohó! Mit akar ez tőlem?” - riadt meg András hirtelen, és bezzeg már nem bólogatott, hanem azt kereste, hogyan térjen ki a megtisztelő dicséret elől.

- Már csak jobban szeretem az én békés ruházato­mat - szabadkozott szelíden, de a szerény mentege­tőzéstől azonnal ráncba szaladt a strázsamester bo­zontos szemöldöke, és úgy fel­csattant a hangja, hogy betöltötte az egész vendégtermet.

- Micsoda?!... Tán nem szeretnél porosz gárdista lenni, ha én felfogadnálak?! Mi?!

De hiába hangoskodott a strázsamester, hiába jött közelebb és közelebb mind a két káplár, hogy jószeri­vel már körülfogták az asztalt, András nem vesztette el a fejét. Olyan természete volt, úgy tanulta édesap­jától is, hogy ha veszélyt érzett maga körül, annál bátrabb, annál keményebb lett.

- Nem akarok semmilyen gárdista lenni - válaszol­ta határozottan -, mert én iparos vagyok, szabó a mesterségem, és abban is maradok.

Olyan hahotázás támadt, hogy az ablaktáblák is megrendültek belé. Legelébb a strázsames­ter kurjan­totta el magát nevetve, őt követte kötelességtudóan a két káplár, amire aztán a legények is bömbölni kezdtek torkukszakadtából.

- Mit mondasz? Szabó vagy? - harsogta lenézően a strázsamester. - És még csak nem is szégyelled előttünk kimondani?!

- Cseppet se szégyellem! - válaszolta szilárdan András. - Mesterember vagyok, és aki ezért kinevet, az csak azt bizonyítja, hogy nincs benne egy szemer­nyi tisztesség!

Egy pillanatra hökkent csend követte a kemény szavakat, aztán felzúdult rá az egész vendég­terem. A két káplár azonnal közrekapta András székét, a legé­nyek egymást gázolva rontottak az asztalához - har­minc ököl készült rá lecsapni minden oldalról.

- Harmincan egy ellen! Ez aztán a nagy dicsőség, mondhatom! - kiáltotta, és helyéről felugor­va, erő­sen megmarkolta a széket: lesz, ami lesz, nem adja meg magát egykönnyen!

Igaz, a védekezésre nem sok kilátása volt, hanem a strázsamester kiáltása kettévágta a táma­dók éktelen zsivaját.

- Megálljatok! - ordította tele torokból a porosz, és kézbe kapva irdatlan nagy pisztolyát, váratlanul védelmére kelt Andrásnak. - Hozzá ne merjen nyúl­ni senki, mert mindjárt főbe kólintom!

András fellélegzett egy percre, pedig bizony nem történt vele egyéb, mint hogy cseberből vederbe esett.

- Ez a fiatalember most megmutatta, hogy nem ijed meg senkitől-semmitől - jelentette ki a strázsa­mester, és hatalmaskodva végighordozta tekintetét a morgolódó társaságon. - Ő most már az én oltalmam alatt áll! Aki nem hiszi, tegyen egy próbát, hadd lássam!

A próbáról azonban mindenki lemondott. A káplá­rok, elöl járva a példával, azonnal vissza­tele­pedtek a nagy asztalhoz, amire aztán a legények is a helyükre sereglettek, a strázsamester meg vállon veregette, ba­sáskodó barátsággal magához karolta Andrást.

- Derék ember vagy, öcsém! Megérdemled, hogy egy asztalnál ülj velünk!

Hiába szabódott, hiába próbált volna fáradtságára hivatkozni, a strázsamester már vitte is a nagy asz­talhoz, maga mellé ültette a lócára, és elébe rakott menten egy jó pohárnyi bort.

- Éljen a katonaélet! - kiáltotta akkor harsogva, hogy az egész társaság rikoltozni kezdett a gyönyörű­ségtől, és Andrásnak, ha akarta, ha nem, velük együtt le kellett hajtania a színültig töltött poharat.

„Az ellenséget csak leszereltem valahogy - futot­tak közben a gondolatai -, hanem hogy menekülök meg ettől a nagy barátságtól?” Utazására, fáradtságá­ra akart hivatkozni újra, de amint letette a poharat, a strázsamester rögtön átölelte a vállát, hogy szóhoz sem jutott.

- Így la! Így már aztán kedvemre való legény vagy! - vonta magához közelebb a lócán, része­gen borongó pillantással. - No, most nézz csak körül it­ten... Látod ezeket a derék legényeket? Hát ez mind a porosz király katonája lesz. Mindnek lesz ilyen szép copfja, mint nekem, ilyen szép háromszögletű kalap­ja, mint az enyém...

András akaratlanul is körülpillantott a társaságon, a legények nagyobb része már kókadozott a részeg­ségtől, mások meg áhítozva nézték a strázsamester feléjük lengetett kalapját.

- Jó verbung volt máma ebben a nyomorúságos kis fészekben, még Würzburgban sem tudtam ennyi fickót összeszedni - folytatta a strázsamester, megfe­ledkezve róla, hogy mások is hall­gatják. Aztán hir­telen feleszmélt, és ismét Andráshoz intézte a szavait: - Éppen huszon­kilencen va­­­­gyunk, mind egészséges, mint a makk, mind erős, mint a szálfa!... No, öcsém, szánd el ma­gad, lépj közénk gyorsan, hadd legyen meg a kerek harminc. Hát csak nem akarod, hogy hu­szonkilenc regrutával menjek el innen? Az már aztán szégyen, gyalázat volna, ugye, legé­nyek?

- Úgy van! Úgy van! - kiáltozták mindenfelől az újoncok. - Legyünk harmincan, az kerek szám! - és ismét emelgetni kezdték a poharakat.

A strázsamester gyorsan teletöltötte András poha­rát, az egyik káplár pedig, mintha csak be volna ta­nítva, rögtön elordította magát:

- Éljen őfelsége, a porosz király! Igyál, öcsém, a királyunk egészségére!

András kétségbeesetten kapálózott, de a strázsa­mester erőszakkal a markába nyomta a poha­rat. Nem volt menekülés, hacsak meg nem próbálja ismét ma­gára haragítani a katonákat. „Várjatok csak - gondol­ta szorongatottan -, mindjárt megfordítom én ezt a nagy barátságot!”

- Megbocsásson, strázsamester úr - tette vissza po­harát az asztalra -, de én nem ihatom a porosz király egészségére, nekem nem királyom, mert én magyar polgár vagyok.

Az első szavakra a strázsamester tényleg összerán­totta a szemöldökét, de már sokkal jobban kiszemelte magának Andrást, semhogy el lehetett volna téríteni akármivel is a szándékától.

- Magyar vagy, öcsém? Az aztán a nagyszerű! - kiáltott fel minden látható harag nélkül. - Nincs a magyarnál jobb katona, tudom én azt, ne félj!... Gyerünk, emberek, fogjátok a poharat, éljen a dicső magyar nemzet!

A társaság akkora éljenzést csapott, bele lehetett volna süketülni. A strázsamester újra András kezébe nyomta a poharat, és a maga italát gyorsan felhör­pintve, fenyegető szemmel figyelte, merészkedik-e ellenkezni a fiú.

- No, kiittad? - kérdezte sürgetően. - Helyesen van, már látom, hogy lesz belőled valami... Hanem várj csak, te azt mondod, hogy mert magyar vagy, hát nem ihatsz a porosz királyra. Na, jól van, elfoga­dom... De azért, ha nem is ihatol, azért még lehetsz a katonája, igaz-e?

András szólni se tudott az újabb támadásra, fejét már hasogatta az éhomra lehajtott erős ital, csak annyit látott, hogy a strázsamester eléje tartja lapát­nyi nagy tenyerét.

- Csapj bele, öcsém! Holnap reggel már ezekkel a derék fickókkal masírozol, amerre én vezetlek!

András inkább hátrafelé húzta volna a karját, ha­nem az egyik káplár odalopakodott észrevét­lenül a háta mögé, és úgy meglökte a könyökét, hogy a keze egyszeribe belecsusszant a strá­zsamester tenyerébe. A vaskos tenyér pedig menten összecsukódott, mint valami vaskapocs, András mozdítani se tudta többé a karját, csak ült a helyén megdermedten.

- Na, csakhogy végre pacsit adsz! - kiáltott fel dia­dalmasan a strázsamester, aztán körülnézett a társa­ságon. - Láthatjátok, szent az alku köztünk, ki vagy­tok most már harmincan...

A részegségtől ültében is dülöngéző társaság vad ujjongással kapta fel a poharakat, és nagyot ivott a harmincadik regruta egészségére, András meg hiába igyekezett kiszabadítani magát, a keze szinte bele­gyökerezett a strázsamester hatalmas markába, mint egy ötéves szilvafa a földbe.

András helyzete nagyon is veszedelmesnek mutat­kozott.

Németország területét akkoriban kisebb-nagyobb hercegségek, grófságok parcellázták fel, ezeknek a kiskirályságoknak a toborzói szüntelenül járták az országot, és csellel vagy erőszak­kal összefogdosták az erős, fiatal legényeket uralkodóik számára. Akit az­tán egyszer a kezük közé kaparintottak, az nem sza­badult meg egyhamar, hanem évekre, évtizedre a káplárok mogyorópálcája alá jutott.

Némelyik kis zsarnok, mint a hesseni grófság ak­koriban hírhedt uralkodója, ennél is többre veteme­dett. Valóságos embervadászatokat rendezett országa területén, hogy aztán az össze­fogdosott áldozatokat jó pénzen eladja az angol vagy a holland kormány­nak. Ezekre a szeren­csétlenekre még szörnyűbb sors várt, mint az összeverbuvált katonákra, mert az an­golok, a hollandok távoli gyarmatokra hurcolták a megvásárolt embereket, és ott az őserdők irtására, a bennszülött népek elleni hadakozásra használták.

András, ha nem is sokat, de annyit már hallott ezekről az üzelmekről, hogy a csellel megejtett parola pillanatától fogva ne létezzék benne más gondolat, más akarat, mint szabadulni, szaba­dulni mindenkép­pen az ilyen borzalmas sorstól. Látszólag megadta magát a strázsamester aka­ra­tának, gondolatai azon­ban villámsebesen váltogatták egymást, és a nagy veszélyben még a bor okozta szédelgés is kitisztult a fe­jéből.

Amikor elcsitult a zajongó éljenzés, amellyel az újoncok megünnepelték kényszerű egyez­ségét, And­rásban ismét éledezni kezdett a reménység. A strázsamester copfos fejét néhány perc múlva előrebil­lentette a részegség, harminc ember összeverbuválá­sa után átadta magát a pihe­nés­nek. Andrásnak a ke­zét ugyan most sem engedte el, hanem a tenyere alá lapította az asz­talra, és a fejét tette rá mázsányi ne­hezéknek, de egy részegen alvó strázsamester - így gondol­kozott András - mégiscsak kisebb veszedelem, mint amelyik ébren van.

A strázsamester példáját aztán sorra követték az újoncok is, egyik erre dőlt, a másik amarra, néhányan meg éppenséggel a padlón nyújtóztak el horkol­va. Hamarosan mindenki mélyen aludt, csupán a két káplár maradt még talpon, nekik az őrködés volt most a tisztjük, nehogy valaki megugorjék az éjszaka jóté­kony védelme alatt.

András is bóbiskolást színlelt, úgy figyelte szempil­lája alól a káplárok tanácskozását, hogyan osztják be maguk között az időt. Az egyik végül kiment az ut­cára, és megállott odakinn az ajtó előtt, a másik meg körüljárta a termet, a kocsmárossal eloltatta a lám­pákat, majd köpenyét a feje alá rendezgetve leheve­redett a lócára, és horkolásával néhány pillanat múl­va ő is csatla­kozott az újoncok hangversenyéhez.

Sötétség borult a teremre, egyedül a hold sütött be gyenge fénnyel az ablakon.

„Szabadulni, szabadulni, de hogyan? - tekintett szét András éles szemmel a teremben. - Legelébb is a kezemet kell kiszabadítanom” - állapította meg helyes mérlegeléssel. Zsibbadt csuklóját lassan meg­mozdította, fogvatartója azonban rögtön felhorkant álmában. Kisvártatva tett még egy kísérletet, de az­zal is csak úgy járt. Akkor gyors és merész elhatáro­zással a lóca lábának feszítette a talpát, és egyetlen lökéssel kitaszította kettőjük alól az alacsony padot.

Zuhanás, csattanás követte a gyors mozdulatot amíg a porosz önkéntelenül a levegőbe kapott, And­rásnak könnyedén megszabadult a keze.

Igyekezett minél távolabb hengergetni magát, úgy leste megfeszített figyelemmel - mi lesz? Nem tör­tént semmi, a csattanásra egy kis nyugtalanság futott végig az alvókon, maga a strá­zsa­­mester egy pillanat­ra magához is tért, de a kábultság azon nyomban le­nyomta a padlóra, ott még bődült egyet részegségé­ben, aztán elnyúlva tovább aludt.

Néhány pillanat múlva András feltápászkodott fektéből, és előregörnyedve, óvatosan lépegetve meg­indult a teremben. Az utcai ajtót nem vehette számí­tásba, az előtt ott sétált az őrködő káplár. A belső aj­tó felé igyekezett tehát, amely az emeleti vendégszo­bákba vezetett.

De mekkora volt a csalódása, amikor ezt az ajtót meg zárva találta!

Most mit tegyen? Lássuk az ablakokat! Vastag vas­rács zárta el őket, azokon át nincs mene­külés.

Kutassa át a lócán alvó káplár zsebeit, hátha nála van az emeleti ajtó kulcsa? Az nagyon is veszélyes kísérlet volna: ha a káplárt felébreszti, örökre elvág­ta maga elől a menekülés útját.

Ahogy ott állt az egyik ablak mellett, és már-már kétségbeesve végighordozta tekintetét a terem min­den zugán, egyszerre mégis felvillant előtte a mene­külés lehetősége. A terem legtá­vo­­­labbi sarkában ha­talmas kandalló terpeszkedett, valóságos épület, ége­tett fénymázú cserép­táblákból összerakva, amelyeken most sápadtan csillogott a holdfény.

András nesztelenül surrant a kályhához. Kinyitotta széles ajtaját, megtapogatta odabenn a hamut, az egé­szen hideg volt, már jó ideje nem fűthettek a terem­ben. Akkor hasra feküdt, két karjával betolta magát a kályha tágas gyomrába, aztán - isten hozzád, strá­zsamester, isten hozzád, porosz király! - belülről be­csukta maga után az ajtót.

A kályha embermagasságú tűzteréből széles, ké­nyelmes kéménynyílás vezetett felfelé. A ké­mény fa­lából mindkét oldalon téglák állottak ki lépcsőszerűen a kéményseprő számára. András nem sokáig habo­zott, megindult felfelé sebesen a kürtőben, és egy nagy lélegzettel - mint a búvár a víz alól, csakhogy mindenféle búvárnál kormosabban - előbukkant a holdsütötte háztetőn.

Odafenn egy fekete kandúr végezte éppen éjszakai sétáját, amint azonban meglátta a kémény­ből előbuk­kanó Andrást, ijedtében nagy ugrásokkal menekült a magasból, csak a tető széléről fújt vissza prüszkölve. Talán egy kéményseprő hazajáró lelkének nézte a mi hősünket - nem lehet tudni.

Andrást azonban ez nem is érdekelte, hanem ennél sokkal fontosabb kérdés: hová tűnt el a megrémült kandúr? Mert az ódon német ház teteje sehol sem érintkezett más tetőkkel, már­pedig ha ide felmászott - nem a kandúr, hanem ő maga -, akkor valamikép­pen le is kell másznia. Semmi kedve sokáig gyönyör­ködni a holdfényes panorámában.

„Gyerünk a cica után!” - adta ki magának a jelszót, és lelépkedett óvatosan a tető széléig.

És valóban a macska jó utat mutatott. A tető szélé­ből apró ablakok emelkedtek ki, egy-egy szegényes padlásszobának az ablaka mind, némelyik nem is üveggel, csak papírlappal beragasztva.

András könnyedén átbökte az egyik papírral beragasztott ablakszemet, a résen benyúlva be­nyitotta az ablakot, aztán hajlékonyan előrecsúszott, és habozás nélkül beugrott a padlás­szobába.

- Jesszusom! - riadt fel valaki odabent. Aztán vi­lágosság lobbant, kigyúlt remegve egy mécses, és András ott találta magát szemközt egy nagy dunyhájú ággyal és az ágyban egy elszántan szembenéző, kontyos hajú, pozsgás arcú mosóasszonnyal.

Most mit mondjon gyorsan, nehogy az asszony fel­verje a házat?!

Legjobbnak látta, ha nem szól egy szót se. Hirtelen a zsebébe nyúlt, előhalászta édesanyjának egyik nagy ezüsttallérját, és gyorsan odatette az asszony elé a dunyhára. És a tallér valóban szebben beszélt, mint a legszebb szájú szónok, az asszony mindenesetre el­tette a pénzt, és már nyugodtabban vizsgálgatta Andrásban az égből pottyant jótevőt.

András is megnyugodva telepedett le az egyik ro­zoga székre, és pár szóval gyorsan elmondta, hogyan került ő ide. Aztán elővett még egy tallért, és azt is felajánlotta, ha az asszony ki­csempészi a házból.

- Hát bizony, az nem lesz könnyű dolog - töpren­gett a mosónő. - Egy kijárat van csak, az előtt meg ott járkál a strázsa... Hanem azért majd csak csiná­lunk valamit. Magam is örülök, ha megszabadíthatok egy derék fiatalembert ezeknek a galádoknak a kör­mei közül...

- Mit csináljunk hát? - kérdezte András türelmet­lenül, és felállt a székről, hogy akár rögtön hozzá­kezdjenek a meneküléshez.

- Egypár órát még nyugton kell maradnia - csen­desítette az asszony -, hajnal előtt nem mehetek ki a házból, az nagyon feltűnő lenne a strázsának... Hanem hajnalban hazaviszem a nagyságos polgár­mesterné asszony fehérneműit, abban a nagy hátiputtonyban, ni! Hát majd csak bújjon bele a puttony­ba, és én meg a tetejébe rakok egypár ruhafélét, úgy aztán kisétálunk valahogy... Fél mázsánál nem sok­kal lesz nehezebb, annyit meg elbírok.

A terv tehát megvolt, és hajnalban meg is valósult a derék mosónő jóvoltából. András a put­tonyban ku­porogva tette meg az utat lefelé a lépcsőkön, és a nagyságos polgármesterné asszony fehér szoknyái alatt igyekezett magát oly csendesen viselni, mintha fehérneműnél ő se volna egyéb. A kapuban az egyik káplár megállította egy pillanatra a mosóasszonyt, de mert látta, hogy idősebb asszonnyal van dolga, nem sokat tréfálkozott, hanem az útjára engedte.

Így ballagtak be az egyik keresztutcába, hátán a puttonnyal a mosóasszony és a puttonyban András. Az utca egy rejtett szögletében aztán a puttony leke­rült a földre, András frissen kiugrott a mélyéből, és akkorát nyújtózott örömében, hogy az ujjasa majd szétrepedt a hátán.

Megköszönte hálásan az asszony jó szolgálatát, megadta neki a második tallért, aztán már csak azt tudakolta, melyik út vezet kifelé leggyorsabban a vá­rosból.