HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

amelyben nyolc fekete pont tűnik fel a tengeren

A Reménység szigetén repült az idő. Nem volt itt naptár, nem volt se hétköznap, se vasárnap, nem vol­tak hetek, hónapok, az esztendő valamennyi napja úgy hasonlított egymáshoz, mintha megannyi iker­testvér lenne. Ha felkelt a nap, reggel lett, ha leszállt, eljött az este - így folyt az élet mindig egy­formán, mindig nyugalmasan.

Védekezésül az örökös egyformaság ellen, András számlálni kezdte a gyorsan futó napokat. Egy idő óta minden este rákarcolt egy vonalkát az öreg mangófa kérgére, és bár igaz, hogy az egyszerű naptár nem volt egészen megbízható, mert András nem tudta, hány nap maradt addig megszámlálatlanul, amíg a jeleket húzgálni kezdte, most már mégis volt valami, ami mérte, mutatta az idő múlását.

Az öreg fa törzsén lassanként százra növekedtek a vonások. András tűnődve gondolt vissza az eltelt idő­re, a napok egyforma rendjét alig zavarta emlékeze­tében valami nevezetesebb esemény.

Emlékezett a napra, amikor Sokuma hazahozta az antiloptehenet, aztán arra a másik örven­detes estére, amikor tűzre tettek szert.

De minden újdonság megszokottá vált, és a napok járták tovább a maguk örökös, egyforma útját.

Andrásnak sok ideje maradt gondolkozni. Jóformán mást se tehetett a vadászgatás, halász­gatás mellett, mint hogy gondolkozzék. Gondolatai messze-messze szálltak, vissza Batáviába, elhagyott feleségéhez, vissza édes hazájába, a Duna zöldellő partjaira, abba a szép kis tor­ná­cos házba, amit bizony, ha jól utána­számolt, már hat esztendeje elhagyott.

Hat esztendő! Aki munkában, otthonában, szerettei között él, annak nem nagy idő, de akit a sors szün­telenül hánytorgat, annak örökkévalóság.

Teremtő isten! Mi mindenen ment keresztül hat esztendő alatt!

Nincs az a nyolcvanesztendős aggastyán, aki annyi csodálatos kalandot, kegyetlen viszontag­ságot beszél­hetne el az életéből, amennyit ő hat esztendő forga­tagában.

És ha gondolatban újra meg újra fölkereste elha­gyott otthonát vagy a messzi szülői házat, mennyi kérdés merült fel fájóan a lelkében, amire nem jöhe­tett felelet. Ki mondhatta meg, milyen sors érte sze­retteit távollétében? Semmi híre hazulról, mióta vi­lággá vándorolt, sem otthonáról, mióta a pápuák szi­getének földjére lépett!

Batáviából két ízben indított el levelet, egyet-egyet szüleinek, egyet-egyet Jóska bátyjának, de hogy írá­sai kézhez jutottak-e, azt nem tudhatta meg. Ha jött is válasz azóta, az is Batáviában várakozik reá, és ki tudja, olvassa-e ő valaha azt a választ?

Ilyen töprengések között egyszer-másszor az a szó is eszébe jutott, amelyet Ceylon szigetén az oszlop­szent adott neki válaszul, amikor sorsa iránt faggatta.

„Nirvána!” - ezt felelte az oszlopszent háromszor is a kérdésére, de ő nem hitt, nem akart hinni ennek a titokzatos szónak az értelmében.

„Mégis Ramájunnak lett volna igaza?!” - kérdezte önmagával vitatkozva.

Nem lehet! Nem akar belenyugodni, hogy örökös hánykódás, örökös otthontalanság és örökös céltalan­ság legyen a sorsa! Otthonában, feleségével, szerettei között akarja eltölteni életét, és hasznos munkával kiérdemelni embertársai megbecsülését...

De mit tegyen?! Mit tehet éppen most, amikor egy magányos szigeten végképp kiszakítva él az emberi világból, és örülnie kell, hogy a puszta életét meg­mentette!... Nem, erre a kérdésre, ha százszor is fel­tette magában, nem tudott választ adni.

Amennyire kezdetben tetszett Andrásnak a szigeti élet nyugalma és egyhangúsága, most már annyira szenvedett a kilátástalanságtól, a családja, az otthona utáni vágytól. Nemsokára azon­ban olyan váratlan esemény következett, amely a sziget nyugalmát egy csapásra felforgatta, és András gondolatait is másra terelte.

Egy szép reggel együtt indult vadászatra a három férfi. A verőfényes idő a szokottnál is messzebbre el­csalta őket házuk tájáról. Délben a sziget legmaga­sabb csúcsára érkeztek, ahol a szirt szédületes me­redeken zuhant alá a tengerbe, és ahonnan a távol­ban feketéllő Ternatét vehették szemügyre.

A hosszú csatangolástól és a vadászattól megfárad­va mindhárman leheveredtek a sziklatetőn. András szokott tűnődéseinek adta át magát, úgy jártatta sze­mét álmodozva a beláthatatlan messzeségeken.

A sziget körül simán, nyugalmasan csillogott a vég­telen víztükör. A tenger oly sötétkéknek tetszett, az ég is oly kéken ragyogott, hogy szinte nem lehetett tudni, a tenger veri-e vissza az ég képmását, vagy az égboltozat tükrözi a tenger végtelen kékségét.

Ha valami mozdult a határtalan kékségben, az csak egy sirály lehetett, ahogy halászva végigszárnyalt a habok fodrán, vagy egy-egy röpülő hal, amely víz alatti ellenségeitől üldö­zötten szárnyak gyanánt hasz­nálta csillogó nagy uszonyait, és a víztükörből egy-egy percre feldobta magát a levegőbe.

András szeme tűnődve kalandozott a láthatáron, és egy időre megpihent Ternate szigetén, szenvedései­nek menekülve elhagyott színhelyén.

„Vajon eljön-e az idő - tűnődött magában -, hogy elhagyhassam ezt a szigetet is? Mert ez is bör­tön az én számomra, még ha korlátlan is benne a sza­badságom!”

Egy képpel játszadozott a képzelete, egy hajóról álmodozott, amely kiköt itt a szigeten, és ő fellép a fedélzetére. Aztán a hajó felszedi horgonyát, kitárja vitorláit, és meg sem áll Batá­viáig... És a társai, megmentői, Kvanga, Sokuma, Gondoró? Milyen derék, bátor, vidám szívű emberek! Milyen nehezen sza­kadna el tőlük...

Ebben a pillanatban úgy rémlett neki, mintha Ter­nate szigete felől egy sötét pontot látna meg­mozdul­ni a víz tükrén.

Szemét erőltetve tekintett arra, de a sötét pontot most nem látta.

„Káprázik a szemem” - gondolta, és keze fejé­vel megtörölte lehunyt pilláit. Aztán ismét Ternate felé nézett. A sötét pont megint ott mozgott a vízen.

András szívét megdobbantotta a balsejtelem. Mi le­het ez? Nem tudta elgondolni, de valami rossz érzés támadt fel a lelkében. A tünemény váratlan volt, és vele annyi minden történt már életében, hogy nem szerette a váratlan tüneményeket.

- Sokuma! Gondoró!

A két bennszülött meglepetve ült fel a kősziklán, András hangján megérezték a szokatlan izgalmat.

- Feküdjetek ide mellém, és ne moccanjatok! - hívta őket közelebb.

Sokuma és Gondoró elnyúltak mellette, és kérdő tekintettel nézték izgatott arcát.

András Ternate irányába mutatott.

- Nézzetek oda! Láttok valamit arrafelé?

Maga is erőltette szemét, de a sötét pontot megint nem látta. Már-már újra megnyugtatta magát, hogy napfénytől fáradt szeme káprázott csupán, de az éles szemű Sokuma abban a pillanatban felkiáltott:

- Mozog valami fekete pont a vízen!

- Nem is egy - toldotta meg Gondoró. - Én kettőt látok!... Hármat... négyet!

András szédülni érezte a fejét. Kezével beárnyé­kolta arcát, hogy tisztábban lásson, de kellett még hozzá néhány pillanat, hogy ő is felfedezze a mozgó pontokat. Háromszor is megszá­molta őket, összesen öt feketeség mozgott a láthatáron.

- Mit gondoltok - kérdezte kis szünet után -, mi lehet az?

A két bennszülött jó ideig nem válaszolt, csak néz­te a messziséget elkomorodott arccal.

Végre Sokuma megszólalt.

- Fehér idegen - mondta csendesen, de nagyon is bizonyos hangon -, öt csónak közeledik.

- Öt csónak jön - ismételte Gondoró is. - Ter­natéból jönnek.

András hallgatott. Érezte, hogy társai nem téved­nek. Minden figyelmét összeszedve szemlélte a fekete pontokat, amelyek most már nem tünedeztek el újra meg újra a hullámok mögött, hanem ha lassan is, de láthatólag növekedtek.

- Csónakok jönnek, ez bizonyos - szólalt meg vég­re. - Most csak az a kérdés, kik ülnek benne.

Sokuma nem nézett Andrásra, úgy válaszolt keserű nyugalommal:

- A pápuák, akiktől elmenekültünk.

Gondoró megtoldotta öccse szavait:

- Azok jönnek! A folyóból jöttek ki a tengerre. Ahogy mi jöttünk.

- És mit akarnak? Miért jönnek ide? - kiáltott fel izgatottan András. - Mit keresnek itt?!... Nem elég, hogy egyszer már elpusztították ezt a szigetet?!

- Minket keresnek! - felelte Sokuma habozás nél­kül.

A napfényes sziklatetőn mélységes csend lett ezek­re a szavakra. Sokuma nem beszélt tovább, bátyjával együtt némán figyelte a csónakok növekedő raját. András is hallgatott - tudta, hogy Sokumának igaza van.

Ternatén a pápuák már biztosan mindent átkutattak a szökevények után, és mert minden kutatásuk hasztalan volt, nyilván így juthatott eszükbe a kihalt sziget. És ha eszükbe jutott, bizonyára nem törődnek semmi fáradsággal, hanem vérszomjas természetüket követve meg fogják ostromolni a szökevények szige­tét.

Két óra hosszat hevertek Andrások a szikla csúcsán a déli nap hevében. Nem mozdultak el onnan, mert bizonyosságot akartak a közelgő csónakok felől. És míg múlott az idő, míg feléjük haladt a fekete hajó­raj, százszor is feltették a kérdést: mit tegyenek, ha az ellenség valóban partra akar szállni?

Ezen az oldalon a pápuák nem köthetnek ki a me­redek sziklafal miatt. Át kell tehát menniük a túlsó oldalra, egészen a sziget lankás öbléig. De ha ott part­ra szállnak, akkor csak egy fél óra járás, és máris fel­fedezik az öreg mangófa árnyékában meghúzódó kunyhót, a szelíd antilop­tehenet és egyáltalán azt, hogy a szigeten emberek laknak.

A három férfi egymással vitázva fűzte tovább gon­dolatait.

Legelébb is értesíteni kell Kvangát. Bár ezzel még várhatnak is, mert a sziklacsúcsról a kunyhóig gyor­sabban le lehet jutni, mint amíg a hajóraj megkerüli a szigetet.

- Minek ijesztgessük a szegény lányt? - véleke­dett András. - Nézzük előbb, mit akarnak ezek az ördögök.

Amíg vitatkoztak, a csónakok már annyira közel jutottak a szigethez, hogy szemmel kive­hették a benn ülő, lándzsákkal felfegyverzett alakokat. Ekkor egy kis időre öröm lepte meg a figyelőket.

- Sokuma! - kiáltott fel egyszerre András. - Ezek a csónakok megálltak!

Valóban mindhárman látták, hogy a csónakraj most egy helyben lebeg a vízen, és össze is kavarodik, mintha valami zavar támadt volna közöttük. Feszül­ten és ébredező örömmel fi­gyel­­te András ezt a for­dulatot, de Sokuma nem bízott ennyire a szerencsé­ben. A távolba figyelt, és hamarosan magyarázatát adta a csónakraj megállásának.

- Ott jön még három csónak - mutatott távolabb­ra -, azokat várják.

Az öröm tehát korai volt. A többiek bevárták a le­maradt három csónakot, aztán egy félóra pihenés után megszaporodva és megújult erővel törtettek elő­re.

András és társai megfeszített aggyal gondolkoztak: mit tegyenek hát, ha az ellenség partra száll?!

Küzdeni? Ilyen túlerő ellenében hiábavaló vakme­rőség volna! Szökni? Ez meg lehetetlen. Hova szökje­nek ezen a kisded szigeten? Hiszen legfeljebb egy-két napra tudnának elrejtőzni.

Egyikük se tudta, mi volna jobb.

És akkor már nem is tehettek egyebet, várták csendben, visszafojtott izgalommal, mit tesz, mire ké­szül az ellenség. A csónakraj már a közelben járt, lát­ták a lándzsák hegyének villo­gását, a sötéten fenye­gető arcokat, és megszámlálhatták, hogy minden csó­nakban tizenöt-húsz pápua ül, összesen tehát több mint száz ember, hozzájuk képest valóságos ármádia.

A nap lefelé hanyatlott, tüze enyhébben hullott alá a sziklára. Odalenn iszonyú ordítozással, dárda­rázással megjelentek csónakjaikban az emberevők. Vadságukban először nekimentek a sziklafalnak, fogdosták, tapogatták a kiálló köveket, belekapaszkodtak a repedésekbe, és megpróbáltak felfelé mászni.

Fenn a sziklatetőn a három férfi dermedt mozdu­latlanságban nézte a lenti színjátékot. And­rásban is­mét éledezni kezdett a remény, talán elfelejtették, hogy van a szigetnek egy lankás öble is. És ha nem tudják, ha itt maradnak a szigetnek ezen az oldalán, ezt a sziklafalat ugyan soha meg nem másszák!

A remény azonban megint korai volt. Egy különö­sen kipingált, felcicomázott pápua, bizonyá­ra a hajó­raj vezetője, ordítozni kezdett a többiekhez, és kezé­vel oldalra integetett.

Sokuma suttogva tájékoztatta Andrást, mit kiáltozik a vezér:

- Meg akarják kerülni a szigetet!

A pápua vezér üvöltözve rázta a lándzsáját, de így is elég időbe került, amíg a vad népség megértette a szavát. Akkor visszafelé kezdtek seregleni a szikla­falról, és vadságukban úgy összekavarodtak, hogy az egyik csónak hirtelen felfordult. Lett erre még va­dabb üvöltözés! Akik a vízbe estek, kapkodva rángat­ták a többi csónakot, és mire a felborult járművet vissza­igazították a vízre, és a kihullottak visszamász­tak a helyükre, ismét eltelt egy óra.

A sziklatetőn András az égre pillantott. Háta mö­gött a nap elérte a láthatár szélét, közeledett az este, és lenn a vízen most a hajóraj tétovázni látszott.

- Ez... ez a vízbe fordulás talán megmentett bennünket! - súgta Sokumának. Úgy látszott, nem tévedett.

A csónakok vezetői csakugyan tanácskozni látszot­tak. Némelyik Ternate felé bökdösött a lánd­zsájával, mások haragosan üvöltöztek, végül egy csónak hir­telen kivált a többi közül, és megindult visszafelé. Az elsőt aztán követte a második, a harmadik, és odalent lassan elült a lárma.

- Megmenekültünk! - kiáltott fel András boldogan a sziklatetőn.

Sokuma még egy ideig a távolodó hajóraj után né­zett.

- Megmenekültünk - szólalt meg végre csende­sen -, de csak a mai napra... Megtanácskozták, hogy visszajönnek, és vissza is fognak jönni.

A nap hatalmas korongja alámerült a tengerbe, és a beálló sötétség lassan elnyelte a távo­lodókat.