UTÓSZÓ

Az omnibusz fedélzetén

Láttuk meg egymást, ön meg én,

Tavasz volt a ligetben.

Liget... Körönd... és Oktogon

Csak néztük egymást olvadón

Mi ketten.

És másnap apróhirdetés!

Az ember apróhirdet és

Remél, fél és csodát vár

Megeshetett sok minden ott,

Hol mint király uralkodott

a császár.

(Ferenc József korából való balladácska)

„Vajon hogy fér össze a nagy tokájú elnöki méltóság az ő könnyedségeivel, az Ő poétai gyöngédségeivel, a merengő hő szemeivel ... s minden feszeskedést orra buktató graciózus humorával" — tűnődött egyszer a Színházi Élet-ben hódolattal, angyali, álnaiv ártatlansággal Szép Ernő. Mert a „régi világban" elnök úr volt Heltai Jenő. Igazgató

úr, elnök úr. 1917-től a Színpadi Szerzők egyesületének elnöke. 1918-tól az Athenaeum irodalmi igazgatója. Igazgató a Magyar Színházban, majd a Vígszínházban, 1926-tól alelnök a megalakult Pen Klubban, 1945 után elnök. Mégis: kissé sértődött. ,,A gimnázium sovány tananyagába a magamfajta kövér író bele sem fér. Bágyadtan veregeti a vállamat az irodalomtörténeti közlöny is" — írta egyik tollrajzában. Az elnökök is sérülékenyek. Nemcsak az elnöki méltóság nagy tokájú - Heltai valóságosan is kövér volt. Talán nem kizárólag írásaiban csorgatott szívesen pezsgőt a poharakba. Szeretett utazni, szerette a társaságot, a kávéházat, szeretett mesélni és hallgatni. Amikor betegágyából már nem kelhetett fel, egy karosszékkel elkerített szögletet neveztetett ki kávéháznak a szobájában. Merengő, hő szemek és kövér test, az állon egy kis toka. A kezében pipa, még inkább szivar, lehetőleg gyűrűs uppmann, illatos havanna (amíg szigorúan el nem tiltották), örökké füstölt. Krúdy szerint a szivar, a pipa a bölcsesség, a megfontoltság, a derű jele — a cigaretta a kapkodó idegeseké.

Heltai szivarozott, akár Mikszáth. És már egészen fiatalon megállapították róla hívei, hogy érzékeny bölcs, aki — Ignotus szerint

„csak akkor jő zavarba, amikor a kanárit meg kellene védeni a macskától, holott a macskával is vele érez". Szeretetre méltó, jó embernek tartották, akik szerették — és annak tartotta magát ő is. Nyolcvanhat évig élt, és szeretett jól élni.

Írásait sokáig különféle álnevekkel szignálta; leggyakrabban Elta, de volt (többek között) Incubus, Gukker és Laura, az öltöztetőnő. Irodalmi karrierjét a múlt század végén Kiss József indította el, hamarosan A Hét munkatársa lett. Amikor mint király uralkodott a császár, és a magyar irodalom forrongott, ő a „Könnyű Múzsa" hívének szegődött. „Az emberiség megváltásához sajnos már kora ifjúságomban elvesztettem a dilettantizmusomat" — provokatív humorral így emlékezett egy Nagy Endrével készült interjúban a Néma Levente bemutatója után, 1936-ban. Speciális szerepe volt. „Az érzés puhaságát iróniával leplező ... minden pózolást a pongyolaságig kerülő, parodisztikus hajlamú, elegáns, elmés, kissé felületes — írja Schöpflin. — Benne szólalt meg először a városban élő fiatalember poézise." Miféle poézis? „Az utóbbi években megszületett a budapesti nyelv — írja 1909-ben Csáth Géza a Nyugat-ban —, amely különbözik minden más nyelvtől, azaz akadtak írók, akik észrevették, hogy ez történik, és mindannyiunk öntudatára hozták. Bródy Sándor, Heltai Jenő, Molnár Ferenc, ők látták meg legtisztábban, ami ennek a fővárosnak életében speciális." Szeretlek, édes Budapestem, te bájos kis kokott — dalolja kihívó gyöngédséggel egy Heltai-vers. „Új magyar nyelv — könnyed és művészi, kifejező, hajlékony, simulékony, kedvesen betyári — nagyvárosiasan jassz" — lelkesedik Ignotus. A Heltai-versek és -tárcák flaszterillatát messziről felismerni, és ő kaján gőggel vallja magát fővárosi írónak. Elismerem: e méla vágyban / Nincs bölcsesség és nincs haszon / De én a becstelen, a piszkos / Füstös fővárost szomjazom / Az aszfalt bűze és szemetje / E távolságból szinte kincs / Mit ér nekem a legszebb csirke/ Addig, amíg kirántva nincs — énekli az „istenverte nyaralás"-ból. Ódát ír a Kerepesi úthoz. — Itt az egész Lipótváros / az ötödik kerület — legelteti szemét a pesti korzón.

Új tájak, új leíró versek a magyar irodalomban. Új összefüggésben. Mit kíván a magyar nemzet? / Van-e több ily viharedzett / Tősgyökeres, tőrülmetszett / Flörtölési terület?"

1927-ben Slitovszky belügyminiszter rendeletet hozott: aki illetéktelenül megszólít egy hölgyet az utcán: nyolcvan pengőt fizet. A rendeletnek korántsem az volt a célja, hogy a prostitúciót visszaszorítsa. „Meg kellett tanítani végre az aszfaltlovagokat — magyarázta a miniszter, a korzón sétálva, az újságírónak —, hogy különbséget tudjanak tenni úrinő és kevésbé úrinő között." A századelőn elszaporodott kevésbé úrinők lelkes poéta-híve volt Heltai Jenő. Nemcsak új tájakat, de új hölgyeszményeket honosított meg irodalmunkban: honleányok és hitvesek után kis-Katót és Szerát; grizetteket és sikkes masamódlányokat, könnyű nőket, show-görlöket. Új Múzsák új összefüggésben: a szeretkező szerelemben. A könnyű kalandot hozó „átmeneti nőket", akik. a pillanatnyi pihenést biztosítják egy bevégződött és még el nem kezdődött szerelem között — a nonstop érzéki viharban, ami kitölt egy férfiéletet. Az utcanőt a magyar költészetbe Reviczky Gyula emelte fel. Az ő nyomdokain indult, de más „tón"-ban: frivol, botránkoztató derűvel — Makai Emil, Gábor Andor, Heltai Jenő. És innen indult, másfelé, Ady Endre.

Igazi inspirációt Párizsban kapott Heltai is, ahol már ifjan többször megfordult. A rue de Constantinople alatti Family Hotel névre hallgató szálloda ötödik vagy hatodik emeletének egyik szobájában lakott, lelkes eltökéltséggel élve „költők, művészek és egyéb csirkefogók" között, az éjszakát a nappallal fölcserélő, könnyelmű, lázas kavargásban. A Family Hotelban lakótársa volt Szomory Dezső aki — mint Hegedűs Géza írja Heltai-monográfiájában — az Utolsó bohém című Heltai-regény Csontos Sigfried nevű hősének modellje lehetett. Évekkel később Szomory visszaemlékezett egy párizsi karácsonyestére. Vacsora, pénz nélkül, csüggedten és hideg szobában ült, a reménytelenség fagypontján. Váratlanul Heltai toppant be, kezében egy hatalmas kofferral. A koffer — Szomory várakozása ellenére — üres volt. „Kiderült, hogy Heltai azt hitte: nekem van. Kiderült, hogy én azért örültem olyan rendkívüli módon és a szokásosnál is jobban a jövetelének, mert azt hittem: neki van." Heltai — Szomory szerint (így történt-e vajon?) — feltalálta magát: befűtött egy kéznél levő ötfelvonásos Szomory-drámávál. Így legalább meleg szobában feküdtek le, ha éhesen is. Másnap aztán pótkarácsonyt ültek: megjött a pénzespostás.

Heltaihoz korán hozzászegődött a siker — és híven kitartott mellette. Drámáival ma is elringatja, megnevetteti, megkönnyezteti: puhára főzi a publikumot, ő volt a magyar kabaré egyik megalapítója. „Mosolyogni, tréfálni, nevetni tud ez a város, ez a szegény gyerek — írja a kabaré hatásáról Kosztolányi Dezső 1910-ben —, akit a mostohája pinceszobában lakat, akinek meszes vizet adnak tej helyett, aki hamisított kenyeret, vajat, húst eszik, s már fiatalon halálra dolgozza magát." A János vitéz dalait országszerte fújják, dalolják, boros asztalok mellett mélabúsan hallgatják. Színházakban, pódiumokon, kabarékban, szalonokban szavalták verseit. A színházat látogató idősebb generációból alig van, aki ne tapsolta volna vörösre a tenyerét a Néma Levente valamelyik előadásán, ne sírt volna a Setét Lajos előtt büszkén megálló Bajor Gizi, Ruttkai Éva helyett az

életpróbáló pillanatban. És ki ne tudná, hogy a költő verseinek azt a részét, mely túlnyomónak mondható, Katóhoz írta, Kis-Katóhoz, kit e versében kegyednek szólított, az életben azonban — s ez lett a veszte — tegezni merészelt.

Természetesen nem vitás, / hogy ez a halk sopánkodás / a legszebb földi jónak / az ifjúságnak szól csupán / és nem az átkos rút reakciónak — zárul a már idézett Ferenc József korából való balladácska. Budapest romokban volt még, akadozva lélegzett, amikor 1946-ban a vers megjelent — az édes ifjúságot, „a szűnni nem akaró", „a megboldogult", az édes békét idézve.

Az volt a régi jó idő

Három forint egy pár cipő

Tizenkilenc egy öltöny!

Sütött a nap, fogyott a hold,

És negyven évig béke volt

A földön!

Abban a koktélban, amit Heltai Jenő kedves hőse Stopp Jeremiás Hugó finom érzékkel, nagy művészettel, harmincháromféle szeszből és még más nemes italokból kevert — a nosztalgiából is van néhány csepp. A nosztalgia a bohém, könnyelmű, könnyű fiatalság és szabad szegénység után nem maradhatott ki italából nemcsak élete alkonyán, de sikerei csúcsán, elnök úrként, frakkosan, világító plasztronjában sem. Féltve őrzött nosztalgia Bohémország édes szabadsága, közelebbről Párizs után, ahol — miként a Bohémélet Alfrédja kabátjától — némi fájdalommal, de mindörökre megvált élete első frakkjától. Zálogba tette a rue Mouffetard-ban lakó Antonio Rapari ószeres és zsibárusnál és ott is felejtette. Párizs kávéházai után, ahol ifjan ábrándozott, abszintot ivott, hitelben lakott jól, és halálosan szerelmes volt a Winifred testvérekbe vagy Yvette-be. Ott alapította barátjával élete egyetlen részvénytársaságát: Nyomor és társa címen. Egy vén házban laktunk Stopp Jeremiás Hugóval, ő az ötödiken, én a hatodikon, egy mogorva és vén házban, melynek erkélyéről bizonyos lenézéssel sújtottuk a lábunk alatt nyüzsgő Párizst. Ha pénzünk nem is volt, de ott legalább közel voltunk a csillagokhoz.

Emlékszünk a némafilmek fergeteges bolondozásaira? Ismerjük Hollywood burleszk-jeit és szívdöglesztő, könnyben úszó filmjeit? (Hát persze — egyre népszerűbbek.) A kihízott, kiglancolt urakra, dinnyemellű feleségükkel, talpig selyemben, nercben, paradicsommadártollas kalappal (pazar étterem, arcukon földöntúli mosoly, a villát, a kést szalvétával tisztogatják) — és a nyakukba zúduló habos tortára? Álmatag, szomorú szépség, arcáról lerí a tisztesség és a koplalás (az üres asztalra néz, szívéhez kap, az égre néz, kétségbeesetten rázza a karját), az ablakhoz rohan . . . életunt gróf sétál arra, meglátja a lányt, rohan fel a lépcsőn, lerántja az ablakpárkányról, dulakodás, csókok, esküvő?

És Heltai történeteiben?

Buenos Aires; a Hajléktalanok Klubjában négy, tetőtől talpig úriember (pisztoly a zsebben, kezük a pisztolyon) jelentőségteljesen egymásra pillant, éjfél: a csillárok kihunynak, koromsötét, karok a levegőben, az asztalon a temérdek pénz, egy másodperc, a kép változik, a négy férfi sehol, a pénz sehol... öreg arab, hét mérföldes szakállát hóna alá fogva kétségbeesetten menekül, nyomában dühös szpáhik, a szájukban meztelen kard ...

Nevada óriási pusztáján egyetlen magányos ház, kitéve a viharoknak és a banditáknak (Aranyláz! Chaplin!). Ott settenkednek minden éjjel, csak a kertből kihallatszó vad ugatás tartja vissza őket. De a házban nincsenek már kutyák, az őrnagy hű szolgájával védtelenül virraszt, az asztalon egy gramofon ...

A teltkarcsú Világédes nyitott ablakok mellett rögtönzött koncertet ad a Józsefváros kicsődülő népének, zongorázik és áriázik, a háttérben az ifjú író száját harapdálva asszisztál a jeleneihez; a szobában olcsó párfőm illata, érintetlen az asztalon a bor, a Kugler; a díványon a takaró. Hol marad a forrón várt találka? ... A nagyságos asszony, fején az új Bucephalusszal sétára indul, megtörténik a szörnyű tragédia, szembejön barátnője, fején az ő Bucephalusának szakasztott mása (aljas hamisítvány!). Elájul, majd zokogva tér haza. „Reggeltől délig öt órát öregedett", konstatálja a vigasztalhatatlan férj ... Az Alaszkában fél fülét elhagyó jövendő milliomos, Jaké Badmington, a szerelemtől, majd a nyomortól vezérelve, hol megvesz, hol elad, hol felvarrat, hol leszedet egy fél fület. Hiába: a pechsorozat mellé szegődik; „heltaiasan" úgy is mondhatnánk: nem tudja fülön fogni a szerencséjét, míg csak eszébe nem jut, hogy feltalálja a J. B. fogport, mely egy csapásra megold mindent.

Kökényszemek, gömbölyű idomok, igéző lábak bűvölik a mélabúsan epekedő férfiakat. Angyalian üdék, mintha fűző- — vagy púder- — reklámokról mosolyognának. Lehetnének egy regény azonos szereplői, annyira hasonlítanak egymásra; az író nem vesződik leírásukkal. Ellenkezőleg. Provokatívan hangsúlyozza lenyomatszépségüket: az édes még édesebb, idézőjelbe kerül. A novellán átlibbenő lány „halálosan" kívánatos — hiszen a férfivágy (talán már hamvadó?) tüzében lesz: nem szőke, hanem „aggasztóan szőke" vagy „szőke a szőkék minden szőkeségével" és „gömbölyű a gömbölyűk minden gömbölyűségével". A balett, a színpad vagy a film vonzásában élnek; az igénytelenebbek (és ostobábbak) pedig a házasság révéről álmodoznak. „Háromszobás polgári lakásban lakni, saját kezűleg főzni és a mindenessel veszekedni, ah, ah és még egyszer ah" — ezért epekedik Tündérlaki Jolán.

A kis varrólány a külső Józsefvárosban olyan szegény és becsületes, vagy szegény de becsületes (a variációkkal Heltai becsületesen eljátszik), hogy főszerepet kaphatna bármelyik giccsfilmben. Nemhiába hajtja a varrógépet. A méltó jutalom nem marad el. Csak éppen módosul. A feleség státusát megkapja egy cipésztől — aki Mikulás estéjén kicseréli az agyonnyűtt varrólánycipőcskét egy cipellőcsodával (a „rossz" nők számára szokott ilyet varrni) —, az ékszereket, a pénzt, a satöbbit, ami az asszonynak a férjétől jár: a háziúrtól, akit — amíg tisztességes volt — kacagva elutasított, tisztességes asszonyként azonban nyugodtan barátjául fogadhat. A giccstörténet remek paródiája a Mikulás.

Heltai novelláiban a hollywoodi filmekből, a burleszkből, a karriertörténetekből, a giccsből is van egy csipetnyi. A giccs idézőjeles, átcsúszik önnön paródiájába. A burleszkből csak néhány kockát vetít novellái filmvásznára; nem az izgalmas storyn mulatunk; savát-borsát átplántálja stílusába. Alig van a humor skáláján olyan hang, amit ne ütött volna le. Figurái és tanulságai, ízei és világképe nyelvében akkumulálódnak, ebben a kéjjel rontott, hajlékony idiómában, amely eggyé ötvözi a modern élet új jelenségeit és a régi mesék fordulatait, a párizsi divatot és a pesti viccet, abban a társalgási tónusban, amely szerette az angolos aláértékelést és a túlzást, és megfürdött a paradoxonokban. Mintha egy Oscar Wilde-drámában tromfolnák egymást a szereplők, annyi a paradoxon Heltai novelláiban. Paradoxonai-ban a világgal szemben tanúsított tiszteletlen magatartása érvényesül: mindennek az ellenkezője is igaz, vagyis semmi sem igaz egészen. Világnézetének alighanem ez az üdítő és semmire sem kötelező tiszteletlenség a sarkalatos pontja.

„Csibészhangulat, csibészgondolkozás, a pesti kedélyesség stilizálása, művészi ordénáréság" — írja Csáth Géza lelkesen.

Hány flörtje legyen egy jó hírére adó úriasszonynak (természetesen a férje és a szeretője mellett)? Fogas kérdés. A szelíd lelkű író minden idegszálát felborzolták a társasági hölgyek. Bosszút állt rajtuk. Nem giccsparódiákkal. Iróniába pácolta őket, hogy maró sava minden ízüket átjárja. Rájuk licitált. Legyenek még bőszítőbbek — s ami a fő: még unalmasabbak. És — három legyet egy csapásra — komikusak, nevetségesek. Az ő hölgyei, szuperhölgyek, akik a sétahajón is franciául és angolul társalognak (de inkább angolul, mert az előkelőbb), és azon merengenek, hogy vajon a Lipótváros egén is ugyanazok a csillagok tündökölnek-e, mint a Földközi-tenger felett . . . S amikor a hajó süllyed, gőgösen néznek le a kétségbeesett menekülőkre, hozzájuk nem érhet fel a szennyes tajték, kizárt, lehetetlen, hogy nekik bántódásuk essék. Imponálni: a kapitánynak, a tengernek — mindegy. „Nekem nem imponál"— a legszokványosabb fordulat volt a pesti zsúrokon. Jól megtanulta a polgárság az arisztokráciától, akiket oly szívesen majmolt...

Lord Notapenny jól tudja, hogy a felesége: angyal. Imádata logikusan oda vezet, hogy hű komornyikja, bizonyos Earle of Sixpence segítségével feldarabolja. Ha egy darabban hagyja ugyanis, nem tudta volna bebizonyítani az asszony igazát, hogy a kofferba nemcsak a tengersok ruha, de ö, az angyal is belefér. A váratlan fordulat (Millicent feldarabolása) az abszurdumig vitt logikai végkövetkeztetés, faarccal elmondott történet; hangvétele méltóságteljes, meséje abszurd: Pesten ezt érezzük régóta angolosnak.

Az özvegy lord láttán gyanakodni kezdünk (hiszen rosszmájúak vagyunk), hogy Heltai — talán — nem tisztelte eléggé az arisztokráciát sem. Holott az író egy jóságos kegyúr nagylelkűségével adományozott patinás címeket és rangokat, kölcsönvéve elsősorban „saját" angol almanachjából. Earle of Nopenny, Nomoney at all hercegnő, Earle of Sixpence, Stopp Jeremiás Hugó vezérőrnagy : ők Bohémország krémje. Még király és királynő is akad: Xandi, Cirillország királynője és hitvese, VII. Emánuel, aki egykor Párizsban ette a száműzetés legfrissebb osztrigáit. Kizárólag éhenkórász lumpok, költők, zenészek és ragyogó jellemű, hétpróbás csirkefogók. Mindent vállalnak, és mindenre vállalkoznak, csak a munka tölti el szent borzadállyal őket: már ebből is kitetszik, hogy grófabbak a grófoknál. Mérhetetlen gőggel sújtják a közönséges nyárspolgárt („akinek arcán a becsületesség valóságos orgiát - ül") és a közönséges milliomost. Szemrebbenés nélkül vesztik el nem létező vagyonukat. Ők a nonkonformizmus korabeli, tökéletesen ártalmatlan, impertinens és aranyos apostolai. Eletüket a barátság és a szerelem vezérli, ők az író gyengéi: a könnyelmű szegénység, a felhőtlen szabadság: a visszaálmodott ifjúság. Nemcsak novelláiban szerepelnek; legjobb regényeit: a Family hotel-t, a VII. Emánuel és kora is róluk írta. Egyetlen fillér nélkül és halált megvető bátorsággal vágnak neki a kártyacsatáknak, az éjszakai életnek, a kávéházaknak, a pazar vacsorák és még pazarabb italozások sűrűjébe: valami mindig történni fog (mármint a cechhel). Es történik is: az ötletből arany születik, hiszen valamennyi angol lord a századforduló pesti kávéházainak édes és tősgyökeres gyermeke. Svihákságukhoz és valótlanságukhoz kétség nem fér. De nemcsak a nevük, a jellemük is angol. Kifogástalanul tudnak viselkedni. Hűvösek. Flegmák. Blazírtok. Zárkózottak és hallgatagok (ha nagyon muszáj) — mint az angolok, Pest szerint. Szórakozottak is (ha a más pénzéről van szó) és mindenekfelett szórakoztatóak. S ha akadna, aki már nem emlékezik ezekre az időkre, elegendő belelapozni néhány korabeli újságba, hogy kiderüljön: csakúgy, mint az angol regények egy rétegében (Woodehouse és rezervátuma), Pesten is a legnagyobb, bűnnek számított unalmasnak lenni, és a legfőbb erény a jó-pofaság.

A Heltai-történetek bája a mesélés módjában van. Egy pillanatra nem engedi el az olvasó figyelmét, egy paradoxont, egy szójátékot ki nem hagyna. Nem elégszik meg a csattanóval a történet végén, csattanót rejt minden mondata. Történeteinek irama gyors, elbeszélései karcsúak. A csevegés művésze. Az anekdotának gazdag hagyománya van a magyar irodalomban; mondjuk a legnagyobbat: Mikszáthot. Mikszáth elvitatkozik, komótosan mesél, hosszabb kitérőket tesz, hogy meggyőzze olvasóit; belefűz elbeszélésébe egy másik történetet, ami valamiről eszébe jutott; játszik az olvasóval: ráér összefogni a szálakat. Heltai csevegve is azonnal célra tör. Tudja, hogy figyelnek rá. Amit mond, rögtönzésnek hat, holott a legapróbb pongyolaságig kiszámított. Kosztolányi a Heltai-próza kulcsát lírájában találja meg. „Aki ismeri a rímek és metszetek édes fékét, akkor is mértéket tart, midőn a próza szabadabb területén mozog. A versíró prózájában fő az arány." S ez humorának is egyik forrása. Heltai gyakran összeöleli, egybeöleli (akár egy érdekes rímpár), ami értelme szerint és nyelvtanilag különnemű, de rejtetten mégis összetartozik. „A beavatottak intim részleteket tudnak arról a vérbeli hercegnőről, aki egy gyenge pillanatban és Ostendében a gazdag Böszörményé lett." Efféle fordulatra lépten-nyomon ráakadhatunk. Ugyanennek a tehetségnek másféle játékára — többek között — egy forró, szerelmes karácsonyestének történetében találunk, amelyet az író barátjával, Freddel és közös barátnőjükkel, Yvonne-nal töltött. Fred elszavalta egyik versét, melyet Yvonne-hoz írt. Yvonne nem értette meg, mert nem tudott angolul. Én is elszavaltam egyik versemet, melyet Yvonne-hoz írtam. Yvonne azt sem értette meg, mert nem tudott magyarul. A ritmikus játék Heltai derűs-maliciózus és békülékeny lelkéről árulkodik.

A mondatokba rejtett csattanók nem lassítják, ellenkezőleg: gyorsítják a történet iramát. Heltai poénjain a sebesség felpörög. Maga költő, és szereti az állatokat. Engem is szeretett — mondja bájos önismerettel barátnője (természetesen balett-táncosnő), és egy kanárit ajándékoz a költőnek búcsúzóul. A novella közepén lerakott kanári szárnyán a zárócsattanó felé repülünk. Vannak mélyebb, érdesebb csattanói is. Maradjunk a madaraknál.- Egy csirke kikíváncsiskodik az

országútra. Sétál, jól érzi magát. Esze ágában sem volt, hogy hazamenjen. Nem is ment többé haza. Egy autó elgázolta. A boldog szabadságban bóklászó, sütkérező csirke a szabad, gondatlan létet igenli — ezzel azonban léte véget is ér. Frappírozó poén. Leghőbb kívánságainkat ekképp teljesíti az élet, visszájukra fordítva: csók helyett egy pofon csattan. S így hajt tovább az elgázolt csirketetem felett a Csirke című elbeszélés — ahol magáról a madárról alig esik néhány szó.

Heltai Jenő öt-hat éves lehetett, amikor jelen volt Deák Ferenc temetésén. A kisgyereket legnagyobb bánatára a felnőttek hátrataszigálták. Végül is egy terebélyes ülepet rejtő nadrág zárta el előtte a kilátást. Néztem — írja — ezt a fenekén agyonnyűtt, szörnyű intézményt. . . elmondhatatlan fájdalommal, hogy a haza bölcsének a temetéséből nekem csak ez a könyörtelen, kegyetlen nadrág jut.

Heltai nem arra szerződött, hogy átvilágítson a társadalom csontrendszerén, idegpályáin. Mulattatni akart, de a szemlélő és a mutatvány közé gyakran beékelődött egy óriási, csúf nadrág, és nem tágított onnan. A művész kifogott rajta: megírta elegánsan, szellemesen, könnyedén; bájjal és kéjjel: még csúfabbnak, még visszataszítóbbnak. Szívesen félrenézett, amikor a kanári és a macska harcba keveredett (nem szerette a vért), vagy kibékítette volna a szép ragadozót a kihívóan gyanútlan, butácska madárral — de tudta, hogy ez meglehetősen reménytelen. Malíciával és szelíd cinizmussal figyelte a kanárit és a macskát, a háziurat és a szobaurat, a férfiakat és a nőket, és ami még adódik az életben.

Nemcsak a házasság, a hivatal, a mikrovilág: a politika, a háború is természeti csapás. Ki lehet nevetni — de változtatni rajta aligha. Abu Majub, pazar meséjének hőse, ugyan rádöbben, hogy az elefántot agyon kellene ütnie, azonban fáradt is volt, gyönge is volt, öreg is volt, gyáva is volt és bölcs is volt. Szándékától tehát mélabúsan eláll.

Take it easy — a mondást az angol józan ész javallja (kettős értelemben), és Pesten tanácsolják egymásnak jó néhány évtizede. Csak nem mellre szívni. Egy életünk van, és a világ is egy. Akad ugyan, aki szorult helyzetében a legszívesebben főbe lőné magát, ettől azonban többnyire fázik, mert nem szeret meghalni. Többé-kevésbé ezzel valamennyien így vagyunk. Akkor pedig — sugallja Heltai — meg kell próbálni elviselni a világot. Mondjuk: fölébe kerekedünk egy jó ötlettel. És ha életünk nagy álmai szertefoszlanak — még eljöhet a nagy szerelem. Ha a nagy nem jön: jó a kicsi is. Ha az sincs: a légyott is megteszi. Ha már arra sincs mód (és kártyázni sem lehet), még mindig marad elég néznivaló ezen a földön. „Mi lesz velünk?" — kérdi egyik tollrajzában egy lány egy fiútól. Fagylaltot eszegetnek, mindketten jól öltözöttek. „Mi lenne? — hangzik a válasz. — Tovább élünk."

Márványi Judit