A HÖLGY, AKI IMÁDJA A VERSEKET

 

Egymás mellett feküdtünk a strandon. Akkor nem tudtam még, hogy a hölgy imádja a verseket. Egyáltalában semmit sem tudtam róla. Nem ismertem, a strand forgatagában, véletlenül kerültem melléje. Azonban hálátlan volnék jó sorsomhoz, ha eltitkolnám, hogy a hölgy karcsú, fiatal és csinos volt. Kék fürdőtrikójában, derekán fehér övvel, fején piros gumisapkával és lábán piros szandállal, remekül festett. Bőre szépen, egyenletesen barnult, meglátszott rajta, hogy nem avatatlan műkedvelővel van dolgunk, hanem gyakorlott és megbízható, mondhatnám, mesternapozóval. Bajnokkal. Hátán és nyakán, egyáltalában azon az egész, nem megvetendő területen, amely a trikóból kimaradt, ott csillogott még a rápermetezett dióolaj halvány emléke. Sötétkék trikójához ugyanolyan színű szemet, piros sapkájához egy árnyalattal sem halványabb szájat viselt, öltözködésének ebben a tökéletes és ravasz harmóniájában természetesen mint szerény és illedelmes szomszéd gyönyörködtem csak, öreg filozófushoz illő önzetlen, tapintatos és néma hódolattal. Hódolatom tetemes fokozódott, amikor a hölgy, aki addig hanyatt feküdt, egy-két pillanatnyi nyugtalan fészkelődés után kecses mozdulattal kihúzott maga alól egy könyvet, és hasra fordult. Kinyitotta a könyvet, letette maga elé, és két könyökére támaszkodva olvasni kezdte. Sebesen futott át egy-egy oldalt, és sűrűn lapozgatott tovább. Nem volt boszorkányság kitalálnom, hogy a hölgy verseket olvas. Hódolatomba immár tisztelet is vegyült; szép testben szép lélek! öreg filozófus számára déli verőfényben a pesti strandon, van-e ennél megnyugtatóbb fölfedezés?

Azonban a hölgy két vers között elővette finom kis cigarettatárcáját, kis aranygyújtóját, és rá akart gyújtani. De a gyújtó megmakacsolta magát, és a hölgy tíz-húsz ideges és eredménytelen kísérlet után bágyadtan ejtette vissza retiküljébe. Csalódottan nézett körül, és hálásan elmosolyodott, amikor meggyújtottam egy szál gyufát, és megkínáltam vele.

Nemcsak mosolya volt bájos, kedvesen csengett a hangja is. Sőt tekintetében is volt valami kíváncsiság, valami érdeklődésféle, amit alaptalan elbizakodottsággal rögtön a magam javára írtam.

„Ismer — mondtam magamban. — Kétségtelenül tudja, ki vagyok. Látta arcképemet az újságokban, talán éppen az én verseimet olvassa. Vannak ilyen csodálatos és megható véletlenek."

Elhatároztam, hogy végére járok a dolognak, tehát illedelmesen bemutatkoztam.

Mindjárt meg is kérdeztem:

Ekkor tudtam meg, tőle magától, vagyis egészen hitelesen, hogy imádja a verseket.

A hölgy könnyedén elpirult, örült a bóknak.

— Öreg? A versein nem látszik meg.

A hölgy arca elborult. Doktor Kozmetikusra gondolt, és fölsóhajtott:

Azután határozottan felém fordult:

— Nagyságos asszonyom szóról szóra azt kérdezi tőlem, amit Katalin cárnő de Ségur gróftól kérdezett. A cárnő is irodalmi babérokra szomjazott, ahogy Nero, Nagy Frigyes, II. Vilmos császár és annyi más koronás fő. Különben ezt nagyságos asszonyom éppen olyan jól tudja, mint én.

Nem folytatta, de anélkül is el tudtam képzelni, mi történne akkor, ha ő Nagy Katalin volna...

—      Nem is írt?

Mindössze egy kétsoros verse maradt az utókorra mint Összes költeményei. Kedves kutyájának a sírjára írta föliratnak.

A hölgy elérzékenyedett:

—      Japán pincs volt szegény.

Elővettem összes költeményeit, és töltőtollammal a borítékra ráírtam:

 

Egy kutya sírjára

Itt nyugszik egy japán pincs.

Volt, nincs.

 

A hölgy, aki imádja a verseket, elragadtatással csapta össze a két kezét:

 

 

 

 

 

BÓRAX

 

Kis barátnőmet Gusztinak hívták. Átmeneti nő volt; olyan, aki egy már bevégződött és egy még el nem kezdődött szerelem között áthidalja az ürességet. Egy pillanatnyi pihenő két komoly szerelem között.

Guszti bécsi leány volt. Abból a fajtából való, akit a férfiak a túláradó gyöngédség pillanataiban „édes pofám"-nak szoktak szólítani. Egészséges, gömbölyű angyal, sugárzott belőle a butaság. Ez a butaság döbbenetesen aktív volt, sötét szobában úgy világított, mint a rádium.

Mit szerettem ezen a nőn? Nem tudom. Talán azt, hogy nem fenyegetett bonyodalmaknál. Simának, egyszerűnek látszott az ügy. Ellenben tudom, hogy. ő miért szeretett engem. Ezt is azért tudom csak, mert megmondta.

— Azt szeretem benned — mondta egyszer elérzékenyülten —, hogy nem vagy olyan, mint a Bórax Rudi.

Ki volt Bórax Rudi? Újabb rejtély. Egyáltalában Bórax volt-e ő, avagy inkább Booraks, esetleg Bohrachs? Ki tudja ma már megmondani? Ez különben sem fontos. Fontos csak az volt, hogy meghallottam ezt a nevet, és megtudtam, hogy van a világon ilyen nevű férfiú. Mivel akkor is fásult lélek voltam már, egyszerűen tudomásul vettem ezt az embert, és nem kérdezősködtem róla tovább. Lelkem mélyén azonban büszke voltam arra, hogy nem vagyok olyan, mint ő.

 

2

Egy este Budán vacsoráztam Gusztival.

Tavasz volt. A fejes saláta üdén zöldellt tányérunkon, az idei liba szemérmesen pirult mellette. Enyhe tiltott-viszony-hangujat áradt szét a kocsmában, amelynek vendégei magunkfajta párocskákból kerültek ki. Olyanokból, akik az örök hűség vonataira csak szakaszjegyet váltanak.

— Azt szeretem benned — mondta Guszti elérzékenyülten —, hogy nem vagy olyan, mint a Bórax Rudi. Én hallgattam.

Annyit emlegettem a Bórax Rudit, és sohasem érdeklődöl iránta. A te helyedben mégis kíváncsi volnék arra, ki az az ember, akit a kedvesem folyton a fejemhez vág.

Büszke voltam erre a bókra. Nyájasan néztem Gusztira. Lelkesen ismételte:

 

3

Nem tagadom, hogy ez után az eszmecsere után mégiscsak érdeklődni kezdtem Bórax Rudi iránt.

Nem vagyok olyan, mint ő? Hát milyen ő? És miért nem vagyok olyan, mint ő? Erényem-e, bűnöm-e, hogy nem vagyok olyan, mint ő? Kétségtelen, hogy Guszti azért szeret engem, mert nem vagyok olyan, mint a Bórax Rudi. Ennélfogva Bórax Rudit alkalmasint azért szerette, mert nem volt olyan, mint én. Hát milyen vagyok én?

Ezek a problémák most már sűrűn gyötörtek. Alig vártam, hogy Guszti megint szóba hozza Bórax Rudit. De nem hozta szóba. Alighanem szándékosan kerülte. Én pedig nem mertem a beszélgetést rája terelni. Nekem most már nem volt szabad a titokzatos fiúról kérdezősködnöm. Kimondtam, hogy fásult lélek vagyok, viselnem kellett a kijelentés következményeit. Bele kellett törődnöm abba, hogy Guszti nem árulja el a titkot, sohasem tudom meg, miről van szó.

Éjszakáim nyugtalanok voltak. Álmaimban megjelent Bórax Rudi. Afféle régimódi szépfiú volt, a bajuszkötő korából való. Monokli, kék kabát, fehér tenisznadrág, szalmakalap, piros nyakkendő.

Ráült a mellemre, és kolléga úrnak szólított.

Undorító volt.

 

4 ^:

Borzalmas életet éltem. Bórax Rudi üldözött.

Mindennap százszor az ajkamra tolult a neve. Be kellett fognom a szájamat, hogy el ne ordítsam magamat:

Guszti semmit sem vett észre. Mondtam már, hogy buta volt. Mind gyöngédebben nézett rám, szerelmesen mosolygott olyankor, amikor szerettem volna nekiugrani, megkapni a torkát, és a fülébe üvölteni:

Fogyni kezdtem. Mereven bámultam magam elé. Legyeket fogdostam.

Minden arra vallott, hogy hamarosan megőrülök.

Guszti a világért sem ejtette volna ki a Bórax Rudi nevét. Gyöngédségből? Azt hitte, féltékeny vagyok erre a névre? Ravaszság? Számítás? Észrevette, hogy a Bórax név alattomosan rágja lelkemet, mint féreg a rózsatőt? Ki dönti el?

Egyáltalában ki meri azt mondani, hogy buta nő is van a világon? Íme, ez a Guszti! Azt hittem, három-négy hétig tartó bonyodalom nélkül való, egyszerű, ártatlan idill lesz, és tessék! Itt állok az őrület küszöbén, egy név miatt, amelyet ez a nő félvállról beleröpített a világba.

Megdöbbentő, hogy mi, férfiak, milyen ügyesen teremtünk magunknak kellemetlen és kínos helyzeteket. Nem lett volna egyszerűbb, természetesebb, logikusabb, ha mindjárt az első alkalommal megkérdezem:

— Ki az a Bórax Rudi?

De akkor nem mondhattam volna azt, hogy fásult lélek vagyok. Nem is tudom, miért mondtam, hiszen nem is vagyok az.

 

5

Megint Budán vacsoráztunk.

— Azt szeretem benned — mondta Guszti elérzékenyülten —, hogy szakasztott olyan vagy, mint a Bórax Rudi.

Leejtettem a villát. Elsápadtam.

Guszti hűségesen ismételte:

Gyanakodón néztem rá. Ez a nő előre megfontolt szándékkal meg akar őrjíteni. Miért mondja, hogy olyan vagyok, amikor eddig nem voltam olyan? Mi ez? Mi történt?

—Te? Egy csöppet sem. Olyan vagy, amilyen az első napon voltál.

—      Dehogynem! Jobban, mint valaha ...

Ránéztem. Kék szeméből az őszinteség, a meggyőződés mosolygott. Megtöröltem a homlokomat, amelyről sűrű csöppekben gyöngyözött a verejték. Guszti megrémült:

 

6

Otthon nekimentem a falnak. Megráztam az íróasztalt. A könyvespolcról a földre löktem a nagy regényírók remekműveit. Szívtépően fohászkodtam hozzájuk:

Kimerülten roskadtam ágyamra. Éjjel viszontláttam Bórax Rudit. Borotválatlan volt, ruhája hanyagul lógott rajta, nyakkendője félrecsúszott. Szakasztott olyan volt, mint én.

Undorító volt.

Melyik az igazi? Melyik az igazi? — kérdeztem kétségbeesetten.

Bórax Rudi rejtélyesen mosolygott, mint a szfinx. De nem felelt. Mint a szfinx.

 

 

7

Reggel szakítottam Gusztival. Egy kicsit szomorkodott, de hamar megnyugodott:

Felhördültem:

Guszti elmosolyodott, a fejét rázta:

Nagyot nyeltem.

—Menj, Guszti, menj — mondtam aztán félelmetes nyugalommal —, jó leány vagy, de érzem, hogy ha még egy percig itt maradsz, megfojtalak ...

Guszti szemrehányón, fájdalmasan nézett rám. Nagyot sóhajtott, és azt mondta, amit a szakítás pillanatában minden nő:

Aztán sarkon fordult, és elment, örökre.

Ez volt Guszti. Átmeneti nő. Egy pillanatnyi pihenő két komoly szerelem között.

 

 

A VÖRÖS PILLANGÓ

 

Éjfél elmúlt, és a vörös pillangó már egy kicsit mámorosan hajtotta fejét a vállamra. És nevetett:

— Ez a pezsgő!... Most ittam először pezsgőt...

Én is sokat ittam már. Átöleltem a derekát, biztattam:

Addig nem sokat láttam a vörös pillangóból. Nagy, kék szemét. Az nyugtalanul és furcsán tüzelt a fekete bársony álarc alól. Állát és szájának mosolyba foglalt gyöngysorát. Meztelen karját, mellyel két idomtalan vörös szárnyat mozgatott. Vörös trikóba bújtatott, karcsú, fiatal lábát, melyet félénken és szemérmesen titkolt az asztal alatt.

A vörös pillangó tagadóan rázta fejét:

— Később ... később!

Megint nevetett. Hangja tisztán és üdén csengett, mint a gyermeké.

Messziről, a bálteremből tompán, fojtottan hangzott a katonabanda keringője. A vörös pillangó behunyta szemét, úgy hallgatta a muzsikát. Magamhoz vontam. Megcsókoltam a haját. Fölnézett, és kitépte magát az ölelésből:

De rögtön megszelídült. Megint elnevette magát, és belemártotta csőrét a pezsgőbe. Ostobán és tanácstalanul ültem mellette, nem tudtam, mit mondjak neki. Olyan idegenek voltunk egymásnak. Egy óra előtt ismerkedtünk meg a nagy folyosó egyik sötét zugában, ahol mindenektől elhagyatottan, egyedül, árván, szomorúan üldögélt. Mi vonzott hozzá, miért éppen én akadtam rá? Megörült annak, hogy megszólítom, boldogan fűzte szűzies, törékeny karját karomba. De nemigen beszélgettünk; ő nagyokat nevetett, én nagyokat hallgattam. Ok nélkül nevetett, ok nélkül hallgattam. De mind a ketten örültünk az életnek, a tarka éjszakának, az álarcos komédiának, a muzsikának, a pezsgőnek, talán egymásnak is. Talán ezért nevetett, talán ezért hallgattam.

Cél és terv nélkül ültettem a vacsorához.

Nem kerestem kalandot. Éppen olyan árván őgyelegtem a fagyos márványoszlopok között, mint a vörös pillangó, és amikor megszólítottam, magamat éppen úgy sajnáltam, mint őt. Hogy ilyen magányosak voltunk mind a ketten, ezért melegedtünk olyan hamar egymáshoz. Ezért láttuk mindjárt szépnek az életet.

— Vesd le az álarcot! — kértem másodszor is.

Egy kicsit habozott, de azután odatolta fejecskéjét az arcomhoz, - oldjam meg az álarc fekete selyemszalagját. A kezem, nem tudom, miért, reszketett, amikor a szalagjához nyúltam. Féltem. Minden ismeretlentől, minden igazságtól félünk. Megilletődünk, amikor az álarc lehull, a titokról föllebbentjük a fátyolt. Sokáig fölöslegesen babráltam a szalaggal; az utolsó pillanatig azon tépelődtem, nem volna-e okosabb a titkot meghagyni titoknak. De a szőke haj illata egy kicsit megzavart. Különben is addig tanakodtam, míg az álarc majdnem magától a földre esett. Egyszerre hajoltunk le érte mind a ketten. A szájunk véletlenül találkozott. Megcsókoltam a vörös pillangót, mielőtt az arcát láttam volna.

Megint nevetett, zavarodottan, szégyellősen. Kezével eltakarta arcát. Megfogtam vékony ujjacskáját, és lefejtettem az arcáról. Nem volt nagy munka. A vörös pillangó nem védekezett, bátran, nyugodtan nézett a szemembe.

Ezt az arcot sohasem láttam. Mégis ismerős volt. A szeme ... a szeme egyszerre megváltozott. Ebből a szemből régi szerelmeim néztek rám, ez a száj eszembe juttatott minden női szájat, amelyet valamikor megcsókoltam. Úgy bámultam a vörös pillangó kedves és csinos, de egészen jelentéktelen arcára, mint valami kísérteties tükörképre. Ez az arc azoknak a nőknek az arca volt, akiket valamikor szerettem.

Nem tudom, meddig ültem némán, meddig néztem a vörös pillangót gyanakodón, majdnem ijedten. Egyszer csak. megszólalt panaszosan, duzzogón:

Valamit dadogtam ostobán, ügyetlenül. A vörös pillangó elnevette magát, és csak ennyit mondott:

Nem feleltem. A vörös pillangó folytatta:

Duzzogón fordult el tőlem. Megfogtam a kezét, és megcsókoltam ...

De mégis rám nézett ingerkedőn, egy kis kacérsággal. Megint megreszkettem. Ki ez a lány? Ki ez a leány?

Megtorpantam, mintha a szívembe markoltak volna. Líviának hívták az egyetlent, a drágát... azt a nőt, akit legjobban szerettem. És abban a pillanatban, amikor a vörös pillangó ezt a nevet kimondta, arcáról eltűnt minden idegen vonás. Lívia volt, az én Líviám.

Őszintén beszéltem. Nem gondoltam arra, hogy Lívia évek óta halott.

A vörös pillangó boldogan simult hozzám:

Én is azért jöttem csak. Látni akartalak. Olyan régen láttalak.

Megcsókoltam, visszaadta a csókot. Lívia csókja volt. Lívia szája.

De rögtön kibontakozott az ölelésből. A terem elsötétült, és valami pokolbeli gongon tizenkettőt harangoztak. A katonabanda tust harsogott, jókedvű álarcosok síppal, kereplővel, gyerektrombitával és más ostoba hangszerekkel rettenetes zajt ütöttek. Aztán megint vakító világosság csillogott föl, és kacagva, sikongva köszöntötte mindenki az új esztendőt.

—      Éjfél! — mondta Lívia. — Mennem kell.

Fölugrott, búcsúzni akart. A szívem összeszorult.

Nem is feleltem. Karon fogtam, beburkoltam köpönyegébe, és kocsiba ültettem. A taxiban belenyugodott abba, hogy elkísérjem.

Zavarodottan néztem rá. Líviának nem volt bátyja. Vagy nem emlékeztem többé rá?

Erre nem gondoltam. És szelíden, engedelmesen megkérdeztem:

Rossz hírű éjjeli lebuj volt, ferencvárosi verekedők tanyája. Nem értettem a dolgot, egy kicsit elszomorodtam. De Lívia megfogta a kezemet, és könyörgőn nézett rám. Kimentünk a Ferencvárosba.

A kávéház előtt kiugrott a kocsiból. Én is megmozdultam, de Lívia tiltakozott:

—      Egyedül megyek be ...

Behúzódtam a taxi sarkába, behunytam a szememet. Gondolkozni próbáltam, de nem volt hozzá türelmem. Az agyam zúgott, szédültem, az ital erősen dolgozott bennem. Furcsa! Eszembe jutott, hogy Lívia régen meghalt. Nem, nem halt meg. Kinyitotta a kocsi ajtaját. Kedvesen rám mosolygott.

Rossz képű, hórihorgas fickó jött ki vele. Alig billentette meg a kalapját, keresztülnézett rajtam.

Az éjszaka enyhe volt és csillagos, az egykét napos fiatal hó sárrá és pocsolyává olvadt az elhagyott, szűk budai utcákon. A taxi álmosan döcögött, kettőre járt az óra, amikor végre megállt. A fiú kiugrott, és csöngetett egy mogorva, emeletes ház kapuján. Ebben a pillanatban Lívia gyorsan, lelkendezőn a fülembe súgta:

Holnap délután öt órakor itt a ház előtt!

Azután ő is kiugrott. A házmester régimódi olajlámpással jött elénk, ennek a lámpának a bágyadt világosságában még egyszer láttam a karcsú és kecses pillangót. Egy percig. Aztán eltűnt a kapualj sötétségében. Az ajtó hangos dübörgéssel csapódott be mögötte.

Kiszálltam, hogy a házszámot megnézzem. Megkérdeztem a sofőrt:

Gyufát gyújtottam. Megnéztem a tér nevét meg a házszámot:

Sokáig hánykolódtam az ágyban, nem tudtam elaludni. Líviára gondoltam ... Szegényke ... Szerettem, és mégsem voltam jó hozzá. Mit csinál ezen a hideg újévi éjszakán a föld alatt? Újév ... Hányadik az örökkévalóságban? És ez a vörös pillangó. Úristen, mennyit ittam az éjjel!

Másnap délután négy órakor a Fehér sas téren voltam már. Jól emlékeztem a házra, az éjszaka alaposan megnéztem. Most nem láttam sehol. A ház helyén üres telek volt, deszkakerítés vette körül. Tízszer is körüljártam a teret, megtaláltam a negyvenhatos meg a negyvennyolcas számot, csak a negyvenhetes nem volt sehol. Amikor a környéken kérdezősködtem, megtudtam, hogy, az üres telken valamikor csakugyan ott állt az a ház, amelyet az éjjel láttam, de tíz évvel ezelőtt lebontották.

 

 

LEVÉL EGY MENYASSZONYHOZ

 

Kedves kisasszony!

Bocsásson meg, hogy ezzel a levéllel néhány pillanatra háborgatom, és menyasszonyi örömeibe talán egy csöpp keserűséget keverek. De érzem, becsületes és tisztes dolgot művelek akkor, amikor egy-két adattal szolgálok arról az úrról, akihez életét köti. Most öné lesz az a férfi, aki eddig az enyém volt. Ki beszélhet több joggal erről az emberről, mint én? Nem tudom, mennyire ismeri, hiszen egy hónappal ezelőtt találkoztak először. Én másfél évig éltem együtt a vőlegényével.

Tudom, miféle házasságokat kötnek az önök előkelő pénzügyi köreiben. A családi érdekek szava dönti el. Magát, kedves kisasszony, aligha kérdezték meg, ahogy alkalmasint egyszerűen ráparancsoltak a vőlegényére is. Felesége lesz valakinek, akiről eddig mindössze annyit tud, hogy olyan, mint a többi fiatalember, kifogástalan frakkot hord, a körmeit gondosan ápolja, egy kicsit hetyke, egy kicsit cinikus, egy kicsit ügyvéd, egy kicsit mulatós, de sok a pénze, és még többet örököl, mihelyt a kedves papája, aki három gutaütést szerencsésen kihevert már, a negyedik, végleges és döntő jelentőségűt megkapja. Talán még azt is tudja róla, hogy mindmáig viszonya volt egy „kis" színésznővel, ezt a viszonyt azonban a lovagiasság szabályai szerint elintézte már. Lehetséges, hogy óvatos és gondos szülei ezt eltitkolták.

Ez a kis színésznő én vagyok, és az, amit viszonyunkról hallott, vagy nem hallott, igaz. Nem szépítem a dolgot, másfél évig szeretője voltam a vőlegényének. Értse meg jól: rendes, kitartott szeretője, akit minden hónap elsején pontosan kifizetett, éppen úgy, mint a szabószámláját. Megvallom azt is, hogy a vőlegényét egy csöppet sem szerettem. Közönséges érdekviszony volt kettőnk között, ahogy önök között most érdekházasság készül. Szeretem a szép ruhát, a szép ékszert, a kényelmet, a maga vőlegénye pedig büszke volt arra, hogy Pesten neki van a legszebb szeretője. Vőlegényéhez azonban kedves és jó voltam, és másfél év alatt egyetlenegyszer sem csaltam meg. Hogy ehhez micsoda lelkierő és becsületesség, mekkora erkölcsi fegyelmezettség kell, azt maga most úgysem tudja megítélni.

Másfél év múlva gondolkozzon ezen egy kicsit.

Nem mondhatom, hogy ez a másfél esztendő életem legboldogabb emléke. De panaszkodnom sem szabad. Kedves és figyelmes volt a vőlegénye is. Csinos lakást rendezett be nekem, egy-két szép és drága ékszerrel ajándékozott meg, szemhunyorítás nélkül fizette ki a szabónémat. Igaz, hogy csak eleinte. Akkor, amikor belém botlott, és meg akart halni, mert nem hallgattam meg nyomban. Ha én akkor úgy gondolkozok, ahogy egy úgynevezett tisztességes leány, akkor régen a felesége vagyok már, mert mindenáron el akart venni. De én sokkal tisztességesebben gondolkoztam, úgy, ahogy egy tisztességes kurtizán. Megmagyaráztam neki, hogy semmi értelme annak, hogy elvegyen. Az apja menthetetlenül kitagadja, én pedig nem szeretem annyira, hogy nyomorogjak vele. Ellenben elég kedves ahhoz, hogy fölösleges zsebpénzét elkölteni segítsem. Vőlegénye boldog volt. És amíg szerelmi mámora tartott — dicsekvés nélkül mondhatom: csaknem tizennégy hónapig —, magam is elég kellemesnek láttam viszonyunkat. Hogy ehhez mi minden kell, azt is hiába magyaráznám, úgysem értené meg. Másfél év múlva gondolkozzon majd ezen is egy kicsit.

Vőlegénye tizennégy hónapig gyönyörű őrületben, isteneknek való mámorban élt. Ekkor közbeléptek a barátai. Jó barátai, akikkel nálam szokott vacsorázni. Jó barátai, akik egytől egyig kétségbeesetten udvaroltak nekem. Véleményük szerint a viszony elég sokáig tart már, könnyen veszedelmessé válhat. Vőlegénye tiltakozott, de jó barátai erősebbek voltak. „Nem vagy komoly ember" — mondták neki. „Tönkreteszed a jövődet!" — ezt is mondták neki. „Az ember nem mutatkozik nap nap után nyilvánosan egy kis görllel!" — és így tovább. Mindezek után karban: „Itt egy megoldás van csak. Meg kell házasodnod!" És amikor vőlegénye még mindig kapálózott a dolog ellen, följelentették a papának. A papa nem sokat teketóriázott, két hónapot adott a fiának arra, hogy velem szakítson, és feleséget keressen. Ha nem — többé nem kap pénzt.

Ettől a pillanattól fogva a maga vőlegénye megváltozott. Kisasszony, maga a jólét és az elkényeztetés üvegházában nevelkedett föl. Az élet komoly csatáiról sejtelme sincs. Szülői parancsok kormányozták a bölcsőtől a nászszoba küszöbéig. Vagyis alkalmasint természetesnek látja, hogy a fiú szót fogad az apjának. Joga van ahhoz, hogy így gondolkozzon, mert jól nevelt, finom úrikisasszony. De én három-négy évvel ezelőtt mezítláb szaladgáltam a Városligetben a vizeskancsóval. Én az élet minden nyomorúságán keresztülvergődtem. És én a magam szerény és lehetséges módja szerint aránylag mégis becsületes maradtam. Ennélfogva undorodtam attól, hogy felnőtt ember, állítólagos férfi, az élet első komoly szellőcskéjétől annyira megriadjon, hogy ész nélkül meneküljön vissza a pénzzel kipárnázott, meleg apai szárnyak alá. Ezt nem tudom bevenni. Ne értsen félre! Tudtam, hogy viszonyunk nem tarthat örökké. És esküszöm, akármelyik pillanatban fájdalom nélkül szakítottam volna kedves vőlegényével. Ha eljön hozzám, és azt mondja: „Édesem, unlak." Vagy azt mondja: „Mást szeretek. Szeretek egy leányt, el akarom venni." — Áldásomat adtam volna rá. De szakított velem csak azért, mert jó barátai és apja is megparancsolták, szakított velem akkor, amikor esze ágában sem volt, hogy szakítson. És hogyan szakított! Nem őszintén, nyíltan, férfiasan, hanem kertelőn, félénken, hol sírva, hol fenyegetődzőn, mindig hazudva, mindig halogatva a dolgot, gyáván unalmasan, bosszantón. Százszor mondtam neki:

— Jól van, menjen már, hagyjon békén, ne lássam többé!

Elment, és mindannyiszor visszajött. Mintha valamit akarna még, valamit nem merne megmondani, valami utolsó kívánsága vagy gondolata volna még, amit nem tud kellő formában közölni velem. Nem értettem a dolgot, de a helyzet kínos volt. Ideges és izgatott lettem, sokat sírtam, ó, nem a szakítás miatt, hanem azért, mert sehogyan sem tudtam magamon segíteni. Utáltam a vőlegényét, reszkettem, ha jött. Határozatlansága, gyámoltalansága kétségbe ejtett. Végre kidobtam. Bocsásson meg, nem tehetek róla. Kidobtam, mást nem tudtam vele csinálni. És gyűlöltem mód nélkül, kimondhatatlanul. Boldog lettem volna, ha végig tudom karmolni az arcát, vagy fölpofozhatom. Soha embert ennyire siralmasnak, ennyire utolsónak nem láttam. És ahogy gyűlöltem, úgy féltem is tőle. Valami azt súgta nekem, hogy akar valamit még tőlem, alattomosságon, becstelenségen töri a fejét. Ha azt látom, hogy szerelme láncolja még mindig hozzám, akkor minden sírást és gyávaságát megbocsátottam volna, sőt vele sírok, és vele gyáváskodok magam is. De akkor nem szeretett már, ott ólálkodott, ott settenkedett csak körülöttem. Ne vegye rossz néven, az volt az érzésem, hogy mindez azért történik, mert arra a hónapra kiutalványozta már a tiszteletdíjamat, és az utolsó krajcárig le akarja szeretni...

Vőlegényének a barátai között volt egy, aki a többinél is állhatatosabban és kitartóbban udvarolt nekem. Ezt a fiút sem szerettem, de ennek a többivel szemben egy nagy érdeme volt. Az, hogy nem csüggedt el, és éppen ezekben a kritikus napokban ragaszkodott legjobban hozzám. Ő volt az egyetlen, aki mellém állt. Ezekben az izgalmas napokban, amikor csupa idegesség, csupa tanácstalanság voltam, mellettem volt, bátorított, biztatott, jó volt hozzám, becézett, dédelgetett, szeretett. Akkor, amikor köztem és a maga vőlegénye között hitem szerint mindennek vége volt, amikor szabad voltam, megint szabadon rendelkezhettem érzelmeimmel, hálámmal, személyemmel... csoda-e, hogy ennek a fiúnak odaajándékoztam magamat?

Ami ezután történt, azt röviden mondom el. Vőlegénye eljött hozzám. Komoran, hidegen, ünnepiesen, ahogy addig soha. Azt mondta:

— Sokáig halogattam a dolgot, mert nem tudtam szerelmemet fékezni. Mert azt hittem, becsületes vagy, nagy szerelmemre méltó, De most vége ...

Hihetetlenül hazug pózban, olyan hangon, amelybe drámai erőt iparkodott becsempészni, azt zúgta felém:

—Megcsaltál! Megcsaltál legjobb barátommal.

Elámultam:

Könnyedén, látható megnyugvással és jó érzéssel ment el. Utánabámultam. Nem értettem a dolgot. De egy félóra múlva megtudtam, miről van szó.

Vőlegénye ügyvédet küldött hozzám. Nagy nevű, előkelő, tekintélyes, szigorú öreg bácsit, aki szelíden közölte velem, hogy legyek szíves, és adjam vissza összes ékszereimet, bútoraimat, minden kedves holmimat, amit másfél év alatt a maga vőlegényétől kaptam. Mérgemben ki akartam dobni a tekintélyes öreg bácsit. Erre még mindig szelíden, de már nagyon határozottan fölvilágosított arról, hogy ezekhez a holmikhoz többé nincs jogom, mert hűtlenül megcsaltam a maga vőlegényét, aki így bünteti meg aljasságomat és ledérségemet. Vonakodásom esetén pedig erőszakkal elviszik ezeket a tárgyakat, amelyekhez annál kevésbé van jogom, mert a maga vőlegénye minden számlát saját nevére állíttatott ki...

Szó nélkül átadtam mindent az öreg ügyvéd bácsinak. Nem azért, mert bűnösnek tudtam magamat, hanem azért, mert egyszerű, közönséges, ledér és aljas teremtés vagyok, nem tudok úri módon, finoman gondolkozni és érezni ...

Azóta sem láttam igen tisztelt, kedves vőlegényét, de azt a barátját sem, aki hűséges baráti lélekre valló önfeláldozással vállalkozott arra, hogy engem elcsábít, és ezen a réven az ékszereket és a bútorokat visszaszerzi. Most már tudom, mi volt szakításunk előtt a maga vőlegényének utolsó gondolata, utolsó kívánsága, amelyet nem tudott vagy nem mert szavakba foglalni. Ez.

Ezek után pedig sok szerencsét és zavartalan, boldog házaséletet kívánok önnek.

Egy kis színésznő

 

 

ISMERETLEN ÖREGÚR KÉPE

 

Taxik, autóbuszok, biciklik és teherautók között árva targonca, özönvíz előtti, furcsa, régi faállat zörög végig a Wesselényi utcán. Rongyos öregember húzza. A targoncán fölgyűlt ócska holmi gazdája hátul ballag, olykor-olykor nagylelkűen lódít egyet a targoncán. Öreg és rongyos ő is, sasszemmel ügyel a rakomány épségére, le ne pottyanjon belőle valami, el ne lopják. Zöldesfekete, többszörösen behorpadt keménykalap van a hátsó öregnek a fején, pápaszem a homlokán, hosszú szárú pipa a szájában, levegőt szí belőle, mert az esőben nem tud rágyújtani. Szakasztott olyan, amilyennek a régi népszínművekben az árendás zsidót ábrázolták valamikor.

A targoncán fölhalmozott kincsek közt egy régimódi kis jégszekrény az igazgyöngy. A többi: két szék, egy munkakosár, spárgával összekötött könyvcsomagok, ajtóra szegezhető, pléhből való kis levelesláda, nem komoly érték. A jégszekrény tetején ócska hamutálcák és gyertyatartók szomszédságában zöld ernyős, fakó sárgaréz lámpa; hosszú, szürke zsinórja, mint döglött kígyó, céltalanul fityeg. Fakeretes, politúros tükör támaszkodik a jégszekrény falához, a tulajdonos olykor-olykor megnézi magát benne. Ilyenkor megigazítja homlokán a pápaszemet, följebb tolja, vagy lejjebb csúsztatja, mintha ezen múlna, hogy a járókelők azt mondják róla: ejnye, de csinos ember! A jégszekrény túlsó falához aranyrámás olajfestmény simul fázékonyan a csöndes novemberi esőben. Díszmagyarban pompázó, harcsabajuszú, szúrós tekintetű öregurat ábrázol a festmény, ismeretlen festő festette, alighanem fényképről régen már, az öregúr első halála után. Az öregúr most hal meg másodszor, ma, amikor ebben a cudar időben leakasztják a falról, és a meleg lakásból kivonszolják a Teleki térre, az elhasznált és értéküket vesztett földi dolgok vásáros temetőjébe. Miért, mikor értéktelenedett el az öregúr annyira, hogy kilakoltatták a meghitt szögről, amelyen évtizedekig lógott dicsőségesen és köztiszteletben?! Fél kezével törökverő görbe kardjának a markolatán, a másikat kócsagtollas kucsmáján pihentetve állt annak idején az örökkévalóság elé, kopasz fejét most tiszteletlenül kopogtatják az esőcseppek. Új főnöke, az öreg ószeres röstelli azt az enyhe fáradságot is, hogy vásznával kifelé fordítsa a képet. Sőt hivalkodik az előkelő ismeretlen úr portréjával, amelyet potom pénzen vásárolt a többi hitvány holmival egyetemben, olcsó zsákmányul valami házmesterlakásban, áztatja az esőben, ezzel is bizonyítja, hogy az övé, azt teszi vele, ami jólesik.

Ki volt ez az öregúr? Képviselő, delegátus Ferenc József idejében, főispán, vármegyei deputációk vezetője vagy egyszerű elnöke csak egy jótékony célú hadastyán egyletnek, egy józsefvárosi vagy belvárosi asztaltársaságnak, amely szegény gyermekeket ruház föl karácsonykor? Ha nem csal az a mondat, amellyel kardjának a markolatán nyugtatja kezét, alighanem szónok is volt. Beszédeit aligha gyűjtötte össze kötetbe, de elsárgult jegyzőkönyvek talán még őrzik valahol: elnök megnyitja az ülést, stb. Micsoda kegyetlenség, hogy az ilyen embert kivonják a forgalomból! A targonca mintha halottaskocsi volna: egy ember húzza, a másik tolja, egész kísérete, egész gyászoló gyülekezete a falról leakasztott padláson aszalódó képnek ennyi csak. Ki adta el ezt a képet? Ki veszi meg? Kinek kell, amikor nyilvánvaló, hogy senkinek se kell! Se család, se jó barátok, senki sem könyörül meg az érdemes öregúron? Senkinek sem jelent semmit, vagy mindenkije kidőlt mellőle ebben a bonyodalmas új életben, amelyben egyformán nehéz öregnek lenni is, fiatalnak is?

Szeretem az értelem nélkül való dolgokat, elhatároztam, hogy megveszem az ismeretlen öregúr képét. Fölakasztom a vendéglőben, és asztaltársaságot alapítok alája. Nyolc pengőt kínáltam érte. Az ószeres felháborodott:

Szegény öregúr! Meg akartam menteni, nem sikerült. Azt hittem eltemetik. Holott megházasítják!

 

 

 

NÁSZÉJSZAKA

 

Gyolcs Péter negyvenöt éves volt már, és húsz év óta ugyanannak a nagy cégnek az irodájában vezette a kettős könyveket azzal a kitűnő szorgalommal, amely a nyárspolgárok külön erénye. Vannak órák, amelyeket minden száz évben egyszer kell fölhúzni, akkor minden különösebb unszolás és serkentés nélkül, pontosan és kifogástalanul eljárnak száz évig mint a munka és a kötelességtudás remek példányai. Ilyen kitűnő óra volt Gyolcs Péter is, akin húsz év óta semmi javítanivaló nem akadt, még a fizetése sem.

Ez is bizonyítja, hogy a főnökei föltétlenül megbíztak benne. Már tudniillik abban, hogy nem hagyja ott őket. Csakugyan, noha akárhányszor alkalma lett volna arra, hogy sorsát megjavítsa, Gyolcs Péter nem bocsátkozott könnyelmű kalandokba, híven kitartott régi helyén a régi fizetésével, amelyből különben, úgy látszik, kitűnően megélt. Adósságai nem voltak, és ha nagyobb költekezésbe nem is keveredett, apróbb fényűzések és kényelmességek elől sem zárkózott el.

Mindezek szerint Gyolcs Péter a legkitűnőbb nyárspolgárnak látszott, annak a rendes, középfajú polgári embernek, akinek életét se nagy örömök nem fűszerezik, se nagy szomorúságok és lelki izgalmak nem háborgatják. És látva a rendszeres munkának és a rendszeres pihenésnek ezt a gépemberét, akinek arcán a becsületesség valóságos orgiákat ült, mindenki meg mert volna esküdni arra, hogy ennek az embernek az életében egyetlenegy botlás sincs, és soha nem is lesz.

A valóságban másként állt a dolog. Gyolcs Péter, igenis, bűnös volt. Lelkét igen különös bűn nyomta, valami olyan, ami talán nem is volt nagy bűn, de a társaságos élet szempontjából végtelenül kellemetlen és kínos eset: közös háztartásban élt egy nővel, aki nem volt a felesége.

Ő maga sem tudta, hogy jutott idáig. Arra emlékezett csak, hogy valamikor régen, ezelőtt húsz évvel, amikor annak a bizonyos nagy cégnek a könyveit vezetni kezdte, nagyon szerelmes volt egy fűzőcsináló leányba. Mind a ketten, ő is, a lány is, egyformán becsületesek és józanok voltak, és szerelmük semmi esetre sem volt az a viharzó fergeteg, amely liliomokat tördel, és könnyzáport hord méhében. Szerelmük mennyiségtani művelet volt, utazás egy nem létező szám logaritmusa körül. Az a nem létező szám kétezernégyszáz forint évi jövedelem volt. — Ha ennyi jövedelmem lesz, elveszem magát — mondta Gyolcs Péter. — Előbb nem, mert minek nyomorogjunk? Várjunk inkább!

Hát vártak. Vártak nagyon sokáig abban a reménységben, hogy a remélt jövedelem majd csak jelentkezik. A remélt jövedelem nem jelentkezett; ellenben az évek múltak. Gyolcs úr ekkor kezdett férfi lenni, a fiatal leány azonban kezdett öregleány lenni. Attól tartván, hogy az örökös várakozásba belevénül, merész fordulattal szeretője lett Gyolcs úrnak, akit ezzel a biztonsági lánccal egész életére magához kötött. Az első boldogság mézesheteiben, mindennap megjelent Gyolcs úr lakásán, hogy azután végleg ott maradjon, és többé el se menjen. A kitűnő könyvvezető, akiben minden józanság mellett is volt egy kis gyöngédség, nem merte elküldeni. Annál kevésbé, mert a törvénytelen hitves rendkívül hasznosnak mutatkozott. Gombokat varrt föl, harisnyákat foltozott, főzött, mosott és vasalt, veszekedett és takarékoskodott, olyannyira, hogy Gyolcs úr anyagi helyzete határozottan javulni kezdett. Ez meghatotta. Egy szép estén így szólt a fűzőcsináló leányhoz:

— Erzsébet, minek várjunk addig, amíg kétezernégyszáz forint jövedelmem lesz? Úgy látom, kevesebbel is meg lehet nősülni.

Erzsébet boldogan sírt. Gyolcs úr pedig másnap fekete redingote-jában állított be a főnökeihez, hogy ezt a nagy elhatározást közölje velük.

Gyolcs úr elszédült.

Gyolcs úr tehát ott maradt, és nem nősült meg. De ez az élet lassanként kínos lett. Erzsébet, aki törvény nem szentesítette házasságuk tizedik évében belehervadt már a mészárossal való veszekedésbe és a vasalónak a folyosón való viharos lengetésébe, minden este ugyanazzá a kérdőjellé görbülve várta, hogy nyomban utána fenyegető és szemrehányó felkiáltójellé egyenesedjen ki:

Gyolcs úr magában milliószor elátkozta már azt a gyönyörű pillanatot, amelyben először szorította bűnös vággyal keblére az engedékeny Erzsébetet, továbbá a többi nagy, szerelmes éjszakát, amelynek szomorú következménye gyanánt most fáradtan, elhanyagoltan, rendetlenül itt ül ez a mérges asszony. Hová lett a csinos fűzőcsináló leány, akivel számokat írt egy nagy árkus papírosra, számokat, amelyektől boldogságukat várták?

És hová lett a hosszú esztendők annyi apró öröme, annyi titkos reménykedése? Ma Gyolcs úr a jobb sorsra érdemes vértanú arcával jön haza, mint saját könnyelműségének hazajáró lelke. Igen, ott van az asszony, akit végre nem rúghat el magától, miután fiatalságából kifosztotta, ott van, és ott marad örökké a nyakán.

Ha Gyolcs úr nem lett volna olyan polgári lélek, alkalmasint kieszelt volna valamit, amivel ezen változtathat. Ő azonban csak arra gondolt, hogy talán fejbe kellene lőnie magát; ettől azonban fázott, mert nem szeretett meghalni. Már azért sem, mert az az asszony ott ballagott volna a koporsója mögött; amit restellt volna hivatalnoktársai és kisszámú, de gőgös és vele nem érintkező rokonai előtt, így tehát megadta magát sorsának, és békén tűrte azokat a pokoli gyötrelmeket, amelyek az együttélés gyümölcsei gyanánt mind dúsabban, mind változatosabban jelentkeztek. És lelke mélyén igazságtalan dühvel gyűlölte Erzsébetet, aki kamatostul visszagyűlölte, noha változatlan odaadással foltozta harisnyáit a legviharosabb jelenetek közepette is.

Végre — húsz év után — egy napon Gyolcs úr nem bírta tovább.

—      Gyere! — mondta kétségbeesett elszántsággal. — Nem akarom többé ezt az örökösen vádló arcot látni!

És amikor Erzsébet habozott, sötéten hozzátette:

—      Gyere, ha jót akarsz! ...

Megszerezte a bizonyítványokat, két embert fölkért tanúnak, azután megesküdött Erzsébettel. Egész úton egy szót sem szólt hozzá. Erzsébetben majdnem lobbot vetett az elfojtott düh.

—      Húsz év! — mondta Erzsébet, mikor végre mint férj és feleség hazaérkeztek. — Húsz év! Ideje volt!

Gyolcs úr a fogát csikorgatta:

— Remélem, most meg vagy velem elégedve?

És ezen az éjszakán nem feküdt az ágyba, amelyben húsz éven át nyugodott Erzsébet mellett, hanem a kényelmetlen, keskeny pamlagon külön ágyat vetett magának ...

Most már joga volt hozzá.

 

 

AZ ÚTITÁRS

 

A pápaszemes svájci kalauz benéz az ablakon... Zürichben nem szállt be senki, még mindig egyedül vagyok a kupéban, nyugodtan továbbmehetünk Bázel felé. Párizs felé a mozdulatlan őszben, amely lustán hever még a hegyeken. Pedig nemsokára indulnia kellene neki is, poggyászát úgy ahogy, el is rendezte már, ott fekszik a fák tövében gondosan összegyűjtve a sok millió hervadt levél, amelyet magával visz. Hová? Hol tölti az ősz a telet? Szabadságra megy, vagy csak most kezdődik az igazi munkája: kézbesíteni azt a sok levelet, a nyár titkos üzeneteit, ő tudja, kinek. Október végén még renyhén, álmosan odafekszik a svájci napnak, amely évmilliós semlegességébe belefáradva, gépiesen cirógatja bágyadt sugaraival. Délután két óra, jó meleg van, kifárasztott a nagy út, álmos is vagyok egy kicsit, hátradőlök az ülésen, és behunyom a szememet a nyitott ablak mögött.

Én is odatartom arcomat a napnak, a langyos levegőnek, egyedül vagyunk, csókolózzunk, nem tudja meg senki. Idegen vagyok, átutazó, itt sem vagyok már, ki tudja, találkozunk-e még valaha?

Behunyom a szememet, de nem alszok, csak enyhe kábulás bénít meg, gondolkodni se nagyon tudok, nem is akarok. Visz a vonat ... ha kinyitnám a szememet, és kinéznék az ablakon, annyi minden jutna eszembe, hogy nyomban meg kellene rántanom a vészféket ... álljunk meg, emberek, hiszen itt még nem voltunk, nézzünk körül, nem szabad ilyen közönyösen elmennünk az ismeretlen mellett, hátha itt találjuk meg azt, amit egész életünkön át hiába kerestünk. Nem, nem, jobb így, behunyt szemmel, az ülésben hátradőlve, gondolat, cél, terv és vágy nélkül hallgatni a vonat fásult dohogását, csikorgó és sikoltozó muzsikáját, amellyel egy megőrült zenekar vágtat el a tarka svájci házak mozdulatlan filmje előtt.

Mégis, lassan-lassan valami kényelmetlenség nehezedik rám, az a szorongató érzés, hogy nem vagyok többé egyedül, valaki nesztelenül belépett a kocsiba, szemközt leült, és most fürkészően, mereven, mozdulatlanul néz rám. Nem akarom a szememet kinyitni, de kényelmetlenségem mind jobban fokozódik, érzem, mind jobban érzem ezt a szigorú tekintetet, amely mintha át akarná fúrni szemhéjamat, hogy belemerülhessen az enyémbe, kiolvassa belőle, ki vagyok, mit akarok tőle és az élettől.

Talán mégis elszunnyadtam egy kicsit, akkor jött be az ismeretlen?... Nem, nem aludtam, és mégis itt van, érzem, hogy itt van. Mind követelőbben, mind parancsolóbban néz, és nekem engedelmeskednem kell, hiába védekezek, hiába tiltakozók, ki kell nyitnom a szememet, föl kell néznem ...

És fölnézek.

A kocsi üres. Tévedtem? Még mindig egyedül vagyok? Nem. Valaki volt itt, rám nézett... éreztem. Szemhéjamon éreztem, mint két tüzes nyilat. Eltűnt, úgy, ahogy jött?

Vagy elbújt? Nem. Itt van most is, érzem, néz. És akkor végre én is észreveszem őt, ott ül velem szemközt az ülésen komolyan, némán. Furcsa útitárs ... egy pillangó!

Kis vörös pillangó, szinte egybeolvadva az ülés vörös bársonyával, ott ül mozdulatlanul. Nagyon fáradt, azért ült vonatra. A nyitott ablakon repült be, most velem utazik Bázel felé. Párizs felé a lusta őszben, amellyel elmúlik az ő élete is. Honnan jött, hová megy? Szeretném megkérdezni tőle, ahogy útitárstól illik, de nem tudom, ő sem kérdez tőlem semmit. Csak nézzük egymást hosszan, sokáig, magányos lelkek, a ránk törő alkonyatban, amelyre hamar ráüti nagy fekete pecsétjét az est.

Négy óra. Mindjárt Bázelben vagyunk. Odakint sűrűsödik a sötétség. A pápaszemes kalauz még egyszer benyit, gépiesen körülnéz. Útitársam megrezzen; én magam is kíváncsian figyelem, észreveszi-e a kalauz, hogy valaki jegy nélkül utazik? De a kalauz hátat is fordít már nekünk, nem látta meg a pillangót, semmit sem lát, senki sem szállt föl, rendben van minden. Megy kifelé, és én megkönnyebbülten lélegzek föl, nyugodtan utazhatunk tovább.

Bázel, át kell kerülni a francia oldalra. Útlevélvizsgálat, vámvizsgálat. Útitársam nem mozdul. Nem jelentkezik sem az útlevélvizsgálatnál, sem a vámvizsgálatnál, és most először gondolok arra, hogy ez a pillangó nem amolyan megbízható polgári pillangó, aki szófogadóan beleilleszkedik a társadalmi rendbe, bizony valami nincs, ahogy jegye nincs, talán titkos holmit csempész be egyik országból a másikba ... mindenféle nyersanyagot vámmentesen ... svájci hímport a francia virágoknak vagy franciát a svájciaknak, mit tudom én? Mit tudom én, miféle szerzet. Francia lepke, svájci lepke? Csempész? Kém? Gonosztevő? Alig várom, hogy visszakerüljek kocsimba, alig várom, hogy újra lássam. Ha elrepült azóta ...

Nem. Ott ül még mindig meglapulva, elrejtőzve, mozdulatlanul, mintha nem is élne már. De amikor a vonat elindul, csakhamar felröppen, mintha csak erre várt volna, rászáll az ablakpárkányra, egy utolsó pillantást vet rám, azután kirepül a sötétségbe, az estbe, a csöndes francia mezők virágkocsmái felé. Kirepül nagy lendülettel, diadalmasan, gúnyosan, szélhámos, csibész, meg sem köszöni, hogy nem jelentettem föl, el sem búcsúzik tőlem, cinkosától, az egyetlen valakitől, aki látta, milyen szemtelenül szökött át a jól őrzött határon. Kirepül, örökre eltűnik, szomorúan nézek utána az üres sötétségbe ... hol van már a kis hálátlan?

Ki volt? Francia lepke? Svájci lepke? Csempész? Kém? Titkos üzenetek postása? Boldog együgyű, aki nem tudja a törvényt? Lázadó, aki fittyet hány a rendeleteknek, szabályoknak, szokásoknak és jó erkölcsöknek? Jókedvű ördög, aki álruhában lopózik az emberek közé, hogy balgaságukon mulasson? Vagy költő, aki magasan repül akkor is már, amikor csak virágról virágra száll? Költő, aki egy ibolyaszál csúcsáról úgy nézne le a földre, mintha egy másik világból nézne le rá? Egy másik világból, ahonnan csak vakondtúrásnak látja ezt az elbizakodott, puffadt hólyagot, és nem látja többé rajta azokat a hajszálvonalakat, amelyek csak a térképcsinálók és a vámhivatalnokok fantáziájában nyüzsögnek, és állítólag országokat és embereket választanak el egymástól.

 

ARAB MESE

 

Ülök az antikvárius boltjában, nézegetem a régi könyveket.

Régi ember az antikvárius maga is, régi könyvek, régi írások között ötven éve ül már a boltban. Afféle bogarászó magántudós. Elolvassa a könyvet, mielőtt eladja. Kis házisapka van a fején. Hideg van, és áprilisban nem fűtik már a boltot. Szájában makrapipa, csöndesen pöfékel. Orrán pápaszem, kezében nagyítóüveg, valami régi írás kopott betűit kémleli, reménytelen öreg kincskereső és titokfejtő, bölcs vagy bolond, kinek ez, kinek az aszerint, hogy ki hogy mérlegeli azt, amit tőle hall. Olykor-olykor gépiesen hátranyúl a zsúfolt polcra, amúgy vaktában kihúz egy-egy könyvet a sorból.

Minden könyvnek tudja a helyét, nyomban mondja is a könyv címét, holott oda se néz. Meleg kötött kabátban, kalappal a fején ott sürög-forog a felesége is, kesztyűs kezében törlőrongy, gondosan megtörli az ócskaságot, mielőtt kezembe adja. Ráncos képű, vékonyka öregasszony, fél szemmel bizalmatlanul pislant hol rám, hol a könyvre: Ugyan megveszem-e? Ki vesz ma könyvet? Talán nem is a pénztelenségen múlik, hanem a nagy bizonytalanságon, az örök tusakodáson: a sok millió könyv között ráhibázunk-e arra az egyre, amelyben tévedhetetlenül megtaláljuk az igazságot? Az öregasszony nagyot sóhajt.

— Nincs vevő. Rosszak a gazdasági viszonyok. Istenfélő, jámbor asszony vagyok, de tessék elhinni, hébe-korba valami gyanakodás ébredez bennem, hogy a Jóisten nem tudja, mi történik a földön.

Az öreg antikvárius fölemeli a nagyítóüveget, azon keresztül nézi a feleségét. És szelíden dorgálni kezdi:

—      Szegény jó Irmám, a Jóistennek rendkívül sok a dolga. Percről percre több. Végig kell hallgatnia azt a töméntelen hálálkodást és könyörgést, azt a sok jogos vagy alaptalan folyamodást, amely a nap meg az éjszaka minden pillanatában a világ négy tájáról ostromlóan feléje röpül. Meg kell hallgatnia a madarak csacsogását és a halak némaságát is, mert talán ezek is akarnak tőle valamit, és tudatlan pogányságukban éppen olyan ájtatosan imádkoznak hozzá, mint hitünk és felekezetünk szerint mi, emberi állatok. Légy alázatos, Szegény jó Irmám, és ne gőgösködj azzal, hogy a Jóisten ellenőrzi, mekkora a könyvforgalom a Ferencváros legszűkebb utcájának legszűkebb boltjában. Abból az iszonyú távolságból porszemnek lát téged is, engem is, sőt a jelenlevő író urat is azok között a porszemek között, amelyeket ezzel a ronggyal a könyvek hátáról letörölsz anélkül, hogy a porszem egyéni életére és sorsára kíváncsi volnál. Pedig hát ki vagy te, és ki a Jóisten?! Nehogy megint elbizakodj, tudd meg azt is, hogy nem vagy önálló porszem, az író úrral és velem együtt sem. Százhetvenmillió orosszal és nyolcvanmillió némettel, minden angollal, franciával, minden nemzeti és köztársasági spanyollal, a Gaurizankárral és a Csendes-óceánnal együtt, az egész fölfuvalkodott földgolyóval együtt vagy csak összesen egyetlenegy porszem az égitesteknek tisztelt többi porszemei között.

Szegény jó Irmám egy kicsit elszégyelli magát. Kezdi megérteni, miért veszi elő a nagyítóüveget az ura, amikor ránéz. Az antikvárius most rám szögezi a nagyítót. Én is feszengek egy kicsit. Senki sem szereti, ha nagyítóüvegen keresztül nézik. Még a porszem sem. Annak is vannak titkai. Az antikvárius eltűnődik:

— Kicsinyek vagyunk, író úr, elmondhatatlanul kicsinyek. Ismeri a gőgös hegy meséjét?

Hátranyúl, a polcról előveszi a meséskönyvet, de ki se nyitja, úgy mondja el a mesét, Allah tudja, hányadszor:

„Allah teremtett egy Hegyet. Égbe nyúló óriási Hegy volt, Hegy minden hegyek fölött, körös-körül hatalmas erdők zöld szakállával ékes. A Hegy gőgösen nézett a mélységbe, és azt mondta:

Én vagyok a Hegyek Királya.

Allah megharagudott a Hegyre, és büntetésnek ráeresztette a Nagy Kígyót. Az körülcsavarodott a Hegyen, és összeroppantotta. Azután fölemelte fejét, és dicsekedni kezdett:

Én vagyok a Kígyók Királya.

Allah elunta a Kígyó hencegését, ráküldte az Idők Békáját. A Béka megfogta a Kígyót, és bedugta a bal fülébe. Azután, ahogy minden béka, fölfuvalkodott ő is. Akkor Allah ráeresztette a Folyót. A Béka egy álló esztendeig úszott, amíg átvergődött a Folyó túlsó partjára. De a Folyó is elbizakodott, gőgjében kiáradt medréből, és elöntötte a városokat és falvakat. Allah rá akart pirítani, ennélfogva leküldte Legkisebb Angyalkáját, fürödjön meg a Folyó vizében. De a Folyó vize olyan kicsi volt csak, hogy az Angyalka lábának a kisujját sem tudta megmártani benne. Tehát büszke volt arra, hogy megalázta a Folyót. Akkor jött egy Nagyobb Angyal, foga mögül hegyeset sercentett, és ez a sercentés több százezer Niagarának a vizével bővelkedett. És ezeknek a kristályos vizű vízeséseknek a vízesésében tetőtől talpig megfürösztötte az Angyalkát. Akkor jött egy Felnőtt Angyal, és azt mondta:

—      Jóllehet jót akartál, Kis Csintalan, mégis leköpted angyaltársadat.

Barackot nyomott a Kis Csintalannak a fejére. A Kis Csintalan pedig akkora volt, mint a Himalájára rakott Mont Blanc és a többi nagy hegy együtt a hatvanhatodik hatványon. És a Felnőtt Angyal leborult Allah trónja elé, és buzgón, de mégis elbizakodottan fohászkodott, és halk fohásza úgy hangzott, mint a mennydörgések mennydörgése:

—      Én vagyok Legkisebb Teremtményed!

Allah lenézett a magasságok magasságából, és lent a mélységek mélységében, trónjának legalsó lépcsőjén egy fekete pontot látott. Odaszólt a trónja mellett őrt álló két Főangyalnak :

—      Mit zümmög az a légy a lépcsőn? Kergessétek el!

És az egyik Főangyal leheletének legkisebb fuvallatával lefújta a lépcsőről, a másik pedig egy enyhe tüsszentéssel kifújta Mohamed paradicsomából..."

Az antikvárius diadalmasan nevet:

— Hát kérem, író úr ...

Nem fejezi be a mondatot. Megint előveszi a nagyítót, még egyszer megnézi szegény jó Irmámat. Engem is tetőtől talpig. Mintha végtelen kicsinységünkben csakugyan porszem volnánk, nem is porszem, hanem csak ezermilliomod része a porszemnek. Azután leteszi a nagyítóüveget, és megint beletemetkezik a régi írásokba. Allah tudja csak, hányszoros nagyítóüvegre van szüksége a bölcsnek vagy a bolondnak ahhoz, hogy felebarátját embernek lássa.

 

 

MI TÖRTÉNT HELÉNKÉVEL?

 

Ebéd után feketekávénál ülök feleségemmel. A feketekávé számomra az, ami másnak a hajnali kakasszó. Számomra ilyenkor kel föl a nap, ilyenkor kezdek magamra eszmélni és az életbe bekapcsolódni. Az éjszakai munka után későn kelek, az az idő, amelyet a feketekávéig elpocsékolok, afféle semleges zóna a védekező magányosság és a támadó élet ellenséges területei között.

Odakint csönget valaki. A feleségem azt mondja:

Klári fiatalasszony, harminc évvel fiatalabb az uránál, aki jó barátom. Bejön, megcsókolja a feleségemet, szervusz, szervusz, férfiasan megszorítja kezemet, leül, cigarettára gyújt, nagy élvezettel fújja a füstöt, mosolyog.

Önti is már. Klári csücsöríti a száját, mert a fekete forró. Boldogan szürcsöli. Ragyog a szeme. Nagyon csinos. Új tavaszi kalapja van, világért se venné le platinaszőke fejéről. Megkérdezem:

— Mitől olyan csinos ma?

Szemrehányóan néz rám:

Nem, nem hallottuk. Tőle fogjuk hallani. Úgy tudom, ezért jött. Klári most csakugyan elszomorodik, lassan, meghatottan mondja: — Kérlek, tegnap délben bent jártam a városban ... Amikor elmentem hazulról, rettenetes dilemmában voltam, hogy mit vegyek föl. Sütött a nap, de nem meggyőződéssel, az ég felhős volt, az idő valami bizonytalan ingadozás volt tél, tavasz és nyár között, de volt valami enyhe őszi zamata is. Szóval sehogyan sem illett az új imprimé ruhámhoz. A spárgaszínű zsákvászon ruhám korainak bizonyult, a nyári hermelin bundám pedig melegnek. Hosszú, izgalmas tanakodás után kénytelen voltam a sötétkék gyapjúzsorzsett komplém mellett dönteni a sötétkék nyúlszőr kalappal, a nyaknál a fehér kaméliákkal, sötétkék antilopcipővel. Fölültem a 11-es autóbuszra, a Statisztika előtt átszálltam a 9-esre, a Lánchídnál fölszállt Blanka a nörsz-szel és a két hároméves ikerrel, rém édesek voltak egyforma rózsaszín transzparent ruhácskában, ugyanolyan főkötővel és rózsaszínű kis gyapjúkabátkákban, fehér glaszé, fekete lakkbetétes cipőben, kezdődő lúdtalppal, amellyel délután orvoshoz viszi őket. A Vörösmarty téren leszálltam, és befordultam a Váci utcába, valami olvasnivalót akartam venni, tudod, hogy egy igazi örömem van csak, a jó könyv. Ajánlták nekem azt az új angol regényt Izétől és azt az új magyar költőt is, sokáig haboztam, melyiket vegyem meg, amikor egy kirakatban szerencsére megpillantottam egy isteni vieux-rose francia muszlin zsebkendőt kis zöld foxikkal, hát azt gondoltam, mit tépelődjek tovább, bementem, megtudakoltam az árát, egy kicsit elájultam, aztán gyorsan megvettem. A lelkiismeret-furdalástól rettenetesen kimerültem, megéheztem, bementem a Zserbóhoz, ittam egy pohár vermutot, ettem egy libamájpástétomot és egy fogásos szendvicset, találkoztam Bubival, nem borzasztó, hogy egy ilyen tehetséges fiú már délelőtt a cukrászdában ül, mint hálójában a pók, és agyonbeszéli a nőket, belém is annyit beszélt, hogy elkéstem az ebédről, Józsi dühöngött, pedig jó ebédet főzettem neki, zöldborsólevest, spárgát és rántott csirkét, a spárgához majonézt, én keserűen csinálom, sok olajjal, olaszosan ... te hogyan csinálod? Különben ne is mondd, én is titkolom a receptjeimet, ha már muszáj valakinek átadnom, inkább kihagyok belőlük valamit. Ezen vesztem össze Máriával. Ez a fekete is milyen jó! Kérek még egy kicsit, délben szeretem, este olyankor iszok csak, amikor van valami értelme annak, hogy ne aludjak el rögtön ... Ismered Józsit. Képzelheted, milyen ritkán iszok este feketét... Nevet.

Feleségem angyali türelemmel hallgatja ezt a csácsogást. Engem megszáll az ihlet. Lábujjhegyen kilopózok a szobából. Klári észre se veszi. Leülök íróasztalomhoz, bemártom tollamat a tintába. Az ebédlőből halk zsongást hallok. Klári beszél, ágról ágra szökdécsel, mint a mese tarka madara, amely a megszédült vándort mind beljebb csalogatja maga után a rengeteg félelmetes mélyébe. Írni kezdem azt az izgalmas történetet, amelyet most hallottam Kláritól. A történet címe:

— Mi történt Helénkével?

 

ALAMIZSNA

 

(Barátom úgynevezett jobb napokat is látott valamikor. Két ujja között nyugtalanul és idegesen ropogtatja a szivart, amellyel megkínáltam, nem tudja, most gyújtson-e rá, vagy eltegye. Rövid habozás után rágyújt. Két égő szivar elkeveredő füstje valami közösséget teremt két ember között, közelebb hozza őket egymáshoz, megkönnyíti a vallomást, enyhíti a szemrehányást, támogatja a megértést. Csak a szivar révén tudtam meg, hogy ma próbált először koldulni. Nem szörnyülködtem, nem csóváltam a fejemet, nem sopánkodtam: ide jutottál... ilyen nagyszerű ember, aki annyi jót tett mással! Természetesnek láttam, hogy koldul. Mit csináljon? Elhelyezkedni nem tud. Semmije sincs. Reménykedik, átmeneti időkről beszél, kinnlevőségekről, amelyeket nem tud behajtani. Régi jó emberei hébe-hóba segítenek rajta, de mivel szemérmes és tapintatos ember, nem szívesen zaklatja őket, tudja, hogy alattuk is inog a föld. Nagyot lélegzik, akadozón beszél.)

— Megpróbáltam koldulni. Tegnap óta nem ettem. Tudom, nem nagy dolog, tovább is koplal az ember. De még nem szoktam meg, éhes voltam. Jártam egyik régi ismerősömnél, nem találtam otthon. Fölkerestem egy bankigazgatót, valamikor nagy szívességet tettem neki. Fontos értekezlete volt, nem tudtam bejutni hozzá. Sokáig vártam rá. Hiába. Amikor az értekezletnek vége volt, elment a másik ajtón. Van ez így, hogy minden összeesküszik az ember ellen. Tudom, ez közhely, de a legelcsépeltebb közhely is a fájó új igazság erejével csap le ránk, mihelyt nem idézet többé, hanem egyéni tapasztalás révén való hitelesítése az idézetnek. Az izgalmas várakozás úgy letört, hogy amikor a bank kapuján kiszédültem, elhatároztam, nem kísérletezek tovább, megszólítom az első jól öltözött embert, és egy pengőt kérek tőle.

Persze könnyű ezt elhatározni, de nehéz megtenni, ha az ember sohasem csinálta még. Egy ideig föl-alá sétáltam a bank előtt. Amint látod, nem vagyok rongyos, a ruhám elég tűrhető, ha ennél az egynél több nincs is. A cipőm se lyukas, nagyon vigyázok erre a kevés jó holmimra. Senkinek sem volt gyanús ez a hosszas séta, se a rendőrnek, se a portásnak nem jutott eszébe, hogy elzavarjon. Senki sem sejtette, hogy koldulni akarok. Sok jól öltözött ember sietett be a bankba vagy ki a bankból, de mindegyik ellen volt valami kifogásom. Mit kerteljek, gyáva voltam, egyiket sem mertem megszólítani. Rájöttem arra, hogy ez nem is jó hely, akár megkönyörül rajtam, akár visszautasít valaki, nyomban botrány lesz belőle. Csöndesebb, nyugodalmasabb helyet kell keresnem valahol, ahol nincs annyi ember, kisebb a forgalom.

Átmentem a szomszédos sétatérre, és leültem egy padra. Magam elé néztem, és nem láttam azt, amit néztem. Vitatkoztam magammal, szidtam magamat: mit kényeskedsz, egyszer el kell kezdeni! Csak az első ,.kérem szépen" nehéz, az első „bocsánat, nagyságos uram" ... s a többi! Meg fogod szokni, elegánsan, könnyedén, biztosan mondod majd, egy kis szégyenlős mosollyal, mintha nem volna fontos. Nem remeg a hangod, te magad sem remegsz. Ez a sétatér jó hely, kevés az ember ... jól lehetne itt gyakorolni egy kicsit a dolgot, csak jönne valaki, akin ki lehet próbálni! Így méláztam, amíg végre csakugyan jött valaki. Egy jól öltözött ember, nem egészen fiatal már, korombeli, vagyis minden bajt és gondot megértő. Föl akartam ugrani, eléje akartam sietni, de az volt az érzésem, hogy hirtelen meglassítja lépéseit, és fürkészőn, gyanakodón néz rám, mintha máris megsejtette volna, hogy pénzt akarok tőle kérni. Közönyös arcot vágtam, és elhatároztam, hogy megvárom, míg elmegy a pad előtt, akkor szólítom csak meg. Szívem hangosan dobogott, éreztem, hogy arcomba szökik a vér. A jól öltözött úr most meggyorsította lépéseit. Arcáról eltűnt a bizalmatlanság, megnyugodott. Sikerült megtévesztenem, elhitetnem vele, hogy semmiféle veszedelem nem fenyegeti. Mire odaért a padhoz, majdnem mosolygott már. Föl sem kellett ugranom, az áldozat egyszerűen beszédült az oroszlán torkába: megbillentette kalapját, és leült mellém, holott két-három pad is állt üresen a közelben. Én is megbillentettem kalapomat, azután le akartam csapni gyanútlan áldozatomra. Beszélni akartam, de csak nyögtem egyet, szólni nem tudtam. Az ismeretlen szaporán, nehezen lélegzett, mintha nagyon belefáradt volna a járásba. Mereven nézett maga elé, de azért fél szemmel rám pislogott. Mind a ketten hallgattunk. Fejem zúgott az éhségtől és a vakmerő próbálkozás izgalmától. Az ismeretlen a torkát köszörülte, és lassan, nehézkesen felém fordult. Láttam, hogy kinyújtja felém a kezét, ugyanakkor, amikor félig tudattalanul és reszketőn, ugyanazzal az alázatos mozdulattal én is kinyújtottam feléje kezemet. Egymásra néztünk. Elnevettük magunkat, egy pillanatig haboztunk, aztán boldog fölszabadulásban, melegen, barátin, testvéri gyöngédséggel megszorítottuk egymás üres kezét.

 

 

NEKROLÓG

 

A házmesterné jóindulatú, kedves asszony, nem bőbeszédű, nem is zárkózott. Hébe-hóba megtisztel azzal, hogy elmondja nekem, mi újság. Erre mifelénk Budán a változatosság nem túlságosan nagy: kisbaba születik, egy lány férjhez megy, valaki meghal. Ezek az ártatlan pletykák a szomszédból szállingóznak ide hozzánk a Rózsadomb tövébe. A mi utcánkban nem történik soha semmi. Legalábbis így volt eddig. De egy-két hét óta valami nyugtalanság reszket körülöttünk. A házmesterné komor. Amikor a liften fölvisz az ötödik emeletre, fejét csóválja. Sóhajt. És amikor megkérdezem tőle, mi újság, úgy súgja meg, mintha életébe vágó titkot árulna el:

Ijedelem van a hangjában, kétkedés is. Maga sem tudja, mi igaz abból, amit mond. Úgy beszél a halálról, mint valami alattomos, veszedelmes fenevadról. Ordas jár a kert alatt.

Ez még nem volt, kérem. A szomszéd utcában meghalt a hentes. A másikban az órásné. A Margit körúton a Veronika, a vénkisasszony. Pedig mindenki azt mondja, hogy élhetett volna még. Mondom, kérem, a halál most erre jár, Buda, második kerület, Víziváros, összeszedi, akit tud. Egy héten három ember, helybeli mind a három! Mi lesz velünk?

Magam is szeretném tudni.

De ezzel a halállal csakugyan van valami. Nagyon kerülgeti a házunk tájékát. Húsvét vasárnapján elvitte szomszédunkat, öreg barátomat, a trafikost is. öregember volt a trafikos, nyolcvan-egynéhány esztendős. De azért szeretett élni. A pult mögött újságot olvasott. Hetenként kétszer beült a kávéházba, onnan nézte trafikját, földszintes kis házát, amely olyan vénen és törpén dacolt a körülötte nyüzsgő új házak modern emeleteivel, mint törpe vén gazdája az új emberekkel.

Mondom, van valami ezzel a halállal. Az autóbuszon is beszélnek már róla. Ott hallottam, hogy a trafikosnak a lánya is meghalt azóta. A tanácsos úr mesélte a méltóságos asszonynak.

Elegáns, magas, szép ember a tanácsos úr. Amikor kalapját megemelte, láttam, hogy a haja színezüst, ami szerencsésen fokozza az érett férfi varázsát. A méltóságos asszony fiatal, üde és rendkívül csinos. Amikor kesztyűjét lehúzta, hogy kezét csókra nyújtsa a tanácsos úrnak, láttam, hogy körmét ugyanolyan lelkiismeretesen pirosítja, mint ahogy a tanácsos úr a haját ezüstszínűre kékíti. Megbűvölőn nézett a tanácsos úrra, ahogy a kismadár szokott az óriáskígyóra. Titokban csodálkoztam is azon, hogy a tanácsos úr nem szólítja gyönyörű asszonyomnak, elragadó asszonyomnak, őzlábú asszonyomnak, nefelejcsszemű asszonyomnak stb., hanem mindössze méltóságos asszonyomnak szólítja, aminek szólítaná akkor is, ha csúnya és öreg volna.

A méltóságos asszony bájosan mosolyog, és kedvesen csicsergi:

— Igen, én is hallottam. Ismertem a hentest. Veronikát is. Szegrül-végrül rokonok voltunk Albi bácsi révén. Furcsa istenteremtése volt. Egyszer jártam nála. Szobája tele volt mindenféle madarakkal. Kis kalitkában, nagy kalitkában kanárik, csízek és papagájok, rettenetesen csiripeltek, karattyoltak, csácsogtak, ő maga is olyan volt a sok madár között, mint egy vékony öreg madár. Madárfeje volt, kis madárfeje, apró, fekete szeme, féloldalt mereven nézett vele, halkan csipogott. Azt mondják, szegényke élhetett volna még.

... Úgy van, méltóságos asszonyom. Nagyon sok port nyelünk majd. Ön is, a tanácsos úr is, én is. Mindannyian sok port nyelünk majd. Veronika kisasszony és az öreg trafikos el is kezdte már.

 

 

A HALÁL ÉS AZ ORVOS

 

Egy márciusi éjszakán különös és titokzatos kocsi állt meg a Városligetben Morbidusz doktor szanatóriuma előtt. A libériás lakáj, aki összefont karral, némán ült mindeddig a kocsis mellett, leugrott a bakról. Hevesen és erőszakosan megnyomta a rácsos kapu villamos csengőjét. A csengő éles szava kíméletlenül tolakodott be a csöndes és elzárt szanatóriumba, ahol minden beteg ébren volt. Csak az egészséges emberek, aludtak: a portás, az ápolónők, az orvosok és mindenekfölött Morbidusz doktor, a szanatórium igazgatója, világhírű tudós és egyetemi tanár, a lép- és epeoperációk nagymestere.

A lakáj másodszor is, még hevesebben, még követelőbben becsöngetett. A portás álmosan és mérgesen kászolódott, hogy ajtót nyisson. Mikor a libériás lakájt meglátta, rosszkedve valamelyest enyhült a borravaló előrevetett árnyékában.

— Gyorsan! Gyorsan! — mondta a lakáj izgatottan. — Rögtön keltse fel a tanár urat. A kegyelmes úr halálán van ...

A portás nagyon jól tudta, hogy aki Morbidusz doktort ilyenkor fölkelteni meri, annak legalábbis többszörös milliomosnak kell lennie. Habozás nélkül fölrohant a tanár hálószobájába, ráncigálni kezdte a lép- és epeoperációk nagymesterének a hálóingét. Morbidusz doktor nagy nehezen fölébredt; eleinte dühöngött egy kicsit, de amikor meghallotta, hogy valami kegyelmes úrról van szó, vígan és fürgén öltözködni kezdett.

Tíz perc múlva, több személynek elegendő rettenetes bundájába burkolózva, ment is már lefelé a szanatórium szőnyeges lépcsőjén. A lakáj tisztelettel megemelte cilinderét, és kinyitotta a hintó ajtaját.

Aztán becsapta az ajtót. A következő pillanatban a kocsi elindult. Mikor Morbidusz doktor ezt a jól ismert és meglehetősen félelmetes nevet meghallotta, kínosan elnevette magát:

Zsebébe nyúlt kis ezüst gyufatartóért, és meggyújtott egy szál gyufát. A kocsi belsejét elárasztotta a föllobbanó fény. Morbidusz doktor rémülten vette észre, hogy feltűnően sápadt és dúlt ábrázat mered rá: önnön ábrázata, amelyet az üléssel szemközt függő kis tükör mutat neki.

Belül a kocsi fekete posztóval volt bevonva. A tanár mind kényelmetlenebbül érezte magát. Sem a kerekek zörgését, sem a lovak patkóinak a dobogását nem hallotta, a kocsi némán, nesztelenül gördült tova. Ha ugyan egyáltalában gördült. A tanár inkább azt érezte, hogy a kocsi mozdulatlanul áll.

Kinézett az ablakon. És megnyugodva mondta:

Most fekete sziklák között haladtak fölfelé, meredek hegyi úton, amelynek két oldalán feneketlen, sötét mélységek tátongtak. A sziklák oldalában itt-ott egy-egy kékesfehéren izzó árny jelent meg, azután éppen olyan gyorsan eltűnt, a semmibe oszlott.

—      Ez nem valóság — ismételte a tanár, de már kevesebb meggyőződéssel. — Hát micsoda? De akár valóság, akár álom, mi történhet velem? Semmi. A világ teremtése óta tudtommal most történik első ízben, hogy a Halál saját kocsiját küldi el valakiért. Eddig személyesen és gyalog látogatott el az emberekhez. Nagy megtiszteltetés, elsőrangú megtiszteltetés.

Szivarra gyújtott, és immár inkább kellemes izgatottsággal várta, mi történik vele. Alapjában attól sem ijedt meg túlságosan, hogy esetleg meghal. De ezt a kombinációt nem látta valószínűnek. Otthon is meghalhatott volna ágyában; emiatt aligha kellett erre a fantasztikus, ismeretlen vidékre jönnie.