NEGYEDIK FEJEZET

amelyben heves harcok színhelyévé változik az idilli táj, és Sir Anthony elesik a bennszülöttekkel vívott csatában. Amikor elfogy a puskaporunk, az éjszaka leple alatt eliszkolunk a halálra ítélt hajóról

Bizonyára nektek is van rokonszenves történelmi alakotok, akit példaképül választottatok, és ez nagyon helyes. Magam részéről gyermekkoromban Búvár Kundot tartottam követendő példaképnek. Miért? Mert vízi ember volt. Még pontosabban: búvár. A történelmi forrásművek szerint – ha ugyan hinni lehet nekik! – II. Endre királyunk Búvár Kund áldozatos hősiességének köszönhette, hogy legyőzhette a roppant Német-Római Birodalom minden hadait. Valahányszor fejest ugrottam a Dunába, mindig Búvár Kund jutott eszembe, s az, vajon ő ugyanazt hogy csinálná? Messze földön híres voltam róla, milyen sokáig tudok víz alatt maradni, s hogy odalent is úgy tájékozódom, mint ti, ha fölmentek a Várhegy tetejére, és szétnéztek a városon. Úgy úsztam, mint a pisztráng vagy a krokodilpofájú csuka. S mivel úgy mesélték a franciskánusok a gimnáziumban, hogy Búvár Kund jeles lovag volt, és a vízi tudományok béli jártassága mellett kiválóan értett a kard forgatásához is, Bécsben én is rákaptam a kardvívás megtanulására. Heinrich bácsi, ügyvéd principálisom jókat mulatott rajtam, amikor hazaérve a vívóiskolából eldicsekedtem: ennyi meg ennyi bécsi úriembert kaszaboltam össze, így meg így! „Csak azt tudnám, mi az istencsudájának kell a kardforgatás egy derék fiskálisnak!? Inkább a tollforgatásban jeleskedne a fiatalúr! Vagy a Corpus Jurist forgatná ily nagy buzgalommal!” Hanem itt szeretném megjegyezni, s a lelketekre kötni: amiről úgy érzitek, hogy valaha életetek folyamán hasznát vehetitek – mindent tanuljatok meg! Így tettem én is, hiába csúfolódott velem Heinrich bácsi, amikor a vívástanulás közben kapott kék véraláfutások csíkjait meglátta mosakodás közben a hátamon és a vállamon! Összeszorítottam a fogam, és csináltam tovább! Ha tudnátok, milyen nagy hasznát vettem később vívótudományomnak!

Ott hagytam abba elbeszélésemet az elébb, hogy több tucat kenu fordult reánk a sziget foka mögül, s mindenik meg volt rakva üvöltöző bennszülöttekkel. Sir Anthony – láttam, hisz közvetlen közelében álltam – elsápadt, s hátrakiáltott inasának:

– A másik pisztolyomat is meg a kardomat!

A rokkant tengerész villámgyorsan ott termett a kapitány mögött a kért fegyverekkel, majd ismét eltűnt, hogy pillanatok múlva a puskaporos tüszővel és a dupla golyóstáskával jelenjék meg. Én is szó nélkül a kabinomba siettem, s amikor ismét a fedélzetre léptem, kezemben meztelen pengéjű kardom villogott, az, amelyikkel egy ízben London macskaköves utcáján már megvédelmeztem magamat. Hallatlan izgalom buzgott a lelkemben. Hát ismét roppant veszedelembe kerül az oly végtelenül fontos királyi irat! Először Londonban, most meg itt a tengeren, távol minden segítség reményétől, egy zátonyra futott hajó hátán! Nem tudtam, mi várhat rám az elkövetkező élethalálharcban, csak egyet: amíg én élek, ez az irat – nem kerül illetéktelen kezekbe! Sir Anthony arca felderült, amikor megpillantott. Tán nem remélte, hogy magam is részt akarok venni a harcban, azt hihette, hogy kabinom mélyén kívánok meghúzódni, amíg ők vérüket ontják, s talán az életüket adják személyes biztonságomért. A kapitány kitűnő férfiú volt, s az életemet is föl mertem volna tenni fogadásra tétnek, hogy teljesíti az Admiralitás parancsát: akár az élete árán is megvédelmez.

– Ön itt? – kiáltott fel. – Az istenért! Nem lenne jobb mégis, ha kabinjában maradna, amíg…

Ámde látta: elhatározásom rendíthetetlen, s ő magyarázta el, hogyan álljak a mellvédek mögé, ha a bennszülöttek nyílzáporral árasztják el hajónkat, vagy dárdát hajítanak ránk. Sajnos, ágyúinknak nem sok hasznát vehettük. Fedélzetünk meredek szögben dőlt meg, egyik ágyúsorunk majdnem a vízbe lógott, a másik pedig valahová a tündöklő napnak szegeződött. No persze, kissé túlzok, mindenesetre súlyos, kurta mozsarainkat nem tudtuk kimozdítani helyükből, és a tűzmester átkozódva tépte haját dühében.

Tulajdonképpen csak egy dologtól tartottam nagyon: hogy támadóink – erről már annyit hallottam utazásunk folyamán tengerész barátaimtól! – mérgezett nyílvesszőkkel lőnek majd ránk. Ha egy mérgezett nyílhegy csak megkarcolja is az ember bőrét, fertályóra múltán, ha ugyan nem jóval elébb, bizonyosan beáll a halál. Hihető, hogy a bennszülöttek igyekeznek minél előbb és minél tökéletesebben harcképtelenné tenni bennünket!

– Kapitány úr! – kérdeztem utolsó pillantást vetve a vad evezőcsapásokkal szélsebesen közeledő kenukra s utasaikra. – Igaz az a hír, hogy… támadóink – mérgezett nyílvesszőikkel lőnek?

A kapitány kurtán felnevetett.

– Mit képzel. Mister Jetting? Hiszen ha megmérgeznék nyilaikkal testünket, akkor nem fogyaszthatnák el ünnepi lakomájukon a húsunkat…! – Arca hirtelen elszürkült; láttam, rettenetesen megbánta, hogy kiszaladt ez a szó a száján. Nem akart megborzasztani ezzel a szörnyűséggel: kannibálok támadták meg a Britanniát!

– Kapitány uram! Megkérhetném egy utolsó, baráti szívességre?

– Uram! Bármit is óhajt, én…

– Önnek négy is van, nem adna nekem egy…, egy töltött pisztolyt? Az enyém aligha elegendő.

A következő pillanatban, amikor a kitűnő fegyver hideg markolata megérintette forró tenyeremet, egyszeriben nagyon megnyugodtam, A bizonyosság érzése töltötte el szívemet: élve hát nem kerülök a feketék kezébe! Annyi időm még mindenesetre lesz, hogy golyót röpítsek agyamba, ha egy mérgezett nyílhegy megsebesítene.

Volt magukhoz való eszük támadóinknak, annyi szent! Iziben gyűrűbe fogták meglékelt, megbénult hajónkat, és félelmetes üvöltözés közepette iszonyú nyílzáporral árasztották el. Egyik franciskánusrendi tanárom, emlékszem, igen élvezetesen mesélte, hogy a kalandozások korában a mi nyilainktól reszketett fél Európa. Állítólag még a lorettói litániába is bevették: „De sagittis hungarorum, libera nos. Domine”. Vagyis: a magyarok nyilaitól ments meg, uram, minket. Most pedig én lapultam aggodalmas szívvel a mellvédhez, jaj, csak el ne találjanak! Bevallom őszintén, csak kevéssé nyugtatott meg kapitány barátom szava, miszerint nem mérgezik meg nyílhegyeiket a bennszülöttek. Hiszen elegendő az is, hogy az ember mindörökre elhagyja ezt az árnyékvilágot, ha egy mérgezetlen nyílhegy átveri a szívét, vagy átfúrja a torkát. Egy minutum alatt megtelt fedélzetünk jajgatva vergődő sebesültekkel. Sőt, a fedélzetmesterünk úgy halt meg, hogy meg sem pisszent: egy közelről beléeresztett vessző a szívét találta el.

– Feküdj! – kiáltotta harsányan a kapitány, mert látta, fölösleges a hősködés: a bennszülöttek nyilai túl sok áldozatot szednek, s ameddig fel nem kúsznak hajónkra, hiábavaló állva figyelni rohamukat.

A kézitusára sem kellett sokáig várakoznunk. Amikor elcsitult a nyilazás, felerősödött a dühödött harci kiáltozás, és – még ma sem értem, hogyan is csinálták, de a rátapadt tengeri moszatoktól nyálkás, az örökös hullámveréstől csúszós oldalú gályára majomügyességgel kapaszkodtak föl a fekete ördögök. Tudtuk, nyilazni most már nem tudnak a támadók, s a csónakokban maradó evezősök is óvakodnak lövöldözni, hiszen nagy a valószínűsége, hogy elsősorban tulajdon testvéreiket találnák el – így némán, halálraszántan felkészültünk a kézitusára.

Különös érzés szorongatta a torkomat, és éreztem, megizzadt tenyerem kardom markolatán. Érthető volt hallatlan izgalmam, hiszen én még soha életemben embert meg nem öltem! A bécsi vívóiskolabéli dolgok játszódásnak számíthatók, csupán Londonban kerültem egyetlenegyszer olyan komisz helyzetbe, hogy használnom kellett a fegyveremet.

Mikor idáig jutottam elhatározásomban, hogy senkit sem ölök meg, lehetőleg csupán súlyos sebet ütök támadóimon, hirtelen heves nyögést hallottam balról. Arra kaptam a fejem. Képzeljétek mélységes megdöbbenésemet: Sir Anthony Bedford kapitány barátomat látom, jobbjából pendülve hull a ferde fedélzetre a kard, baljából pedig a pisztoly esik ki hangos koppanással. A mellvéden pedig egy csaknem mezítelen, tolldíszes bennszülött áll előrehajolva, és dárdája nyelét rángatja haragosan, amelyet belevágott a kapitány mellébe.

– Ég… önnel… – nyögte Sir Anthony, és vége volt.

Elborult előttem minden, előreugrottam, és sivítva sújtott le kardom. A fekete harcos a tengerbe zuhant. Hirtelen mozdulatom mentette meg az életemet, mert így az én második támadóm dárdája a hátam mögött a kabinfalba fúródott; én csak a csattanására lettem figyelmes. Hátraperdültem, s láttam a néger megdöbbent arcát, aki bizonyára azt hitte, szellemek védelmeznek, hogy a legutolsó minutumban tévesztett célt a fegyvere. Megint megvillant a kardom a szikrázó napfényben, és a másik bennszülött kalóz is ijesztő halálsikollyal bukott a fedélzetre: pengém átjárta szívét.

Az első ütközetünk csupán tíz percig tarthatott, tovább semmi esetre sem, és büszkén mondhatom el: sikerült visszavernünk a bennszülöttek rohamát! Ám ötvenkét főnyi legénységünk is súlyos veszteséget szenvedett; tizenegy halottunkat kellett letakarnunk öreg vitorlavászon-darabokkal. A hajóorvos a fejét fogva sopánkodott:

– Látja, ilyen a mi életünk, hajóorvosoké! Sokszor évekig is elhajózunk anélkül, hogy kinin beadáson kívül bármi dolgunk is lenne, és legföljebb vérhas meg az átkozott skorbut kerülgeti a legénységet. Néha pedig – mint most is! – öt perc alatt kellene megoperálnom tizenkét súlyos sebesültet! Azt sem tudom, melyikükkel is kezdjem? – És közben is járt a keze, akár a motolla. Halkan megkérdeztem:

– Mister Goodwillye!… A kapitány…?!

Rám emelte verítékben ázó arcát, és először némán megrázta a fejét, majd néhány pillanat múlva halkan, rekedten mondotta:

– Sir Anthony volt a legelső hősi halottunk! Szép halála volt: ha elkezdett volna egy mondatot, már azt sem tudta volna befejezni.

– Igen – rebegtem. – Így volt. Elkezdett valamit, és… már nem tudta befejezni. Csak fennakadt a szeme, és… vége volt!

Arra figyeltem fel, hogy a főárboc tövében csoportba verődtek az életben maradtak, s fejükkel, ujjukkal minduntalan mifelénk intenek. Nemsokára hozzánk lépett nagy tisztelettel a vitorlamester, s így szólalt:

– Uram! Nagy kérésünk lenne! Miután végtelen bánatunkra szeretett kapitányunk elesett, az első tiszt súlyos sebet szenvedett, a fedélzetmesterünk is meghalt – önt kérnénk meg, vegye át a legénység vezetését!

– Én? – tettem őszinte meglepetéssel szívemre a kezemet. – Éppen én? Hát… hogy jut ilyesmi az eszükbe? Hiszen én nem végeztem semmiféle tengerészeti akadémiát… Hogyan is juthatna eszembe, hogy…, hogy elvállaljam ennyi derék tengerész vezetését?!

– Tengerészeti akadémiát uraságod nem végzett, ez igaz! Ám a főárboc kosarából magam is jól láttam: nagyszerűen verekedett! Amire kétszer lehunytam a szemem, két feketével is végzett! Az egyik, az a tollfejdíszes, a főnökük lehetett, mert eleste után nyomban visszafordultak a támadók!

Így történt, hogy a második bennszülött-támadást már az én vezetésemmel vertük vissza. Ha lehet, még vadabbul rontottak ránk a négerek. A vitorlamester az oldalamon verekedett, odasziszegte egy döfés és egy vágás között;

– Uram, ezek a… szörnyetegek… lerészegedtek! Érzem a szájukból a pálmabor illatát!… Higgye el…, a főnöküket gyászolták el!…

– Meglehet, a főnökük haláláért akarnak rajtunk bosszút állni! De hát miért támadtak meg bennünket?

A második roham alkalmával már az én nyakamban lógott a megboldogult kapitány öve, amely teli volt aggatva töltött pisztolyokkal. Mily nagy volt a négerek megdöbbenése, amikor rájuk sütöttem fegyveremet! Egyszerre ketten hanyatlottak vissza, magukkal sodorva másik három társukat.

– Képzelje, Mister Jetting! – morogta a foga között a vitorlamester, akinek a bal vállába beletalált egy megfáradt nyilvessző, s most a kabin falának tántorodott, jobbját sebére szorítva. Szava keserves jajgatásba fulladt. Csak később tudtam meg, amikor már a doktorunk bekötötte mély sebét, hogy mit akart mondani. Hogyha hajónk nem jár így, s használni tudjuk ágyúinkat, egyetlen jól irányzott sortűzzel elsüllyeszthettük volna ezt a teknőármádiát!

Őrszemeket állítottam a hajó orrára és a főárboc kosarába, és nagyon a lelkükre kötöttem.

– Barátaim! Ha kedves az életetek, tartsátok jól nyitva a szemeteket! Húszan maradtunk épen vagy könnyebben sebesülten! Ha a négerek még egyszer észrevétlenül rajtunk tudnak ütni; végűnk van!

A vitorlamesterrel némi kétszersültet és egy-egy pohárka rumot osztattam ki az életben maradottak között. Hadd frissüljenek fel, hiszen már délutánba hajlik az idő, és egész nap még egy falást sem ettek, szegények, csak verekedtek állandóan. Majd miután magam is ettem valamit, nem késlekedtem tovább egy percig sem megtárgyalni az idősebb, ezüstszakállú Willy Spencer vitorlamesterrel, a legénység rangidős fejével: mitévők is legyünk a továbbiakban? Willy bácsi ragaszkodott hozzá, maradjunk továbbra is a hajón. A szigetet elérhetnék úszva is, ám de bolond ember, aki önként megy a vesztőhelyre! A sziget teli van vérszomjas, bosszút áhító emberevőkkel. Őrültség lenne, ha a szigetre menekülnénk végveszedelembe került gályánkról.

– Más utat nem tudok javasolni! – rázta fejét Willy bácsi. – Nem tudok javasolni, mert másik út a menekülésünkre egyszerűen nincs!

– Nincsen? – kiáltottam hevesen. – Kedves Willy bácsi! Ugyan már gondolkodjék csak kicsit!

Szemem elszánt ragyogásából látta, én már eltökéltem magam valami másféle menekülési kísérletre. Darabig rágta ideges hunyorgással a bagóját, majd beleköpött mérgében a vízbe, és öklével az asztalra ütött:

– Tudom, mire gondol. Mister Jetting! A hajó roncsaiból építsünk tutajt! Szálljunk fel arra, és vágjunk neki az óceánnak! Tudja, hogy mit javasol, hogy milyen őrültséghez ragaszkodik? Az igaz, hogy a Kanári-szigetek és Afrika között összeszorul a tenger, alig kétszáz mérföld széles csupán! De itt – valósággal száguld a víz! Hogyan akar átvergődni az áramlásokon vitorlák és evezők nélkül? Gondolja, mikor odaérünk, madarakká változunk hirtelen, és átrepülünk Teneriffába?

– Én csak azt tudom, drága Willy bácsi, hogy a világon bármit is szívesen megpróbálok, csakhogy ép bőrrel elmenekülhessek innen, nehogy az emberevők fazekában kelljen befejeznem életemet! Maga maradjon itt, ha annyira rokonszenvesek magának ezek a bosszút lihegő feketék! Én mindenesetre elmegyek innen! Es ha kell, egyedül vágok az útnak! Van egy jó magyar közmondás erre: segíts magadon, az isten is megsegít! Ne tétovázzunk tovább! Kár minden percért, drága Willy bácsi! Adjon parancsot az ácsnak meg az embereknek, azonnal kezdjék el a tutajt csinálni, egyetlen percet sem veszíthetünk! Az életünk forog kockán!

Willy bácsi bólintott, s nemsokára hallottam: sziszegnek a fűrészek, csattognak a szekercék, recsegnek a fedélzet testéből kifeszített vastag pallódeszkák. Majd tompa dobbanással zuhant végig a fedélzeten a főárboc is. Néhányan közben az üres vizeshordókat hurcolták elő. Örvendezett a szívem, amikor szorgos buzgólkodásukat láttam, hiszen éreztem, minden baltacsapásuk a biztos szabadulást hozza számunkra közelebb. Nagy odaadással Sir Anthony Bedford térképeit tanulmányoztam. Ismételten megállapítottam: ha mellénk szegődik a tengerész jó szerencse, bizonyosra vehető, hogy ép bőrrel megmenekülünk ebből a szörnyű helyzetből. A térkép tanúsága szerint a hét nagyobb szigetből álló Kanári-szigetek hozzánk legközelebb eső tagja, a Gran Canaria-sziget két déli kikötője, a Puerto de Maspalomas vagy a Puerto del Pozo de Las Niéves nem lehet messzebb kétszáz mérföldnél. Ha felváltva evezünk, és kis szerencsénk van, néhány nap alatt oda kell érnünk: átevickélünk a vízen! Csak vihar ne köszöntsön ránk, mert akkor… jobb nem is gondolni rá, milyen sors várna ránk hitvány tutajunkkal! Annyi szent: háromárbocos, huszonnégy ágyús büszke hajónk után nyomorú tákolmánynak tűnt még az én szárazföldi szememnek is a készülő tutaj.

Miután vizsgálódásaimat befejeztem, a fedélzetre siettem. Mily nagy volt csodálkozásom, amikor megpillantottam a letarolt hajót, ám az épülő tutajt nem láttam sehol. Willy bácsi lépett mellém mosolyogva, és a mellvédhez vezetett, majd a mélybe mutatva így szólt:

– Tutajt mindig a vízen kell megépíteni! Ha a fedélzeten eszkábálnók össze, semmiképpen sem tudnánk vízre ereszteni! Nos, hogy tetszik?

Mi tagadás, meg kell vallanom néktek nagyon őszintén: elfacsarodott a szívem a hitvány, gyarló kis szükségjármű láttán. Hát erre bízzuk huszadmagunkkal legdrágább kincsünket, az életünket? Hanem utána mindjárt a kannibálok lobogó vizű katlanjaira gondoltam, s pillanatig sem késlekedtem kiadni a parancsot a tutajról reám némán feltekintő tengerészeknek:

– Rakják meg tutajunkat vizeshordókkal, kétszersültes ládákkal, füstölt hússal, amennyi csak ráfér! És minden csomagot rögzítsenek oda kötelekkel!

– De hiszen egy-két nap alatt úgyis átérünk!? – mondta némi ingerkedéssel a hangjában Willy bácsi, majd látva arcom elborulását, hirtelen komolyra fordította a szót; – Nézze, Mister Jetting, fabrikáltunk azért egy szép kis árbocot is. Fölmesterkedtem rá a régi orrvitorlánkat, így tán gyorsabban sikerül átvergődnünk. Az ácsunk a hátsó árbocból kormányt is összetákolt, az pedig az áramlatba érve segíthet bennünket. Láthatja, minden elképzelhetőt megtettünk, hogy végrehajtsuk elképzelését.

– Köszönöm a fáradozásukat, drága Willy bácsi! – szorítottam meg forrón az öreg vitorlamester kérges kezét. – Meglátja, nem dolgoztak hiába! Szerencsésen partot fogunk érni!

Elhallgatott, majd elég sokára, a homlokát ráncolva kijelentette:

– Hiszen megértem én az ön elképzelését. Mister Jetting, bármennyire is fáj a szívem itt hagyni a Britanniát, amellyel már megjártam a világ szinte valamennyi óceánját! Vérző szívvel, de megértem, tovább nem maradhatunk itt, hiszen reggelre tán száz, bennszülöttekkel megrakott kenu fog megrohanni bennünket! És még egy komoly érv, amely az ön elképzelése mellett szól! Ha ők el nem pusztítanának bennünket, hát bevégzi sorsunkat az első vihar. Akár egy darab kő, süllyedünk alá a tenger fenekére. Ha pedig kint a nyílt tengeren ér utol bennünket a vihar, akkor is megpecsételtetett a sorsunk. Ez a dióhéj az első komolyabb hullámverésben szétmállik. – Szomorkásán elmosolyodott Willy bácsi: – Hát akkor… szólok a fiúknak, rakják meg ezt a sanyarú lélekvesztőt, aztán… isten neki fakereszt, ha eltörik, másik lesz!… Indulhatunk is!… – S ahogy távolodott tőlem, még hallottam magának szánt halk dörmögését: – Olyan mindegy, melyik ujjamat harapom meg: mindenik nekem fáj…

A víz fölé boruló éjszaka sötét leple alatt beszállt a húsz tengerész. Utolsónak én hagytam el a szörnyen megcsúfolt gálya fedélzetét. Így illett. Hiszen fél napig én voltam a hajdan oly büszke brit háromárbocos csatahajó kapitánya.