Felhívás!

Az elmúlt időben számosan keresték szerkesztőségünkben személyesen, illetve telefonon keresve a Galaktika folyóirat 1. (októberi) és 2. (novemberi) számát.

Tekintettel a fokozott érdeklődésre, régi olvasóink részére tartalékoltunk néhány példányt, amelyek megvásárolhatók a Móra Ferenc Könyvesboltban, Bp. V., Múzeum krt. 39.

Kedves Olvasóink!

A Galaktika szerkesztősége találkozót szervez, amelyre minden olvasónkat és minden érdeklődőt szeretettel meghívunk.

A szerkesztőség tagjai válaszolnak a folyóirattal és a kiadó sci-fi terveivel kapcsolatos minden kérdésre.

Az ultrakemény röntgensugarak, a betatronok mesterséges gammasugarai megölik a sejteket. De ami számunkra halálos, azt más élőlények elviselhetik, sőt akár szükségük is lehet rá, hogy felébressze bennük az élet szikráit.

Az efféle sugárzás hiányzik itt a Földön. Ám Ők tudták, hogyan segíthetnek magukon. Készítettek erre egy kidolgozott, gondosan kielemzett tervet. Annyira átgondolt időbeosztással, hogy végül egy egész percet sikerült megtakarítaniuk. De éppen emiatt szabadult el, csúszott ki kezükből az eszközük.

Nem tudtam, hogy mi van a bőröndben. Csak azt tudtam, mit kell tennem. Volt egy tervem – minden egyéb teljességgel lényegtelenné vált. Még azt is elfelejtettem, hogy valamikor ki voltam. Azt is, mi volt a munkám azelőtt, és miért… De a tervem minden apró részlete kristálytisztán állt előttem, minden lépéssel együtt, ami a kivitelezéséhez szükséges volt.

Húsz percen belül kell mindent végrehajtanom. Így aztán nem volt időm hosszú előkészületekre. Számomra most csak a Légierő Kutatóállomása létezett. Az meg végképpen mindegy volt, hogy utána mi fog történni velem. Taxiba ültem, és tizenkét perc alatt a kutatóállomás bejáratánál voltam. Itt sem volt lehetőségem hosszasan tárgyalni az őrrel, vagy megkísérelni egy blöfföt. Mikor egy tiszt megnyitotta a rácskaput, félrelöktem, és ferdén keresztülvágva a parkon, a Sugárzástani Intézet épülete felé futottam.

Az őr háromszor utánam kiáltott, aztán pár lépést előrerohant, és lőtt. Futtában lőtt, persze hogy rosszul célzott. De bár igyekeztem a bokrok közelében maradni, az őrtorony személyzete jó néhányszor tisztán kivehetett. Tőlük kaptam a golyót a csípőmbe.

A látvány nem volt semmi különös. A földi tájakon nevelődött szemnek nem is volt ez látvány, csupán egy szeletke a megszokott marsi vidékből. Elöl és balra selyemlepelként sima vízfelület nyújtózott a látóhatárig. Jobbra egy mérföldnyire a lapos partvonal mögött sárgásvörös homok villant elő a szegényes növényzet szittyüszerű nyalábjai között. Messze a távolban bíborvörös hegyek fehér koronái magasodtak.

A déli melegben Bert rábízta magát a hajójára. Mögötte apró hullámok legyezője terjedt tova lágyan, és olvadt bele ismét a felszín nyugalmába. Még hátrább újból bezárult mögötte a végtelen csönd, és semmi sem árulta el, hogy az imént még arra haladt az útja. A táj alig változott a többnapi és több száz mérföldnyi egyhangú pöfögés során.

Hajója különös egy alkotmány volt. Semmi hozzá hasonló nem volt a Marson, de sehol a világon. Ugyanis saját maga eszkábálta össze, méghozzá úgy, hogy nem is konyított a hajóépítéshez. Először kialakított magában valamilyen tervet – inkább egy nyers elképzelést –, ezen azonban menet közben annyit kellett változtatnia, hogy a műve végül is a föllelhető lemezek és más anyagok tapasztalatai összegzéseként készült el. A végeredmény keresztezése volt a dzsunkának. a dereglyének meg a víztartálynak, Bert azonban elégedett volt vele.

Hanyag kényelemmel elterpeszkedett a hajócska tatján. Egyik – viseltes ingujjba burkolt – karját átvetette a kormányrúdon, a másikat a mellére fektette. Foltos nadrágszárba bújt hosszú lábai furcsa csizmákban végződtek: a vászon felsőrészt és a növényi rostokból font talpat szintén maga mesterkedte össze. Sovány arcán a rőtes szakáll hegyesre volt nyírva; sötét szemei közönyösen néztek a világba a nemezkalap szakadozott, pecsétes karimája alól.

Hallgatta a kivénhedt motor pöfögését, mint ahogy egy barátságos cica dorombolását hallgathatta volna; valójában úgy is viseltetett iránta, mint egy régi barátja iránt: féltő gondoskodására válaszul az hálás elégedettséggel nyögdécselve siklott vele a vízen. Időnként biztató szavakat dünnyögött hozzá, vagy megosztotta vele a gondolatait; ezt a szokását maga is elítélte, és elhallgatott, ha rajtakapta magát, gyakorta azonban el sem jutott a tudatáig, hogy a motorjához beszél. Ettől függetlenül barátságot érzett a tüsszögő vén alkotmány iránt, nemcsak azért, mert az ezer mérföldeken át cipelte őt a vizek hátán, hanem mert elűzte közeléből a csöndet.

Bert nem szerette a csöndet, amely a halál jeleként lebegett a sivatag és a víz fölött, de nem is félt tőle. A legtöbb embertől eltérően a csönd nem kergette őt a telepekre, ahol szomszédság, zaj és a remény illúziója egyaránt megtalálható volt. Nyughatatlansága legyőzte benne az üres térségektől való idegenkedését, és továbbűzte Őt, miközben azok a kalandkeresők, akiket elkerült a kaland, visszafordultak, és átadták magukat a kétségbeesésnek. Kevéssel beérte, csak hogy – akár a cigány – folyton úton lehessen.

Évekkel ezelőtt még Bert Tasselként ismerték őt, ám már olyan régen volt, hogy a vezetéknevét hallotta emlegetni, hogy szinte maga is elfelejtette azt; mások meg még kevésbé emlékeztek rá. Egyszerűen Bert volt, méghozzá tudomása szerint ő volt az egyetlen Bert a környéken.

– Hamarosan látszódnia kell – dörmögte a türelmes motornak és saját magának, és fölült, hogy jobban lásson.

A partvidék alig észrevehetően változni kezdett: egy bizonyos növényfajta egyre gyakrabban mutatkozott a sovány bokrok között, egy cingár szárú, magas növény, amelynek fémes csillogású levelei a legkisebb szellőre is megrezzentek. Mind sűrűbben szemébe villant a rezgő levelekről visszaverődő napsugár, s ha most leállítaná a motort, többé nem a halott csönd ölelné körül, hanem meghallaná az apró, kemény levelek miriádjainak csörömpölését is.

– Bádogcsengettyűk – mormolta. – Igen, már nincs; messze.

A keze ügyében lévő szekrénykéből előkotort egy agyonnyűtt térképet, és tanulmányozni kezdte. Aztán egy hasonlóképpen elnyűtt füzetet vett a kezébe, és végigböngészte az egyik lapra fölrótt névsort. Ajka még mindig a neveket dünnyögte, miután a papírokat elrakta, és figyelmét a hajó előtti térségre összpontosította. Félóra múlva valami ilyen építmény sötét tömege törte meg a partvonal egyhangúságát.

– Nemsokára ott leszünk – mondta, mintha a motorba akarna lelket önteni a hátralévő néhány mérföld legyűrésére.

A távolból is furcsa alakzatnak tűnő épületről a közelség elárulta, hogy rom. A négyszögletes alapfalakat valaha reliefszerű mintázat díszítette, mostanra azonban ez annyira lekopott, hogy a finomabb részletek felismerhetetlenné váltak. Az alapépítmény egykor valamilyen tornyot hordozott, ennek milyenségéről azonban a belőle megmaradt öt-hat méternyi csonk nem sokat árult el. Ezen is látszottak még a vésett díszítés nyomai, s akárcsak az alap, ez is sötétvörös kőből épült. Az a százméternyi távolság, amely az építményt elválasztotta a parttól, csalóka látszatot kölcsönzött neki: csak a közvetlen közelébe érve lehetett felmérni az idő és az átépítés okozta megpróbáltatás teljes nagyságát.

Bert tartotta az irányt, és csak akkor fordított esetlen hajóján, amikor a házzal egy vonalba ért. Ekkor lendített a kormányrúdon, és lassan a part felé siklott, mígnem lágyan megfeneklett a lankás homokon. Leállította a motort, és a helyi zajok átvették az uralmat: a bádogcsengettyűk fémes csörömpölése, egy lomhán és akadozva forduló, ütött-kopott vízkerék panaszos nyikorgása bal kéz felől a part mellett, ütemes pufogás a rom irányában.

Bert előrement a kabinhoz. Ez elég védelmet nyújtott neki az éjszakák hidegétől, csak fényt kapott keveset, mivel ablaküveghez nehéz volt hozzájutni. A sötétben motozva előkotort egy szerszámos tarisznyát meg egy üres zsákot, s a vállára vetette őket. A bokáig érő vízben kigázolt a partra, kikötötte a hajót – bár kicsi az esélye annak, hogy bármi is fölkorbácsolná a nyugodt vízfelületet – és hosszú, ruganyos léptekkel megindult az épület felé.

Kétoldalt meg hátul apró parcellákon üde zöld vetemények sorjáztak a keskeny öntözőárkok között, mint sorok a könyvben. A kocka alakú kőépület egyik falához nyers kövekből durván összetákolt karám és szín tapadt: építőanyaguk bizonyára a néhai toronyból származott. Kontár jellegét meghazudtolva szépen rendben volt tartva; belsejéből időnként apró állatok mordulása hallatszott. A kocka elülső oldalát ajtó, tőle jobbra és balra pedig egy-egy szabálytalan alakú nyílás szakította meg; ez utóbbiak, bár üveg nem volt rajtuk, ablakok lehettek. Az ajtó előtt egy asszony mindkét kezével egy kőből faragott rudat markolt, s gabonát tört vele egy kopott, lapos kövön. Az asszony bőre vörösesbarna, sötét haja magas hullámokban födte a fejét; egyetlen öltözéke egy durva, rozsdaszínű szövetből varrt, cirkalmas, sárga figurákkal mintázott szoknya. Középkorúnak látszott, izmai és testtartása azonban még őrizték fiatalságát. Fölpillantott a közeledő Bertre, és helyi nyelvjárásban üdvözölte:

– Helló, földlakó! Már vártunk, de elég sokáig elmaradtál. Bert ugyanazon a nyelven válaszolt:

– Azt mondod, soká jöttem, Annika? Nem tartom számon az időt, de éreztem, hogy ideje ismét errefelé fordítanom a hajóm orrát.

Ledobta a terhét, amelyet azon nyomban tucatnyi apró bannikuk vett vizsgálat alá. Aztán csalódottan a lába köré kuporodtak, és kérdő nyávogással Bertre emelték apró selyemmajom-arcocskáikat. Bert a zsebébe nyúlt, és egy marék mogyorót szórt közéjük, majd leült egy alkalmas kőre. Fölidézte magában a jegyzetfüzetében felsorolt neveket, és tudakozódott a család többi tagja felől.

Úgy tetszik, mind megvannak. Yanff, a legidősebb fiú oda van valahol, Tannack azonban, az ifjabbik testvér itthon van, mint ahogy itthon van a két lány: Guika és Zaylo is, valamint Guika férje meg a gyerekei, és amióta utoljára járt itt, született egy újabb unoka is. Ez utóbbi kivételével mindnyájan kint dolgoznak a távoli földeken, de hamarosan haza kell jönniük.

Az asszony mutatta irányban Bert észrevette a távolban a takaros sorok között sürgő-forgó sötét pontokat.

– Szépen fejlődnek a másodvetések – állapította meg a férfi.

– A Nagyok emlékeznek – felelte az asszony tárgyilagosan.

Bert figyelte a tevékenykedő asszonyt. Bőrének színe meg a környezete is emlékeztette őt bizonyos, sok-sok évvel ezelőtt látott festményekre – Gauguin vagy ki? –, ámbár ez az asszony más volt, mint Gauguin asszonyai. A festő talán – mint eleinte Bert – meg sem látná benne a szépet. Amikor először megpillantotta a Mars-lakókat, könnyebb fölépítésük és finomabb csontozatuk miatt törékenyeknek és girheseknek látta őket, később azonban megszokta őket; egy földi asszony – ha valaha még láthatna egyet – ma már furának és vaskosnak tűnne a szemében.

Annika megérezte a férfi tekintetét, abbahagyta a munkáját, és feléje fordult; arcán nem volt mosoly, sötét szemében azonban kedvesség és megértés tükröződött.

– Elfáradtál, földi ember – mondta.

– Én már régen elfáradtam – felelte az.

Az asszony megértően bólintott, és visszatért a munkájához.

Bert megértette és tudta, hogy a maga csendes módján amaz is megértette. Szelíd, együttérző emberek voltak, és komolyak. Micsoda tragédia – és ez csak egy volt a hasonló tragédiák hosszú sorában –, hogy az első földlakók, akik a Marsra tették a lábukat, egy gyenge, kiélt fajt láttak bennük: „bennszülötteket”, alsóbbrendű lényeket, akikkel kényükre-kedvükre packázhatnak, és akiket tetszésük szerint kizsákmányolhatnak. Ma már ez nincsen; vagy jobban megismerték a marsiakat, mint ő, vagy pedig mert a telepekre összezsúfolódva alig-alig találkoznak velük; őt azonban még mindig elöntötte a szégyen a saját fajtája miatt, valahányszor visszagondolt azokra az első időkre.

Néhány perc múlva az asszony törte meg a hallgatást:

– Mennyi ideje is már, hogy csavargásnak adtad a fejed?

– Van vagy hét éve a ti naptárotok szerint; a miénk szerint kevés híján tizennégy esztendeje.

– Rengeteg idő – bólogatott az asszony. – Különösen, ha nincs kivel megosztani. De hát ti, földi emberek, mások vagytok, mint mi. – Olyan pillantást vetett a férfira, mintha annak az arca mögött akarná kifürkészni ezt a különbséget – És mégsem nagyon mások – tette hozzá tempósan bólogatva.

– Én jól megvagyok – vágta el Bert kurtán. Aztán más vágányra terelte a beszélgetést: – Most mi lesz a munka? – kérdezte, és csak fél füllel figyelt az asszony szavaira, aki elősorolta a foltozni való fazekakat, meg hogy újakra is szükség volna, aztán hogy a kerék valahogy nem húz annyi vizet, mint korábban; és hogyan próbálta Yanff visszaszögezni az ajtót, amikor az leesett a sarkairól, de nem nagyon sikerült neki. Figyelme másik fele messze elkalandozott – nyilván ez is egyik következménye annak, ha az ember sokat van egyedül.

II.

Az „én jól megvagyok” csak védekezésül fölállított barikád volt; és tudta, hogy az asszony is ugyanolyan jól átlátott a szitán, Egyik földlakóra sem lehetett ráfogni, hogy „jól megvan”. Volt olyan, aki el akarta ezt hitetni magáról, és olyan is, aki nem, belül azonban mindegyiket ugyanaz a féreg rágta. Egyesek nyughatatlanul barangoltak, mint ő; a legtöbbjük azonban a lassú és alkoholgőzös rothadást választotta a telepeken. Néhányan, az álmokat kergetők fajtájából, marsi lányokat vettek magukhoz, és megpróbáltak beilleszkedni. Bert sajnálta őket. Megismerte őket fölgyúló arcukról és mohó beszélgethetnékjükről, ha velük találkozott – és egyébre sem tellett tőlük, mint az emlékekre és a múltba vágyó nosztalgiákra.

Bert a vándorló életet választotta. A telepen egykettőre megmutatkozott a tunyaság hatása, és nem kellett valami élénk képzelőerő annak meglátásához, hogy mi lesz a végkifejlet. Egy egész marsi évet fordított arra, hogy megépítette a hajóját, fölszerelte, fazekakat és lábasokat készített eladásra, és megrakta a hajóját szerszámokkal és élelemmel; és miután egyszer ráadta a fejét a drótostót-életre, a nyughatatlanság nem hagyta többé megpihenni. A telepek nem sokat láttak belőle, kivéve, ha üzemanyagra volt szüksége, vagy ha telente megtelepedett arra az időre, amíg elegendő mennyiségű edényt és más hasznos eszközt készít kereskedelmi célokra, ám ha ezzel végzett, boldog volt, hogy továbbállhat. Minden egyes megállásakor egyre több és több jelét vette észre a romlásnak, és ismerősei közül egyre többen kerestek megnyugvást abban, hogy halálra itták magukat.

Mostanában azonban valami megváltozott benne. A nyughatatlanság még mindig idejében tovaűzte őt a telepekről, a sürgetés azonban már nem volt olyan követelő, mint korábban, és a megtervezett utak és fordulók sem hozták meg számára a régi megelégedettséget. A telepek továbbra sem csábították, de kezdte megérteni az embereket együvé – és a telepekhez – láncoló társas ösztönt, meg azt is, ha valaki a pohárhoz menekült. Időnként nyugtalanul döbbent rá, hogy lám, már annyira elharapózott rajta a változás, hogy együtt érezni is képes ezekkel az emberekkel.

Mindezt nagyrészt a korának tulajdonította. Alig volt még huszonegy éves, amikor első és utolsó rakétaútját megtette, míg a legtöbben tíz, tizenöt, húsz évvel is idősebbek voltak nála; úgy látszik, csak most kezd érzésekben is fölzárkózni azokhoz: őt is kikezdi a céltalanság, a reménytelenség, a soha vissza nem térő múlt utáni vágyakozás.

Hogy pontosan mi zajlott le a Földön, senki sem tudta, és nem is fogja megtudni soha. A Marsra indított űrhajó négy napja, hogy maga mögött hagyta a holdállomást. Akkor történt. Egyik, nála valamivel idősebb társa rázta föl a priccsről, és rángatta az ablakhoz. Együtt meredtek rá a látványra, amely mindörökre bevésődött az emlékezetükbe. A Föld szétvált, és fehéren izzó lángok lövelltek elő a táguló repedésekből.

Volt, aki azt mondta, hogy az egyik atommáglya túlléphette a kritikus tömeget, és láncreakciót indított el; mások ezt elvetették, mondván, hogy ez esetben a Föld nem szétvált volna, hanem ködfelhőként ellobbant volna a semmibe. Sok tudálékos érvelés következett még ezután arról, hogy talán csak egyes elemekre terjedt ki a láncreakció, és egy-egy ilyen okfejtés időnként még most is föl-fölbukkan. Az igazság az, hogy senki sem tudhatta. Egy dolog volt biztos: a Föld meghasadt, és megszámlálhatatlan aszteroidára bomlott szét, amelyek kozmikus kőzáporként folytatják keringésüket a Nap körül.

Egyesek csak nagy sokára tudták elhinni, amit láttak; ám amikor a tény végre eljutott a tudatukig, őket sújtotta fejbe a legerősebben. Mások elkönyvelték magukban, hogy hiába is próbálnák fölfogni a történteket – ezek számára a Föld, ha örökre elérhetetlenül is, de még mindig tovább élt valahol. A hajón fejvesztettség lett úrrá; volt, aki követelte, hogy forduljanak vissza, mert nekik ott a helyük, és segíteniük kell; később nem volt menekvés örökös szemrehányásuktól, hogy ebben meggátolták őket. A kapitány úgy döntött, hogy semmit sem tehetnek, kivéve, hogy folytatják útjukat a Mars felé.

A navigátorok egyre növekvő aggodalommal regisztrálták, hogy a keringési pályák megváltozása mind pontatlanabbá tette táblázataikat; ámulva figyelték az elszabadult Holdat, amint kiszámíthatatlan erőknek engedelmeskedve úszott az űrben, mígnem végül is befogta az óriás Jupiter; nekik azonban még jóval ezelőtt sikerült nagy nehezen – félig számított, félig becsült pályán – elvergődniük a Marsra.

Más hajók is jöttek, kutatóhajók a kisbolygóövezetből és azon túlról, kereskedőhajók, amelyek hazatérőben voltak a Jupiter-holdakról, és most itt kerestek menedéket. Voltak olyanok is, amelyekre hiába vártak. A végén összegyűlt vagy két tucat hajó, hazai kikötőiktől örökre elszakadva, tétlenségre kárhoztatva. Több száz ember is itt ragadt velük. A legénységen kívül voltak közöttük bányászok, mélyfúrók, kohászok, talajkutatók, fölfedezők, állomás-karbantartók, adminisztrátorok és ki tudja még, mifélék, összezárva egy idegen világon, amellyel örökre be kell érniük.

Volt közöttük két nő is, utaskísérő-félék. Jóravaló lányok, kedvesek is eleinte, bár nem valami szépek. A körülmények azonban ellenük dolgoztak, és nagy volt rájuk a nyomás. Egykettőre lezüllöttek arra a mélypontra, ameddig a jóravaló lányok el szoktak jutni, ha egyszer megindulnak a lejtőn. Úgy számolják, hogy egyenként legalább húsz-húsz ember halálában ludasak, mígnem kiderült, hogy ők maguk sincsenek bebiztosítva a leszámolásnak eme módja ellen. Ettől kezdve nyugalmasabb lett az élet, és az ivászat vált a legfőbb szórakozássá.

Ám rosszabb is lehetett volna – mondogatta magában Bert. Azok számára mindenesetre rosszabb volt, akik feleséget, családot hagytak hátra. Az ő személyes vesztesége nem volt olyan nagy: anyja már néhány évvel korábban meghalt, apja is a sír szélén állt. Igaz, volt egy lány is, egy édes-aranyos teremtés, aranyló vörös hajjal, akit a növekvő messzeség még jobban megszépített. Elsának hívták; igazában azonban nem jelentett neki túl sokat a lány, és bár utólag is kellemes bizsergessél töltötte el a gondolat, hogy esetleg feleségül is mehetett volna hozzá, ő azonban úgy istenigazából sohasem próbálta kiugratni a nyulat a bokorból. Aztán az a sovány vigasz is táplálhatta, hogy ő a Marson van, ahol mégiscsak jobb, mint azoknak, akik a Vénusz gőzös forróságában vagy a Jupiter-holdak jégmezőin rekedtek. Itt az élet többet is kínál a fennmaradásért folytatott vég nélküli küzdelemnél, és ha ez nem is valami sok, inkább induljon el az ember ennek keresésére. Ezért aztán nekifogott a hajó építésének.

Bert ma is meg volt győződve róla, hogy életének ez volt a legjobb és legbölcsebb elhatározása. A munka nem hagyott neki időt a rágódásra, amikor pedig útra kelt, felfedezőnek, úttörőnek érezte magát a sok ezer mérföldnyi csatorna bebarangolásával. Közben megismerte a marsiakat, akik egyáltalán nem olyanok voltak, amilyeneknek leírták őket.

Elsajátított egy csomó, az övétől homlokegyenest eltérő szerkezetű nyelvet és helyi nyelvjárást: a végén bármelyik földinél jobban beszélt négy bennszülött nyelven, és elég jól eligazodott még további néhányban. Ma már gondolkodni is rendszerint az egyik itteni nyelven gondolkodik. Egyik lakott helyről a másikra pöfögött bárkájával a helyenként hatvan-nyolcvan mérföld széles, másutt meg egyetlen mérföldnyire összeszűkülő csatornákon. Minél jobban megismerte ezt a hatalmas és szövevényes vízrendszert, annál tovább mélyült kezdeti csodálata iránta, ám a csatornahálózaton való többéves barangolása hozta közelebb annak megfejtéséhez, hogy kik és miképpen hozták azt tétre. A marsiak is csak annyit tudtak mondani, hogy valamikor réges-régen a Nagyok építették meg. A végén elfogadta a csatornákat olyanoknak, amilyenek, és hálás volt a Nagyoknak – bárkik voltak is azok –, hogy e kátyútlan utakkal behálózták az egész bolygót.

Megszerette a marsi embereket. Csendességük, nyugalmuk, megfontolt bölcsességük, a hajsza hiánya megnyugtató ellenszerül szolgált az ő űzött hajszoltságának. Hamarosan rájött, hogy az, amit a társai restségnek és enerváltságnak véltek, nem volt más, mint a marsiak bizonyos értelemben eltérő lelkivilágának félreértése. Az biztos, hogy ők másként látják a világot, erkölcsi rendjük gyökeresen idegen, és ő megtalálta annak módját, hogy az élelemért cserébe, amit azok jól megtermelnek, hogyan pótolhatja az ő képességeivel azok hiányait.

Így hát ide-oda jártában iparkodását és kézügyességét adta cserébe a kosztért-kvártélyért, ügyelve rá, hogy sehol se ragadjon meg túl sokáig. És csak mostanában kezdett tudatosodni benne, hogy a nyughatatlanságot, amely még mindig a hatalmában tartotta, többé nem képes csak a barangolással lecsillapítani – ha egyáltalán lehet azzal csillapítani.

Bert észre sem vette, hogy Annika elhallgatott, amikor az ő gondolatai elkalandoztak. Fogalma sincs, mennyi idő telhetett el, amíg az asszony abbahagyta a döngölést, és fölemelte a fejét.

– Már jönnek is – mondta.

A két férfi jött elöl, lehajtott fejjel, beszélgetésbe mélyedve. Földi mércével mérve légies, szinte csenevész volt a testalkatuk, Bert azonban régen elszokott a nem evilági mércétől: arányosnak és erősnek látta őket. A férfiakat követték az asszonyok. Guika a legkisebb gyermekét cipelte, míg a másik kettőt a húga vezette kezüknél fogva, és nevetgélt velük. Guika – földi számítás szerint – most úgy huszonöt éves lehetett, gondolta Bert, míg a húga, Zaylo négy évvel fiatalabb nála. Akár az anyjuk, ők is durva szövésű, élénk mintákkal díszített szoknyát viseltek, hajuk ezüsttűkkel volt magasra föltornyozva; mozgásuk, akár az anyjuké, lágyan ritmikus. Első pillantásra alig ismerte föl Zaylót: utolsó két látogatásakor a lány nem volt itthon, és amióta utoljára látta, alaposan megváltozott.

Tannack, a fiúgyerek meglátta Bertet, és vidáman előrefutott. Kedves és örömteli üdvözlés tört ki belőle. A többiek is szokás szerint odasiettek hozzá, és közrefogták, olyan pillantásokat vetve rá. mintha magukban összemérnék Bert látványát a földi emberekről őrzött emlékképeikkel.

Annika összesöpörte a lisztet, és bevonult a torony kőalapzatába, amely lakásukul szolgált. A többiek is követték őt, vidáman nevetgélve Berttel, akinek láthatóan megörültek.

Étkezés közben Tannack még egyszer elősorolta az összes holmit, ami elhasználódott, eltört vagy elromlott. Egyik hiba sem hangzott valami komolynak, amit egy ügyes ember ne hozhatott volna egykettőre rendbe, ám épp itt mutatkozott meg Bert értéke: ha egy hibát fölismerni neki öt percébe tellett, addig nekik legalább ugyanannyi hétig kellene törni rajta a fejüket, és még akkor sem biztos, hogy képesek volnának helyesen alkalmazni a meglelt orvosságot. Még mindig nem tudott napirendre térni a műszaki dolgok iránti teljes érzéketlenségük fölött. Ez az érzék a legszükségesebb minimumon túl sohasem fejlődött ki bennük. Talán ez meg a földi emberektől ugyancsak elütő passzivitásuk lehetett az oka annak – gondolta Bert –, hogy mindaddig sohasem váltak uralkodó fajjá a Marson, amíg már alig maradt valami, amin uralkodhatnának. A rejtélyes Nagyok, akik a csatornákat meg a mára már rommá omlott épületeket és városokat létrehozták, és akik egyszer csak – évszázadokkal vagy talán évezredekkel ezelőtt – eltűntek a Mars színéről, ők voltak az uralkodó faj; úgy látszik, őalattuk a háborúság és a küzdelem eszméjének nem volt módja az érvényesülésre, a műszaki érzékre pedig nem volt szükség. Ha ez igaz, akkor alaposan és tartósan meggyökeresedett ez a hagyomány. Időnként úgy érezte, mintha a marsiak tudata alatt valami megmagyarázhatatlan tabu tapadna ezekhez a dolgokhoz. Még mindig a Nagyoktól várják az áldást, akik „emlékeznek”. Bert nagyon szerette volna tudni, kik is voltak azok a Nagyok, és milyen volt az ábrázatuk, ám senki sem tudta őt felvilágosítani.

Evés után kiment az udvarra, kisebb tábortűzfélét rakott, és kikészítette a szerszámait. A háziak fazekakat, kapákat és egyéb eszközöket hoztak oda javítani, aztán szétszéledtek, ki-ki a munkája után. A három apróság odaült melléje a földre, és leste a mozdulatait, a hempergő kis bannikukokkal játszadozva kérdésekkel árasztották el őt. Tudni akarták, hogy ő mért nem olyan, mint Tannack és a többiek, mért hord kabátot és nadrágot, mire való a szakálla. Bert mesélt a Földről, az irdatlan erdőségekről és a lágyan kékellő hegyekről, a nyaranként a fényes, kék égen vonuló sűrű felhőkről, a fehér tarajokat hányó zöld hullámokról, a hegyekről lezúduló vízfolyásokról, tájakról, ahol hírét sem ismerték sivatagnak, és ahol tavaszonként mindent elborítottak a vadvirágok: mesélt öreg városokról és apró falucskákról. A gyerekek nem sokat értettek és talán még kevesebbet hittek el abból, amit mesélt nekik, mégis csak úgy csüggtek az ajkán, ő pedig csak beszélt, megfeledkezve a hallgatóságáról is, és csak Annika szakította félbe, amikor az anyjukhoz kergette a gyerekeket. Aztán maga is odaült a férfi mellé.

A nap lemenőben volt, és Bert megborzongott a ritka levegőt átjáró hidegtől. Az asszony mintha észre sem venné a jeges fuvallatot.

– Nem jó dolog a magány, földi ember – fordult Bert felé. – Addig, amíg fiatal az ember, még csak elmegy, bár akkor is jobb, ha van kivel megosztani. Később azonban nem jó.

– Én jól megvagyok egyedül. Hidd el nekem – erősködött.

Az asszony tekintete a távolba révedt, a csörömpölő bádogcsengettyűkön, a csendes víztükrön is túlra.

– Amikor Guika és Zaylo még kicsik voltak, nekik is meséltél a Földről, azok a mesék azonban mások voltak, mint a mostaniak. Akkor nagy városokról beszéltél, ahol emberek milliói élnek, nagy hajókról, amelyek éjjelente kivilágított várakhoz hasonlítanak, gépekről, amelyek hihetetlen sebességgel rohangásznak a földön, meg olyanokról, amelyek azoknál is gyorsabban röpködnek a levegőben; a hangokról, amelyeket a levegőn keresztül az egész Föld meghall, és sok-sok ehhez hasonló csodadolgokról. Aztán néhanapján különös, szaggatott földi dalokat énekeltél nekik, hogy megnevettesd őket. Ezekről a dolgokról ma este nem beszéltél.

– Sok minden van. amiről beszélni lehet. Mért kellene nekem folyton egy és ugyanazon dolgokról mesélnem? – védekezett Bert. – Miért?

– Hogy mit kellene mondanod, annak kisebb a jelentősége, mint hogy mit mondasz, ám mindennél fontosabb, hogy miért mondod azt – bölcselkedett az asszony az orra alatt

Bert válasz helyett ráfújt a parázsló tűzre, és megfordította benne a vasat.

– A tegnap sohasem lehet a jövő. Nem élhet az ember visszafelé – folytatta az asszony.

– Jövő! Milyen jövője van a Marsnak? Ennek a kivénhedt, haldokló világnak! Hisz itt csak a halál a jövő – tört ki a férfiból.

– A Föld talán nem kezdett el haldokolni attól a perctől kezdve, hogy hűlni kezdett? – replikázott az asszony. – Mégis érdemes volt építeni rá, érdemes volt egy civilizációt fölépíteni rajta, nem igaz?

– Érdemes volt! – fakadt ki Bert keserűen. – Mi végre?

– Ha már itt tartunk, akkor a mi létünknek sincs értelme.

– No és? – kérdezte a férfi kihívóan.

– Ugye csak tréfáltál? – kérdezte az asszony.

– Mért tréfáltam volna? – vágott vissza Bert.

Kezdett besötétedni. Bert lefedte a tüzet egy kővel, és elrakta a szerszámait.

– Mért nem maradsz itt velünk, földi ember? – szögezte neki a kérdést Annika. – Ideje volna megpihenned.

Bert meglepetten az asszonyra nézett, és gépiesen ingatni kezdte a fejét. Ha már egyszer beültette a fejébe a bolyongás gondolatát, most semmi kedve sem volt próbára tenni a gyökerek erősségét. Annika azonban nem adta föl egykönnyen.

– Sokat segíthetnél itt – mondta. – Neked könnyen megy, ami nekünk nehéz. Erős vagy, két itteni ember is kitelik belőled. – A rom mögötti ápolt földdarabra pillantott. – Jó hely ez itt. Még jobb lehetne, ha segítenél. Több föld lehetne, és több jószág. Te minket kedvelsz, ugye?

Bert belemeredt a félhomályba, moccanatlan testén fölmászott egy kíváncsi bannikuk, és matatni kezdett a zsebében. Lelökte magáról a kis állatot.

– Igen – szólalt meg. – Mindig szerettem idejönni, de ..

– Mi az a de, földi ember?

– Épp ez az, hogy „földi ember’’ Én nem tartozom ide. Én nem tartozom sehová. Csak látogató vagyok mindenhol, és mindenhonnan továbbállok.

– Ha akarnál, idetartozhatnál. Ha most véletlenül föltámadna a Föld, idegenebb volna számodra, mint a Mars.

Ezt ő nem tudta elhinni. Tagadólag ingatta a fejét.

– Bármennyire ágálsz is ellene, szerintem ez az igazság – erősködött Annika.

– Lehetetlen – mondta Bert. – De különben is. nem mindegy?

– Annyiban nem – magyarázta Annika –, hogy magad is kezdesz rájönni: az életet, csak azért, mert neked nem tetszik, nem lehet elvetni. Te nem vagy az életen kívül: te annak része vagy.

– Mi köze ennek az egészhez? – kérdezte Bert türelmetlenül.

– Az, hogy a puszta létezés nem elégséges. A létezés: csere. Az ember léte adásból és kapásból áll.

– Értem – bólintott Bert némi kétséggel a tekintetében.

– Nem hinném, hogy érted – egyelőre. De neked is jobb lenne meg nekünk is, ha belátnád, és itt maradnál. Azután ott van Zaylo is.

– Zaylo? – visszhangozta Bert csodálkozva.

III.

Másnap reggel Zaylo odajött hozzá a partra, ahol a vízkereket javította. Pár lépésre tőle leült a lejtős homokparton, és állát a térdén nyugtatva figyelte a férfit. Ez fölpillantott rá, és a tekintetük találkozott. A férfit valami sosem volt érzés öntötte el. Tegnap még egy felnőtt gyereket látott a lányban, mára azonban minden megváltozott. Mellében szorítást érzett és dübörgést, halántékán megfeszült a bőr, és a keze annyira remegett, hogy kis híján elejtette kezéből a rudat. Hátát nekivetette a keréknek, és a lányra meredt, képtelen lett volna egy szót is kipréselni a száján. Hosszú percek teltek el így, mire ki tudott nyögni valamit, szavai azonban még a saját fülének is idegenül hangzottak.

Később hasztalanul próbálta visszaidézni, miről is beszélgettek akkor. Csak a lány alakja vésődött be az emlékezetébe. Arckifejezése, mélyfekete szeme, ajka lágy vonaglása, a bőrén megcsillanó napfény – mint párával bevont csiszolt réz –, formás mellei, keskeny lábai a homokban, az élénk mintás szoknya alatt. Csupa olyan részlet, amit korábban észre sem vett: a fülkagylók alakja, a haj növése, a mesteri hajfonatok, amelyeket biztosan rögzít a fej tetején a három ezüsttű, a filigrán kezek és ujjak, a fogak göngyházcsillogása – és így tovább, egész regimentje a csodáknak, amelyek ez idáig hihetetlen módon elkerülték a figyelmét.

Nem sok maradt meg ebből a napból Bert emlékezetében, kivéve azt az érzést, mintha lassan és fájdalmasan kettétépnék, és egyszer az egyik feléből, máskor a másikból tekintett vissza önmagára. Látta magát siklani a bárkájában a napsütötte végtelen csatornákon, kétfelől a messzeségbe vesző sivatagokat, a hirtelen föltámadó homokviharokat, amelyeket szűk kabinjában böjtöl ki, és ahová minden fortélya ellenére beszivárog a torokszárító por, és a vihar elültével folytatja drótostót-vándorlását a legközelebbi lakott helyig. Ez az az élet, amelyet maga választott magának, és amely a vérébe ivódott – csak folytatnia kell, és elfelejteni Zaylót –, ám érezte, hogy ez már nem lenne ugyanaz, mint azelőtt, mert képtelen volna könnyedén kitépni magából a lányt. Voltak képek, amelyek eltéphetetlenül beleivódtak: a nővére gyermekeivel játszó, mosolygó Zaylo, a járása, az ülése, az állása – az egész lány úgy, ahogy van. Álmok lopakodtak hozzá óvatlanul, képzetek lepték el, hasztalan próbálta elhessegetni őket: mintha érezné Zaylo testének melegét, aki ott fekszik mellette, testének pehelysúlyát a karján, aranyló bőrének rugalmasságát; máskor hívatlanul meglepi a boldog érzés, hogy van olyan hely, ahol ott hagyhatja a szívét, és kéz, amely féltőn melengeti azt. Fájt megválnia ezektől az álmoktól, mintha a rászáradt kötést tépné le a sebről.

Vacsora után Bert magukra hagyta a háziakat, és elvonult a bárkájába. Az asztalnál leolvasni vélte a lányról, hogy az – talán őnála is tisztábban – látja, mi zajlik le benne. Nem árulta el magát, riasztó nyugalma mögül azonban semmi sem kerülte el a figyelmét. A férfi maga sem tudta eldönteni, hogy reméli-e vagy tart tőle, hogy a lány utána jön a hajóra – a lány azonban nem követte őt.

Közben lement a nap, s a magába görnyedt férfi észre sem vette, hogy egész testében reszket a hidegtől. Kisvártatva lelket vert magába, és mereven föltápászkodott Átgázolt a néhány ujjnyi vízen, és fölkapaszkodott a partra. A Phoibos sápadt derengéssel vonta be a vetéseket és odébb a szikkadt pusztaságot. A torony romjai baljós fekete árnyként meredeztek.

Bert fölpillantott a végtelen sötét égre, ahol az otthona volt valaha. A Mars csapda, amelynek az életét köszönheti, ám azt nem fogja tűrni, hogy magához is szelídítse. Hogy becéző simogatásával eloszlassa a sors iránt táplált engesztelhetetlen haragját. Ő eltéphetetlenül a Földhöz van láncolva, mindenhez, ami földi, a Föld emlékéhez. Jobb lett volna, ha ő is elpusztul, amikor a Föld hegyei és tengerei megnyíltak, és egy lesz abból a milliónyi porszemből, amely emlékmű gyanánt ott bolyong a sötét űrben. Létezése nem az eleven élet, hanem a sors elleni tiltakozás jele.

A sötét égre meredt, hátha megpillant egyet azokból az aszteroidákból, amelyek valaha a szeretett földanya részei voltak; lehet, hogy a miriádnyi fénypont között sikerült is egyet meglátnia.

Elhagyatottnak érezte magát: a feneketlen magány éhes szakadéka nyílt meg a bensőjében. Öklét a feje fölé emelte. Fenyegető átkokat szórt a közönyös csillagok felé. arcán végigfutottak a könnyek.

Amikor a motor távoli pöfögését lassan magába zárta a csönd, csupán a bádogcsengettyűk neszezése zavarta meg az éjszaka nyugalmát. Zaylo párás tekintettel nézett az anyjára.

– Elment – suttogta reményvesztetten.

Annika megragadta a lánya kezét, és vigasztalóan megszorította.

– Ő erős, az erő azonban az életből fakad; az életnél ő sem lehet erősebb. Ne félj, hamarosan visszajön, hamarább, mint hinnéd. – Megsimogatta a lánya haját. Majd némi szünet után hozzátette; – Ha majd visszajön, légy kedves hozzá, kicsi Zaylóm. Ezeknek a földi embereknek nagy a testük, belül azonban elesett árva gyermek mindahány.

Bárányi Gyula fordítása

James Gunn: Etetési idő

Angela arra az ijesztő gondolatra ébredt, hogy aznap etetési idő van. Kimászott az ágyból, az íróasztalhoz sietett, és idegesen föllapozta a határidőnaplót. Aztán megkönnyebbülten sóhajtott föl: minden rendben, mára beszélte meg a találkozót.

Mindössze háromnegyed óra alatt öltözött föl és festette ki magát: etetési idő volt. Miközben lement a lifttel, áthaladt az előcsarnokon, és taxiba szállt, észre sem vette a rátapadó tekinteteket: etetési idő volt.

Angelát egy állatkert üldözte.

Üldözték a férfiak is, de ez érthető volt. Az a fajta szőke, kék szemű angyal volt, akiért a férfiak bolondulnak, s aki olyan méretekkel rendelkezik, melyeknek a kedvéért a férfiak szívesen megtanulják a matematikát is.

De Angelának nem volt ideje a férfiakra, ma nem. Angelát egy állatkert üldözte, és ma etetési idő volt.

Dr. Bachman szürke szakálla, rózsás bőre, kék szeme s főként kedvessége igen jövedelmezőnek bizonyult a szakmájában. A lelke mélyén azonban nem volt annyira kedves, talán éppen ezért választotta ezt a hivatást. De most egy pillanatra lehámlott róla szakmai maszkja, azaz a persona, ahogyan Jung követői nevezik.

– Egy állatkert? – ismételte, s tiszta, mély, kulturált hangján alig érződött az akcentus. Kétségtelenül bécsi. De gyorsan összeszedte magát. – Egy állatkert. Pontosan.

– Pontosabban nem is állatkert – csücsörítette piros ajkát Angela. – Legalábbis nem közönséges állatkert. Valójában egyetlen állat – ha ugyan állatnak nevezhetjük.

– Maga minek hívja?

– Ó, én sohasem hívom – borzongott meg bájosan Angela. – Magától jön.

– Hmmmm – hümmögött szenvtelenül dr. Bachman.

– De ezt nem gondolhatja komolyan – mondta szelíden Angela. – Ha maga szerint nem állat, akkor micsoda? Talán szörny?

– Miféle szörny? – kérdezte nyugodtan dr. Bachman. Angela fölkönyökölt, s a pszichoanalitikusra nézett.

– Úgy beszél, mintha mindennap találkozna szörnyekkel. De bizonyára így is van. – Együttérzően fölsóhajtott. – Veszélyes foglalkozás pszichiáternek lenni.

– Veszélyes? – kérdezte csodálkozva dr. Bachman, aki immár másodszor csúszott ki a szerepéből. – Hogy érti ezt?

– Amilyen emberekkel dolga akad – csupa különös ember –, és a problémáik…

– Igen, doktor úr – mondta engedelmesen Angela, s ismét elhelyezkedett a heverőn. A mennyezet sarkát leste, mintha ott lenne a szörny. – Nem olyan szörny, amilyeneket az ember egy rémálomban lát, bár elég ijesztő. De túlságosan valóságos, nincsenek elmosódott részletek. Bíborszínű szőre van – rövid, mint némelyik póké – és négy lába, de nem egyenletesen elosztva, mint a kutyának vagy a macskának, hanem mind a négy együtt, alul. Nagyon erős a lába, nem is értem. Tizenöt láb magasra is föl tud ugrani.

Angela ismét dr. Bachmanra pillantott.

– Ezt mind leírja?

A doktor gyorsan lefordította a jegyzetfüzetét, de Angela még látta a rajzot.

– Pompás! – csapta össze örvendezve a kezét. – Le is rajzolja.

– Igen, igen – mondta kelletlenül a doktor. – Folytassa.

– Szóval, csak két karja van. Mindegyiken hat ujja van, de olyan hajlékonyak, mintha nem is lenne bennük csont. És rugalmasak is. Ki tudnak nyúlni, mintha valami nagyon magas fáról akarna gyümölcsöt szedni.

– Szóval vegetáriánus – tréfálkozott dr. Bachman.

– Nem, doktor úr! – mondta tágra nyílt szemmel Angela. – Mindenevő, de legjobban a húst szereti. Az arca majdnem emberi, de zöld. A foga nagyon éles. – Megborzongott. – Nagyon éles. Túl gyorsan mondom?

– Velem ne törődjön! – válaszolta rögtön a pszichoanalitikus. – Most a maga tudatalattiját derítjük föl, annak a tempójához kell alkalmazkodnunk.

– Istenem – mondta rezignáltan Angela. – A tudatalattim. Ez is ezzel jön.

– Ugye nem hiszi, hogy ennek a rémképnek bármiféle objektív realitása lenne? – kérdezte élesen dr. Bachman.

– Mert akkor őrült lennék, igaz? Nos, azt hiszem, nem lehet a dolgon segíteni. Azt hiszem.

Dr. Bachman elgondolkozva simogatta a szakállát.

– Értem. Kezdjük elölről. Hogyan kezdődött ez az illúzió?

– Azt hiszem, a klausztrofóbiával kezdődött.

– A zárt helyiségektől való beteges félelem nem ritka dolog – vonta meg a vállát dr. Bachman.

– No de odakint a szabadban? A félelemnek semmi köze a környezetemhez. Egyszerre csak azt érzem, hogy egy meglehetősen nagy szobában vagyok, s fölöttem iszonyatos súlyú szikla vagy kő van. A tömeg kellős közepén történt. Perceken át olyan reális volt, hogy a valóságos környezetem elhalványult.

– De ez az érzés el is múlt.

– Igen. Aztán jött a szag. Igen határozott szag – akár az oroszlánház szaga télen, dohos és erős, de valahogy olyan furcsa. Mégis állatkertre emlékeztetett.

– A szagot természetesen csak maga érezte.

– Úgy van. Eleinte még magamnál voltam. Kölnivel próbáltam elnyomni a szagot, de nem segített. Aztán észrevettem, hogy rajtam kívül senki sem érzi. Mint a klausztrofóbia, a szag is jött, és elmúlt. De valahányszor visszatért, egyre erősebb lett. Végül elmentem egy pszichiáterhez, egy bizonyos dr. Aberhez.

– Ez akkor történt, mielőtt az illúzió látható képet öltött?

– Azt hiszem, dr. Aber hibája volt. Mármint az, hogy megláttam a szörnyet.

– Ez várható volt.

– Amikor semmi sem használt, dr. Aber hipnózissal próbálkozott. „Ásson mélyre a tudatalattijába – mondta –, és nyissa ki a múlt ajtaját!” Mélyre ástam. Kinyitottam az ajtót.

Akkor történt.

– Mi történt akkor? – hajolt közelebb dr. Bachman.

– Megláttam a szörnyet.

– Ó – dőlt hátra csalódottan a doktor.

– Emberek voltak a közelemben, de a szörny közelebb volt. Fojtogatott a szaga, amint kinézett az ajtó mögül – és meglátott engem. Bevágtam az ajtót, de késő volt. Az ajtó ott volt. Tudtam, hogy kinyílhat. És ő is tudta, hogy kinyílhat. Akkor már igazán féltem.

– Félt?

– Hogy a szörny kijöhet az ajtó mögül.

A pszichoanalitikus a szakállát simogatta.

– Van valami magyarázata erre az illúzióra?

– De nem fog kinevetni?

– Persze hogy nem!

– Azt hiszem, hogy valamilyen különös időzavar folytán összeköttetésbe kerültem egy állatkerttel, ami csak a távoli jövőben fog létezni. A szörny – nem a Földön született. Idegen, talán a Jupiterről való, bár nem tudom. Az ajtón át látok egy táblát, amin ennyi áll.

Angela megfordult, kivette a jegyzetfüzetet a meglepett orvos kezéből, és gyorsan leírta:

M’BA

(Larmis)

Vega

– Mint az állatkertben – mondta visszaadva a jegyzetfüzetet. – Ha jól tudom, van egy Vega nevű csillag.

– Igen – mondta komoran a pszichoanalitikus. – És maga attól fél, hogy ez az idegen átlép az ajtón, és…

– Úgy van. Ebben a pillanatban is kinyithatja, érti? A szörny itt nem tud megélni, az lehetetlen. De a jelen egyes dolgai meg tudnak élni a jövőben. És a szörny éhes, húsra vágyik.

– Húsra? – ismételte a homlokát ráncolva dr. Bachman.

Dr. Bachman a szakállát simogatta. Készült a gyors, macskaszem lecsapásra, amely majd föltárja a neurózis rejtett gyökerét.

– A szörny ugye az apjára hasonlít? – mondta élesen. Most Angelán volt a sor, hogy a homlokát ráncolja.

– Dr. Aber is ezt mondta. Magamtól sohasem jöttem volna rá. Talán egy picikét hasonlít.

– És dr. Aber nem segített magán?

– Jaj, nem szeretném, ha ilyesmit gondolna – tiltakozott gyorsan Angela. – Segített. De az a segítség – ideiglenes volt, ha érti, mire gondolok.

– És maga valami tartósabb megoldást szeretne.

– Jó lenne – ismerte be Angela. – Bár nem hiszem, hogy ilyesmiben reménykedhetem.

– Tehát maga szerint mindez csak a fejemben létezik? – kérdezte reménykedve Angela.

– Persze – mondta határozottan a pszichoanalitikus. – Menjünk végig még egyszer az illúzió kialakulásán: először jött a klausztrofóbia, aztán a szag, aztán – hála dr. Aber durva kezelésének – az álmok…

– Ó, ezek nem álmok, doktor úr – javította ki Angela. – Ha alszom, sohasem álmodom szörnyekről. – Bájosan elpirult. – Férfiakról álmodom. Ezt az állatkertdolgot pedig látom, valahányszor csak becsukom a szemem. – Megborzongott. – A szörny egyre türelmetlenebb.

– Éhes?

Angela ragyogó mosolyt villantott a doktorra.

– Igen. Már majdnem itt az etetési idő. Persze kap enni. Azt hiszem, az ápoló eteti. De csak magokkal meg gyümölcsökkel. És ő húsra éhes.

– És akkor?

– Akkor kinyitja az ajtót.

– És átdugja rajta rugalmas ujjait, gondolom. Angela őszinte hálával nézett a doktorra.

– Úgy van.

– És maga attól fél. hogy egy napon annyira éhes lesz, hogy megeszi magát.

– Igen, azt hiszem. Maga nem félne? Ott az a sok legenda a sárkányokról meg a Minotaurusról. Állítólag valamennyien ifjú szüzeket fogyasztottak a legszívesebben, és ha valamiről ennyit beszélnek…

– Ha emiatt aggódik – mondta szárazon dr. Bachman –, igazán könnyen segíthetne rajta, hogy ilyen szempontból ne jöhessen számításba.

Angela kuncogott.

– De doktor úr! Micsoda ötlet!

– Hmmmm. Nos! Folytassuk! Minden harmadik héten etetési idő van. És maga ideges és fél, ezért hozzám jött segítségért.

– Milyen jól mondja!

– És most etetési idő van.

– Úgy van. – Angela orrcimpái kitágultak. – Közeledik az ajtóhoz. Nem érzi a szagát, doktor úr?

Dr. Bachman a levegőbe szimatolt, aztán fölmordult.

– Persze hogy nem. És most meséljen az apjáról.

– Hát – kezdte vonakodva Angela –, az apám hitt a reinkarnációban…

– Nem, nem – mondta türelmetlenül a pszichoanalitikus. – A fontos dolgokat. Mit érzett az apja iránt kislány korában? Ő miket mondott magának? És maga hogyan gyűlölte az anyját?

– Attól tartok, nem lesz rá idő. Már a kilincsre tette az egyik mancsát.

Dr. Bachman akaratlanul hátranézett.

– A szörny? – A szakálla idegesen rángott. – Ostobaság. Azt szeretném megtudni az apjáról…

– Kinyílt az ajtó! – kiáltott föl Angela. – Félek, doktor úr! Etetési idő van!

– Ne szakítson mindig félbe – mondta határozottan a pszichoanalitikus. – Ha valamire akarunk jutni ezzel az analízissel, teljes képet kell kapnom…

– Doktor úr! Vigyázzon! Az ujjak… Dr. Bachman! Doktor úr! Dok…

Angela fölsóhajtott. Különös sóhaj volt ez, félig reményt vesztett, félig megkönnyebbült. Angela fölvette a táskáját.

– Doktor úr? – próbálkozott bizonytalanul az üres szobában.

Fölállt, körülszimatolt. A szag eltűnt. Dr. Bachman szintén. Angela az ajtóhoz indult.

– Doktor úr? – próbálkozott még egyszer.

Senki sem válaszolt. Soha nem válaszolt egyetlenegy sem a tizenhét pszichiáter közül. Abertől Bachmanig. Nem fért hozzá kétség. A szörny szerette a pszichiátereket.

Angela kétségtelenül szörnyű helyzetben volt, és erről egyáltalán nem tehetett, viszont egy lánynak meg kell tennie minden tőle telhetőt. Azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy őt a szörny sohasem fogja megenni.

Ő volt az az ajtó, melyen át a szörny átnyúlhatott ebbe a világba. Ha őt megenné, nem lenne többé etetési idő.

Angela teljes biztonságban volt.

Mindaddig biztonságban is lesz, míg ki nem fogy a pszichiáterekből.

Gálvöigyi Judit fordítása

© 1955 by Street and Smith Publications

Működött egyszer a Pepita-völgyben egy elavulófélben levő grófográf, s volt annak egy félig beprogramozott utódja. Amidőn a grófográffi programáttápláló sorba jutott (tinálatok nagykorúnak hívják az annyi idős fiatalt), apja világgá küldte, szerezzen új ismereteket, teljesen töltse fel adattárolóját újdonatúj információkkal, keressen magához méltó programtársat, és tudásuk negyedét összeadva készítsenek együtt félkész másolatokat, ne maradjanak olyan magányosak, mint amilyen ő most.

Elindult a grófográffi, maga mögött hagyta apja birodalmát, a fehér és agyagbarna márványlapokkal kikövezett Pepita-völgyet, bejárta az egész Gépiát, de sehol sem talált magához való tervtársat.

Amikor mutatói táncra perdülve jelezték, hogy az elgondolt idő és uránizotóp-felhasználás után sem lelt megfelelő sématrónára, elhatározta, hogy önmegsemmisítést hajt végre. Először arra gondolt, martinkemencébe veti magát, de harmadik generációs eszében idejében összekapcsolódott a higgasztókör, s mert nem vette volna atomszívére, hogy őmiatta menjen pocsékba több ezer tonna különleges acélötvözet, elhatározta, hogy inkább kitépi törpeatommáglya szívéből a grafit és kadmium láncreakció-lassító rudacskákat, s levegőbe röpíti magát.

Hogy kárt ne tegyen valakiben, olyan helyre vándorolt, ahol még az ionmadár sem járt. A délceg bércen csillogó bizmutbokrok burjánoztak, körös-körül sudár antimonfák nyúltak a sztratoszféráig. Ez adta az ötletet: felkapaszkodik az egyikre, s fentről a mélységbe ugrik. Már-már hozzákezdett információtárolója letörléséhez – nehogy a sakállomatok megkaparinthassák ismereteit, tapasztalatait, emlékeit –, amikor URH-fülei meghallottak valamit.

– Ne tedd, ifjú gráf, ne tedd! Az illatos bagomezonra kérlek, ne tedd!

Fordult erre, pördült arra, csavarodott amarra a grófográffi, csak úgy csikorgott belé a krómacél váza, de minthogy senkit nem látott, ráállt a hullámhosszra, és megkérdezte:

– Ki vagy te, aki hozzám szólasz? Lássuk hát egymást, s ha majd elbeszélem az én nagy bánatomat, nem akadályozol meg szándékom véghezvitelében.

Erre a remetomat megmutatkozott neki, előbújt az egyik vaskos ammonsalétrom oszlop légzárványából, és így szólt hozzá:

– Tudom én, mi a bajod, unalmamban letapogattam gondolatáramköreidet. Hanem hallgass rám! Látod-e ott – s antennájával odamutatott – azt a nagy hegyet?

A gráffi azt felelte:

– Látom, hogyne látnám, amikor jóatyám a legképzettebb udvari látszerészekkel készíttette kameráim optikáit!

– S látod-e a tengersok ócskavasat a tetejében?

– Látom bizony!

– No jó – folytatta a remetomat –, annak a hegynek a csúcsán van egy poliantennás, vénséges-vén rozsdaverte banyoid, ki éjjel-nappal egy helyben ül, s az ölében éneklő ultracentrifugát dajkál. Aki megszerzi azt a készüléket, az Gépia legboldogabb robotja lesz.

– Mi szükségem volna nekem egy ultrapörgettyűre?! – méltatlankodott a gráffi.

– Hohó, barátocskám, ne olyan hevesen! Tudd meg, az egy átszerelt királygráfka. A gonosz banyoid ilyen alakban tartja fogságban, nehogy megtessék valakinek. Hanem jól ügyelj, hogy szerencsével járj! Mielőtt még érzékelné közeledtedet, neked azt az elvetemült banyoidot el kell kapnod a spirális volfrám söprűantennájánál fogva. De jaj neked, ha előbb vesz észre téged, semmint az antennarendszerénél fogva megragadod! Bizony helyben s abban a pillanatban felforr ízületeidben a nafta, megbénulnak félgömb-, gömb- és hengerforgóid, s úgy megdermedsz, mint a higany a cseppfolyós héliumban! Azután ott rozsdásodsz. Ez történt bizony azokkal az ifjakkal, akiknek eloxidálódott sorát látod, s akikről azt hinné a tudatlan robot: csupa selejt gép az ottan egy ócskavastelepen…

E szavak hallatára így szólt a grófográffi magában: „Nekem már minden mindegy, odamegyek, s ha szerencsével járok, és elkapom a banyoidot, minden rendben; ha pedig nem, annyi baj legyen, úgyis rászántam már magam, hogy megválók a működésemtől.” Azzal elindult a másik hegyre. Mikor a rémséges banyoid közelébe ért, a háta mögé került, semlegesítette a vénség kapacitív receptorait. Szerencséjére a banyoid az ultracentrifuga dalát hallgatta elbűvölten, a grófográffi meg szép csendesen odaosonhatott, s megragadhatta a volfrám spirálpoliantennáját. Felsikoltott infrahangján a banyoid, hogy a hegyek is belerengtek – majd felrobbant szegény remetomat ammónium-nitrát odúja az iniciálást megközelítő erejű hangsütésektől –, de a gráffi jó erősen tartotta, el nem eresztette. Akkor aztán a banyoid megadva magát ezt kérdezte:

– Mit akarsz tőlem?

Ő pedig azt válaszolta:

– Add ide az ultracentrifugát az öledből, és térítsd működésre ezt a sok jótét lelket!

Mi egyebet tehetett a legyőzött banyoid? Ráállt a dologra, odaadta a daliának a készüléket, s nekifogott rendbe hozni a mozgásképtelenné tett szerencselovagokat. Hét nap, hét éjjel suvickolta, fényezte, csavarozta, olajozta őket, töltögette energiatelepüket, akár egy első osztályú karbantartómat, s azok sorra megelevenedtek. A gráffi rögvest a győzelem után fogta az elnémult ultracentrifugát, fel akarta pörgetni, hadd daloljon ismét, ám sehogy sem sikerült neki. Türelmét vesztve néhányszor jól oldalba döngette, s lám a kékeszöld zománclemez pendülve levált, a gép helyén kívánatos királygráfka állott. Amint a gráffi megpillantotta leendő sématrónája feszített ólomkristály üveg fedlapjait, programozóegysége bizseregni kezdett, s a gyönyörűségtől bezajosodott a hírcsatornája… Királygráfkáé a megmentője láttán úgyszintén. Tüstént hazaindultak.

A banyoid elismerve vereségét, nekik ajándékozta tartalék Univerzális Kívánság Teljesítoszkópját, amivel is a gráffi íziben megkocogtatott egy jókora sziklát, mire az darabokra hullott, s nagy halom vadonatúj alkatrész gurult ki a kövek közül, akkora kupacra való, hogy abból – önmaguk felújítása után – sebtiben két utódot is összeszerelhettek.

Ahogy négyesben mentek, mendegéltek, széles folyó keresztezte útjukat. A gráffi rásuhintott ukiteszkópjával a vízre, mire a folyó megvetemedett, az elsarkított téridőben felpúposodott, akár a megrémisztett macskamata háta, s ők átsétáltak a száraz mederben, a szivárvány színeiben tündöklő vízalagútban a túlsó partra.

Amint továbbmentek, tizennégy behemót belsőégésű banditoid kerítette be őket, hogy kiszedje belőlük az atomszívkészítés tudományát, majd azt követően pótalkatrészekre bontva megosztozzanak rajtuk. A kicsi gráfocskák ijedtükben távhüppögni kezdtek, de a grófográffi nem vesztette el agyáram-jelenlétét, sorra megérintette az ukiteszkóppal a banditomatokat, mire azok menten rozsdává porlottak.

Végül is hosszas vándorlás után épségben és jókedvűen hazaérkeztek a Pepita-völgybe, az elavulófélben levő grófográf birodalmába. Lett nagy vigadalom, csapra vertek százhét mega Farados szuperkondenzátort, folyt a tartósított, régi évjáratú nemeselektron, mindenki elégedett volt a tartományban. A fiatal pár azóta is boldogan működik, ha időközben el nem avult, vagy meg nem ette őket a korrózió.

Ámon László rajza