VI

– Úgy lát­szik, már megint nem ta­lálsz haza – mond­ta kun­cog­va az ősz hajú, so­vány fér­fi a rend­őr­ka­pi­tány­ság URH-köz­pont­já­nak ve­zér­lő­pult­já­nál. Le­vet­te a fej­hall­ga­tót, fél­re­tol­ta a mik­ro­font, és kedv­tel­ve mé­re­get­te Leh­ner­tet. Noha mo­soly­gott, be­esett ar­cá­ról, mély ba­ráz­dák­kal szán­tott hom­lo­ká­ról nem tűnt el a ke­se­rű­ség, a rej­tett fáj­da­lom ki­fe­je­zé­se. – Ülj már le.

Leh­nert, aki aludt egy órát a pi­he­nő­szo­ba ke­mény priccsén, és utá­na meg is bo­rot­vál­ko­zott, lába közé fog­ta a szék­hez tá­masz­tott man­kó­kat, és le­te­le­pe­dett.

– Egy jó erős ká­vé­ra meg egy dup­la por­ció son­kás rán­tot­tá­ra vol­na szük­sé­gem – mond­ta.

– Meg­ka­pod. – A haj­dan hír­ne­ves, ret­te­gett Mo­os­ham­mer fő­fel­ügye­lő fel­emelt egy kart, és le­ad­ta a bü­fé­nek a ren­de­lést. Tes­tét hosszú évek­kel ez­előtt fé­lig meg­bé­ní­tot­ta egy ge­rinc­lö­vés, az­óta he­ten­te né­hány­szor be­ván­szor­gott a ka­pi­tány­ság­ra, meg­tol­da­ni egy ki­csit a nyug­dí­ját.

– Gond­ja­id van­nak?

– A szo­kot­tak. – Leh­nert az üveg­táb­lá­kon ke­resz­tül egy pil­lan­tást ve­tett a köz­pon­ti ügye­let he­lyi­sé­gé­be, ahol a fa­lat egy ha­tal­mas tér­kép bo­rí­tot­ta: Mün­chen és kör­nyé­ke. A hosszú pult mel­lett több mint egy tu­cat egyen­ru­hás rend­őr ült, hang­juk per­gő stac­ca­tó­ját nem tom­pí­tot­ta a vé­kony üveg­fal, amely el­vá­lasz­tot­ta őket a ki­csiny rá­di­ós­fül­ké­től.

– Én egy­ket­tő­re meg­őrül­nék eb­ben a ri­csaj­ban…

– Már hoz­zá­szok­tam… – Mo­os­ham­mer vissza­tet­te fe­jé­re a fül­hall­ga­tót, hogy leg­alább fél fül­lel fi­gyel­je a be­ér­ke­ző je­len­té­se­ket és tá­jé­koz­ta­tá­so­kat.

– El­jössz va­sár­nap sak­koz­ni?

– Nincs időm. – Leh­nert le­fek­tet­te a föld­re a man­kót, és iz­mos ke­zét né­ze­get­te.

– Új ügyön dol­go­zol?

– Igen.

Mo­os­ham­mert egy csöp­pet sem bá­tor­ta­la­ní­tot­ták el a kur­ta vá­la­szok, jól tud­ta, hogy Leh­ner­tet nem sza­bad no­szo­gat­ni, ma­gá­tól is be­szél­ni kezd majd. Ezért csak bó­lin­tott, és tü­rel­me­sen várt.

A fő­fel­ügye­lő azon­ban ke­resz­tül­lá­tott ba­rát­ján és akar­va-aka­rat­la­nul el­ne­vet­te ma­gát.

– No, kér­dez­gess csak, vén csa­ta­ló, mert a vé­gén meg be­le­ge­bedsz a kí­ván­csi­ság­ba.

– Eszem ágá­ban sincs, ne­kem is van épp elég ba­jom. De ha ne­tán nyom­ja va­la­mi a szí­ve­det, örö­mest meg­hall­gat­lak.

Bár­mi­lyen kü­lön­bö­ző volt is a két jó ba­rát, igen sok te­kin­tet­ben ha­son­lí­tot­tak egy­más­ra. Évő­dé­sü­ket a tál­cá­val be­top­pa­nó fi­a­tal lány sza­kí­tot­ta meg. Leh­nert far­kas­ét­vággyal ve­tet­te ma­gát a rán­tot­tá­ra, de köz­ben rész­le­te­sen be­szá­molt a Beer-Mers­bach-gyil­kos­ság­ról.

– Az ele­jén meg­le­he­tő­sen egy­sze­rű­nek lát­szott az ügy – mond­ta vé­gül.

– És vol­ta­kép­pen mért vál­to­zott meg a vé­le­mé­nyed?

Leh­nert egy fél csé­sze ká­vé­val le­öb­lí­tet­te az utol­só fa­la­tot.

– Mit, meg­vál­to­zott… – só­haj­tott fel. – Teli va­gyok ké­te­lyek­kel. Sok moz­za­nat szól a Pirk­hei­mer fiú ár­tat­lan­sá­ga mel­lett. Az­tán ott van pél­dá­ul az a fi­a­tal­asszony a kö­ze­li kem­ping­ből, aki négy lö­vést hal­lott, ame­lyek kö­zül az egyik tom­páb­ban csat­tant. Mi el­len­ben csak há­rom töl­tény­hü­velyt ta­lál­tunk, s ez meg­egye­zik az ál­do­za­to­kon ta­lált lőtt se­bek szá­má­val…

– Esze­rint vagy a fi­a­tal­asszony té­ve­dett, vagy a gyil­kos té­vesz­tett célt egy­szer.

– Te­gyük fel, hogy a fi­a­tal­asszony val­lo­má­sa helyt­ál­ló. Eb­ben az eset­ben nem fel­té­te­lez­het­jük, hogy az első lö­vést egy ko­csi­ban ad­ták le? Ez­zel ma­gya­rá­za­tot ad­nánk a hi­ány­zó hü­vely­re és a hang­erő kü­lön­bö­ző­sé­gé­re is.

– Ez az el­mé­let csak ak­kor bi­zo­nyít­ha­tó, ha meg­ta­lá­lod a go­lyót. Azon­kí­vül egy ko­csi ál­ta­lá­ban nyo­mot is hagy maga után.

– Ép­pen ez az… – mond­ta Leh­nert, elő­vett egy cso­mag ci­ga­ret­tát, ki­vá­lasz­tot­ta a leg­ke­vés­bé el­nyú­zot­tat, és rá­gyúj­tott. – A lö­ve­dé­ket, per­sze, ke­res­tet­ni fo­gom. Ami pe­dig a ke­rék­nyo­mo­kat il­le­ti, lé­tez­nek is, még­pe­dig köz­vet­le­nül a fi­a­tal­em­ber holt­tes­te mel­lett. Csak­hogy nem Pirk­hei­mer ko­csi­já­tól szár­maz­nak, ha­nem a va­dász­te­rü­let bér­lő­jé­nek Mer­ce­de­sé­től. Az il­le­tő neve Joseph Hu­ber, a tar­to­má­nyi kép­vi­se­lő­ház tag­ja, épí­té­si vál­lal­ko­zó, és össze­köt­te­té­sei a leg­fel­sőbb kö­rö­kig ter­jed­nek. Egy­sze­rű­en el­kép­zel­ni sem tu­dom, mi­lyen in­dí­ték alap­ján lőtt vol­na agyon és ra­bolt vol­na ki egy fi­a­tal sze­rel­mes­párt.

– Hm – mor­gott Mo­os­ham­mer, aki köz­ben to­váb­bí­tott né­hány je­len­tést. – Lát­tam én már nem egy gyil­kos­sá­got, ame­lyet a leg­hi­he­tet­le­nebb okok­ból kö­vet­tek el.

– Nem vi­tás… De ez­zel kap­cso­lat­ban eszem­be jut még egy rész­let. Mers­ba­chot egé­szen kö­zel­ről lőt­ték le, a go­lyó fe­lül­ről le­fe­lé, ré­zsú­to­san ha­tolt át a tes­tén. Mód­fe­lett va­ló­szí­nűt­len, hogy du­la­ko­dás köz­ben ha­jolt le ennyi­re. De mond­juk, ha egy ko­csi mel­lett állt, és a ben­ne ülő ve­ze­tő­vel vi­tat­ko­zott, egé­szen más képe van a do­log­nak.

– Mi­ből gon­do­lod, hogy du­la­kod­tak?

– Mers­bach va­la­mi gu­mi­bot­fé­lét vitt ma­gá­val, mint­ha arra szá­mí­tott vol­na, hogy meg­tá­mad­ják. Más­fe­lől vi­szont ön­ként ki­szállt a ko­csi­já­ból, és a sűrű bok­ro­kon is át­szu­sza­kol­ta ma­gát, hogy szem­be­ke­rül­jön a gyil­ko­sá­val.

– Csak elő kell ven­ned azt a Hu­bert, ki tud­ja, hát­ha még­is van va­la­mi össze­füg­gés

– Iga­zad van, meg is te­szem Leh­nert el­nyom­ta a fé­lig szí­vott ci­ga­ret­tát. Elég ka­ci­fán­tos ez az ügy. Sem­mi sem vág össze ben­ne. Né­hány do­log­ra pe­dig a leg­na­gyobb igye­ke­zet­tel sem ta­lá­lok sem­mi­fé­le ma­gya­rá­za­tot. Gon­do­lok itt a sző­ke női Haj­szál­ra meg a Mers­bach holt­tes­te alól elő­ke­rült sö­tét­pi­ros női zseb­ken­dő­re.

– Ta­lán egy nő­nek is volt sze­re­pe! Ta­lál­koz­tam én már szok­nyás gyil­ko­sok­kal is

– Ez az én fe­jem­ben is meg­for­dult – val­lot­ta be Leh­nert. – De hol tar­tóz­kod­ha­tott?

– Ter­mé­sze­te­sen a ko­csi­ban, amely­ről az egész idő alatt be­szél­tél.

– Vagy­is Hu­ber Mer­ce­de­sé­ben – csó­vál­ta meg a fe­jét Leh­nert. Az az elő­ke­lő úri­em­ber teg­nap este Mün­chen­ben szó­ra­ko­zott egy szü­le­tés­na­pi es­té­lyen, és az éj­sza­kát is a vá­ro­si la­ká­sá­ban töl­töt­te. Min­den­eset­re utá­na­né­zek a do­log­nak… Mi az?

Mo­os­ham­mer va­la­mi jelt adott a ke­zé­vel.

– Bring­mann fel­ügye­lő je­lent­ke­zik az iro­dád­ból – súg­ta oda hal­kan.

– Kér­dezd meg, ki­haj­tot­ta az en­ge­délyt a ház­ku­ta­tás­ra a Pirk­hei­mer fi­ú­nál?

– Azt mond­ja, elég ne­héz volt eb­ben az idő­pont­ban fel­kaj­tat­nia egy ügyészt, de vé­gül is si­ke­rült.

– Te­gye a pa­pírt az író­asz­ta­lom­ra, és ha­za­me­het, mára vég­zett.

Leh­nert meg­vár­ta, míg Mo­os­ham­mer be­fe­jez­te a be­szél­ge­tést Bring­mann-nal, az­tán hom­lo­kát rán­col­va ba­rát­já­ra né­zett.

– Bring­mann újab­ban elég sok fej­tö­rést okoz ne­kem – je­gyez­te meg. – Eb­ben a gyil­kos­ság­ban va­la­mi­fé­le sze­re­pet ját­szik egy ré­szeg kül­föl­di, fel­te­he­tő­leg a Hu­ber-cég egyik tö­rök al­kal­ma­zott­ja. A két tanú a kem­ping­ből, az a fi­a­tal­asszony meg a fér­je, lát­ta őt a bűn­tett el­kö­ve­té­se után. Fel­tű­nő­en gya­nú­san vi­sel­ke­dett. Eh­hez já­rul még, hogy a Mers­bach holt­tes­te mel­let­ti vér­tó­csá­ban ta­lált ci­pő­nyom nem­igen vall Pirk­hei­mer­re, a ven­dég­mun­kás­sal azon­ban könnyen kap­cso­lat­ba hoz­ha­tó. Meg­bíz­tam Bring­mannt, néz­zen utá­na an­nak a tö­rök­nek. Ami­kor ké­sőbb je­len­tést tett, az a be­nyo­má­som tá­madt, hogy el­hall­gat va­la­mit elő­lem. Két­ség­te­le­nül azon töri ma­gát, hogy egye­dül old­ja meg az ügyet. Bi­zo­nyos je­lek arra is utal­nak, hogy kéz a kéz­ben dol­go­zik a Ba­yern­ku­ri­er bűn­ügyi ri­por­te­ré­vel, az­zal a vö­rös hajú Ad­ri­en­né Bour­don­net-val, azt hi­szem, te is is­me­red. Bring­mann még a lel­két is el­ad­ná az ör­dög­nek, ha jó saj­tót kap­na érte.

Mo­os­ham­mer két ke­zé­re tá­masz­kod­va fel­tá­pász­ko­dott, hogy béna lá­ba­it ké­nyel­me­seb­ben he­lyez­ze el. Hal­kan fel­nyö­gött.

– Meg­lá­tod, idő­vál­to­zás lesz – ve­tet­te oda hang­sú­lyo­zott kö­zönnyel, és mo­solyt eről­te­tett az ar­cá­ra. – De tér­jünk vissza a tárgy­ra: mit szi­ma­tol­ha­tott ki Bring­mann, ami­től ér­de­mes­nek lát­ja vál­lal­ni ezt a koc­ká­za­tos ma­ga­tar­tást?

– Ez az, amit nem tu­dok! Arra gon­dol­tam, hogy a hó­nom alá csa­pom Dro­gét, és ki­me­gyek vele Bergha­u­sen­ba. Ha sze­ren­csém van, ta­lán még ide­jé­ben kö­zé­jük csör­dít­he­tek.

Az egyik te­le­fon­ke­ze­lő át­ko­po­gott az üveg­fa­lon.

– Az in­ter­ur­bán­köz­pont Bring­mann fel­ügye­lőt ke­re­si!

– Kap­csol­jon ide! – mu­ta­tott Leh­nert Mo­os­ham­mer ké­szü­lé­ké­re. – Tu­da­kold meg, ki akar be­szél­ni vele.

– Egy nő, a ne­vét nem kö­zöl­te.

– Be­szélj vele, és köz­ben ál­la­pít­tasd meg, hon­nan jött a hí­vás – mond­ta el­tö­kél­ten Leh­nert. – Én is vé­gig­hall­gat­ha­tom?

Mo­os­ham­mer a ke­zé­be nyom­ta a má­sik kagy­lót, és meg­ad­ta a meg­fe­le­lő uta­sí­tá­so­kat a köz­pont­nak.

– Bring­mann fel­ügye­lő­vel be­szé­lek? – kér­dez­te egy mély, kel­le­mes női hang.

– Fo­gad­ni mer­nék, hogy ez a vö­rös­ha­jú – sut­tog­ta Leh­nert.

Mo­os­ham­mer a szá­já­hoz emel­te mu­ta­tó­uj­ját.

– Itt a rend­őr­ka­pi­tány­ság ügye­le­te­se – je­lent­ke­zett. – A fel­ügye­lő úr kö­rül­be­lül ne­gyed­órá­ja el­hagy­ta az épü­le­tet. Ki­vel be­szé­lek?

Rö­vid, csa­ló­dott só­haj nyom­ta el egy pil­la­nat­ra a ve­ze­ték halk zú­gá­sát. Az­tán egy má­sod­perc csend kö­vet­ke­zett, mint­ha a nő fon­to­ló­ra vett vol­na va­la­mit.

– Is­me­rő­se va­gyok Bring­mann úr­nak, és fon­tos ma­gán­ügy­ben sze­ret­tem vol­na be­szél­ni vele – szó­lalt meg vé­gül, ki­tér­ve az egye­nes vá­lasz elől.

Mo­os­ham­mer úgy tett, mint­ha be­ér­te vol­na ennyi­vel.

– Ha Bring­mann fel­ügye­lő úr egye­ne­sen ha­za­ment, most alig­ha­nem ott­hon van. Pró­bál­ja meg ta­lán… – Ami­kor ész­re­vet­te Leh­nert kö­nyör­gő moz­du­la­tát, el­né­mult, de azon­nal fel­fog­ta a hely­ze­tet. – Egy pil­la­nat tü­rel­met ké­rek, szol­gá­la­ti ügy­ben ke­res­nek. Ké­rem, ne te­gye le. – Te­nye­ré­vel be­fed­te a memb­ránt. – Mit akarsz?

– Nem tud­nád kap­csol­ni in­nen Bring­mannt, és a vo­nal­ban ma­rad­ni?

– De­hogy­is­nem! Csak­hogy ez tör­vény­el­le­nes, tu­dod?

– Ugyan tedd már meg!

– Néz­ze meg az em­ber, te az­tán ki­ta­nul­tad a szak­mát! – csú­fo­ló­dott Mo­os­ham­mer. Az­tán is­mét be­le­szólt a kagy­ló­ba. – Úgy, most már ren­del­ke­zé­sé­re ál­lok, kis­asszony. Ha na­gyon fon­tos, kap­csol­ha­tom ön­nek Bring­mann fel­ügye­lő úr la­ká­sát.

– Kö­szö­nöm – mond­ta a nő, rö­vid ha­bo­zás után. – Iga­zán ked­ves vol­na ön­től.

Leh­nert köz­ben meg­ke­res­te no­te­szé­ben Bring­mann te­le­fon­szá­mát, és ba­rát­ja elé csúsz­tat­ta. De mi­előtt Mo­os­ham­mer tár­csáz­ha­tott vol­na, az előb­bi te­le­fon­ke­ze­lő is­mét meg­ko­cog­tat­ta az üve­get.

– A hí­vás a bergha­u­se­ni Nagy­ká­vé­ház­ból ér­ke­zett – je­len­tet­te. – Ve­gyem sza­lag­ra, fő­fel­ügye­lő úr?

– Igen – dör­zsöl­te meg a ke­zét Leh­nert.

Mo­os­ham­mer tár­csá­zott, s ami­kor ki­ment a csen­ge­tés, le­nyo­mott egy gom­bot.

– Ké­rem, be­szél­je­nek – szólt a hall­ga­tó­ba.

– Itt Bring­mann.

– Ad­ri­en­ne Bour­don­net be­szél. Hála Is­ten­nek, csak­hogy meg­ta­lál­tam.

– Si­ke­rült el­ér­nie va­la­mit?

– Csőd az egész vo­na­lon…

– Hogy le­het­sé­ges ez?

– Schmidt fel­ügye­lő rá­sze­dett.

– Csak nem be­szélt neki a láb­nyom­ról is?

– De igen, saj­nos.

– A fene egye meg! – ki­ál­tott fel Bring­mann, és mint akit mell­be vág­tak, el­hall­ga­tott. A két ba­rát vi­lá­go­san hal­lot­ta kap­ko­dó lé­leg­ze­tét.

– Ké­rem, ne ha­ra­gud­jon – szó­lalt meg egy kis szü­net után Ad­ri­en­ne Bour­don­net, elég szá­nal­mas han­gon. – Ma­gam is tu­dom, hogy mi­lyen os­to­bán vi­sel­ked­tem.

– Ez ugyan már nem se­gít raj­tunk. Most az a leg­fon­to­sabb, hogy a fő­nö­köm még vé­let­le­nül se ne­szel­je meg ezt a kis kü­lön­utacs­kán­kat…

– Schmidt fel­ügye­lő tar­ta­ni fog­ja a szá­ját, annyi szent, egye­dül akar­ja le­arat­ni a ba­bé­ro­kat.

– Re­mél­jük! Nem tud­ja, ak­ci­ó­ba lé­pett már a da­gadt?

– Nem, azt hi… – Ad­ri­en­ne Bour­don­net el­ha­rap­ta a szót, a ké­szü­lék­ben va­la­mi re­cse­gés hal­lat­szott, mint­ha a lány he­ve­sen meg­moz­dult vol­na. – Eb­ben a pil­la­nat­ban állt meg egy URH-ko­csi a vá­ros­há­za előtt – mond­ta va­la­mi­vel hal­kab­ban. – Schmidt fel­ügye­lő lé­pett ki a ház­ból, most száll be. Utá­na­haj­tok, ta­lán még nincs vesz­ve min­den. Ta­lál­kozzunk itt a ká­vé­ház­ban, ha nem si­ke­rül, ér­te­sí­tést ha­gyok vagy fel­hí­vom. Si­es­sen! Visz­lát!

– Vár­jon egy ki­csit… A kór­ság­ba is… – Brig­mann dünnyö­gött még né­hány nem túl hí­zel­gő szót, az­tán halk kat­ta­nás hal­lat­szott, az össze­köt­te­tés meg­sza­kadt.

Mo­os­ham­mer so­kat­mon­dó te­kin­te­tet ve­tett ba­rát­já­ra.

– Úgy lát­szik, iga­zad volt, ami­kor gya­na­kod­tál –is­mer­te el. – Itt két­ség­te­le­nül tör­té­nik va­la­mi…

– Úgy bi­zony. – Leh­nert hát­ra­tol­ta a szé­ket, és be­gom­bol­ta za­kó­ját. – Kösz a se­gít­sé­get. Most ve­szem a nyúl­ci­pőt, még Bring­mann előtt ki aka­rok jut­ni Bergha­u­sen­ba.

Ad­ri­en­ne Bour­don­net ful­dok­lott dü­hé­ben. Hogy mi­lyen agya­fúr­tan ki­csa­lo­ga­tott be­lő­le min­dent az az un­do­rí­tó frá­ter… Most az­tán ros­to­kol­hat itt a ko­csi­já­ban, és néz­he­ti, ho­gyan söp­ri be ma­gá­nak a nya­va­lyás az egész di­cső­sé­get ott a tö­rö­kök ba­rakk­já­ban. Mi hasz­na, hogy ő az egyet­len új­ság­író a kö­zel­ben, hogy exk­lu­zív tu­dó­sí­tást ad­hat te­le­fo­non a lap­já­nak. Per­sze, fo­tók is kel­le­né­nek…

A fi­a­tal új­ság­író­nő be­gyö­mö­szöl­te össze­gyűrt zseb­ken­dő­jét a re­ti­kül­jé­be. Ide­ge­sen re­me­gő uj­jak­kal ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és me­re­ven bá­mul­ta a két ala­csony desz­ka­épü­le­tet, ame­lyek ki­vi­lá­gí­tott ab­la­kai előtt az URH-ko­csi állt. Bár egyik ab­la­kon sem volt füg­göny, nem lá­tott sem­mi­lyen moz­gást. A kis­sé tá­vo­labb eső épü­let, ahol a szer­szá­mos­kam­rák vol­tak, szin­tén üres­nek rém­lett.

Még sze­ren­cse, hogy a rend­őr­au­tót ide­jé­ben ész­re­vet­te a fő­té­ren. így leg­alább Bring­mann is ér­te­sült min­den­ről, és ha­ma­ro­san itt lesz. Schmidt fel­ügye­lő kö­ve­té­se már gye­rek­já­ték volt, sen­ki sem vet­te ész­re. De mi az ör­dög­nek hoz­hat­ta ma­gá­val Schmidt azt a rend­őrt?

Ad­ri­en­ne Bour­don­net in­ge­rül­ten ki­pöc­köl­te a csik­ket az út­test­re. Fel­vil­la­nó szik­rák szó­ród­tak szét, huny­tak ki. A te­her­au­tó-pá­lya­ud­var mel­lett sö­tét­lő ce­ment­gyár elől egy autó in­dult el. Az út men­tén a fű­ben tücs­kök cir­pel­tek.

Ép­pen a ci­ga­ret­ta­tár­cá­ját akar­ta is­mét elő­ven­ni – a vá­ra­ko­zás ala­po­san meg­té­páz­ta az ide­ge­it –, de hir­te­len meg­rez­zent. A ki­vi­lá­gí­tott ba­rak­kok mel­lett egy sö­tét árny sur­rant vé­gig, majd el­tűnt egy szer­szá­mos­bó­dé mö­gött.

Az új­ság­író­nő vissza­foj­tott lé­leg­zet­tel vá­ra­ko­zott. Még a sze­me is be­le­fáj­dult, olyan igye­ke­zet­tel für­kész­te a sö­tét­sé­get. Agya lá­za­san dol­go­zott. Ki akar ott ti­tok­ban el­tűn­ni – csak nem a gyil­kos? De hát azt Schmidt bi­zo­nyá­ra nem en­ged­te meg­lép­ni…

A szo­ro­san egy­más mel­lett so­ra­ko­zó szer­szá­mos-bó­dék vé­gén jó­ko­ra, dur­ván va­kolt épü­let állt. Merő vé­let­len volt, hogy Ad­ri­en­ne meg­pil­lan­tot­ta a ház sar­ka mö­gül elő­bú­jó fér­fit, aki egy mo­tor­ke­rék­párt tolt, és ami­lyen gyor­san csak telt tőle, át­fu­tott vele a nyílt te­re­pen. A ba­rak­kok fe­lől a hal­mok­ba tor­nyo­zott be­ton­ge­ren­dák fe­dez­ték.

Az új­ság­író­nő egy kis­sé fel­emel­ke­dett az ülés­ről, hogy job­ban le­lát­has­son az út men­ti ré­zsűn. Né­hány má­sod­perc múl­va is­mét meg­pil­lan­tot­ta a fér­fit, aki már egé­szen a kö­ze­lé­be ér­ke­zett, és most va­la­mics­ké­vel las­sab­ban fu­tott. Ar­cát egy má­sod­perc­re meg­vi­lá­gí­tot­ta az egyik ut­cai lám­pa fé­nye, az­tán fel­pat­tant a mo­tor­ra, és tel­jes gáz­zal el­in­dult a vá­ros felé. A mo­tor bő­gé­sét dü­bö­rög­ve ver­te vissza az út­test má­sik ol­da­lán so­ra­ko­zó há­zak fala.

Ad­ri­en­ne még lát­ta, hogy oda­lenn az egyik ba­rakk aj­ta­ja ki­vá­gó­dik, de már in­dí­tot­ta is a ko­csit, és a mo­tor­ke­rék­pár nyo­má­ba eredt.

Tel­jes se­bes­ség­gel ro­bog­tak elő­re, majd egy szé­les, asz­fal­to­zott útra ka­nya­rod­va, vé­gig­ha­lad­tak a vá­ros pe­re­mén. A ko­csi­for­ga­lom mér­sé­kelt volt, és egy köz­le­ke­dé­si lám­pá­nál az új­ság­író­nő­nek si­ke­rült ész­re­vét­le­nül kö­ze­lebb ke­rül­nie a mo­to­ros­hoz, aki egy há­bo­rús em­lék­mű mel­lett hir­te­len be­for­dult, és el­tűnt egy sö­tét kis ut­cá­ban. A sport­ko­csi na­gyo­kat döc­cen­ve gu­rult utá­na a macs­ka­kö­ve­ken.

A kis utca szűk te­recs­ké­be tor­kollt, ame­lyet sat­nya fák és bok­rok sze­gé­lyez­tek. A sar­kon egy sö­rö­ző mocs­kos ab­la­kai ve­tet­tek gyér fényt a jár­dá­ra. Mel­let­te egy nyi­tott ka­pu­alj­ban vö­rös fék­lám­pa vil­lant fel.

Ad­ri­en­ne Bour­don­net to­vább­haj­tott, és be­for­dult a sar­kon. A kocs­má­val szom­szé­dos szén­te­lep desz­ka­pa­lánk­ja szin­te a vég­te­len­be nyúlt. A kö­vet­ke­ző utca már vi­lá­gos volt, a jár­da mel­lett több ko­csi par­kolt.

A fi­a­tal új­ság­író­nő fel­lé­leg­zett és hát­ra­dőlt. Meg­le­pet­ten ál­la­pí­tot­ta meg, hogy fél. De erre most nincs idő! Ha iga­zán jó bűn­ügyi ri­por­ter akar len­ni, a koc­ká­za­tot is vál­lal­nia kell. A mo­to­ros, aki lop­va akart el­il­lan­ni a ba­rak­kok­tól, fel­tét­le­nül gya­nús, nem sza­bad szem elől ve­szí­te­ni!

Ad­ri­en­ne gyors el­ha­tá­ro­zás­sal ki­ug­rott a ko­csi­ból, és vissza­ment a nép­te­len si­ká­to­ron. Egy hir­te­len ke­re­ke­dő szél­ro­ham port ka­vart fel, fi­nom ho­mok­szem­csé­ket so­dort az ar­cá­ba. A szél tá­vo­li ze­ne­szót is ho­zott ma­gá­val – va­la­hol egy Wur­lit­zer re­cse­gett.

Ad­ri­en­ne szo­ro­san a szin­te ki­halt­nak lát­szó há­zak tö­vé­ben sur­rant vé­gig, haj­tot­ta a becs­vágy, amely még fé­lel­mét is hát­tér­be szo­rí­tot­ta.

A szén­te­lep ka­pu­já­nak egyik szár­nya fé­lig nyit­va állt, és csi­ko­rog­va meg­len­dült a szél­ben, ami Ad­ri­en­ne-t egy pil­la­nat­ra ala­po­san meg­ri­asz­tot­ta. A sö­rö­ző előtt a ki­ug­ró be­já­rat fa­lá­hoz la­pult. A Wur­lit­zer egy fül­té­pő ak­kord­dal ép­pen el­hall­ga­tott, he­lyet­te fér­fi­han­gok har­sány ri­csa­ja csat­tant fel.

Ad­ri­en­ne óva­to­san kö­rül­né­zett, az­tán be­ku­kucs­kált a le­buj mocs­kos ab­la­kán. A sűrű füst­fel­hő el­le­né­re mint­ha fel­is­mer­te vol­na a mo­to­ros ar­cát. Az ab­lak kö­ze­lé­ben állt egy asz­tal­nál, és he­ve­sen ha­do­nász­va győz­kö­dött há­rom fér­fit, lát­ha­tó­lag tö­rö­kö­ket. A ven­dég­mun­ká­sok­nak, akik­ről Bring­mann be­szélt, szem­lá­to­mást ez a kocs­ma volt a törzs­he­lyük.

Az asz­tal­nál ülő fér­fi­ak arca meg­hök­ke­nést és za­vart tük­rö­zött, ki­vált a leg­fi­a­ta­lab­bi­ké. Fel­ug­rott, fel­kap­ta za­kó­ját a szék­tám­lá­ról, és si­e­tő­sen, ré­mült igye­ke­zet­tel pró­bált meg­ma­gya­ráz­ni va­la­mit hon­fi­tár­sa­i­nak, mi­köz­ben ál­lan­dó­an az ajtó felé san­dí­tott. Olyan han­go­san be­szélt, hogy a töb­bi ven­dég is fel­fi­gyelt rá.

Az ezt kö­ve­tő ka­va­ro­dás­ban Ad­ri­en­ne Bour­don-net csak elég ké­sőn hal­lot­ta meg a ri­a­dó­au­tó szi­ré­ná­zá­sát, amely már a szom­szé­dos ke­reszt­ut­cá­ról sü­ví­tett. A füs­tös le­buj ven­dé­gei kővé der­med­tek, de az­tán hir­te­len szét­ug­rot­tak, és min­den­ki vissza­ült a he­lyé­re. Az iz­ga­tott tö­rök fi­a­tal­em­ber min­den­áron a ki­já­rat­hoz akart ro­han­ni, de a mo­to­ros meg az asz­tal­tár­sai vissza­tar­tot­ták, és a hát­só ajtó felé rán­ci­gál­ták.

A szi­ré­na hol mé­lyen, hol ma­ga­san sü­völ­tő hang­ja már egé­szen kö­zel­ről hal­lat­szott, az­tán hir­te­len el­hall­ga­tott. A hát­só ajtó, amely va­ló­szí­nű­leg a mos­dók­hoz ve­ze­tett, ép­pen be­csa­pó­dott, ami­kor a két rend­őr be­top­pant. Mind­ket­ten fegy­vert tar­tot­tak a ke­zük­ben, és egyi­kük azon­nal a hát­só aj­tó­hoz vi­har­zott.

Ad­ri­en­ne Bour­don­net arra szá­mí­tott, hogy ez az utób­bi rög­tön vissza is tér, a mo­to­ros­sal meg a töb­bi tö­rök­kel egye­tem­ben, ehe­lyett azon­ban az idá­ig kö­ve­tett, jó­ko­ra mo­tor­ke­rék­pár ro­bo­gá­sa ütöt­te meg a fü­lét. Az­tán egy va­kí­tó fény­kúp sik­lott vé­gig a szem­köz­ti há­za­kon, és a sa­rok mö­gül ki­szá­gul­dott a mo­tor­ke­rék­pár. A há­tul ülő fér­fi két­ség­be­eset­ten ka­pasz­ko­dott a ve­ze­tő­be. A ri­a­dó­au­tón ki­gyul­ladt a kék fény, s a ko­csi ha­tal­mas len­dü­let­tel, bőgő szi­ré­ná­val in­dult a mo­tor után, amely­nek hát­só lám­pá­ja ép­pen el­tűnt a kö­vet­ke­ző sa­rok mö­gött.

Az egyik ház­ban ab­la­kot nyi­tot­tak, egy há­ló­in­ges fér­fi pis­lan­tott ki kí­ván­csi­an az ut­cá­ra. Egyéb­ként sem­mi sem moz­dult, a kör­nyék la­kói alig­ha­nem meg­szok­ták már az ef­fé­le in­ci­den­se­ket. A kocs­má­ban a rend­őr el­tet­te fegy­ve­rét, és szi­go­rú han­gon be­szélt a ven­dég­mun­ká­sok­hoz. Mel­let­te egy szin­tén tö­rö­kös kül­se­jű, idő­sebb fér­fi állt, aki lát­ha­tó­lag a tol­mács sze­re­pét töl­töt­te be.

Ad­ri­en­ne Bour­don­net fel­vet­te ijed­té­ben el­ej­tett re­ti­kül­jét, és kö­ze­lebb lé­pett az üveg­hez. Fe­szült fi­gye­lem­mel ke­res­gél­te az ar­cok közt azt a két tö­rö­köt, akik az imént a mo­to­ros­sal és fel­dúlt, fi­a­tal hon­fi­tár­suk­kal ki­sur­ran­tak az ud­var­ra, de se­hol nem lát­ta őket. Va­jon ők is ke­re­ket ol­dot­tak, vagy itt buj­kál­nak még va­la­hol a ház­ban?

Hir­te­len eszé­be ju­tott a mo­tor­bi­cik­li, a gör­csö­sen össze­ku­po­ro­dó utas­sal. Hogy mi­ért is nem jött rá előbb! Hát per­sze, a tö­rö­kök rá­szed­ték, ha­mis nyom­ra csá­bí­tot­ták a rend­őrö­ket. Fur­fan­gos had­mű­ve­let… De ta­lán nem ké­sett el még, ta­lán el­ér­het még va­la­mit Bring­mann se­gít­sé­gé­vel, aki már bi­zo­nyá­ra rég a ká­vé­ház­ban van, és a te­le­fon­ra vár…

Ki­ful­lad­tan húz­ta be a te­le­fon­fül­ke össze­vissza re­pe­de­zett üveg­aj­ta­ját. Bring­mann hang­já­ból vál­to­zat­la­nul áradt a düh. Ad­ri­en­ne be­szá­molt ar­ról, hogy hol van, és mi tör­tént. A fel­ügye­lő elég szkep­ti­ku­san fo­gad­ta a hí­re­ket, de vé­gül is meg­ígér­te, hogy né­hány per­cen be­lül ott lesz. Az új­ság­író­nő meg­könnyeb­bül­ten akasz­tot­ta vissza a hall­ga­tót.

A hű­vös szél meg­erő­sö­dött, és a vé­kony anya­gon át a lány bő­ré­ig ha­tolt. Ad­ri­en­ne fá­zó­san gom­bol­ta be a kosz­tüm­ka­bá­tot, és szo­ro­sabb­ra kö­töt­te a ken­dőt a fe­jén. So­kért nem adta vol­na, ha rá­gyújt­hat. Némi té­to­vá­zás után is­mét ke­resz­tül­ment a té­ren, hi­szen Bring­mann meg­ér­ke­zé­sé­ig neki kel­lett fi­gyel­nie a kocs­mát és a kör­nye­ző há­za­kat.

Hir­te­len ugat­ni kez­dett egy ku­tya, re­kedt, el­fú­ló csa­ho­lá­sa mint­ha a szén­te­lep­ről hal­lat­szott vol­na. Ad­ri­en­ne ré­mül­ten meg­tor­pant, de sem­mi sem moz­dult, csak az imént oly ijesz­tő­en nyi­kor­gó kapu nyílt ki tel­je­sen. A szél tár­ta ki va­jon, vagy a két el­tűnt tö­rök me­ne­kült el erre, mi­alatt ő te­le­fo­nált? A szén­te­lep ép­pen a sö­rö­ző­vel szom­szé­dos. Az új­ság­író­nő to­vábbo­sont, a ka­pu­nál meg­állt, és óva­to­san elő­re­ha­jol­va be­le­sel­ke­dett. Olyan sö­tét volt oda­benn, hogy in­kább csak sej­tet­te, sem­mint lát­ta két­ol­dalt a szén­ku­pa­c­o­kat. Vissza­foj­tott lé­leg­zet­tel hall­ga­tó­dzott, de min­de­nütt csend volt, nem moc­cant sem­mi.

Egy kis­sé meg­könnyeb­bült, meg­for­dult, és az ut­cát für­kész­te, amely vál­to­zat­la­nul üre­sen ásí­tott, Bring­mann-nak még híre-ham­va se volt. S ek­kor Ad­ri­en­ne Bour­don­net hir­te­len szin­te a bő­rén érez­te, hogy va­la­ki van a kö­ze­lé­ben…