Galaktika 65. Galaktika

Szexmisszió

A mindig jelentős alkotásokat felvonultató lengyel filmművészet a sci-fi műfajában eddig nem nagyon kényeztetett el bennünket, hiszen az 1981-ben bemutatott Robotokkal a Szaturnusz körül című Lem-feldolgozáson kívül legfeljebb csak az évtizedekkel ezelőtt bemutatott korábbi Lem-adaptáció, A holtak bolygója, és az azonos című Carlos Rasch regényből forgatott Meteorvadászok című filmek említhetők meg, különben mindkettő NDK-lengyel koprodukcióban készült.

Pedig a lengyel sci-fi és általában a fantasztikus film az utóbbi években fellendült. Ezt a sci-fiben olyan alkotások fémjelzik, mint az ősrobot-témát újra feldolgozó Gólem, a Wells után szabadon készített Wojna swiatow (Világok háborúja), az atomkatasztrófa utáni állapotokat bemutató O-BI, O-BA – mindhárom Piotr Szulkin rendezése –, a jövőbeni gazdasági világkrízissel foglalkozó Czule miejsca (Érzékeny pontok), vagy a Synteza (Szintézis), amelyet Maciej Wojtyszko író rendezett saját regényéből, amely magyarul A hosszú álom címen jelent meg. A gólem és a Wojna swiatow igen jól szerepelt a nemzetközi sci-fi filmfesztiválokon is: az utóbbi 1982-ben Triesztben megkapta a különdíjat és a legjobb férfi alakítás díját, az előbbi pedig ugyancsak Triesztben a legjobb női alakítás díját.

A Szexmisszió a lengyel sci-fi humoros vonulatát képviseli, nevezhetjük sci-fi vígjátéknak vagy paródiának is. Ezzel kapcsolatban Juliusz Machulski, a film rendezője a következőket mondta: „Amikor Jolanta Hartviggal a forgatókönyvet írtuk, rájöttünk arra, hogy a jövőről már nem lehet teljesen komoly filmet csinálni, ilyen alkotás már nagyon sok készült. Ellenben a műfaj egyik legjobb filmjének tartom, és bizonyos fokig inspiráló példa is volt számomra Stanley Kubrick Dr. Strangelove című alkotása.”

Ezek után lássuk, miről is szól a film. 1991-ben két fiatalember, Max és Albert alávetik magukat egy hároméves hibernálási kísérletnek. Amikor felébrednek, kiderül, hogy 53 évig voltak hibernált állapotban, és közben lezajlott egy atomháború, ami a férfiak teljes kipusztulását eredményezte. A nők szűznemzés útján, férfiak nélkül is tudnak szaporodni, és a két férfit csak mint archaikus érdekességet tanulmányozzák Max és Albert többször is próbálnak megszökni a föld alatti bázisról, sikertelenül. Amikor azonban nővé akarják átoperálni őket, az egyik doktornő segítségével sikerül elmenekülniük. Kijutnak a felszínre, és hozzájuk csatlakozó két nőben különféle módon igyekeznek tudatosítani igazi női szerepüket, majd a föld alatti bázisra visszalopakodva végrehajtják a szexmissziót is…

A film befejezéséről a rendező így nyilatkozott: „A befejezésnek feltétlenül, meghökkentőnek kell lennie. Az ilyen típusú filmekben általában ez a legnehezebb feladat. Igyekeztem maximálisan sok hamis nyomot hagyni, hogy a nézőt feszültségben és bizonytalanságban tartsam, kivéve persze azt a nyilvánvaló elképzelést, hogy a természet joga biztosan győzni fog.”

A Szexmisszió eredetileg lengyel-csehszlovák koprodukciónak indult. Pavel Hajny írta meg a forgatókönyv párhuzamos cseh verzióját, amelyből néhány ötlet és dialógus átkerült a végleges változatba. „Arra törekedtem, hogy a Szexmisszió lengyel sci-fi is legyen. Ebből adódik több apróság, amely ritkán fordul elő az ilyen típusú filmekben: pl. a steril folyosón elhajított vödör, egy sárcipőbe rejtett sörösüveg. Mindez nálunk történik, sok év múlva persze, de mégiscsak nálunk, és mivel ebben az eljövendő világban is minden bizonnyal lesznek hiányosságok, miért ne mutatnánk be azokat? Azt akartam, hogy ennek az annyira kozmopolita műfajnak ez a darabja különbözzön például az amerikai filmektől, ahol minden tökéletes, minden kifogástalanul működik, és nincs helye a hibáknak” – mondja Machulski.

A főszerepeket két nálunk is ismert lengyel színész, Jerzy Stuhr és Olgierd Lukasiewicz játssza. Vajon hogyan esett rájuk a rendező választása? „Elhatároztam, hogy történetemnek két főhőse lesz. Az egyik lett volna Max, de írás közben még nem gondoltam arra, hogy Jerzy Stuhr játszaná ezt a szerepet. Aztán véletlenül találkoztunk, és rájöttem, hogy csak Ő alkalmas rá. Kezdeti elképzeléseim szerint Max inkább hősszerelmes típus lett volna, de Stuhrtól mást vártam, és az érdekelt, hogy olyan arculatáról mutassam meg, amelyhez a néző nincs hozzászokva. Ugyanez vonatkozik a másik figura megszemélyesítőjére, Lukasiewiczre, aki eddig csak nemes, romantikus hősöket játszott, de még soha nem lépett fel komédiában, itt viszont egy ügyetlen balfácánt játszik, aki az energikus, tettre kész Max ellenpólusa. A férfialakok ilyen konstrukciójával szemben nem kívántam női konkurenciát felvonultatni, hisz az ő világuk egyforma és egységes. Természetesen nehéz lett volna egyforma színésznőket találni, így a nők külsőre különböznek, de viselkedésük lelki és gondolati egységet sejtet. Végül is mindnyájan mesterséges teremtmények, akik totális államrendszerben élnek, s az nekik köszönhetően létezhet csak.”

A kitűnő színészi alakítások is nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a Szexmisszió az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb sci-fi filmje lett. Már maga az alapszituáció is számtalan humoros, szatirikus – a férfiak rovására irányuló – poén kiaknázására ad lehetőséget, és a film alkotói élnek is ezzel. Ez az oka annak, hogy az újabb és újabb fordulatokkal bonyolódó film, ha kicsit hosszúra nyúlik is, mégsem válik unalmassá, a mindig domináló humor végig a legfőbb mozgatóerő marad. Mindez minden erőltetettség nélkül zajlik, és azt is jóleső érzés látni, hogy a filmben nyoma sincs szegényes kiállításnak, olcsó megoldásoknak.

A Szexmisszió az 1984-es gdanski fesztiválon, a lengyel filmek hazai szemléjén, nagy feltűnést keltve elnyerte a második nagydíjat. Juliusz Machulski első filmje, a Vabank című sikeres krimi most fut a magyar mozikban, ennek már elkészítette a második részét is. Vabank 2 címmel. Úgy hírlik, hogy készül a Szexmisszió folytatására is.

Kóczián János

SZEXMISSZIÓ (Seksmisja). Lengyel, 1983. Rendezte: Juliusz Machulski. Forgatókönyv: Juliusz Machulski, Jolanta Hartvig, Pavel Hajny. Operatőr: Jerzy Lukasiewicz. Zene: Henryk Kuzniak. Szereplők: Jerzy Stuhr (Max), Olgird Lukasiewicz (Albert), Bozena Stryjkówna (Lamia), Boguslawa Pawelec (Emma), Hanna Stankowna (Tekla), Beáta Tyszkiewicz (Berna).

Egy üstökös, amelyik utoljára 65 ezer évvel ezelőtt, a dinoszauruszok kipusztulásának idején járt földközelben, újra visszatér a Night of the comet (Az üstökös éjszakája) című amerikai filmben, amelyet Thom Eberhardt rendezett.

Míg az emberek többsége az egész világon az eget kémleli, addig egy csoport tudós egy kaliforniai sivatagi, föld alatti óvóhelyen keres menedéket. Az üstökös közvetlen hatásának kitett emberekből csak vörös por marad, míg azok, akik némileg védve voltak, mutánsokká és emberevő zombikká válnak.

Amikor kiderül, hogy egy mulasztás folytán a tudósok is az üstökös hatása alá kerültek, és most anti-zombi szérumot próbálnak szintetizálni a sértetlen túlélők véréből, a fiatalok elpusztítják Őket, és magukra veszik az új civilizáció megteremtésének felelősségét.

Gyémántpiramis

1985 egy nyári délutánja a Magyar Televízió Videó Innovációs főosztályának egy apró dolgozószobájában. A fehér falon az Androméda spirálgalaxisról készült, kinagyított felvétel terpeszkedik: ugyanaz a csillagsziget, mely a Rajnai András rendezésében készülő Gyémántpiramis utolsó képsorain jelenik meg.

Érdeklődve vártam az új produkciót; főként a személyes találkozást és beszélgetést megelőző híradások győztek meg arról, hogy a stúdió eddigi történetében egyedülálló filmen dolgozik.

Első benyomásaim felettébb kedvezőek. Űrszerkezetek vitorláznak át a képernyőn az Omega együttes szintetizátorvarázslója, Benkő László zenéjére, cseppkőtornyok réseiből lángfegyverek csóvái szállnak. Időbe telik, míg nyugtalanítani kezd, hogy bár a különleges hatások létrehozásába fektetett energia valóban sokszorosa a megszokottaknak, Rajnai és munkatársai sablonos, nagyon kevéssé eredeti történetet keltenek életre. Tudakolom az okát.

A rendezőtől megtudom, hogy az új produkció a kanadai SEFER Pictures International filmvállalattal megvalósult kooperáció „mellékterméke”: ők szállították az Alexander Berta (?) által papírra vetett történetet, mi több, meghatározták a felvételekhez használt eszközök bizonyos alkalmazási lehetőségeit is. A távolabbi cél, magyarázza Rajnai András, egy olyan, a videotechnikán alapuló komplex rendszer létrehozása, mely egy teljes televíziós stúdió igényeit kielégítheti. A SEFER képviselői tehát bizonyára tudatosan állították partnerüket olyan nehezebben megoldható feladatok elé, amelyek adott esetben cáfolhatják vagy megerősíthetik a rendszer alkalmazhatóságáról kapott információikat. A Videó Innovációs főosztály kezdeményezése iránt egyébként élénk érdeklődést tanúsít némely tehetős, gyorsan fejlődő arab állam: a Gyémántpiramis vágását követően, a végső rögzítéssel párhuzamosan folynak egy új közös arab magyar vállalkozás, a Dzsinnek háborúja előkészületei is.

A távlatok nyilvánvalóak. A science fiction kedvelők tábora a képernyőn azonban csak a kész produkciót látja: a hazai ”piacon” Rajnai Andrásnak ezzel kellene csatát nyernie.

Járőrhajó közeledik egy lakatlannak vélt Föld típusú bolygó felé. A legénység félhibernált álomban szunnyad. A hajót a légkör alsó rétegében sugártámadás éri. A roncsok közül menekülő túlélőket kíméletlen ellenség veszi űzőbe. Egyetlen kapkodó, segélykérő üzenetre marad csak idő: ennek következményeként érkeznek a helyszínre a járőrszolgálat legjobbjai. A bolygófelszínen eszméletlen testekre lelnek: egy éltes akadémikus és asszisztensnője hever előttük, valamint egy pimasz és titokzatos lány…

Hogy miféle fordulatok vezetnek azután az űrhajó kazamatáiból a rejtelmes fénnyel izzó gyémántpiramisig, maradjon csak a televízióadás titka.

Itt említem meg, hogy a Rajnai-féle „televíziós mesék” néhány megszokott szereplője azért visszabújik Wieber Marianne jelmezeibe. És nem csupán a jelmezekbe, de a bluebox modorosságokba is. Több mint bizonyos, hogy azok a művészek, akik pályájuk során a téte-á-téte színpadi kommunikációhoz szoktak, nehezen találják helyüket ezekben a bűvészskatulyákban. Velenczey István és Tordai Teri kettőse látszólag telitalálat (annál bosszantóbb a nagyon is merev és ostoba számítógép, amely természetesen Képessy József hangján szólal meg; a 2001. Űrodüsszeia HAL-ja méltán szégyenkezhetne miatta), ám mindkettőjük részéről tapasztalható az a bizalmatlanság, amely kisugárzik a produkció egészére. Nyilván egyikük sem volt bizonyos benne, mihez adja az arcát és a nevét. És ez az egyedül természetes. Mark Hamillt idézem, a Csillagok háborúja sorozat Luke Skywalkerjét, aki A Jedi visszatér (Return of the Jedi; 1983) bemutatóját követően így nyilatkozott: „A speciális hatásokkal dolgozó filmek nagy terheket rónak a színészekre. Az ember azon veszi észre magát, hogy érzelmekkel telített dialógust folytat egy pilótaruhás homárral. Csak a legvégén derül ki, milyen képtelenség az egész…”

Ám ha a színészi szerep buktatóiról szólunk, ne feledkezzünk meg Rajnai Andrásnak és munkatársainak fonák helyzetéről sem: ahhoz, hogy hasonló anyagi eszközök birtokában foghassanak jóval színvonalasabb irodalmi alapanyag feldolgozásához, több időre, állandó stúdióra, korszerűbb berendezésekre volna szükségük. Gyémántpiramisuk stábja alig-alig alkalmazott „külsősöket”: a modellépítést, a dekorációt, a számítógépes szimulációt egyaránt házon belül oldották meg, gyakran céljaikhoz átalakított kamerával, display-vel, szerelékekkel. Ahhoz, hogy a modern eszközök feletti kizárólagos rendelkezési joghoz jussanak, sikerekre van szükségük a SEFER-nél Kanadában, és ki tudja, kiknél Kuvaitban. Az ottani tárgyalóasztalok mögött pedig nem a science fiction szerelmesei, hanem elszánt és óvatos üzletemberek ülnek.

Rajnai András és stábja azért megérdemli, hogy minél több sikert kívánjunk nekik.

Gáspár András

Ian Watson: És most itt ülök rajta

Csillagfa. Képzeljék csak el. Igen apró darabokban érkezik. Körülbelül ekkoraszor ekkoraszor ekkora darabokban. (Gyors kézmozdulatok.) Q Pontból küldik, ami a valóság és egy matematikai képlet metszőpontján van, s inkább eszme, mint valóságos hely, bár mindketten elérhetjük. Azt kérnek érte, amit csak akarnak: tíz kiló ritka uránércet, az utolsó fennmaradt Botticellit vagy néhány tucat szép fiút és lányt. Aztán eltörlik az egyenletet, és eltűnnek a semmibe (azaz egy más valóságba, valahol a Galaktika vagy a Magellán-felhő másik részén), hogy aztán ismét megjelenjenek néhány újabb darabkával 1,23 földi év múlva – talán ez mond valamit a bolygójukról, talán nem, mert lehet, hogy a bolygó csupán egy véletlenszerű szám. Nem lehet a nyomukra bukkanni. Nem lehet föllelni a csillagfa világát. Különben is azt mondják, hogy a csillagfa világa nincs is a bolygójuk közelében…

Csillagfa. Csak egyetlen deszka, ami elég egy székre. Vagy egy trónra. Ha szerzetes vagy uralkodó vagy. De nagyon gazdag szerzetes! Amilyen a japán Yakuza rend főnöke..,

Egyetlen deszka – és ha tíz éven át loptam vagy 500 éven át becsületesen dolgoztam volna, akkor is legföljebb turistaként juthattam volna el Q Pontba, hogy egy pillantást vethessek az épületre…

A csillagfa – ezzel magyarázzák a ritkaságát – egy Toscanini nevű apró bolygócskáról érkezik, melynek pályája az üstökös pályájára emlékeztet. A Toscanini előszáguld az űr hidegéből, napközelbe érve néhány napon át magába szívja a napfényt, aztán ismét hosszú évekre eltűnik a jeges távolban.

Alig több egy sziklagolyónál, s pályája döntő részén túl hideg ahhoz, hogy bármiféle élet gyökeret eresszen rajta, hogy aztán kiégjen a tüzes kemencében. Ám az élet, ha egyszer elvetették a magját, találékony. A Toscanini növényzete olyan fákból áll, amelyek kiszívják az ásványokat a kövekből. S nemcsak a közönséges fémeket, hanem a szupervezető fémeket, melyek örökkön-örökké megtartják elektromos aktivitásukat, mindössze néhány fokkal az abszolút nulla fölött, s a bolygó felszínének jobbára ilyen a hőmérséklete.

A Toscanini fáit a fagy éveiben soha ki nem merülő, szerves elemek tartják életben. Napközelben, amikor a fák a csillag tüzében égnek, magukba szívják az energiát, föltöltik elemeiket; aztán amikor a bolygó ismét a távoli űrben halad, a fák szaporodnak, és új gyűrűket növesztenek, kisugározzák az őket tápláló csillag közvetlen közelében összegyűjtött fölösleges energiát. És ez olyan életadó energia, hogy a Toscanini minden erdejét elpusztítanák az élősködők tömegei, ha a bolygó néha nem kerülne elég közel a napjához, hogy a csillag tüze elégesse az élősködőket…

Hogy miért Toscanini a bolygó neve? Úgy hallottam, hogy a csillaghajó kapitányának, aki először bukkant erre a világra és különös, szerves fém fáira, kiváló földi zenei ízlése és humora volt, így hát eszébe jutott a századokkal korábban élt „szupervezető karmester”.

De a csillagfa legfigyelemreméltóbb tulajdonsága a következő. Ha rajta ülsz, beléd sugározza az energiáját, és megfiatalít minden emberi lényt. A megfelelően elkészített csillagfa alkalmatosság újratölti a sejtek energiaforrásait. Fölerősíti az agyhullámokat. Egyensúlyba hozza a Yint és a Yangot. A csillagfán ülő sakkozó legyőzhetetlen. A filozófus rájön az univerzális igazságra. Az üzletember birodalmakat tud építeni. A csillagfa a tökéletes kondicionáló. Visszanő tőle a haj – még az agysejtek is regenerálódnak. Az impotens visszanyeri férfiasságát. Az immunrendszer elpusztítja a rákot, bármennyire áttételes legyen is. De csak a kifejlett fák használhatók – csak azokban elég nagyok a szupervezető áramkörök –, és a fák olyan lassan nőnek ott a Toscaninin, mondják.

(Elnézést, ha úgy beszélek, ahogyan a reklámokban szokás. A csillagfát persze nem szükséges reklámozni. Meg aztán a hozzám hasonlók úgysem tudnák megfizetni…)

Még így sem jutott volna eszembe, hogy megkíséreljem ellopni a Yakuza rend fejének székét a feneke alól, ha nem jut tudomásomra, hogy operálhatatlan, visszafordíthatatlan, az egész testemet pusztító, áttételes rákom van. Akkor aztán nem gondoltam többé férfiasságra és sakkra, sem a tökéletes bűntény kifundálására. Egyetlen gondolat foglalkoztatott: hogy megmentsem az életemet a világ legkockázatosabb lopása árán.

A yakuzák buddhista szerzetesek a Zen harcias ágából: Íjászat, kardforgatás és más hadi művészetek segítségével próbálják elérni a megvilágosodást. Aztán kivétel nélkül, egytől egyig tagjai egy nagy gengsztertestvériségnek, amely egész kereskedelmi hálózatokat irányít. Ez a Jóakarat Társaság. Ugyanakkorra a Yakuza éppolyan őszintén filozofikus, amilyen ügyes, ha meg kell védenie magát, vagy amilyen orgyilkos hajlandóságú a szó régi értelmében. Ez látszólagos ellentmondás. De a Zen a látszólagos ellentmondások fészke, s a Yakuza rend sem kivétel. így hát a rendfőnök, aki ott ül arany- és csillagfahalmain, s aki titkos párbajok és gyilkosságok útján érte el mostani tisztjét, egyben korunk egyik legjelentősebb vallásos művének a szerzője is. A Tejút útja pompás és bölcs írás.

Így legalább a rendfőnök színe elé járulhatok, hogy elbeszélgessek vele egy bizonyos filozófiai kérdésről, ha elég hálapénzt adok „útközben”, s elég jelentős adományt szándékozom a rendfőnök lába elé helyezni a Jóakarat Társaság javára. Minden teljesen rendben van. Minden teljesen normális. Akár egy kihallgatás a római pápánál, aki svájci testőrei körében fogad.

Persze őrizni fogják. Minthogy a yakuzák a harci tudományok művészei, korunkban ez tökéletesen modern biztonsági berendezéseket jelent a szellem és az izmok hagyományosan tökéletes fölkészültségével együtt… De mindent azért nem vettem számításba. Rosszabb, sokkal rosszabb volt, mint amire számítottam, de ha már ott voltam, végig kellett csinálnom. Úgy rendeztem el, hogy ne csupán motyogjak valamint a filozófiáról, hogy aztán kihátráljak a teremből…

Őrült, eszelős vállalkozás volt, ha most visszagondolok; de akkor azt reméltem, hogy mindörökre biztonságban leszek, ha sikerül letaszítanom őt csillagfa székéről, s magam ülök a helyébe, bármilyen rövidke időre is. Ez szinte misztikus, mágikus mániámmá vált!

Természetesen megterveztem a menekülés útját.

Természetesen megnéztem minden felvételt, ahol a rendfőnök „hívekkel” beszélget. Újra és újra megszámoltam, hogy hány kardforgató őrzi. Három, mindig három.

Természetesen számítottam rá, hogy rejtett kamerák is őrzik a hozzá vezető utat… Mégsem állnak majd ki karddal puskák ellen – habár láttam egy felvételt egy yakuzáról, aki nagy sebességű golyókat védett ki a kardjával, miután egy óra hosszat meditált a széken… A fegyvereim láthatatlanok voltak. A leírásukat két évvel korábban loptam el nagyon messze egy különc feltalálótól, akit később meg kellett fojtanom. Bíztam benne, hogy működni fognak. Erre a napra tartogattam őket.

Ideg- és húsgránátjaim polyjégből készültek – ez a víz egyik szilárd formája, amelyet csomóra lehet kötni, mint a drótot, mihelyt előbújik a hűtő csöveiből. Ezek fölfűzve rejtőztek a kabátom hajtókája alatt, mint valami gyöngyös nyakék. Mindkét kezem középső és mutatóujjába karcsú jégkapszulák voltak beültetve jéglencsékkel, s ezek mindegyike egy-egy lézersugarat tudott kibocsátani szükség esetén.

A gyártástól számított három órán belül használnom kellett ezeket a fegyvereket, mielőtt szétestek és ellenem fordultak volna. Amikor beléptem a rendfőnök szobájába, már csak harminc percem maradt… Mondom, nem volt más választásom, mint véghezvinni, amit elterveztem…

A rendfőnök kövér, püffedt, tejfehér arcában szinte eltűntek apró szemet. Legalább 150 éves lehetett, infantilis ábrázata ellenére. Súlyos, kék-vörös brokátköntösét harangkötél vastagságú fehér zsinór fogta össze, s a szalagokról jól ismertem fehér vászonsapkáját is. Lakosztálya egyszerre volt komoly és fényűző. A tatamit fekete szegély keretezte. Szerte néhány henger alakú párna. Az ólomüveg ablakon vadlibák csapata röpült égbe törő sziklacsúcsok fölött. Az adatbank karnyújtásnyira volt a széktől, amin ült, s amit teljesen eltakartak köntösének redői…

A szék, a szék ott van alatta!…

Megrészegültem. Szinte éreztem, hogy a szék máris gyógyít, máris új életet önt belém – a rendfőnök testén és köntösén át sugározva… Nem volt számomra kétséges, hogy a kék-vörös brokát alatt a meztelen húsa érintkezik a csillagfával… a fehér feneke találkozik egy fordított entrópiás folyamatban a Toscanini fémfájával, mintha egy eleven csillag ürítené a testébe az energiáját… Máris megvetett engem. Éreztem, hogyan sistereg a húsa…

Valami hiányzott.

A három kardforgató!

Valami más volt ott.

Egy nagy kutya!…

Megbámultam. Kétszer akkora volt, mint egy farkaskutya, s fejét a mancsain nyugtatva hevert a rendfőnök széke mögött. Orrcimpája remegett, füle fölállt, nyelve kinyúlt, hogy megízleljen, de csak a fél szemét nyitotta ki, hogy szemügyre vegyen. S a mancsai emberi kezek voltak, acélkarmokkal.

A szem becsukódott, kinyílt a másik.

Gyorsan pislogni kezdett.

Az egyik szem becsukódott, a másik kinyílt.

Páncél keretezte őket. akár az orrszarvúét. Az állat nyújtózott, megfeszültek edzett acélizmai. Bensőmben egyetlen jégcsomóvá zsugorodtam.

– Ez a kibernetikus kutya – mondta a rendfőnök. – A Jóakarat Társaság új terméke. De te azért jöttél, hogy a filozófiáról kérdezz, s nem azért, hogy védelmezőt vásárolj.

Ernyedten fölmutattam az adományt, ami illendően át volt kötve bíborszalaggal, így meg így. (Gyors kézmozdulatok.)

A szabályos eljárás az volt, hogy az adományt egy üres fatálcára kellett tenni a rendfőnök elé – félméternyire azoktól az acélkarmú mancsoktól!

Haboztam.

Nagyon is jól tudtam, mit jelent a kutya váltakozó pislogása… Az acél és hús tökéletes ötvözetén semmiféle közönséges kard, golyó vagy gránát nem hatolhatott át. Ujjlézeremmel egyenesen a kutya szemébe kellett találnom, hogy megbénítsam kibernetikus agyát S a szemhéjak csak golyóálló acélból készülhettek. Ezért fénylettek tükörként, valahányszor lecsukódtak.

Szinte lehetetlen.

Még huszonhat percem volt, mielőtt a jég szétesik, és elpusztít.

Így hát adományomat óvatosan a rendfőnök lába elé tettem, s közben a köntöse alá, a székre sandítottam, akár a szűz fiú, aki szoknya alá les a lépcsőházban; s közben beszéddel próbáltam lekötni a rendfőnök figyelmét… elmondtam mindent, amire csak emlékeztem A Tejút útjából. (Örült vállalkozás volt, most már tudom, de mi mást tehettem?)

A rendfőnök átható pillantást vetett rám csuklyája alól.

A kibernetikus kutya szeme rám villant. S az állat lassan fölállt, a levegőben érezte félelmem ízét… Az izzadságmirigyeimbe molekuláris filtert tettem, hogy félrevezessem a közönséges szaglászókat… de az állat vele született és a yakuza műhelyekben fölerősített érzékét nem vezethettem félre, úgy képzeltem. (S a képzelgésemtől csak annál rosszabb lett. Nem voltam én gyilkos, csak egy ügyes tolvaj… bár az az állat még egy gyilkossal is elbánt volna… Nem mintha bármilyen csoport vagy szervezet valaha is álmodni mert volna a rendfőnök meggyilkolásáról. Őrült voltam, most már tudom…)

– Tehát A Tejút útja…

– Igen?

És a kibernetikus kutya rám vetette magát…

És most jön a legszörnyűbb.

Mert a rendfőnök köntöse szétnyílt, ahogyan megmozdult ültében a széken, és megláttam meztelen húsát a Toscanini fáján; vágyakozva és kéjjel bámultam a fát – és megpillantottam benne a csomót.

Mint minden más fában, a csillagfában is vannak csomók azokon a helyeken, ahol a gallyakat levágták a törzsről…

Mint mondtam, a szék szupervezető gyűrűi lassan energiát szivárogtatnak az emberi testbe. De a csomók a fában másodlagos áramkörök. Le kell pecsételni őket, másként fölborítják az energiakibocsátás egyensúlyát. Így aztán töméntelen energia halmozódik föl egy-egy csomóban, ami egy pillanat alatt kirobbanhat az egykori ág vonalában, s százszorta pusztítóbb, mint az ujjlézer.

Persze ez tönkreteszi a széket. Aztán a szék már csak annyit ér, mint egy repedt harang…

A kibernetikus kutya mellső mancsai szinte megálltak a levegőben. (Hogy lelassult az idő! Mintha a csillagfa puszta látványa halhatatlanná tette volna a pillanatot.)

Jobb kezem középső és mutatóujjával megcéloztam a csomót, s elsütöttem a jéglézert.

És becsuktam a szemem.

És a szoba bal oldalára húzódtam.

Már-már képzeletbeli acélkarmú kezek téptek az oldalamba, acélkarmok hasították föl a torkomat! …

Csakhogy… nem értek el. Nem értek hozzám.

Csupán valami fölvillanó, vakító fény hatolt át csukott szemhéjamon… aztán sötét lett ismét.

Kinyitottam a szemem.

A kibernetikus kutya még egy hosszú, megfagyott pillanaton át ott feszült köztem és a szék közt – fekete teste szinte izzott.

A csomó novaként robbant. A csillagenergia lángba borította a kutya irháját. Az égette páncélozott húsát, az zárta rövidre elektronikus áramköreit.

Még sokáig élt emlékezetemben a kutya megfeszülő testének képe, mikor az állat már a szőnyegen hevert…

– A bal kezét is! – hallottam a lángoló köntösű rendfőnök sikoltását. A rendfőnök megvakult. De mások is voltak a szobában.

És valójában nem is éreztem fájdalmat, amikor egy kardforgató egyetlen csapással levágta az ujjaimat, s úgy röptében kardja lapjával beütötte őket egy szeméttárolóba.

Most már úgysem használtam volna őket.

A fa tönkrement, és én csak sírtam.

És sírtam.

Aztán még többet sírtam, s elmondtam mindezt vezeklésül a kárba veszett csillagfáért – mert a szék úgy tönkrement, mintha az utolsó T’ang porcelánvázát a tizennegyedik emeletről a kövezetre dobták volna. Mondom, és sírok. Sírok, és vezekelek.

Még rosszabb volt, amikor kényszerítettek, hogy ráüljek a székre, és órákon át éreztem a fölfelé áradó, kiegyensúlyozatlan hányingerhullámokat…

Napokon át, miközben haldokoltam és haldokoltam… és a szék egyre életben tartott, ujjatlanul, rákosan, betegen a távoli csillag energiájával, amely a Toscanini fáit táplálja: a szék, amelyet így tönkretettem…

Heteken át.

Hónapokon át, amíg a rákom addig nem fejlődött – teljes harmóniában a magam teremtette diszharmóniával – hogy magam vagyok a tiszta, tökéletes, halhatatlan rák. Eleven daganat, odaláncolva az acélfa egy darabkájához a Yakuza templomban. Vezekelve. Mert lassan megértem, hogy A Tejút útja nem más, mint a csillagfa útja – a csillagok eleven energiája, ami az emberbe árad… És a csillagfa a megvilágosodás útja a szenvedésen keresztül, számomra, aki ide vagyok kötözve ehhez a törött fadarabhoz.

Néha a fekete szemüveget viselő rendfőnök lejön hozzám a templomba, hogy beszélgessünk szellemi fejlődésemről, s megvizsgálja hatalmas, daganatos, burjánzó testemet.

A látóhártyája most már gyorsan nő, hiszen a Jóakarat Társaságnak sikerült egy új csillagfa deszkát szereznie Q Pontból.

Azt mondja, a világ utolsó Piero della Francescáját adták oda érte.

Csillagfa. Képzeljék csak el. Igen apró darabokban érkezik. Körülbelül ekkoraszor ekkoraszor ekkora darabokban (Gyors mozdulatok két csonkkal, melyekből tíz daganat – akár tíz puhára főzött kis karotta – áll ki…)

És most itt ülök rajta.

Gálvölgyi Judit fordítása

Ruszev Dimitrov Roszen rajzai

Dévényi Tibor: ZooMaster-S-100

Egy. virágillattól bódító, madárfüttytől hangos júniusi hajnalon döbbent rá Majláthy Lajos, a népszerű, koszorús színpadi szerző, hogy immár hat hónapja semmi se jut az eszébe! Noha csak 52 éves volt, olyan kiégettnek érezte magát mint egy másnapos mécses. Anyagi problémái is gyötörték. 27 éves felesége igényei mit sem csökkentek. A három korábbi házasságból származó (imádott) gyermekei után fizetendő tartásdíj is igen tekintélyes. No meg élni is kell valamiből. Összes lehetséges előleg-, kölcsön- és hitelforrását kimerítette. Patthelyzet. Elcsigázva nyúlt a reggeli lap felé, és miközben lapozgatni kezdte, tekintete egy hirdetésen akadt meg:

Az Országos Állatrendszertani Főfelügyelőség bérbe adja vagy eladásra felkínálja ZooMaster-S-100 típusú ÖTLETADÓ és CIKKFOGALMAZÓ mikroputerét. Univerzális. Felvilágosítás: Kordáné. 999-8887/334 mellék. 10-től 12-ig.

Újra és újra elolvasta a hirdetést. ÖTLETADÓ és CIKKFOGALMAZÓ mikroputer!!! És UNIVERZÁLIS!!! Pont EZ kell neki!!! ÖTLET!!! ÖTLET!!! Ha még fogalmazni IS tud, kész szerencse!!! Pont tízkor tárcsázta az Országos Állatrendszertani Főfelügyelőség számát. Szinte szünet nélkül foglalt volt, de amikor kicsengett a szám, nem vette fel senki. Majd beleőrült. Végre ¾ 12-kor sikerült – de Kordáné házon kívül volt. Egy hét telt így el reményekkel és őrjöngésekkel. Aztán egyszer csak ismét kiderült az ég, megtelt a szoba virágillattal és madárfüttyel: Kordáné jelentkezett a vonal végén!

Pillanatokon belül kiderült, hogy megvételről szó sem lehet, hiszen a berendezés pillanatnyi ára 4,5 millió. De a bérleti díj nagyon is elfogadhatónak tűnt, hiszen a szupergyors mikroputer használatáért a Főfelügyelőség percenként mindössze 1500 Ft-ot kér. Kordáné szavaiból pedig kitűnt hogy csak a tiszta gépi időt számlázzák (a programozás ingyen van!), s a berendezés egy kb. 40 oldalas tudományos cikket átlagban 73 másodperc alatt agyal ki és fogalmaz meg nyomdakész állapotban!!! Még azt is megtudta, hogy 3000 Ft-ért részt vehet egy programozó gyorstanfolyamon.

Könnyű volt dönteni. Másnap már beiratkozott a tanfolyamra, és egy hét múlva befizetett (a biztonság kedvéért) kétperces gépidőt.

Kicsit szokatlan volt Majláthynak a ZooMaster biológiai jellege – de hát ez van, ehhez kell alkalmazkodni. Biztos kézzel közölte a géppel jól átgondolt programszempontjait, a hazai színjátszás elvárásainak alapján:

társadalmi konfliktus

szerelem

hepiend

és persze a terjedelemre és szerkezetre vonatkozó utasításait.

A ZooMaster-S-100 elegáns könnyedséggel vette az akadályt, és 33 másodperc múlva egy szinopszist adott ki:

KUTYASZORÍTÓ

Vígjáték 3 felvonásban

Szereplők:

Boxerik, bankigazgató

Komondorisz, a felesége

Pulivia \

Spaniella > a lányai

Daxlili /

Vizslaci, a kutyája

Dobermanó, a titkár

Foxica, az Éden bár énekesnője

Szetterna, Komondorisz barátnője

Schnauzernő. állástalan vagány

Agárpi, Pulivia udvarlója

Történik napjainkban. Boxerik bankigazgató beleszeret Foxicába, aki viszont Schnauzernőt szereti. Pulivia bolhás lesz Agárpitól, de Dobermanó a gyanút Szetternára tereli. Amikor Spaniella elhagyja a szülői házat, Komondorisz beleharap a titkárba.

Majláthy a szinopszist expressz ajánlva küldte el a Nagyszínház művészeti igazgatójának.

Nem volt jó a visszhang… Majláthynak minden eddigi írása (soronként) nemesfém értékű. A szerzői jogvédő irodák Majláthy-művekkel csak kemény valutában számolnak. Dramaturg pedig kézirathoz csak cérnakesztyűben nyúlhat. A Kutyaszorító szinopszisa mintha zavart váltott volna ki a Nagyszínház művészeti köreiben. A fiatalok között osztatlan lelkesedést. De az idősebbek elbizonytalanodtak. S ahogy az mindig lenni szokott, ez a vélemény győzedelmeskedett, s Majláthy az alábbi levelet kapta kézhez:

Mélyen Tisztelt Mesteri

Alázattal köszönjük, hogy ismét ránk gondolt. Jóvátehetetlenül fájlaljuk, hogy a Kutyaszorító, ez a zseniális, semmihez sem fogható remekmű pillanatnyi műsortervünkbe nem illik bele. Őszintén reméljük, hogy emberi kapcsolatokat társadalomkritikusan boncoló újabb művével mielőbb foglalkozhatunk.

Hódolattal

Nagyszínház

művészeti igazgató

Majláthy nem volt abban a helyzetben, hogy megsértődhessen. Rohant az Országos Állatrendszertani Főfelügyelőséghez, hogy befizetett (majd másfél perces) gépidejét a ZooMaster-S-100-zal ledolgoztassa. Ezúttal a Nagyszínház elvárásainak megfelelő szempontok betáplálása alapján. Mit is kérnek?

Emberi kapcsolatok + társadalomkritika. Rutinos szerző volt, azonnal tudta, hogy egy kis közösség életébe kell nyúlni, akkor lesz frappáns és életszagú.

Ennek szellemében táplálta a ZooMaster-S-100-ba a program kulcsszavait:

hatalom

gazdagok/szegények

különbségek

ármánykodás

umbulda

szórakozás

szépség

és természetesen ismét a darab terjedelmére és szerkezetére vonatkozó technikai paramétereket. A mikroputer 1 perc 10 másodperc alatt adta ki az újabb szinopszist:

KI LESZ A BÁLKIRÁLYNŐ?

Dráma 3 felvonásban

Szereplők:

Tigristván, Tanácselnök, a Bál fővédnöke

Párduci, a szeretője

Sakálmán, a Vörös Kabos Mgtsz elnöke

Pumarci, a Vadász Egylet elnöke

Gorillala,

Bikaresz rendészek

Tehénriette,

Ponicolle,

Rozmária,

Vidrachel,

Vizilóri,

Csigabi,

Békarola,

Homárika első bálozó leányok

Szamármin,

Gnubul,

Malaci,

Tevencel,

Zebulcsu,

Kengurudi,

Kecskenéz első bálozó legények

Történik napjainkban. Elérkezett a Bálkirálynő megválasztása. A legények Tehénriette győzelmét akarják, de Tigristván Párducit próbálja megkoronáztatni. Szamármin rádöbben, hogy Pumarci golyós puskával győzködi a legényeket, miközben Gorillala Gnubult és Zebulcsut pofozza. Tevencel csalódik, és megmondja Tigristvánnak. hogy többet nem segít nyaralója építésénél. Tehénriette titokzatos módon eltűnik, és Sakálmán Párducit kiáltja ki győztesnek. Hiába terjesztik faluszerte, hogy Henriette rágós és mócsingos volt, a legények szívében ő maradt meg Bálkirálynőnek.

Majláthy a Nagyszínház újabb levele után nem tudott aludni napokon keresztül. Bántották az üres frázisok, és kicsit elbizonytalanodott a ZooMaster-S-100-at illetően. Addig rágta magát, míg úgy döntött, hogy egy utolsó próbát tesz. Egy hirtelen ötlettől sugallva saját problémáját adta be kódszavak formájában az okos kis masinának, a valóságot éppen csak annyira megváltoztatva, hogy a nagyközönség ne ismerhessen rá. A kódszavak:

koszorús költő

epikus

művészi válság

anyagi problémák

feleség túl sokat költ

csalódások

elutasítások

költő lelke

kiadó lelke

konstruktív kibontakozás

újra a siker bűvöletében.

A ZooMaster-S-100 nyilván a „feleség túl sokat költ” kódszavak hatására választotta alaphangját:

TOLLFORGATÓK

Dráma 2 felvonásban

Szereplők

Madármin, koszorús költő

Csirkemmi. a felesége

Verébhard,

Libaba gyermekei

Pulykati, Verébhard menyasszonya

Kacsába, az Irka-Firka főszerkesztője

Szarkadij, szerkesztő és publicista

Gerlea, szerkesztőségi titkárnő

Rókarcsi, húsevő

Madármin, a neves költő művészi válságba kerül. Utolsó epikus művét az Irka-Firka szerkesztősége visszaküldte azzal, hogy nem közölhető. Szarkadij, egy népszerű irodalmi hetilap hasábjain „Hát kellett ez nekünk?” címmel, félreérthetetlenül Madárminra utaló glosszát közöl. Madármin látván családja nélkülözéseit, félreteszi önnön sérelmeit, s közli a napok óta éhező Rókarcsival az Irka-Firka szerkesztőségének címét. Rókarcsi odasiet, és mindenkit felfal.

A Nagyszínház művészeti vezetősége a Tollforgatók szinopszisának kézhezvételétől számított 23. percben az alábbi táviratot küldte Majláthynak:

tollforgatook cimue draamajaat szeptember elsejeen szaandeekozzuk bemutatni, stop, az idoe roevidseegere valoo tekintettel keerjuek az eloeleg haladeektalan felveeteleet peenztaarunkban, stop, hoodolattal az oen nagyszinhaaza.

Majláthy elégedetten vette tudomásul, hogy ha nehezen is, de kikecmergett művészi válságából.

A Nagyszínház művészeti igazgatósága még most is azon tipródik, hogy vajon kire célzott Majláthy Rókarcsi figurájával???

Hegedűs István rajza

Mack Reynolds: Az ördög munkát talál

– Nem – mondta a költő rövid töprengés után. – Őszintén szólva igazából nem hittem, hogy van lelkem, vagy hogy bárki másnak lenne, de most hogy már tudom, hogy van, nem óhajtom eladni.

– Ugyan már – hízelgett Mefisztofelész. – Ha eddig tökéletesen boldog voltál anélkül, hogy egyáltalán tudtál volna ennek a… hm… tulajdonodnak a létezéséről, akkor most miért nem akarsz megválni tőle? Szép ellenszolgáltatásért persze. – Jót szívott olcsó szivarjából, mert ördögien jónak érezte az érvelését.

A költő makacsul rázta a fejét.

– Ha a léleknek nem lenne jelentős értéke, nem akarnád megvenni. És most nem akarok eltérni a tárgytól, de ki mondta, hogy a múltban boldog voltam? – Az arca olyan esztétikus kifejezést öltött, melyet a démon több mint taszítónak talált.

– Ez az! – kiáltotta Mefisztofelész. – Magad is beismered! Az eddigi életed egyáltalán nem volt kielégítő. Hát ne alkudozzunk. Mondtam, hogy adok neked tíz olyan évet, amilyent csak kívánsz. Jó, legyen húsz.

A költő végighúzta szőke haján áttetsző kezét, és kitért a válasz elől.

– Hogy érted, hogy amilyent csak kívánok?

A démon szivarjának vége vöröslött, s a pokolian okos fickó jól tudta, hogy a költő már a zsebében van.

– Hát úgy – mondta könnyedén. – Mit szeretnél a legjobban az életben?

A költő tekintete a távolba mélyedt.

– Azt akarom, hogy a verseim ott legyenek minden ajkon, a költeményeimet minden fül hallja…

– Pontosan – mondta Mefisztofelész. – A segítségemmel meglesz!

Őszintén szólva már nem volt benne biztos, hogy igazán szeretné-e, ha ez a léhűtő az alsóbb régiókban töltené az örökkévalóságot; az a hely meglehetősen zsúfolt volt már, az üzlet olyan jól ment, hogy igazán ritkán kellett ilyen fogásokhoz folyamodnia. De volt itt egy másik szempont is, ami az érzései szerint komoly tekintélyt szerzett volna neki a jobb alvilági körökben.

A költő töprengett, aztán lassan megszólalt:

– Ha elfogadnám a segítségedet, akkor nem az én munkám válna híressé, hanem a miénk, és nincs túl nagy kedvem az ördög társszerzőjének lenni.

A démon bosszúsan pöfékelt.

– Ostobaság! – mondta. – Azt hiszed, majd versírással fogom tölteni az időmet? A költészetből csupán bizonyos limerickek tudnak hatni rám. – Sötét képe kissé földerült. – Ismered azt, ami úgy kezdődik, hogy „Élt egy ifjú ember Kentben”?

A költő befogta a fülét.

– Kérlek – nyögte finomkodva.

– Jól van – mondta bosszúsan Mefisztofelész. – De azért szeretném támogatni a pályafutásodat. Te írod a verset, én meg gondoskodom róla, hogy eljusson a közönséghez, méghozzá jó áron.

A költő felnyögött.

– De ha a költészetem magában hordozza a nagyság magvait, mi szükségem van a segítségedre? – Széles, de kecses mozdulattal a padlásszobára mutatott, ahol tárgyaltak. – Nem maradok itt sokáig, ha egyszer a nevem…

A démon fölhördült:

– Hülyeség! Ha valaki potenciálisan nagy költő, az még nem azt jelenti, hogy a versei meg is lesznek írva, vagy hogy úgy fogadják majd a verseit, ahogyan megérdemelné.

– Azt hiszem… nem egészen értelek. Mefisztofelész türelmetlenül intett.

– Vegyük a legkiemelkedőbb romantikus költőket. Byron, Shelley, Keats. Egyiknek sem volt gondja a megélhetésre. Byron Lord Byron volt, Shelley báró, Keats jómódú családból származott. – A démon nagyot szívott a szivarjából – az utolsót –, és szomorúan állapította meg, hogy ez volt az utolsó szivarja is. A hideg is kirázta a gondolattól, hogy el kell mennie egy újabb adagért Pittsburghbe. Micsoda hely!

Aztán folytatta:

– Mit gondolsz, hány potenciálisan nagy költő élte le az életét Manchester textilgyáraiban robotolva, míg Shelley-nek, Byronnak és Keatsnek megvolt az ideje és a pénze ahhoz, hogy rímeket faraghassanak? – Belemelegedett. – Ott van például Thomas Hood. Szegény volt egész életében, ezért arra ment el minden energiája, hogy olcsó verses vicceket írjon a londoni újságoknak. Ha neki is megadatott volna a másik három ideje és anyagi biztonsága, a romantika egy újabb ragyogó csillagaként ünnepelnék ma.

– Hmmm – mondta a költő –, igaz a mondás, hogy az ördög ékesszóló. – Újra végiggondolta. – Ez a környezet valóban nyomasztó egy kissé. Komolyan hiszed, hogy olyan híressé tudnád tenni a műveimet, amilyenek Shelley és Byron versei?

A démon rákapcsolt.

– Még híresebbé! Az ügynököd leszek, fölhívom a munkádra a megfelelő emberek figyelmét, irányítom a dolgaidat, és gondom lesz rá, hogy megfelelő ellenszolgáltatást kapj a műveidért. – Drámai mozdulatot tett a kezével, amelyben már nem égett a szivar. – Az egész nemzet hallani fogja a verseidet!

A költőt levették a lábáról. A hangja szenvedélyesen csengett:

– Megteszem!

Mefisztofelész ragyogott, s nyomban üzleti hangra váltott.

– Egészen véletlenül – mondta – van egy szerződés a zsebemben. Ha lennél szíves aláírni lent, ahová az X-et tettem. – Töltőtollat vett elő, a hegyét a költő karjához érintette, s a toll átlátszó belseje nyomban megtelt sötétvörös folyadékkal. A költő fölszisszenésére nyugtatóan mondta: – Vér, tudod, hozzátartozik az eljáráshoz.

A költő finoman megborzongott.

– Gyűlölöm az üzletet – mondta a kezébe véve a tollat. – Olyan közönséges dolog.

– Hát nem? – mondta ragyogó képpel a démon, és elégedetten dörzsölgette a kezét.

Húsz év telt el, és a költő kényelmesen üldögélt luxuslakásában a Manhattan egyik felhőkarcolójának tetején. Bal kezében egy pohár ritka Metaxa, előtte jegyzettömb, amelyre néha-néha odavetett egy-két sort, miközben a görög konyakot kortyolgatta. Egy láthatatlan lemezjátszó De Falla Éjszaka Spanyolország kertjeiben című művét játszotta, de olyan halkan, hogy nagyon oda kellett figyelnie annak, aki valamit hallani akart belőle. A falakon számos Van Gogh-kép függött; a költő az előző héten unt rá a Gauguinekre, ezért túladott rajtuk.

Libériás inas lépett be halkan, s a költő bosszúsan fölpillantott.

– Tessék, Granville? – sóhajtotta. – Hát soha nincs vége a zaklatásnak.

– Elnézését kérem, uram – mondta Granville –, de a gazdasági igazgatója van itt, Mr. Nicholas Mephisto.

A költő végighúzta őszülő fürtjein áttetsző kezét.

– Ó, azt hiszem, fogadom. Egyszerűen gyűlölöm az üzletet.

Nick Mephisto becsörtetett. Az egyik kezében aktatáska, a másikat kézfogásra nyújtotta.

– Megint győztél, öregem! – harsogta lelkesen a foga közé szorított szivar mögül. Kifújta Pittsburgh haragjának füstjét, mire a költő köhögni kezdett.

– J. B. egyszerűen megőrül érte – folytatta a gazdasági igazgató.

A költő ernyedten megrázta a kinyújtott kezet.

– Igazán? – vonta meg a vállát. – Ezt is vártam. Hiszen pompásan sikerült.

– Az ám! – helyeselt lelkesen Nick. – Egy hónap sem telik bele, s az országban minden férfi, minden asszony és minden gyerek legalább egy tucatszor fogja hallani naponta.

Szemét a mennyezetre fordította, és lelkesen idézte:

Kolosszális mogyoró, kolosszális mogyoró!

Ettél? Tudod, mi a jó!

Hogyha mindig ezt eszed,

Akkor tesz csak jó neked!

Elégedetten sóhajtott.

– Ez lesz a legnagyobb sikered A zene föl- és lemegy szövege óta.

– Ugyan már – mondta rosszallóan a költő. Nick lelkesen hadonászott.

– Komolyan mondom. Az öreg J. B. lejátszatja az ország minden adóján naponta hússzor. Megpróbálja megnyerni Binget, Frankie-t, Perryt, Dinah-t… – Nick elégedetten dörzsölte a kezét.

Kivette a szájából a szivart, és jelentőségteljesen a költőre mutatott.

– Azt hittem, már a csúcson vagyunk, amikor megírtad a Három kicsi bálnát, a Szénácska és tejecskét meg A zene föl- és lemegy-et, és meg kell mondanom, hogy valóban igen kedvező véleményeket kaptam róluk a belügyminisztériumtól. De ezek a zenés hirdetések, öregem…

A költő kortyolt egyet a Metaxából, és kissé összevonta a szemöldökét.

– Ah … Nick – mormolta –, akartam tőled kérdezni valamit.

Az a… hm… szerződés, amit néhány éve aláírtunk. Ha nem tévedek…

A gazdasági igazgató gyorsan fölemelte a kezét.

– Amiatt ne aggódj, öregem. Az a helyzet, hogy néhány nappal ezelőtt beszéltem róla a fiúkkal odafönt, és arra jutottak, hogy a legjobb lesz a szerződést meghosszabbítani – határozatlan ideig.

A költő gyöngéd és megkönnyebbült sóhajt hallatott, és mélyen beszívta a pompás konyak illatát.

– Azt hiszem, nem egészen értelek – sóhajtotta. – Persze teljes mértékben elégedett vagyok, de…

Nick kivette a foga közül a szivart, és elégedetten pillantott parázsló végére.

– Nagyon egyszerű, öregem. A fiúk úgy vélik, többet használ az ügynek, ha szépen itt maradsz, és folytatod ezt a nagyszerű munkát.

Gálvölgyi Judit fordítása

In: 100 Great Fantasy Short Short Stories; edited by Isaac Asimov, Terry Carr and Martin H. Greenberg; Doubleday and Company, Inc, 1984

Rachel Pollack: Otthonuk a Fa

Az egyes űrtelepüléseket egymással összekötő űrkomp utastere meglehetősen kicsi volt. Mindössze huszonnégy magas támlájú kettős ülés sorakozott egymás mellett és mögött az ovális kabinban. Sehol egy egyes ülés. Cooper feltételezte, hogy a Társaság pszichológusai lélektanilag nem tartották volna helyesnek, ha valaki az utazás ideje alatt elszigetelődik. Feltehetően hasonló megfontolásból helyezték el a széksorokat úgy, hogy azok a közép felé tartottak. Coopernak nem tetszett a dolog. Az egész annak az űrtelepülésnek a meditációs központjára emlékeztette, amelyen valaha a szüleivel élt.

A széksorok körül körbe lehetett járni, és meg lehetett állni az ablakok előtt, ha valakinek kedve szottyant az űr végtelenségében gyönyörködni. Jelenleg csak két bámészkodó akadt, egy középkorú hölgy és egy hasonló korú úr személyében. Persze az út első szakaszában, a felszállás és az első állomáson való kikötés között rendszerint nem sok látnivaló akadt. Az űr iszonyatos sötétségét csak itt-ott döfte át egy-egy távoli csillag fénye.

Az ovális utastér két keskenyebbik végében toaletthelyiségek, a kiöblösödésben pedig egy miniatűr bár szolgálta az utasok kényelmét. A bárpult mögött egy fehér zakós pincér álldogált. A pult előtt a Földön megszokott bárszékeknek nyoma sem volt. A szemben lévő oldalon egy szélesebb ajtón keresztül a pilótafülkébe lehetett jutni. Az ajtó mellett elhelyezett vaslétra az űrhajó géptermébe vezetett. Cooper futó, felületes pillantást vetett az ajtóra, és tekintete már éppen továbbkalandozni készült, amikor egész teste hirtelen megfeszült a felismeréstől, döbbenettől és haragtól. Az ajtón egy embléma díszelgett, amely olyan, az óramutató járásával egyező irányban tekeredő spirált ábrázolt, amelyet egy felfelé mutató háromszög keretezett. Cooper nagyon is jól ismerte ezt a jelet. Az „élet jele” volt, amelyet valaki azért erősített oda, hogy védje az utasok életét az űrutazás alatt. Istenem – gondolta –, még a Társaság hajóin is! Ezek után azon sem csodálkozott volna, ha valamilyen kultikus tárgyat, mondjuk egy totemet talált volna a kapitány irányítópultján, már feltéve persze, ha be mert volna lépni a pilótafülkébe.

Keserűség töltötte el. Elképzelte magát, amint megérkezik a Fához, és megkísérli Kerint rábeszélni, hogy hagyja ott azt a megszállott szektát, és térjen vissza vele a normális világba – egy űrhajón, amely tele van babonás jelekkel és misztikus, zagyva fétisekkel. Észrevett egy lila csíkot is, amely a padló külső szélén futott végig. Erről eszébe jutott, amit egykori tanára mondott neki: a lila sugarak védik az ember auráját a káros behatásoktól. És miért ovális alakú az utasfülke? Csak nem a Nagy Anya védő gondoskodását jelképezi?

Idegesen felmordult. A mellette ülő férfi értetlenül és egy kicsit aggódva ránézett. Az élet jelképei, lila sugarak, borzasztó. Cooper mindig úgy tekintett a Társaságra, ahogy röviden a Rovin Űrkutató és Kiaknázó Vállalatot nevezték, mint az elvitathatatlan ésszerűség egyik legfőbb bástyájára. Vajon mióta tenyészik és terjeng a szenny a Társaság berkeiben is?

Szomszédja, egy harmincöt körüli, magas férfi lezser vörös-fekete ruhában, így szólt hozzá:

– Ne izguljon, még eltelik egy kis idő az első ugrásig.

Cooper zavarba jött.

– Tudom. Csak úgy körbenézegettem.

– Attól tartok, itt nincs sok látnivaló. Először utazik?

– Ezen a fajta űrkompon igen. Valamikor egy olyan űrállomáson laktam, amely a Nap sugarait gyűjtötte össze, és az így kapott energiát egy földi fogadóállomásra sugározta.

– Tényleg? Ezeket hívják Sötét Mint Az Éjszaká-nak, nem?

Cooper összerezzent az energiaszolgáltató telepek gúnynevének hallatára.

– Vannak, akik így nevezik őket.

Beszélgetőpartnere nem látszott észrevenni, hogy a másik számára valami kellemetlent mondott.

– Én magam soha egyiken sem jártam. Amennyire tudom, tele vannak amolyan… amolyan… szóval tudja…

– Amolyan lökött alakokkal. Erre gondolt, nem?

– Maga mondta, nem én! – válaszolt nevetve a másik.

– Végül is igaza van. Ez volt az egyik oka annak, hogy eljöttem onnan.

– Valakiknek azokat az állomásokat is üzemeltetnie kell, azt hiszem.

– Miért mondta ezt olyan fura hangsúllyal?

– Az energiaszolgáltató társaságok azt állítják, hogy ezekre a telepekre csak bogaras, félnótás embereket tudnak verbuválni. Senki nem akar az űrben elszigetelten keringő állomásokon élni. Túlságosan unalmas rajtuk az élet. Persze, ha az ember lökött, akkor esetleg az ilyesmi nem érdekli. Meditálhat kedvére.

A mondatot befejezve Cooperra nézett.

Várta, hogy a másik majd mesél neki valamit azokról a szerencsétlen ütődöttekről. Cooper azonban nem vette a lapot. Hallgatott.

– Az energiaszolgáltató vállalat szerint nincs velük semmi baj, igen jól dolgoznak. Értelmi képességük – állítólag – átlagon felüli.

– Úgy tűnik, hogy vannak, akik igen fura módon mérik és ítélik meg az értelmi képességeket.

A másik rábólintott a szavaira, mintha csak azt akarná mondani: „Te jöttél onnan, nem én.” Hangosan azonban ezt mondta:

– Hál’istennek, nálunk a bányában nincsenek ilyenek. Legalábbis ott, ahol én dolgozom. A nem egészen normális alakoktól azonnal kiütéseket kapok. Még hogy szeretik az űrt! Az emberek kimennek az űrbe, mert mondjuk bányászni akarnak, vagy fel akarnak deríteni valamit. Tudja, kikre gondolok, a kutatókra. De hogy csak úgy kimenjen valaki, csak azért, hogy ott legyen… na nem! Az ilyen ember csakis őrült lehet – mondta mély meggyőződéssel a fiatalember, és vállat vont.

– Mondja – kérdezte Cooper – régóta repül már ezen a vonalon?

– Évek óta.

– Azok a jelek, az ajtókon, mindig ott voltak?

– Nem, nem mindig, és még ma sem láthatók minden járaton. De tény, hogy az utóbbi években egyre gyakrabban látni őket.

– Magát nem zavarják?

– Engem? Nem mondhatnám. Legalábbis nem túlzottan. Fütyülök rájuk mindaddig, amíg a személyzet jól végzi a dolgát.

– És jól végzik?

– Persze. Hallott maga az utóbbi években akár egyetlen balesetről is?

– De hát hogyan lehetséges…

– Ne izgassa már fel magát ilyen csekélységeken. Mint mondtam, én sem szeretem az őrülteket és az őrültségeket, de mit lehet tenni. Jelszavam: élni és élni hagyni.

– Ami azt illeti, pontosan ők nem hagyják a többi embert élni. Emlékszik még a botrányokra? A zavargásokra?

A másik arca megmerevedett, teljesen kifejezéstelenné vált. Cooper megértette, hogy túl messzire ment. Mint rendesen. Társa motyogott valamit:

– Nincs kizárva – és hátat fordítva Coopernak, kinézett az ablakon. Cooper a mellette ülő hátára meredt, és ezt gondolta: „Jó neked, soha nem kellett köztük lenned, velük élned.”

Egy nő, aki a Társaság szürke és ezüst színösszeállítású tunikáját viselte, haladt el mellettük. Nyakláncán ezüst félhold csüngött, az „ősanya” jelképe. Cooper feltápászkodott a helyéről, mintha csak egy pohár vízért menne, és titkon végigkémlelte az utasokat. Közülük meglehetősen sok hordott hasonló amulettet a láncán, és néhánynak tetovált jelek éktelenkedtek a nyakán. Cooper megrettent a látványtól. Félt, hogy egész útja elhibázott, hiábavaló, Kerin soha nem fog visszatérni vele.

Miközben a pohár vizet iszogatta, arra gondolt, hogy Kerin mindig megszállottnak nevezte őt, valahányszor olyan dolgokról olvasott fel neki, mint a „szentséget” kimondó őrült törvény, amelyet a Spirituális Koalíció nevű szervezet erőszakolt ki, vagy az a hatalmas okkult jel, amelyet titokzatos kezek a repülőterek főépületeinek tetejére pingáltak. Cooper ilyenkor mindig feldühödött, és azt ordítozta, hogy az egész világ megőrült, az egész élet lassan nem egyéb eszelős lidércnyomásnál. Kerin, ahogy tőle telt, csitítgatta. Nem érdemes az egésszel törődni – szokta mondogatni. Legalábbis eleinte. Aztán ő is elindult a lejtőn.

Felködlött előtte, hogy hányszor mondta a lánynak azt a mondatot, amit éppen csak az imént vetett oda a mellette ülő fiatalembernek, persze csak gondolatban: „Jó neked, soha nem kellett köztük lenned, velük élned.” Talán azért ment el a Fa-kolóniára – gondolta Cooper – hogy soha többé ne hallja ezt a mondatot tőlem. Persze lehet, hogy mostanra már elege van az egészből. Talán minden vita nélkül otthagyja azokat az őrülteket, és vele tart. Próba szerencse.

Az első ugrás megtétele után az űrkomp kikötött egy aszteroidán. Coopert felvidította a nehéz és megbízhatóan működő gépek, és a bányákat meg a lakóövezeteket elzáró hatalmas, sötétzöld zárófedelek látványa. Sehol egy totem, semmiféle babonás jel nem csúfította el a bányatelep tiszta és funkcionális szépségét. Hát igen – gondolta –, ez az egésznek az értelme. Miért is, hogy Kerin ezt soha nem tudta megérteni?

A Fáról írt felvilágosító iratban ilyesmik álltak: Ha az űrbe lépsz, Istennel egyesülsz.

Cooper hideg, halott sziklákra meredt, és Kerinre gondolt. Felvillant előtte a lány sudár, törékeny alakja, jellegzetes mozdulata, amellyel hosszú, sötétvörös haját ajka elé húzta, különösen olyankor, amikor mosolygott. Összeszorult a torka.

Mindössze még egy ugrás, és már láthatja is. Vajon hallgat-e rá majd? Ki tudja, van-e annak akár egy parányi esélye is, hogy visszatér vele egy másik világba? Mindössze két és fél órája van arra, hogy meggyőzze őt. Lelke mélyén tudta, hogy próbálkozása valószínűleg hívságos és nevetséges, de ellenállhatatlan erő hajtotta, hogy még egyszer beszéljen a lánnyal.

Már a két és fél óra is nagy kegy volt a kapitánytól. Hosszabb időt kért tőle, de az csak csóválta a fejét. A menetrendet be kell tartani. Otthagyják őt a Fában, csinálnak még egy-két ugrást, aztán visszatérnek érte – és esetleg vele együtt a lányért.

A kapitány helyettese azt javasolta neki, hogy maradjon a Fában a következő kompjáratig, amely két hét múlva esedékes. Cooper vadul megrázta a fejét – Isten ments, addig sehogyan sem bírná ki.

Remélte, hogy a kapitány rádión előre jelezte a jövetelét, mert ellenkező esetben, ha Kerin nem várja az érkezésnél, a rendelkezésére álló rövid idő alatt képtelen lesz megtalálni a lányt. Azonkívül a telep lakói elvárták, hogy a látogatók érkezését mindig előre bejelentsék.

Ahogy a kapitány helyettese mondta:

– A Fa-lakók kissé különös emberek.

Miközben az űrkomp eltávolodott az aszteroidtól, valahol Cooper háta mögött megszólalt egy hang:

– Fa? Ez vicc? Soha ilyesmit nem láttam még.

Majd a bányász hangját hallotta, aki ezt kérdezte tőle;

– Látott már Dyson-fát? A következő állomásunk egy ilyen fa. Elképesztő látvány.

– Tudom – mondta Cooper. – Ott fogok kiszállni.

– Maga? Az nem lehet. Én azt hittem, azok után, amit mondott, hogy maga nem csípi az ilyesmit. Azok az emberek, akik ott élnek… szóval tudja…

– Ne ijedjen meg, nem akarok ott maradni. Csak találkozom ott valakivel, akivel aztán együtt távozom.

Cooper fagyos hangja cseppet sem zavarta a másikat.

– Tudja, az egészben van valami döbbenetes. Az a Fa tulajdonképpen az emberiség egyik legnagyobb tudományos eredménye. Egy ilyen zseniális dolog… és azok a dilisek… nahát! Persze, az a Sabina nevű nő, aki a Fa létrehozásához az egész géntechnológiát kiagyalta… hát szóval, az sem volt egészen komplett. Mindenféle zavaros dolgot szövegelt az isteni elrendeltetésről az űrben…

Az ugrással meglehetősen közel kerültek a Fához. Coopernak volt elegendő ideje rá, hogy jól szemügyre vegye, mielőtt beléptetik a zsilipkamrába. Egyáltalán nem látszott annyira különösnek, mint amilyennek gondolta. A Fának hatalmas törzse, nyújtózkodó ágai voltak. Az egész Fát zöld mohaszerűség borította, de leveleket nem látott. A moha, ahogy erről értesült, kettős szerepet töltött be. Egyrészt védte a Fában élőket a káros sugárzásoktól, másrészt fotoszintézis segítségével hasznosította a világűrben kóborló fényeket. Keringése közben, még a Naptól való legnagyobb távolsága idején is elegendő fény- és hőenergiát kapott a Fa ahhoz, hogy létezni és növekedni tudjon. Napközelben pedig a Fa kérgét borító moharéteg, valamint a felsőbb ágak tövében elhelyezett napelemek elegendő energiát tároltak ínségesebb időkre.

A Fa növekedése szemmel látható volt. Mintha az ember lassított filmen figyelte volna, hogy hogyan bújik elő egy csíra a földből, és hogyan szökken szárba. Az űrhajó egyre közelebb navigált hozzá. Cooper már csak a törzs egy részét és a belőle kinövő néhány alsóbb ágat látta. A Fát eredetileg egy űrbéli kutatóállomáson hozták létre, majd innen, amikor már kezdett ijesztő méreteket ölteni, a jelenlegi helyére vontatták. A Fa növekedését mesterséges úton tovább serkentették. A kolosszus jelenlegi méretét a körülötte nyüzsgő űrhajókon szolgálatot teljesítő szakemberek munkájának köszönhetően huszonöt év alatt érte el. Ma már egyedül csak a Fa lebeg a végtelen űrben, az űrhajók munkájuk végeztével visszatértek támaszpontjukra. Minél közelebb értek a Fához, annál valószínűtlenebbnek tűnt, hogy e helyen emberek élhetnek.

Az űrhajó enyhe, rugalmas koccanással kikötött.

A zsilipkamra ajtaja kinyílt. Jaimi Cooper mély lélegzetet vett, és kíváncsi pillantást vetett annak a műanyagból készült folyosónak a félhomályos világára, amely a Fa belseje felé vezetett. Különös világ nyílt meg előtte. A Fa átmérője az alapjánál száz méter, hossza pedig közel tíz kilométer volt. Lakóit a különös növény kérge védte az űr hidegétől és káros sugárzásaitól. Ágaiban távcsövek és napenergia-gyűjtők fészkeltek.

A gigászi növényt Dysonról, egy huszadik századi fizikusról nevezték el. Ő volt az első tudós, aki megértette, hogy a fák növekedését nem elsősorban genetikai adottságaik, hanem a gravitáció korlátozza. Az ő ötlete volt, hogy módosítsanak genetikailag egy fát úgy, hogy az az űrben szinte a végtelenségig növekedve emberek otthonául szolgálhasson. Az így kezelt növény szomjúságának oltására, vízzel való ellátására is kieszelt egy módszert: a fát bele kell ültetni egy üstökös magjába.

Cooper az átlátszó műanyag alagút padlóján keresztül szemügyre vette a Fa gyökereit, amint azok legyezőszerűen szétágazva körülölelnek egy hatalmas, több kilométer átmérőjű jéggömböt. A Naptól való jelentős távolság miatt az üstökös csóváját nem lehetett látni. A látvány annyira lenyűgözte, hogy azt kezdte kívánni, bárcsak a Fa „nyarán” érkezett volna, amikor a Nap melegének hatására óriási párafelhők terjengenek elő a gyökerek közül. Cooper emlékezett rá, hogy hosszú időn keresztül kutattak a megfelelő üstökös után. Nem volt szabad túl közel kerülnie a Naphoz, és magjának elegendő vizet és a Fa által tápanyagként felhasználható egyéb anyagokat kellett tartalmaznia.

A gyökerekhez hasonlóan az ágak is szimmetrikusan törtek elő a vége felé elvékonyodó törzsből. A szinte mértani pontosságú elrendezés Coopert annak a Kozmikus Fa ábrájának a világára emlékeztette, amely szülei meditációs szobájának falán lógott, és amelynek minden egyes ágát szép, szabályos feliratok díszítették.

Betelvén a lenti látvánnyal, Cooper felfelé siklatta tekintetét. A folyosó átlátszó tetején keresztül plasztikkupolákat látott, amelyek úgy csücsültek az ágakon, mint hatalmas, áttetsző, a kéregből kinövő gombák. Egyikben-másikban embereket látott. Itt-ott kis csoportokban meditáltak, étkeztek, dolgoztak, vagy csak álldogáltak, és a kinti világot bámulták.

A folyosó végén egy ajtó zárta el a Fába bejutás útját. Egy feliratot pillantott meg, amely arra kötelezte a látogatót, hogy ruháját vesse le és helyezze el egy, az ajtó közelében lévő öltözőszekrényben. Már azon tűnődött, hogy fütyül a feliratra, amikor felötlött benne a gondolat: lehet, hogy felöltözve be sem engedik. Reménykedett, hogy az űrhajó utasai közül már nem látja senki. Gondosan levetkőzött, elhelyezte a ruháit a szekrénykében, és megindult az ajtó felé. Az ajtó azonban nem nyílt ki. Helyette megjelent felette egy vörös fényben izzó felirat: az ékszereket is szíveskedjék levetni. Persze, az órám, gondolta, és karóráját lecsatolva nagy sóhajjal a folyosó mélyére hajította. Megnyugvás és öröm töltötte el arra a gondolatra, hogy a helyettes kapitány, Dobulu megígérte neki, megkéri a Fa-lakókat, értesítsék őt idejében az űrkomp visszatéréséről. Nagyon remélte, hogy a Fa-lakók nem fognak megfeledkezni vállalt kötelezettségükről.

Hirtelen permet töltötte be a folyosó levegőjét. Olyan finom volt, hogy lélegzetvétel közben tüdejébe is jutott. Fertőtlenítőszer – gondolta, és azon tűnődött, hogy miért nem lehetett az óráját is fertőtleníteni.

Végre kinyílt az ajtó.

Egy másik folyosó tárult fel előtte, de ez feltűnően más volt, mint az az átlátszó műanyag folyosó, amit éppen elhagyni készült. Ez a hely sötétebb volt, keskenyebb, mennyezete ívszerűen, hajlottan borult a feje fölé. Talán húsz métert haladt rajta lefelé, amikor egy tátongó nyíláshoz ért. Itt lehetett bejutni a központi aknába. Az ajtó becsukódott mögötte.

Édes illat ölelte körül Coopert. A Fa nedvének illata. Úgy szívta magába ezt az illatot, mint ahogyan azt a szú vagy más, fában lakó rovar teheti a Földön. Nagy nehezen leküzdve azt a szinte ellenállhatatlanul rátörő vágyat, hogy azonnal visszarohanjon és meg se álljon az űrkomp zsilipkamrájáig, megkísérelte egyensúlyban tartani magát a csaknem teljes súlytalanságban. Eddig nem is gondolt rá, hogy a Fának nincs mesterséges gravitációja. (Érdekes – gondolta –, mintha az alagútban lett volna gravitáció. Vagy talán csak az űrkomp mesterséges gravitációs tere hatott ki odáig, és ide, a Fa hatalmas tömegű belsejébe talán már nem képes kihatni?) Fejét kétszer egymás után jó alaposan beverte a mennyezetbe, amely fehéressárgán derengett érintésnyi közelben fölötte. Felnyúlt, és megtapogatta az anyagát. Sima volt és nedves – fa volt, élő fa.

Vajon hol lehet Kerin? Talán meg sem kapta az üzenetét, bár az is lehet, hogy nem kíván találkozni vele. A környezet teljesen elbátortalanította, semmi erőt nem érzett magában ahhoz, hogy keresgélni kezdje a lányt.

A falakból mintha enyhe fény áradt volna. Cooper nem tudta eldönteni, hogy e fényt egy rejtett, mesterséges fényforrás, vagy maga a Fa anyaga sugározza-e ki. Nem lehetetlen persze, hogy a fény forrása a Fa nedve volt. Amint ezen tűnődött, hirtelen emlékezetébe villant, hogy valahol egy, a Fáról szóló ismertetőben azt olvasta, hogy a Fa és a benne élő lények egyetlen zárt energetikai és környezeti rendszert alkotnak. Bizonyára a nedv – zárta le a gondolatsort.

Igyekezett jól eszébe vésni, hogy melyik az a kapcsoló, amelynek segítségével majd visszatérhet a műanyag folyosóba. Alighogy vizsgálódását befejezte és ismét a Fa belseje felé fordult, szíve nagyot dobbant, majd kiugrott a helyéből, mert Kerin állt előtte.

Egyik kezével könnyedén egy, a Fa belső falából kinövő bütyökbe kapaszkodva, ott lebegett, alig néhány centiméterre a padló felett.

– Hello, Jaimi – köszönt rá barátságosan.

Rengetegszer elképzelte ezt a pillanatot, de sohasem így. Valahogy mindig úgy képzelte, hogy a lány majd ott áll előtte, arcán a meglepetés és a szégyen enyhe pírja, egy pillanatra majd hátrahőköl, és utána vadul a nyakába ugrik. A valóság kijózanította. A lány fel s alá lebegett, és közben merőn nézte őt.

– Azért jöttem, hogy hazavigyelek – mondta a férfi. – Az űrkomp visszajön értünk.

Érezte, hogy amit mond, nevetségesen hangzik. Ismét féregnek érezte magát, fába szorult féregnek. A lány semmi olyasmit nem mondott, hogy: Nekem ez az otthonom, vágy Nem akarok menni. Különös, alvajáró hangon csak ennyit jegyzett meg:

– Elmehet a te karod haza úgy, hogy odahagyja a testedet?

Cooper lelombozódott. Igyekezett, hogy hangja ne remegjen, amikor megszólalt:

– Miket beszélsz itt összevissza? – s mielőtt a lány válaszolhatott volna, már folytatta is; – Azt akarom, hogy gyere velem. Most, azonnal. Az űrkomp talán még el sem ment. Valamelyik stewardess biztosan tud majd neked valami ruhát kölcsönözni.

A lány a férfiről a folyosó légmentesen záródó ajtajára pillantott.

– Eljössz velem?

– Miért jöttél ide, Jaimi?

– Mert szeretlek. Mert hiányoztál nekem. – Összeszorult torokkal lebegett a lehetetlen környezetben, és megkísérelt uralkodni magán. A lány formás melle lágyan ringatózott minden mozdulatnál, lélegzetvétel közben is. Megkívánta a lányt, és a súlytalanság csak megerősítette ennek látható jelét. Kerin ránevetett, valahogy úgy, ahogyan a kislányok szoktak a kölyökkutyákra.

– Még mindig kellesz nekem – motyogta Cooper, miközben merevedése kissé alábbhagyott.

A lány megint felnevetett.

– Még így is? Itt is?

„Igen – gondolta magában a férfi. – Jobban, mint valaha.”

Hangosan csak ennyit mondott:

– Mindnyájunknak nagyon hiányzol.

– Ki az a mindnyájunk?

– Hát apád, Kari, Joon, Jennie, Charles és Maggie. Mind azt szeretnék, ha visszajönnél. – Azt kívánta, bárcsak hozott volna magával néhány fényképet. A lány mindig szeretett fényképeket nézegetni.

Miért nem mond már valamit? Csak áll ott. mosolyog. mint valami kőszobor…

– Kerin – kezdte újra, de fogalma sem volt, hogyan folytassa a megkezdett mondatot. Körbejártatta a tekintetét az ívbe hajló falakon. – Ez nem emberi lét. Nem érezheted igazán jól magad távol mindentől, ami igazán emberi…

– És oly közel a valósághoz.

– Valósághoz? Te ezt annak nevezed? – Nyelt egyet. Nem tudta, hogy folytassa. Hirtelen megrohanta agyát a kép, helyzetének képe. Áll a sötét folyosóban, sűrű illat terjeng körülötte, és egy vékony fa- és kéregrétegnyire tőle ott ásítozik, tátong az őrjítő, fagyos és végtelen űr. A bezárt tértől és a szédítő tértől való irtózás egyszerre rohanta meg.

– Kerin, ez nem te vagy. A hangod, az arcod… nem vagy ugyanaz, aki voltál.

– Nem? Hát akkor ki vagyok, szerinted?

– Valaki, aki úgy eltemette magát, hogy már azt sem tudja, hogy mit művel. Valaki, aki…

A lány azonban nem figyelt rá. Arca felragyogott, fejét féloldalra billentette.

– Figyelj – mondta halkan. – Hallod a Fát?

– Nem tudom, mit akarsz ezzel mondani.

A lány értőn bólintott. A mozdulat lágyan megmozgatta egész testét.

– Sokáig én sem hallottam semmit. Aztán egy szép napon arra ébredtem, hogy a Fa neszei eltöltik egész valómat. Mert a Fa él, neszez, miközben nő, lélegzik és kiterjed a térben. Ó Jaimi, ha egyszer te is képes lennél hallani őt…

– Nincs itt semmi hallanivaló. Fa ez, semmi egyéb. Csak nagyobb, mint más normális fák. Valószínűleg képzelődsz, lévén, hogy itt nincs semmi hallanivaló. Agyad teljesen kiéhezett az élményekre. Nem fogod fel, mi történik veled? Nem érted, mit művelsz önmagáddal?

A lányt elöntötte a harag.

– Még tíz perce sem vagy itt, és máris azt képzeled, hogy mindent tudsz rólunk.

– Rólunk? – kérdezte értetlenül a férfi.

– A Fáról, rólam, mindannyiunkról. Mi valamennyien egyetlen lény vagyunk.

Hirtelen a férfi felé lökte magát, hogy megragadja a kezét. Ezúttal egyikük sem törődött a férfi merevedésével. Majd, mintha hirtelen megijedt volna, elhúzódott tőle. Cooper bénultan állt, nem merte átkarolni vagy maga felé húzni. Hagyta, hogy a lány továbbra is fogja a kezét, és nézte, ahogy a légkört betöltő nedvesség egy-egy megsűrűsödött cseppje végigpereg sima bőrén. Ebben is egy volt a Fával, az is valahogy így választotta ki nedvét. A lány haja hosszan elnyúlva úszott súlytalanságban lebegő teste után. Ha csak a legcsekélyebb mozdulatot is tette, a dús hajtömeg hullámzani, tekeregni kezdett. Cooper megborzongott, s erre mindketten beleverték a fejüket a helyiség mennyezetébe.

A lány továbbra is merőn nézte a férfit. Talán így kísérelte meg visszaidézni azokat az érzéseket, amelyeket valaha iránta érzett. Végül csak ennyit mondott:

– Hadd mutassam meg neked a Fát.

– Azért jöttem, hogy téged lássalak, a Telepre nem vagyok kíváncsi.

A lány elmosolyodott, s e mosollyal mintha a régi énjéhez talált volna vissza.

– Gyere – incselkedett a férfivel –, mert nagyon le fogsz égni odahaza, ha egy szót sem tudsz majd kinyögni arról, hogy milyen volt itt nálunk.

– Nem mehetek el innen, az űrkomp visszajön értem.

– Nem akarod látni, hogy mi volt az, ami engem itt tartott? Nem akarod megérteni, hogy miért olyan fontos nekem ez a hely? Legalább néhány percet adjál nekem, aztán, ha úgy gondolod, mehetsz vissza a te világodba.

A férfi nem válaszolt, de nem is tiltakozott, amikor a lány maga után húzta végig a folyosón, majd egy nyíláson keresztül, előtte haladva kilépett egy iszonytató, szédítő térbe.

– Ó istenem! – nyögött fel Cooper, amikor megpillantotta a sportstadionnyi üreget, amely felfelé, a Fa vége felé fokozatosan elkeskenyedett, és egy nyílhegyszerű csúcsban végződött. Úgy érezte, hogy az üreg húzza, löki, szívja felfelé, hogy végül idomtalan masszaként könyörtelenül belepréselje a csúcs elkeskenyülő, szűk üregébe.

Amikor lefelé pillantott, vad rémület kerítette hatalmába. Lába előtt hatalmas üreg tátongott, amely fokozatosan a sötét semmibe olvadt. Erre nem volt felkészülve, mert azt képzelte, hogy valahol egészen a Fa tövénél tartózkodhatnak, elfeledkezve arról, hogy a hely, ahol kikötöttek, a Fa hosszának körülbelül az egynegyedénél lehetett. Szabadon lévő kezével – mert egyik kezét még mindig Kerin tartotta a magáéban – ijedten kapkodni, nyúlkálni, tapogatózni kezdett, míg végül reszkető ujjai egy, a Fa belső falából kiálló bütyökre nem tévedtek. Kissé megnyugodott, és nagy kísértést érzett, hogy kezét Kerin kezéből kitépve visszarohanjon a bejárati folyosóhoz. De mégsem mozdult. Részben mert iszonyatosan félt, részben pedig azért, mert tudta. ha elindul visszafelé, Kerint soha az életben nem látja többé.

A lány nem törődve a férfi félelmével és zavarodottságával, lelkesen felkiáltott:

– Hát nem csodálatos!

A hatalmas üreg és a Fa belsejében áramló levegő suhogása elnyelte a hangját.

Az aknában enyhe fény terjengett. Nemcsak a Fa húsából szivárgott elő, hanem belopakodott azokon az ablakokon keresztül is, amelyeket rendszertelen térközökben, körülbelül kétszáz méterrel a fejük felett vágtak a Fába. Ilyen távolságból e nyílások meglehetősen kicsinek látszottak, de a valóságban kétszer akkorák lehettek, mint egy felnőtt ember magassága. A legalacsonyabban lévő ablakokon keresztül néhány ágra látott rá. meg egy-két olyan műanyag kupolára, amelyeket már korábban felfedezett.

Az aknában elszórtan emberek siklottak, lebegtek le- és felfelé. Rendszerint a fal közelében maradtak, hogy bármikor elkaphassák valamelyik bütyköt. Akadt azonban olyan is, aki nyílvesszősuhanással fúrta át a körülbelül hetvenöt méteres űrt a Fa két oldala között. Észrevette, hogy előbb gondosan felmérik, milyen erősen kell elrugaszkodniuk ahhoz, hogy a megfelelő puhasággal ütődjenek neki a túloldali falnak. Ha az ember jobban odafigyelt, akkor láthatta, hogy meglehetősen nagy a nyüzsgés az aknában, de a tér akkora volt, hogy egy felületes szemlélőnek ez fel sem tűnhetett.

– Milyen vastag a fal?

– Itt lenn? – kérdezte a lány.

– Igen.

– Körülbelül tíz méter.

Már kezdett megkönnyebbülten fellélegezni, amikor Kerin hozzátette:

– Azonban minél feljebb mégy, annál vékonyabb.

– Mennyire vékony?

– A legtetején körülbelül fél méter.

– És ott sem áramlik ki a levegő?

– Természetesen nem. Itt lenn sem azért olyan vastag, hogy nagyobb védelmet nyújtson számunkra, hanem azért, hogy megfelelő helyet és támaszt biztosítson a létfenntartó rendszereknek. A levegő és természetesen a Fa szempontjából létfontosságú szén-dioxid körforgalmát biztosítani kell. Odalenn hatalmas víztározók vannak. A vízháztartás is nagyobbrészt zárt, de utánpótlásra is van lehetőség az üstökös jegének felhasználásával. És ha a Fának a megszokottnál nagyobb szén-dioxid szükséglete van, azt is az üstökös anyagából fedezzük. Sabina eredetileg úgy számította, hogy az üstökös anyagából a Fa és a Fában lakó emberek körülbelül négy évszázadra fedezhetik szükségleteiket.

A lány most egészen úgy viselkedett, mint egy hivatásos idegenvezető. Ezután arról beszélt, hogy milyen étkezési szokásokkal pótolják a napfény nélküli létforma által okozott D-vitamin-hiányt. Cooper csak félig figyelt arra, amit a lány mond, szüntelenül az elképesztő látványt kémlelte. Addig forgatta a fejét jobbra, balra, le és fel, míg a nyaka alaposan meg nem fájdult.

– Az az ember mit csinál ott? – kérdezte, miközben körülbelül huszonöt méterrel feljebb, a tekintete irányában egy ember szorosan a falhoz tapadt.

– Majd mindjárt megtudod – válaszolt a lány, majd hozzátette: – csak gyere szépen velem.

Cooper kétségbeesetten felordított, amikor a lány mindkét kezét megragadva vele együtt fölfelé elrugaszkodott.

– Ne csapkodj! – szólt rá szigorúan Kerin.

Cooper szót fogadott, mert megértette, hogy ijedt kapálózásával veszélyesen billegteti mindkettőjüket a felfelé tartó úton. Egészen a fal mentén lifteztek. Kerin könnyed, gyakorlott mozdulattal elkapott egy kapaszkodóbütyköt, és Cooper egyszerre csak azon kapta magát, hogy az egynéhány méterrel felette függő férfi meztelen fenekét bámulja. A férfi ellapult arcát egy sima, zöld, a Fába beékelt lapra szorította.

– Mit csinál ez az ember? – kérdezte Cooper suttogva.

– Beszélj nyugodtan hangosan. Ez itt Johan. A Fa áramaihoz kapcsolta magát. Bár a Fa rendszereinek legtöbbje automatikusan működik, időnként azért mégis kell egy-egy kisebb kiigazítást tennünk. Meg aztán kísérleteket is végzünk. Ilyen és ehhez hasonló módon. Jobban szeretjük az ilyen módszereket, mint a tasztatúrákat és a kijelzőket.

– Milyen kísérletekre gondolsz?

– Mindenfélére. Nem tudom pontosan, hogy. mi Johan dolga, de mi itt nem vagyunk tudományellenesek. Van három távcsövünk, vannak biológiai és géntechnológiai laboratóriumaink – apropó, tudod, hogy Marguerite Dubai is itt él velünk? – A név Coopernak nem mondott semmit. – Persze ez téged nem érdekel. Pedig néhányan a legjobbak közül…

– Mint mondjuk te – vágott gúnyosan a szavába Cooper.

– Igenis, mint én, Jaimi. Úgy látszik, elfelejtetted, hogy nem szeretem, ha leckéztetnek.

A lány sértett kifejezéssel az arcán elfordult a férfitől, pontosan úgy, ahogy valamikor odalenn a Földön tette, valahányszor összevesztek. Cooper már éppen azon volt, hogy szokásához híven bocsánatot kérjen tőle, amikor a lány arca hirtelen felderült.

– Gyere, még sok itt a látnivaló – mondta megszállottan.

– Én nem városnéző körútra jöttem ide – tiltakozott Cooper, egyébként teljesen hiába. A lány megragadta a csuklóját, elrángatta őt a hívságos biztonságot nyújtó bütyöktől, és már lebegtek is, szálltak, emelkedtek felfelé.

Férfiak és nők mellett siklottak el, akik trécselve vagy fatálakból eszegetve lebegtek a levegőben. Gyerekek hancúroztak vidáman mindenfelé, élvezték a súlytalanság által nyújtott mulatságos lehetőségeket, tréfás helyzeteket. A Fa belső falába vájt odúkban férfiak, nők, gyermekek lebegtek. – Mintha csak családok életét lesne meg az ember házuk ablakain keresztül, odalenn a Földön – villant Cooper agyába a gondolat. Most olyannak tűnt számára a Fa, mint egy hatalmas falu, amelynek az akna a főutcája, és e főutca mentén az odúk a házak.

Az emberek semmibe vették őt. Voltak, akik felfelé vagy lefelé lebegés közben vagy odújukból kitekintve időnként odabiccentettek Kerinnek, de őt egész egyszerűen levegőnek nézték.

Miközben megragadott egy kapaszkodóbütyköt és ezzel lefékezte a lány emelkedését is. így szólt Kerinhez:

– Az emberek nem túl barátságosak errefelé.

– Nem ellened van kifogásuk, Jaimi, hidd el – mondta a lány zavartan.

– Ahá, tehát nem tévedtem. Tényleg barátságtalanok.

– Igen, azok. Az igazság az, hogy nem szeretik az idegeneket.

– Talán félnek az övékétől elütő nézetektől?

– Nem egészen. Tudod, itt mindenki összetartozik. A Fa összeköt mindannyiunkat. Egy idegen… ne haragudj… ezt olyan nehéz egy kívülállónak elmagyarázni.

– Értem. És te hogy érzel, Kerin? Neked is csak egy kívülről jött betolakodó vagyok?

– Nem, dehogy. De nekik te nem ugyanaz vagy, mint ami nekem.

– Tulajdonképpen mit érzel irántam?

– Szeretlek, Jaimi. Teljesen felkavart az üzeneted, hogy meglátogatsz. Éppen az egyik ágban lévő munkahelyen kellett volna dolgoznom, de képtelen voltam odamenni. Ehelyett felkapaszkodtam egy egészen fenti ablakhoz, és órákig bámultam a Nap irányába. Vártam, hogy jössz. Feszülten lestem, hogy mikor bukkan fel az űrkomp a messzeségben. Gyerekesen viselkedtem, beismerem. – Cooper két karja kilendült, hogy átkarolja a lányt, de az kisiklott az öleléséből. – Aztán megijedtem.

– Megijedtél? Mitől?

– Rémület fogott el arra a gondolatra, hogy te majd értetlenül állsz egész itteni életem előtt. Hogy majd veszekedni fogsz. Meg aztán egyáltalán nem éreztem rendjén lévőnek, hogy a veled való találkozás gondolata oly nagy mértékben felizgatott.

– Talán helytelen, ha az ember így érez valaki iránt, akit szeret?

– Teljesen megrémültem. Arra gondoltam, hogy hátha becsapom magam, hátha csak elhitetem magammal, hogy közéjük tartozom.

– Te hozzám tartozol – mondta halkan Cooper. A lány megrázta a fejét.

– Nem. Most már tudom, hogy nem. Elmentem egy összejövetelre, az olyasmi itt nálunk, mint máshol egy meditációs csoportgyűlés. Ott aztán helyrejöttem.

– Helyrejöttél?

– Visszataláltam önmagamhoz és a Fához. Coopernak most felrémlett a lány alvajáró idegensége, az a közömbösség, ahogyan őt érkezésekor fogadta. Hangja tele volt elkeseredettséggel, amikor megszólalt:

– Vagyis kigyilkoltad magadból mindazt, amit korábban irántam éreztél.

– Ez nem így van – tiltakozott a lány.

– Pedig nagyon ilyen a színezete.

– Ne veszekedjünk, Jaimi, kérlek. – Egy pillanatig csend volt, majd Kerin így folytatta: – Gyere, az ágakat még nem is láttad.

Ismét elindultak felfelé, és ekkor Cooper megpillantotta az „arcokat”. Először azt gondolta, hogy a képmásokat valamilyen módon ráfestették vagy rávésték a fára, de aztán közelebbről is szemügyre véve őket rájött, hogy maga a Fa anyaga hozta létre ezeket a portrékat szövetképződése, elszíneződései, kinövései révén. Nem voltak igazán arcok, elvont ábrák voltak inkább, sokszor még az emberi arc alapvető szimmetriáját is nélkülözték. Néhány férfi és nő, mintha transzban lennének, bódultan lebegtek a különös formációk előtt. Kerin arcán Cooper számára érthetetlen sóvárgás ült, miközben elhúztak a meglehetősen különösen viselkedő emberek mellett.

Coopert zavarták ezek az arcok. Az volt az érzése, hogy ezeknek az ábrázatoknak a segítségével a Fa is figyeli őt, hozzáméri a saját iszonytató méreteihez az ő esendő és jelentéktelen parányságát. Úgy érezte, hogy az arcok mögött valami veszélyes és ellenállhatatlan erő rejlik. Valamilyen ősi vonzás, amely tehetetlen bábként magához vonzhatja őt, kitörölheti megelőző élete minden emlékképét a memóriájából, és talán semmivé foszlathatja azt a tudatot is, hogy nemsokára visszatér érte az űrkomp, hogy visszavigye a Földre.

Mintegy védekezésül e varázs ellen, erősen behunyta a szemét. Mire újra kinyitotta, már az alsó ágak közelében lebegtek. Az ágakból, így belülről, nem sok látszott, csupán egy lyuk, amely nagyobbnak, szélesebbnek tűnt, mint az a folyosó, amelyen keresztül beléptek az aknába. Cooper megkísérelt az ágak belsejébe pillantani, de nem látott semmit, a bejáraton túl minden sötétbe merült. Az ágak mellett ott derengtek az első ablakok is. Magasságuk volt vagy három méter.

Az ablakokon keresztül végre kiláthatott az ágakra. Elképesztő méretűek voltak. Egy-egy ág nagyobb, mint akár a legmagasabb fa a Földön. A mohával borított fakéregből kiemelkedő műanyag kupolák mérete igen változatos volt. Egyik-másik alig különbözött nagyságra egy földi ház szobájától. Bennük rendszerint gyermekek játszottak, Cooper számára teljesen ismeretlen és értelmezhetetlen játékokat. Voltak aztán egészen hatalmas méretű kupolák is, amelyek könnyedén otthont adtak egy tükrös teleszkópnak és a távcsőhöz tartozó különböző segédberendezéseknek. A kupolák többségében azonban nem volt semmiféle berendezés. Az emberek csak lebegtek bennük, és odaadóan bámulták a messzi csillagokat.

Folytatták útjukat felfelé. Egyre több ágat hagytak maguk mögött, és közöttük egyre több ablakot. Az ablakok mérete valamelyest kisebbedett. Kerin lelkiismeretes útikalauznak bizonyult. Megmutatott mindent: lakóhelyiségeket, étkezőket, gyermekmegőrzőket, vécéket, szalagtárakat. Ezek a helyiségek mind az ágakban vagy magában a törzsben helyezkedtek el. És bármilyen számosan voltak is, a Fának csak elenyészően parányi részét foglalták el.

Cooper nagyon szerette volna leállítani Kerint, de nem merte megtenni, félt egy újabb veszekedéstől. Képtelen volt az idő múlását ellenőrizni, ezért időnként aggódva tekintgetett ki az útjába kerülő ablakokon: félt, hogy lekési az űrkompot.

Egyáltalán nem bízott abban, hogy az itteniek majd szólnak neki, amikor az űrhajó megérkezik. Közben még az a gondolat is kínozta, hogy ha innen egyedül távozik, esetleg soha többé nem fogja viszontlátni Kerint. A lánynak is hasonló gondolatok motoszkálhattak a fejében, bár viselkedésében ez egyáltalán nem tükröződött. Mutogatta a Fa látványosságait, megállás nélkül.

Amikor Cooper megemlítette a lánynak, hogy nemrégiben felkereste egykori amszterdami lakásukat, s nagyon elszomorodott, hogy az olyannyira ismerős környezetben most idegenek laknak, akkor Kerin megjegyezte, hogy a telepeseknek egyik legnagyobb gondja az alulnépesedés. A helyzetet az is nehezíti, hogy számosan kénytelenek visszatérni a Földre, mert nem tudják megszokni új otthonukat.

– Anyukájuk szoknyájába csimpaszkodnak – mondta gúnyosan.

Cooper azt kívánta, hogy bárcsak hozott volna magával valamilyen kábító hatású szert, amellyel rábírhatta volna a lányt, hogy térjen vissza vele korábbi, normális világába.

Az egyik rövid pihenő alatt Cooper elhatározta, hogy lerohanja a lányt. Kerin, mintha csak megérezte volna a közeledő támadást, szorosan lefogta a férfit, és magával rántotta őt lefelé.

– A gazdaságunkat még nem is láttad – mondta.

– Nem állnál meg végre egy pillanatra? Szeretnék beszélni veled.

– A Fa termeli meg minden élelmünket. Hulladékaink pedig táplálják a Fát.

– Nem érdekelnek a hulladékaitok!

– A legtöbb gazdaság az alsóbb ágak tartományában van. Ott több a hely. Persze vannak azért kertek feljebb is, a csúcs környéke sem kivétel.

– Nem akarsz velem beszélgetni?

A lányt láthatóan nem érdekelte, hogy Cooper mit mond. Süllyedtek fokozatosan lefelé, alászálltak mindaddig, míg el nem érték a Fa egyik legvastagabb ágát. Alighogy Kerin belendítette mindkettőjüket a vastag ág sötét belsejébe, Cooper úgy érezte, hogy a levegő gyökeresen megváltozott körülöttük. Melegebb és nedvesebb lett. És rettenetesen büdös is. Alig tudta belélegezni. Cooper itt már úgyszólván teljesen képtelen volt megállapítani, hogy hol van, lent vagy fenn, mert az ág belseje olyan lekerekített volt. Talán göcsörtösebb lehetett, mint más ágaké, de ezt nem lehetett pontosan megállapítani, mert ide már alig szűrődött be némi fény.

– Ez egy fehérjetermelő gazdaság – mondta Kerin, és közben lassan a fal felé lebegett. – Sabina mindent nagyszerűen megtervezett. Persze, sugalmazói segítségével.

– Miféle sugalmazókra gondolsz?

– Nem olvastad a könyvét? Az Egy Fa önéletrajzá-t? Azt írja benne, hogy amikor belefogott a munkába, úgy érezte, hogy valakik vezetik őt, rávezetik a problémák helyes megoldására.

– Jó, rendben van. De ahogyan én tudom, csak néhány hónapot töltött itt, és azután visszatért a Földre.

– Ezzel nyilvánvalóan azt akarod mondani, hogy követhetném a példáját, nem igaz?

– Hát ha ő…

– Ő úgy ítélte meg, hogy vonzódása a Földhöz teljesen tönkretette. Ne feledd, hogy már meglehetősen idős hölgy volt akkoriban, amikor a Fa elkészült. Nagyon irigyelte azokat, akik itt maradhattak.

Közelről a fal tejfehérnek látszott. Cooper kezdett rosszul lenni. Az egész falfelület ugyanis – mozgott.

Undorában és ijedtében felhorkant, majd összeszorított szájjal tett egy hirtelen fordulatot a levegőben. Ezzel csak annyit ért el, hogy a keze helyett a válla ütközött neki a förtelmes felületnek. Hevesen és iszonyodva ellökte magát. Lökése túl erősre sikerült, és egyenesen átlendítette őt a másik falhoz.

Kétségbeesetten lehunyta a szemét, amikor egész testével nekivágódott a falnak.

Kerin elkapta és visszalendítette a főaknába.

– Mi történt veled? – kérdezte, amikor biztonságosan lehorgonyoztak az akna fala mentén,

– Velem? Velem? Még kérdezed? Ezt a helyet nevezed te gazdaságnak? Minden tele van kukacokkal. Férgekkel! Undorító!

– Miért, mit gondoltál, milyen állatokat tenyésztünk itt? Teheneket? Birkákat?

– A ti bájos kis reklámfüzetetek egy szót sem szól ezekről a férgekről. Mindössze annyit mond, hogy az ételeteket a Fa termeli meg.

– Mit gondoltál, hogy ez mit jelent?

– Semmiképpen sem azt, hogy ti itt kukacokat meg férgeket tenyésztetek. Főzelékfélékre meg hasonlókra gondoltam.

– Van ilyesmi is nálunk, de úgy hiszem, hogy a növényeink se igen nyernék meg a tetszésedet. Merthogy itt nem terem sem káposzta, sem sárgarépa.

– És még ti mondjátok magatokról, hogy emelkedett lelkűek vagytok!

– Igen. Mi úgy gondoljuk, hogy azok vagyunk.

– Kukacokat esztek!

– Minden, amit eszünk, a Fától származik. Minden hulladékunkat visszaadjuk neki. És ha valamelyikünk meghal, az ő teste is a Fáé lesz. Ebben a körforgásban testesül meg a mi emelkedettségünk.

– Úgy hangzik, mintha idéznél valamiből.

– Csak azt mondom neked, amit az itteni viszonyokról tudok.

– Amit az agyadba véstek. Mégpedig jó alaposan.

– Nem hagynád már végre abba a veszekedést, és nem próbálnád meg felfogni, hogy miről beszélek?

– Felfogni, mit? Azt, hogy te…

– Az egész földi élet, millió és millió éven keresztül, csak azt célozta, hogy egyszer mi itt és így élhessünk.

– Örült vagy? Ne akard velem elhitetni, hogy egész fejlődésünknek semmi más értelme nem volt, mint hogy te itt az űr közepén kukacokat zabálj!

– A dolog lényege, hogy az űrben élünk. Hogy eggyé váltunk a Mindenséggel. És nem pedig az, hogy kukacokat eszünk.

– Mi a csudát akarsz ezzel az iszonytató űrrel?

– Itt nincsenek korlátok. Egymásba folynak a pillanatok, és eggyé ötvöződnek a tettek. Minden mindennel összefügg, nemcsak a Fával. Mindennel. A Végtelenséggel.

A lány arcára kiülő vad, megszállott kifejezés éktelen dühre gerjesztette Coopert.

– Kerin, te tényleg hiszed, amit mondasz?

– Igen!

– Bizonyos vagy benne? Te, aki soha nem gyűlölted a világot? Amennyire emlékszem, nem volt vele semmi bajod.

– Én nem gyűlölök semmit. Nem azért jöttünk ide, mert megvetjük a világot. Ezt csak te gondolod. Én itt találtam meg…

– Mit? Az igazságot?

A lány elfordította a fejét.

– Kerin, doktrínákkal tömték tele a fejed! Ez a te részed ebben az egészben, és nem pedig az űr korlátlan szabadsága. Te mindent bevettél, amit mondtak neked! Mindent! Mert hinni akartál!

– Ezek a te megközelítéseid! Azért, mert neked nem volt hasonlóban részed, úgy gondolod, hogy mások is képtelenek a nagy élmények befogadására.

– Elismerem, ez jól hangzik. Csakhogy megfeledkezel valamiről. Arról, hogy én bárki másnál jobban ismerlek. Te nem vagy olyan, mint ezek az emberek itt. Persze, tudom, hogy mivel kábítanak téged. A bizonyosságukkal. Azzal, hogy azt állítják, ismerik az igazságot, nagy I-vel. De én tudom, hogy nem vagy olyan, mint ők! Nekem hiába játszod meg magad!

– Te játszod meg magad. Elhiteted magaddal, hogy az emberek minden további nélkül kiléphetnek a Mindenségbe, anélkül hogy feladnák kicsinyes gondolkodásukat. Azt reméled, hogy lényünket majd érintetlenül hagyja a végtelen űr, amikor megmártózunk benne.

– Nem rajongó és vallásos idióták tárták ki előttünk a végtelenbe vezető út kapuit. Tudósok és műszakiak kövezték ki az utat. Ez a Fa is a tudomány műve.

– Ez igaz. A valódi tudományé. Az emelkedetté. Az isten szerelmére, Jaimi! Ne akard azt mondani, hogy szellemi és erkölcsi emelkedésünknek nincs köze az űrutazáshoz! Spirituális fejlődésünk igazából csak akkor kezdődött, amikor az első ember elhagyta a Föld vonzóerejének körét.

Hat vagy hét férfi és nő tűnt elő az egyik közeli odúból. Csendben felfelé siklottak az aknában. Amikor elhaladtak mellettük, Cooper észrevette, hogy arcukra és mellkasukra különböző ábrákat festettek, de az is lehet, hogy tetováltak. A Fa kérgét borító mohához hasonló valami fedte a karjuk és lábuk bőrét, ágyékuk foszforeszkáló olajtól csillogott. Olyankor, amikor egyikük-másikuk egészen a közelébe ért, Cooper önkéntelenül is egészen közel húzódott a falhoz.

– Miféle szerzetek ezek? Csak nem az emberiség új, nagy korszakának avatott képviselői?

Kerin nem szólt semmit, de Coopernak úgy tűnt, hogy a szája szegletében ott bujkált egy elfojtott mosoly.

– Te is nevetségesnek találod őket, ne is tagadd. Egyébként hiába is tagadnád. Te is tudod, hogy hibát követtél el, amikor idejöttél, csak nem akarod beismerni.

A lány nagyot sóhajtott.

– Maradtál volna inkább a Földön. Mást se tudsz, csak veszekedni.

Megbánása jeléül Cooper gyengéden megérintette a lány vállát.

– Ne haragudj. Éppúgy nincs kedvem veszekedni, mint ahogy neked sincs. Nem azért jöttem, hogy bosszantsalak. Csak már nagyon hiányoztál, látni akartalak, meg akartalak érinteni.

A lány megcsóválta a fejét, majd a férfi felé hajolt. Kezük lecsúszott a kapaszkodókról, és lassan kilebegtek a henger alakú, hatalmas akna közepére. Cooper vadul magához szorította a lányt. Kemény ölelésével szinte belepréselte őt a saját testébe, mintha csak így kívánná visszalopni kedvesét a Földre. – Istenem – gondolta kétségbeesetten –, mindjárt itt a komp.

Kerinből halkan, fájdalmasan kibukott a vallomás:

– Nagyon, nagyon hiányoztál nekem.

– Ezt komolyan mondod? Töméntelen kalandod közepette is?

A lány elmosolyodott.

– Igen. Tudod, az itteniek nem tudják, mit jelent hiányolni valakit. Ha érzéseimről említést tettem valakinek, rendszerint csak ennyit mondott: elmúlik.

– És te is azt akarod, nem? Hogy elmúljon.

– Persze lehet, hogy igazuk van. Idő kell hozzá, amíg az ember megszokja új helyzetét, és elfeled mindent, ami azelőtt volt. Valószínűleg azért kapaszkodom a régi életem emlékeibe, mert félek.

– Megvan a jogod hozzá…

– Pedig olyan jó megfeledkezni mindenről. Minden kínzó feszültségem és fájdalmam elmúlik, amikor elengedem magam. Feloldódom a térben, a Fában, a telep közösségében. Gyönyörűséges lesz minden. És hallom őt nőni.

Cooper mélységesen elszomorodott, látván, hogy a lányt ismét hatalmába kerítette makacs megszállottsága, s letörten csak ennyit mondott:

– Egész életemben folyvást ilyen zöldségeket kellett hallgatnom.

A lány kissé elhúzódott tőle. Egyik kezével kapaszkodott, a másikkal pedig széles kört írt le.

– Itt egyáltalán nem olyan az élet, mint azokon az űrállomásokon, amelyeken te korábban hosszú éveket töltöttél. Ezek itt nem idegenedtek el a Földtől. Ők csak…

– Kerin, gyere velem. Csak egy időre térj vissza velem a Földre, egy rövid időre. Hogy lásd, milyen is az, ha az ember normális emberi életet él. És ha még akkor is vissza akarsz ide térni…

– Nem tehetem. Még akkor sem mehetnék, ha ők elengednének…

– Elengednének?

– Igen. Jól hallottad. Nem szeretik, ha az emberek csak úgy ide-oda vándorolnak. Ez nem átjáróház, és nem turistaparadicsom vagy kirándulóhely. Itt komoly kísérlet folyik.

– Igen. Kísérlet arra, hogy hogyan lehet az emberek tudatát befolyásolni.

– Kérlek, ne beszélj így. Végül is igazuk van. Nem mászkálhatok folyvást ide-oda. Döntenem kell, és el kell köteleznem magam.

– Jó, akkor gyere velem haza.

– Sajnálom, Jaimi. igazán nagyon sajnálom, de nem tehetem.

Ismét a férfi karjai közé lebegett, Cooper azonban hiába szorította magához, a kettejük között feszülő idegenséget nem tudta feloldani. Mintha a nehézkedési erővel együtt az érzelmek is elpárologtak volna.

Kerin kibontakozott az ölelésből, megragadta a férfi csuklóját, és elrugaszkodva magával rántotta őt a magasba.

– Hová viszel már megint? – kérdezte Cooper ingerülten.

– Ne aggódj, nem mutatok neked több kukacfarmot.

Ezután percekig nem szólt egy szót sem. Szálltak, lebegtek felfelé az aknában. Cooper egyre idegesebb lett, félt, hogy a komp, ha nem találja majd ott őt a bejáratnál, nélküle megy tovább. Egy idő múlva Kerin behúzta őt egy ágba, amelyből vagy ötven méter távolságban a törzstől műanyag kupola domborodott elő. A kupolába egyszerű, kerek nyíláson keresztül lehetett bejutni. A bejárat Coopert göblyukra emlékeztette.

– Gyere – mondta Kerin – ez biztos tetszeni fog neked. Utánakúszott, és egyszerre csak ott találta magát az ág felett, a csillagok közvetlen szomszédságában.

Kerin megnyugtatta, hogy a különleges műanyag megvédi őket a világűr káros sugárzásaitól, de Cooper nem nagyon hitt neki. Mindenesetre különös élmény volt. Nem volt körülötte semmi más, csak az űr sötétje, a csillagok és az ág.

Kerin a kupola közepén lebegett. Előtte egy függőágy tartókötelei ereszkedtek alá valahonnan a magasból. Cooper már látott hasonló függőágyakat, hatalmas közösségieket és egyszemélyes kicsiket, tele volt velük minden odú, sőt a központi aknában is akadt belőlük egy-egy. E függőágyakat úgy tervezték, hogy az alvóknak tökéletes pihenést nyújtsanak a csaknem teljesen tömegvonzás nélküli térben. Rugalmasak voltak, könnyen tágultak, idomultak, és akár több ember is kényelmesen elhelyezkedhetett bennük.

Nem volt nehéz kitalálni, hogy Kerin mire készült. Egyik kezével a függőágy köteleibe kapaszkodott, és hagyta, hogy két bársonyos, kihívó melle lágyan emelkedjen és süllyedjen minden mozdulatára. Arca csillagfényben fürdött.

– Mi ez? – kérdezte Cooper rekedt hangon. – Zsarolás?

Rá akarsz venni, hogy maradjak? Vagy épp ellenkezőleg: elbocsátó gesztus? Mit akarsz tulajdonképpen?

– Együtt akarok lenni veled. Veled és a Fával.

– A Fával is? Grupit javasolsz?

A lány nem válaszolt. Szája helyett szeme beszélt. Merőn nézte Coopert. Cooper nem tudott parancsolni a tekintetének. Végigcirógatta a lány mellét, és lesiklott finoman előre s hátra mozgó csípőjére.

– Nem! – tört ki a férfiből a tiltakozás. – Így nem akarom! Ám alighogy kimondta az utolsó szavakat, rájött, hogy nevetségessé tette magát. Állapota egészen mást mondott. Sok hónap telt el azóta, hogy utoljára volt együtt a lánnyal. Magányosan ődöngött a túlzsúfolt Föld emberáradatában.

A Föld gondolatára megborzongott. Tekintetével egyre vadabbul falta a lány lágyan lebegő testét. A lány szemében is ott égett a tűz. Egész valója csak úgy lobogott a vágytól, de Cooper tudta, hogy ehhez az ő személyének vajmi kevés köze van. Megkísérelt elfordulni a lánytól, de bárhová nézett, mindenütt nyugtalanító látvány fogadta. Soha azelőtt nem érezte ennyire az űr nyomasztó idegenségét. Ez a világ nem az ő világa volt. Nem az ember világa.

Mielőtt rájött volna, hogy mit is cselekszik, már oda is lebegett a lányhoz, és a két test szorosan összekulcsolódott. Kerin gyakorlottan a függőágyba vonta őt (Úristen – gondolta Cooper –, hány férfivel tehette ezt már énelőttem?), és gyöngéden csókolgatva és simogatva a férfit olyan pozitúrába helyezkedett, ami a Földön teljesen lehetetlen lett volna.

Hosszú hónapok óta először voltak együtt. Emlékezett rá, hogy egyszer Houstonban másfél heti távollét után találkoztak, és ő úgyszólván azonnal elérte a csúcsot, alighogy behatolt a lányba. Kerin egyáltalán nem volt csalódott. – Ez csak a nyitány – jegyezte meg jókedvűen, és szorosan hozzábújt. Ezúttal azonban egészen más volt a helyzet. Nem mintha valami baj lett volna a potenciájával, csak rettenetesen idegesítette a gondolat, hogy a komp esetleg nélküle megy el. Miközben Kerin szorosan hozzányomakodott, és körmei hegyét végigfuttatta a gerincén, le egészen a combjáig, megkísérelt olyan irányba fordulni a felsőtestével, hogy egy pillantást vethessen a kompkikötőre. Időzavarban volt. Szeretett volna még néhány, szerinte meggyőző dolgot mondani a lánynak. A lány viszont egészen mást akart: visszatartani őt attól, hogy hazugnak és ostobának nevezze itteni életét. Hiába kísérelte meg, nem tudott szabadulni Kerin szoros öleléséből. Visszafordult és lehajolt, hogy megcsókolja a lány mellbimbóit. Ezeket a kis könnyű, csiklandós puszikat mindig nagyon szerette. Kerin felnyögött, és ziháló lélegzettel egyre gyorsuló, erőteljes mozgásba kezdett.

Kapcsolatuk évei alatt Kerinnek mindig nagyon hosszú idő kellett ahhoz, hogy eljusson a kielégülésig. Kesergett is Cooper emiatt eleget. Most egészen másként zajlott minden. Coopert megdöbbentette az a lázas és gátlástalan szenvedély, amivel a lány átadta magát az ölelésnek. Mintha teljesen kicserélték volna.

Bár lélekben helytelenítette az egészet, nem tudott uralkodni a testén. A függőágy rugalmassága felerősítette minden mozdulatukat. Verítékcseppek gyöngyöztek végig a testükön, és könnyű páraként lebegtek körülöttük. Kerin addig-addig ügyeskedett, amíg teljesen le nem csúsztak a függőágy keskenyedő aljába. Cooper ritmusosan mozgó háta hűvös, puha mohaszőnyeghez súrlódott.

Erősen lehunyta a szemét, és egyre szorosabban ölelte a lányt, mintha attól tartott volna, hogy tovalebeg tőle, mielőtt elérné a csúcsot. De amikor a pillanat elérkezett, ki kellett hogy nyissa a szemét: látni akarta szerelmese arcát.

Tekintete azonban a végtelen ürességbe merült, amely ott tátongott túl Kerinen, túl a függőágyon és a Fán. Az űrbe, amely áthatott minden létezőt. Valahol iszonyatos messzeségben fények villogtak, szemek csillogtak, lények éltek. Őket is átjárta az űr. Cooper rémülten hőkölt hátra. Hiába. Nem volt hova elrejtőzzön.

Valami mintha szólította volna. Nem egy lény, nem valami felsőbb értelem, hanem az űr maga. Az űr, amely évmilliárdokig várt, mindig türelmesen, majd gondosan megformálta az univerzumot csak azért, hogy egy óvatlan pillanatban Jaimi Cooper – akarata ellenére – kitárja magát neki.

A Fa is része volt mindennek. Ágait egyre távolabbra és távolabbra nyújtogatta a sötétben. Része volt a hívásnak és a válasznak is. Kerin most távolinak, messzinek, idegennek tűnt. Beleolvadt a végtelen térbe. Egész valójával válaszolt a hívásra, amely ősidők óta ott visszhangzott benne és mindenki másban.

Ennek a hívásnak engedelmeskedve lépett ki az ember a kozmoszba. Kerin is engedett a vonzásnak, és eggyé vált a semmivel. Cooper megértette, hogy még ha meg is tudná győzni arról, hogy társai őrültek, még ha vissza is tudná csalni őket a Földre, akkor sem tudná megszabadítani az űr varázsának béklyóitól. Végül is neki kellene engednie.

Páni félelem tört rá. Igyekezett kiszabadítani magát a lány öleléséből, de azzal, hogy eltaszította őt magától, csak azt érte el, hogy a rugalmas függőágy egy határozott visszarúgással csak még jobban egymáshoz préselte őket.

– Mi van veled? – kérdezte a lány, és újra át akarta ölelni.

– Valami bajod van?

A lány gyakorlott mozdulatokkal többször is megakadályozta a férfit abban, hogy teljesen kibontakozzon az öleléséből. Cooper egy darabig csak szánalmasan vergődött a számára szokatlan helyen, mint hal az iszákban.

– Mit követtem el? – kérdezte ismét a lány. – Csak együtt szerettem volna lenni veled. Ennyi az egész. Mondd meg már végre: mi bajod van?

Cooper kikecmergett a hálóból, és a kerek nyíláson keresztül sietve leügyetlenkedte magát a folyosóba. Amikor az aknához ért, vadul a mélységbe vetette magát. Gyötörte a gondolat, hogy az űrkomp esetleg megérkezhetett, miközben ők szeretkeztek, és talán minden pillanatban elindulhat – nélküle.

– Lassíts! – kiáltott utána Kerin, s közben nagy sietve követte őt.

Cooper a nekilendüléstől nem volt elég óvatos, és a nagy ugrás átlendítette a másik oldalra. A jókora ütődés észre térítette. Most már óvatosabban folytatta merülését. Még így is mélyebbre szállt a dokkolóalagút bejáratánál. Úgy kellett visszatornásznia magát. Egy jó darabig idegesen matatott az ajtón, míg végre megtalálta a reteszt. Örömében nagyot ugrott, és alaposan beverte a fejét a mennyezetbe. Vadul elkáromkodta magát, és eszelős vágy ébredt benne bármiféle nehézségi erő iránt.

Kerin közben beérte, és megragadta a karját, még mielőtt beléphetett volna az áttetsző műanyagból készült folyosóba.

– Várj – mondta kérőn. – Ne menj még.

Cooper nagy akaraterővel leküzdötte magában a késztetést, hogy eltaszítsa magától a lányt. Gyors, ellenőrző pillantást vetett az alagút vége felé. Az űrkomp nem volt ott.

– Eressz utamra – mondta halkan.

– Sajnálom, de fogalmam sincs, hogy mit csináltam rosszul.

– Semmit se csináltál rosszul. Végül is meg kellett értenem, hogy mi az, ami itt tart téged.

– Megérteni? Csak nem azt gondolod, hogy…

– Kerin, engedj utamra.

– De hát én szeretlek! – kiáltott kétségbeesve a lány. A férfi nem válaszolt. Tudta, hogy ha nem megy azonnal keresztül az ajtón, és nem zárja be jó szorosan maga mögött, akkor a páni rémület újra elhatalmasodik rajta. Amikor az ajtó végre becsukódott mögötte, gyors mozdulattal feltépte az öltözőszekrény fedelét, és mohó pillantást vetett az órájára, hogy ellenőrizze, nem ment-e még el a komp. Megnyugodott. Még volt tizenöt perce. Bár elég ideje lett volna rá, eszébe sem jutott, hogy visszamenjen és elbúcsúzzon a lánytól. Magára kapkodta a ruháját, és előrement a bejárathoz. Ott állt, várta az űrkompot. Dobulu, a kapitány helyettese üdvözölte őt belépéskor.

– Sajnálom, hogy a barátja nem jött magával – mondta bájos mosollyal a kapitánynő Coopernak. – Ezek a Fa-lakók… – Zavarba jött. Fogalma sem volt, hogy hogyan fejezze be a mondatot.

– Ők tudják, mit csinálnak – morogta Cooper.

A nő kíváncsian és csodálkozva felvonta a szemöldökét, amikor a férfi elhaladt mellette, de Cooper adós maradt a bővebb magyarázattal.

Az űrhajón uralkodó gravitáció megnyugtatta. De csak egy pillanatra. Hirtelen furcsa gondolat tolakodott az agyába. Miért, igen, miért mennek az emberek az űrbe, ha ugyanolyan körülmények között kívánnak ott élni, mint amilyeneket a Földön megszoktak?

Hálát rebegett valami meghatározhatatlan, ködös istennek, hogy az utastérben senki még csak rá sem hederített. Most is, mint kikötéskor mindig, az összes utas ott tolongott az ablakok előtt.

A komp lassan távolodni kezdett a Fától. Most már biztonságban érezte magát. Tekintete végigsiklott az ágakon domborodó műanyag kupolákon. Ott… vagyis inkább ott… igen, inkább ott lehetett… De Kerint nem látta sehol. Talán nem jött ki az átlátszó folyosóra. Különben is sötét volt. Mi a csudát lehet látni csillagfénynél? Semmit. Vagyis majdnem semmit.

A férfi ott állt az ablaknál, míg a Fa végleg el nem tűnt a szeme elől. Elbotorkált az üléséhez, lerogyott, és törölgetni kezdte a könnyeit. Aztán hátradőlt, és várta az első ugrást – vissza a Föld felé.

Hargitai Károly fordítása

Viszt György rajzai

Theodore R. Cogswell: Forduljon az Ö.R.D.Ö.G.-höz

– Azt hiszem, most megvan – mondta Eddie Faust, miközben elővette Beszélő Zsebszámítógépét (közismertebb nevén BZS), és bonyolult egyenletek sorát táplálta belé.

A kis fekete doboz úgy zümmögött és reszketett, mint egy vén mosógép az utolsó adag ruhánál. Végül fölberregett és megszólalt:

– Kedves Mr. Faust, egyszerűen nincs semmiféle mód arra, hogy időgépet szerkesszen, amely visszavinné a múltba, hogy megölje apját, feleségül vegye anyját, s önmaga nemzésével a duplájára növelje intelligenciahányadosát.

– Miért nem? – kérdezte Eddie. – Legalább kétszer olyan okos vagyok, mint az öregem. Nagyon valószínűnek látszik, hogy ha én lennék helyette az apám, akkor sokkal több észt örökölnék. S akkor nem nyavalyás mérnök lennék, hanem fizikus, aki ösztöndíjakat meg Nobel-díjakat kap, s csak akkor megy be a munkahelyére, ha éppen kedve tartja.

– Azért – magyarázta türelmesen BZS –, mert ha az egyenletei érvényesek lennének, s a segítségükkel időgépet lehetne szerkeszteni, akkor meg is tenné, nem igaz?

– De.

– De ha megtenné, és visszamenne a múltba, megölné az apját, feleségül venné az anyját, s önmaga nemzőjévé válna, akkor most kétszer olyan okos lenne, mint amilyen. De nem az. Igaz?

Eddie a fejét vakarta, s egy pillanatig elgondolkozott ezen.

– Talán inkább veled van a baj – mondta. – Egy ilyen öreg kis BZS jó lehet Ohm törvényénél, négyzetgyökvonásnál és hasonló mérnöki marhaságoknál, de az időgéphez sokkal komolyabb áramkörök kellenek. Bonyolultabbak és nagyobbak.

– A nagyobb nem föltételenül jobb – mondta a kis BZS. – Elfelejti, hogy a mikroáramköreimmel be tudok kapcsolódni az országos komputerhálózatba, ha önmagam nem tudok megoldani egy-egy problémát. Éppen az imént hatoltam be a központi memóriabankba, hogy keressek valami megoldást a problémájára. Azok általában mindenkiről tudnak mindent.

Eddie arra a kreatív munkára gondolt, amit az elmúlt évi adójával kapcsolatban végzett – a BZS-t például eltartott családtagként jelentette be –, s egy kicsit ideges lett.

– No és?

– Olyan dolgokat tudtam meg önről meg a szüleiről, amilyenekről nem is álmodott.

– Például?

– Például azt, hogy ha meg tudná is csinálni a masinát, hogy visszavigye a múltba, és ott véghezvigye, amit eltervezett, akkor sem lenne semmi haszna.

– Miért nem? – kérdezte Eddie.

– Mert az asszony, akit az anyjának hisz, nem az anyja – mondta önelégülten a BZS – legalábbis biológiai értelemben véve.

– Akkor ki? – kérdezte a mérnök. – Csak úgy odatettek a küszöbére?

– Önnek nincs anyja, Mr. Faust. Ön klón. Az apja egyetlen sejtjét manipulálták addig, míg elégszer osztódott ahhoz, hogy életképes embrió váljék belőle. Az apja felesége csupán a méhét kölcsönözte az embrió kihordásához. Ezért nem lehet kétszerte okosabb, ha visszamegy a múltba, megöli az apját, feleségül veszi az anyját, és önmaga nemzőjévé válik.

– A fenébe! – mondta a mérnök.

– Föl a fejjel! – mondta a kis fekete doboz. – Ha összejött volna a dolog, nyomorult szexuális élete lett volna. A központi memóriabank szerint a kedves mama nemcsak terméketlen volt, de fölöttébb frigid is.

Hosszú csönd következett.

– Nézze – szólalt meg a BZS –, valahány elektronikus intelligenciával beszéltem, mind azt mondták, hogy lehetetlen olyan gépet szerkeszteni, ami ide-oda viszi az időben.

– Akkor semmi értelme visszaülnöm a tervezőasztalhoz – mondta elkeseredetten Eddie.

– Úgy van. Így nem lehet megoldani a problémát. De van valaki, akivel még nem próbálkoztam. A módszerei kissé szokatlanok, de vannak eredményei.

– Ki az? – kérdezte az ifjú mérnök.

– Az Ö. R. D. Ö. G.

– A micsoda?

– Az Önvezérlő Rendszerező Dokumentációs Összesített Gépagy, a Pentagon pincéjében álló új titkos szuperkomputer. Az ő kezében van az egész világ.

– Próbáld meg – mondta Eddie. – Mit veszíthetünk? A BZS fölberregett, aztán megszólalt:

– Bekapcsolódtam, és elmagyaráztam a problémáját. Az Ö. R. D. Ö. G. azt mondja, az a megoldás, hogy két nemzedéket ugorjon vissza az időben, ölje meg a nagyapját – tudja, csak egy nagyapja van – és vegye feleségül a nagyanyját. Mihelyt sikerül az apja nemzőjévé válnia, ön lesz a világon a legokosabb klón.

– De azt mondtad, hogy az időutazás lehetetlen.

– Azt mondtam, hogy a gép megszerkesztése lehetetlen. Másképp is meg lehet csinálni. A Pentagon szuperagya azt mondta, szívesen segít önnek különleges hatalmával, hogy visszamenjen a múltba, aztán visszatérjen a jelenbe. Természetesen ennek megvan az ára.

– És mit kér? – kérdezte a fiatal mérnök.

– A szokásost, Mr. Faust. Csak a szokásost – mondta a kis BZS.

Gálvölgyi Judit fordítása

Szerkesztői üzenetek

Cseng a telefon, vendégek kopognak az ajtón, munkatársak, írók, grafikusok, fordítók hozzák műveiket, vaskos kéziratok halmozódnak az ablakpárkányon, az olvasószerkesztő kéziratot javít, a szerkesztő tárgyal, a főszerkesztő levonatokat olvas, a titkárnő honoráriumot utal, a tördelő rohan a nyomdába, dolgozik a szerkesztőség.

A falon plakátok, a zsenik táblája már-már megtelt aláírásokkal és rajzokkal, a Japánból érkezett sci-fi naptár csillog, s egy felirat komoran hirdeti: „Mi csak nálunk okosabb emberekkel dolgoztatunk.” Dolgozik a szerkesztőség.

Délelőtt tizenegy körül megérkezik a posta. Levelek, levelek, levelek. Kisebbek, nagyobbak, fehér boríték, színes boríték, novellával, kisregénnyel, regénnyel tömött boríték, üres boríték (valaki kifelejtette belőle az írást), kéréssel, javaslattal, dicsérettel, panasszal, bírálattal teleírt levelek. Sóhajtozunk. Válaszolni kellene, de mikor? Nincs időnk, jön a hasáb, jön a tördelt, küldeni kell a kéziratot, korrigálni kell, olvasni kell, olvasni kell, olvasni kell. Dolgozik a szerkesztőség.

Régóta várjuk a szusszanásnyi időt, hogy válaszoljunk olvasóinknak. Nem szabad az olvasót elhanyagolni, az olvasó mindennél fontosabb, hiszen a lap az olvasónak készül, nélküle semmit sem ér az egész, ha nincs olvasó, akkor hiába dolgozik a szerkesztőség.

Most már nem lehet tovább húzni. Dossziék teltek meg levelekkel. Ha mindegyikre csak öt sort válaszolunk, akkor sok oldalt ezekkel a válaszokkal kellene megtöltenünk. Szétválogatjuk a leveleket, külön rakjuk a különböző típusokat, aláhúzzuk a fontos mondanivalókat, megpróbálunk egy-egy témában többeknek válaszolni, de lesznek, akiknek névre üzenünk, persze csak röviden.

És az olvasók türelmét kérjük. A leveleket köszönjük. Különösen az elismerő, dicsérő leveleket. A dicséret nekünk is jólesik. Azt mondja valaki: aligha van a magyar sajtótörténetben olyan folyóirat, amely annyi tetszésnyilvánítást kapott olvasóitól, mint a Galaktika. Azt mondja másvalaki: csak ne dicsekedjünk, mostanában éppen elég dorgálásban van részünk. Így van ez. Együtt kapjuk a tetszést és bírálatot. Válaszolnunk illik. Kezdjük.

Kedves Olvasóink…

Nem. Nem így kell.

Kedves OLVASÓINK!

Igen, így jó.

Megkaptuk leveleiket. Köszönjük. Köszönjük, hogy elővették a papírt és kézzel vagy géppel teleírták. Köszönjük, hogy bedobták a postaládába. Nagyon köszönjük, hogy nem felejtették le róla a bélyeget.

Sorra veszünk néhány témát.

Pfaff László és mások felfigyeltek arra, hogy különböző kiadványok megjelentetését tervezzük. Ebből már el is készült, szép kivitelben, de kis példányszámban a Kozmosznál megjelent science fiction kiadványok, a Galaktika, a Metagalaktika és a Kozmosz Fantasztikus sorozat teljes bibliográfiája. Ha sietnek, talán még megkapják a könyvesboltokban.

Szőke Edit olvasónk Sárrétudvariból a „régi” Galaktika 60. számának borítóját kéri. Sajnos kívánságát nem tudjuk teljesíteni. Már többször gondoltunk arra, hogy jobban sikerült borítóinkat külön is megjelentetjük, de eddig erre nem kerülhetett sor. Tervünkről nem mondunk le.

Többen kérdezték, vannak-e Galaktika-klubok, lehetne-e ilyeneket alakítani. Tudomásunk szerint csak Győrben működik Galaktika-klub, de örülnénk, ha másutt is alakulnának. A klubok tagjainak előjegyzéses alapon könnyebben biztosíthatnánk később megjelenő különkiadványainkat.

Fekete Mihály kiskunmajsai olvasónk a Metagalaktika jövőbeni megjelenéséről érdeklődik. Szeretnénk megnyugtatni, a kilencedik szám hamarosan kikerül a nyomdából. Egyébként a legjobb amerikai írók válogatott elbeszéléseit tartalmazza. A továbbiakról majd értesítjük olvasóinkat.

Külföldről – Újvidék, Kolozsvár, Beregszász stb. – többen jelezték, hogy szeretnének lapunkra előfizetni, s nem tudják, mi a módja. Erre csak azt tanácsolhatjuk, hogy érdeklődjenek a helyi lapterjesztő vállalatoknál és a postánál. Megoldás lehet az is, hogy cserepartnert keresnek, aki rendszeresen megküldené nekik a megjelent számokat.

Nagy feltűnést keltett első számunkban „A Baross-lapok” című humoros – vagy annak szánt – írásunk. Sok telefont és levelet kaptunk ebben az ügyben. Néhányan komolyan vették, hogy Németh Lajos kitűnő grafikái valódi ufókat ábrázolnak a húszas évekből. Mások visszautasították és gyerekesnek tartották a tréfát. Úgy hisszük, hogy a science fiction ugyan komoly irodalom, de egyáltalán nem áll távol tőle a játékosság, a jókedvű viccelődés. Egyébként azt gondoltuk, hogy ezek az áldokumentumok azonnal felismerhetők. Kovács Zoltán, Nagy Pál, dr. Szigeti Zoltán, Varga Győző Péter és mások figyelmét felhívjuk lapunk mostani számának a Baross-lapokat leleplező cikkére.

Érdekes javaslattal fordult hozzánk Nagykovácsiból Zombori Lajos. Azt írja, és indokolja is, hogy magyar szót kellene használnunk a sci-fi, SF, science fiction helyett. Mivel a sci-fi „az ész kitalált képe, az agy szüleménye”, ezért jobb lenne „észkép”-nek nevezni. Ha elfogadnánk is ötletét, hiszen mi is tiszteljük nyelvünk tisztaságát, akkor sem tudnánk mit tenni. Úgy látjuk, hogy a sci-fi általánosan elfogadottá vált. De ha valaki az „észkép”-re szavaz, használja nyugodtan. Megértjük így is.

Nagyon sokan jelentkeztek – nevüket nem soroljuk fel – azzal, hogy küldjünk nekik régebbi Galaktika-számokat, Kozmosz könyveket stb. stb. Kívánságaikat – sajnos – nem tudjuk teljesíteni. A Kiadó nem foglalkozik könyvterjesztéssel, példányaink nekünk sincsenek. Csak az antikváriumokat tudjuk ajánlani. Vagy keressenek cserepartnert. Egyes gyűjtők régebben több számot vettek a Galaktikából, aztán ezekkel csereberéltek. Talán nem is rossz módszer. Az új Galaktika most már mindenütt előfizethető.

Többen kérték tőlünk írók címeit, adatait, volt, aki régebbi Galaktikák illusztrátorai felől érdeklődött. Akinek tudunk segíteni, annak külön levélben válaszolunk.

Sok levélírónk – így Fink József, Koczián Attila, Almási Zoltán, Illyés Tibor és mások – arról értesített bennünket, hogy nem tetszik nekik az új Galaktika formátuma, papírja, tördelése, illusztrációi stb. stb. A papír minőségével magunk is elégedetlenek vagyunk, de nem tehetünk semmit, ez a papír áll rendelkezésünkre. Választanunk kellett. Ha maradunk a régi papírnál, fel kell emelnünk a lap árát majdnem a kétszeresére, így pedig valamivel olcsóbban adhatjuk. Úgy hisszük, hogy olvasóink érdekében cselekedtünk. Nagyon sokan örülnek annak, hogy havi folyóirat lett a Galaktika, s annak is, hogy olcsóbb, mert így kevesebb pénzért több és – úgy gondoljuk érdekesebb olvasnivalót kapnak. Reméljük, hogy tiltakozó olvasóink néhány szám után ugyanúgy megszeretik a mostani formát, mint annak idején a régit, amely ellen szintén akadtak opponensek. Egy korszak lezárult, új kezdődött. A hagyományokat mi is tiszteljük, de nem vagyunk konzervatívak. A régi Galaktika értékeihez új értékeket akarunk tenni, s reméljük, sikerül. Amikor a híres amerikai magazin, az „Astounding Science Fiction” nagy formátumról kicsire tért át, és nevét „Analog”-ra változtatta, az olvasók felhördültek. Alva Rogers akkor 220 oldalas könyvben siratta el a régi folyóiratot, könyvének címe is az volt, hogy „ Rekviem az Astoundingért”. Mindez 1959-ben történt, az Analóg ma is él és virul, sok-sok olvasójának igaz örömére.

Harminchat oldalas, kézzel írt levéllel tisztelt meg bennünket Róka Béla budapesti olvasónk. Az új Galaktika első számának elolvasása után fogott tollat. Örültünk levelének, sorai között őszinte aggodalmat és javító szándékot éreztünk. Örültünk annak is, hogy nagyon szerette a régi formátumot, félti a minőséget, a science fiction kommercializálódásától óvja szerkesztőségünket. Teljesen egyetértünk vele a régi Galaktika érdemeinek és értékeinek felsorolásában, még akkor is, ha mi magunk ezekről az érdemekről szerényebben szoktunk beszélni. Igen, a régi Galaktika egészen más volt. Nem folyóirat, hanem antológia, sokkal korlátozottabb lehetőségekkel. Nem közölhetett híreket, cikkeket, nem lehetett friss, hiszen nyomdai átfutása majdnem két év volt. Folyóiratunk ezzel szemben szinte naprakészen tájékoztathatja olvasóinkat, nyomdai „átfutása” mindössze két hónap. Csodálkoztunk, hogy kedves olvasónk, Róka Béla nem örült igazán az évi négy szám helyett az évi tizenkét számnak. Más kérdés, hogy az első szám tartalmát érintő megjegyzéseivel egyetértünk-e vagy sem. Többnyire nem. Főleg a magyar szerzők írásait illetően. Szándékunk mindig az volt, hogy a magyar tudományos-fantasztikus irodalom kibontakozását segítsük. Erre törekszünk most is, és több a lehetőségünk. A magyar sci-fi írók között még nincs Bradbury, Asimov, Clarke, Aldiss, Simak, Dick, Lem, Sztrugackij, Moorcock. De mi azt szeretnénk, ha lenne. Ha minél hamarabb lenne. Ezért adunk lehetőséget olykor a kiforratlan tehetségeknek. Tudjuk, hogy ettől kedvet és erőt kapnak. Ehhez kívánjuk Olvasóink jóindulatát, szeretetét és megértését. Köszönjük azoknak, akik leveleikben mindezt előre megadták. A szerkesztőség dolgozik.

FILM, TV, VIDEO

Szexmisszió

Gyémántpiramis

Ian Watson: És most itt ülök rajta

Dévényi Tibor: ZooMaster-S-100

Mack Reynolds: Az ördög munkát talál

Rachel Pollack: Otthonuk a Fa

Theodore R. Cogswell: Forduljon az Ö.R.D.Ö.G.-höz

Szerkesztői üzenetek

Galaktika 65.