I

A le­nyug­vó nap su­ga­ra­i­ban fel­ra­gyog­tak a vá­ros­tól nyu­gat­ra eső, la­pos hegy­te­tők. Az Al­pok fe­lől le­su­ha­nó hű­vös szél meg­eny­hí­tet­te a rek­ke­nő au­gusz­tu­si hő­sé­get.

A lej­tős ut­cán fel­fe­lé ka­pasz­ko­dó Opel-Re­kord két rö­vi­det du­dált, és csö­röm­pöl­ve el­tűnt a szom­széd ház sö­vé­nye mö­gött.

Mo­ni­ka Beer mo­so­lyog­va lé­pett el az ab­lak­tól, egy má­sod­per­cig a szom­szé­dos szo­bá­ból át­hal­lat­szó lé­pé­se­ket fi­gyel­te, és csú­fon­dá­ro­san el­fin­to­rí­tot­ta az ar­cát. Az­tán du­do­rász­va hát­ra­ve­tet­te hosszú, fe­ke­te ha­ját, és szem­ügy­re vet­te ma­gát a tü­kör­ben. A hó­fe­hér nad­rág ránc nél­kül si­mult, a szí­nes blúz mély ki­vá­gá­sa pon­to­san annyit en­ge­dett lát­ni he­gye­sen dom­bo­ru­ló, kis mel­lé­ből, amennyit kel­lett. A szá­ját azon­ban újra kel­lett fes­te­nie, úgy vél­te, a vi­lá­gos rúzs job­ban il­lik sö­tét sze­mé­hez, nap­bar­ní­tot­ta bő­ré­hez. Vé­gül elé­ge­det­ten be­le­bújt ma­gas sar­kú ci­pő­jé­be, fel­kap­ta az öl­tö­ző­asz­tal­ról kes­keny bőr­tás­ká­ját, és az ajtó felé in­dult. A ve­ran­dán el­né­mult az író­gép, amely csak az imént-kez­dett kat­tog­ni.

– Mo­ni­ka!

A lány meg­tor­pant, de az­tán da­co­san hát­ra­szeg­te a fe­jét, és ki­ment a ve­ran­dá­ra. Any­ja a nyug­ágyon ült, fel­tá­masz­tott láb­bal, előt­te a kis­asz­ta­lon tás­ka­író­gép, egy po­hár gyü­mölcs­lé meg a szét­nyi­tott üz­le­ti fő­könyv, kö­teg­nyi szám­lá­val.

– Hová ké­szülsz?

– A klub­ba me­gyek, Ma­ri­ó­val van ran­de­vúm.

– Nem az­zal a… – Be­er­né meg­fe­le­lő ki­fe­je­zést ke­re­sett –… ben­zin­ku­tas izom­pa­csir­tá­val?

– Nem! – vág­ta rá a lány, de igye­ke­zett ke­rül­ni any­ja te­kin­te­tét, s a nyi­tott ab­la­kon ki­né­zett a völgy­be, ahol itt-ott már egy-egy ma­gá­nyos lám­pa hu­nyor­gott.

Be­er­né fel­egye­ne­se­dett a nyug­ágyon. Szi­kár, éles met­szé­sű ar­cán, amely­ről a gon­dos ápo­lás sem tud­ta már el­tün­tet­ni az öre­ge­dés szo­mo­rú je­le­it, nyo­ma sem volt az évek so­rán szin­te rá­fa­gyott üz­le­ti mo­soly­nak.

– A te ér­de­ked­ben re­mé­lem, hogy nem ha­zudsz – mond­ta hű­vö­sen. – Tu­dod jól, mi­lyen fél­té­keny Ma­rio. Ha rá­jön, hogy ti­tok­ban más­sal kó­do­rogsz, ké­pes lesz fel­bon­ta­ni az el­jegy­zé­se­te­ket… pe­dig épp elég ne­héz volt rá­ven­ni.

Mo­ni­ka rossz­ked­vű­en az aj­ká­ba ha­ra­pott.

– Meg­va­gyok én nél­kü­le is! És ne­hogy azt hidd, hogy ő sok­kal kü­lönb. Min­den lány­nak utá­na­ve­ti ma­gát, aki csak egy ki­csit is csi­nos és fi­a­tal.

– De fe­le­sé­gül ven­ni té­ged akar… Az öreg Pirk­hei­mer sem él örök­ké, előbb-utóbb Ma­rio ke­zé­be ke­rül a gyár. Hát nem ér­ted, mit en­ged­nél ki a mar­kod­ból?

– Min­dig a régi nóta! Él­vez­ni aka­rom az éle­te­met.

– Azt is csak ak­kor te­he­ted, ha meg­van­nak hoz­zá az esz­kö­ze­id – mér­te vé­gig gú­nyo­san a lá­nyát Be­er­né. – Ami­kor én olyan idős vol­tam, mint most te, nem volt egy fil­lé­rem se. El­kép­zel­ni sem tu­dod, mi­lyen mély­ről ve­re­ked­tük fel ma­gun­kat apád­dal, mennyit gür­cöl­tünk éj­jel-nap­pal. Ma bez­zeg egy­mil­li­ó­nál is töb­bet for­gal­ma­zok éven­te.

– De élni nem él­tél – né­zett Mo­ni­ka any­ja da­gadt, vissz­eres lá­bá­ra. – Eszem ágá­ban sincs, hogy negy­ven­öt éves ko­rom­ra vén­asszony le­gyek!

– Kö­szö­nöm a bó­kot, egye­ne­sen meg­ha­tó az őszin­te­sé­ged. – Ha­ra­gos pil­lan­tást ve­tett a lány fel-he­vült ar­cá­ra. – Adj egy szál ci­ga­ret­tát, Mo­ni­ka, és nyisd ki a fü­led. Sem­mi ki­fo­gá­som el­le­ne, ha szó­ra­ko­zol. De nem tű­röm, hogy hol­mi idét­len sze­rel­mes­ke­dés mi­att tönk­re­tedd az egész jö­vő­det. Ki­vált egy ilyen csó­ró sen­ki­há­zi ked­vé­ért, mint az a Mers­bach. Hidd el, az a csir­ke­fo­gó csak a pén­zed­re feni a fo­gát.

Az ön­gyúj­tót tar­tó kéz kis­sé meg­re­me­gett, de a lány nem vá­la­szolt. Tud­ta, hogy min­den el­len­ke­zés csak vé­ge­lát­ha­tat­lan vi­tát ka­var­na fel.

Be­er­né mé­lyet szip­pan­tott a ci­ga­ret­tá­ból, és úgy tett, mint­ha sem­mit sem vett vol­na ész­re, lát­szó­lag egy­ked­vű­en né­zett a go­moly­gó füst után.

– Ha pe­dig nem al­kal­maz­kodsz a kí­ván­sá­ga­im­hoz, meg fo­gom ta­lál­ni az út­ját-mód­ját, hogy ész­re té­rít­se­lek. Re­mé­lem, elég ért­he­tő­en fe­jez­tem ki ma­gam.

Mo­ni­ka tü­rel­met­le­nül bic­cen­tett.

– Most már me­he­tek? – kér­dez­te.

– Per­sze… Jó szó­ra­ko­zást, üd­vöz­löm Ma­ri­ót.

– Be­er­né ide­ge­sen nyúlt a szám­lák után.

 

Az Opel va­la­ha fe­hér volt, de az évek so­rán pisz­kos­szür­ké­re ko­pott, a ro­zo­ga ka­rosszé­ri­án sok he­lyen a rozs­da­gát­ló fes­ték jó­ko­ra, bar­na folt­jai ék­te­len­ked­tek. Az el­du­gott ke­reszt­ut­cá­ban állt, egy króm­tól csil­lo­gó-vil­lo­gó Chev­ro­let meg egy ele­gáns olasz sport­ko­csi kö­zött.

– De soká vá­rat­tál – mond­ta Uwe Mers­bach, mi­köz­ben ki­lök­te a jobb ol­da­li aj­tót. – Már azt hit­tem, nem is jössz egy­ál­ta­lán.

Mo­ni­ka Beer be­szállt, és futó csó­kot nyo­mott a fiú ar­cá­ra.

– Uff! – nyö­gött fel és meg­ráz­kó­dott. – Anyám megint lel­ki­pré­di­ká­ci­ót tar­tott.

A fi­a­tal­em­ber be­in­dí­tot­ta és se­bes­ség­be tet­te a mo­tort.

– Egy szép na­pon si­ke­re­sen szét­ug­raszt majd ben­nün­ket – mond­ta, mi­köz­ben be­le­né­zett a vissza­pil­lan­tó tü­kör­be. – Soha nem en­ge­di meg, hogy fa­kép­nél hagyd Pirk­hei­mert.

Mo­ni­ka meg­si­mo­gat­ta a fiú sö­tét­sző­ke, hul­lá­mos ha­ját.

– Most ne ezen törd a fe­jed – mond­ta. – Együtt va­gyunk, és előt­tünk az egész éj­sza­ka.

– És Ma­rio?

Mo­ni­ka dé­va­jul fel­ne­ve­tett.

– Jó he­lyen van! Stutt­gart­ba ment, a dél­utá­ni te­nisz­ver­seny­re, csak hol­nap reg­gel jön vissza.

– Anyád tud­ja?

– De­hogy­is… Azt hi­szi, vele ta­lál­ko­zom a klub­ban.

– Re­mél­he­tő­leg nem ér­te­sül az igaz­ság­ról. – Mers­bach össze­szo­rí­tot­ta a fo­gát, és gázt adott. – Fél­té­keny va­gyok – val­lot­ta be kel­let­le­nül.

– Ma­ri­ó­nak több oka len­ne rá – bújt hoz­zá a lány. – Hajts a klub­hoz. Fel kell hív­nom anyá­mat, hogy meg­nyug­tas­sam.

Az Opel fel­fe­lé zö­työ­gött a he­gyi úton. A mo­tor ke­ser­ve­sen, sza­bály­ta­la­nul za­ka­tolt, a ki­pu­fo­gó néha egy-egy ék­te­len dur­ra­nás­sal ver­te fel az est­éli csen­det. Az út két ol­da­lán so­ra­ko­zó csa­lá­di há­zak meg­rit­kul­tak, he­lyet­tük vil­lák tü­ne­dez­tek fel, nagy ker­tek­ben. A For­tu­na-te­nisz­klub a hegy te­te­jén volt. Az úszó­me­den­ce szé­lén emel­ke­dő, fény­űző klub­épü­le­tet park vet­te kö­rül. Mö­göt­te te­rül­tek el a te­nisz­pá­lyák, ame­lyek csak­nem a he­gyet ko­szo­rú­zó erdő szé­lé­ig ér­tek.

– Itt ki­szál­lok. Te a ma­lom előtt várj rám, a par­ko­ló­ban. Nem ma­ra­dok so­ká­ig.

Mo­ni­ka ki­csusszant a ko­csi­ból, a ma­gas fal men­tén a ka­pu­hoz fu­tott, amely­nek ha­tal­mas, ko­vá­csolt­vas szár­nyai tár­va-nyit­va áll­tak. A be­já­rat és a mö­göt­te álló por­tás­fül­ke éles fény­ben úszott. A kis épü­let aj­ta­já­ban egyen­ru­ha­fé­lét vi­se­lő, jól meg­ter­mett fér­fi buk­kant fel hir­te­len, ke­zét sap­ká­já­hoz emel­te, Mo­ni­ka vissza­in­tett neki. Ami­kor Mers­bach el­haj­tott a kapu előtt, még lát­ta, amint a lány kar­csú alak­ja el­tűnt a fák kö­zött. A hát­tér­ben meg­pil­lan­tot­ta a szám­ta­lan lám­pá­val meg­vi­lá­gí­tott klub­épü­le­tet.

A ma­lom va­la­mics­ké­vel lej­jebb fe­küdt az úton. Mers­bach a par­ko­ló­ba gu­rult a ko­csi­val, és egy fél­re­eső zug­ban meg­állt. El­en­ged­te ma­gát, hát­ra­dőlt, rá­gyúj­tott egy ci­ga­ret­tá­ra. Kár, hogy Mo­ni­ka any­já­val nem le­het szót ér­te­ni. Nem cso­da, per­sze, hogy Pirk­hei­mert ré­sze­sí­ti előny­ben, pe­dig hát neki ma­gá­nak is épp elég pén­ze van. Meg sem kottyan­na neki, ha elő­le­gez­ne ket­tő­jük­nek annyit, amennyi­ből meg­ve­het­né­nek egy ben­zin­ku­tat. Mó­ni­ká­val már egy­ket­tő­re zöld­ág­ra ver­gőd­ne. Igaz, könnyen be­fo­lyá­sol­ha­tó és néha ki­csit csa­po­dár is, most azon­ban őt, Uwét sze­re­ti…

Sza­po­ra lép­tek kö­ze­led­tek. A ko­csi ab­la­ká­ban Mo­ni­ka ki­pi­rult, ijedt arca buk­kant fel. Haja kó­co­san ló­gott a sze­mé­be.

– Ma­rio a klub­ban van – zi­hál­ta. – Azt hi­szem, meg­lá­tott… Csak raj­ta ne kap­jon min­ket. – Ki­nyi­tot­ta az aj­tót, és be akart száll­ni a ko­csi­ba.

Eb­ben a pil­la­nat­ban egy fér­fi buk­kant fel mö­göt­te, és dur­ván vissza­rán­tot­ta. A fér­fi ma­gas volt, so­vány és fe­hér a düh­től.

– Most vég­re el­kap­ta­lak. Elég so­ká­ig tar­tott.

– Nagy len­dü­let­tel ar­cul csap­ta a lányt, aki az ajtó ke­re­té­nek vá­gó­dott, és sír­va fa­kadt.

Mers­bach vil­lám­gyor­san ki­ug­rott a ko­csi­ból. Ha­rag­tól resz­ket­ve ra­gad­ta meg ve­tély­tár­sa vál­lát, és maga felé pen­de­rí­tet­te.

– Egy nőt meg­üt­ni! – ő is oda­csa­pott, tel­jes ere­jé­ből.

A fi­a­tal Pirk­hei­mer feje hát­ra­nyak­lott, hó­ri­hor­gas tes­te meg­tán­to­ro­dott. Mers­bach dü­höng­ve nyo­mult utá­na, és be­hú­zott neki még egy sza­bá­lyos jobb­egye­nest. Pirk­hei­mer bugy­bo­ré­ko­ló han­got hal­la­tott, és a föld­re zu­hant.

– Tisz­ta mun­ka – szó­lalt meg egy nyu­godt, mély hang, és az Opel mö­gött a te­nisz­klub jól meg­ter­mett por­tá­sa tűnt fel. – De a fi­a­tal­úr jó ba­rá­tom… Rop­pan­tul saj­ná­lom. – Fel­emel­te két ha­tal­mas ök­lét, és gya­kor­lott bok­szo­ló­ra val­ló, sa­já­to­san könnyed moz­du­lat­tal elő­re­lé­pett.

– Vi­gyázz, Uwe, ve­sze­del­mes em­ber! – Mo­ni­ka hang­ja meg­bi­csak­lott az iz­ga­lom­tól. – Fuss el in­kább!

Az óri­ás ter­me­tű por­tás a ko­csi­hoz szo­rí­tot­ta Mers­ba­chot, ügye­sen cse­le­zett, majd meg­le­pe­tés­sze­rű­en elő­re­len­dí­tet­te jobb ök­lét.

Mers­bach­nak az utol­só pil­la­nat­ban si­ke­rült fél­re­ug­ra­nia, így csak a mell­ka­sát sú­rol­ta az ütés. A kö­vet­ke­zőt is ki tud­ta még vé­de­ni, de a csa­pá­sok ere­jé­től el­akadt a lé­leg­ze­te, és a jobb kar­ja tel­je­sen te­he­tet­len­né vált.

– Hívj se­gít­sé­get, Mo­ni­ka – sut­tog­ta, majd vak­tá­ban a por­tás vi­gyor­gó képe felé súj­tott. Fe­jé­be őr­jí­tő fáj­da­lom nyi­lallt, a nyel­vén vér ízét érez­te. Tá­mo­lyog­ni kez­dett, a zá­po­ro­zó ször­nyű ököl­csa­pá­sok ide-oda ve­tet­ték. Kar­já­val ösz­tö­nö­sen fe­dez­ni pró­bál­ta ma­gát, de iz­mai már nem en­ge­del­mes­ked­tek aka­ra­tá­nak. Mint­egy fá­tyo­lon át lát­ta maga előtt az egyen­ru­ha zub­bo­nyá­nak csil­lo­gó gomb­ja­it. Va­la­hon­nan a tá­vol­ból fur­csán is­me­rős hang szó­lon­gat­ta…

 

Az au­tó­pá­lya mün­chen-ra­mers­dor­fi fel­haj­tó­já­nál a büfé el­áru­sí­tó­ja olyan me­red­ten bá­mult a Bir­ken­hei­mer strassei busz­meg­ál­ló felé, hogy el­fe­lej­tet­te el­zár­ni a sör­csa­pot. A hab­zó, sár­ga lé ki­csur­rant a kor­só­ból, és vé­gig­folyt a pul­ton. A hű­sí­tő ital­ra vá­ra­ko­zó, iz­zadt ke­res­ke­del­mi uta­zó már ép­pen zsör­tö­lőd­ni akart, de mint akit meg­ba­bo­náz­tak, ő is kö­vet­te a csa­pos te­kin­te­tét.

A lány leg­fel­jebb ti­zen­nyolc éves le­he­tett, na­gyon ma­gas volt és fel­tű­nő­en szép. Tün­dök­lő, arany­sző­ke haja hul­lá­mo­san om­lott a de­re­ká­ig. Az ut­cai lám­pák fé­nyé­ben mint­ha egy me­se­be­li ki­rály­kis­asszony lép­ke­dett vol­na hosszú, kar­csú lá­bán a ben­zin­kút­hoz ve­ze­tő lép­cső­kön le­fe­lé. A test­hez si­mu­ló nyá­ri ruha ki­emel­te gyö­nyö­rű alak­ját. Ön­tu­da­to­san és kis­sé gu­nyo­ro­san pil­lan­tott a bá­mész­ko­dó fér­fi­ak felé.

– Azt a ra­gyo­gó­ját! – rik­kan­tott fel a csa­pos, és sür­gő­sen el­zár­ta a sör­csa­pot. A ke­res­ke­del­mi uta­zó be­húz­ta a ha­sát, és meg­igaz­gat­ta nyak­ken­dő­jét. A két tar­ka pu­ló­ve­res, far­me­res si­he­der, aki szin­tén a pul­tot tá­mo­gat­ta, so­kat­mon­dó­an bök­te ol­dal­ba egy­mást.

A sző­ke szép­ség meg­állt a büfé előtt, és le­csúsz­tat­ta vál­lá­ról a kék sport­tás­kát. A fér­fi­ak bá­mu­ló te­kin­te­tét mint­ha ész­re sem vet­te vol­na.

– Ké­rek egy li­mo­ná­dét meg egy virs­lit – mond­ta fesz­te­le­nül, tisz­ta iro­dal­mi né­met­ség­gel. – És egy ké­pes le­ve­le­ző­la­pot is sze­ret­nék ven­ni.

A pat­ta­ná­sos arcú, hosszú, vör­he­nyes bar­kót vi­se­lő fi­a­tal el­adó fi­gyel­met­le­nül az uta­zó elé lök­te a sö­rös­kor­sót, és a lány felé tol­ta a ké­pes le­ve­le­ző­la­pok­kal meg­ra­kott áll­ványt.

– Pa­ran­csol­jon vá­lasz­ta­ni, a virs­li rög­tön fel­ké­szül.

A kö­ze­li ben­zin­kút­nál nagy volt a for­ga­lom. A ko­csik sűrű egy­más­után­ban sor­jáz­tak a csa­pok­hoz, és mi­után ki­szol­gál­ták őket, to­va­gör­dül­tek. Mint nya­ra­lá­si sze­zon vé­gén ál­ta­lá­ban, most is nagy volt a dél felé, vagy­is Auszt­ri­á­ba, il­let­ve a Bren­ne­ren át Olasz­or­szág­ba irá­nyu­ló for­ga­lom. A ko­csi­á­ra­da­tot ne­on­lám­pák, vil­lo­gó fény­rek­lá­mok vi­lá­gí­tot­ták meg.

A sző­ke szép­ség le­ült a büfé előtt álló négy asz­tal egyi­ké­hez. Az el­adó ész­re­vet­te, hogy mi­köz­ben meg­ír­ja a ké­pes­la­pot, oda-oda­pil­lant a ben­zinkút­ra. Vé­gül a lány fel­állt, és el­in­dult az au­tó­pá­lya fel­haj­tó­ja felé. A ben­zin­kút mel­let­ti pos­ta­lá­dá­nál meg­állt.

– Most bi­zony nem ár­ta­na egy me­seau­tó meg némi ap­ró­pénz – só­haj­tott fel az uta­zó.

Sö­tét szí­nű Mer­ce­des gör­dült el las­san a lány előtt. Né­hány mé­ter­rel odébb fel­vil­lan­tak a pi­ros fék­lám­pák, és a ko­csi meg­állt.

 

– No, meg­vol­nánk! – egye­ne­se­dett fel az or­vos. Rá­né­zett Uwe Mers­bach iz­mos fel­ső­tes­té­re, és foly­tat­ta: – Gra­tu­lá­lok a fi­zi­ku­má­hoz. Né­hány ki­sebb vér­öm­le­nyen és zú­zó­dá­son kí­vül ku­tya baja nincs. A mo­nok­li a sze­mén meg a du­dor az ál­lán csak apró szép­ség­hi­ba, ha­mar el­tű­nik. Né­hány na­pig, per­sze, lesz­nek még fáj­dal­mai. – Az asz­ta­lon fek­vő, hosszú­kás fém­do­boz felé nyúlt. – Ad­jak egy in­jek­ci­ót?

– Kö­szö­nöm, ki­bí­rom anél­kül is.

A ren­de­lő­ben meg­rek­kent hő­ség után va­ló­ság­gal hű­vös volt az utca. Mo­ni­ka el­tol­ta a vo­lán­tól Mers­ba­chot.

– Ha­za­visz­lek. Le kell fe­küd­nöd.

– Hová gon­dolsz! – Mers­bach el­mo­so­lyo­dott, kis­sé ke­ser­ve­sen, és meg­ta­po­gat­ta ál­lát. – Ez a né­hány kar­co­lás nem ront­hat­ja el az es­tén­ket.

Mo­ni­ka ag­gód­va né­ze­get­te.

– Nem me­het­nénk el in­kább hoz­zád? Oko­sabb len­ne, ha ott­hon ma­rad­nál.

– El­fe­lejt­ke­zel a há­zi­asszo­nyom­ról. – Mers­bach át­ad­ta a lány­nak az in­dí­tó­kul­csot. – Las­san ve­zess, ki­csit bo­ga­ras a sze­kér.

– Hát jó – en­ge­dett kel­let­le­nül Mo­ni­ka. – Hová men­jünk?

– Ilyen ro­mos áb­rá­zat­tal nem mu­tat­koz­ha­tok se­hol. Mi a vé­le­mé­nyed a szo­kott he­lyünk­ről az er­dő­ben?

Mo­ni­ka el­in­dí­tot­ta a ko­csit.

– Meg­gon­do­lat­lan vagy – je­gyez­te meg, és ki­haj­tott az út kö­ze­pé­re. – Fél­te­lek.

Mers­bach kö­ze­lebb hú­zó­dott hoz­zá, és át­ka­rol­ta a vál­lát. Mo­ni­ka érez­te a fiú ke­zé­nek me­le­gét, és el­né­mult.

Az or­szág­úton gyor­sí­tott.

– Kí­ván­csi va­gyok, mit fog szól­ni az anyám – tű­nő­dött és fel­só­haj­tott. – Őrü­le­tes bal­hé lesz.

– Re­mé­lem, nem dob ki.

– Még az is le­het. De va­ló­szí­nű­leg job­ban fél a plety­ká­tól.

– Sze­rin­tem meg­pró­bál­ja el­tus­sol­ni a dol­got, té­ged meg újra össze­bo­ro­nál­ni Ma­ri­ó­val.

– Ez holt­biz­tos. De nem hi­szem, hogy sok ér­tel­me vol­na.

Mers­bach meg­si­mo­gat­ta a lány ke­zét.

– Meg­lá­tod, anyád egy szép na­pon be­le­tö­rő­dik majd a do­log­ba. Utó­vég­re te vagy az egyet­len gye­re­ke.

– Én job­ban is­me­rem! Ha pénz­ről van szó, ké­pes át­gá­zol­ni hul­lá­kon! – ráz­ta meg a fe­jét csüg­ged­ten Mo­ni­ka. – Rá­adá­sul Ma­ri­ó­tól is óva­kod­nod kell, bosszú­vá­gyó és nem ve­szély­te­len. Most is csak azért bír­tál el vele, mert meg­lep­ted.

– No, pró­bál­jon csak ki­köt­ni ve­lem – mor­dult fel dü­hö­sen Mers­bach.

Az erdő gyé­rül­ni kez­dett. A tó part­ján sát­rak buk­kan­tak fel, köz­tük au­tók, la­kó­ko­csik. A nyüzs­gő em­be­rek fö­lött lám­pá­kat him­bált a szél, a tás­ka­rá­di­ók tö­me­gé­ből tánc­ze­ne har­so­gott.

Az Opel el­hagy­ta a kem­pin­get, és egy több eme­le­tes, fris­sen me­szelt, zöld zsa­lu­gá­te­res épü­let mel­lett ha­ladt el las­san. Az épü­let be­já­ra­ta fö­lött te­re­bé­lyes táb­la hir­det­te: Tó­ki­lá­tó Szál­lo­da és Ét­te­rem. A te­ra­szon csak­nem min­den asz­tal fog­lalt volt, so­kan tán­col­tak. A ke­rí­tés előtt rö­vid bőr­nad­rá­got vi­se­lő, hely­be­li le­gé­nyek cso­port­ja du­la­ko­dott négy fe­ke­te hajú, bar­na bőrű fér­fi­val. Han­go­san, in­du­la­to­san vi­tat­koz­tak.

– Már megint a ven­dég­mun­ká­sok­ra száll­tak rá – rán­col­ta össze a hom­lo­kát Mo­ni­ka. – Hogy so­sem tud­ják bé­kén hagy­ni őket!

– Alig­ha­nem nő van a do­log­ban… Mi­ért is nem men­nek in­kább Mün­chen­be. Ilyen kis por­fé­szek­ben nem na­gyon jut­nak le­he­tő­ség­hez…

– De mun­ká­hoz igen.

Mers­bach bó­lin­tott.

– A ba­rakk­ja­ik­ban vi­szont nem szí­ve­sen lak­nék, annyi szent. – A szél­vé­dőn át ki­né­zett az útra. – A kö­vet­ke­ző sa­rok után nyí­lik az er­dei út. Válts vissza ket­tes­be, és hajts óva­to­san, na­gyon he­pe­hu­pás a ta­laj. Már csak egy ten­gely­tö­rés hi­ány­zik ne­künk.

Az Opel na­gyo­kat zöttyent a szé­les, mély ká­tyúk­ban. Az er­dő­be ve­ze­tő, eny­hén emel­ke­dő út fölé fa­ágak ha­jol­tak.

Ha­ma­ro­san egy fe­nyők közé ékelt tisz­tás­ra ér­tek, Mo­ni­ka ügye­sen át­ve­zet­te az Opelt egy pa­tak ki­szá­radt med­ré­nek leg­la­po­sabb ré­szén, és egy kes­keny bo­zót­sáv mö­gött meg­állt.

– Ez­zel a vén tra­gaccsal va­ló­sá­gos mű­vé­szet el­bol­do­gul­ni. Adj egy ci­git, Uwe.

Mers­bach rá­gyúj­tott két Cam­el­re, s az egyi­ket a lány szá­já­ba dug­ta.

– Örü­lök, hogy még­sem men­tünk haza.

Mo­ni­ka le­rúg­ta a ci­pő­jét, és fel­ku­po­ro­dott az ülés­re. Elé­ge­det­ten bújt oda a fi­ú­hoz.

– Én is – huny­ta be a sze­mét.

 

Dr. Ge­bau­er, a tar­to­má­nyi tör­vény­szék el­nö­ke ki­dob­ta a fé­lig szí­vott szi­vart a ha­tal­mas Li­mu­zin ab­la­kán. Amint elő­re­né­zett a so­főr vál­la fö­lött, meg­könnyeb­bül­ten lát­ta, hogy a tá­vol­ban fel­tűn­nek a holz­kir­che­ni au­tós pi­he­nő fé­nyei.

– No, hála Is­ten­nek – só­haj­tott fel. – Azt hi­szem, a ma esti rák­ma­jo­néz meg­ár­tott egy ki­csit a gyom­rom­nak. Fel­tét­len in­nom kell egy Un­der­ber­get. – Ki­gom­bol­ta szmo­king­ját, és szu­szog­va hát­ra­dőlt.

Adal­bert Pirk­hei­mer, aki há­ja­san, sú­lyo­san ter­pesz­ke­dett a szi­kár Ge­bau­er mel­lett a hát­só ülé­sen, aszt­ma­ti­ku­san fel­vi­ho­gott.

– A de­rék Pre­us­sker es­té­lyei min­dig na­gyon meg­eről­te­tő­ek. Ne­kem sincs ki­fo­gá­som va­la­mi kis üdí­tő el­len. – Le­nyom­ta a be­szé­lő gomb­ját. – Karl, áll­jon meg Holz­kir­chen­ben. – Is­mét Ge­bau­er­hoz for­dult. – Az es­té­lyen egyéb­ként el­be­szél­get­tem a ve­jé­vel a sajt­gyár ki­bő­ví­té­sé­vel kap­cso­la­tos épít­ke­zé­sek­ről. Si­et­tet­ni sze­ret­né a ter­ve­zést, mert a jövő hó­nap­ban már hoz­zá akar lát­ni az ala­po­zás­hoz.

– Azt hit­tem, Hu­ber ki­zá­ró­lag ál­la­mi meg­bí­za­tá­sok­kal fog­lal­ko­zik – dünnyög­te bosszú­san Ge­bau­er. Nem túl­sá­go­san ked­vel­te egyet­len lá­nyá­nak fér­jét.

– Egy jó üz­let ked­vé­ért még a föld alól is elő­te­rem­ti az anya­got meg az em­be­re­ket. – Is­mét fel­hang­zott Pirk­hei­mer jel­leg­ze­tes vi­ho­gá­sa. – Bár ne­kem vol­ná­nak ilyen össze­köt­te­té­se­im.

– Ma­gá­nak, ked­ves ba­rá­tom, nincs szük­sé­ge ilyes­mi­re.

Az au­tós pi­he­nő hosszan el­nyú­ló par­ko­ló­ja me­net­irány­ban a ben­zin­kút után te­rült el, s csu­pán egy kes­keny, bok­rok­kal be­ül­te­tett gyep­sáv vá­lasz­tot­ta el az au­tó­pá­lyá­tól.

A Ma­se­ra­ti meg­állt, Pirk­hei­mer ki­hen­ge­re­dett a ko­csi­ból.

– Se­gít­se ki a tör­vény­szé­ki el­nök urat – ve­tet­te oda a so­főr­nek. Le­tö­röl­get­te hom­lo­ká­ról a ve­rí­té­ket, és el­in­dult a jár­dán. Hir­te­len meg­tor­pant. Mö­göt­te a so­főr ön­kén­te­le­nül is el­en­ged­te a ki­ká­szá­ló­dó Ge­bau­er kar­ját.

Va­la­hon­nan a kö­zel­ből fül­sér­tő, szo­kat­lan hang hal­lat­szott, amely egy­re erő­sö­dött, majd egy foj­tott nyö­ször­gés­sel fél­be­sza­kadt. Az­tán is­mét csend lett.

– Mi le­he­tett ez? – kér­dez­te nyug­ta­la­nul Pirk­hei­mer. – Egye­ne­sen hát­bor­zon­ga­tó volt.

– Sej­tel­mem sincs. – Noha Ge­bau­er kis­sé na­gyot­hal­lott, az ő ide­gei is fel­bor­zo­lód­tak.

A há­rom fér­fi vi­szo­lyog­va né­zett kö­rül. Min­de­nütt nyu­ga­lom ho­nolt, sem­mi sem moc­cant. Előt­tük né­hány te­her­au­tó sö­tét ár­nya tor­nyo­sult, a ben­zin­kút­nál egy ko­csi aj­ta­ja csa­pó­dott be.

– Fura – je­gyez­te meg Pirk­hei­mer. – Szin­te az volt a be­nyo­má­som… – Fül­té­pő csi­kor­gás for­rasz­tot­ta tor­ká­ra a szót. Há­rom­szó­la­mú au­tó­kürt sü­ví­tett fel fi­gyel­mez­te­tő­en, s rög­tön utá­na csö­röm­pö­lő, ha­tal­mas csat­ta­nás kö­vet­ke­zett. Fém reccsent fé­men, és a pi­he­nő egyik nagy ív­lám­pá­ja hir­te­len ki­aludt.

– Hát ez jó­ko­rát csat­tant – szó­lalt meg iz­ga­tot­tan a so­főr, és sza­lad­ni kez­dett az út felé.

Ge­bau­er a fe­jét csó­vál­ta.

– Megint egy őrült, aki­nek a si­et­ség lett a vesz­te.

– Most az­tán lesz rá­érő ide­je – dünnyög­te kö­zö­nyö­sen Pirk­hei­mer. – Be kel­le­ne ve­zet­ni már a se­bes­ség­kor­lá­to­zást.

– Ne­kem is ez a vé­le­mé­nyem. – Ge­bau­er a ked­venc té­má­já­hoz ér­ke­zett, ame­lyet au­tó­bal­ese­te óta nem ej­tett el egy­könnyen. Már­is buz­gón fej­te­get­te, mi­köz­ben Pirk­hei­mer ol­da­lán el­in­dult az ét­te­rem felé.

 

Mers­bach fel­kap­ta a fe­jét, és fü­lel­ni kez­dett. Tá­vol­ról halk züm­mö­gés hal­lat­szott, amely mind­egy­re kö­ze­le­dett. A bok­rok mö­gött fény­be bo­rult az er­dei út. Fény­szó­rók ha­sí­tot­tak vil­lo­gó éket a sö­tét­be.

– Mi ba­jod? – nyúj­tóz­ko­dott ál­mo­san Mo­ni­ka, és meg­pró­bál­ta is­mét ma­gá­hoz húz­ni a fiút.

– Ma­radj csönd­ben, egy autó jön erre.

Mo­ni­ka fel­pat­tant.

– Ma­rio min­ket ke­res – sut­tog­ta.

– Is­me­ri ezt a he­lyet?

– Jár­tunk itt egy­szer a ha­ve­rok­kal.

A ko­csi le­tért az út­ról, rá­ka­nya­ro­dott a tisz­tás­ra. Kö­rül­be­lül öt­ven mé­ter­re tő­lük állt meg, a má­sik ol­da­lon. A fény­szó­rók ki­huny­tak, a mo­tor el­né­mult. Az Opel előtt sű­rű­sö­dő bok­rok tel­je­sen el­ta­kar­ták a ko­csit.

Mers­bach elő­re­ha­jolt, és ke­res­gél­ni kez­dett va­la­mit a mű­szer­fal alatt.

– Nem­igen hin­ném, hogy Ma­rio len­ne – mor­mog­ta. – De mit le­hes­sen tud­ni.

– Le­het, hogy megint ma­gá­val hoz­ta a te­nisz­klub por­tá­sát. A pa­sas va­la­ha hi­va­tá­sos ököl­ví­vó volt.

– Na bumm! – Mers­bach fel­emel­te a ke­zét, és meg­ló­bált egy kur­tá­ra vá­gott, gu­mi­val be­vont ká­bel­da­ra­bot. – Ez­út­tal egyen­lő­ek az esé­lye­ink. – Elő­vi­gyá­za­to­san ki­nyi­tot­ta az aj­tót, és ki­szállt. – Ne iz­gulj, óva­tos le­szek.

– Az Is­ten sze­rel­mé­re, ma­radj itt! Kö­nyör­gök!

Mers­bach meg­ráz­ta a fe­jét, és el­tűnt a bok­rok közt. A szá­raz gallyak hal­kan meg­zör­ren­tek. Mo­ni­ka a fiú után bá­mult, szí­ve a tor­ká­ban do­bo­gott.

Né­hány re­me­gő pil­la­nat telt el, sem­mi zaj nem hal­lat­szott, az­tán Mers­bach han­gos ki­ál­tá­sa tör­te meg a csen­det, va­la­hogy hi­tet­len­ked­ve, meg­le­pet­ten csen­gett. Mo­ni­ka nem tu­dott to­vább a he­lyén ma­rad­ni, be­le­bújt a ci­pő­jé­be, és ki­ug­rott a ko­csi­ból. Re­me­gő térd­del, de ha­bo­zás nél­kül el­in­dult a bok­rok közt a fiú után.

Tom­pa puk­ka­nás hal­lat­szott, mint­ha pezs­gős­pa­lac­kot bon­tott vol­na fel va­la­ki. Mo­ni­ka kővé der­medt. A tisz­tás szé­lén ha­tal­mas sze­mély­au­tó állt. Uwe a nyi­tott aj­tó­nak dőlt, gör­nyed­ten, ter­mé­szet­el­le­ne­sen gör­csös póz­ban. Mo­ni­ka lát­ta, amint nagy eről­kö­dés­sel meg­pró­bált ki­egye­ne­sed­ni, s az­tán hir­te­len a föld­re ros­kadt. Egy pil­la­nat­ra meg­bé­ní­tot­ta a fé­le­lem, de az­tán már­is ro­han­ni kez­dett fe­lé­je.

A ko­csi ol­tal­ma­zó sö­tét­jé­ben ülő fér­fi, aki ép­pen ki akart száll­ni a kor­mány mö­gül, ri­ad­tan rez­zent össze. Sze­me ri­ad­tan für­kész­te a tisz­tást. A lá­nyon kí­vül azon­ban sen­kit nem lá­tott, a he­pe­hu­pás, fü­ves tér­ség üres volt. A fér­fi hal­kan fel­nyö­gött, és össze­ha­rap­ta a fo­gát. Fel­in­dult, vö­rös fol­tos ar­cán pa­tak­zott a ve­rí­ték. Két­ség­be­esett­sé­gé­ben szin­te őr­jöng­ve szállt ki a ko­csi­ból. De a keze, ame­lyet meg­tá­masz­tott a ko­csi­te­tőn, nem re­me­gett.

A kem­ping las­san el­csen­de­sült. Égett fa il­la­ta ter­jen­gett. A nyug­ágyon he­ve­rő fi­a­tal­asszony le­eresz­tet­te a köny­vet, és hall­ga­tó­dzott. Ide­ge­sen be­szólt a sá­tor bel­se­jé­be.

– Oda­át az er­dő­ben már megint lö­völ­döz­tek.

Fér­je ál­mo­san for­dult a má­sik ol­da­lá­ra.

– Ugyan már, kép­ze­lődsz – dör­mög­te bosszú­san. – Et­től az örö­kös kri­miol­va­sás­tól már a bol­há­kat is kö­hög­ni hal­lod.

– Pe­dig jól hal­lot­tam, mond­hatsz akár­mit.

– Hü­lye­ség, biz­to­san va­la­mi ki­pu­fo­gó dur­ro­gott. – A fér­fi mo­rog­va a fü­lé­re húz­ta a ta­ka­rót, és be­huny­ta a sze­mét. – Most már szí­ves­kedj vég­re le­fe­küd­ni, és hagyj alud­ni en­gem is.

A fi­a­tal­asszony né­hány má­sod­per­cig hall­ga­tó­dzott még, az­tán só­hajt­va el­ol­tot­ta a pro­pán­gáz­lám­pát, és el­nyúj­tó­zott a gu­mi­mat­ra­con. Kri­mi­ken edzett fan­tá­zi­á­ja to­vább­ra is hal­la­ni vél­te a tá­vo­li dör­re­né­se­ket.