TIZENNYOLCADIK FEJEZET

amelyben kiderül, milyen magas vendégekkel szerencséltette meg a véletlen csekély személyünket, s úgy látszik: a külvilág összetéveszti a Lisbeth-szigetet valami nagy forgalmú révvel, mert rövidesen újabb két hajó bukkan fel a láthatáron, és ismét félelmetes események tanúi leszünk

 

Másnap késő délután ébredtek fel az ismeretlenek. Lalival egész délelőtt sütöttünk-főztünk, hogy finom falatokkal kedveskedhessünk ágrólszakadt vendégeinknek, akik ugyan percre sem szűntek egymást milordnak és sirnek szólitani, ami különben csak a londoni felsőbb körökben jár meg, a felsőbb tízezer tagjainak. Gondoltam magamban, ha csupán egyszerű csepűrágók is, akik a mi környékünkön szenvedtek hajótörést, akkor is megérdemlik, hogy első nap kitegyünk magunkért. Azt hiszem, a konyhánk körül terjengő finom illatok keltették életre a boldogtalanokat, akik addig úgy hevertek a raktárban lehintett száraz tengerifűalmon, mint a tetszhalottak.

Felcihelődtek, kevés vizet dörgöltek a hosszú alvástól duzzadt vörös szemhéjukra, aztán úgy siettek az asztal mellé telepedni, hogy majd feltaszigálták egymást.

Az apró tengeri halból főtt leves roppantul ízlett nekik. Csettintgettek a nyelvükkel, kéjesen csámcsogtak. Azután emusült következett, amit én sütöttem egy darabban, nyárson. Végezetül Lali déligyümölcsöket szolgált fel ízlésesen fonott gyékénykosárban.

– Ön igazán nagyszerű férfiú! – jelentette ki Sir John Hillmann, majd felállva, Angliára és György őfelségére köszöntötte poharát: – Éljen őfelsége, Nagy-Britannia királya, akinek ilyen remek alattvalói vannak! Ha Londonba segít bennünket ismét az Úr kegyelme, nem feledkezem meg önről. Mister Jetting!…

Elpirultam a váratlan megtiszteltetéstől. Már akkor tudtam: Sir John Hillmann nem más, mint a királyi főpecsétőr, aki Ausztráliából királyi parancsra kísérte volna fel a legtávolabbi angol domínium évi adóját Londonba. Útjára elkísérte a köpcös és pohos, mulatságosan mozgékony Sir Jeremiah Newport, őfelsége aludvarmestere, valamint Mister Perry Banningtown, a Flotta Admiralitás fiatal kapitánya. Felsőbb engedelemmel velük tartott Mister Palmers-Oakeah, a jeles hírlapíró-lapkiadó is. Az ötödik Saul Vickers, a bárka „személyzete” volt, egy személyben matróz, fedélzet– és vitorlamester, valamint kormányos. Azt is elmesélték, halálukig búskomorak lesznek, mert nagy-nagy szégyenükben azt sem tudják, hogyan kerüljenek még egyszer őfelsége szemei elé. Miért? Rajtuk ütöttek a kalózok, elorozták az aranyrudakkal, gyémántokkal, drágakövekkel és igazgyöngyökkel dugig megrakott, bőrrel beborított kincstári vasládákat! Oda Ausztrália egész évi adója! Sir Newport valóságosan úgy siránkozott, mint nagy névadója, Jeremiás próféta. A szálas termetű Banningtown kapitány elhúzta az orrát, és később négyszemközt bizonyos gyámoltalan fráterekről tett bizalmas célzásokat, akik azt hiszik, mivel ők a legfelsőbb udvari régiókba tartoznak, a józan ész törvényei reájuk már nem is vonatkoznak!

– Bizony így van, ahogy mondom! – csattant fel a kapitány. – Váltig hajtogattam, hogy már magam is meguntam, ne vágjunk neki uraim két gálya kísérettel ennek a hosszú és szerfelett veszedelmes útnak! Várjuk meg, amíg Indiából megérkezik a jelzett flottaármádia! Ez a roppant, védtelennek tűnő kincs úgy vonzza majd magához a Déli-tengerek valamennyi kalózát, akár a nyers hús a darazsat! Azt hiszi, hallgattak rám? Mit gondol, uram, itt lennénk akkor, és így, ilyen nyomorúságosán, ágrólszakadtan? És ha én nem vagyok és hűséges matrózom, Saul, akkor itt sem vagyunk, hanem még mindig ott kuksolunk Abdallah Ferhim tengeri rablóinak gályáján!

– Abdallah Ferhimet mondott, jól értettem, uram? – kiáltottam fel, s egyszeriben roppant izgalom fogott el. Megint kísért a múlt! Újra megjelennek a régi kísértetek! A gályarabság a Fekete Sas fedélzetén! Ibn Szulaf rémületes alakja, az Arab Sátán!

– Ismeri talán a nevet? – fordult felém megütközve az ifjú, rokonszenves arcú, szőke kapitány, s nagy kék szemét tágra nyitotta.

– A rabszolgája voltam, uram! – kiáltottam. – És életem leghőbb vágya, hogy egyszer négyszemközt kerülhessek vele úgy, hogy egy szál kard legyen mindkettőnk kezében!

– Milyen könnyű lett volna vágyát teljesíteni, dear Mister Jetting! – mosolyodott el kényszeredetten Banningtown kapitány.

– Az üldözésünkre indult hajót személyesen a Tengerek Szultánja vezette! Mindjárt megérti, hogy miért vállalkozott ez a szennyes gazember erre a veszedelmes útra. Nyolcvanhétmillió font értékű kincs hevert a hajónk gyomrában! De meglehet, hogy százmilliónál is több, s csupán azért vallottak be feletteseink relatíve ilyen „keveset”, hogy nyugodtabbak legyünk a hosszú hajóút során.

Nevettünk mind a ketten. Azután tovább faggattam újdonsült barátomat, mi történt, hogy útnak indultak?

– Mi történhetett volna? Az, amit én előre megjósoltam, uram! Ránk tört a Sumba-sziget magasságában a Fekete Sas, mint egy tüzes ördög és…

– Kapitány, mit nem mond! Hiszen a Fekete Sas alattam merült mindörökre a tenger fenekére!

– Az a példány igen, de a Tengerek Szultánjának ez volt az egyik fortélyai Mindig volt egy nagyszerű gályája, amelyet Fekete Sasnak nevezett! Így azt a hitet keltette a hajósnépekben, a Fekete Sas halhatatlan hajó! Sohasem pusztul el, és minden halálos kimenetelű tengeri csata után legalábbis feltámad! Mint a héja a csirkéket, egymás után süllyesztette el a két kísérő gályánkat. Erős szél jött nyugat felől. A Barbara Hutton kibontotta valamennyi vitorláját, és eszeveszetten menekült, amerre látott. A tervünk az volt, befutunk valamelyik hollandus kikötőbe, de sajnos, a szél viharrá erősödött, és egész éjszaka repültünk, mint a viharmadár. Titkon abban reménykedtem, talán sikerül észrevétlen kereket oldanunk, és be tudunk szökni Port Darwin kikötőjébe. Hanem… szárazföldi ember ezt teljességgel meg sem értheti: a tenger kiismerhetetlen! Reggel felé megnéztük műszereinket, és őszinte meglepetéssel tapasztaltuk: a Timorlaut-sziget magasságában járunk, a 133. hosszúsági és a 8. szélességi fok kereszteződése táján! Már-már biztonságban hittük magunkat, amikor egyszer csak szembe találtuk magunkat a Fekete Sassal! Mielőtt felocsúdhattunk volna a meglepetéstől, és védekezni kezdtünk volna, már le is rohant bennünket! Bizony, uram, szégyen és gyalázat, de így van, védekezni sem maradt időnk, az az ördög világcsúfjára lefülelt bennünket, mint egy koszos malacot! Amikor Sir John Hillmann tiltakozni kezdett, hogy őrá nem emelhet senki kezet, ő az angol király egyik fő-fő embere, ezek négyen pedig az ő emberei! akkor Abdallah Ferhim elmosolyodott, valamit mondott egyik vezírjének, és a következő minutumban ötünkkel az erősen hánykódó tengeren himbálódzott ez a bárka, amely idehozott bennünket. Amíg élek, a fülemben cseng majd Ferhim gunyoros hangja, ahogy tört angolsággal utánunk kiáltott a tenyere tölcsérébe:

– Üdvözlöm az angol szultánt!

Jó ideig töprengtem, majd megkérdeztem:

– Mit gondol, kapitány úr, remélhetjük, hogy még találkozunk Abdallah Ferhimmel és bandájával?

Mister Banningtown csak a fejét rázta.

– Nem hinném. Amikor elváltunk egymástól, Ferhim hajója valamennyi vitorláját kifeszítve elindult hazafelé, a Vörös-tengerre. Egy szokatlan dolgot figyeltem meg csupán: nem egyedül járta a végtelen vizeket a Fekete Sas, egy fürge járású kis karavella is csellengett utána. Azt hiszem, a Tengerek Szultánja okult az utóbbi esztendők keserves tanulságaiból: ezt az ártalmatlan külsejű kis háromárbocost küldözgeti maga előtt a távoli kikötőkbe a helyzetet kiszimatolni: beállhat-e a Fekete Sas a mólók mellé, vagy ajánlatos dolog a nyílt tengeren maradnia, mert angol vagy holland hadihajók horgonyoznak odabent? Aztán arra is jó, hogy például friss élelmet, ivóvizet szerezzen a kis karavella. És mondja meg, ki az ördög gyanakodnék például a kis hajó tengerészeire, hogyha kérdezősködnek? Senki emberfia. Megvan rakva ez is tisztességesen kitűnő ágyúkkal, talán ez az egyetlen, ami felkelti az értelmesebb kapitányok gyanakvását, bár ponyvákkal, ládákkal lehetőleg elbarikádozzák fegyverzetüket. Aki megkísérelné nyakon csípni őket, igencsak megégetné a kezét, mint aki az Amazonas vizében tanyázó piranhával akarna cicázni. Ezen a kis hajón tán tizennégy fickó szolgál és a kapitányuk. A szomorú az, hogy ennek a hírhedett felderítőhajónak, amely óriási utakat tesz meg hol az Atlanti-óceánon, hol pedig a Csendes-óceánon bukkanva fel – egy féllábú fehér bitang a kapitánya. A Renegát, így ismerik a hajósok. Arról nevezetes, hogy nem kér és nem ád sohasem kegyelmet. Abdallah Ferhim kedvence. De még a Tengerek Szultánja is tart tőle. Annyira így van ez például, hogy soha nem engedi meg, hogy a Renegát egy hajón vagy egy házban aludjék véle. „Átkozott ördögivadék! Nem bízom benned! Éjfélkor fölkelnél, és elvágnád a nyakam!” – hajtogatja Ferhim.

Szórakozottan hallgattam Mister Banningtown előadását. Nem mondom, érdekes volt, amit elmondott, de engem lelkem mélyéig megrázott Abdallah Ferhim feltűnése. Tíz esztendőt töltöttem a szigeten jórészt sivár magányosságban, rettentő kétségek és emberfeletti erőfeszítések közepette. És azelőtt éveken át a rabszolgasors. S Abdallah Ferhim, az átkozott kalóz még mindig él. És büntetlenül garázdálkodik. Mit érdekelt már engem a hírhedt Renegát! Ugyanis az volt a mondóka lényege: a Fekete Sas biztonságban van, már messzi jár az ausztráliai kinccsel.

Meglepő gyorsan kaptak lábra vendégeink a gondos ápolás következtében. Hamar megszerették Lalit, és a prófétanevű királyi hoppmester csupán azért neheztelt rá, mert varázsló-barátom nem volt hajlandó az udvari etikett szabályai szerint csipkegallérban felszolgálni az étkeket, és földig hajolni, s a kezeivel szélkelep módjára hadonászni, ahogy a spanyol hidalgók. Különben igen jól megvoltak egymással. Hillmann lelkinyugalma már másnapra helyreállt a festői környezetben. Délelőtt roppant érdeklődéssel tanulmányozta a templomromokat, és Saullal és Lalival erőnek erejével kivésetett a falból egy különösen szép domborművet. Egy csomó száraz deszkát telerajzolt a helyiségek falán látható mozaikokkal és freskókkal.

– Ez a templomrom nemsokára világszenzáció lesz, meglátják, uraim! Ez a hiányzó láncszem a távoli idők kultúrái közötti Mister Jetting nevét meg fogja örökíteni a tudomány, és méltán!

Estére kelve már ott tartott, hogy erőnek erejével a Rettenetes Nagyúr szobrát is át akarta telepíttetni az északi oldalra, Lali legmélyebb és legőszintébb felháborodására, aki halálosan megsértődött, amiért Hillmann meg akarta háborítani istenének nyugalmát.

Mister Banningtown a sziget állatvilágát tanulmányozta, majd ebéd után Lali pirogájának szentelte idejét. Rendkívül megnyerte tetszését, és kijelentette, ragaszkodik hozzá, hogy másnap reggel a varázsló vezetésével kerüljük meg a pirogán a szigetet!

Hanem ebből a tervezett körutazásból semmi sem lett, de… nem akarok történetünk folyásának elébe vágni!

Lali épp a vacsorát szolgálta fel, amikor – nem tévedtünk, hét ember nem tévedhet egyszerre ekkorát! – ágyúlövést hallottunk! Valamennyien egyszerre ugrottunk talpra. Ágyúlövés! Ágyúlövés a Lisbeth-sziget környékén!

– Ki lehet az? – harapta össze ajkát Sir John Hillmann, mire Sir Jeremiah Newport fontoskodva azonnal rávágta:

– Őfelsége, I. György király urunk hadiflottájának egyik gályája érkezett szigetünk elé, hogy fedélzetére véve, hazaszállítson mindannyiunkat Nagy-Britanniába!

Mister Banningtown fejét rázta.

– Nem hinném! Nem úgy szól ez az ágyú, mint a királyi flotta ágyúi! Én inkább úgy gondolom, tengeri rablók verekszenek valahol a közelben! Nagyon valószínű, hogy királyi gályákat táncoltatnak éppen!

– Ej, ön minősíthetetlen vészmadár volt mindig is, kapitány! Miért kell mindig azonnal a legrosszabbat feltételezni? Meglátja, téved, és holnap nagyon fogja röstellni magát a tévedéséért!

– Adná az ég – válaszolta tompán Mister Banningtown – hogy lordságodnak igaza legyen! – Aztán az egész társaság felkapaszkodott a kráter tetejére. Ám innen nem lehetett valami túl sokat látnunk, előre kellett mennünk a korall-rák valamelyik ollójának hegyéig. S mert Lali azt mondta, a Bedford-fok irányából érkezik a csatazaj, a hosszabbik hegyvonulaton siettünk előre. Jó óra múlva az ágyúdörej már úgy felerősödött, hogy Mister Banningtown szakavatott füle már azt is meg tudta különböztetni, mikor melyik hajó tüzel. Mert azt már eleve megállapította a kitűnő kapitány, hogy két hajó verekszik valahol a közelben életre-halálra.

Utolsót lobbant a kihunyó nap, amikor végre elértük a Bedford-fokot. Két hajó küzdött ott a víz hátán. Derekasan harcoltak. Egy nagyobbfajta gálya próbálta sarokba szorítani kis mitugrász ellenfelét, ám sehogy sem sikerült tervét megvalósítania, mert a kis karavella úgy táncolt dühödten tüzelő ellenfele ágyúi előtt, mint a muslincák élő oszlopa szokott a leáldozó nap sugárkévéjében.

– A Renegát! – kiáltott fel Mister Banningtown. – Akármi legyek, ha ez a fickó nem a Renegát!…

Ijesztően szép, festői látvány volt a két hajó éjszakai tűzharca. Csak az ágyúk minutumra fellobbanó torkolattüze festette bíborveresre a hajók kötélzetén bágyadtan csüngő, meghasasodott vitorlákat, a fedélzet egy jókora darabját, valamint a tengert a hajók közvetlen környékén. Mintha óriási pékkemencék ajtaja csapódnék ki egy-egy pillanatra, amíg a gigászok a kilángoló tűzre vetnek egy fél erdőt. Mister Banningtown határozottan kijelentette;

– Semmi kétség! A kis karavella a Renegáté! A másik pedig királyi hadihajó, amely mindenáron el akar bánni a tengeri rablóval! Uraim, boldogok lehetünk, mintegy páholyból nézhetünk végig egy nagyszerű tengeri ütközetet!

Sir Jeremiah gőgösen pittyesztette le húsos ajakát:

– Ugye, hogy megint csak nekem lett igazam? Őfelsége flottájának egyik hajója jött el értünk! Bizonyára hiányzunk őfelségének, s ezért sürgette ennyire hazavitelünket!

Bevallom néktek őszintén, kevés ostobább és nagyképűbb embert ismertem ennél a prófétanevű angol arisztokrata hólyagnál! Képzeljétek fogadást ajánlott, hogy hányadik sortüzével fogja örökre elintézni a gálya a kis kalóz mitugrászt.

– Egy a százhoz fogadom, hogy a mostanitól számított ötödik ágyú-salve a tenger fenekére küldi a Renegát rozoga ladikját!

Mintegy feleletül a hetykélkedésre, hirtelen lángba borult a királyi hadihajó, mégpedig egy időben több helyütt és Mister Banningtown fojtott hangon felkiáltott:

– Uraim! Görögtűz! Esküszöm önnek, az a gazember Renegát görögtüzet használt, mert érezte, hogy szorul a nyakán a hurok!…

Valóban bámulatra méltó gyorsasággal terjedt végig a tűz a brit hadihajón. Még mentőcsónakot sem volt idejük leengedni, s a szerencsétlenek tűzhalálát siettette az is, hogy iszonyatos dördüléssel levegőbe röpült puskaporos kamrájuk. A gálya villámgyorsan elsüllyedt.

Rövid ideig csend volt a kis karavellán, majd láttuk, fáklyákat gyújtanak, csónakba szállnak, és elkezdik megsérült hajócskájukat bevontatni a Mobobo-sziget melletti északi kanálison át a Bálvány-fok előtti vizekre. Hanem ez nem ment olyan könnyen, mint ahogy elképzelték! Órákig harsogott a Renegát veszett káromkodása, mert a csónakosok minduntalan visszakiáltották a karavellára:

– Hollá, megállunk! Zátonyra futunk, ha továbbmegyünk!

A korallküszöb nagyszerűen őrzött bennünket.

– Barmok! Ha nem kötünk ki egy órán belül, akkor elsüllyedünk! – Nyomatékül korbács csattant, valaki idegtépőn felsikoltott, aztán újra kezdődött:

– Hóóó-hopp!… Hóóó-hopp!…

És amire szürkülni kezdett, a karavella árnyéka kirajzolódott a Bedford-fok kis öblében. Sikerült nekik. Esküszöm, hogy senki sem csinálta volna utánuk a helyükben! Az a korallzátony olyan félelmetes labirintus volt, hogy Lalival együtt, fényes nappal is sokszor tűnődtünk, no, most merre is kell kanyarodni, hogy fent ne akadjunk?!

Halálmegvetően bátrak voltak a fickók, de azért mégsem merték megkockáztatni az éjszakai partraszállást az ismeretlen szigeten, Inkább sejtettük, mint tisztán láttuk: a dögletes éji forróságban valamennyien a fedélzeten helyezkednek el. Lehettek tizenöten, hogyha jól számoltuk meg őket.

Mi pedig heten. Hét a tizenöthöz? Bizony, nem épp a legkecsegtetőbb számarány, ha győzelmi esélyeinket mérlegeljük! Hát még ha hozzávesszük, hogy hetünk közül kettő afféle nyámnyila, használhatatlan alak, mint a két lord, akiket legföljebb puskatöltésre lehetett volna felhasználni. No persze ha lett volna puskánk, de hát jól tudjátok, nem volt, csupán néhány pisztolyunk.

Kicsit hátrébb vonultunk, eldöntendő, mitévők legyünk.

Az már egy percig sem volt vitás, még a próféta nevezetű divatmajom előtt sem, hogy nekünk kell támadnunk. Mégpedig ki kell aknáznunk a birtokon belüliség, valamint az éjszakai sötétség nyújtotta kis előnyöket, tehát azonnal kell támadnunk.

Egyhangúan elfogadtak hadi marsalljuknak, hiszen nevem hallatán ők állapították meg, van már némi hírnevem Mars fiai körében.

Ügy döntöttem, Lali visszamegy a házba, elhoz magával három bombát. Amíg megérkezik, mi hallatlanul óvatosan lehajlítunk három, a partszegélyhez közel álló ruganyos fatörzset. Haditervem a meglepetés lélektani mozzanatára építettem fel. Elképzelhetetlen rémületet fog kelteni a tengeri rablókban a három bomba döbbenetes robbanása az éjszaka kellős közepén, amikor még csak nem is álmodnak veszedelemről. Mire Lali visszaért, a karavellán felállított őrszem is elaludt. Úgy horkoltak, hogy a hátunk is borsódzott belé. Sir John Hillman, Sir Jeremiah Newport, Mister Banningtown, Saul, Mister Palmers, Lali vezetésével végtelenül óvatosan, fegyverét a szájában tartva, úszva, nagy ívben megkerüli a karavellát, én pedig – megbombázom őket. A dördülések után megrohanják a kalózhajót, és aki még életben maradt közülük, levágják.

Az első bomba a hajó előtt robbant, riadtan pattantak talpra, a második közöttük vágódott szét, holtan a vízbe söpörve a legénység felét. A harmadik az valahol magasan a levegőben robbant fel, túl magasra röpítette a bambusztörzs, annak a szilánkjai pedig tovább tizedelték a maradék kalóznépséget. Sietve vetettem magam a vízbe, hogy társaim segítségére mehessek, de mire csuromvizesen a karavella fedélzetére tudtam kapaszkodni, már csak négy rabló élt és verekedett az én társaimmal. Igaz, Sir Jeremiahnak nem sok hasznát vették a küzdelemben, mert őlordsága a fedélzet korlátja mellett állt, görcsösen belékapaszkodott, és akár egy papagáj, egyre csak ezt ordítozta:

– Őfelsége aludvarmesterére merészeltetek kezet emelni?! Ezért meg fogtok bűnhődni, bestiák!

Az én megjelenésem döntötte el tulajdonképpen a küzdelmet. Öten lettünk négy ellen. A rablók eldobták kardjukat. Éppen kelt a nap. A Renegát a tengerbe köpött:

– Az ég szakadt volna ránk, amikor ezen a szigeten kikötöttünk! Megmondtam én, hogy nagy bajt fog ránk hozni ez a rák formájú, átkozott korallgyűrű!… – És öklével egyik társa arcába ütött, aki ártatlan volt, mert meg sem nyikkant, csak tartotta ég felé a kezét: – Te barom! Megmondtam, ugye, hogy ne itten kössünk ki, de tinéktek csak járt a pofátok, kössünk ki, kössünk ki! Gyerünk, fickók! – rivallt Mister Banningtownra. – Nem szeretem a komédiázást, hol marad el ilyen sokáig a hóhér?!

Aztán elhallgatott, s vérbe borult szemmel nézelődött körül. A nap már sütött. Csuklóját a bokájához kötöttük. A Renegát elsápadt. Tulajdonképpen csak akkor döbbent rá, hogy milyen csúfság történt vele: maroknyi kis csapat győzte le!

– Átkozott legyen a perc is, amelyben megszülettem, hogy ekkora szégyent kellett megérnem! Egy fekete meg hat nyomorult fehér, köztük két eleven madárijesztő gyűrt le! Ó, micsoda szégyen!

De csárálhatott, ami csak jólesett neki! Addigra Banningtown kapitánnyal meg Lalival hármasban a karavella sérüléseit vizsgálgattuk tüzetesen, és örömmel állapítottuk meg: két-három napi munkával tökéletesen ki tudjuk javítani a lyukakat.

Három napig egyfolytában zengett a fűrész, zuhogott a fejsze a Meglepetések öblének partján elterülő rengetegben. Nagy szerencsénkre Saul kitűnően értett a hajóácsmesterséghez is, így például remekül tudott deszkát hasítani a kidöntött fatörzsekből. Saul vált ezekben a napokban a társaság középpontjává. Ez ellen senkinek sem volt különösebb kifogása, csupán a hiú, prófétanevű alhoppmester önérzete berzenkedett, s úgy dicsérgette szegény Sault, hogy tulajdonképpen sértegette vele, mondván:

– Úgy látszik, az Úristen nemhiába teremtette még a legegyszerűbb egyéneket sem!

Lali ugyan nem nagyon értette őlordsága csípős megjegyzéseinek igazi értelmét, de ösztönösen érezte, hogy az ő új, kedves barátját, akit úgy a szívébe zárt, bántja, ingerli valaki. Látta ő Saul szemének felvillanásán: a zsírosbödön ismét megbántotta valamivel. Ha tehette, törlesztett Sir Jeremiah Newportnak.

– Hájas úr, mozgatni élénken tagjaidat! Oly lassan csinálni munka, mindjárt elaludni! Így sohasem nőni be lyuk a fenekeden! – mutatott a karavella oldalán tátongó ágyúgolyó ütötte résekre. Mindenki jobbra-balra dőlt a visszafojtott nevetéstől, de senki sem mert hangosan kacagni a kárvallott kövér lordon. Sir Jeremiah először megjátszottá a megsértődöttet, amiért őt egy nyomorult színes bőrű bennszülött meri leckéztetni, és ledobta a földre a páratlan ügyetlenséggel forgatott ácsszekercét.

– Tűrhetetlen állapot. Sir John Hillmann! Miért vagyok én köteles eltűrni egy nyomorult pápua sértéseit?! Én ezt nem csinálom tovább!

Mielőtt Sir John, aki magában szintén mosolygott Jeremiah elképesztő ügyefogyottságán, megszólalhatott volna, Lali is eldobta a szekercéjét, amelyet olyan zseniális ügyességgel használt, akár egy hegedűművész a vonóját:

– Hájas uram nem csinálni, Lali sem csinálni. Lalinak lenni mindegy. Jönni földrengés, Lalinak lenni piroga. Hájas úrnak lenni csupalyuk vacak. Hájas úr beleülni, menni-menni, jönni vihar, lyukon vízbe esni, tigriscápák mondani boldogan haha, micsoda jó falat küldeni démonok…

De akkor már jobbra-balra dőltünk a nevetéstől, a lapkiadó Mister Palmers tekergett a földön, annyira kacagott, és öklével törölgette kicsorduló könnyét:

– Ezért a pompás fekete fickóért egyedül is érdemes volt mindent elszenvedni! Óriási, esküszöm, óriási! Én mondom, jegyezni fogom a mondásait! Micsoda históriát kerekíttetek én ebből, hogyha Londonba érünk! De nem, nem! Dehogyis bízom ezt a munkát másra, megírom én magam, nem is sejtik, micsoda közönségsikert fogok én ezzel a kalandregénnyel aratni!

Sir Jeremiah Newport halálosan megsértődött:

– Mit mond, uram? Ön közzé akarja tenni egy angol főrendiházi tag megcsúfoltatásait? Tiltakozom! Még csak az kéne, hogy az egész világ megtudja, hogyan tette egy nyomorult pápua nevetségessé őfelsége bizalmasát.

Hanem erre már Sir John Hillmann is leeresztette kis fejszéjét, amellyel becsületes szorgalommal gallyazott egy kidöntött fatörzset, és csöndesen azt mondta, kissé oldalvást vonva a mérges zsírosbödönt:

– Engedelmével mondanék valamit, drága barátom! Először is: most valamennyien egyenlőek vagyunk, ahogy az Úr megteremtett bennünket, egyaránt bajba került emberi lények vagyunk. Másodszor: ennek a szigetnek ez a pápua a királya, tehát az ő vendégei vagyunk. Ha akarná, kitehetné innen az ön szűrét, mondjuk a Mobobo-szigetre. Szeretné? Szólhatok neki az ön érdekében. Harmadszor: valamennyiünknek szót kell e pillanatban fogadnunk neki, mert a hajót feltétlenül ki kell elébb javítanunk, ha valaha is el akarunk kerülni innét. És nézze, milyen boszorkányos ügyességgel dolgozik és dirigál őkelme! Ebben a munkában – ha tetszik ez önnek, ha nem – ez a derék, jó eszű pápua a pallér közöttünk! Tehát ne mérgelődjék. Sir, lássa, én a ceremóniákon mindjárt őfelsége balján foglalok helyet, ön pedig az ötödik szomszédom, és én mégis szót fogadok neki. Ne féljen, a londoni királyi udvarban ön fog neki parancsolni. De ehhez elébb Londonba kell érnünk…

Nem vesződtünk hiába, harmadnap estére el is készültünk a hajójavítással. Saul, Banningtown, Lali és én az elkészült karavellát kivezettük a Meglepetések öbléből, éspedig karcolás nélkül hazavitorláztunk vele az északi oldalra.

Úgy gondoltam, megvacsorázunk és lefekszünk, de Lalit ismét hallatlan nyugtalanság fogta el.

– Mi bajod, Lali?

Arcán roppant belső feszültség vibrált, ami őszintén szólva igen nyugtalanított. Azt is észrevettem, arcizmai ugyanúgy rángatództak, mint a földrengés előtti estén.

– Mi bajod, Lali?

– Lalinak nem tetszik a madarak repülése. Rosszul állnak fejünk felett a csillagok…

– Hány szíve volt a mai ebédre levágott emunak? – futott ki önkéntelenül a csúfondáros kérdés a számon, s mint már annyiszor, ismét sikerült mélyen megbántanom derék pápua barátomat. Ezért sietve melléje léptem, s átöleltem a vállát: – Bocsáss meg, Lali, nyelvem ismét megmarta szívedet, mint engem a Törpe Gonosz… Ez a sok idegen ember a szigetünkön… Megbolondít ez az örökös lárma, sürgés-forgás… Én is olyan nyugtalan vagyok… Nem akartalak megbántani, Lali… Igazán!…

– Igazi igazán? – kérdezte fellobbanó őszinte örömmel Lali.

– Igazi igazán! – bólogattam hevesen. Akkor már játszottunk, mint a gyerekek, és Lali merevsége menten feloldódott. Fanyar, kesernyés mosollyal legyintett:

– Jól van, uram! Így van jól, ahogy van. Tudom, hogy titokban kineveted szegény szolgádat, Lalit, akinek mindig megmutatják láthatatlan arcukat az ég és föld titkai. Mindegy, akkor is segítek rajtatok. Uram, azt parancsolják nekem most a föld méhének démonai: „Menjetek tüstént a hajóra, ha kedves az életetek!”

Határozottsága meghökkentett. Rendkívül óvatosan akartam tudtára adni, mi a véleményem különös javaslatáról, azért messzire kerülve, így kezdtem beszédem:

– Ó, Lali! Tudod te, hogy mekkora úr ez a Sir John Hillmann távoli hazájában? Nagyobb a hatalma talán, mint a kínai császárnak. Mit gondolsz, mit szólna, ha most odamennék hozzá, felráznám álmából, s azt mondanám neki: „Sir, ma nem töltheti az éjszakát kényelmes tengerifűvel tömött fekhelyén, hanem egy szűk karavellakabinban kell kucorognia.” És miért? Gondolkodj csak, Lali! Ez a nagy úr temiattad töltené rendkívül kényelmetlenül a mai éjszakát…

Láttam, Lali arca ismét bezárkózik, előbb sebtében elfojtott gyanakvása most már végképp megérlelődik: nem vagyok méltó a barátságára, hogy fáradozzon a figyelmeztetésemmel, hiszen nem bízom varázslói tudományában. Hanem igazán nagyszerű férfiú volt pápua barátom, mert mindennek ellenére sem felejtette el, hogy nekem köszönheti az életét. Szomorúan meghajtotta fejét, mellén összekulcsolta két kezét. Hangja komor és tompa volt:

– Jól van, nagyon is jól van, uram. Uraknak nem kell jönni aludni a kemény kabinágyba. Majd alusznak ma éjjel a kemény sziklasír fenekén. Nagyon jól van, uram.

Most aztán igazán meghökkentem. Én ilyen halálosan komolynak Lalit még tán sosem láttam, pedig már évek óta ismertem. Nem tudom, más mit tett volna a helyemben? És mindenesetre bementem a raktárba, finoman felkrákogtam előkelő vendégeinket legédesebb első szendergésükből;

– Uraim, roppant veszedelem fenyeget bennünket! Szíveskedjenek a karavella fedélzetén tovább aludni!

A prófétanevű hoppmester hajszál híján lenyelt keresztben, s dühében faragatlan, lelketlen, modortalan, barbár fickónak titulált, s bizonyára csak azért nem folytatta tovább szidalmazásomat, mert annyira álmos volt, hogy egyéb sértő jelző nem jutott eszébe. Hanem amikor megpillantotta a mögöttem némán álló Lali különös, fennkölt-zordon ábrázatát, menten behúzta kurta, kövér nyakát, és lábujjhegyen tipegett fel a veszedelmesen hajladozó pallón a karavellára. Elfészkelődve a legkényelmesebb kabinban, halálos sértődöttséggel így szólt:

– Ön a legnagyobbszabású embertelenséget követte el ellenem, felzavart legédesebb álmomból. Egy a százhoz állom a fogadásokat, hogy reggelig nem fogok tudni majd elaludni!

Öt perc múlva már úgy fújta a forró kását álmában, hogy majdnem elindult velünk a karavella.

Hanem Sir John Hillmann és Mister Banningtown, valamint Mister Palmers, a mindenlébenkanál nyakigláb újdondász és könyvkiadó meg a kedvesen bárgyú Saul valóban nem tudott újra elaludni, mert rájuk is átragadt a mi kettőnk izgalma.

Lali hallatlan izgalmában is megőrizte józan higgadtságát, hozzánk lépett, akik ott álltunk a kis hajó mellvédjénél:

– Uram, mondani uraságoknak, még néhány láda ételt és italt fel kell rakni a hajóra. Nagyon jól van, hogyha sietni, tenger óriási, ki tudni, hol érünk part megint?!

Megható volt abbéli mulatságos erőfeszítése, hogy vendégeink jelenlétében erőnek erejével angolul beszélt, hogy ők is megértsék szavainkat. Ezt a figyelmességét még Sir John Hillmann is észrevette, és meghatottan állapította meg, amikor négyszemközt maradt velem:

– Mister Jetting, bámulatra méltóan finom lelkületű az ön pápua barátja! Szavamra mondom, a fehér emberek közt is párját ritkítja!

Most is, hogy Lali kiadta a parancsot, a főpecsétőr elsőként mozdult, hogy a raktárba siessen a jó előre előkészített agyagedényekért és hat láb hosszú bambuszkulacsainkért, amelyekben a vizet tároltuk Lali tanácsai szerint a tengeri útra. Nem volt nehéz a bambuszkulacsok elkészítése, csupán a nád ízületeit kellett kiütni, s kitolni a bambusz belét egy bottal, s azután az alsó meg a felső végét elzárni egy balsafa kéregből faragott dugóval. Végezetül a felső végébe kellett egy liánkantárt fűzni, és már fel is akaszthattuk a karavella raktárában a gerendára, vagy csak úgy egyszerűen odatámaszthattuk a sarokba, és biztosítottuk is az ivóvízkészletünket. Volt vagy ötven ilyen bambuszkulacsom. Mindegyikbe belétöltöttünk legalább egy bécsi akó vizet: karavellánk egy-két hónapra elegendő vízkészlettel rendelkezett.

Mindent felraktunk szépen a karavellára, miközben Sir Jeremiah derekasan hortyogott. Nem keltettük fel, hisz tudtuk: több kárt okozna, mint hasznot a lábatlankodásával. Erre különben Lali kért meg, így:

– Uram, hagyni aludni Hájas úrt. Lenni ügyetlenebb, mint elhízott, lusta emu, kinél Lali topább állatot nem ismer.

Odatámaszkodtunk a karavella mellvédjéhez, s a tengert bámultuk. Mister Palmers kissé gunyorosan nevetgélt:

– Milyen kár – jegyezte meg csöppet epés éllel, hogy ilyen sötét az éjszaka, s nem láthatjuk a madarak repülését!

Ebben a pillanatban Sir Hillmann felkapta a fejét.

– Hallották önök is, barátaim?

Furcsa vonító-sivító hang szelte át az éjszakát, aztán a Meglepetések öblében néhány napja elpihent gejzír süvöltő zajjal félelmetes magasságba lőtte föl ismét víztölcsérét. Legfelül szétbomlott, mint egy óriási pálma koronája. Olyan moraj kísérte, mintha gigászi ágyút sütöttek volna el valahol irdatlan távolban s mégis hátborzongatóan közel. Nagyon csalókán járta át a hang a trópusi éjt. Mindenesetre még az alhoppmester is kiszaladt fülkéjéből, és szemrehányó arccal, nagyot ásítva kötötte oldalára kardját, mondván:

– Nem szégyellik magukat, nélkülem kezdték el?!

Egymásra néztünk. Azután pedig Mister Banningtown kiáltott fel, és a tengerre mutatott:

– Oda nézzenek, uraim!

A tenger a part mentén egyszeriben tajtékzani, habzani kezdett, mint fazékban a forró víz. Azután megingott alattunk a fedélzet.

– Az ágyúkat lekötni – harsogta a fiatal kapitány, és maga ugrott a hajó orrán álló mozsarat biztosítani. Amikor kisvártatva már biztonságban volt mind a hat ágyunk, közös erővel felrángattuk a horgonyt, majd nekifeküdtünk az evezőknek, és minden erőnket megfeszítve húzni kezdtük. Valamennyiünké közül egyedül csak Sir Jeremiah Newport evezője fogott rákot Lali legnagyobb gyönyörűségére. S bár majdnem elpattantak inaink, közel hajolt hozzám, és a fülembe súgta:

– Mit mondani Lali? Hájas úr lenni, mint egy kövér emu! Egy pápua kisfiú különbül evez!

Hanem néhány kurta perc múltán már nem volt kedve egyikünknek sem a pohos-tokás királyi alhoppmester ügyefogyott kapkodásán nevetgélni! A sziget körül erős volt az áramlás, s ha mihamarébb távol akartunk kerülni a szigettől, úgy ezt a vízsodort kellett minél előbb elérnünk. Hallatlanul nehéz dolognak bizonyult, sokkalta nehezebbnek, mint eleve hittük Banningtown kapitánnyal. A földrengéssel egy időben ismét rengeni kezdett a tenger is, és a nyílt óceán felől félelmetes hullámtornyok hömpölyögtek veszedelmes gyorsasággal a sziget felé. Úgy ragadták magukkal a kicsi karavellát, mint sebes sodrú hegyi folyó a beléhullott semmi kis faágat. Kétségbeesetten eveztünk, hajócskánk mégis úgy repült a sziget felé vissza, mint a kilőtt nyíl! Banningtown halkan, komor arccal súgta, eleresztve az evezőt:

– Nincs mentség, uraim. Egyetlen, amit megtehetünk, fohászkodunk a lelkiüdvünkért!

Összeharaptam az ajkam, hallatlan harag öntötte el a szívem, s ha talán agyonütöttek volna, akkor sem jön ki a számon imádság. Hát miért bánik velünk ilyen kegyetlenül az ég? Miért kell éppen akkor meghalnunk, amikor már-már azt hittük, végképp megmenekültünk?!

És akkor különös eset történt, bebizonyítva a régi magyar közmondást, miszerint ahol a legnagyobb a veszély, ott a legközelebb a segítség! Amikor hajónk már-már a korallgát kegyetlenül kemény falához csapódott volna, óriási detonáció rázta meg a szigetet, az amúgy is megcsorbult peremű kráter szétnyílott, félelmetes tűz és lángoszlop repült az ég felé. Döbbenetes erő ragadta meg karavellánkat, a magasba kapta, a hullámkoszorú tetejére dobta, és az ellenlökéstől visszaforduló hatalmas hullámhegy tetején félelmetes iramban kezdtünk nyargalni valamerre a nyílt óceán felé. A kis hajó hallatlan erőpróbát állt ki, de vitézül kiállta, csupán eresztékeinek ijesztő recsegése jelezte: milyen emberfeletti erő akarja összeroppantani. Fütyült a fülünk mellett a szél; csak akkor nyugodtunk meg úgy-ahogy, amikor éreztük, végre is meglassul kicsiny karavellánk eszeveszett rohanása.

Mister Banningtown fújt egyet, és megtörölte a homlokát:

– Uraim, őszinte vagyok! Egy pillanatig sem hittem, hogy élve megússzuk!

Akkor Lali szelíden, ajka szögletében kis titokzatos mosollyal megszólalt:

– Ó, kapitány úr, Lali tudni, hogy kis hajó nagy bajt ép bőrrel megúszni! – Különös fénnyel villogó szemét most Mister Palmersre, a nyakigláb könyvkiadóra emelte: – Hosszú úr tudni, Lali ezt honnan tudni?!

– Lali! – rándult meg görcsösen Mister Palmers fáradtságtól és az átélt izgalomtól ernyedt keze: – Ha most azt mered mondani, hogy a…

– Yes, Hosszú úr! Madarak Lalinak ezt is megmondani! – Azzal mélyen meghajolt Mister Palmers előtt, és lassan, méltóságteljesen besietett a fedélközbe.

Valamennyien némán egymásra néztünk a fedélzeten, és megmondom őszintén: nem tudtuk, sírjunk-e vagy nevessünk?!

Másnap délután találkoztunk egy San Domingóba igyekvő népes angol hadihajóflottával, amely többek között éppen az eltűnt két nagyúr keresésére indult a Banda-tenger szigetútvesztőjében.

A Black Star kényelmes kabinjában éppen nagy fadézsában ültem a forró fürdővízben, amikor a karavella fedélzetére átküldött hajóhadnagy izgalomtól rákvörös orcával, hajadonfőtt előrohant a Renegát hajójának gyomrából, és vadul hadonászva, ujjongva ordítozta, hogy azt hittük megőrült:

– Uram!… Uraim, a Kincs! Az… az Ausztrál Kincs!…

Fertályóra múlva már a Black Star fedélzetén pihent a jókora, bőrrel bevont három címeres vasláda és Sir John Hillmann jelenlétében vette a kapitány sorra jegyzőkönyvbe a meglelt kincseket. Egymásra néztünk Mister Banningtownnal, és egyszerre kezdtünk el hasunkat fogva nevetni. Ugyanis eszünkbe jutott, milyen borzalmas ábrázatot vág majd a Tengerek Szultánja, amikor megtudja, a véletlen túljárt az ő csavaros eszén: hiába rejtette el a parányi karavellán az elrabolt kincseket, a véletlen folytán az tovább folytatta eredeti útját.