HUSZONHATODIK FEJEZET

amelyben Jelky András megismerkedik egy mindentudó, mindenható, csodálatos istenséggel, és illő tisztelettel viseltetik iránta

Sötét, mélységes éjszaka borult a falura, az őserdő­re. A ketrec körül lépések osontak, a rácsok közt be­nyúlt egy könnyű kéz, és megérintette a fogoly vál­lát. A fogoly felriadt kábult álmából.

- Fehér idegen, ébredj, és légy szabad! - hallat­szottak a suttogva kiejtett szavak.

A fogoly feldobbanó szívvel tekintett körül. Sehol a legkisebb fény, az éjszaka minden tárgyat elnyelt, elevent és mozdulatlant, de kezének érintésétől, hang­jának szelídségétől a fogoly a sötétben is felismerte szabadítóját.

- Kvanga hív téged - hallatszott újra -, fehér ide­gen, ébredj, és légy szabad!

Ó, milyen drága, milyen csodálatos szavak! Az élet szavai!

András reszkető kézzel fogta meg a ketrec rácsát. Térdelve nézett kifelé, szemével felfogta a lány alak­jának körvonalait, amint azonban tekintetét jobban a sötétbe fúrta, a lány mögött két magasabb emberi árnyat vett észre.

- Kik ezek? - kérdezte meglepetten, nem készülve rá, hogy szökésében Kvangán kívül másnak is része lehet.

A lány hátrafordult.

- Két bátyám, Sokuma és Gondoró. Ők velünk van­nak és mindenben segítenek.

A két fiatal bennszülött férfi nem szólt Andráshoz, de készségüket máris bizonyítani kezdték, mert né­ma igyekezettel egy-két perc alatt szétfaragták a ket­rec oldalának néhány bambusz­rúdját.

A lány ünnepélyes, örömteli komolysággal szólí­totta harmadszor is Andrást:

- Kvanga hív, fehér idegen! Gyere ki a börtönöd­ből, és légy szabad!

A kitördelt bambuszrudak résén átbújva András a földre lépett.

Szívét megdobogtatta a szabadság érzése. Szabad volt hát újra! Megmenekült a halál tor­kából, és visszakapta az életét, amely akkor legdrágább előttünk, mikor leginkább elveszteni látjuk.

Megragadta a bennszülött lány kezét, és szavakat keresett, a hála boldog és forró szavait, de Kvanga csendre intette.

- Maradj csendben, fehér idegen! Mindnyájan meghalunk, ha eláruljuk magunkat!

Megfogta András kezét, úgy suttogta újra:

- Ne szólj! Lépj a nyomomban csendesen.

Megindultak a nyomorult cölöpkunyhók között. Legelöl a lány egyik bátyja haladt, aztán Kvanga, ké­zen fogva Andrást, végül a lány másik bátyja zárta be a sort.

András előtt csodálatos könnyedséggel lépegetett megmentője. Barna alakja összeolvadt a környező sö­tétséggel, és szinte lebegni látszott az éjszakában.

Süket csend, vak éjszaka uralkodott mindenfelé.

A menekülők lassan, óvatosan igyekeztek kifelé a faluból. A sötétség segítette is szökésüket meg nem is. Segítette őket, mert olyan volt, mint valami sűrű fátyol, amelyen az se láthatott volna át, aki a falu­ban ébren tölti az éjszakát, de akadályozta is őket, legalábbis Andrást, aki azt se látta, hová lép.

Mégis, egymás után lépegetve, csakhamar elhagy­ták a falut, és elérkeztek a rengetegbe. András nem volt képes bármit is fölismerni maga körül, teljesen rábízta magát megmentőjére. Valami ösvényen ha­ladhattak, de igen keskeny ösvényen, mert két oldal­ról szüntelenül súrol­ták testüket a bokrok visszacsa­pódó ágai.

A három fiatal bennszülött azonban a vadon gyer­meke volt. Ősük az őserdő, bölcsőjük a rengeteg volt, s játszótársaik a rengeteg vadjai. Ismertek minden ösvényt, és legjobban talán éppen azt, amelyik a leg­rejtettebben kanyarog, hiszen olyan utakon jártak a legtöbbet. Nekik nem kellett világosság, éles szemük­kel ott is pontosan tájékozódtak, ahol András nem látott egyebet a szuroksötétségnél.

A rengeteg nem aludt körülöttük. Fénylő pontok parázslottak fel mindenfelé: kígyók, vad­macskák sze­mei vagy talán világító bogarak. És közelben-távol­ban zsongott, duruzsolt az éjszakai őserdő ezerféle hangja: jajongás, visongás csapott fel hirtelen, más­kor csörtetés hal­lat­szott vagy testek tompa zuhaná­sa. A menekülőket azonban nem tartotta fel semmi, ügye­sen, gyorsan törtek előre útjukon.

Jó ideje haladtak már a szűk csapáson, amikor András valami csörgedező zajra lett figyelmes. Megmentői hamarosan meg is állapodtak egy frissen, vi­dáman csobogó patak partján. Kvanga suttogva né­hány szót váltott bátyjaival, aztán Andráshoz fordult.

- Túl a patakon is folytatódik az ösvény, de mi már nem megyünk tovább rajta.

- Miért? - kérdezte András, és megpróbált a sötét­ben átkémlelni a patak túlsó oldalára.

- Mert a patak majd elmossa a nyomunkat!

S egymás után belegázoltak a patak sekély vizébe. Így haladtak most már tovább. Órákon át lábaltak a hol térdig, hol csak bokáig érő vízben, amíg végül de­rengeni kezdett felettük az ég. Akkor nemsokára el­érték azt a pontot, ahol a patak egy nagyobb őserdei folyóba torkollott. Valami nagynak ugyan ezt a fo­lyót se lehetett nevezni, de olyan mégis volt, hogy megbírjon legalább egy csónakot.

Ezt a csónakot pedig Sokuma és Gondoró kerítette elő a patak sűrű bokrai közül. Ott várhatott az rájuk már régóta elrejtve, a várakozásban ki is száradt tisztességgel a fatörzsből vájt alkot­mány, amelyet hosszában rákötött néhány bambusz-szál tett még könnyebbé és biztosabbá. A menekülőknek azonban többet ért egy vitorlás hajónál.

A hajnal fénye csillogva ömlött szét a folyó hullá­mos tükrén. Kvanga két bátyja ügyesen kezelte az evezőket, a víz alig-alig loccsant meg lapátjaik alatt. A part menti fák árnyának védelmében az ősi jármű úgy suhant tova, mint valami vízigyík.

András és megmentői némán ültek a csónakban.

Jó ideig haladtak, mígnem a folyó két partján rit­kulni kezdtek a fák. Hamarosan a folyó is megválto­zott: sekély, mocsaras tóvá alakult, amelynek a tük­rét ellepte a mocsarak sokféle, burjánzó növényzete.

A csónak egy gyors fordulattal elhagyta a partot, és nyílsebesen előrevágott a mocsár közepe felé. Ami­kor beljebb jutottak, akkor látta András, milyen ve­szedelmes ingoványon haladnak. Voltak ott úszó szi­getek, elhalt vízinövényekből összeállva s felhalmozódva, voltak füves rétek, amelyeken mégis könnyen keresztül lehetett evezni, máshol meg simának látszó víz­tükrök, amelyeken mégis úgy megakadt az evező­lapát, hogy erő kellett hozzá, míg ki lehetett csavarni a hínár szorító öleléséből.

Aztán valóságos erdőség következett. Karvastagsá­gú sásból, nádakból valóságos vízi útvesz­tő, amibe csak az merészkedhetett be, aki hajszálpontosan is­merte a kacskaringós vízi ösvé­nyek titkait. Kvanga két bátyja azonban láthatólag minden pontját ismer­te az őserdei ingo­ványnak. Csodálatos biztonsággal kezelték a gyarló járművet, gyorsan igazgatták jobb­ra-bal­ra, vagy hosszadalmas kanyarulatokat tettek, sosem engedve becsapatni magukat a víztükör látszó­lagos egyformaságától.

A hosszú és kanyargós mocsári úton a csónak uta­sai szótlanok maradtak. A két fiatal benn­szülöttet le­kötötte a csónak irányítása, Kvanga hallgatagon csak Andrást nézte, ő pedig nem akarta kérdésekkel meg­zavarni megmentőinek fáradságos munkáját. Így ha­ladtak mind bel­jebb az ingoványos területen, amíg végre a lány két bátyja leengedték az evezőket, hogy kissé megpihenjenek a sásrengeteg közepén.

Akkor Kvanga megszólalt:

- A fehér idegen megmenekült - nézett Andrásra boldog nevetéssel. - Nincs senki a faluban, aki ezen az úton követni tudna bennünket.

András a hála boldog érzésével nézett a lányra.

- Kvanga, hogyan háláljam meg, amit a javamra tettél? - szólalt meg elfogódottan. - Egy idegenért, akit már senki sem menthetett meg a biztos haláltól, te az életedet tetted kockára...

Hálásan megragadta a lány kezét, másképp nem adhatott kifejezést érzéseinek, de Kvanga, mint már néhányszor, ha köszönetét akarta elmondani, ismét nyugalomra intette.

- Ne mozogj - szólalt meg ijedten -, felbillen a csónakunk, és akkor nemcsak mi esünk a vízbe, ha­nem ő is beleesik!

- Ő is? - lepődött meg András, és kíváncsian né­zett végig a csónakon, vajon kiről beszél a lány.

Kvanga egy fakéregből készített, lezárt fedelű ko­sárra mutatott, amit gondosan az ölében tartott.

András már régebben észrevette ezt a kosarat. Amíg a patakban jöttek lefelé, a lány két bátyja, Sokuma és Gondoró felváltva hozták, és láthatólag ak­kor is nagyon vigyáztak rá. András azonban nem gondolt róla egyebet, mint hogy bizonyára eleségnek kell benne lenni.

- Ha mi elveszünk - mosolygott tehát a lány ijedelmén -, akkor a kosár is elveszhet, mert nem lesz többet szükségünk ennivalóra.

Kvanga és bátyjai meghökkenten pillantottak And­rásra. A lány félve közelebb is húzta magá­hoz a ko­sarat, és szinte áhítatos mozdulattal megcirógatta le­csukott fedelét.

András értetlenül nézte a jelenetet.

- Talán nem ennivaló van a kosárban? - kérdez­te zavartan.

- Ennivaló?! - kiáltották társai elszörnyedve. - Hogy mondhatsz ilyet, fehér idegen!

András olyan zavarban érezte magát, mintha vala­kit súlyosan megsértett volna, csak éppen azt nem tudta, ki legyen az a valaki.

- Egyébre nem gondolhattam... - mentegetőzött zavarában. - De remélem, nem sértettem meg senkit a tévedésemmel.

Kvanga átölelve tartotta a gyékénykosarat, úgy vá­laszolt szinte suttogva:

- Minket nem sértettél meg, fehér idegen, de ha őt megsértetted, akkor jaj neked és nekünk!

Már megint „őt”! - töprengett András magában. Már nem is mert megszólalni, nehogy megte­tézze érthetetlen tévedését. Micsoda ez az ,,ő”? Vagy talán nem is „micsoda”, hanem „kicsoda”?... De „kicso­da” mégsem lehet, hiszen a kosár sokkal kisebb, sem­hogy emberi lény, akár csak egy csecsemő is, elfér­hessen benne.

Végül, mert a többiek némák maradtak, András mégis megkérdezte:

- Mi van hát ebben a kosárban?

Kvanga ismét szemrehányóan emelte rá a tekinte­tét.

- Ó, fehér idegen, csendesen beszélj róla! Csen­desen és tisztelettel!

- De mi hát az?! - sürgette András, kissé hal­kabban, de alig leplezhető türelmetlenséggel.

- A fétis! - suttogta Kvanga, közben alázatosan meghajtva a fejét, és e szó hallatára két bátyja is hasonlóképpen mélyen fejet hajtott.

„A fétis!” - kiáltott fel András magában, és leg­szívesebben felnevetett volna, hogy ennyire zavarba hozták az imént.

Amióta a bennszülött szigeteket járta, elég alkalma nyílott megismerkedni ezeknek a babonás népeknek a vallásos hiedelmeivel. Azt is tudta, hogy imádásuknak a tárgya, a féltve őrzött fétis, sokszor valami na­gyon egyszerű és közönséges tárgy, ami gyakran va­lamelyik hajóról kerül véletlenül hozzájuk, és ami­nek nem ismerik igazi rendeltetését, vagy éppenség­gel egy-egy furcsán gyarló módon faragott szobrocs­ka. Sok ilyen furcsa istenséget látott már, szerette volna tehát Kvangáék fétisét is személyesen megis­merni.

- Mutasd meg nekem a fétist - kérlelte a lányt.

- Mit gondolsz, fehér idegen?! - kiáltotta Kvanga tiltakozóan. - Most reggel? Az lehetetlen! A fétis csak a déli nap sugarát szereti. Ha majd a nap egye­nest a fejünk felett áll, akkor kinyitjuk a kosarat, és akkor a mi nagy fétisünk megfürdik a ragyogásban.

András nem akarta megsérteni megmentőit, de azért nem állhatta meg, hogy kíváncsiságát legalább egy-két kérdéssel meg ne próbálja kielégíteni.

- És hatalmas a ti fétisetek? - szemlélte a kosarat.

Kvanga megbántottan válaszolt, mert hiába is akarta titkolni András a maga kételyét, a lány meg­érezte a hangján:

- Hatalmas? Ne kérdezz ilyet, fehér idegen! Ő ha­talmas, ő mindenható, ő mindent lát, ő min­dent tud! Ő feltámasztja a vihart, meghozza az esőt, eloszlatja a betegségeket, meggyógyítja a kígyó marását, ő mindenre képes, mindenre!

Lelkesen, szenvedélyesen mondta el Kvanga a fétis dicséretét, félelemmel és tisztelettel szorí­totta magá­hoz a kosarat, és András most már igazán nem kér­dezősködött tovább, hiszen szavával úgysem ért volna el egyebet, mint a derék lány oktalan megbántását.

Kvanga két bátyja időközben véget vetett a pihe­nőnek. Könnyű csapásokkal újra munkához láttak, a csónak gyorsan, csendesen siklott tovább tekervényes vízi útján. Sás- és náderdő sűrűjében halad­tak, átvágva közben egy-egy nyíltabb területen, aztán a mocsári növényzet tünedezni kezdett, a tó tükre megszűkült, partjai összébb-összébb szorul­tak, és végül maga a tó ismét folyóvá változott, hogy most már a tenger felé vezesse a menekülő­ket...

A fétisről András nem kérdezősködött tovább, hanem volt egy másik kérdése, és erre sokkal inkább szere­tett volna feleletet kapni: Kvanga és bátyjai valóban kicsodák? Miért hagyták el a falut, és miért szánták meg őt is rabságában? Emlékezetébe idézte Kvanga néhány szavát, amelyet az első éjszakán hallott tőle, és most megkérdezte a lánytól:

- Azt mondtad nekem, Kvanga, hogy te nem tar­tozol az emberevő pápuák közé. Mondd hát el, ha meg lehet tudnom, hogyan kerültél mégis közéjük.

Kvanga tekintete szomorúra változott. Pár percig hallgatva nézett a távolba, aztán csendesen válaszolt:

- Réges-régen történt az, fehér idegen, amikor még bátyáim és én is kicsinyek voltunk... A mi törzsünk békésen éldegélt egy kis szigeten, atyáink vadásztak, halásztak, és szelíd állataink voltak, míg ennek a szigetnek a mélyéből ránk nem törtek az em­berevők.

A lány elmesélte törzse történetét: a vérengző pá­puák hogyan rohamozták meg a törzs ki­csiny, békés szigetét, hogyan mészárolták le a törzs minden tag­ját, hogy végül eltávozzanak a lakatlanná tett, bar­bárul elpusztított szigetről.

- És ti miképpen maradtatok életben? - kérdezte András a történet végén.

Kvanga szeme hálásan csillant meg a kérdésre, és ölében a gyékénykosarat ismét közelebb vonta ma­gához.

- Ó, fehér idegen, minket a hatalmas fétis men­tett meg!... Az emberevők elrabolták törzsünk fé­tisét, és három gyermeket is magukkal vittek, hogy a fétis ne érezze magát idegenül. Ez a három gyermek mi voltunk. Mi szolgáltuk azóta hatalmas fétisünket, és ő most ismét meg­mentett bennünket!

Amíg Kvanga elmesélte történetét, a csónak elérte a folyó széles torkolatát. Végtelen tükrével ismét fel­tárult András előtt a tenger. Ahogy a nyílt vízre ér­tek, Kvanga bátyjai megállás nélkül továbblendítet­ték a csónakot, neki egyenest a végtelen messzeség­nek.

- Hová megyünk? - kérdezte meglepetten And­rás. - Csak nem vágunk neki étel-ital nélkül, ilyen kis ladikon a tengernek?!

Kvanga ünnepélyes hangon adta meg a választ:

- Megyünk, hogy visszafoglaljuk atyáink szige­tét!

Kezével jobbra mutatott, ahol a messzeségben egy apró, sötét pont látszott lebegni a tenger színén.

- Ott van a mi törzsünk szigete, oda térünk vissza!

- Hogyan?! - kiáltott fel András csodálkozva. - Az volt a ti szigetetek?... És most kik lakják? És ho­gyan akarjátok visszafoglalni?

Kvanga boldog mosolygással szemlélte a láthatá­ron növekedni kezdő pontot.

- Ne tarts semmitől, fehér idegen! A sziget lakat­lan, amióta törzsünket elpusztították, és mi most már tökéletes biztonságban vagyunk, mert a szigeten sen­ki se merészel partra lépni. Félnek atyáink szellemei­től... De ha te velünk jössz, fehér idegen, nálunk otthont és oltalmat találsz.

András hálásan pillantott a lányra.

Hogyne menne velük, hogyne segítene nekik min­denben! Alig várta, hogy elérjék a szigetet, amely Kvanga szavai szerint talán már egy évtizede is la­katlan - amióta népét elpusztították az emberevők.

A sima tengeren nem tartott sokáig az út. Néhány óra múlva elérték a kis szigetet, félkörben megke­rülték, és végül a másik oldalán partra szálltak egy csendes kis öbölben.

Kvanga és bátyjai meghatottan léptek ki törzsük hajdani földjére. A rejtélyes gyékénykosarat óvatos kézzel helyezték el a fövenyen, aztán a csónakot is felhúzták egy part menti szikla rejtett hasadékába.

Éppen dél volt, a nap sugarai merőlegesen hulltak alá a part forró homokjára.

- A fétis órája! - szólalt meg Kvanga, és áhíta­tosan feltárta a kosár födelét, aztán ő is, bátyjai is arcra borultak, és így maradtak a kosár körül.

András távolabb állott, mert nem akarta kíváncsis­kodásával zavarni az ősi föld visszafog­lalásának jel­képes pillanatát. Most azonban mégse tudta megáll­ni, hogy titokban egy pillan­tást ne vessen a kosár belsejébe.

Lábujjhegyen közelebb lépett, a kosárba nézett, az­tán meglepetten - és meghatottan is megmentőinek gyermeki hiszékenységétől - visszahúzódott ismét, és csak magában mosoly­gott a kosár sütkérező fétisén.

Mosolygott, mert a hatalmas, a mindentudó isten­ség, a kosár mindenható lakója nem egyéb volt, mint - egy csonka kardmarkolat!

Igaz, hogy valóban szép művű, aranyosan csillogó, fénylő kövekkel kirakott, gombjában vicsor­gó orosz­lánfejet ábrázoló kardmarkolat, a tőből letörött kardpenge apró kis csonkjával - de mégiscsak egy puszta kézbeli szerszám, amiről csak a teremtő tudhatta, mi­kor, mi úton-módon pottyant ide a világnak erre a végére.