Galaktika 65.

TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS FOLYÓIRAT

II. ÉVF. 1986/2, (65.) SZÁM

Mintha jobban illenék napjaink valóságához a panasz, a kesergés, a sopánkodás. Mintha egy képzeletbeli panaszfal tövében élnénk, mintha kiveszőben lenne életünkből a minket ért örömöt másokkal megosztani akaró gesztus. Máskor pedig csupán álszeméremből – nehogy hivalkodónak tűnjünk – hallgatjuk el még a megérdemelt sikert is. A science fictiont kedvelők lelkes tábora ezúttal talán szakít e mindennapi közérzetünket szegényítő szokással, és örömünkben, amit elétárunk, megtalálja a maga részét. 1985. november 1-3. között tartotta évi rendes kongresszusát az Európai Science Fiction Társaság (S. E. S. F. ).

A színhely: Fayence. Olyan kiváló személyiségek biztosították a rangot, mint Pierre Barbet (aki egyébként az S. E. S. F. elnöke), Konrad Fialkowski, Sam J. Lundwall, a World SF elnöke, Gianfranco Viviani, akit a Társaság főtitkárrá választott (mellesleg ő az egyik legnagyobb olasz sci-fi kiadó vezetője), és számos más, ismert alkotó a sci-fi világából, szinte az összes európai országból. A magyarokat a VEGA Sci-Fi Egyesület néhány tagja képviselte. Minden évben a kongresszus jelentős pillanata az S. E. S. F. – díjak odaítélése. Nem kis öröm számunkra – és úgy gondolom, erre büszke lehet minden magyar sci-fi rajongó –, hogy ebben az évben sem maradtunk említetlenül. A profi SF magazinok számára odaítélt díjak között különdíjat kapott a Galaktika, Kuczka Pétert pedig európai színvonalú tevékenységéért találta méltónak különdíjra a zsűri. Bár fennállása óta nem az első ilyen elismerést kapta a Galaktika és annak életrekeltője, mindmáig fáradhatatlan éltetője, Kuczka Péter, mégis ez az újabb megerősítés kettős tanulsággal is jár. Egyfelől erőt adhat a science fictionért tevékenykedőknek, és azt a jó érzést, hogy nem múlnak az évek és az erőfeszítések hiába, de alkalmat teremthet arra is, hogy a hétköznapok viaskodásaiban álljunk meg egy pillanatra, és örüljünk együtt, ha van miért. Mert ebben a panaszokkal, kesergéssel teli világban kell az ünnep a léleknek.

1. FEJEZET

ROBBANÁS! Megrendül a föld! A páncélterem ajtaja felpattan. S mélyen bent a teremben garmadába hányva irdatlanul sok pénz. Csak fel kell pakolni, fogni és vinni. De ki az ott? Ki az ott a terem belsejében? Irgalom! Az Arcnélküli Ember! Figyel. Mint egy árny. Nem szól. Iszonytató. Fuss… menekülj…

Rohanás, különben lekésem a párizsi légpárnást meg azt a különös leányt, kinek arca virágszirom, teste csupa szenvedély. Ha futok, talán még elérem. De az ott nem a Kapu Őre. Szentséges Krisztusom! Az Arcnélküli Ember. Figyel. Mint egy árny. Nem szól. Csak fel ne sikítsak, nehogy felsikoltsak…

De nem sikoltok, Énekelek. Szikrázó márvány a színpad, szárnyal a muzsika, fények ragyognak – Az amfiteátrum üres, sötét gödör. Benne egyetlen néző. – Némán figyel. Mint egy árny. Az Arcnélküli Ember.

Ezúttal valóban felsikoltott.

Ben Reich felébredt.

Csöndesen feküdt vízágyában, szívét-lelkét átjárta a borzalom, tekintete vaktában keresgélt a szobában valamit, ami megnyugtathatta volna. Zöld nefritkő falak, a porcelánmandarin éjjelilámpa fejét hosszasan ingatja, ha megérintik. A falióra egyszerre mutatja három csillag és hat bolygó idejét. S az ágy kristálymedence, színültig 38 °C-os karbonált glicerinnel.

Halkan kinyílt az ajtó, és Jonas lépett a félhomályba. Mintha csak árnyék lett volna vörösbarna hálóköntösében. Az árnyék lóarcán szolgálatkész kifejezés ült.

– Megint? – kérdezte Reich.

– Igen, Reich úr.

– Hangosan?

– Nagyon hangosan, uram. És rémülten.

– A fene essék a szamárfüledbe! – mordult föl Reich. – Én soha nem félek.

– Tudom, uram.

– Takarodj!

– Igenis, uram. Jó éjt, uram! – Jonas kihátrált, és betette maga mögött az ajtót.

Reich utánakiáltott:

– Jonas!

Az árnyalak ismét megjelent.

– Elnézést, Jonas.

– Minden rendben, uram.

– Egyáltalán nincs minden rendben – szólalt meg Reich barátságosan mosolyogva. – Úgy használlak, mint valami rokont, s ezt még meg sem fizetem neked.

– Dehogynem, Mr. Reich.

– Ha egyszer rád kiabálok, ne tűrd el, kiabálj vissza. Miért csak nekem legyen meg az örömöm?

– Na de, Mr. Reich.

– Tégy, ahogy mondom, s megemelem a béred. – Újabb mosoly. – Jól van, Jonas, köszönöm.

– Én köszönöm uram. – Az árnyék ismét eltűnt.

Reich feltápászkodott, a forgatható állótükörhöz ment, és belenézett. Mosolyokat próbálgatott. – Magad válaszd meg az ellenségeidet, ne bízd a véletlenre – mormogta maga elé. Figyelte a látványt: széles váll, keskeny csípő, hosszú, izmos lábak. Kopasz fej, kerek szemek, finom metszésű orr. kicsi, érzéki száj, mely kezelhetetlenségről árulkodik.

– Nahát – szólalt meg. – Végtére is nem akarok külsőt cserélni az ördöggel, sem pedig helyet Istennel. Akkor meg miért kell sikoltozni?

Köpenyt vett magára. Egy pillantás az órára. Eszébe sem jutott, hogy a naprendszer időpanorámájára vetődött a szeme. Megszokta, hogy egyszerre többféle időt lát. Fel sem tűnt neki már az, ami őseit zavarba hozta volna. A tárcsáról ezt olvashatta:

– Akárhogy is, ön téved – morogta makacsul. – Tényleg nem tudom, ki az. Csak annyit tudok, hogy nincs arca, ez minden.

– A lényegre nem felelt, Mr. Reich. Azzal kellene szembenéznie. Megpróbálkozunk egy kis szabad gondolattársítással. Ne mondjon semmit, csak gondolkozzék. Tehát: rablás…

– Drágakövek – órák – gyémántok – részvények – kötvények – aranyérmék – hamisítványok – készpénz – aranytömbök – idegessé…

– Mi is volt az utolsó szó?

– Eltévesztettem. Gyémántporra gondoltam… meg csiszolatlan gyémántra.

– Ez bizony nem kisiklás volt. Gyökeres korrekciót hajtott végre, sőt talán teljes változtatást. Nos, folytassuk. Pneumatikus…

– Hosszú – autó – kabinok – levegő – szabályozás… Ennek nincs értelme.

– Már hogyne volna, Mr. Reich. Nem más ez, mint fallikus szójáték: Majd meglátja, mennyire van értelme. Folytassuk tehát.

– Maguk, kukucskálók, átkozottul dörzsölt fickók. Na, gyerünk! Pneumatikus… vonat – földalatti – sűrített levegő – hangnál is sebesebb – „Elszállítjuk Önt a szállítmányokba” – mondja a hirdetés. Hogy az ördögbe is hívják azt a társaságot, amely ekként hirdeti magát? Nem jut eszembe. De hogy lehet, hogy épp ez ötlött fel bennem?

– Ez volt a tudatalattijában, Mr. Reich. Még egy próbát, és érteni fogja. Amfiteátrum…

– Ülések – széksorok – karzat – páholyok – rekeszek – istállók – harci mének – Mars-mező…

– Ez az, Mr. Reich. A csata. A legutóbbi fél esztendőben kilencvenhatszor voltak rémlátomásai, mindannyiszor az Arcnélküli Ember okozott lidérces álmot önnek. Ő az örök ellenség, tönkreteszi magát, megrontja éjszakai nyugalmát, miatta fogja el a rettegés. A rémálmokban három közös elem érezhető: az anyagiak, a szállítás és a csata. Újra meg újra… Az Arcnélküli, az anyagiak, a szállítás meg a Mars.

– Az egészből egy szót sem értek.

– Pedig van jelentése, Mr. Reich. Azonosítania kell ezt a hátborzongató alakot. Mi a magyarázata, hogy soha nem ad neki arcot?

– De hát nem igaz, hogy én bármit is titkolnék.

– Hadd segítsek egy kicsit. Gyémántpor helyett azt gondolta, hogy idegesség. Kijelentette, hogy nem emlékszik a társaság nevére, amely az „Elszállítjuk Önt…” jelmondattal hirdeti magát.

– Tényleg nem emlékszem a nevére! – pattant föl izgatottan a heverőről Reich, – De a maga támpontjai nem segítenek, nem tudom azonosítani azt az alakot.

– Az Arcnélküli Embertől nem azért borzad, Mr. Reich, mert nincs arca. Ön ugyanis tudja, hogy ki az illető. Gyűlöli őt, de ugyanakkor fél is tőle. Pontosan ismeri.

– Maga a kukucskáló. Hát tessék, nevezze meg!

– Az én képességeimnek is van határa, Mr. Reich. Gondolataiban csak bizonyos mélységig tudok olvasni. Annál lejjebb már csak külön segítséggel hatolhatok.

– Miféle segítségre gondol? Maga a legjobb szupér, akit kapni lehet.

– Ne higgye, Mr. Reich. S biztosan maga sem így gondolja. Maga szándékosan fogadott fel másodosztályú orvost, akit szükséghelyzetben igénybe vehet. A pénzéért ennyit kaphatott. Ha elege van a sikolyokból, keressen első osztályú orvost. Forduljon, mondjuk, Augustus Tate-hez, Garthoz vagy Samuel α kinshoz. Forduljon hozzájuk.

– Majd meggondolom – mormolta Reich, és elindult kifelé. Amikor kinyitotta az ajtót, Breen utánaszólt:

– Egyébként azzal a jelszóval a D’Courtney Kartell hirdet. S töprengjen el, hogyan függhet össze a céggel a gyémántpor és az idegesség.

– Az Arcnélküli Ember!

Megjelölve saját helyét a sifrekönyvben, Reich lenyomta a videotelefon billentyűjét, és odaszólt a telefonosnak.

– Kérem a rejtjelező részleget!

A képernyőn megjelent egy füstbe burkolózó szoba, tele könyvekkel és telexszalagokkal, tekercsekkel. Sápadt férfi kifakult ingben nézett vissza a képernyőről, majd megszólalt:

– Tessék, Mr. Reich.

– Jó reggelt. Hassop! Elég elnyűttnek látszik, ráférne magára egy kis szabadság. Magad válaszd meg az ellenségeidet! Vegyen ki egy hetet, és utazzék Űrföldre. A költségeket fedezi a cég.

– Köszönöm, Mr. Reich. Igazán köszönöm.

– Volna egy bizalmas üzenet, amit továbbítani kellene. Címzett: Craye D’Courtney. A szöveg – Reich egy pillantást vetett a rejtjelkönyvbe. – Tehát a szöveg: YYJI TTED RRCB UUFE AALK QQBA. Villámgyors választ kérek. Rendben?

– Úgy lesz, Mr. Reich. Villámsebesen.

Reich kikapcsolta a videotelefont. Matatott papírokkal teliszórt asztalán a kristályok között, kihúzott egyet a kupacból, és beletette a lejátszókészülékbe. Titkárának hangja szólalt meg. „A Birodalom-papírok 2.1-1.75 százalékkal estek, a D’Courtney-papírok ugyanannyit emelkedtek…”

– Vigye el az ördög! – hördült föl Reich. – Az én zsebemből veszi ki. – Leállította a lejátszót, és türelmét vesztve fölpattant. Órákig várhat, mire megjön a válasz. Az élete függ attól, mit felel D’Courtney. Kiment az irodájából, s megkezdte szokásos napi ellenőrzését a felhőkarcoló emeletein, végigjárván az igazgatóság valamennyi osztályát. Szupértitkárnője úgy járt a nyomában, mint egy jól idomított vadászkutya.

„Idomított boszorka” – gondolta Reich, de hangosan mindössze ennyit mondott:

– Sajnálom. Ezt is meghallotta?

– Nem történt semmi, Mr. Reich. Megértem önt.

A személyzeti osztályon foglalkoztak az állást keresőkkel, vizsgálgatták, jobbról-balról ellenőrizték őket, még a veséjükbe is belenéztek. Mindenki megfordult náluk, tisztviselők, szerelők, mérnökök és más diplomások, középvezetők és azok is, akik vezető posztokra aspiráltak. Az előzetes tájékozódást szabványkérdőívek és személyes beszélgetés segítségével végezték, amikor is szokványos kérdéseket tettek fel az illetőnek. De a Birodalom szupér személyzeti főnöke mindig elégedetlen volt e módszerek miatt. Reich belépésekor is éppen jeges düh fojtogatta. Nem is igyekezett leplezni, pedig Reich titkárnője telepatikus úton jelentette a látogatást.

– Tíz percem ha jut egy-egy jelentkezőre – mondta fojtottan az egyik beosztottjának. – Egy óra alatt hat, egy nap alatt negyvennyolc ember. S ha harmincötnél többet kell elutasítanom, csak az időmet vesztegettem, pontosabban a cég idejét. Mert aligha azért fizetnek, hogy a nyilvánvalóan alkalmatlanokat kirostáljam. Ez a maga dolga, lásson hozzá!

Mondókáját befejezve pedáns bólintással köszöntötte Reichet.

– Jó reggelt, Mr. Reich!

– Jó reggelt! Valami baj van?

– Minden rendben is volna, ha a beosztottjaim megértenék, hogy az érzékelésen túli percepció sem csodaszer. Ezt a képességet is órabérben díjazzák. Mr. Reich, mi a döntés Blonn ügyében?

Megszólalt a titkárnő;

– Mr. Reich még nem olvasta az Ön előterjesztését.

– Hadd figyelmeztessem, ifjú hölgy, hogy ha teljesítményem nincs kihasználva, ráfizetéses vagyok. A Blonn-ügyre vonatkozó feljegyzés már három napja ott fekszik Mr. Reich íróasztalán.

– Ki az ördög ez a Blonn? – kérdezte Reich.

– Hadd kezdjem az elejéről. A Szupérszövetségnek körülbelül százezer harmadik osztálybeli tagja van. Az ilyen szintű gondolatolvasó a tudatot tárja fel. Meg tudja állapítani, hogy egy adott pillanatban mire gondol valaki. A harmadosztályú szupér a telepaták legalsó rendjéhez tartozik. A Birodalom minden bizalmas poszton ilyeneket alkalmaz, van belőlük vagy félezer a cégnél is…

– .Ezt ő is pontosan tudja. Térjen a lényegre, vén szószátyár.

– Engedelmet, hadd közelítsem meg a lényeget a magam módján. A Szövetség megközelítően tízezer másodosztályú szupért számlál – folytatta kimért hidegséggel a személyzeti főnök. – Ők ugyanolyan szakértők, mint jómagam. A mi adottságunk teszi lehetővé a lemerülést a tudatalattiba, a tudatelőttibe. A legtöbb másodosztályú értelmiségi foglalkozású: fizikus, jogász, mérnök, esetleg tanár, közgazdász, netán építészmérnök és így tovább.

– És külön-külön mind egy vagyonba kerül! – vágta rá Reich.

– Miért ne? Hisz mindegyikük valami speciális szolgálatot lát el. A Birodalom ezt a tényt értékeli. Pillanatnyilag is kétezret alkalmaz belőlük.

– Nem térne végre a lényegre?

–. Alig ezer első osztályú tagja van a Szövetségnek. Nemcsak a tudatba vagy a tudatelőttibe látnak bele, de a tudatalattiba is. Előttük kitárulnak az értelem legmélyebb rétegei. Az ősi, alapvető ösztönök. Ezáltal kiemelkedő helyzetet foglalnak el. Némelyikük orvosi feladatokat lát el, mint Tate, Gart, α kins, Moselle… mások kriminalisták, például Lincoln Powell a pszichiátriáról. Aztán vannak köztük politikai elemzők, államférfiak, különleges kormánytanácsadók stb. A Birodalom mind ez ideig egyetlenegyet sem tudott alkalmazni közülük.

– No és? – morogta Reich.

– Most itt az alkalom, Mr. Reich. Úgy hiszem, Blonn most elérhető. Röviden…

– Ez neki rövid.

– …röviden, Mr. Reich, a Birodalom annyi szupért foglalkoztat, hogy külön osztályt kellene alakítani belőlük, s első osztályú szakembert állíthatnánk az élére Blonn személyében. S rá lehetne bízni, hogy a telepatákat kikérdezze.

– Reich azon töpreng, miért nem lehet ezt magára bízni.

– Megpróbálom megvilágítani az ügy hátterét és megértetni önnel, Mr. Reich, miért nem tudom ellátni ezt a feladatot. Másodosztályú szupér vagyok. Gyorsan és hatásosan kifürkészek minden szokványjelentkezőt, viszont ha egy szupér kerül elém, nem tudok vele elég gyorsan végezni, így a munkám nem termelékeny. A szupérek, képesítésüktől függően, különböző hatásfokú blokkokkal védhetik elméjüket. Ha egy harmadosztályút akarok tüzetesen kifaggatni, egy órámba telik, egy másodosztályúra két órát kell szánnom. S egyáltalán nem biztos, hogy egy első osztályú védőblokkjain át tudok hatolni és belé tudok látni. Erre a munkára egy elsőrendűt kell felfogadni. Ezért van szükség Blonnra. Mérhetetlenül sokba fog kerülni, nem vitás, de a dolog sürgős és elengedhetetlenül fontos, nem tűr halasztást.

– Mi annyira sürgős? – kérdi Reich.

– Az ég szerelmére, hagyja már abba. Ez már nem tréfa. Fel fogja dühíteni, pedig amúgy is van elég baja.

– Hölgyem, én csak a dolgomat végzem.

– A szomorú tény az, uram – fordult Reichhez –, hogy a legjobbak közül egyet sem alkalmaztunk. A D’Courtney Kartell elhalássza a szakma krémjét az orrunk elől. Újból és újból az történik, hogy pénzügyi gondjaink miatt D’Courtney csendben elviszi a legjobbakat, mi meg kénytelenek vagyunk a maradékkal beérni.

Mr. Reich kirohant a személyzetiről, és beviharzott az áruforgalmiba. Ott is csak rossz hírek. A Birodalom Cég nem képes állni a sarat a versenyben a D’Courtneyval szemben. Minden téren csak a lemaradás és balsiker, a hirdetésben éppúgy, mint a gyártmányfejlesztésben, a kutatásban csakúgy, mint a sajtónyilvánosság terén. Mindenütt az elkerülhetetlennek látszó vereség félreismerhetetlen előjelei. Reich úgy érezte, egyre inkább sarokba szorítják. Visszament az irodájába, s legalább öt percig járt-kelt föl s alá, míg úgy-ahogy lehiggadt. „Nincs mit tenni – dünnyögte –, tudom, hogy meg kell ölnöm. Az egyesülésre nem lesz hajlandó. Miért is lenne? Tudja, hogy fölibém kerekedett. De ehhez segítségre van szükségem. Csak egy kukucskáló segíthet.”

Bekapcsolta a videotelefont, és beszólt a központosnak:

– Kapcsolja, kérem, a felüdítőt.

A képernyőn fényesen kivilágított szoba jelent meg. Falai króm- és zománcdíszektől csillogtak, benne játékasztalok, a sarokban bár. Olybá tűnt, mintha klubhelyiség lett volna. ahová kikapcsolódni járnak az emberek. Valójában azonban ez volt a Birodalom nagy hatalmú detektívirodája. Egy West nevű szakállas tudós volt az igazgatója. Éppen egy sakkfeladványból nézett fel.

– Jó reggelt, Mr. Reich!

– Jó reggelt, Mr. West! – viszonozta udvariasan az üdvözlést Reich, majd így folytatta: – Rutinellenőrzés, a gazda mindent akar látni, ugye érti? Hogy megy mostanság a felüdítés?

– Mérsékelten, Mr. Reich. Van okom panaszra, uram.

Úgy vélem, túl sok a hazardírozás. – West suttogóra fogott hangon beszélt, s látható türelmetlenséggel várta, hogy a cég két bizalmas munkakörben foglalkoztatott tisztviselője végre kiigya italát, és távozzék. Majd megkönnyebbülten dőlt hátra székében. – Tiszta a levegő, Ben.

– Sikerült-e Mr. Hassopnak továbbítani a rejtjeles üzenetet, Ellery?

A kukucskáló a fejét rázta.

– Legalább igyekszik?

West elmosolyodott és bólintott.

– Hol van most D’Courtney? – kérdezte Reich.

– Az Astra fedélzetén, útban a Föld felé.

– Tudjuk pontosan, hová tart? Hol száll meg?

– Nem. Derítsem ki?

– Nem is tudom, attól függ…

– Mitől? – West különös pillantást vetett rá. – Bárcsak a telepátia telefonon is működhetne! Kíváncsi volnék, mi jár a fejedben.

Reich elhúzta a száját.

– Még szerencse, hogy van ez a telefon. Legalább ennyi védelmet élvez az ember a gondolatolvasókkal szemben. Miként vélekedsz a bűncselekményekről, Ellery?

– Ahogyan más.

– Bárki követi is el?

– Ha szövetségbeli a tettes. A Szövetség ugyanis nem rajong a bűntettekért, Ben.

– Ugyan már, mit kell annyira odalenni a Szupérszövetségért? Te tudod, mit ér a pénz, a siker… Miért nem okosodsz meg végre? Miért hagyod, hogy a Szövetség béklyóba verje gondolataid szárnyalását?

– Te ezt nem érted. Mi a Szövetség szülöttei vagyunk, a mi életünk egy vele, s vele halunk. Jogunk van megválasztani a Szövetség tisztségviselőit, de ez minden. Szakmai létünk viszont a Szövetségtől függ. Az képeztet ki, az minősít és sorol osztályba, szab erkölcsi normákat, és szigorúan ellenőriz, hogy tiszteletben tartjuk-e a szabályzatot. Gondunkat viseli, akár az Orvosszövetség az orvosokét. Nekünk is megvan a magunk hippokratészi esküje. Úgy hívják, hogy a Szupér Esküje. És az ég legyen irgalmas bármelyikünkhöz, ha megszegjük! Márpedig te azt sugalmazod, ha nem csalódom, hogy szegjem meg.

– Talán valóban – mondta Reich bensőségesen. – Talán tényleg arra céloztam, hogy megérné, ha nem ragaszkodnál túl szigorúan látnoki esküdhöz. Talán pénzre gondoltam, annyi pénzre, amennyit egy magadfajta másodosztályú kukucskáló életében még soha nem látott.

– Kár a szóért, Ben, nem érdekel.

– És ha megszegnéd az esküdet?

– Kizárnának.

– Ez minden? Ez olyan rettenetes? Ha egy vagyon a kárpótlás? Okosabb kukucskálók már máskor is megtették. Nem te lennél az első a Szövetségben. Kizárták őket is. Túlélték. Legyen eszed, Ellery!

West fanyarul elmosolyodott.

– Nem értesz meg, Ben.

– Próbáld megmagyarázni!

– Vegyük bármelyik kizárt személyt. Például Jerry Church. Nem volt olyan nagyokos egyikük sem. – West tétovázott. – Mielőtt a műtétek megkezdődtek, volt az a süketnéma csoport…

– Akik nem beszélnek, nem hallanak?

– Pontosan. Mutogatva érintkeztek egymással. Vagyis a süketnémák csak egymással tudtak érintkezni. Érted? Csak saját közösségeikben élhettek, vagy sehol. Az ember beleőrül, ha nem tud beszélgetni a barátaival.

– Tehát?

– Tehát néhányan közülük bandába tömörültek. A sikeres süketnémákat úgy kényszerítették adó lerovására, hogy hetekre kirekesztették maguk közül. Ha az illető nem tejelt, végképp kiakolbólították. Vagy fizetett, vagy magára maradt és megbolondult. Más választás nem volt.

– Azt akarod mondani, hogy nálatok, látnokoknál ugyanúgy van, mint a süketnémáknál?

– Nem, Ben. Ti, köznapi halandók vagytok a süketnémák. Ha mi csak veletek élnénk együtt, akkor beleőrülnénk. Szóval hagyj nekem békét! Ha valami csúfságot forralsz, nem akarok tudni róla.

West levágta a telefont. Reich nem tudta türtőztetni magát, dühében felragadott egy arany papírnehezéket, és a kristály képernyőbe vágta. Csörömpölve röpültek a szilánkok szerteszét, de ő már nem látta, nem hallotta. Rohant ki a folyosóra, ki az épületből.

Kukucskáló titkárnője tudta, hová megy. Kukucskáló sofőrje tudta, hová kell vinni. Kukucskáló házvezetőnője tudta, hogy pillanatokon belül hazaér, és bekészítette az ebédjét. Mire Reich a dolgozószoba ajtajához ért, már némileg lecsillapodott.

A sarokba ment, odalépett a széfhez, melyet fénypászma zárt el az avatatlanok elől. Egyszerű, rekeszes irattartó volt a széf, s a fénycsóva hol kialudt, hol kigyulladt. Amikor a pászma világított, a széf úgy csillogott, mint a sokkarátos gyémánt. Másodpercenként egy-egy felvillanás. Ezt a sajátos „páncélszekrényt” Reich bal kezének mutatóujja nyitotta, ujjlenyomata, melynek nem volt párja az egész világon, volt a titkos számjel-kombináció.

A fénysugár útjába helyezte kinyújtott mutatóujját. A pászma kialudt, és a rekeszes szekrény kinyílt.

Kis fekete jegyzettömböt emelt ki, és egy nagyalakú, vörös borítékot.

Majd visszahúzta ujját, a fényjáték újra megindult, a széf bezárult.

Reich lázasan pörgette a jegyzettömb lapjait. Átlapozta. Anarchisták… Emberrablók… Gyújtogatók… Megvesztegetők. Megállt az L betűnél. Lehetséges címszó alatt ötvenhét név sorakozott, ötvenhét híres emberé. S a sorban, valahol hátul megtalálta, akit keresett: Augustus Tate, szupér, orvosdoktor. Elégedetten bólintott.

Feltépte a borítékot, és megnézte, mi van benne. Öt sűrűn teleírt papírlap rejtőzött benne, valamennyi kézírással, s mind legalább pár száz éves. Üzenet a Birodalom Cég és a Reich-dinasztia megalapítójától. Négy lap terveket tartalmazott, A terv, B terv, C terv, D terv jelzettel. Az ötödik lap ezt a címet viselte: BEVEZETÉS. Lassan olvasni kezdte a szálkás, dőlt betűkkel rótt szöveget:

Utódaimnak: Az értelem próbája, hogy ne törődjünk azzal, ami nyilvánvaló. Amint kinyitod a borítékot, és olvasni kezded soraimat, máris értjük egymást. Négy merénylettervet alkottam, hogy segítségedre legyek – Rád hagytam mind, mint családi örökséget. Vázlatos valamennyi, a részleteket magadnak kell kidolgoznod, a kornak, a környezetnek és a szükségleteknek megfelelően.

Figyelmeztetés: A gyilkosság lényege mindig ugyanaz marad. Minden korban a gyilkos szembenáll a társadalommal, és díja az áldozat. A társadalommal való összeütközés ábécéje állandó jellegű. Légy merész, bátor, bízzál magadban, és célt érsz! Ezekkel a tulajdonságokkal szemben a társadalom védtelen.

Geoffrey Reich

Lassan olvasta el a terveket, s nőttön-nőtt benne a csodálat őse iránt, aki ennyire előrelátó volt, aki tudta, hogy valamely leszármazottja majd valamikor szükséghelyzetbe kerülhet, és ellátta erre az esetre a szükséges segítséggel. A tervek kissé régimódiak voltak, de szárnyaló képzelőerőről tanúskodtak.

Olvastukra nyomban rajzani kezdtek az ötletek, egymást kergették a gondolatok. Különösen ez a pár mondat ragadta meg a figyelmét:

Ha magadat született gyilkosnak érzed, ne óvatoskodj, ha tervezel. Bízz mindent az ösztöneidre! Az értelem cserbenhagyhat, de az ölés ösztöne legyőzhetetlen.

Az ölés ösztöne! Reich mélyet lélegzett. Atyaisten, ez az, ami bennem van.

Megcsörrent a telefon, és az automata kapcsolt. Halk kattanás, s a rögzítőszerkezetből máris előkígyózott a szalag. Reich az íróasztalhoz lépett, és elolvasta. A szöveg rövid, de baljós:

REJTJELUUZENET REICHNEK: VAALASZ WWHG.

2. FEJEZET

Augustus Tate, med. univ. szupéranalitikusként ezret kapott egy óráért. Nem túl nagy összeg, ha arra gondolunk, hogy a páciens ritkán vette igénybe egy teljes órára a doktor drága idejét. De megkeresett vagy nyolcezret naponta, ami felment évi kétmillió fölé. Kevesen tudták, hogy ebből a tetemes summából mennyit fizetett be a Szupérszövetség folyószámlájára. A Szövetség ezekből a befizetésekből fedezte a telepaták utánpótlását és képzésüket. Tellett ebből arra a programra is, amely a világ lakosságának szuperérzékelővé fejlesztésére irányult.

Tate is tudta ezt, és régóta fájlalta, hogy keresetének 95%-ától megszabadítják. Természetes tehát, hogy tagja lett a Szupérpatrióták Egyletének, egy szélsőjobboldali politikai csoportosulásnak. Célul tűzték ki, hogy megőrzik a tekintélyuralmat, és az előkelő szupérek jövedelmét nem hagyják csökkenni.

Reich pontosan egyleti tagsága miatt gondolta, hogy megvesztegetheti. Ben Reich bevonult Tate választékos ízléssel berendezett rendelőjébe, s futó pillantást vetett a doktor különös figurájára. Apró alakját jól szabott ruhája szinte észrevétlenné tette. Reich helyet foglalt, és mindössze ennyit mondott:

– Gyorsan kukucskáljon belém!

Meredten nézte az orvost, miközben a pöttöm emberke csillogó szemekkel vizsgálta őt, és szaggatottan, de hadarva beszélt:

– Ön Ben Reich a Birodalomtól. Tízmilliárdos tőkeerő. Úgy véli, nekem mindent tudnom kell önről. Tudok is. Élethalálharcot folytat a D’Courtney Cartellal, ugyebár. Vadul gyűlöli konkurensét, ugyebár. Egyesülést ajánlott neki ma reggel. Rejtjelezett üzenete így szólt: YYJI TTED RRCB UUFE AALK QQBA. Ajánlata elutasítva, ugyebár. Kétségbeesésében úgy döntött, hogy…

Tate hirtelen elnémult.

– Folytassa! – rikkantott rá Reich.

– Vállalatát megkaparintandó, az első lépés, hogy megöli Craye D’Courtneyt. S ehhez kíván tőlem segítséget… Mr. Reich, kacagnom kell. Ha ez jár a fejében, fel kell önt jelentenem. Ismeri a törvényt, ugyebár?

– Legyen esze, Tate! Maga fog segíteni, hogy megszegjem a törvényt.

– Nem, Mr. Reich. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy bármit is tehetnék önért.

– És ezt pont maga mondja, elsőrendű szupér létére? S azt akarja, hogy el is higgyem? El akarja velem hitetni, hogy ne tudna az orránál fogva vezetni bárkit, ha kell, egy regimentnyi embert vagy akár az egész világot?

Tate mosolygott, s így felelt:

– Cukrospapírt a légynek. Jellemző fogás az olyan…

Reich közbevágott:

– Nem! – Tate hangja határozottan csengett. – Eszem ágában sincs. Kénytelen leszek jelenteni a dolgot, Mr. Reich.

– Várjon! Miért nem vizsgálja meg az ajánlatomat? Tárjon fel mélyebben. Mennyit fizetnék? Mi a határ, ameddig elmegyek?

Tate lehunyta szemét. Szép arca kínba rándult, majd hirtelen kinyitotta szemét.

– Ezt nem gondolhatja komolyan! – kiáltott fel megdöbbenve.

– De bizony – horkantott Reich. – Mi több, maga is tudja, hogy nem akarom átverni.

Tate lassan bólintott.

– És nyilván tudja, hogy a Birodalom-D’Courtney egyesülése elegendő fedezet.

– Kezdem azt hinni.

– Mérget vehet rá. Öt álló évig minden anyagi gondot leveszek a Szupérpatrióták Egyletének válláról. S ha jó mélyen belém kémlel, azt is tudni fogja, hogy miért. Legalább úgy gyűlölöm ezt az átkozott Szupérszövetséget, akárcsak maga. Erkölcseivel csak gátolja az üzleti életet. A maga egylete viszont képes rá, hogy egy szép napon megtanítsa móresre ezt a Szövetséget.

– Megértettem – válaszolt élesen Tate.

– A Birodalom az enyém, és ha a zsebemben lesz a D’Courtney is, többet is tehetek az Egyletért, nemcsak annyit, hogy segítek leszámolni a Szövetséggel. Magát az új Szupérszövetség elnökévé teszem, és addig ülhet ebben a székben, amíg csak él. Ez az ajánlatom, és nem kérek érte semmit cserébe. Saját erejéből ezt nem tudná elérni, csak ha velem szövetkezik.

Tate megint becsukta szemét, és maga elé mormolt:

– Hetvenkilenc éve nem követtek el gyilkosságot előre megfontolt szándékkal. A szupérek elől a gyilkosság szándékát sem lehet elrejteni. S ha netán valahogy mégis sikerül, a bűntényt nem lehet eltitkolni.

– A szupérek nem szolgáltathatnak bizonyítékot a bíróságnak.

– Ez igaz. De ha egy szupér nyomra bukkan, tárgyi bizonyítékot is talál, ami hitelesíti a léleklátás eredményét. Lincoln Powell, a rendőrség lélektani osztályának prefektusa egyenesen félelmetes.

Tate kinyitotta a szemét, s még hozzátette:

– Felejtsük el az egész beszélgetést?

– Egyáltalán ne! – mordult rá Reich. – Gondoljuk át együtt is a dolgot. Miért nem szoktak sikerülni a gyilkosságok? Azért, mert az agykopók ellenőrzik a világot. És mi állhatja útját egy agykopónak? Egy másik agykopó. De még egyetlen gyilkosnak sem jutott eszébe az a zseniális ötlet, hogy alkalmazásba fogja az egyik kukucskálót, hogy ez akadályozza azután a többit. Vagy felmerült az ötlet, de az üzletet nem tudta nyélbe ütni. Én viszont megcsinálom.

– Bizonyos ebben, Mr. Reich?

– Hadba vonulok – folytatta Reich. – Egyetlen elsöprő roham a társadalom ellen. Hadd tekintsem az egészet a stratégia és taktika kérdésének. Az én problémám ugyanaz, ami egy hadseregé. A merészség, bátorság és önbizalom kevés. Egy hadseregnek hírszerzésre is szüksége van. A háborút csak a hírszerzés nyerheti meg. Ebben segíthetne maga.

– Azt elhiszem.

– Én vívom a csatát, maga hozza a híreket. Tudnom kell, hol tartózkodik D’Courtney, hol és mikor mérhetek rá csapást. Az akció az én gondom. A maga dolga, hogy közölje, mikor és hol nyílik rá a legjobb alkalom.

– Értem.

– Először is át kell hatolnom az őt körülvevő védelmi hálón. Ehhez csak maga szolgáltathatja az adatokat. Tartsa a szemét D’Courtney közemberein, derítse fel, kik a gondolatolvasói. Riasszon, ha baj van, és ha a közelembe férkőzik valamelyik, zavarja a kukucskálóikat. A gyilkosság után a maga segítségével kell eltűnnöm. A végjátékot együtt kell megharcolnunk. A gyilkosság után a tett színhelyén kell maradnia. Ki kell derítenie, kire gyanakszik a rendőrség, és milyen alapon. Ha megtudom, hogy engem gyanúsítanak, el tudom hárítani a gyanút. Ha valaki mást, akkor még inkább az illetőre tudom terelni a figyelmet. A maga hírszerzésével karöltve győztesen tudom megvívni a háborút. Ugye, igazam van? Nézzen csak jó mélyen belém!

Tate sokáig hallgatott, végül megszólalt:

– Igaza van. Együtt megcsinálhatjuk.

– Csatlakozik?

Tate habozott, végül határozottan bólintott.

– Igen.

Reich nagy lélegzetet vett.

– Rendben. Tervem a következő: úgy gondolom, a gyilkosság végrehajtható egy ősrégi játék segítségével. Neve: Szardínia. Módot kínál, hogy bejussak D’Courtneyhoz. Azt is kifundáltam, hogyan öljem meg. Van egy ősi lőfegyver, amelyhez nem kell golyó. Tudok is bánni vele.

– Egy pillanat – szólalt meg hirtelen Tate. – Hogyan fogja a szándékát titokban tartani a kósza látnokok elől? Csak akkor nyújthatok megbízható védelmet velük szemben, ha együtt vagyunk. De éjjel-nappal mégsem lóghatok a nyakán.

– Ideiglenesen ki tudok építeni elmetorlaszt. Tudja, él valahol a Dallam soron egy dalszerző, ebben talán hasznomra lehet.

– Igen, lehetséges – jegyezte meg Tate. – De valami nem fér a fejembe. Mi van akkor, ha D’Courtneyt is védőgyűrű veszi körül? Végre tudja-e hajtani a merényletet? Vagy a testőreivel is végezni akar?

– Nem, remélem, erre nem lesz szükség. Egy Jordán nevű pszichológus, aki a Birodalom alkalmazottja, most dolgozott ki egy új módszert zendülések leverésére. Ennek az a lényege, hogy átmenetileg bárkit megbéníthatunk. D’Courtney testőreit így fogom elintézni.

– Értem.

– Tehát szorosan együtt kell működnünk a manőver minden szakaszában, természetesen az adatszerzés és a felderítés közben is. De mindenekelőtt némi felvilágosításra volna szükségem. Amikor D’Courtney a városba jön, rendszerint Maria Beaumontnál száll meg.

– Az Arany Holttestben?

– Nem lesz nehéz feladat. Be tudom azonosítani, hogy mi D’Courtney úti célja, és szándékait is kifürkészhetem. Ma este nagy társaság jön össze Lincoln Powell házában. D’Courtney orvosa is valószínűleg ott lesz. A Földön tesz ugyanis egyhetes látogatást. Az adatgyűjtést nála fogom megkezdeni.

– És Powelltől nem tart egy cseppet sem? Tate megvetően elhúzta a száját.

– Ha félnék tőle, Mr. Reich, mit gondol, belementem volna a mi közös vállalkozásunkba? Ne tévesszen össze engem Jerry Churchcsel.

– Churchcsel? Hogy jut az eszébe?

– Igen, Churchcsel. S kérem, ne tegyen úgy, mintha meg volna lepve. Valóban a másodosztályú Churchöt említettem. S nem ok nélkül. Vagy tíz éve vágták ki a Szövetségből, mert önnel együtt azt a kis galibát csinálta.

– A fenébe! Ezt is kiolvasta?

– Részben, de ismertem az esetet.

– Na, mindegy. A dolog ezúttal nem fog megismétlődni. Magát sokkal keményebb fából faragták, mint őt, dörzsöltebb is nála. Szüksége van valamire vagy valakire a mai estélyen? Csinos partnerre vagy ruhára? Akar ékszert, netán pénzt? Ha igen, a Birodalomra mindenben számíthat.

– Nem. De azért köszönöm.

– Nevezhet bűnözőnek, de sose voltam kicsinyes – mosolyodott el Reich, miközben felállt. Nem nyújtott kezet Tate-nek.

– Mr. Reich! – szólt utána váratlanul Tate. Reich már az ajtóból fordult vissza.

– Az éjszakai sikolyoknak nem lesz még vége. Az Arcnélküli Ember nem a gyilkosság jelképe.

– Micsoda? A lidérces álmok, igen. Krisztusom, hát nem szabadulhatok tőlük? Istenverte agykopó. Hát ezt is kiszimatolta?

– Ne legyen ostoba. Azt hiszi, egy első osztályúval is játszhatja kisded játékait?

– A fene akar játszani, maga tetű! Mi okozza a lidérces álmokat?

– Nem árulom el, Mr. Reich. Pedig ha valaki, hát csakis egy első osztályú tehetné meg. De ezek után aligha jut eszébe, hogy egy másik társamhoz forduljon.

– Az ég szerelmére, ember! Velem tart, vagy nem?

– Ebben nem, Mr. Reich. – Gonoszul elvigyorodott. – Ez lesz az én kis fegyverem. Így biztosítom az egyensúlyt. Hatalmi egyensúly, érti, ugyebár. Kölcsönös függés, kölcsönös bizalom. Nevezhet bűnözőnek, de sose voltam rossz agyturkász.

Lincoln Powell. a tudományok doktora a többi kiválóan kvalifikált szupérhez hasonlóan a saját villájában élt. Nem mintha fényűzésre vágyott volna, egyszerűen csak szerette az egyedüllétet. A gondolatátvitel erejének a szokványépítmények nem álltak ellent, és a bérházak falai nem nyújtottak védelmet.

Egy szupér ilyen helyen úgy érezhette, hogy a mezítelen érzelmek poklában él.

Powell rendőrfőnök megengedhette magának ezt a Hudson-dombon épült, folyóra néző mészkő villát. A ház mindössze négy nagyobb helyiségből állt. Az emeleti szinten a háló- és a dolgozószoba, lent pedig a nappali és a konyha. Háztartási alkalmazottat nem tartott. Akárcsak a többi szupér, Powell is kívánta a magányt. Inkább maga csinált minden házimunkát. A konyhában szorgoskodott, közben eltűnődve és dallamtalanul fütyörészett. Üdítőket készített a partira.

Harmincas éveinek végén járt. Nyúlánk testalkatú, magas férfi volt, lassan, de lazán mozgott. Szája általában nevetésre állt, bár arcán most éppen a szomorú csalódottság kifejezése ömlött el. Énjének leggonoszabb vonásaival ismerkedett.

A szupér legfőbb jellegzetessége a lelki fogékonyság. Személyiségük a mindenkori környezetnek megfelelően változott. Powell is ilyen ember volt, azzal a különbséggel, hogy fejlett humorérzéke folytán minden reakciójában volt valami túlzó. Ezeket a rohamait szokta Becstelen Bill szeszélyeinek nevezni. Olykor a legártatlanabb kérdésre is Becstelen Bill felelt – Lincoln Powell helyett. Szárnyaló képzelete a legvadabb történeteket produkálta, amelyeket őszinte faarccal adott elő. Nem tudta megzabolázni a benne rejtőző hazudozót.

Azon a délutánon Crabbe rendőrkapitány egy szokványos rágalmazási ügyről tájékoztatta, s csak mert a tiszt rosszul ejtett egy nevet, Powell nem tudta megállni, hogy drámai történetet ne kreáljon. Volt ebben minden: merész éjszakai rablótámadás, elterelő akció, sőt a bátor hős, a fiktív Kopenick kapitány is szerepelt.

Annyira hiteles volt az előadás, hogy a rendőrtiszt elhitte az egészet, és még arra is ígéretet tett, hogy a bátor Kopenick kapitányt, aki szembeszállt a rablókkal, kitüntetésre fogja felterjeszteni.

„Becstelen Bill – mormolta Powell –, megkeseríted az egész életemet!”

A kapucsengő felberregett. Powell az órájára nézett. Elcsodálkozott. Túl korán volt még ahhoz, hogy a vendégek már megérkezzenek. Érzékelő gondolathullámára azonos hullámhosszú válasz érkezett a kapuból, mintha két egyforma hangvilla pendült volna. Az illeszkedő hullámok hatására a bejárati ajtó feltárult.

Ismerős ingerek rohanták meg: hó / menta / tulipán / műselyem…

– Mary Noyes. Segítség az agglegénynek? Isten hozott!

– Remélem, szükséged van rám, Linc.

– Minden házigazdának kell egy háziasszony. Éppen azon tűnődöm, hogy milyen SOS-szendvicseket csináljak.

– Most találtam ki egy új receptet. Megcsinálom neked. Roston sült &.

– &?

– Drágám, bízd csak rám!

Sötét hajú leány lépett a házba. Alacsony termet, szárnyaló értelem, kívülről fekete tónusok, hófehér belső. Akár egy fehérbe öltözött, barna bőrű apáca. Elméje azonban nem a felhőben jár, s ő maga sem. Az értelem teszi az embert, nem más.

– Bárcsak ne így volna, bárcsak másmilyen volnék!

– Szeretnél megváltozni? (Ilyennek szeretlek, Mary!)

– De mennyire! (Úgysem tudok, Linc.) Unom már, hogy érzem, amint mentát érzel, valahányszor találkozunk.

– Legközelebb konyakot is keverek hozzá, jégkockával. Jól felrázva. Hipp-hopp, kész is a Mary-koktél.

– Tedd azt. És HAVAZÁS.

– De hát miért törölném ki? Szeretem a havat.

– Én viszont téged szeretlek.

– Én is téged, Mary.

– Kösz, Linc. – De mondta. Szavakkal, nem pedig gondolatban. Mary elfordult, mert a torkát fojtogatta a sírás.

– Már megint, Mary?

– Nem megint. Mindig. Mindig. – S tudata legmélyéről tört fel a kiáltás.

– Szeretlek, Lincoln! Szeretem benned apám emlékét! A biztonságot. Te jelented számomra a melegséget, a szerelem oltalmát. Ne taszíts el, folyton… folyton… örökké!

– Hallgass rám, Mary…

– Ne szólj, Linc, kérlek! Ne mondd ki, amit gondolsz! Végképp nem tudnám elviselni, hogy szavak furakodjanak közénk.

– Barátom vagy, Mary. Mindig is az voltál, és az is maradsz. Jóban, rosszban.

– Csak éppen a szerelmedben nem.

– A szerelmemben nem, drágám. De ne rágódj ezen. A szerelem az más.

– Az ég bocsásson meg nekem, én annyira szeretlek, hogy ez a szerelem elegendő mindkettőnk számára!

– Az ég bocsásson meg mindkettőnknek, de egyikünk szerelme nem elég mindkettőnk számára, Mary.

– Meg kell nősülnöd, Linc, mielőtt negyvenéves leszel! Szupért kell feleségül venned. A Szövetség ragaszkodik ehhez. Te is jól tudod.

– Igen. Pontosan tudom, mi a szabály.

– Tehát legyen a barátság a felelet. Vegyél feleségül, Lincoln. Mindössze egy évet kérek. Egy parányi évecskét, hogy szerethesselek. S aztán akár el is hagyhatsz. Nem foglak tartóztatni, nem kapaszkodom beléd. Nem akarom, hogy meggyűlölj. Drágám, semmiség, amit kérek, semmiség…

Felberregett a kapucsengő. Powell segélykérő pillantást vetett Maryre.

– Itt vannak a vendégek! – suttogta, és nyitóhullámot bocsátott az ajtó felé.

A lány azonnal közömbösítette Powell üzenetét. A kapu nem nyílt ki.

– Kérlek, válaszolj előbb, Lincoln!

– Nem adhatom azt a választ, amit vársz, Mary. Megint felberregett a csengő.

Powell átkarolta a lányt, szorosan magához vonta, és mélyen a szemébe nézett.

– Te a másodosztályba tartozol. Próbálj olvasni bennem, tekints az elmémbe, amilyen mélyen csak tudsz. Mit látsz a gondolataimban? Mit látsz a szívemben? Mi hát a válaszom?

Eltávolított minden torlaszt. Értelmének viharzó mélysége magába fogadta a lányt, akit elborított a melegség és az iszonyú fagy, rettenetesen, de a vonzó vággyal együtt. Meg: hó. Menta. Tulipán. Műselyem. Nagy-nagy fáradtság kerítette Maryt hatalmába.

– Engedje be a vendégeit, Mr. Powell! – suttogta. – Én majd megcsinálom a szendvicseket. Másra úgysem vagyok jó.

A férfi megcsókolta, és kitárta vendégei előtt a kaput. Tündöklő fény áradt a szobába, felragyogott az egész ház. A szupérek estélye kezdetét vette.

Őszintén szólva,   Szendvicsek?                       Nahát,

   Ellery,                Köszönöm,   finom             igen,

     nem                   Mary, bemutatom…       Tate,

       is                                                          nekiláttam

        gondoltam.                                       kezelni

El-         A         Kértek szendvicset?      D’Courtneyt

  hoztuk      Birodalomnak                        A városba

    Galent,      fog                                         várom,

      hogy együtt  dolgozni                               rövidesen

         ünnepeljünk   sokkal…                             itt lesz.

           Éppen most     tovább…

              vizsgázott a Szövetségben,

           Ha                        és a

         érdekel                      második osztályba

      a dolog…                        sorolták.

            Powell, mi készen vagyunk,

                     hogy téged              A Birodalomnak

                  jelöljünk                        kémkedik.

            a Szövetség     Szendvics?      Nem tisztességes.

         elnökéül

                                      Szendvicsek?

                               Szendvics? Kösz,

                                                    Mary…

– Kins! Chervill! Tate! Bátorság. Gyerekek, vetnétek végre egy pillantást a tervünkre?

Hirtelen szünet lett, a gondolatátviteli beszéd félbeszakadt.

A vendégek egy pillanatra elhallgattak, majd hangos nevetésben törtek ki.

– Tisztára, mint az óvodában Legyetek tekintettel a házigazdára, ha lehet! Megőrülök, ha tovább is mindenki ilyen összevissza gabalyítja a szálat. Betarthatnánk a rendet. Mindegy milyen, csak rend legyen.

– Csak nevezd meg a mintát, Linc!

– Melyiket akarod?

– Kosárfonat? Grafikongörbék? Zenei harmónia? Térelem?

– Bármi, bármi. A fontos, hogy ne ingereljétek az agyamat.

Sajnálom, Lincoln Nem vagyunk társasági hangulatban. Eléggé.

Tate                               kigondolta                            Szupér

Ámde                             Alan                                      emberek

Én                                 mindig                                   Seaver maradok

Nem mintha a sajtó      nem választottak még           nőtlen

Elnököt                         közeleg                                  lehet

éppen                            de                                          lerontja

a szabadság                  Al, úgy vélem, az a férfi        aki

Kegyesnek lenni           ne                                           a Szövetségé

kiderül                         gondolatátvitel                       teljesen

bármi                          érkezik                                    terv szerint

D’Courtneyról            ámbár

Felbugyborékolt a nevetés, amikor Mary Noyes az ámbárig eljutott. Megint csöngettek, és belépett egy férfi meg egy lány. A férfi a Naprendszer jogtudományát képviselte, kísérőjét azonban a társaság tagjai még sose látták. Külsőleg nagyon vonzó volt, de gondolatátviteli intelligenciája meglehetősen kezdetlegesnek bizonyult, egyáltalán nem volt „beszédes” és szórakoztató. Nyilvánvalóan a hármas kategóriába tartozott.

– Üdvözlet, üdvözlet mindenkinek, és bocsánat a késésért! Mentségükre szolgáljon, hogy éppen narancsvirágzás idején vagyunk, és felajánlottam a hölgynek, hogy elveszem feleségül. A leánykérés útközben meg is történt.

S én minden bizonnyal igent mondok – tette hozzá jókedvűen a leány.

– Ne beszélj! – intette a lányt az ügyvéd, persze szavak nélkül. – Nem vagyunk harmadosztályúak társaságában. Megmondtam, hogy ne használj élő beszédet.

– Megfeledkeztem róla – szólalt meg ismét. Szégyenkezése és rémülete betöltötte az egész szobát. Powell lépett oda hozzá, és megfogta a lány reszkető kezét.

– Ne törődj vele, ez egy új másodikos és sznob. Én Lincoln Powell vagyok, a házigazda. Mellesleg a zsaruk Sherlockja. Ha bánt a vőlegényed, teszek róla, hogy megemlegesse. Gyere, ismerkedj össze a vendégekkel! – Karonfogta a lányt, és körbevezette.

– Ez Gus Tate, a csodadoktor. Mellette Sam és Sally α kins. Sam is ugyanaz, ami Tate. A felesége másodosztályú óvónő. Mostanában tértek vissza a Vénuszról.

– Örülök… hogy megismerkedhettem önökkel.

– Ez a dagadt fickó, aki a földön ül, Wally Chervill, építész. A szép szőkeség, akit a tenyerén hordoz, June, a felesége. June másodosztályú szerkesztő. Az ott a fiuk, Galen. Ellery Westtel beszélget. Galy harmadosztályú, most végzi a műegyetemet.

Az ifjú Galen Chervill méltatlankodva vágott közbe, és azt kezdte magyarázni, hogy éppen most lépett feljebb egy grádiccsal. Már nem harmadosztályú, mivel átsorolták a másodikba, s legalább egy esztendeje, hogy nem használ szavakat, gondolatátvitel útján beszél ő is. Powell félbeszakította, és olyan egyszerűen, hogy a lány is megértse, magyarázni kezdte, honnét származott az iménti tévedése.

– Figyelem, harmadikos testvéreim! Örülök, hogy közületek is van jelen jó néhány – így Galen. – Mert ezek a mélyfürkészek kezdenek megrémíteni.

– Hát nem is tudom. Először én is riadoztam, de most már túl vagyok rajta.

– Íme, a háziasszony, Mary Noyes.

– Helló! Megkínálhatom egy szendviccsel?

– Köszönöm. Igazán szépek, Mrs. Powell.

– Nos, mit szólnátok egy kis játékhoz? – vágott közbe gyorsan Powell.

Kint sötét volt, s a kert felőli bejáratnál, a mészkő árkádok árnyékában Jerry Church álldogált. Egész lelkével feszülten hallgatózott. Némán, mozdulatlanul, fázva és szomjasan, hogy semmit ne mulasszon el, ami bent történik. Szíve telve gyűlölséggel, megvetéssel, nehezteléssel és csillapíthatatlan szomjúsággal. Másodosztályú szupér volt, és kielégületlen. Kielégületlenségét a száműzettetés okozta.

A vékony tölgyfa ajtón keresztül a gondolatátviteli társalgás minden apró mozzanata nyomon követhető volt. A beszéd fonala szeszélyesen tekergőzött hol erre, hol arra, végül meghökkentő szőttessé alakult át. Church pedig szomjasan hallgatózott, vágyott társai után. A szupérek világa után sóvárgott, ahonnét idestova tíz éve kitaszították, és azóta – másodosztályú szupér létére – arra kárhoztatták, hogy az élőbeszéd éhkoppját nyelje.

– Azért tettem említést D’Courtneyról, mert egy olyan ügy került elibém, ami nagyon hasonlatos az övéhez.

Ez Augustus Tate volt. Éppen α kinst tájékoztatta.

– Valóban? Roppant érdekes. Szívesen egybevetném a feljegyzéseket Az igazság az, hogy azért jöttem a Földre, mert D’Courtney is éppen ide tart. Kár, hogy D’Courtney nincs – nos, e/érhető közelségben.

 α kins szemlátomást titkolt valamit, mintha csak megszimatolta volna, hogy Tate valamit ki akar szedni belőle.

.De lehet, hogy nem is ez a baj – morfondírozott Church –, hanem inkább az, hogy valami torlasz emelkedik. Furcsa párviadal – gondolta –, áramkör áramkör ellen.”

– Figyelj ide, fürkész! Azt hiszem, túlságosan harapósan bánsz azzal a szegény lánnyal.

– Úgy van, figyelj csak rá, és nyisd meg az elméjét – mormolta Church.

„Ez az az átkozott Powell. Ő rúgott ki engem, s most meg ezt a jogászt szaglássza körül.”

– Azt mondod, hogy szegény lány? De közben azt gondolod, Powell, hogy ostoba. Ó, egek, micsoda tapintat!

– Mindössze harmadosztályú, légy hozzá igazságos!

– De hát idegesít, mit csináljak!

– Szerinted tisztességes eljárás elvenni egy lányt, akiről így vélekedsz?

– Hagyd ezt a romantikus szamárságot, Powell! Nekünk csak szupér lehet a feleségünk, tudod jól, s ha már így van, legyen csinibaba az illető.

A találgatósjáték közben folyt javában. A Noyes lány egy réges-régi rigmusba rejtette a kitalálandó személyt:

A                                                       hatalmas

tenger                                               és

ma                                                    pislákoló

nyugodt.                                           torony

A                         künn                     vigyázza

hold                  az          csendes      az angol

szőkén           öbölben       szellő       sziklákat

pihen.         jár.                   Édes      A

Magas          levegőn át    hoz          Fénysugár

már                szép          üzenetet     reményként

az                     a          permet.         ragyog.

apály.

Mi lehet az? Szem távcsőn át nézve? Szikla? Kő? Egy kő! Más szóval… Ein Stein. Eisenstein. Na, ez könnyen ment.

Chervill hamiskásan mosolygott, és kidüllesztette nagy, kerek, tiszteletet parancsoló pocakját.

– Mit gondolsz, Ellery, Powell alkalmas lenne?

– Elnöknek a Szövetségben?

– Annak hát!

– Ami igaz, igaz, átkozottul ügyes fickó. Érzelgős, de eredményes. S ha nős is lenne, keresve sem találnánk nálánál megfelelőbbet.

– Csak ne volna annyira romantikus lélek, különben már réges-régen talált volna magának valakit.

– Ilyenek vagytok mind, ti mélyturkászok. Isteni szerencse, hogy én nem vagyok első osztályú.

Pohárcsörömpölés a konyhában, s ismét Powell prédikátor, amint azt az apró, szemét Tate-et leckézteti!

– Sose törődj azzal a pohárral, Gus! Azért ejtettem le, hogy fedezzelek. Mert úgy árad belőled a szorongás, mintha nova lennél.

– Inkább akár az ördögből, Powell.

– Semmi közöd neked Belzebubhoz. Azt mondd meg inkább, hogy Ben Reichhez mi közöd?

A kis ember egyszeriben nagyon óvatos lett. Szinte látni lehetett, hogyan zárta be magát, és keményítette meg agykérgét.

– Ben Reich? Ugyan, hogy jön ez ide?

– Te kerítetted elő és pottyantottad ide, Gus. A te gondolataid járnak körülötte egész este, s igazán nem tehetek róla, hogy belelátok a fejedbe.

– Ugyan már, Powell, dehogyis engem foglalkoztat. Azt ajánlom, kapcsolj át egy másik gondolatátviteli hullámhosszra.

Felnyerített, akár egy paripa.

– Esküszöm, Powell, én egyáltalán nem…

– Összeszűröd a levet Reichhel, Gus?

– Dehogy. – S közben szinte hallhatóan csapódtak le a reteszek és torlaszok.

Tate visszaódalgott a nappaliba. Powell még a konyhában maradt, hűvösen és kimért mozgással söpörte össze a tört pohár üvegcserepeit. Church a hátsó ajtónál lapult dermedt mozdulatlanságban, s próbálta visszafojtani ágaskodó gyűlöletét A Chervill kölyök az ügyvéd nője körül legyeskedett, szerelmes románcot dalolt a fülébe, és közben el is játszotta a szenvedélyes szerelmes szerepét. Akárcsak a kollégiumban. Az asszonyok hevesen vitatkoztak, a sinusgörbék szikrázva keresztezték egymást, α kins és West izgalmas párbeszédbe bonyolódtak, mely arra késztette őket, hogy alaposan megerőltessék szenzorikus adó- és vevőképességüket, s nem kevésbé Churchöt, ha meg akart érteni minden apró részletet.

– Kérsz egy italt, Jerry?

A kertbe nyíló ajtó kinyílt, s Powell jelent meg, alakjának körvonalait élesen kiemelte a belülről kiáradó fény. Kezében pohár, benne gyöngyöző ital. A csillagok fénye szelíden ragyogta be arcát. Szemei mély árkukban együttérzően és megértően csillogtak.

Church szinte megbabonázva lépett oda hozzá, és félénken nyúlt a felkínált pohár után.

– Ne tégy erről jelentést a Szövetségnek, Jerry! A pokol zúdulna rám, ha kiderülne, hogy megszegtem a rád vonatkozó tilalmat. Én sajnos mindig felrúgom a szabályokat. Szegény Jerry… Kellene már tennünk valamit érted. Végtére is tíz év borzalmasan hosszú idő.

Hétfőn reggel kilenckor Reich videotelefonjának képernyőjén Tate babaarca jelent meg.

– Biztonságos ez a vonal? – kérdezte izgatottan. Reich válaszképpen némán rámutatott a szavatossági plombára.

– Rendben – mondta Tate, majd így folytatta: – Azt hiszem, elvégeztem, amit rám bízott. Tegnap este alaposan kifürkésztem α kinst. De mielőtt beszámolnék, figyelmeztetnem kell magát valamire. Ha az ember egy első osztályút vet alá mélyfürkészésnek, nem mehet biztosra, α kins nagyon gondosan torlaszolja el magát.

– Értem.

– Craye D’Courtney jövő szerdán reggel érkezik az Astrán a Marsról. Egyenesen Maria Beaumont házába megy. Titokban, minden feltűnést kerülve ott tölti az éjszakát. Hát ennyi.

– Tehát egyetlen éjszakát. Jól van, s mik a további tervei?

– Azt már nem tudom. De gyanítom, hogy valami nagyon vad dologra készül.

– Mégpedig énellenem! – csattant föl Reich.

– Könnyen lehetséges, α kins szerint D’Courtneyt valamiféle nagyfeszültség övezi, és félelmetes a kisugárzása. Az életösztön és a halálösztön mintha kialudt volna benne. Érzelmileg az összeomlás küszöbén van.

– Verje meg az Isten! Az életem függ ezektől a dolgoktól – fortyogott Reich. – Beszéljen világosan, ha lehet.

– A dolog nagyon egyszerű. Minden embert két ösztön tart egyensúlyban, a halálé és az életé. Mindkettő ugyanarra a célra irányul, a nirvána elérésére. Az életösztön keresztülgázol mindenen, ami útjában áll. A halálösztön pusztításra tör, és így próbál eljutni a nirvánába. A személyiségben együtt hat mindkét ösztön, de ha túl nagy feszültség alá kerülnek, egyszerűen kiolvadnak, mint a túlterhelt biztosíték. Nos, ez történik most D’Courtneyval.

– Igen, Isten segedelmével. S most idejön. Éppen jókor.

– α kins péntek reggel találkozik vele, és megpróbálja majd lebeszélni arról, amit forral. Ezért röpült ide a Vénuszról.

– Nem ő fogja megállítani, hanem én. Nem ő véd meg engem, ezt majd magam teszem meg. Önvédelem lesz, Tate, nem gyilkosság. Önvédelem, ha mondom. Maga nagyszerű munkát végzett. Pontosan amire szükségem volt.

– Magának viszont ennél is többre és másra is szüksége van, Reich. Például időre. Most hétfő van, s szerdáig mindennel el kell készülnie.

– Ne féljen, készen leszek addigra. De ajánlom, álljon készen maga is.

– Természetesen. Nem kockáztathatjuk, hogy bakot lőjünk. Ha ne adj’ isten, mégis, akkor végünk. Remélem, ön is tisztában van ezzel, Reich?

 A hétfői nap tervkészítéssel telt. Vakmerően, bátran és magabiztosan végezte az előkészületeket. Úgy vázolta fel a teendőket, ahogy egy művész rajzolja meg a kompozíciót szénnel, mielőtt nekifogna a kép végleges megfestéséhez. De a megfestéssel várt. Ezt a befejező fázist a gyilkos ösztönére bízta, melynek szerdán kell működésbe lépnie. Aztán félretolta a tervet, és aludni tért… Ismét felriadt, sikoltozva, kiáltozva. Az Arcnélküli Ember megint csak megzavarta álmát.

Kedden már kora délután távozott a birodalmi felhőkarcolóból. Útja a Sheridan térre vezetett, ahol betért az Évszázad Audiokönyvesboltba. Főleg piezoelektromos kristálylemezeket árultak ott. Olyanok voltak, mint valami ritka ékszer elegáns foglalatban. A legkeresettebb műveket lehetett kapni, például a Zene szól neki, bármerre jár címűt. De volt a boltnak egy antikvárrészlege is, ahol régimódi nyomtatott könyvek között böngészhetett a vevő.

– Valami ritkaságot keresek egy barátomnak, akit egy ideig nagyon elhanyagoltam – fordult Reich az eladóhoz.

Az valóságos pergőtűz alá vette, úgy rakta elé a könyvek tömegét.

Alaposan megzavarta az eladót. Már-már azon volt, hogy szólni kellene a tulajnak, kerítsen gyorsan egy agyturkászt, mikor Reich megállt az egyik polc előtt.

– Ezek itt micsodák? – kérdezte meglepetten.

– Régi, használt könyvek, Mr. Reich. – A kiszolgáló kezdte magyarázni, mi az értékük a nyomtatott könyveknek. Reich egy barna borítású kötetet keresett. Pontosan tudta, mit akar, jól emlékezett rá. Öt éve volt a kezében, akkor föl is jegyzett róla mindent a noteszába. Nemcsak az öreg Geoffreynek volt az elve a Reich famíliában, hogy a gondosság fél siker.

– Roppant érdekes, igen. Lenyűgöző. És ez micsoda? – Reich kihúzta a barna kötésű könyvet, s úgy tett, mintha fogalma sem volna, mit tart a kezében. Társasjátékok, ez volt a címe. Reich ránézett a kiadás évére, és hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Már akkor is divat volt társasjátékokkal agyonütni az időt? – kérdezte.

Az eladó hosszan elmagyarázta, hogy de mennyire, meg hogy a régi korok emberei meglepően sok dologban rendkívül modern nézeteket vallottak.

– Nézzük, mi van benne. – S olvasni kezdte a fejezetcímeket. – Nászút, Whist porosz módra. Postahivatal, Szardínia. Hát ez meg mi a csoda lehet? Azt mondja, lásd a kilencvenhatodik oldalon. Üssük föl ott, és majd kiderül tüstént.

Reich ujjai között pörögtek a lapok, végre elérkezett a kívánt oldalig, ahol a következő fejezetcímen akadt meg a tekintete: Vidám vegyes társasjátékok.

– Lám csak, lám – heherészett, meglepetést színlelve. Aztán rábökött az egyik bekezdésre, melyre élesen emlékezett.

Kijelöljük a társaság egy tagját. Ő lesz a Szardínia. Leoltunk minden lámpát, s a kiválasztott személy elbújik a házban valahol. A többiek elindulnak, hogy megkeressék Egyenként kell a keresésére indulni. Aki megtalálja, nem szól senkinek, hanem elbújik ő is. Egy helyre bújnak mind, s az veszít, aki utolsónak marad, és egymaga kénytelen bolyongani a vaksötétben.

Reich megszólalt:

– Ez az, amit keresek. Megveszem.

Aznap este három órán át ült a könyv mellett, és kiolvasta az első betűtől az utolsóig. Minden használati utasítást kivágott, feldarabolta valamennyit, pengével széthasogatta, ollóval szétmetélte, majd összevissza egyberagasztotta, felismerhetetlenné téve a szövegeket. S úgy érezte, hogy minden vágás, minden metszés, minden tépés és minden pörkölés D’Courtney verejtékező testét éri. S amikor végzett ezzel a jelképes gyilkolással, csak egyetlen játék leírása maradt sértetlen. Egyedül a Szardíniát nem szabdalta föl. Az „átszerkesztett” könyvet aztán gondosan becsomagolta, megcímezte Grahamnek, a becsüsnek, és a csomagot bedobta a csőposta nyílásába. Nagy puffanás és csattanás után elindult útjára, majd egy órával később megint ott volt előtte. A csomagon ekkor azonban már rajta volt Graham osztályának a pecsétje. Az észrevétlenül maradt, hogy a könyv belül apró darabokra van tépkedve, és az oldalak a felismerhetetlenségig összevissza vannak ragasztgatva.

Díszes csomagolópapírba burkolta a kötetet, szalaggal átkötötte, és Maria Beaumontnak címezve útnak bocsátotta.

Húsz perc sem telt bele, s már asztalán feküdt a válasz:

Édesem! Aszittem, megfeledkeztél a te szekszis drágaságodról. Milyen aranyos vagy. Ne késlekedj, este nálam. Társaság lesz együtt, és a te ajándékkönyved alapján fogunk jáccani.

A levélkét szemmel láthatólag Maria saját kezűleg írta, s a kapszulában, amelyben az üzenetet továbbították, volt egy műrubint csillag, a közepében pedig a feladó képe, természetesen aktkép.

Reich késlekedés nélkül válaszolt: „Le vagyok sújtva. Ma este semmiképpen. Az egyik milliómnak nyoma veszett.”

Maria rögtön felelt: „Szerdán, te nagyokos. Ami hiányzik, pótolom a magaméból.”

Újabb üzenet Reichtől. Boldoggá teszel. Vendéget is viszek. Millió csók.”

Az üzenetváltás után ágyba bújt. De nem volt nyugodt éjszakája. Az Arcnélküli Ember ezúttal sem hagyott neki békét.

Szerda reggel Reich beugrott a Birodalom Tudományos Központjába (tudnivaló, hogy a gazda szeme stb. stb.). Egy órát töltött éles elméjű fiatalok társaságában, s ez a találkozás felajzotta. Arról beszélgettek, hogy mit csinálnak, és hogy fényes jövő áll előttük, ha hűségesek a Birodalomhoz. Reich elmesélte nekik a régi disznó viccet a nőtlen felfedezőről, aki valahol az űrben kényszerleszállást végez egy ravatalra (s a benne fekvő halott azt mondja: én is csak turista vagyok). A lángelméjű fiatalok dőltek a röhögéstől, s enyhe irigykedéssel és roppant tisztelettudóan néztek a főnökre.

A légkör oldott volt. s így Reich, anélkül hogy gyanút keltett volna, beléphetett oda, ahová egyébként csak külön engedéllyel szabadott belépni. Ott minden feltűnés nélkül magához vett egy elvakító fiolát. A rézkapszula feleakkora volt, mint egy robbanótöltet, de kétszer olyan hatásos. Ha valaki feltörte, sziporkázó kék fény tört elő, mely ionizáló hatást gyakorol a rhodopsinre, azaz a szem recehártyájának lila tartományára. Az áldozat ettől megvakul, s elveszti tér- és időérzékét.

Délután Reich a színházak tájékán lődörgött, s a Dallam soron betért a Pszychodalok boltjába. Egy jó eszű ifjú hölgy a tulajdonos, aki maga is írt néhány nagyszerű dalszöveget, és meg is zenésítette azokat. A Birodalom többször vett tőle az általa írt dalokból, s arra használta ezeket, hogy kiverje a vásárlók fejéből az előző évben gyártott árucikkek emlékét.

Az ifjú hölgyet Duffy Wygnek hívták. Reich szemében ő testesítette meg a modern sikerhölgyet, ő volt a szűzies démon.

– Nos, Duffy – szólította meg, s futólag megcsókolta. Formás volt, akár az üzleti forgalom grafikonja, csinos és észvesztően fiatal.

– Nos, Mr. Reich – viszonozta a köszönést, és különös pillantást vetett rá. – Egy szép napon felfogadok majd egy turkászt a Szívküldi Szolgálattól, hogy kitudakoltassam, mi rejlik a csók mögött. Hadd higgyem, hogy nem valami üzleti meggondolás.

– A legkevésbé sem.

– Hazudsz,

– Az embernek mindig észnél kell lennie, Duffy. S ha megcsókol egy leányt, búcsút mondhat a pénzének.

– Pedig megcsókoltál, meg bizony.

– Hát persze. De csak azért, mert vakon megbízom benned.

– Pip – mondta erre a lány

– Pop – válaszolta a férfi.

– Bim – folytatta Duffy.

– Bam – érkezett Reich válasza.

– Szeretném megölni azt a bunkót, aki ezt a baromságot kitalálta – fejezte be elkomorodva a lány. – Nos, szépfiú, mi az ábra?

– Hazárdjáték – feleli Reich. – Ellery West, az én derék kultúrigazgatóm felpanaszolta, hogy túlzásba visszük a hazardírozást a Birodalomnál. Azt mondja, nem szabadna ily mértéktelenül. Személy szerint engem nem nagyon izgat a dolog.

– Ha valakinek tartozása van, aligha merészel emelést kérni.

– Félelmetesen okos az ifjú hölgy.

– Szeretnél egy dalt a hazardírozás ellen?

– Igen, olyasmit. Ami megfogja az embert, de azért ne legyen túlságosan közvetlen és átlátszó. Nem holmi szimpla propagandadalocskára gondolok, hanem olyanra, amely befészkeli magát a fülekbe és agyakba, s késleltetett a hatása. Szóval ami a tudattalanban dolgozik és hat.

Duffy bólintott, és sietve írni kezdett.

– A dallam persze legyen fülbemászó. Olyan, amit városszerte énekelnek, dúdolnak, fütyülnek.

– Ó, te féreg. Nekem csakis fülbemászó dalaim vannak.

– Voltak.

– Elég. Plusz egy ezressel többet fogsz fizetni.

– És még te állítod, hogy nem ugyanazt variálod…

– Úgy van.

– Melyik volt a legmaradandóbb dalod?

– Maradandó?

– Ne nézz rám ilyen értetlenkedve. Olyasmire gondolok, amit elég egyszer hallani, s attól kezdve szüntelenül ott zümmög az ember fejében, nem tud tőle szabadulni.

– Aha, most már értem. Mi az ilyet pepsisnek nevezzük.

– Miért pont pepsisnek?

– Tudja fene. Talán azért, mert századokkal ezelőtt írták az első ilyet, s a szerzőjét valami Pepsinek hívták. Én azonban nem hiszek ebben a ködös mesében. Magam mindössze egyszer szerzettem ilyet.

Duffy elfintorodott az emlék hatására, majd így folytatta:

– Gondolni se szeretek rá. Hónapokig nem tudtam szabadulni tőle, eltelik akár egy esztendő is, de nem ereszt. Nos, ezért gyűlölöm.

– Viszont holtbiztos siker.

– Köszönöm az ilyen sikert.

– Szívesen hallgatnám.

– Hagyj békén, szó sem lehet róla.

– Ugyan már, Duffy. Igazán szeretném hallani, roppant kíváncsi vagyok rá.

– Nos, ha ennyire akarod, te dúvad. Ez lesz a fizetség azért a langyos csókért.

Klaviatúrát húzott maga elé, s ujjai és tenyere könnyedén siklottak a billentyűzeten.

Monoton hang töltötte be a helyiséget, valami őrjítő és feledhetetlen banalitást árasztva.

Mintha a kvintesszenciáját vonták volna ki mindama bús és jelentéktelen dalocskának, amelyeket élete során hallott, és most süvítve zúdult volna Reichre valamennyi. Dallamtöredékeket, foszlányokat idézett föl, amelyeket valaha hallott, s most egyetlen dallamban szintetizálva kapta meg mindet. Duffy énekelni kezdett:

Nyolc, uram, hét, uram,

hat, uram. öt, uram,

négy, uram, három, uram,

kettő, uram, s végül: egy.

Feszítsd meg, mondta a megfeszítő.

Feszítsd meg, szóla a megfeszítő.

Feszül már, érzem jól.

S a szakítás, íme, jő.

Reich elragadtatása határtalan volt.

– Csodás, nagyszerű! – kiáltozta.

– Trükkös kis dallamocska, ugye? – jegyezte meg Duffy.

– Figyeld a beütést az egy után! Olyan, mint egy kádencia, s az íme, jő után újra. Olyan, mint egy kádencia, nincs vége soha, folyvást ismétlődik. A beütés teszi, hogy az egész olyan, mint az önmagába visszatérő kör, se eleje, se vége.

– Igazán ördöngös – Reich a fülére szorította a tenyerét.

– Valósággal megőrjíti az embert. Meddig tart a hatása?

– Körülbelül egy hónapig, tovább nemigen.

– Feszül már, érzem jól, s a szakítás, íme… Egyszerűen kikészíti az embert. Van-e egyáltalán kiút ebből az örök labirintusból?

– De mennyire hogy van – közölte Duffy. – Nagyon egyszerű a megoldás. Csak engem kell kikészíteni.

Szorosan a férfihoz bújt, és csókra nyújtotta az ajkát.

– Ó, te fajankó, te disznó, te tökfilkó, te mamlasz! Mikor húzol ki végre ebből a nyomorúságból? Legyen eszed, te kutyafajzat. Miért is nem vagy olyan dörzsölt, amilyennek látni szeretnélek.

– Dörzsöltebb vagyok, mint hinnéd. – Reich faképnél hagyta a lányt.

Minden terv szerint alakult. A dal bekúszott a fejébe, és bevette magát az elméjébe. Ahogy ment az utcán, egyre csak visszhangzott benne az iménti melódia. Feszítsd meg, mondta a megfeszítő. Feszítsd meg, szóla a megfeszítő. Feszül már, érzem jól, s a szakítás, íme, jő! Bumm! Tökéletes torlasz, amin nem hatol át senki, hacsak nem szupér. És mire bukkan, aki az? Feszül már, érzem jól, s a szakítás, íme, jő.

– Sokkalta dörzsöltebb – mormolta Reich, s leintett egy szökkenőt.

– Vigyen a felső nyugati oldalra, Jerry Church zálogházához!

Feszül már, érzem jól, s a szakítás, íme, jő.

Minden egyéb vélekedés ellenére a pénzkölcsönzés a legősibb foglalkozás. Amióta ember csak él, azóta dívik, hogy zálogtárgyakért pénzt lehet kapni kölcsön. Így volt ez a rég múlt korokban, és nem lesz másként a távoli jövőben sem. Mint ahogy a zálogház maga sem változott az idők során egy mákszemnyit sem.

Jerry Church boltja pincehelyiség volt, ősöreg holmik hevertek benne egymásra dobálva.

Mintha az örökkévalóság múzeumába tévedt volna az ember.

Church maga volt a megtestesült uzsorás, nem látszott rajta a kor, arcát megsötétítette és barázdákkal vonta be a szüntelen szenvedés, bőre aszott, tekintete merev.

A sötétből jött elő, mint valami kísértet. A pincébe besütött a nap, és Reich ott állt a vakító napfényben. Tíz éve halálos ellensége volt, de Church nem ismerte meg, vagy úgy tett, mintha nem tudná, ki ő. Elment mellette, és a pult mögül szólalt meg:

– Mit hozott zálogba?

– Üdv, Jerry!

Church nem nézett föl, csak a kezét nyújtotta ki a pult fölé. Reich megpróbálta megfogni, de a kéz erre gyorsan visszahúzódott.

– Nem! – csattant föl Church, és hangjában hisztérikus nevetés vibrált.

– Ne, kérem, ne fogjon velem kezet! Inkább azt mutassa, mit akar zálogba csapni.

A fürkész felállította csapdáját, ő meg belepottyant. Ennyi az egész.

– Nincs mit elzálogosítanom, Jerry.

– Ekkora már a nyomor? Lám, így lesznek a hatalmasokból senkik és semmik. De ugyan kit lep meg az ilyesmi? Halandók vagyunk mind, s valamennyiünknek bukás a sorsa.

Church közben próbálta kifürkészni őt. Nézzük csak! Feszül már, érzem jól, s a szakítás, íme, jő. Át kellene törni ezen az ostoba dalocskán, mely a fejében zakatol.

– Mind bukunk, valamennyien – ismételgette Church.

– Én is fel vagyok készülve az ilyesmire, Jerry. De még nem tartok ott, nekem eddig szerencsém volt.

– Nekem annál kevésbé – jegyezte meg csípősen az agyfürkész. – Én ugyanis találkoztam magával.

Reich kimérten, higgadtan felelte:

– Ugyan már, Jerry. Nem én hoztam rád a bajt, magad okoztad saját balsorsodat. Nemde…

– Istenverte gazember! – vágott közbe Church, és hangja elvékonyodott a dühtől. – Hiéna, rothadna el élve! Mars ki innét! Semmi dolgunk egymással. Semmi! Világos?!

– A pénz sem, az én pénzem? – Reich tíz csillogó aranyat húzott elő a zsebéből, és lerakta valamennyit a pultra. Feszül már, érzem jól, s a szakítás, íme, jő…

– A maga pénze nem érdekel. Inkább a vérét csorgatnám ki a testéből. Bárcsak a keselyűk vájnák ki mind a két szemét… A pénze nem kell.

– Akkor mit szeretnél, Jerry?

– Már megmondtam, érthetően megmondtam, nem? – A fürkész most már ordított. – Hányszor mondjam még, maga átkozott…

– Tehát mi az, amit szeretnél, Jerry? – Reich csöndesen, higgadtan beszélt, nem hagyta magát kihozni a sodrából. Mereven figyelte az átkozódó fürkészt. Feszül már, érzem jól, s a szakítás, íme, jő. Még mindig hatalmában tudta tartani Churchöt, annak ellenére, hogy a másodosztályúak közé tartozott. A dolog különben sem azon múlik, hogy ki fürkész, ki nem. A lényeg, hogy kinek erősebb az egyénisége. Nyolc, uram, hét, uram, hat, uram, öt, uram… Churchöt mindig is a markában tartotta, erre képes volt a múltban, s képes most is.

– Nos hát, mit óhajt? – kérdezte megjuhászodva Church. Reich ráhorkant:

– Te vagy a turkász, mondd meg te!

– Nem tudom – nyögte ki Church kis idő múltán. – Nem tudok kiolvasni semmit. Valami ostoba dal mindent összezavar…

– Nos, megmondom neked. Egy pisztoly kellene.

– Egy micsoda?

– Pisztoly, szóval revolver, egy ősrégi lőfegyver. Amiből ki lehet lőni azt, ami felrobban.

– Nekem nincs ilyenem.

– Dehogyis nincs, Jerry. Keno Quizzardtól tudom, hogy van, ő mondta nekem nemrég, hogy látott nálad. Méghozzá nem is akármilyet. Acélból van, és összecsukható.

– Minek az?

– Nézz belém, Jerry, és derítsd ki! Nekem nincs rejtegetnivalóm. Szándékaimban nincs semmi ártó.

Church összeráncolta a homlokát, mint aki feszülten koncentrál, majd kis idő múlva abbahagyta.

– Kár a fáradságért – mormolta, s hátralépett, eltűnt a homályban. Távolról vasszekrény ajtaja csattant. Church visszatért, s a pénz mellé letett a pultra egy tokot. Felpattintotta a fedelet, s láthatóvá vált a tok tartalma: egy tőr és egy pisztoly. Huszadik századi fegyver, tökéletes gyilkos szerszám.

– Minek ez magának? – ismételte meg az előbbi kérdést Church.

– Azt reméled, olyasmit hallasz majd tőlem, amivel aztán zsarolhatsz, mi? De tévedsz, egyszerűen ajándéknak akarom.

– Ami azt illeti, szerfölött veszedelmes ajándék. Tönkretenni valakit, ugye?

– Ugyan már, Jerry, szó sincs ilyesmiről, Egy barátomat akarom meglepni vele, Augustus Tate doktort.

– Tate-et? – Church nem akart hinni a fülének.

– Őt hát. Ismered, ugye? Nem tudtad, hogy szenvedélyesen gyűjti a régiségeket?

– Persze hogy ismerem. Jól ismerem. – Churchön erőt vett az asztmatikus köhögése, s zihálva folytatta: – De most kezdem csak igazán megismerni. S most kezdem igazán sajnálni. – Megsemmisítő pillantást vetett Reichre. – Ami igaz, az igaz. Bájos ajándék lesz ez neki. Tökéletes ajándék, pontosan hozzá illő. Ugyanis töltve van.

– Igazán? Meg is van töltve?

– Igazán! Meg is van töltve! Öt töltény van a tárban – csettintett Church. – Ajándék Gus részére. – Megnyomta a kallantyút, és láthatóvá vált a forgó tár, benne az öt réz töltényhüvely. Előbb a töltényekre vetett pillantást, majd Reichre, s aztán ezt sziszegte:

– Öt méregfog, ezt adja maga Gusnak.

– Már megmondtam, nincs ebben semmi rossz, nem kell semmi ártó szándékra gyanakodni! – csattant föl Reich. – Akár ki is húzhatjuk ezeket a méregfogakat.

A töltényeket kiszedte velük a tárból, s a fiókba zárta mindet. Aztán a töltetlen fegyvert megint a pultra tette, a pénz mellé.

– Most már veszélytelen – jelentette ki föllélegezve. – Most már nem veszélyes a drága jó Gusra nézve – s várakozóan bámult Reich arcába. Ez magasba emelte két kezét, aztán odatolta a pénzt Church elé. De mintha áramütés érte volna, Church egyszeriben kicserélődött. Kitört rajta az őrület. Vaskézzel ragadta meg Reich csuklóját, és a pulton át felé hajolva az arcába sziszegte:

– Nem, szó sincs róla, Ben! – első ízben szólította a nevén. – Nem ez az ár, ezzel nem fizethetsz meg. S te jól tudod ezt. Akármennyire is tele van a fejed azzal az ostoba dallal, én tudom, hogy tudod.

– Rendben van, Jerry, köztünk ne legyen vita. – Reich nem veszítette el magabiztosságát, és a pisztolyt sem eresztette ki a markából.

– Mi hát az ára? Mit akarsz érte kapni?

– Azt akarom, hogy visszavegyenek. Vissza akarok kerülni a Szövetségbe. Megint élni akarok. Ez az ár.

– Jó, jó. De hát mit tehetek én? Nem vagyok turkász, nem vagyok tag a Szövetségben.

; – Nem vagy te azért olyan tehetetlen, Ben. Vannak eszközeid, vannak kapcsolataid. El tudod érni, hogy visszavegyenek, be tudsz juttatni újból a Szövetségbe.

– Tévedsz, erre nincs módom.

– Már hogyne volna. Vesztegethetsz, zsarolhatsz, fenyegethetsz. Vagy pártfogást ajánlhatsz, elkápráztathatsz, lenyűgözhetsz. Mindezt megteheted. Bármelyiket megteheted. Értem megteheted. Egykor én voltam a te segítségedre, Ben, most viszonozhatnád, és te segíthetnél nekem.

– Könnyen megjárhatom, ha neked próbálok segíteni.

– És én? Én nem kockáztattam? Én nem jártam meg?! – Church már ordított: – Az életemmel fizettem!

– Ugyan már. Az ostobaságoddal fizettél.

– Az ég szerelmére, Ben. Segítened kell! Ha nem segítesz, megölsz. Hiszen voltaképpen már nem is élek. Csak éppen nincs merszem, hogy megöljem magam.

Kis csönd támadt, majd Reich nyersen mindössze ennyit mondott:

– Azt hiszem, a legjobb lenne, Jerry, ha tényleg megölnéd magad.

Church visszahőkölt, mintha lángnyelv csapott volna a szemébe. Gyűrött arcából üveges tekintet meredt Reichre. Aztán összecsücsörítette a száját, és roppant megfontoltan leköpte a pénzhalmot. Égő gyűlölettel meredt Reichre.

– Vidd el ingyen, nem kell érte ellenszolgáltatás. – Aztán hátat fordított Reichnek, és eltűnt a pince sötétjében.

A New York-i Pennsylvania pályaudvar az idővel teremtett kapcsolatot, amíg a huszadik század vége felé valaminő szerfölött homályos és kideríthetetlen okból le nem rombolták, még ha erről az utasok milliói nem is vettek tudomást. A hatalmas csarnok olyan volt belül, mint Caracalla fürdője az ősi Rómában, Ugyanezt mondhatjuk el Madame Maria Beaumont impozáns méretű palotájáról, melyet ezernyi ismerőse egyszerűen csak úgy emlegetett: az Aranyhulla háza.

Ben Reich dr. Tate kíséretében lépkedett lefelé a lépcsőn, zsebében gyilkos fegyvere lapult, és staccato ritmusban működtette érzékszerveit. Figyelte a vendégeket odalent, a földszinten, nézte az egyenruhák, kosztümök csillogását, s a halvány fényben megvillanó karok, nyakak, bokák és lábszárak látványát. Feszítsd meg, mondta a megfeszítő…

Hangok, beszédfoszlányok, dallamtöredékek kavalkádja. Feszül már, érzem jól, s a szakítás…

„A halál aranyköntösben… Valami, ami – uramisten! – hetven éve várat magára… Művészet, ami feledésbe merült, akárcsak a purgálás, a kirurgia, az alkímia… Én leszek az, aki a halált visszaállítom a jogaiba. Nem a pszichopata, az elmebeteg, kapkodó, esztelen gyilkosságot, nem. Hanem a természetes, előre megfontolt, a gondosan kitervelt és hidegvérrel végrehajtott gyilkosságot.”

– Az egekre kérem, ember, legyen óvatos! – suttogta Tate. – Szinte látni, hogy gyilkolni készül, ne mutassa ki ennyire.

– Nyolc, uram, hét, uram…

– Így már jobb. Vigyázzon, amott közeleg egy fürkész titkár. Az a dolga, hogy felismerje, kinek vannak ártalmas szándékai a vendégek között. Tehát tessék énekelni.

Karcsú, ruganyos járású fiatalember lépett oda hozzájuk. Haja aranyszőke, lila zakót és ezüstnadrágot viselt, s áradozva szólította meg őket:

– Dr. Tate, Mr. Reich. Nem találok szavakat. Biz’ isten nem jön szó az ajkamra. Jöjjenek, hát jöjjenek, kérem!

– Hat, uram, öt, uram…

Maria Beaumont vágott keresztül a sokadalmon. Karjait széttárta. Szeme nyílt, akár egy hegyi tó, keblei csaknem fedetlenek.

Testét a pneumatikus plasztikai műtét egy emberfeletti méretű indiánéhoz tette hasonlatossá. Kigömbölyödő csípők, kigömbölyödő aranyozott keblek. Olyan benyomást tett Reichre, mint egy pornográf hajó orrára erősített festett bálvány, a híres Aranyterem.

– Ben, kedves teremtményem – fuvolázta, és szorosan magához ölelte a férfit. – Ez igazán csodálatos, igazán nagyszerű.

– Valóban, valóban formás – suttogta a férfi, és a mély dekoltázst bámulta.

– Megtaláltad már azt az elveszített milliót?

– De meg ám, épp most tartom a karomban, drágám.

– Csak lassan a testtel, rettenthetetlen Don Juan! Minden apróságot feljegyzek ám ezen a mai estélyen.

Reich a válla fölött Tate-re nézett, s az bátorítólag bólogatott vissza rá.

– Jöjjön, köszöntsük a többieket! – indítványozta Maria, s karon fogta a férfit. – Majd később jut időnk egymásra is.

A mennyezeti világítás színt váltott, és a ruhák színe is megváltozott ettől. A kivillanó testrészek rózsaszínből áttetszőbbé váltottak át.

Bal felől Tate leadta az előre megbeszélt jelet, s figyelmeztetett a közelgő veszélyre.

Feszül már, érzem jól, s a szakítás, íme, jő. Bumm! Feszül már, érzem jól, s a szakítás, íme, jő…

Maria egy férfit mutatott be. piperkőc, szenvelgő, nyírt fejű alakot, fuksziaszínű zakóban és poroszkék nadrágban.

– Ez Larry Ferar. Ő az én másik titkárom. Ben, s elemészti a vágy, hogy megismerkedjen veled.

– Négy, uram, három, uram…

– Mr. Reich, a megilletődés elnémít, nem találok szavakat.

– Kettő, uram, s végül: egy.

Reich rámosolygott, s az ifjú tovasodródott. Tate ott keringett Reich körül, és bátorító fejbólintgatásokat küldött feléje. A fény átváltott ismét.

A vendégek mintha lemeztelenítődtek volna, a ruhák szinte köddé váltak.

Reich nem majmolta a divatot, mindig opálos öltönyöket hordott, és sohase engedte, hogy bármely ruhadarabjára ibolyántúli „ablakocskát” applikáljanak. Így aztán ő biztonságban volt, s némi megvetéssel nézte a többieket, akik egymás testét vizsgálgatták, mérték föl, értékelték, hol szánakozva, hol meg vágyakozva.

Tate újra veszélyt jelzett.

Feszítsd meg, mondta a megfeszítő…

Az egyik titkár lépett Maria mellé.

– Asszonyom, van egy kis kellemetlenség.

– Mi az?

– Az a Chervill kölyök van itt. Galen Chervill. Tate arca megrándult.

– Most hol van? – hordozta végig a szemét Maria a sokadalmon,

– A szökőkútnál. Az a baj vele, asszonyom, hogy hívatlanul jött. Megfürkésztem. Főiskolás és nagy imposztor. Abban a szerepben tetszeleg, hogy tönkretevője a társasági összejöveteleknek. Kötött egy fogadást, hogy elcsen egy képet, mely önt ábrázolja.

– Egy képet rólam? – Maria merően nézte az „ablakokat” az ifjú Chervill öltönyén. – De hát mit képzel?

– Hm, asszonyom, nem olyan könnyű kideríteni. Gyanítom, mást is akar, nem csupán egy képet.

– Valóban? – kacagott föl Maria látható elégedettséggel.

– Minden bizonnyal, asszonyom. Tegyük ki a szűrét?

– Dehogy. – Maria még egy pillantást vetett a jó alakú ifjúra, aztán elfordult. – Hát legyen az övé, ha az a vágya.

– Ne hagyja, hogy meglopják! – jegyezte meg Reich.

– Csak nem vagy féltékeny? – heherészett Maria, s hozzátette:

– Ideje az asztalhoz ülni.

Tate integetésére Reich arrébb ment.

– Reich, jobb lenne abbahagyni.

– De az ördögbe is, Tate, mi ütött magába?!

– Itt van ez a Chervill kölyök. Zavar engem.

– Mit árthat?

– Ne feledje, hogy másodosztályú.

– Verje meg az Isten!

– Ragyogó elme, ifjú kora ellenére is. Múlt szombaton Powellnál találkoztam vele. Maria Beaumont soha nem hív meg fürkészt a házába. Én is csak a maga jóvoltából vagyok itt, különben be sem tehettem volna a lábam.

– És ez a fürkésző kamasz az egyetlen, aki mindent elronthat? Hogy a fene egye meg!

– Azt tanácsolom, Reich, hagyja abba, tegyen le az egészről.

– Talán távol tarthatom magamat tőle.

– Reich, a titkárokat semlegesíteni tudom. Ők csupán harmadosztályúak. De arról nem tudom biztosítani, hogy egyidejűleg tartom sakkban őket és ezt a másodosztályút, még ha éveinek számát tekintve szinte gyerek is. Nagyon fiatal, túl vehemens, és nem érett annyira, hogy megfontoltan fürkésszen. Ez nyújt némi reményt, de semmi esetre sem garancia.

– Márpedig arról szó sem lehet, hogy feladjam! – mordult föl Reich. – Egyszerűen nem tehetem. Többé ilyen alkalom nem kínálkozik. Meg aztán az orromban érzem D’Courtney szagát…

– Márpedig…

– Elég a vitából! Végigcsinálom és kész. – Tate idegesen összerázkódott Reich mogorva szavai hallatán. – Tisztában vagyok vele, hogy egyetlen vágya valahogy kimászni az egész ügyből. Csakhogy nem mászhat ki belőle, nem hagyhat magamra. Túlságosan is belegabalyodtunk már mindketten, semhogy bármelyikünk kiszállhatna. Együtt kezdtük, és együtt kell befejeznünk. Vagy sikerül, vagy együtt megyünk a pusztulásba.

Fagyos mosoly ült ki Reich arcára, amint faképnél hagyta Tate-et. Megkereste a háziasszonyt, és elfoglalta helyét mellette az asztalnál.

Az volt a szokás, hogy a házaspárok etetik egymást, mégpedig az udvariasság és szertartásosság szabályai szerint. Kezükkel tették a másik szájába a falatot, s az illendőség úgy kívánta, hogy az étket kínáló ujjakat is megnyalják. Az idők során ez a szokás erotikus játékká változott. A bort egymás szájából itták, és az édességet még intimebb módon vették magukhoz.

Reich türelmetlenül csinálta végig a szertartást, folyvást Tate-et figyelte, várta a jeladást. Tate kötelessége volt, hogy felderítse, a ház melyik részében tartózkodik D’Courtney. S a pöttöm fürkész fáradhatatlanul dolgozott, míg a többiek ettek.

Keresett, kutatott, szimatolt, fürkészett. El-eltűnt Reich szeme elől, majd amikor felbukkant újra, tagadólag rázta meg felé a fejét, és Maria Beaumontra mutogatott. Senki más nem tudta a rejtekhelyet, csak a háziasszony, de őt annyira felajzotta a társaság és a feléje áradó érdeklődés, hogy egyszerűen kifürkészhetetlennek bizonyult. Válságos pillanat, csak a gyilkosösztön segít ilyenkor. Reich felkelt az asztaltól, és a szökőkúthoz indult.

Tate mellé lépett.

– Mit szándékszik tenni, Reich?

– Kézenfekvő, nem? Megpróbálom ezzel a Chervill kölyökkel kifürkésztetni a rejtekhelyet.

– De hát hogyan?

– Egyetlenegy mód van erre, nemde?

– Az ég szerelmére, Reich. Tartsa távol magát a fiútól.

– Ugyan, Tate, eresszen! Ne álljon az utamba! – Reich igazán dühös volt rá, s a fürkész megremegett. De Reich igyekezett türtőztetni magát. – Tudom, hogy nagy kockázatot vállalok, de a dolog nem olyan veszélyes, mint gondolja. Először is, a fiú tényleg nagyon fiatal és éretlen. Másodszor, botrányhős és meg van rémülve. Harmadszor, nem képes teljes sebességre kapcsolni, viszont azt sem hagyja, hogy ezek a balfácán titkárok egykönnyen a veséjébe lássanak.

– Mondja, Reich, nem tudná valamiképpen ellenőrzés alatt tartani a tudatát? Képes a kettős gondolkodásra?

– A fejemben jár az a kis dalocska, és ez némi biztonságot ad. Sőt még kedvemet is lelem ebben a kettős gondolkodásban. No de most már tűnjön a pokolba, és inkább Maria Beaumontot fürkéssze, ne engem zaklasson!

Chervill a szökőkútnál álldogált magányosan, evett, közben úgy tett, mintha ő is szerves része lenne a társaságnak.

– Pip – szólította meg Reich.

– Pop – felelte Chervill.

– Bim.

– Bam.

Ezzel a legújabban divatba jött párbeszéddel kellő közelségbe kerültek egymáshoz. Reich úgy huppant le a fiú mellé, mint aki meghitt barátja.

– Ben Reich a nevem.

– Galy Chervill vagyok. Illetve: Galen. – Szemlátomást nagy benyomást tett rá Reich neve.

Feszül már, érzem jól, s a szakítás…

– Ó, ez az átkozott dal – mormolta Reich. – Pár napja hallottam valahol, s azóta nem tudom kiverni a fejemből. Maria tudja, hogy maga meghívás nélkül lopta be ide magát.

– Á, dehogy.

Reich bólogatott, mint aki azt akarja mondani: márpedig ez a nagy helyzet. S közben Feszül már, érzem…

– Gondolja, hogy el kellene szaladnom innét?

– A kép nélkül?

– Hát ezt is tudja? Csak nincs fürkész ebben a házban?

– Már hogyne volna. Kettő is van. A titkárok. S pontosan az olyanokra utaznak, amilyen maga.

– Mi a véleménye a képről, Mr. Reich? Ötven pontot kapok érte. S gondolom, tudja, milyen az, ha valaki fogad. Hisz maga is hazárd… akarom mondani, pénzember.

– Örül, hogy nem fürkész vagyok, mi? De semmi baj. Nem sértett meg azzal, amit mondott, illetve amit gondolt. Látja azt az ajtót? Menjen be, forduljon jobbra. A dolgozószobában a falakat Maria portréi díszítik. Mindnek szintetikus kő a foglalata. Akasszon le egyet, és vigye. Észre sem fogják venni, senki nem fogja keresni, Maria a legkevésbé.

A fiú fölállt. A tányért letette.

– Kösz, Mr. Reich Egyszer majd meghálálom.

– Hogyan?

– Meg lesz lepve. Én ugyanis véletlenül… – De nem folytatta, ehelyett csak ennyit mondott:

– Meg fogja látni, uram. És még egyszer köszönöm. Ezzel elvitorlázott, egyenesen a dolgozószoba irányába.

Négy, uram, három, uram, kettő, uram, s végül: egy. Reich megint a háziasszony mellé telepedett, s pajkos szemrehányását hallgatja.

– Ó, én huncut szerelmem! Hát kit etetett helyettem? Vigyázzon, kikaparom a szemét.

– A Chervill gyerekkel váltottam szót. Arról faggatott, hol talál képet magáról.

– De Ben, csak nem világosította föl?!

– Már miért ne tettem volna? Éppen most indult, hogy szerezzen magának egyet. A képpel talán meg is elégszik, más nem is kell neki. Ne feledje, milyen féltékeny természetű ember vagyok.

Reich vigyorgott. Maria felugrott, és a dolgozószoba felé indult.

– Bam – zárta le a diskurzust jelentőségteljesen Reich.

Tizenegy felé járt az idő. Az étkezési szertartás már kellően felajzotta és el is pillesztette a társaságot. Mindenki magányra és sötétségre vágyott, hogy végre kissé kifújhassa magát.

Maria Beaumont sose hagyta cserben vendégeit, s Reich őszintén remélte, hogy nem hagyja őket cserben most sem. Várta, mikor jön el a pillanat, hogy az asszony előáll az ötlettel: játsszunk Szardíniát. Türelmetlensége nőttön-nőtt. Közben Tate a végére járt a maga dolgának, visszatért a dolgozószobából, s már tudta, hol rejtőzik D’Courtney.

– Fogalmam sincs, hogyan fogja elintézni – suttogta Tate. – A tudatátvitel minden hullámhosszán a maga vérszomja sugárzódik. D’Courtney itt van, egyedül. Kísérők nélkül. Csak két testőr vigyáz rá, akiket Maria bocsátott a rendelkezésére, α kins nem tévedett. Végzetes betegség gyötri.

– A pokolba vele! Majd én kigyógyítom. Csak azt árulja el, hol találom.

– Menjen keresztül a nyugati ajtón. Föl a lépcsőn. Aztán forduljon jobbra. Végigmegy a Festmények Termén, s a Lucretia megerőszakolása és A szabin nők elrablása között megleli a titkos bejáratot.

– Jellemző.

– Benyit. Pár lépcsőfokot megy fölfelé. Elér egy kis előszobafélébe. A két testőr ott strázsál. S bent, a nászszobában, amelyet még Maria nagyapja épített, megtalálja D’Courtneyt.

– Te szent ég! S én használom majd ezt a szobát. Én tartom ott a nászomat, héjanászt. S megölöm azt az embert, meg én, kis Gus. Ne higgye, hogy nem.

Minden tekintet az Aranyhullára szögeződött. Ott állt Maria, bőrén csillogott az izzadság, rózsaszín megvilágításban, a két szökőkút közti emelvényen, s tenyerét összecsattintva kérte a társaságot, hogy mindenki nézzen rá és hallgasson a szavára. Az asszony verejtékező tenyerei egymáshoz verődtek, s Reich úgy hallotta, mintha azt csattogták volna: Halál, halál, halál.

– Drága barátaim! – harsogta a háziasszony. – Most következik az igazi mulatság! – A vendégek sorából valaki fojtott és alkoholittas hangon felmordult:

– Én csak egy turista vagyok.

Kacagás, nevetés mindenfelől. Maria is féktelen jókedvvel így folytatta:

– Huncut szerelmeim, csak semmi szomorúság. Egy csodálatos, régi játékot ajánlok nektek, s tudjátok meg, hogy ezt a játékot koromsötétben kell játszani.

A társaság tapsikolt, hurrázott örömében. A mennyezeti fények tompulni kezdtek, majd kihunytak. Az emelvény baldachinja csillámlott, s Maria a magasba emelt egy bőrbe kötött könyvet. Reich ajándékát.

Feszül már…

Maria lassan pörgette a lapokat, s közben hunyorogva próbálta kisilabizálni az olvashatatlan szöveget.

Érzem jól…

– Megvan! – kiáltott fel Maria diadalittasan. – A játék neve: Szardínia. Nem fenséges?

Bekapta végre a horgot. Csak percek kérdése, és eltűnök a vaksötétben. Reich megtapogatta a zsebét. Ott volt a pisztoly. A Rhodopsin-fiola, minden kellék. Feszül már, érzem jól, s a szakítás, íme, jő.

– Ki lesz a Szardínia? Önként jelentkezőt kérek! – rendelkezett Maria. – Majd folytatta: – Magam vállalkozom erre a szerepre. S most legyen sötétség, én pedig elbújok.

A csarnok koromsötétbe borult, csak az emelvényen pislákolt egyetlen halovány, fénylő pont. Maria még nem fejezte be a játék ismertetését:

– Aki rám talál, velem együtt elrejtőzik. S ha már csak egy játékos marad, aki még keres, de nem talált meg, az a vesztes. Neki egyedül kell bolyongania a sötétben. De drágaságaim, legyünk szánalommal a vesztes iránt, mert ezt a mulatságos régi játékot ma új módon fogjuk játszani.

Kihunyt az utolsó fény is. Maria kibújt ruhájából, és ott állt a vendégek előtt anyaszült mezítelenül, bámulatra méltó testtel. A pneumatikus sebészet csodája.

– Nos, így játsszuk ma a Szardíniát! – kiáltotta. Ekkor már teljes volt a sötétség. Hangos nevetés, taps mindenfelől, s csak a ruhák suhogtak, amint a földre hullottak. Olykor felhangzott egy-egy reccsenés, ha vetkőzés közben szakadt az anyag, s ilyenkor fojtott izgalom és kacagás volt észlelhető.

Reich végre láthatatlanná válhatott. Fél órája volt, hogy eljusson céljához, megtalálja D’Courtneyt, megölje, és észrevétlenül újból elvegyüljön a játszók közé. Tate dolga volt, hogy eltávolítsa az útból a fürkésztitkárokat. S ha ez sikerült neki, akkor nincs több akadály. Kivéve persze a Chervill kölyköt. De ennyi kockázatot vállalnia kellett.

Keresztülfurakodott a csarnokban nyüzsgő emberek között.

Belépett a nyugati ajtón, majd a zeneszobán át kijutott a lépcsőházba. A lépcsőfokokon vendégek hevertek, s mint a polipok, húzták volna magukhoz. Nagy nehezen átlépkedett rajtuk, tizenkét lépést tett, mely mintha egy örökkévalóságig tartott volna. Szűk folyosón találta magát, bársonnyal bevont falak között. S ekkor hirtelen fogságba esett, egy női test csimpaszkodott rá.

– Hello, Szardínia! – suttogta egy hang a férfi fülébe. A nő megérezte, hogy foglya nem ruhátlan, s meglepetten felkiáltott, amikor valami kemény tárgyat tapintott meg.

– Ez meg mi? – kérdezte. Reich félrelökte a pisztoly után tapogató kezet, s még hallotta a nő hangját, amint azt suttogja:

– Térj észre, Szardínia, és mássz ki a pléhdobozból. Nagy nehezen kitépte magát a ráfonódó karok közül, de orral nekiütközött a folyosó falának. Jobbra fordult, lelt egy ajtót, benyitott. Egy zsúfolt folyosón találta magát, lehetett vagy ötven láb hosszú. Lámpa nem égett, sehol semmi fény. Embernek nyoma sincs, csak a falakon foszforeszkáltak ibolyántúli sugarakkal megvilágított festmények.

Egy élethű Lucretia és egy csoport szabin nő fényes bronz csapóajtót őrzött. Reich megállt előtte, zsebéből előszedte a Rhodopsin-ionizálót, s a rézfiola két végét hüvelyk- és mutatóujja közé fogta. Keze iszonyatosan remegett. Düh és szenvedély fortyogott benne, s a halálvágy újabb és újabb alakban vetítette lelki szemei elé D’Courtneyt

– Krisztusom! – mondta fojtottan. – Ő akar végezni velem, ő akarja kiszorítani belőlem az életet. Az életemért kell harcolnom. Istenem, segíts! Ma és holnap, miként eddig. Légy velem, ne hagyj cserben! – fohászkodott.

Belökte az ajtót, felrohant kilenc lépcsőfokon, ott állt a kis előszobácskában. Két ujja közül kipöckölte a fiolát, s lehunyta a szemét. De még így is észlelte a hideg ibolyakék felvillanást. Aztán kinyitotta a szemét. A Beaumont ház két testőre úgy ült a padon, mintha odaszögezték volna őket. Arcuk szenvedő, szemük néz, de nem lát semmit, időérzékük kioltva.

Ha netán valaki belép, és megtalálja a két porkolábot, mielőtt még végezne odabent, akkor vége mindennek. Bármi történik, a pusztulás a tét. De most már nem volt visszaút, sem idő a töprengésre. Reich, mint egy feldühödött tigris, ugrott neki az igazgyöngyökkel kivert ajtónak, és berontott a nászterembe.

A szoba olyan volt, mint egy óriás orchidea szíve. A falak virágszirom formájúak, a padló akár egy aranykehely. A székek, asztalok, heverők mind orchidea formájúak és aranyból készültek. Árad mindenünnét az ódonság. A szirmokat elhalványította az idő, és mintha csak hullani készülnének. A padló aranycsempéi szintén nagyon régiek lehettek, mintázatuk erősen megkopott.

A heverőn egy aggastyán feküdt, mozdulatlanul, mereven, mint valami élettelen fahasáb. D’Courtney úgy hevert ott, akár egy holttetem.

Reich hangos csattanással vágta be belülről az ajtót, és ráordított az öregemberre;

– Még nem vagy halott, te gazfickó! Még nem lehetsz halott!

A sápadt alak megmozdult, fölnézett, nehézkesen föltápászkodott, és halvány mosoly derengett át az arcán.

– Ugye hogy élsz még! – kiáltott föl diadalmasan Reich.

D’Courtney pár tántorgó lépést tett Reich felé, arcán gyenge mosoly, karja széttárva. Mint aki kedvenc gyermekét látja viszont sok idő múltán. Reich megrettenve kiáltott rá:

– Mi az, tán süket vagy?!

Az öreg tagadólag rázta meg a fejét.

– Beszélj! – üvöltött rá Reich. – Nem érted? Tudd meg, én vagyok Reich. Ben Reich, a Birodalomtól.

D’Courtney bólintott, de még mindig mosolygott. Mozgott az ajka, de hang nélkül. Szemében könnyek csillogtak.

– Mi az ördög van veled? Én vagyok Ben Reich. Reich! Ismersz? Felelj!

D’Courtney a fejét ingatta, és a torkához kapkodott. Az ajka mozgott, és gurgulázva törtek elő szájából a hangok. Fénytelenül és fakón, akár a por.

– Ben… Kedves Ben… Régóta várlak. Most… nem tudok beszélni. A torkom… Nem tudok beszélni. – Előbbre tántorgott, át akarta ölelni Reichet.

– Maradj veszteg, te vén félkegyelmű! – Reich úgy járta körül az öreget, mint vadállat a prédát. Eláradt benne a düh.

D’Courtney szája nehezen formálta a szavakat:

– Kedves Ben…

– Jól tudod, mi hozott ide. Mit akarsz tenni? Szerelmeskednél netán? – Reich felröhögött. – Ó, te vén selyemfiú. Azt hiszed, neked való falat vagyok, akit a szádba vehetsz és elrágcsálhatsz? – Kinyújtotta karját, és hátrataszította az öreget, aki a lökéstől belezuhant egy orchideaszékbe, mely olyan volt, mint valami nyitott seb.

– Figyelj ide! – mondta Reich, és D’Courtney fölé hajolt. Közben ordítva beszélt hozzá, s egyre jobban belelovalta magát a dühbe. – Most megfizetek neked! Évek óta táplálom magamban ezt a tüzet. S te most egyszerűen el akarod oltani egy Júdás-csókkal? Nyújtsa-e oda a gyilkos a másik arcát is? Ha igen, úgy ölelj meg, gyilkos testvérem. Adj egy hálacsókot. Taníts meg a halál szeretetére. Taníts a szégyenre, a vérre, taníts… De várj! Én…

A szózuhatag elállt, s Reich úgy rázta meg a fejét, mint a bika, amikor ki akar szabadulni a hámból.

– Ben – susogta riadtan D’Courtney. – Hallgass meg, Ben…

– Tíz éve fojtogatsz. Pedig lett volna hely mindkettőnknek. A Birodalom és D’Courtney. Lett volna hely az időben, lett volna a térben, de te a véremet kívánod, mi? A szívemet, a velőmet akarod, marokra akarsz fogni azzal a mocskos kezeddel. Te, te Arcnélküli Ember!

– Dehogy, Ben, nem… nem!

– Ne mondd nekem, hogy Ben. Nem vagy a barátom. A múlt héten adtam neked egy lehetőséget, tisztára moshattad volna magad. Én, Ben Reich, fegyverszünetet ajánlottam. Békét kínáltam. Egyesülést. Úgy kértelek, mint egy síró-rívó asszonyszemély. Apám, ha még élne, bizonyosan arcul köpött volna emiatt. Családom harcokban edzett tagjai megvetően fordultak volna el tőlem. Én békét ajánlottam. Békét kértem. Ugye? Nemde? Ezt tettem, ugye? Mondd, ha nem így történt, mondj már valamit! – ordította magából kikelve Reich.

D’Courtney arca halottfehér és kifejezéstelen S ezt suttogja elhaló hangon:

– Igen, ajánlottál, kértél. Én meg belementem.

– Belementem, elfogadtam. Évek óta vártam rá, s most elfogadtam.

– El-fo-gad-tad?!

D’Courtney igent bólintott. Ajkával hangtalanul betűket formált: WWHG.

– Micsoda? WWHG? Egyszóval beleegyezés? Az öreg ismét bólintott. Reichből harsány nevetés tört ki.

– Te piszok, vén hazug. Ez azt jelenti, hogy elutasítva. Elvetve, visszadobva. Háború.

– Nem, Ben, egyáltalán nem.

Reich előrehajolt, és talpra rángatta az öregembert. Törékeny volt és pihekönnyű, de mégis volt súlya, lehúzta Reich karját. A pergamenszerű bőr valósággal égő fájdalmat okozott Reich ujjaiban.

– Tehát háború jön, háborúnak kell lennie, ugye? S reánk ront a halál?

D’Courtney rázta a fejét, és jelbeszéddel próbálta kifejezni magát.

– Nincs egyesülés. Nincs béke. Csak halál van. Ezt választottad, mi?

– Ben… nem…

– Megadnád magad?

– Igen – susogta D’Courtney –, meg, Ben, igen.

– Te hazug. Te piszkos, vén hazug! – Reich felvihogott. – De egyúttal veszedelmes is vagy. Látom, látom jól, hogy álcázni próbálod magad. Ez a trükköd. Úgy teszel, mintha nem volnál beszámítható, elaltatod az ember gyanakvását, aztán zsupsz: már le is csaptál. De engem nem tévesztesz meg, engem nem csalsz be az utcádba. Soha.

– De én nem vagyok… ellenséged, Ben.

– Nem, persze hogy nem. – Reichből fröcskölt a gyűlölet. – Nem vagy ellenség, mert halott vagy. Hulla vagy, mióta csak betettem a lábam ebbe az orchideakoporsóba. Az Arcnélküli Ember. Akarod hallani, ahogy utolszor kiáltok? Nos, tudd meg, hogy vége, s véged egyszer és mindenkorra.

Reich a zsebébe nyúlt, és előhúzta a revolvert. Felhúzta a kakast, s amint a kezében tartotta, olyan volt a fegyver, mint egy acélvirág. Láttára D’Courtney fájdalmasan felnyögött, s riadtan hátratántorodott. Reich megmarkolta és nem eresztette. Az öreg próbálta kiragadni magát a vasmarkú szorításból, tekintete rémülten esdekelt kegyelemért. Reich most D’Courtney nyakát ragadta meg, és maga felé rántotta a fejét. Készült, hogy kitátott szájába lőjön.

Ebben a pillanatban felpattant egy orchideaszirom, s egy félig felöltözött leány penderült ki belőle. Reichet megbénította az elképedés. Egy pillanatra felvillant előtte a titkos folyosó, amely az ágy mögül nyílt. A lányt mindössze egy sietősen magára húzott jégszínű selyemköntös borította, alóla – kivillant meztelensége, szőke haja fátyolként röpült utána, sötét szeme kitágult a rémülettől… Egy vad szépség villámfénye…

– Apám! – sikította. – Az Isten szerelmére! Apám!

D’Courtney felé rohant. Reich gyorsan közéjük vetette magát, de közben nem lazított a szorításán, keményen markolta az öregembert. A lány megtorpant, hátrahőkölt, és sikoltozva siklott el Reich bal oldala mellett. Reich utána kapott, utána szúrt a tőrrel, de csak a levegőt találta el. A lány beugrott a heverő mögé. Reich a tőr hegyével szétfeszítette az öreg állkapcsát.

– Ne, ne, Krisztus szerelmére, ne tegye! Apám! – sikítozta hisztérikusan a lány. Otthagyta fedezékét, kiugrott a heverő mögül, és odafutott az öreghez. Reich a pisztoly csövét D’Courtney szájába tolta, és meghúzta a ravaszt. Tompa dörrenés hallatszott. D’Courtney tarkóján vérpatak tört elő. Reich elengedte a testet, és a lány felé lépett. Megragadta a kapálózó és sikoltozó lányt.

Most már mindketten kiáltoztak. Reichet mintha áramütés érte volna, elengedte áldozatát. Az előrebukott, térdre esett, és a holttesthez mászott. Fájdalmasan felnyögött, amint kihúzta a halott szájából a fegyver csövét. S aztán ráborult a néma, merev, viaszsárga testre.

Reich levegőért kapkodott, és ujjait tördelte fájdalmasan. Amikor fülzúgása alábbhagyott, a lány felé fordult. Próbált rendet teremteni gondolataiban, és villámgyorsan új tervet kifundálni. Szemtanúra végképp nem számított. Senki sem mondta, hogy az öregnek lánya is van. Átok arra a Tate-re. Most meg kell ölnie ezt a lányt is.

Az halálos rémülettel teli pillantást vetett rá. Libbenő szőke haj, fekete szemek, sötét szemöldök, vad szépség.

A lány hirtelen felpattant a földről, kisiklott a felé tartó férfi karjai közül, odaugrott a gyöngyveretű ajtóhoz, kilökte, és máris az előszobában termett. Reich még látta, amint hangtalanul rohan le a lépcsőn, kezében a Végzet… a gyilkos fegyver. A két testőr még mindig a padon hevert dermedt mozdulatlanságban.

Reich gyorsan összeszedte magát. Vére újra megpezsdült, és átjárta ereit. Három ugrással az ajtónál termett, kirohant, le a lépcsőn, be a képtárterembe. Üres volt megint, de a folyosói ajtó épp akkor csukódott be a lány után. Néma csönd vette körül, nem hallatszott egyetlen pisszenés sem. De vajon meddig? S vajon mikor veri föl a ház csöndjét a lány rémült jajveszékelése? Keresztülviharzott a képtáron, s benyomult a folyosóra.

Kriptasötétségben botladozott, míg lába ki nem tapogatta a legfelső lépcsőfokot.

Aztán le a lépcsőn, át a zenetermen.

Megállt, hallgatózott. Csak a csend mindenütt. A mélységes némaság félelemmel töltötte el. – Miért hallgat a lány, miért nem sikít? Merre jár, hol van egyáltalán?

Reich már a nyugati ajtót is a háta mögött hagyta, a tágas csarnokban járt, hallotta a szökőkút csobogását. Hol lehet az a lány, hol rejtőzik ebben a vaksötét némaságban? És a fegyver, Krisztusom, az az átkozott pisztoly!

Egy kezet érzett a karján. Átjárta a rémület. Tate suttogott a fülébe:

– Mióta várom már magát. Mi a fene tartott ilyen sok…

– Maga ördögfattya, miért nem szólt a lányról, miért nem mondta, hogy van egy lánya, és hogy ott…

– Nyugalom – vágta el Tate a szemrehányások áradatát. – Hadd fürkésszek körül. – Negyed perc múltán azonban csendesen reszketni kezdett. Riadtan, reszketve nyögte:

… – Ó, Istenem, Istenem!

Rémülete kijózanítólag hatott Reichre. Egyszeriben visszanyerte önuralmát. Gondolatai kitisztultak.

– Hallgasson már! – förmedt rá. – Láthatja, ez még nem a végpusztulás.

– A lánnyal is végezni kell, Reich. Meg kell öl…

– Kuss! Találja meg, az az első. Kutassa át a házat. Vegye ki a kódját az én agyamból. Lokalizálja! Itt várom a szökőkútnál. Repüljön!

Ellökte magától Tate-et, és a szökőkúthoz botorkált. Kitapogatta a peremét, belemártotta keze fejét a medencébe. és megmosta égő arcát. Nem víz volt benne, hanem burgundi bor. Megtörölte nedves ábrázatát, s közben lubickolásra emlékeztető hangot hallott a medence másik oldaláról. Nyilván többen is a borban fürdőztek.

Cikázva száguldottak fejében a gondolatok. A lányt meg kell találnia. Végezni kell vele. Ha a fegyver még nála van, amikor Tate rábukkan, akkor azzal kell megölni. És ha már nincs nála? Akkor hogyan? Talán megfojtani? Nem. Itt van a szökőkút. A lányon mindössze egy köpeny van, alatta semmi. Letépjük róla a köpenyt. Majd holtan találják a medencében. Megint egy vendég, aki túl sokáig fürdött a borban. De nincs idő, sietni kell… Túl kell lenni rajta, mire ez az átkozott Szardínia játék befejeződik. Hol lehet Tate? És hol a lány?

A sötétben Tate botladozott, hangosan zihálva.

– Ki vele!

– A lány eltűnt.

– Mert csak úgy tessék-lássék kereste. Maga kettős játékot játszik velem, de…

– Miért csapnám be magát? Egy csónakban evezünk. Most mondom, hogy nincs a házban. Eltűnt, elment.

– Semmi nyomot nem hagyott?

– Az égvilágon semmit.

– Úristen! Már nincs a házban!

– Bárcsak mi is kívül lennénk! Tűnjünk el, de azonnal!

– Rendben, de semmi pánik. Amint elhagyjuk a házat, a lány keresésére indulunk. Úgy kell távoznunk, mintha nem történt volna semmi. S ha szükséges, egész éjjel őt fogjuk keresni. Hol van most az Aranyhulla?

– A moziteremben.

– Filmet néz tán?

– Dehogy. Ott bújt el, hisz ő a Szardínia. S ott vannak vele a többiek is. Valóban, akár a szardíniák a pléhdobozban. Mind együtt vannak, kivéve minket, mi vagyunk az utolsók, akik még nem bújtunk közéjük.

– Már csak mi bolyongunk a sötétben, mi? Na, akkor gyerünk.

Megragadta Tate reszkető könyökét, és terelgetni kezdte a vetítőterem felé.

Közben a társaságot szólongatta:

– Hé, van itt valaki? Maria! Ma-ri-a! Merre vagytok? Tate hisztérikusan zokogott. Reich gorombán megrázta.

– Tessék játszani! Öt perc, és kijutunk. Aztán kedvére siránkozhat!

– De ha ittragadunk, sose leljük meg a lányt. Nekünk befellegz…

– Nem ragadunk itt, ne féljen. ABC, Gus! Állhatatos, bátor, céltudatos.

Reich belökte a vetítőbe nyíló ajtót. A koromsötétben áramlott a hő az eleven testekből.

– Hé, van itt valaki? Egyedül maradtam. Nincs semmi válasz.

– Maria, én vagyok, egy szál magam, a sötétség kellős közepén.

Fojtott kuncogás, majd kipukkanó nevetés.

– Drágám, drágám, drágám – Maria hangja. – Elmulasztottad a legnagyszerűbb szórakozást, szegénykém.

– Hol vagy, Maria? Szeretnék elköszönni, jó éjt kívánni.

– Csak nem akarsz máris elmenni? Itt akarsz hagyni, ilyen hamar?

– Sajnálom, drágám, késő van. Holnap is szélhámoskodnom kell. Merre vagy?

– Itt, a színpadon. Gyere fel, drágám!

Reich a lépcső után tapogatózott, s amikor végre meglelte, fellépett az emelvényre. Felcsattant egy hang:

– Rendben, megfogtuk. Villanyt!

A burából fehér fény ömlött elő. és valósággal elvakította Reichet.

A vendégek az emelvény körül ültek, s székeikből hangosan kiáltoztak, hurráztak. De pillanatok múltán csalódott morajlásba váltott át a nevetgélés.

– Ben, te csaltál! – kiáltott föl Maria. – Fel vagy öltözve. Ez nem tisztességes. Mindenkit meztelenül kaptunk el.

– Majd máskor, Maria drágám. – Reich felemelte karját, kecsesen meghajolt. Így jelezte, hogy búcsúzik.

– Mély tiszteletem, hölgyem! Fogadja hódolatteljes köszönetemet, hogy… – s elhallgatott. Hirtelen ránézett fehér csipkemandzsettájára, melyen vérvörös folt éktelenkedett. S ahogy a néma csendben a mandzsettára bámult, újabb folt ütközött ki rajta, majd még egy… és még egy. Ijedten kapta hátra a kezét. A vörös csöppek hullani kezdtek a színpad deszkáira. Előbb csak lassan, aztán gyorsabban, végül már a cseppek egybefolytak, és sugárban hulltak alá.

– De hiszen ez vér! – kiáltott fel Maria. – Vér. Fentről jön, az emeletről. Szent ég, Ben… Most nem hagyhatsz cserben! Gyújtsanak fényt! Fényt!

Zala Tamás fordítása Ámon László rajzai

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK

A science fiction a XIX. század elején jött létre, irodalmi válaszként arra a kihívásra, ami az emberiség történetében az idáig nem merült fel ilyen erőteljesen. Az előző korszakokban az egyén saját életében nem tapasztalt semmilyen feltűnő változást az élet alapvető menetében. Pedig természetesen volt változás. Birtokba vették a tüzet, kialakult a mezőgazdaság, feltalálták a kereket, megszerkesztették az íjat. Ezek a találmányok azonban olyan hosszú átmeneti időszak után éreztették hatásukat, annyira fokozatosan kerültek használatba, oly lassan terjedtek el keletkezésük pillanatától, hogy az egyén a maga életében nem érzékelhette a változást.

Így Mary Shelley elektromossággal gerjesztett élőlénye is az olasz anatómus, Luigi Galvani húsz évvel korábbi felfedezésén alapul, miszerint az elektromos sokk olyan hatást idéz elő a halott izmokban, mintha azok még élnének. Verne meséi pedig a XIX. századi felfedezések jegyében íródtak – mindenekelőtt Edison találmányai voltak rájuk nagy hatással. Még egy olyan nagy formátumú író is, mint Herbert George Wells, amikor kilép a technika közvetlen hatása alól, és átengedi magát korlátlan képzeletének, akkor sem szakad ki társadalmának kötelékeiből. Az időgép (The Time Machine. 1895), Wells első sikeres könyve és egyben az első igazi időutazásos történet egy olyan készüléken alapul, mellyel tetszés szerint utazhatunk az időben. Egy ilyen gép konstruálására nemcsak Wells, de még a mi korunk technikai feltételei sem nyújtanak semmiféle reményt. A távoli jövőbe érkező időutazó azt látja, hogy az emberek két osztályba sorolódnak: az egyikbe a szépek, de dekadensek, a másikba a csúnyák és elzüllöttek. Nyilvánvaló, hogy Wells Nagy-Britanniájának osztálytársadalmában gyökerezik ez a kép a lehetséges következményekről.

Az 1898-ban megjelent Világok háborúja (The War of the Worlds) veti fel először a bolygóközi háború témáját. Wellst a Marson húsz évvel korábban észlelt különböző nyomok inspirálták, melyeket csatornáknak hittek. Erre alapozták egy magasabb civilizáció létezését, amelyik reménytelenül küzd a túlélésért egy haldokló világban.

Ugyanakkor Wells képe a brit földön landoló Mars-lakókról, akik könyörtelenül átveszik a hatalmat a földiektől, a szemükben alacsonyabb rendű lényektől, akiknek nincs semmiféle figyelembe veendő joguk, egyértelműen a brit és kisebb mértékben más nemzetek gyarmatosító politikájára utal, mely épp ilyen elvek szerint működött Afrika éppen befejeződött felosztásában. Míg Verne a kétségeken átsikló optimizmust képviseli, Wells, jövőképét a pesszimizmus táplálja – nem meglepő ez a XX. század első évtizedében, amikor megszólalnak és egyre hangosabbá válnak a harci dobok. Víziója éppolyan félelmetes, mint amilyen pontos: fél évszázaddal a megvalósulás előtt megnevezi az iszonyú fegyvert, az atombombát. Az első világháború kitörése egy csapásra véget vetett a XIX. század majdnem gyerekes optimizmusának. Kiderült, hogy a civilizált nemzetek hadviselése a barbárokénál is rosszabb, hogy a tudomány, mely az Utópiát lett volna hivatott elhozni az emberiség számára, ehelyett elképzelhetetlen borzalmakat szült – új- és újfajta robbanóanyagokat, levegőből aláhulló bombákat és – mind közül a legrosszabbat – a mérgező gázt.

1920-ban, a háború befejeződése után Karel Capek megírta a R. U. R.-t (Rossum Univerzális Robotjai), amely a mesterséges élőlények tömegtermeléséről szól. (A „robot” az eredetiben „munkást” jelent.) A darab végére a robotok, amikben a tudomány a földi paradicsom eljövetelének eszközét látja, az emberi lerombolásáig jutnak el.

A science fiction új szakaszba lép 1926-ban, amikor a luxemburgi születésű Hugo Gernsback kiadja az Amazing Stories-t (Vonzó történetek), az első folyóiratot, melyet kizárólagosan a science fictionnek szentelnek. Gernsbacknek eleinte Verne, Wells és más régebbi írók munkáival kellett megtölteni az oldalakat, de egy idő múlva az amerikai írók új generációja is vonzónak találta ezt a területet. A történetek hol optimisták, hol pesszimisták voltak. Egészében véve az első világháború tapasztalatai ellenére a science fiction magazin az optimizmus térhódítását jelentette. Ennek megvannak a maga okai.

Épp az Egyesült Államok, ahol az ilyen magazinok divatba jöttek, volt az az ország, amelyik a legkevesebbet szenvedte a háborúban, és ahol az ipari forradalom legnagyobb kifutása megtörtént. A 20-as évek prosperitásában úgy tűnt, nincs semmi olyan, amit az amerikaiak ne érhetnének el: ez eredményezte a „szupertudományos” („superscience”) sztorit. Az első ezek közül Az űr pacsirtája (The Skylark of Space) volt Edward E. Smithtől, és az Amazing Stories-ban jelent meg 1928 augusztusától kezdődően három részben. Ez az időszak a fellendülés csúcspontja. Ebben és az ezt követő mesékben a mérnökök új és új felfedezéseket tesznek, átültetik azokat a gyakorlatba, és néhány év alatt meghódítják a Galaxist.

Sokan voltak, akik Smith nyomát követték (elsősorban John W. Campbell Jr.) – néhány évig ez a fajta science fiction uralkodott 1929-ben azonban fordult a kocka: megkezdődött a gazdasági válság – ez természetszerűleg az optimista világszemlélet végét is jelentette. A válság mélypontján (1932-ben) adták ki az új pesszimizmus talán legátfogóbb megjelenítőjét, Aldous Huxley Szép új világát (Brave New World). Ebben a tudomány már a dehumanizáció szolgája.

Még a kalandtörténetekre specializálódott magazinokból is eltűnt az optimizmus. A folyóiratszerzők közül Campbell az első, aki megérzi a viszonyok változását. 1934-ben, amikor Roosevelt New Dealje már a vajúdás állapotában volt, Campbell rálépett a saját ösvényére. Elfordult a „szupertudományos” sztoritól, és Don A. Stuart álnév alatt megjelenő műveiben az emberi kapcsolatok közelebbi vizsgálatát kezdi el a tudományos terület emberi vonatkozásainak hangsúlyozásával. 1938-ban ő lesz az Astounding Stories (Meglepő történetek) főszerkesztője – azé a folyóiraté, amelyik a legsikeresebbnek bizonyult a science fiction magazinok közül. Azonnal megváltoztatja a lap külsejét és nevét Astounding Science Fictionre. Campbell, akinek természettudományos képzettsége volt, kutatni kezdett olyan írók után, akik ismerik a tudományokat, megértik a tudósokat, és hitelesen képesek írni róluk. Sok általa felfedezett és írói fejlődésében segített sci-fi szerző még ma, egy generációval később is meghatározója a területnek.

A „hatás” szó kétoldalú folyamatot jelöl. Míg a társadalom döntően befolyásolta a science fictiont, a visszahatás sem maradt el. Hogy csak egy dolgot említsünk: a 20-as, 30-as években, a sci-fi magazinok viszonylag alacsony példányszáma idején az olvasóközönség fiatalokból kikerülő része általában jó eszű, képzeletgazdag és a tudományok iránt lázasan érdeklődő volt. A népesség talán ha egy százalékát tették ki ezek a gyerekek, felnőve azonban sokkal nagyobb arányban kerültek ki közülük a tudósok, mérnökök – összességében a nemzet vezető intelligenciája. Ez a jelenség aztán a visszájára fordult Elterjedtek a tréfás effektusokkal is dolgozó képregények (mint a Buck Rogers, a Flash Gordon és a Superman), melyek a felhígított science fictiont tálalták a lakosság egészének. A tudományos haladás olyannyira a nemzeti tudat részévé vált, hogy például a Holdra szállás semmiféle revelációt nem jelentett Amerikának.

A valósághoz hozzátartozik, hogy a harmincas években a science fiction megbélyegzett műfajnak számított: az elefánttornyukba zárkózó irodalomkritikusok gyerekes, a társadalom realitása elől menekülő (eszképista) produktumnak ítélték. Pedig ez a menekülés sok esetben épp a valóságot vette célba.

1933-ban Laurence Manning megírta The Man Who Awoke (Az ember, aki felébredt) című művét, melyben egy olyan jövőt ábrázol, ahol az élet erősen visszafogott, mivel az energiát csak cseppekben lehet használni: a mi generációnk gondatlanul elpocsékolta a világ olaj- és szénkészletét. A fiatalok olyan energiakorlátozásokról olvashattak itt, melyek „reális” veszélyeivel csak 1973-ban találkozhattak. A 30-as évek science fiction írásai foglalkoztak a túlnépesedéssel, az atombombával, a televízióval, a számítógéppel, a mutációval, a szervátültetéssel – ezt a fajta menekülést jó lett volna rákényszeríteni a világra. A John Campbell vezette Astoundingban megjelenő művek az új felfedezésekből pontosan és érzékletesen extrapolált társadalmakról szóltak. Amint felfedezték és bejelentették az uránium maghasadását 1939-ben, feltűntek az atombomba-történetek. Az 1944. márciusi számban Cleve Cartmill Sürgős küldetés (Deadline) című novellája olyan részletességgel foglalkozott az atombombával, hogy a biztonsági ügynökök szinte lerohanták a kiadóhivatalt – alig lehetett meggyőzni őket, pusztán a képzelet erejével állnak szemben. Még ennél is korábban, 1941-ben publikálta az Astoundingban Robert A. Heinlein a Solution Unsatisfactoryt (Nem kielégítő megoldás) Anson MacDonald álnév alatt. Ebben hihetetlen pontossággal jósolja meg a Manhattan-tervet (Manhattan Project) és a második világháborút követő nukleáris patthelyzetet – azt, amit abban az időben még senki sem látott előre.

Az atombomba felrobbanása után a társadalom már nem tekinthette gyerekes menekülésirodalomnak a science fictiont. Írói túl sok olyan dolgot láttak meg, amit mások nem. Akkorra az is nyilvánvalóvá vált. hogy a technikai fejlődés szikrájától beindult társadalmi változás nemcsak folyamatos volt a XIX. és a XX. században, de mértéke is felgyorsult, és elérte azt a pontot, amikor a döntéseket már nem lehet csupán a jelen állapotaira alapozni. A felelősségteljes döntésekhez előre látni kell a jövőt is. A science fictionből ennek következtében „futurológia” lett; tiszteletre méltó szakterület, melyet komolyan kezeltek azok az emberek a kormányban és az iparban, akiknek mindennapos döntéseik a jövőt érintették: dollármilliókat és emberek millióinak életét.

És ez természetesen mélyen hatott a science fictionre is. 1960-ra nagyjából befejeződött a Campbell-korszak – Campbell túl sikeres volt. A 60-as évek valósága olyannyira egybevágott a 40-es évek sci-fijének világával, hogy az írók elfordultak azoktól a tényéktől, melyek a technológia hardware-jéből következhettek, és történeteikben a „software”-t kezdték kutatni – az emberi létezés sokkal nehezebben felfedhető jövőjét.

Ehhez járult az a növekvő kiábrándulás a tudományból és a tudósokból, melyet a II. világháború okozott. A 60-as években a fiatalok között uralkodó tudományellenes hangulat a science fictionben is tükröződött. Mindezeket a hatásokat felerősítette a hagyományos regény általános hanyatlása is. A változások mértéke és jelentősége olyan nagy volt, hogy az itt-és-most fiction egyre irrelevánsabbnak tűnt. Szűkült az ilyen írásokat közlő folyóiratok piaca; a regények kisebb példányszámban jelentek meg. és általában véve kevésbé sikeresnek bizonyultak. Az induló fiatal írók a science fiction virágzó piacát látták maguk előtt. Ennek következtében olyan új írók jelentkeztek a területen, akikből nemcsak a tudományos ismeret, de a tudomány iránti szimpátia is hiányzott – de sci-fit írtak, mert az volt a minden.

Mindez létrehozta azt, amit néhányan Új Hullámnak neveznek. Legfőbb jellegzetességeit a stilisztikai kísérletekben, a szex és az erőszak uralkodásában és mindenekelőtt a mély pesszimizmusban jelölhetjük meg.

Végletes formájában nem vált elfogadottá az Új Hullám, de célját elérte: a science fiction világában háttérbe szorult a mérnökök valósága, hogy átadja helyét az emberiség jelenkori frusztrációinak.

A sok példa közül vegyünk csak egyet, Joanna Russ művét (When It Changed – Amikor minden megváltozott), amelyik 1972-ben elnyerte a Nebula-díjat mint az év legjobb sci-fi novellája. Egy messzi bolygóról van szó benne, ahonnan eltűntek a férfiak. A nőknek sikerül berendezni és fenntartani egy belső termékenysége homoszexuális társadalmat, és abban örömmel élnek. Ám mielőtt eléggé erőssé válna ahhoz, hogy meg tudja védeni magát, a bolygót újra felfedezik. Megérkezik a Férfi – és minden megváltozik. Végletes történet ez a női felszabadulásról, amit csak tudományos-fantasztikus miliőben lehet elmondani – de mint szinte minden sci-fi, ez látszólag foglalkozik csak idegen világgal és a távoli jövővel, az itt és most éppúgy mondanivalójának része.

Nagy Péter fordítása

Szántó György Tibor: A science fiction Kínában

Amikor a könyvszakma nagy orgánumai hírt adtak a legutóbbi kínai könyvkiállításról, világossá vált, hogy a könyvnyomtatás őshazájában hatalmas szemléleti – és ehhez kapcsolódó intézményi – reform bontakozik ki. Amerikai és angol szakértők szerint a kínai kultúrpolitikában esetleg már az évtized végére bekövetkezhet a teljes „nyitás”: az eddig elzárt kínai könyvpiac bekapcsolódik az irodalom világméretű vérkeringésébe. A világ legnagyobb nemzete tehát egyre inkább eltávolítja azokat a tilalomfákat, amelyek eddig útját állták a külföldi technikának és az „idegen eszméket” közvetítő nyomtatott szónak.

Miután kezdetben – az alacsony vásárlóerő következtében – kiadványcserékre lehet számítani, Nyugaton máris nagy figyelmet szentelnek a kínai kínálatnak. Ami a science fiction műfaját illeti, Kína nyilvánvalóan nem lesz egyoldalú partner. Ye Yong-lie helyzetjelentése (Foundation 1985/34.) nemcsak arra utal, hogy a kínai SF még a kulturális forradalom idején is létezett, hanem arra is, hogy Kínában a műfaj a századelőig visszanyúló hagyományokra tekinthet vissza.

A műfajtörténeti kutatások jelenlegi állása szerint a legelső kínai SF-történet 1904-ben jelent meg, mégpedig egy igen tekintélyes irodalmi orgánumban. Az írás a Hold gyarmatosításáról szólt, s miután 130 000 kínai szót tartalmazott, rendkívül terjedelmes műnek számított. Ha tehát a kínai SF első jelentkezésének dátumául 1904-et fogadjuk el, nincs is jelentős lemaradás az európai kultúrkörrel való összevetésben sem. A Hold gyarmatosítása szerzőjét nem ismerjük. Álnevet használt, amelyet így fordíthatnánk: Az-üres-tó-öreg-horgásza.

Ismerjük viszont Kszu Nian-ci nevét Kszu a kora kínai SF nagy formátumú alakja. Idegen nyelvekből is számos történetet ültetett át hazája nyelvére, nagy tájékozottságról, választékos ízlésről téve tanúbizonyságot. Saját története Mr. Triton újabb meséi címmel jelent meg. Ebben Mr. Tritont tájfun ragadja el, és felrepíti egészen a Holdra. Innen azután a Merkúrra, majd a Vénuszra keveredik. A tájfun csendesülésével lepottyan a Földközi-tengerbe. Egy hadihajó kihalássza. A csodálatos utazás Sanghajban ér véget.

Kszu Nian-ci 1874-ben született. Nagy irodalmi karriert jósoltak neki. Matematikai társulatot szervezett, lapokat alapított, már fiatalon a kínai kulturális élet tekintélyes személyiségének számított. 34 éves korában váratlanul meghalt, mert orvosai rosszul diagnosztizálták gyomorbaját. Üstökösszerű feltűnését így nem is követhette kiérlelt alkotó munka.

Az első kínai science fiction történetek között kiemelkedő helyet foglalt el a Macskák országa (1932-33), amely a Modern című folyóiratban jelent meg epizódonként. A sorozatnak olyan sikere volt. hogy ki kellett adni önálló kötetben is. Ez is Marsutazást ír le. A Földről a Marsra eljutó utazó macskafejű lényekre bukkan, innen származik a cím is. A földi ember Gulliver módjára szelíden szemlélődik közöttük, tanulmányozza berendezkedésüket. Észreveszi. hogy a hatalom a végtelenül korrupt politikusok kezében van, s hogy az emberek többsége nyomorultul tengeti életét. Később apró katonák árasztják el a Macskák országát”, sőt az uralmat is átveszik. A történet olvasóinak nem volt nehéz kitalálniuk, hogy a mesebeli ország Kínát szimbolizálja, a parányi harcosok ellenállhatatlan áradata pedig a Mandzsúriát elfoglaló japán agresszió leírása. A Macskák országát egyébként japánul és angolul is kiadták.

1941-ben jelent meg a nevezetes Vaskopoltyú. írója, Kszu Disz-an (1893-1941) Angliában és az Egyesült Államokban tanult. Hazájába visszatérve egyetemi katedrát kapott. Egyik alapító tagja a Kínai Irodalomelméleti Társaságnak. 1958-ban megkezdték életműve kiadását is. A Vaskopoltyú maga nem más, mint egy zseniális találmány. Huang mérnök olyan eszközt készít, amelynek segítségével az ember leszállhat a tengerek legmélyebb rétegeibe, és akár napokat is eltölthet odalenn. Huang már-már elkészíti a prototípust, és nekifoghatna a sorozatgyártásnak, amikor a japán hódítók elözönlik hazáját. Minden felszerelése elpusztul, neki magának is menekülnie kell. Hóna alatt egy faládikában viszi a vaskopoltyút, de az beleesik a tengerbe, és örökre alámerül. Huang a keleti bölcsek nyugalmával állapítja meg: „Nyilván túl korán született meg a vaskopoltyú. Ezért nyelte el a tenger.” A vaskopoltyú sorsa azonban a kínai technika történetének is példázata. Az ősi kínai civilizáció számos nagyszerű találmánya pusztult el és merült el a feledésben, vagy futott be karriert – külföldön.

A mai kínai science fiction óriási bővizű folyamhoz hasonlatos. 1981-ben például – ebben az egyetlen esztendőben – 300 címet adtak közre. Újabb és újabb SF folyóiratok látnak napvilágot, miközben a korábbiak is tartják pozícióikat. A nagyobb napilapok is rendszeresen közölnek sci-fi írásokat. Minden jelentősebb könyvkiadó rendelkezik a műfaj termését figyelő-közreadó szervezeti egységgel.

A kínai sci-fi szerzők száma egyre növekszik, körülbelül 150 közöttük a ”jól megjegyzett név”. Többségük harmincas-negyvenes éveiben jár, de akad közöttük tizenéves is. Feltűnő, hogy Kínában mindössze két írónő foglalkozik sci-fivel. Néhány sci-fi szerzőt a Kínai írószövetségbe is beválasztottak; ennek a ténynek a máig is tekintélytisztelő kínai szellemi életben döntő jelentősége van. Közülük külön is említést érdemelnek az alábbiak:

Je Zi-san (1919- ) a Kínai Ifjúsági Könyvkiadó igazgatóhelyettese, az írószövetség tagja. Az ötvenes években tűnt fel sci-fi regényeivel, a legjelentősebb az Elveszett fivér Régóta nem jelentkezett új munkává!.

Csi Su-csang (1929- ) igen tevékeny sci-fi szerző. 1975 óta Japánban él.

Zseng Weng-ang (1929- } az Írószövetség tagja. 1950 óta folyamatosan jelentkezik írásaival. Pekingben csillagászattörténettel foglalkozik.

Ksziao Jian-heng (1931- ) az írószövetség tagja. 1960 óta folyamatosan írja SF-történeteit. Hivatásos író; ez Kínában egyelőre ritkaság.

Lin Kszin-si (1931- ) tagja az írószövetségnek. 1960-ban tűnt fel, azóta számos kötete jelent meg. Főállásban geológiát oktat.

Tong Enz-heng (1935- ) tagja az írószövetségnek, az 1960-as években kezdett publikálni. Jelenleg a régészet oktatója.

Wang Ksziao-da (1939- ) tagja az írószövetségnek. Az utóbbi években kezdett sci-fivel foglalkozni. Főállása: a metallurgia professzora.

Jin Ta-o (1940- ) az írószövetség tagja, az egyik legérettebb sci-fi szerző. Főállásban egy pekingi lap munkatársa.

Je Jong-li (1940- ) az írószövetség tagja, hivatásos író.

A felsoroltak neveivel csak azt próbáltuk érzékeltetni, hogy egyre növekvő számú alkotógárda formálódik Kínában. A fordítók, kritikusok, rajongók, kiadói szakemberek számát illetően még becsléssel sem rendelkezünk.

A kínai irodalomban a regény fogalma meglehetősen képlékeny kategória. Egykoron a 200 000 szavas írásokat minősítették regénynek. Újabban az irodalmi pályázatok felhívását – a pályázat a kínai irodalomszervezés egyik fő módszere – 130 000 szóban határozzák meg a műfaj mennyiségi paraméterét. Kína irodalmi körei elfogadják ezt a megszorítást, amely immár – belső műfaji megkötöttségek nélkül – a regény általános kritériuma Kínában.

Eme definíció alapján a kezdeti science fiction csupán egyetlen „regényt” mutathat fel: A Hold gyarmatosítását. Mindazonáltal ez a munka sem felelne meg maradéktalanul mai regényfogalmunknak, amely természetesen sokkal összetettebb annál, semhogy mennyiségi mutatók alapján minősíteni lehessen. A Hold gyarmatosítása annak idején folyóiratban jelent meg, epizódonként, s ezek közlése is egyszer csak abbamaradt. Így – hiszen még e nevezetes írás is befejezetlen – soha nem adták ki önálló kötetben. 1981-ig Kínában voltaképpen nem jelent meg science fiction regény. Az áttörés Meng Vej-zaj nevéhez fűződik. A jelentős kortárs író addig versekkel és regényekkel jelentkezett, melyek többnyire a Koreában harcoló kínai önkéntesek bátorságáról és helytállásáról szóltak. Az Eltűntek látogatását 1961-ben kezdte közölni az egyik folyóirat. A regény az utópiák körébe sorolható, jóllehet könnyen ráismerhetünk a keletkezését ihlető történelmi eseményekre. A hetvenes évek második felében elhunyt Csou En-laj elnök hívei és az úgynevezett Négyek Bandája mérték össze erejüket az ideológiai hadszíntéren. Meng az előbbiek pártján emelte fel szavát. Regényében 9 ember hirtelen eltűnik a pekingi Mennyei Béke teréről, miközben az elnök halálát gyászolják. Rövidesen kiderül, hogy idegen civilizáció repülő csészealjára kerültek. Így jutnak el a távoli Songfura, amelyen valóban a mennyei béke honol. A bolygó lakói mosolyognak, énekelnek, táncolnak. Életvitelük leírása a kínai értelmiség vágyainak utópisztikus foglalata, a klasszikus kínai irodalmi hagyományok szellemében.

Ezt a regényt követte Tong En-zeng szintén folytatásokban közreadott pikareszkje. az Új nyugati zarándoklat mely szintén a klasszikus stílus formanyelvét vette át. A Tang-dinasztia korában élt szerzetes, Kszüan Zu-ang, a Majomkirály, Szun Vu-kong és híveik ismert figurák a kínai folklórban. Ez a kis csoport az Egyesült Államokba vetődve számos kaland során ismerkedik a Nyugat újdonságaival. A szöveg nagy értéke a sajátos kínai humor.

Szong Ji-csang 1982-ben adta közre regényét Pandora szelencéje kinyílik címmel. Ez már európai értelemben vett sci-fi. Földlakók és Földön kívüli lények háborúskodnak egymással. Noha ez a fajta mese az unalomig ismert az európai kultúrkörben, Kínában először bukkant fel, és óriási közönségsikert aratott. Szong könyvét az erőteljes jelenetek, az izgalom és a mozgalmas cselekmény jellemzi. Irodalomtörténeti jelentősége abban áll. hogy általa első ízben találkozhatunk az ősi kínai stílustól való tudatos elfordulással. Ezt a terjedőben levő felfogást tükrözi immár Jang Bei-kszing és Szun Csuan-szong közös munkája, a Kígyó-szépség különös esete (1982) is. Kémtörténettel állunk szemben, melybe a szerzők számos sci-fi mozzanatot is beleszőttek. A kígyó idegen civilizáció kémje, és gyönyörű nő alakjában próbálja kikémlelni a Földet.

Je Jong-li regényeiben – Az Ügynökség, Álarcban, Nyomtalanul – is a sci-fi és a detektívtörténetek elemei ötvöződnek. Ezekben Jin Ming felügyelő nyomozásairól olvashatunk. A rendőrtiszt a legmodernebb technika vívmányait veti be az elképesztő rejtélyek megoldása során. A történeteket jobbára az azonos főszereplő személye kapcsolja össze és köti füzérbe, valójában azonban önálló novellákról van szó. A rendkívül népszerű történetek kelendősége tette lehetővé Je Jong-li számára, hogy felhagyjon polgári foglalkozásával, és csakis írásainak jövedelméből éljen.

A lefokozott Vénusz – Szong Ji-csang regénye – Hongkongban jelent meg. és tett szert óriási népszerűségre. A könyv technikai főszereplője egy csodálatos gyógyszer, amelynek révén minden nő olyan gyönyörű lehet, mint Vénusz. Ezzel azonban a szépség mint érték devalválódik, megszűnik létezni.

Zseng Veng-ang egyik nevezetes novellájában a színhely H. kikötője. A leírás alapján a kínai olvasók számára nem okoz gondot Hongkong felismerése. A kikötőben a Végzethez címzett különös mulató ellenállhatatlanul vonzza a gyanútlan szomjazókat. Aki viszont betér ide, megháborodik. Kiderül, hogy egy bizonyos Kszu-Guo-sen idézi elő a szörnyű jelenséget, mégpedig a kulturális forradalom nevében. Ultramodern eszközei ellen nincs védekezés. A happy end csakis úgy lehetséges, hogy Kszu maga is megbolondul egy „üzemi baleset” során. A történet szerzője, Zseng nyíltan kijelentette, hogy a sci-fi műfaji kellékeivel a Kínára leselkedő valóságos veszélyekre, a Végzet közelségére próbálta meg felhívni a legszélesebb közönség figyelmét.

A kínai science fiction fő ereje a novella. Itt is terjedelmi keretekkel jelölik meg a műfaj határait: a 20.000 szóig terjedő írások tartoznak ide. Máig gyűrűznek annak a novellának a megjelenését követő viták, amelynek már a címe is különös: Házastársi boldogság Morpheus karjában (1981). Szerzője, a pekingi Vei Ja-hua a jól ismert Pygmalion-történetet dolgozta fel: mérnök hőse robotasszonnyal lép házasságra. A férfi szerelme olyan határtalan, hogy munkáját is elhanyagolja, és súlyos balesetet okoz. A bíróság elmarasztalja, s a mérnök maga is úgy véli, hogy minden baját szerelmes természetének köszönheti. El is határozza, hogy szakít a „feleségével”. Szinte minden kínai SF-orgánum részt vett a novella körüli polémiában, amely erőteljes ideológiai küzdelemmé fejlődött. Sokan a tudós és a robot közötti kapcsolatot a kínai társadalom szimbolikus bírálatának vélték, mások a tudós döntésének opportunizmusát nehezményezték, ismét mások a kínai társadalom érzelmi sivárságára való figyelmeztetésnek tartották a történetet.

A nyolcvanas évek irodalmi vitái közül több is sci-fi téma körül robbant ki. Ez a tény jól bizonyítja: a világ legnépesebb országában a műfaj annak ellenére polgárjogot nyert, hogy minősége nem éri el a világszínvonalat. Nyugat-Németország, Anglia, az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Japán, Hollandia. Franciaország és Ausztria vezető SF-orgánumai rendszeresen közölnek, átvesznek kínai munkákat, és a sci-fi kínai rajongói is anyanyelvükön követhetik nyomon a világ sci-fi termésének legnevezetesebb alkotásait.

A látszólag primitív történetek, az európai ízlés számára sokszor bántóan szentimentális megoldások, a fekete-fehér látásmód, a sematikus mozzanatok nem egyszerűen a kínai science fiction eszköztárának szegényességére és sivárságára utalnak. Az ősi kínai irodalmi tradíciók szövetébe ágyazott műfaj – önnön nyolc évtizedes hagyományai ellenére – jelenleg is arcát és közönségét keresi.

Búcsú a Baross-lapoktól

Szeretnék köszönetet mondani azoknak az olvasóknak, akik a Galaktika első számában megjelent kis írásomra valamilyen módon {levélben, telefonon, élőszóban stb.) reagáltak.

Köszönöm azoknak, akik hitelt adtak szavaimnak, mert jó tudni, élnek közöttünk nyitott, termékeny képzeletű emberek, akik mindenhol és mindenkor készen állnak, hogy találkozzanak az ismeretlennel.

Köszönöm azoknak, akik ingerült vagy tárgyilagosan okos levélben cáfolták meg a Baross-lapok hitelességéről szóló állításaimat Az ellenőrizhetetlenül áradó információk korában nagyon is szükség van a tények éber és indulatos, mindig gyanakvóan figyelő őrszemeire.

Végül pedig mindent köszönök azoknak, akik arról biztosítottak, hogy kellemesen szórakoztak Németh Lajos grafikáin és hozzájuk fűzött szavaimon, mert jó, ha megértik az ember szándékát.

Bevallom, egy kicsit csodálkoztam az elszabadult indulatok nagyságrendjén. (Csak két oldal volt az egész közlemény, a különféle úton hozzánk eljutott véleményekkel pedig egy egész folyóiratszámot meg lehetne tölteni.) Hiszen legjobb tudásom szerint én egy újságcikknek álcázott mikronovellát írtam arról, hogy a húszas években néhány poros magyar faluban idegen civilizációk képviselői jártak. Eljátszadoztam azzal a gondolattal, ha nem szúrja ki a szemüket az esemény, mit fognak fel belőle a helybéliek. Az egyik képen csendőreivel is jelen lévő hatalom például biztosan gyanakszik. 1920-at írunk és a kozmikus veszélyeknél közelebb érzik a kommunista veszélyt. Még sokan vannak errefelé is, akik nem felejtették el a tavalyi év (1919) tanulságait. Ám az emberek többsége egykedvűen veszi tudomásul az érthetetlen jelenségeket. Aki átélte a legutóbbi tíz évet, a nosztalgikus békeidőktől a világháborún, a forradalmon és ellenforradalmon át, annak nehéz lehet meglepetéseket okozni. Ebből az elképzelt helyzetből akár egy regény is kitelne. Németh Lajos szorgalmasan készíthetné hozzá a rajzokat, akár régi képeslapokat is felhasználhatna hozzájuk, még meg is dicsérnék ötletéért.

Ám ezúttal minden a feje tetejére állt. A rajzok illusztrációkból dokumentumokká léptek elő, a történetet leíró szerző pedig előbb híranyagnak (Galaktika I/l.), majd olvasói levélnek (Galaktika II/1.) álcázta meséjét. Szeretnék mindenkit arra emlékeztetni, hogy ebben semmi különös újítás nincs. Maga a novella műfaj elnevezése is azt őrzi, hogy a reneszánsz mesterei, Boccaccio, Bandello még eredetileg megtörtént újdonságokként mesélték sikamlós, fűszeres történeteiket olvasóiknak, a fantasztikus írások szerzői pedig mindig is igyekeztek, hogy a részleteket illetően rajtakaphatatlanul hitelesek legyenek. Ebben nincs semmi csalási szándék. Egyszerűen arra szeretnék rávenni az olvasót, hogy minél komolyabban élje bele magát a történet valóságába, így talán közelebb kerülhet hozzá az író mondanivalója.

Ezúttal persze még ennyiről sem beszélhetünk. Bevallom, írásommal elsősorban Németh Lajos kitűnő grafikái előtt szerettem volna tisztelegni. A sci-fi termékek óriási világpiacán ma már egyre ritkábban találkozhatunk ennyire eredeti ötletekkel. Nem is a képeslap átalakításának szellemes megoldása ragadott meg, hanem maguk az erre a célra kiválasztott felvételek. Hiszen ezeknek poros, sivár, mozdulatlannak tűnő világa ma már épp olyan távolinak tűnik, mint az a másik, az ideérkező idegeneké.

Itt vagyunk valahol – mondja Németh Lajos – a félúton a por és a kozmosz között. Erről a tényről lehet magasröptű ódát írni vagy tréfálkozni. Mi az utóbbit tettük, de a lényeget illetően ez alighanem egyre megy.