VII

Ami­kor a sö­tét­kék Por­sche a ko­csi­osz­lop élé­hez ért, le­tért a gyor­sí­tó­sáv­ról, és mér­sé­kel­te a se­bes­sé­get. A ke­re­kek met­sző sü­ví­té­se egyen­le­tes do­rom­bo­lás­sá eny­hült. Há­tul­ról dü­hö­sen vil­log­tak a fény­szó­rók, va­ló­sá­gos kürt­kon­cert har­sant fel. A so­főr né­hány­szor a fék­re lé­pett, és fel­vil­lan­tot­ta az irány­jel­zőt.

– Nyu­gi, nyu­gi – mor­mol­ta. – Itt úgy­is le kell ka­nya­rod­nunk az au­tó­pá­lyá­ról.

Leh­nert, aki a csön­de­sen hor­ko­ló Drö­ge mel­lett ült a hát­só ülé­sen, a so­főr hang­já­ra ki­zök­kent gon­do­la­ta­i­ból, de a ref­lek­to­rok fé­nyé­ben to­va­su­ha­nó fák közt hi­á­ba ke­res­te a ki­haj­tó jel­ző­táb­lá­ját.

– Már­is ott len­nénk? – kér­dez­te meg­le­pet­ten.

– Le­té­rünk egy er­dé­sze­ti útra, ahol ti­los a köz­for­ga­lom. Így kö­rül­be­lül ti­zen­két ki­lo­mé­tert nye­rünk, és az út mi­nő­sé­ge sem rossz.

– Ér­tem… És mennyi idő alatt érünk oda?

– Becs­lé­sem sze­rint ti­zen­öt-húsz perc alatt.

Leh­nert a kar­órá­já­ra né­zett, és elé­ge­det­ten bó­lin­tott.

– Hon­nan is­me­ri ilyen jól a kör­nyé­ket?

– Bergha­u­sen­ban szü­let­tem, ott jár­tam is­ko­lá­ba. Úgy is­me­rem az egész vi­dé­ket, mint a te­nye­re­met.

A kes­keny föld­út egy da­ra­big sűrű lomb­er­dő­ben ka­nyar­gott, vé­gül jól ki­épí­tett ma­ka­dá­mút­ba tor­kollt, amely dél­ke­let felé ve­ze­tett, csak­nem pár­hu­za­mo­san az au­tó­pá­lyá­val. A ko­csi­ab­la­kon be­fü­tyült a se­bes­ség sze­le, de Leh­nert fü­lét még ezen át is meg­ütöt­te egy kis ha­rang vé­kony­ka csi­lin­gelő­se. Köz­vet­le­nül ez­u­tán vas­úti át­já­ró elő­jel­ző táb­lái tűn­tek fel, a so­rom­pót ép­pen fel­húz­ták. A te­ke­rő­nél álló vas­utas ke­zét a sze­me elé kap­ta, és a Por­sche felé for­dult. Szem­lá­to­mást fel­dü­hí­tet­te va­la­mi, mert fe­nye­ge­tő­en ráz­ta az ök­lét.

– Mi baja en­nek a pa­sas­nak? – cso­dál­ko­zott el Leh­nert.

– Ezen az úton csak az er­dé­szet jár­mű­vei meg a kör­nyék­be­li pa­rasz­tok föld­mű­ve­lő ma­si­nái köz­le­ked­het­nek. A vas­uta­sok­nak már az én időm­ben is tö­mér­dek bosszú­sá­guk volt a nya­ra­lók­kal meg a hét­vé­gi ki­rán­du­lók­kal.

Drö­ge feje már hosszabb ide­je ag­gasz­tó­an haj­la­do­zott Leh­nert vál­la felé, most azon­ban vég­képp rá­bo­rult. Leh­nert ön­kén­te­le­nül is meg­moc­cant, mire a fi­a­tal­em­ber fel­ri­adt, és álom­it­ta­san pis­lo­gott kö­rül. Ami­kor rá­esz­mélt hely­ze­té­re, gyor­san ki­húz­ta ma­gát, és ijed­ten he­beg­te:

– Bo­csá­nat… Azt hi­szem… Úgy lát­szik, el­bó­bis­kol­tam…

– Alig­ha­nem – dör­mög­te szá­ra­zon Leh­nert. Ma­gá­ban jót de­rült Drö­ge sze­ren­csét­len áb­rá­za­tán. – Már­pe­dig szun­di­ká­ló mun­ka­tár­sak­kal nem sok­ra me­gyek.

Az út las­san, de fo­lya­ma­to­san emel­ke­dett, a so­főr kény­te­len volt ki­sebb se­bes­ség­be kap­csol­ni.

– Ha jól ér­tet­tem a fő­fel­ügye­lő úr új ügyé­ről szó­ló je­len­tést, ak­kor most köz­vet­le­nül a tett szín­he­lyé­nek kö­ze­lé­ben ha­la­dunk el – szó­lalt meg. Va­la­hol itt bal­ra kell len­nie.

– De hát én ma reg­gel jobb fe­lől ér­kez­tem a tisz­tás­ra.

– Ha az em­ber a hi­va­ta­los bergha­u­se­ni ki­haj­tón tér le az au­tó­pá­lyá­ról, csak­nem egy tel­jes kört írt le, és az el­len­ke­ző irány­ból fut be.

– Tény­leg! – mor­fon­dí­ro­zott el Leh­nert, s csak ak­kor szó­lalt meg is­mét, ami­kor a tá­vol­ban fel­tűn­tek Bergha­u­sen első fé­nyei, – Kap­csol­jon az URH-ra, hadd hall­jam, tör­tént-e már oda­lenn va­la­mi.

Mi­köz­ben a Por­sche vég­leg maga mö­gött hagy­ta az er­dőt, és szán­tó­föl­dek, ta­nyák közt gör­dült le­fe­lé a völgy­be, az uta­sok fi­gyel­me­sen hall­gat­ták az irá­nyí­tó­köz­pont és a vá­ros­ban cir­ká­ló né­hány URH-ko­csi kö­zött zaj­ló be­szél­ge­té­se­ket. A szo­ká­sos ru­tin­mun­ka folyt csu­pán, a köz­le­mé­nyek meg­le­he­tő­sen ér­dek­te­le­nek vol­tak.

– Úgy lát­szik, Schmidt még nem de­rí­tett ki sem­mit – je­gyez­te meg kis idő múl­va Leh­nert. – Le­het, hogy az egész csak szap­pan­bu…

– Isar há­rom hív­ja Isar egyet… Isar há­rom hív­ja Isar egyet… – szó­lalt meg hir­te­len egy hang, amely­ből ész­re­ve­he­tő­en ki­csen­gett némi hi­va­tás-sze­rű iz­ga­lom. A Por­sche uta­sai fel­fi­gyel­tek, és össze­vil­lant a sze­mük. Még a so­főr is el­for­dí­tot­ta egy pil­la­nat­ra a fe­jét.

– Itt Isar egy, itt Isar egy. Vé­tel.

– Isar egy, in­dul­jon ha­la­dék­ta­la­nul a Gnack-féle sö­rö­ző­höz a Kärt­ner­platz­ra. A gyil­kos­ság ala­pos gya­nú­já­val kö­rö­zött Musz­ta­fa Ka­ra­ca­og­lu fel­te­he­tő­leg ott tar­tóz­ko­dik. Ka­ra­ca­og­lu élet­ko­ra hu­szon­egy év, ma­gas­sá­ga kö­rül­be­lül 160 cen­ti­mé­ter, ter­me­te iz­mos, haja fe­ke­te, sze­me sö­tét, ru­há­za­ta: pe­pi­ta nad­rág, fel­tű­nő, koc­kás sport­za­kó, vi­lá­gos­kék pu­ló­ver. Őri­zet­be vé­te­lé­nél óva­to­san jár­ja­nak el, va­ló­szí­nű­leg fegy­ver van nála. Me­net köz­ben fi­gyel­je­nek, nem lát­nak-e egy gya­nús mo­tor­ke­rék­pá­rost, aki a Hu­ber-cég ven­dég­mun­kás-ba­rakk­jai fe­lől a vá­ros pe­re­me felé ha­lad. Le­het, hogy meg­pró­bál kap­cso­lat­ba lép­ni Ka­ra­ca­og­lu­val, és fi­gyel­mez­tet­ni őt… Vége. Isar egy, iga­zol­ja a vé­telt!

– Itt Isar egy! Ér­tet­tük. El­in­dul­tunk, kö­rül­be­lül tíz perc múl­va je­lent­ke­zünk a ren­del­te­té­si hely­ről.

Mi­köz­ben az adást hall­gat­ták, a so­főr gyor­sí­tott.

– Fő­fel­ügye­lő úr, én tu­dom, hol az a kocs­ma –szólt hát­ra a vál­la fö­lött. – Előbb oda­ér­het­nénk, mint a ri­a­dó­ko­csi… Men­jünk?

– De még mennyi­re! – egye­ne­se­dett ki iz­ga­tot­tan Leh­nert. – Most vég­re van va­la­mi tám­pon­tunk. Ta­pos­son bele job­ban a gáz­ba, de szi­ré­na nem kell. Hadd ad­junk egy kis frics­kát Schmidt fel­ügye­lő­nek. – De hogy a frics­kát el­ső­sor­ban Bring­mann fel­ügye­lő­nek szán­ja, azt böl­csen óva­ko­dott meg­em­lí­te­ni.

A Por­sche rést ta­lált egy Ford meg egy fur­gon közt, és ki­vá­gott a bal sáv­ra, ahon­nan le sem tért töb­bé. A se­bes­ség­mé­rő mu­ta­tó­ja száz­har­min­c­ig len­gett ki, a so­főr sza­ka­dat­la­nul bő­get­te a há­rom­szó­la­mú kür­töt, az elő­ző­sáv­ról ré­mül­ten kot­ród­tak le a jár­mű­vek, az ut­cai lám­pák össze­füg­gő fény­lánc­cá fo­nód­tak össze.

Leh­nert két kéz­zel ka­pasz­ko­dott a so­főr­ülés tám­lá­já­ba.

– Ne es­sen túl­zás­ba, öre­gem! – ki­a­bál­ta a so­főr fü­lé­be. – A vé­gén kocs­ma he­lyett kór­ház­ban kö­tünk ki mind­hár­man!

– Sem­mi baj, rög­tön oda­érünk az első köz­le­ke­dé­si lám­pá­hoz, on­nan már csak egy kö­pés!

– Az Úr hall­gas­sa meg a sza­va­dat! – fo­hász­ko­dott Leh­nert, és a ha­lán­té­kát dör­zsöl­get­te, amely egy vá­rat­lan zök­ke­nő­nél kel­le­met­len is­me­ret­sé­get kö­tött az aj­tó­ke­ret­tel.

A ke­resz­te­ző­dés­nél pi­ros­ra vál­tott a lám­pa. A so­főr szag­ga­tot­tan fé­ke­zett, és pon­to­san a gya­log­át­ke­lő sze­gé­lyén ál­lí­tot­ta meg a Por­schét. Előt­tük egy kis nyi­tott sport­ko­csi­nak még ép­pen si­ke­rült át­ci­káz­nia. A kor­mány­nál ülő nő hosszú, lo­bo­gó haja réz­vö­rö­sen vil­lant meg a lám­pa­fény­ben.

– Sze­rin­tem ez a Bour­don­net ko­csi­ja volt! – bök­te ki hir­te­len Drö­ge. – Ni­csak, mint­ha azt az előt­te ha­la­dó mo­to­rost kö­vet­né!

– A ku­tya­fá­ját, iga­za le­het! – Leh­nert meg­mar­kol­ta a so­főr vál­lát. – Lát­ja azt a fe­hér sport­ko­csit a vö­rös hajú nő­vel? Mind­járt el­tű­nik a mö­gött az ocs­mány em­lék­mű mö­gött…

– Igen, mi van vele?

– Sem­mi­lyen kö­rül­mé­nyek közt sem té­veszt­het­jük szem elől!

– És ha nem a meg­adott kocs­má­hoz tart?

– Ak­kor sem… Le­het, hogy az a mo­to­ros a lányt is meg min­ket is egye­ne­sen a gya­nú­sí­tott tö­rök­höz ve­zet. Ennyi koc­ká­za­tot vál­lal­nunk kell.

A lám­pa zöld­re vál­tott, és a Por­sche úgy meg­ug­rott, hogy az uta­sok az ülés­tám­lá­hoz pré­se­lőd­tek. Mind­hár­man fe­szül­ten fi­gyel­ték az utat. Az em­lék­mű­vel egy vo­nal­ban, a ka­nyar­nál meg­szó­lalt a rend­őr.

– Az a nő alig­ha­nem itt for­dult be, mert már nem lá­tom se­hol. E sze­rint ta­lán még­is a Kärt­ner­platz­ra igyek­szik, ebbe a ne­gyed­be. Em­lék­szem, már is­ko­lás ko­rom­ban is a Gnack-sö­rö­ző volt a ven­dég­mun­ká­sok egyik törzs­he­lye, de ak­ko­ri­ban fő­ként ola­szok és spa­nyo­lok jár­tak oda.

– Ak­kor hát irány a kocs­ma! De ne men­jen egye­nest oda, sze­ret­nék előbb fel­tű­nés nél­kül kö­rül­néz­ni egy ki­csit.

– Amúgy is túl­jöt­tünk már, ke­rü­lőt kell ten­nünk.

Né­hány perc múl­va a so­főr hal­kan el­ká­rom­kod­ta ma­gát, lát­ha­tó­lag el­ve­szí­tet­te a tá­jé­ko­zó­dá­sát a kacs­ka­rin­gós, szűk kis ut­cák, si­ká­to­rok ku­sza gu­ban­cá­ban. Hir­te­len el­ha­tá­ro­zás­sal meg­állt és meg­for­dult.

– Vissza kell men­nem a fő­út­vo­nal­ra – je­len­tet­te ki dü­hö­sen –, itt kép­te­len va­gyok el­iga­zod­ni.

Az apró, nyo­mo­rú­sá­gos, ge­ren­da­vá­zas há­zi­kók mind egy­for­mák vol­tak, a tol­dott-fol­dott ke­rí­té­sek mö­gött csak imitt-amott vi­lá­gí­tott meg né­hány cse­ne­vész gyü­mölcs­fát egy-egy gyér fé­nyű lám­pa.

– Az em­ber nem is hin­né, hogy a nya­ra­lók pa­ra­di­cso­má­ban, eb­ben a szép­sé­ges Ba­jor­or­szág­ban ilyen nyo­mo­rú­sá­gos, le­zül­lött zu­gok is akad­nak –je­gyez­te meg Leh­nert.

Drö­ge cso­dál­koz­va pil­lan­tott a fő­fel­ügye­lő­re. Elő­ször tör­tént, hogy a más­kor oly zár­kó­zott, sőt gyak­ran szin­te zord és ér­zé­ket­len fő­nö­ke ilyes­faj­ta gon­do­la­tok­nak ad han­got.

– Ez an­nak a kö­vet­kez­mé­nye, hogy a há­bo­rú után a nagy­ipar itt kez­dett ter­jesz­ked­ni – mond­ta a so­főr.

Leh­nert­nek már a nyel­vén le­be­gett a ci­ni­kus vá­lasz, de már nem tud­ta ki­mon­da­ni. Egy ele­in­te halk, de át­ha­tó, majd mind­in­kább erő­sö­dő, is­me­rős hang ütöt­te meg a fü­lét.

– A fe­né­be is, kö­ze­le­dik az URH-ko­csi – szit­ko­zó­dott. – E mi­att a hü­lye ke­rü­lő mi­att még el­ké­sünk.

– Bor­zasz­tó­an saj­ná­lom… mit csi­nál­jak?

– Mi mást csi­nál­na, hajt­son to­vább!

Leh­nert­nek csak nagy üggyel-baj­jal si­ke­rült vissza­nyer­nie ön­ural­mát. Ko­mor áb­rá­zat­tal fi­gyel­te a szi­ré­na sü­völ­té­sét, amely egy­re kö­ze­le­dett, s vé­gül mint­ha köz­vet­le­nül a bal ol­da­li ház­sor mö­gül har­so­gott vol­na.

– Áll­jon csak meg in­kább! – szólt erő­sza­kolt nyu­ga­lom­mal a so­főr­nek. – Úgy lát­szik, a ri­a­dó­ko­csi már nem vál­toz­tat­ja a he­lyét. Hát­ha ta­lá­lunk itt va­la­mi át­já­rót, és gya­log eset­leg ha­ma­rabb oda­érünk.

A so­főr be­le­ta­po­sott a fék­be.

– Az könnyen le­het­sé­ges!

Leh­nert fo­gott egy zseb­lám­pát, és ki­ug­rott a ko­csi­ból.

– Csip­ked­je ma­gát, Drö­ge – szólt vissza. – Sze­ret­nék ott len­ni, mi­előtt ez a… – A töb­bit le­nyel­te, mert rá­esz­mélt, hogy kis hí­ján el­szól­ta ma­gát. A se­géd­fel­ügye­lő meg­rö­kö­nyö­dött ké­pé­re ügyet sem vet­ve, át­fu­tott az út­tes­ten. A szi­ré­na el­né­mult.

A hold fe­ke­te fel­hő­fal mögé rej­tő­zött, a ker­tes kis há­zak sö­tét­be bur­ko­lódz­tak. A csu­kott spa­let­ták mö­gül csak itt-ott szi­vár­gott ki némi fény. A futó fér­fi­ak ar­cát néha egy-egy csí­pős szél­ro­ham csap­ta meg, lép­te­ik han­go­san csat­tog­tak a macs­ka­kö­ve­ken. Az ut­cát sze­gé­lye­ző ke­rí­té­se­ken se­hol nem ta­lál­tak rést, de Drö­ge vé­gül rá­buk­kant egy ker­ti ka­pu­ra, amely nyi­ko­rog­va en­ge­dett.

A zseb­lám­pa fény ka­ri­ká­ja her­va­tag zöld­sé­ges-ágyá­so­kon sik­lott vé­gig, meg ro­gyá­sig meg­tö­mött sze­mét­tar­tó­kon, ame­lyek kö­rül jó­ko­ra ku­pa­cok­ban bűz­lött a hul­la­dék. A szom­szé­dos te­lek fe­lől ala­csony, itt-ott bo­ros­tyán­nal be­fut­ta­tott fal vág­ta el az utat. Leh­nert ép­pen át akart ug­ra­ni fö­löt­te, ami­kor a szi­ré­na is­mét fel­bő­dült, és gyor­san hal­kul­ni kez­dett.

– Mit je­lent­het ez? – kér­dez­te Drö­ge hü­le­dez­ve. – Mért men­nek már el?

– Nem va­gyok pró­fé­ta… Nyil­ván rosszul ütött ki va­la­mi – mo­rog­ta Leh­nert. – Nyo­más, gye­rünk, itt nem ma­rad­ha­tunk.

A fal má­sik ol­da­lán kúp ala­kú fa­ra­kás tor­nyo­sult. Drö­ge, aki kö­vet­te Leh­ner­tet, ug­rás köz­ben ne­ki­esett. Né­hány ha­sáb nagy puf­fa­nás­sal le­po­tyo­gott, s egy kö­ze­li paj­tá­ban iz­ga­tot­tan kot­ko­dá­csol­ni kez­dett egy tyúk.

– Vi­gyáz­zon! Még fel­ri­aszt­ja az egész kör­nyé­ket! – för­medt rá Leh­nert fi­a­tal mun­ka­tár­sá­ra.

Saj­nos, az ud­var­nak nem volt köz­vet­len ki­já­ra­ta az ut­cá­ra, és a ka­put is zár­va ta­lál­ták, így nem te­het­tek mást, át kel­lett mász­ni­uk még egy fa­lon.

– A fene aki meg­et­te – mor­gott dü­hö­sen Leh­nert, és a hom­lo­kát tö­röl­get­te. – De re­mél­he­tő­leg most már jó he­lyen já­runk. – Egy pil­la­na­tig hall­ga­tó­dzott, mert a kö­zel­ben ku­tya­uga­tás har­sant fel. – Elő­re.

Fut­ni kez­dett a kes­keny ut­cán, Drö­ge utá­na, gon­do­lat­ban száz­szor is el­át­koz­va bal­sor­sát, amely a so­kat ígé­rő kez­det után ilyen re­mény­te­len ver­seny­fu­tás­ra ítél­te. Az utca össze­szű­kült, és vá­rat­la­nul egy te­recs­ké­be tor­kollt. Ré­zsú­to­san szem­közt egy kocs­ma be­já­ra­ta vi­lá­gí­tott, amely­hez né­hány lép­cső ve­ze­tett fel. Az ajtó mö­gül egy rend­őr kör­vo­na­lai lát­szot­tak.

– A Gnack-sö­rö­ző! – szó­lalt meg Drö­ge, meg­le­he­tő­sen ki­ful­lad­va. – Si­ke­rült! – Kap­kod­va szed­te a le­ve­gőt, s ti­tok­ban bá­mu­lat­tal adó­zott a fő­fel­ügye­lő kon­dí­ci­ó­já­nak.

Leh­nert elő­re­osont a sa­ro­kig, és kö­rül­né­zett. Alig pár lé­pés­re tőle egy ma­gas, kar­csú nő si­e­tett át a té­ren, majd hir­te­len meg­állt egy desz­ka­pa­lánk nyi­tott ka­pu­ja előtt. Fej­ken­dőt vi­selt, és ész­re­ve­he­tő­en ipar­ko­dott mi­nél óva­to­sab­ban mo­zog­ni.

– A Bour­don­net lány – sut­tog­ta, és meg­mar­kol­ta Drö­ge kar­ját. – Már megint… Mint­ha ke­res­ne va­la­kit.

Az új­ság­író­nő be­le­sett a ka­pun, és lát­szó­lag hall­ga­tó­zott. Az­tán meg­for­dult, és tü­rel­met­le­nül né­ze­lőd­ni kez­dett az el­len­ke­ző irány­ba.

Bring­mannt vár­ja, vil­lant át Leh­nert fe­jén. De mért lő­dö­rög ott a szén­te­lep kö­rül?

A kapu sö­tét­jé­ből egy­szer­re csak két fér­fi buk­kant fel, és há­tul­ról a fi­a­tal nőre ve­tet­ték ma­gu­kat. Mi­köz­ben az egyik erő­sen át­ka­rol­ta, a má­sik be­fog­ta a szá­ját, si­ko­lya el­ful­ladt a dur­va te­nyér alatt. A he­ve­sen vé­de­ke­ző, rúg­ka­pá­ló lányt együt­tes erő­vel át­von­szol­ták az utca má­sik ol­da­lá­ra. Mind­ket­ten csak úgy zi­hál­tak az iz­ga­lom­tól, és újra meg újra a kocs­má­ban strá­zsá­ló rend­őr felé san­dí­tot­tak.

Leh­ner­tet úgy el­ké­pesz­tet­te a vá­rat­lan tá­ma­dás, hogy egy hosszú má­sod­perc­be telt, míg fel­ta­lál­ta ma­gát. He­ve­sen vissza­rán­tot­ta. Drö­gét, és a fü­lé­be le­hel­te:

– Erre jön­nek! Gyor­san a fal­hoz! Meg­lep­jük őket. Vi­gyáz­zon a lány­ra!

A két nyo­mo­zó elő­kap­ta szol­gá­la­ti fegy­ve­rét, és szo­ro­san a ház fa­lá­hoz si­mult.

Ami­kor a há­rom em­ber oda­ér­ke­zett, Drö­ge elő­re­szök­kent, és fél­re­ért­he­tet­le­nül fel­emel­te a pisz­to­lyát.

– Ke­ze­ket fel! Bűn­ügyi rend­őr­ség!

Leh­nert fel­vil­lan­tot­ta a zseb­lám­pá­ját, két lé­pés­sel a jár­da kö­ze­pén ter­mett, és el­áll­ta az utat.

A tö­rö­kök úgy meg­ré­mül­tek, hogy el­en­ged­ték a lányt, és szin­te só­bál­vánnyá der­med­ve, döb­ben­ten pis­log­tak a zseb­lám­pa va­kí­tó fé­nyé­be. Az ala­cso­nyabb­nak, egy iz­mos, szé­les vál­lú le­gény­nek, min­den por­ci­ká­ja re­me­gett. Ad­ri­en­ne Bour­don­net káp­ráz­va huny­ta be a sze­mét, és Leh­nert kar­já­ba szé­dült.

– Is­ten­nek hála, hogy még ide­jé­ben meg­jött, Bring­mann – da­dog­ta, és erő­sen be­le­ka­pasz­ko­dott.

– Hop­pá! A sze­mélyt il­le­tő­en té­ved, kis­asszony – mond­ta Leh­nert, ki­sza­ba­dí­tot­ta ma­gát a lány kar­já­ból, és rá­ri­pa­ko­dott a bé­nul­tan ácsor­gó tö­rö­kök­re. – Ke­ze­ket a fal­hoz, két lé­pés hát­ra! Drö­ge, mo­toz­za meg őket, van-e fegy­ver ná­lunk, és ve­gye el a sze­mély­azo­nos­sá­gi ira­ta­i­kat… Bour­don­net kis­asszony, nyu­god­jon meg, most már nem es­het bán­tó­dá­sa.

A fi­a­tal új­ság­író­nő meg­rez­zent Leh­nert hang­já­ra, za­var­tan igaz­gat­ta meg kosz­tüm­ka­bát­ját. Lát­ha­tó­lag sze­re­tett vol­na ki­ma­gya­ráz­kod­ni, de vé­gül még­sem szó­lalt meg.

A se­géd­fel­ügye­lő vé­gig­ta­po­gat­ta a tö­rö­kök ru­há­ját, és át­nyúj­tot­ta az út­le­ve­le­i­ket Leh­nert­nek. Az­tán a te­nye­rén elé­je tar­tott két vas­kos, csont­nye­lű, ru­gós bics­kát, két úgy­ne­ve­zett „disz­nó­ölőt”.

– Csi­no­sak, mi? – je­gyez­te meg. – Ezek­kel akár egy két­má­zsás co­cát is el le­het in­téz­ni.

– Re­vol­ve­rük nincs?

– Nincs.

– No, rend­ben van – dünnyög­te Leh­nert, és szem­ügy­re vet­te az út­le­ve­le­ket. – Lám csak, itt a mi em­be­rünk – je­gyez­te meg elé­ge­det­ten. – Musz­ta­fa Ka­ra­ca­og­lu, va­la­mi ki­mond­ha­tat­lan nevű tö­rök­or­szá­gi köz­ség­ből. Hu­szon­egy éves, nőt­len, 1966 de­cem­be­ré­ben ka­pott tar­tóz­ko­dá­si és mun­ka­vál­la­lá­si en­ge­délyt.

Az ala­csony, koc­kás ka­bá­tos fi­a­tal­em­ber a neve hal­la­tá­ra meg­for­dí­tot­ta a fe­jét, és Leh­nert­re né­zett. A fő­fel­ügye­lő rit­kán lá­tott még éle­té­ben ilyen ré­mült, két­ség­be­esett em­be­ri ar­cot.

– Fá­zom. Fel­tét­le­nül itt kinn kell ros­to­kol­nunk? – szó­lalt meg szín­lelt fesz­te­len­ség­gel Ad­ri­en­né Bour­don­net, aki köz­ben vissza­nyer­te ön­ural­mát. Ide-oda to­por­gott, és fá­zó­san dör­zsöl­te a kar­ját.

– Iga­za van. Drö­ge, bi­lin­csel­je össze a két tö­rö­köt. Be­me­gyünk a kocs­má­ba, ott vár­juk meg a ko­csit.

– Egy ri­a­dó­au­tó­ra is szük­sé­günk len­ne, hogy el­szál­lít­has­suk a fic­kó­kat.

– Fö­lös­le­ges. Fel­te­vé­sem sze­rint Bring­mann fel­ügye­lő má­sod­per­ce­ken be­lül itt lesz. – Leh­nert zseb­re vág­ta az út­le­ve­le­ket, szá­ja sar­ká­ban gu­nyo­ros ránc je­lent meg. – Jöj­jön, Bour­don­net kis­asszony. Ugye, maga is úgy gon­dol­ja, hogy adó­som némi ma­gya­rá­zat­tal?

A fi­a­tal nő hát­ra­si­mí­tot­ta a hom­lo­ká­ba hul­ló haj­für­töt, és für­ké­sző pil­lan­tást ve­tett a fel­ügye­lő­re. Von­zó és csi­nos volt, mint min­dig.

– Fo­gal­mam sincs, mi­vel kap­cso­lat­ban – ve­tet­te oda.

A rend­őr szem­ügy­re vet­te Leh­nert iga­zol­vá­nyát, majd ki­nyi­tot­ta a ba­rakk aj­ta­ját, és fél­re­hú­zó­dott az út­ból.

– A hát­só há­ló­he­lyi­ség­ben – je­len­tet­te buz­gón.

Leh­nert bó­lin­tott, és még egy­szer kö­rül­né­zett oda­kinn. Az eső zu­ho­gott, mint­ha dé­zsá­ból ön­töt­ték vol­na. A ven­dég­mun­ká­sok ba­rakk­jai kö­rül a pu­há­ra ázott föld per­cek alatt jár­ha­tat­lan sár­ten­ger­ré vált. A be­já­rat előtt egy kék Mer­ce­des állt, köz­vet­le­nül mö­göt­te a Por­sche és Bring­mann fel­ügye­lő ko­csi­ja a két tö­rök­kel. Leh­nert jól meg­fon­tolt okok­ból még nem hall­gat­ta ki őket. Bring­mann ki­ma­gya­ráz­ko­dá­sát is ké­sőbb­re ha­lasz­tot­ta. A fel­ügye­lő egé­szen el­hűlt, ami­kor fő­nö­két ott ta­lál­ta a Gnack-sö­rö­ző­ben. Nos, hadd forr­jon még egy ki­csit a sa­ját le­vé­ben, el­mél­ked­jen csak a vi­selt dol­ga­in, míg vár­ja az ese­dé­kes zi­va­tart. Némi* bi­zony­ta­lan­ság egy csöp­pet sem fog ár­ta­ni túl­ten­gő ön­tu­da­tá­nak… Lám, Ad­ri­en­ne Bour­don­net is utá­nuk jött. A kis sport­ko­csi hi­á­ba ke­rül­get­te a tó­csá­kat, a sár va­ló­sá­gos szö­kő­ku­tak­ban fröccsent szét kö­rü­löt­te. Sze­ren­csé­re böl­csen föl­húz­ta a ko­csi fe­de­lét. Egyéb­ként ez az Ad­ri­en­ne Bour­don­net. . Bá­mu­la­tos, mi­lyen ügyes, szé­pí­tő ma­gya­rá­za­tot tu­dott adni mind­ket­tő­jük vi­sel­ke­dé­sé­re, rá­adá­sul meg­le­pő­en jó meg­fi­gye­lő­ké­pes­ség­re vall, hogy fel­is­mer­te a tö­rö­kök trükk­jét, ami­kor azok ha­mis nyom­ra csal­ták az URH-ko­csit. A jö­vő­ben ta­lán szor­gal­maz­ni is kel­le­ne az együtt­mű­kö­dést vele, ha nem egyé­bért, leg­alább Bring­mann bosszan­tá­sá­ra…

Drö­ge, aki Leh­nert mö­gött állt a zu­ho­gó eső­ben, hal­kan krá­ko­gott. Leh­nert föl­esz­mélt töp­ren­gé­sé­ből, és gyor­san be­lé­pett a ba­rakk­ba. A há­ló­te­rem üres volt. Kö­zé­pen, az asz­tal fö­lött, egy szál mez­te­len dró­ton po­ros égő ló­gott, de fé­nye jó­for­mán alig vi­lá­gí­tot­ta be a he­lyi­sé­get. A hosszan­ti fa­lak men­tén két-két sor négy­eme­le­tes ágy állt, kö­zöt­tük szin­te alig ju­tott hely a szek­ré­nyek­nek. Min­de­nütt ru­ha­da­ra­bok, és a leg­kü­lön­bö­zőbb hasz­ná­la­ti tár­gyak he­ver­tek.

A hát­só aj­tó­hoz kö­ze­led­ve, Leh­nert fü­lét be­szél­ge­tés halk mo­ra­ja ütöt­te meg, egy má­sod­per­cig hall­ga­tó­zott, de a sza­va­kat nem ér­tet­te.

A má­sik há­ló­te­rem be­ren­de­zé­se sem­mi­ben sem kü­lön­bö­zött az el­ső­től. Az asz­tal­nál Schmidt fel­ügye­lő állt, és kur­ta kar­já­val ha­do­nász­va, Gan­zin­ger ál­lam­ügyész­nek bi­zony­ga­tott va­la­mit. Áb­rá­za­tá­ról csak úgy su­gár­zott az ön­elé­gült­ség és a büsz­ke­ség. Az ügyész csak egy-egy szó­val vá­la­szol­ga­tott, de szem­lá­to­mást szin­tén a leg­jobb han­gu­lat­ban volt. Nem messze tőle ele­gán­san öl­tö­zött, ma­gas fér­fi tá­masz­ko­dott az egyik ágy osz­lo­pá­hoz. Hul­lá­mos, sö­tét haja a ha­lán­té­ka tá­ján már eny­hén őszült, ter­mé­sze­tes fesz­te­len­sé­ge, hig­gadt­sá­ga olyan em­ber­re val­lott, aki tu­da­tá­ban van ön­nön je­len­tő­sé­gé­nek Nem vett részt a be­szél­ge­tés­ben, de nagy fi­gye­lem­mel hall­gat­ta. A hát­tér­ben még há­rom fér­fi áll­do­gált, őket azon­ban Leh­nert egye­lő­re nem vet­te ala­po­sab­ban szem­ügy­re.

El­ső­nek Schmidt vet­te ész­re a fő­fel­ügye­lőt, és az imént még ra­gyo­gó képe si­ral­ma­san meg­nyúlt. Hi­tet­len­ked­ve, kis­sé bár­gyún me­redt a fő­fel­ügye­lő­re. Gan­zin­ger, aki­nek fel­tűnt ez az arc­já­ték, hát­ra­for­dult.

– Jó es­tét, fel­ügye­lő úr. Be­val­lom, az ön meg­je­le­né­sé­re nem is szá­mí­tot­tunk – mond­ta, a meg­le­pe­tés min­den jele nél­kül.

– Fő­fel­ügye­lő va­gyok – je­gyez­te meg szá­ra­zon Leh­nert. – Már több mint há­rom éve elő­lép­tet­tek… Sza­bad ér­dek­lőd­nöm, hogy mi tör­té­nik itt?

– Bo­csá­nat, fő­fel­ügye­lő úr – men­te­ge­tő­dzött ha­lál ko­mo­lyan Gan­zin­ger. – Úgy vé­lem, Schmidt fel­ügye­lő ma­gya­ráz­hat­ná el leg­ért­he­tőb­ben a tény­ál­lást.

Schmidt za­var­tan vi­gyor­gott.

– A hely­zet… Egy­szó­val, bor­zasz­tó gyor­san tör­tént az egész – he­beg­te. – A leg­jobb aka­rat­tal sem tud­tuk önt ér­te­sí­te­ni… Ter­mé­sze­te­sen meg kel­lett vol­na…

– Mind­egy! – vá­gott köz­be Lech­nert. – Vé­gül is itt va­gyok… Nos, te­hát mi tör­tént?

– Rá­jöt­tünk, ki gya­nú­sít­ha­tó a bűn­tény el­kö­ve­té­sé­vel! – bök­te ki ke­vé­lyen Schmidt.

– Mit nem mond!

– Úgy bi­zony! A gya­nú­sí­tott Musz­ta­fa Ka­ra­ca­og­lu tö­rök ven­dég­mun­kás. A le­tar­tóz­ta­tás elől si­ke­rült ugyan mo­tor­ke­rék­pá­ron el­szök­nie, de már a sar­ká­ban va­gyunk. – A kö­vér fel­ügye­lő jó­ked­ve vég­képp vissza­tért. – Pusz­tán idő kér­dé­se, mi­kor fog­juk el.

– Úgy véli… Ám­bár egye­lő­re hagy­juk ezt.

– Leh­nert vé­gig­mér­te a kö­vér fel­ügye­lőt, akit ez az éles te­kin­tet is­mét va­la­mi ké­nyel­met­len ér­zés­sel töl­tött el. – És ho­gyan ju­tott eszé­be ez a tö­rök?

– Kap­tam egy bi­zo­nyos in­for­má­ci­ót, amely…

– Ki­től kap­ta?

– A Ba­yern­ku­ri­er bűn­ügyi ri­por­te­ré­től. A kis­asszony es­te­fe­lé fel­ke­re­sett, és el­be­szél­get­tünk az ügy­ről.

– Konk­ré­tan mit mon­dott a hölgy ma­gá­nak?

– Vol­ta­kép­pen nem so­kat. – Schmidt fel­ügye­lő ide­ge­sen hu­zi­gál­ta uj­ja­it, csak úgy ro­pog­tak az ízü­le­tei. – De a be­szél­ge­tés so­rán az a gon­do­la­tom tá­madt, hogy a tett szín­he­lyén ta­lált láb­nyom eset­leg va­la­me­lyik ven­dég­mun­kás­tól szár­ma­zik.

– Zse­ni­á­lis!

– Hogy érti ezt, fő­fel­ügye­lő úr?

– Úgy ér­tem, bá­mu­lat­ra mél­tó az in­tu­í­ci­ó­ja – mo­soly­gott Leh­nert nem ép­pen jó­ked­vű­en.

Schmidt na­gyot nyelt.

– Azon­kí­vül ér­te­sül­tem ar­ról is, hogy a gyil­kos­ság es­té­jén a Tó­ki­lá­tó ven­dég­lő­ben négy ka­pa­tos tö­rök vi­tá­ba ke­ve­re­dett né­hány hely­be­li le­génnyel – foly­tat­ta a be­szá­mo­lót.

Bring­mann alig­ha­nem er­ről a vi­tá­ról szer­zett tu­do­mást, gon­dol­ko­zott el Leh­nert. In­nen fújt te­hát a szél.

– A né­met gond­nok és a tö­rök ba­rakk­fe­le­lős tá­mo­ga­tá­sá­val si­ke­rült ki­nyo­moz­nom az il­le­tők ne­vét. Meg­jegy­zem, az utób­bi­nak sej­tel­me sem volt a bűn­tény­ről. – A fel­ügye­lő hang­ja las­sacs­kán is­mét ma­ga­biz­to­sabb lett. Le­ha­jolt, és egy fe­ke­te úti­tás­kát emelt az asz­tal­ra. – Ezt a ci­pőt Ka­ra­ca­og­lu ágya alatt ta­lál­tam – kö­zöl­te kér­ke­dő hi­ú­ság­gal, és ki­vett a tás­ká­ból egy mű­anyag zacs­kót. – A talp­sze­gé­lyen és a sé­rült ci­pő­or­ron vi­lá­go­san lát­ha­tó a rá­szá­radt vér.

Leh­nert szót­la­nul kö­ze­lebb lé­pett, és szem­ügy­re vet­te a sok­szor ja­ví­tott, ütött-ko­pott ci­pőt. Em­lé­ke­ze­te sze­rint a bűn­ügyi tech­ni­kus­nál lá­tott fény­kép va­ló­szí­nű­leg meg­egye­zett az el­nyűtt talp elül­ső ré­szé­vel, vagy­is a tö­rök az éj­sza­ka fo­lya­mán csak­ugyan meg­for­dult a tett szín­he­lyén. De a pusz­ta je­len­lét még ko­ránt­sem ter­he­lő bi­zo­nyí­ték. Sőt, ta­lán ép­pen­ség­gel ez a tény ad ért­he­tő ma­gya­rá­za­tot arra is, hogy mi­ért me­ne­kült el, és mért tá­mad­ta meg olyan kon­tár mó­don az új­ság­író­nőt… Leh­nert tű­nő­dő pil­lan­tá­sa Schmidt fel­ügye­lő­re ve­tő­dött. Hir­te­len bi­zo­nyos­ra vet­te, hogy a da­gadt tar­to­gat még va­la­mit a tar­so­lyá­ban, mert sza­kasz­tott úgy vi­sel­ke­dett, mint egy bű­vész, aki arra ké­szül, hogy a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban egy ele­ven hús­vé­ti nyu­lat va­rá­zsol­jon elő a ka­lap­já­ból.

– Nem rossz – adta át a zacs­kót Drö­gé­nek. – A szük­sé­ges vizs­gá­la­to­kat majd el­vé­gez­te­tem a la­bo­ra­tó­ri­u­munk­ban. De foly­tas­sa csak a tör­té­ne­tét.

– A cipő meg­ta­lá­lá­sa után azon­nal fel­hív­tam dok­tor Gan­zin­ger ál­lam­ügyész urat, és ő ki­je­len­tet­te, hogy haj­lan­dó ház­ku­ta­tá­si en­ge­délyt ki­ál­lí­ta­ni ré­szem­re, sőt sze­mé­lye­sen át is hoz­za mind­járt. Gan­zin­ger ál­lam­ügyész úr ép­pen Hu­ber úr­nál tar­tóz­ko­dott, aki, mint a tö­rök mun­kál­ta­tó­ja, volt szí­ves ide­kí­sér­ni őt, hogy ta­nús­kod­jék a ház­ku­ta­tás­nál. – Schmidt az ele­gáns, őszü­lő ha­lán­té­kú úri­em­ber­re mu­ta­tott. – Ó, hi­szen az urak még nem is is­me­rik egy­mást. Sza­bad be­mu­tat­nom… – A szer­tar­tás lát­szó­lag óri­á­si él­ve­ze­tet szer­zett neki.

Leh­nert meg­bic­cen­tet­te fe­jét Hu­ber felé, ám az épí­té­si vál­lal­ko­zó nem vi­szo­noz­ta ezt a rend­ha­gyó üd­vöz­lést, ha­nem csak egy­ked­vű­en bá­mult rá. Ez hát az az ál­ta­lá­no­san ma­gasz­talt Hu­ber, aki­nek a Mer­ce­de­se ott hagy­ta a nyo­mát Mers­bach te­te­me mel­lett, tű­nő­dött Leh­nert. Nem olyan­nak lát­szik, mint aki csak úgy ripsz-ropsz el­vesz­ti a fe­jét. Ám­bár, mit le­hes­sen tud­ni…

Schmidt fel­ügye­lő má­sod­szor is be­le­nyúlt az uta­zó­tás­ká­ba.

– A ház­ku­ta­tás ered­mé­nye va­la­mennyi­ün­ket meg­le­pett, egy­szer­s­mind bi­zo­nyí­té­kot szol­gál­ta­tott a tö­rök vét­kes­sé­gé­re – je­len­tet­te ki di­a­dal­it­ta­san. – Íme, a meg­gyil­kolt Mo­ni­ka Beer ék­sze­rei… – Egy ba­tyu­ba kö­tött zseb­ken­dőt rán­tott elő, és az asz­tal­ra dob­ta. – És íme, a pénz­tár­cá­ja. – Gyön­gyök­kel ki­varrt bőr­tár­ca hul­lott a kis ba­tyu mel­lé.

Leh­nert meg­döb­bent. Bár a for­du­lat nem érte ké­szü­let­le­nül, erre még­sem szá­mí­tott. Fe­jé­ben vil­lám­se­be­sen kö­vet­ték egy­mást a gon­do­la­tok. Le­het­sé­ges, hogy hosszú ta­pasz­ta­la­ta, nyo­mo­zói ösz­tö­ne ennyi­re rá­szed­te vol­na? Vagy a Bring­mann, Pirk­hei­mer és tár­sa­ik iránt ér­zett el­len­szenv té­vesz­tet­te vol­na meg? Az elé­je tárt bi­zo­nyí­té­kok alap­ján az ügy jó­sze­rint le­zá­rult, a tet­tes sze­mé­lye nyil­ván­va­ló. De va­la­mi in­du­la­to­san til­ta­ko­zott ben­ne ez el­len a pá­rat­la­nul ké­nyel­mes meg­ol­dás el­len. Eszé­be ju­tott a két szo­ro­san egy­más mel­lett levő seb a fi­a­tal lány há­tán; vé­let­len lett vol­na, hogy egy ré­szeg em­ber ilyen pon­to­san cél­ba ta­lál? És va­jon mért szállt ki a ko­csi­ból köz­vet­le­nül a bűn­tény el­kö­ve­té­se előtt a fi­a­tal pár… hogy ta­lál­koz­zék egy tö­rök ven­dég­mun­kás­sal, aki­nek fel­te­he­tő­leg még a lé­te­zé­sé­ről sem tu­dott mind­ad­dig? Mi kész­tet­te őket erre? Mi tör­tén­he­tett va­ló­já­ban azon az er­dei tisz­tá­son az éj­jel?

Leh­nert a bő­rén érez­te a há­rom fér­fi kí­ván­csi, vá­ra­ko­zó, fe­szült te­kin­te­tét. Gan­zin­ger au­tós kesz­tyű­jé­nek ezüst­csat­já­val ját­sza­do­zott, Schmidt za­jo­san szu­szo­gott, és egye­dül ő lát­szott él­vez­ni a hely­ze­tet.

Leh­nert, nem ép­pen va­ló­di nyu­ga­lom­mal, ki­bo­goz­ta a zseb­ken­dő cso­mó­zá­sát, és szét­si­mí­tot­ta a sar­ko­kat. Né­hány ér­té­kes gyű­rű, egy bri­li­án­sok­kal ki­ra­kott pla­ti­na ka­ró­ra, két sú­lyos, fe­hér­arany kar­pe­rec és egy le­he­let­vé­kony lán­con füg­gő, cso­dá­la­to­san meg­mun­kált, la­pos me­da­li­on he­vert előt­te.

 

A me­da­li­on fe­de­lét két mű­vé­szi­en be­vé­sett, egy­más­ba fo­nó­dó betű dí­szí­tet­te: MB.

– Min­den ék­szer meg­van? – ér­dek­lő­dött Leh­nert, és ön­kén­te­le­nül is meg­pró­bál­ta fel­be­csül­ni az ér­té­kü­ket.

– Az utol­só da­ra­big – fe­lel­te buz­gón Schmidt. – Te­le­fo­non fel­vi­lá­go­sí­tást kér­tünk az ál­do­zat any­já­tól.

– Ujj­le­nyo­ma­tok?

– Amennyi­re meg tud­tuk ál­la­pí­ta­ni, csak a meg­gyil­kolt lá­nyé.

– A pénz­ből nem hi­ány­zik sem­mi?

– Va­ló­szí­nű­leg nem. Be­er­né asszony maga sem tud­ta a pon­tos össze­get, de a tár­cá­ban több nagy cím­le­tű bank­jegy és né­hány arany­ér­me is van.

– Itt sin­cse­nek ujj­le­nyo­ma­tok?

– Nin­cse­nek.

– Ér­de­kes! – Leh­nert mé­lyen el­gon­dol­kod­va tet­te vissza a tár­cát az asz­tal­ra. – És hol volt a hol­mi?

– Ka­ra­ca­og­lu ágyá­ban, a pár­na alatt. Én ma­gam buk­kan­tam rá – ütött a mel­lé­re Schmidt.

– Elég pri­mi­tív rej­tek­hely, akár­ki hoz­zá­fér­het… Nem gon­dol­ja?

A kö­vér fel­ügye­lő vál­lat vont.

– Ka­ra­ca­og­lu há­rom kol­lé­gá­já­val osz­to­zik a szek­ré­nyen, a bő­rönd­jén pe­dig úgy­szól­ván ma­gá­tól pat­tan fel a zár.

– Így hát rög­tön arra gon­dol­tak, hogy az ágy­ban ke­res­sék a hol­mit?

– Nem, előbb vé­gig­ku­tat­tunk min­den más he­lyet.

– Pisz­tolyt nem ta­lál­tak?

– Tűvé tet­tük az egész ba­rak­kot, sőt kinn is kö­rül­néz­tünk, de saj­nos, ered­mény­te­le­nül.

Leh­nert nem is szá­mí­tott egyéb­re. Sze­mé­vel jelt adott Drö­gé­nek.

– Én is tar­to­ga­tok egy meg­le­pe­tést önök­nek, ura­im – mond­ta, majd Schmidt­hez for­dult. – Le­gyen szí­ves, kös­se vissza az ék­sze­re­ket a zseb­ken­dő­be, és a pénz­tár­cá­val együtt dug­ja vissza az ágy­ba, pon­to­san oda, ahol ta­lál­ta.

– De hát… hogy­hogy… Nem ér­tem… – A fel­ügye­lő őszin­tén meg­rö­kö­nyö­dött, és ta­nács­ta­la­nul né­zett össze Gan­zin­ger­rel. Hu­ber is en­ge­dett a tar­tóz­ko­dó ma­ga­tar­tás­ból, és ér­dek­lőd­ve kö­ze­lebb lé­pett.

– Ha­ma­ro­san meg­ér­ti. Ké­rem, te­gye meg, amit mond­tam.

Mi­köz­ben Schmidt fej­csó­vál­va vissza­dug­ta he­lyé­re az ék­sze­re­ket meg a pénz­tár­cát, Leh­nert az ágyak közé hú­zó­dott úgy, hogy az arca ár­nyék­ba ke­rült.

– Csak egy pil­la­nat tü­rel­met ké­rek.

Az ajtó felé né­zett, s a töb­bi­ek gé­pi­e­sen kö­vet­ték pél­dá­ját. Olyan csend tá­madt, hogy az eső do­bo­lá­sán át is hal­la­ni le­he­tett a szom­szé­dos há­ló­te­rem­ből a kö­ze­le­dő lép­te­ket.

– Ezek a fic­kók be­szél­get­ni akar­tak egy­más­sal a sa­ját nyel­vü­kön, fő­nök – je­len­tet­te Bring­mann, és a két egy­más­hoz bi­lin­cselt tö­rö­köt be­ló­dí­tot­ta a há­ló­te­rem­be. Pon­to­san olyan fesz­te­le­nül és ma­ga­biz­to­san vi­sel­ke­dett, mint más­kor.

Leh­nert düh­be gu­rult, s a leg­szí­ve­seb­ben va­la­mi go­rom­ba­sá­got vá­gott vol­na Bring­mann fe­jé­hez. Ez az alak per­sze ab­ban bí­zik, hogy jó vi­szony­ban van a bűn­ügyi osz­tály ve­ze­tő­jé­vel, gon­dol­ta, ha­nem ez­út­tal ke­resz­tül­hú­zom a szá­mí­tá­sát.

– Tes­sék, Schmidt kol­lé­ga, elő­ál­lí­tot­tam ma­gá­nak a ke­re­sett sze­mélyt – mond­ta han­go­san.

Schmidt el­ke­se­re­dett szem­mel bá­mul­ta a két össze­bi­lin­cselt fér­fit.

– Hogy… hogy… hogy le­het ez? Utó­vég­re ön nem tud­hat­ta…

– Tör­té­ne­te­sen meg­hal­lot­tuk a rend­őr­sé­gi adón a kö­rö­zé­si fel­hí­vást. A töb­bi­ről in­kább Bour­don­net kis­asszonyt kér­dez­ze majd ki, úgy tu­dom, ki­tű­nő vi­szony­ban van­nak.

– Nagy­sze­rű, fő­fel­ügye­lő úr! – lé­pett köz­be Gan­zin­ger. – A le­tar­tóz­ta­tás kö­ze­leb­bi kö­rül­mé­nye­i­ről majd ké­sőbb be­szé­lünk. Me­lyi­kük Ka­ra­ca­og­lu?

– Az ala­cso­nyabb.

– A má­sik ki­cso­da? – tu­da­kol­ta Gan­zin­ger.

– Az is a tör­té­net­hez tar­to­zik, és pil­la­nat­nyi­lag mel­lé­kes.

– Ahogy gon­dol­ja. Ki­hall­gat­ta már Ka­ra­ca­og­lut?

– Nem, ah­hoz tol­mács­ra van szük­sé­gem.

– A tö­rö­kök ba­rakk­fe­le­lő­se majd tol­má­csol. Ott áll há­tul, a gond­nok mel­lett.

– Kö­szö­nöm, de előbb még tisz­táz­nom kell né­hány dol­got. Schmidt kol­lé­ga, ké­rem, ku­tas­sa át az őri­ze­tes hol­mi­ja­it még egy­szer, a je­len­lé­té­ben, Kezd­je a szek­rénnyel.

A fel­ügye­lő most már vég­képp nem ér­tett sem­mit.

– De hát ez… meg­van rá az okom – tor­kol­ta le nyer­sen Leh­nert.

Schmidt fa­nya­log­va mun­ká­hoz lá­tott, s mi­köz­ben Gan­zin­ger és Hu­ber, akik lát­ha­tó­an szin­tén nem ér­tet­tek sem­mit az egész­ből, ér­dek­lőd­ve néz­ték, ki­nyi­tot­ta a szek­rényt. A fi­ó­ko­kat, ame­lyek­ben a ren­de­sen össze­ra­kott fe­hér­ne­műt meg a töb­bi sze­mé­lyes hasz­ná­la­ti tár­gyat tar­tot­ták, nem le­he­tett be­zár­ni. Az ajtó bel­ső ol­da­lát rajz­szög­gel fel­erő­sí­tett csa­lá­di fény­ké­pek, új­sá­gok­ból ki­vá­gott ké­pek dí­szí­tet­ték.

Leh­nert ügyet sem ve­tett a fel­ügye­lő mun­ká­já­ra, min­den fi­gyel­mét Ka­ra­ca­og­lu­ra össz­pon­to­sí­tot­ta, ébe­ren für­kész­te arc­já­té­kát. A tö­rök két­ség­kí­vül döb­bent volt, és mér­he­tet­le­nül ret­te­gett, de a fel­ügye­lő te­vé­keny­sé­ge szem­lá­to­mást in­kább ér­tet­len­sé­get kel­tett ben­ne, sem­mint bűn­tu­da­tot, s ez ak­kor sem vál­to­zott, ami­kor Schmidt, a bő­rönd át­ku­ta­tá­sa után, az ágy­hoz for­dult, és vissza­haj­tot­ta a ta­ka­rót.

– Íme! – húz­ta ki a fel­ügye­lő az össze­kö­tött zseb­ken­dőt meg a pénz­tár­cát á pár­na alól. Tü­rel­met­le­nül ki­bo­goz­ta a cso­mó­kat, és szét­te­rí­tet­te a zseb­ken­dőt az asz­ta­lon. A meg­gyil­kolt lány ék­sze­rei sza­na­szét gu­rul­tak.

Ka­ra­ca­og­lu hö­rög­ve fel­ki­ál­tott, és olyan erő­vel ve­tő­dött elő­re, hogy hon­fi­tár­sát is ma­gá­val rán­tot­ta. Vá­do­ló moz­du­lat­tal Schmidt­re mu­ta­tott, és csak úgy árad­tak be­lő­le az ért­he­tet­len sza­vak, a fel­in­du­lás vissza­zök­ken­tet­te anya­nyel­vé­be.

– Csend! – dör­dült rá Leh­nert, és elő­lé­pett a sa­rok­ból. A tö­rök ré­mül­ten el­né­mult, és be­húz­ta a nya­kát, úgy pis­lo­gott fel Leh­nert­re, mint egy meg­vert ku­tya. Arca vér­vö­rös volt, hom­lo­kán a ve­rí­ték gyön­gyö­zött.

– Nyis­sa ki a bi­lin­cset, és vi­gye át Ka­ra­ca­og­lu tár­sát a szom­széd szo­bá­ba – uta­sí­tot­ta Leh­nert Bring­mannt. – Maga ott ma­rad vele.

Bring­mann, aki át­lá­tott fő­nö­ke szán­dé­kán, mo­gor­ván en­ge­del­mes­ke­dett. Szá­mí­tott arra, hogy Leh­nert fél­re­ál­lít­ja. Mind­egy, gon­dol­ta, még nem ért vé­get a játsz­ma. Az ajtó dör­ren­ve csa­pó­dott be utá­na. Leh­nert mo­soly­gott, nagy­já­ból sej­tet­te be­osz­tott­já­nak gon­do­la­ta­it.

– Ké­rem a tol­má­csot!

Szem­üve­ges, für­tös fe­ke­te hajú, pa­pu­csos fér­fi cso­szo­gott ha­boz­va az asz­tal­hoz, nyug­ta­lan sze­me ke­rül­te a fő­fel­ügye­lő te­kin­te­tét.

– Én ér­tek va­la­mit né­me­tül.

– Kér­dez­ze meg tőle, hon­nan sze­rez­te az ék­sze­re­ket meg a pénz­tár­cát!

A fér­fi mon­dott né­hány szót Ka­ra­ca­og­lu­nak, aki hosszú, iz­ga­tott ti­rá­dá­val vá­la­szolt. Hang­ja egé­szen el­vé­ko­nyo­dott és meg-meg­bi­csak­lott.

– Azt mond­ja, hogy soha éle­té­ben nem lát­ta eze­ket a hol­mi­kat, és fo­gal­ma sincs, ho­gyan ke­rül­tek az ágyá­ba – for­dí­tot­ta a tol­mács.

– Raj­ta kí­vül ki­nek áll­ha­tott ér­de­ké­ben, hogy oda dug­ja el?

Ka­ra­ca­og­lu újabb szó­zu­ha­tag­gal vá­la­szolt a kér­dés­re. Ég­nek emel­te ököl­be szo­rí­tott ke­zét, és te­he­tet­len gyű­lö­let­tel üvöl­tött a szem­üve­ges fér­fi ké­pé­be. Nya­kán, ha­lán­té­kán vas­ta­gon ki­duz­zad­tak az erek, ál­lán vé­gig­csor­dult a nyál.

Leh­nert te­át­rá­lis­nak, vissza­ta­szí­tó­nak érez­te a tö­rök fék­te­len felzú­du­lá­sát, de le­küz­döt­te ide­gen­ke­dé­sét, hi­szen is­mer­te már a ven­dég­mun­ká­sok ki­szá­mít­ha­tat­lan tem­pe­ra­men­tu­mát, épp elég dol­ga akadt ve­lük Mün­chen szó­ra­ko­zó­ne­gye­dé­ben. Úgy lát­szik, a dél­vi­dé­ki­ek több­sé­ge nem­igen kü­lön­bö­zik egy­más­tól e té­ren.

– Es­kü­szik, hogy va­la­ki, hogy is mond­ják csak, kárt akar okoz­ni neki – for­dí­tot­ta a tol­mács egy­ked­vű­en.

– Mond­ja meg neki, hogy vi­sel­ked­jen nyu­god­tan és tisz­tes­sé­ge­sen, or­dí­to­zás­sal nem győz meg sen­kit, nincs sem­mi ér­tel­me. – Leh­nert Ka­ra­ca­og­lu ágyá­hoz lé­pett, és meg­ve­re­get­te a szal­ma­zsá­kot. – Mi­kor ágya­zott meg utol­já­ra úgy, hogy a pár­na alá né­zett?

– Ma, az ebéd­szü­net­ben, na­gyon fá­radt volt, és fájt a feje… – A tol­mács egy kép­ze­let­be­li po­ha­rat emelt a szá­já­hoz, és el­vi­gyo­ro­dott. – Meg­ár­tott az ital neki.

– És a pár­na alá is be­né­zett?

A tol­mács maga vá­la­szolt, nem is kér­dez­te Ka­ra­ca­og­lut.

– Ha az em­ber fel­ráz­za a szal­ma­zsá­kot, mu­száj fél­re­ten­ni a pár­nát.

– Ki járt dél­után a há­ló­te­rem­ben?

– Én! – nyo­ma­ko­dott elő­re a szi­kár ba­jor gond­nok. – A tö­rö­kök dol­goz­ni vol­tak.

– Sen­ki sem ma­radt itt­hon?

– A ku­tya se.

– És este, mun­ka után?

– Ha­za­jöt­tek, et­tek, át­öl­töz­tek, az­tán si­pirc, már men­tek is.

Hu­ber, aki tü­rel­met­len­sé­gé­ben már több­ször meg­kö­szö­rül­te a tor­kát, vég­re ma­gá­ra von­ta Gan­zin­ger fi­gyel­mét. Az ál­lam­ügyész vi­szo­noz­ta a biz­ta­tó pil­lan­tást, és meg­szó­lalt.

– Nem gon­dol­ja, fő­fel­ügye­lő úr, hogy ér­tel­met­len ennyit lo­va­gol­ni ilyen mel­lé­kes kér­dé­sen? Utó­vég­re nyil­ván­va­ló, hogy a fic­kó ha­zu­dik, mert ki akar búj­ni a ku­tya­szo­rí­tó­ból!

– Én a leg­jobb tu­dá­som sze­rint igyek­szem vé­gez­ni a mun­ká­mat.

Gan­zin­ger meg­le­he­tő­sen gő­gös kép­pel vál­lat vont, vi­lá­go­san lát­szott raj­ta, hogy a leg­kö­ze­leb­bi al­ka­lom­mal bosszút áll a rend­re­uta­sí­tá­sért.

Leh­nert el­vet­te Drö­gé­től az át­lát­szó mű­anyag zacs­kót a ci­pő­vel, és egy gyors moz­du­lat­tal Ka­ra­ca­og­lu orra alá dug­ta.

– Mond­ja meg neki, hogy ad­jon ma­gya­rá­za­tot, ho­gyan ke­rült vér a ci­pő­tal­pá­ra! – uta­sí­tot­ta a tol­má­csot.

A tö­rök el­sá­padt, és ide­ge­sen nyal­ta meg ki­szá­radt aj­kát. Lát­ha­tó­an meg­ér­tet­te a kér­dést, és eről­köd­ve tör­te a fe­jét a vá­la­szon. Vé­gül is a szem­üve­ges tol­mács szó­lalt meg, és he­ve­sen gesz­ti­ku­lál­va, hossza­san bi­zony­ga­tott neki va­la­mit. A fi­a­tal tö­rök va­la­hogy nyu­god­tabb lett, mint­ha va­la­mi­fé­le el­ha­tá­ro­zás­ra ju­tott vol­na.

– Musz­ta­fa teg­nap este na­gyon be­rú­gott – kezd­te a tol­mács. – Sab­ri Ih­san­nal meg…

– Hagy­juk a ne­vet és a be­ve­ze­tést – in­tet­te le Leh­nert. – Azt sze­ret­ném tud­ni, ho­gyan ke­rült a kem­ping kö­ze­lé­ben fek­vő er­dei tisz­tás­ra, és mit ke­re­sett ott?

– Sem­mit! – vág­ta rá a tol­mács, és ma­gas­ra emel­te két ki­for­dí­tott te­nye­rét. – Egye­dül volt, ré­szeg volt, el­té­vedt.

– Hagy­juk a me­sét!

Ka­ra­ca­og­lu Leh­nert felé lé­pett.

– Nem mese! Igaz­ság! – szólt köz­be két­ség­be­eset­ten. – Én sok inni… utá­na el­sza­lad­ni, bele erdő… megint sok inni, utá­na el­alud­ni. – Be­csuk­ta a sze­mét, fe­jét a bal vál­lá­ra haj­tot­ta, hogy be­mu­tas­sa, mi­lyen mé­lyen aludt.

– Mért fu­tott ép­pen az er­dő­be? – kér­dez­te szkep­ti­ku­san Leh­nert.

Ka­ra­ca­og­lu ha­dart va­la­mit a tol­mács­nak.

– Musz­ta­fa a Tó­ki­lá­tó ven­dég­lő­ben fel­kért egy né­met lányt, és emi­att né­hány hely­be­li fi­a­tal­em­ber­rel össze­kü­lön­bö­zött. A ba­rá­tai ezért szem­re­há­nyást tet­tek neki, ami­től Musz­ta­fa mé­reg­be jött, ott hagy­ta őket, és be­fu­tott az er­dő­be. Ott az­u­tán ki­ivott még egy üveg pá­lin­kát, és el­aludt egy fa tö­vé­ben.

Leh­nert ész­re­vet­te, hogy Gan­zin­ger hal­kan be­szél­get Hu­ber­ral. Mi­ről fe­cseg­het­nek?

– To­vább! – szólt a tol­mács­ra. – Mit csi­nált, ami­kor fel­éb­redt?

– Sö­tét volt, és nem tud­ta, hol van. So­ká­ig té­vely­gett ide-oda, míg vé­let­le­nül a tisz­tás­ra ve­tő­dött. – A tol­mács szá­na­ko­zó pil­lan­tást ve­tett Ka­ra­ca­og­lu­ra, aki buz­gón in­tett a fe­jé­vel. – Azt mond­ja, kis hí­ján ke­resz­tül­esett egy fér­fi holt­tes­tén.

Egy má­sod­perc­re csend tá­madt, az­tán hir­te­len ne­ve­tés csat­tant fel: Hu­ber ha­ho­tá­zott, és az ál­lam­ügyész csat­la­ko­zott hoz­zá.

– Va­ló­ban szer­fö­lött meg­ha­tó his­tó­ria, saj­nos, tel­je­sen va­ló­szí­nűt­len – je­gyez­te meg. – A ren­del­ke­zé­sünk­re álló bi­zo­nyí­té­kok egy­ér­tel­mű­en el­le­ne szól­nak. Vagy ön ta­lán hisz a Nagy Is­me­ret­len­ben, fel­ügye­lő? Bo­csá­nat, fő­fel­ügye­lő…

– Is­me­ret­len­ről itt már szó sincs – ve­tet­te oda hű­vö­sen Leh­nert.

– Mit akar mon­da­ni ez­zel?

– Ó, sem­mit, sem­mit. Drö­ge, kí­sér­je Ka­ra­ca­og­lut a ko­csink­hoz, és vi­gye ma­gá­val a ci­pőt meg ezt a fé­nyes ka­ca­tot is. Bring­mann jöj­jön utá­nunk a má­sik pa­sas­sal. – A szem­üve­ges tö­rök­höz for­dult. – Ké­rem, öl­töz­zön fel, szük­sé­gem vol­na ma­gá­ra Mün­chen­ben… Ne fél­jen, ko­csi­val kül­döm vissza.

Gan­zin­ger el­foj­tot­ta bosszú­sá­gát, és Leh­nert felé nyúj­tot­ta a ke­zét.

– Gra­tu­lá­lok! Nem egé­szen hu­szon­négy óra alatt fény de­rült a bűn­tény­re, és a tet­test is el­fog­ták. Ra­gyo­gó mun­ka.

– Re­mél­jük a leg­job­ba­kat – hagy­ta fa­kép­nél Leh­nert az ál­lam­ügyészt. Ka­ra­ca­og­lu nyi­tott szek­ré­nyé­hez lé­pett, egyen­ként át­ku­tat­ta a fi­ó­ko­kat, a pol­co­kat, sőt vé­gül még a bő­rön­döt is fel­ko­tor­ta.

– Ke­res va­la­mit? – tu­da­kol­ta Gan­zin­ger.

– Igen – bó­lin­tott szó­ra­ko­zot­tan Leh­nert. – Kesz­tyűt.