A nagy ajtó halkan megnyikordult, ahogy az uralkodó belökte és veszett, bár rövid ideig tartó menekülésre késztette a falon lévő narancsfoltos gyíkot. Az állat alig néhány arasznyit szaladt, mielőtt a meghúzódott az egyik faliszőnyeg szegélyénél és rászegezte macskaszerű szemét. Se’la egy pillanatig jót mulatott ezen, és fontolóra vette, hogy hatalmával megpöccinti a kicsiny állatot. Micsoda pimaszság: egy közönséges házigyík bemerészkedik egy uralkodó udvarába!
Elengedte. Úgy mondták, a foltosak szerencsét hoznak, és arra még egy uralkodónak is szüksége volt. Főleg most, a határ menti helyőrségek elleni egyre sűrűsödő dese rablótámadások idején, amikor ilyen fagyos a viszony az egykor oly baráti Hlhével, és a mocsári királyságok szegélyén található Dángal illetéket – illetéket! – kíván kivetni a területükön átszállított árukra. Szerény, könnyedén megfizethető adó volt természetesen, de egy alattvaló nem adóztatja meg, nem adóztathatja meg az uralkodóját. Ezt még a visszamaradt mocsári királyságok is tudták, ami csakis azt jelenthette, hogy Dángal megcibálja a kötőféket abban a reményben, hogy nyer némi függetlenséget, ha nem is szakadhat el teljesen.
Másnap reggel elindít egy századnyi katonát és dzsiket az unokaöccse, Nen Se’ parancsnoksága alatt, hogy gondoskodjanak Dángal kormányzójáról, csakhogy nem lehetett megállapítani, mennyire készült fel a helyi vezető, milyen jók a kémei. Egy másik ok arra, hogy épp Nen Se’-t küldje: ha a kormányzó ellenállás nélkül meghajol előtte, kellően rátermett uralkodó lehet; ám ha a küldetés kudarcot vall és megölik, akkor sem hiányzik majd senkinek… legalábbis nem túlságosan. Azonban akkor valódi csapatokat kellene küldenie, annak pedig egyáltalán nem örülne. A háború pénzbe került, és úgy tűnt, Nhól sok háborút vívott az utóbbi időben. Mindegyik kicsiny volt, mindegyik jelentéktelen, mégis mindegyik igen drága.
Kisétált az udvar csiszolt vérvörös kövére: örömét lelte cipője fasarkának kimért, magányos koppanásaiban. Ritkaságnak számított, ha egyedül lehetett – valahol hátul most is ott voltak az őrök, azonban enyhe tiltást tett rájuk, ami meggátolta, hogy megközelítsék, amennyiben ő maga nem kérte a segítségüket és nem szólt nekik. Így tehát most, az éjfél utáni órában sétálhatott álmatlanul és végre, végre egyedül itt, a kedvenc udvarában, az Íbisztorkú-udvarban. Kicsi volt, túlságosan is kicsi a nagy szertartásokhoz, nem elég méltóságteljes, hogy a birodalom hétköznapi ügyeiben összegyűlhessenek benne. Apja uralkodása óta hivatalos ügyekben egyáltalán nem is használták már. Azonban trónra lépte után – amikor apja megkezdte a hetvenedik életévük után a folyamszülöttek között igen gyakori sorvadást – elhozta őt ide Njásszal, a vezírrel együtt, és sokáig, egészen az éjszakába nyúlóan itt maradtak, szilvabort iszogattak, s közben olyan dolgokról beszélgettek, amelyekről előtte még soha. Rengeteg ilyen akadt – elvégre Se’la egészen tizenöt éves koráig alig látta az apját, és még azután is, hogy a papok próbáin megfelelvén leköltözött a Pillanatok termébe, és csatlakozott a családjához, rideg volt hozzá, távoli, az uralkodó maga. Az öregember csak utána, amikor már lekerült fejéről a korona, akkor beszélt szeretetéről, a fia miatt érzett büszkeségéről, és a gyászról a másik fiú, L’ekezs felett. Még ez is sokat jelentett Se’lának – mindig is féltékeny volt L’ekezsre, de amikor visítozó ikertestvérét elvitték a Sötétség Lépcseje alá, és ő pedig vetélytárs nélkül megörökölhette a trónt… azután már megengedhette magának a nagylelkűséget, és szánhatta a testvérét.
Sokszor találkozott apjával és Njásszal titokban, amikor az őrök messze voltak tőlük, tiltás alatt, hogy elsajátítsa kettejüktől, hogyan kell uralkodóvá válni. Csak két évig tartott, mégis életének legjobb két éveként emlékezett rá. Fiatal volt, izgatott a feladattól, hogy Nhól és birodalma ura lehet, és meghatotta apja sokáig titkolt kötődése. Aztán az öregember elsorvadt és meghalt, holtteste még ki sem hűlt, és a papok már el is vitték, hogy ismét csatlakozzon a Folyamhoz. Ő pedig tényleg uralkodó lett, megtanulta az örökkévaló, fárasztó és lélekölő munkát, amely elkeveredett az izgalommal, majd végül maga alá is gyűrte.
Végighúzta kezét egy daruláb karcsúságú sárga oszlopon és felpillantott a kupolás tető szemet formázó nyílásán át halványan fénylő csillagokra.
Korábban már gondolt arra, hogy egy nap a saját fiát hozza el majd ide. Ő biztosan nem várna ennyit, egészen addig, amíg lemond a trónról és már csak hónapjai lesznek hátra. Ő biztosan kimutatná fia felé szeretetét attól a perctől fogva, hogy maga mögött hagyván a gyermekkort és a rettenetes lehetőségeket lejön a Pillanatok termébe. Ám a Folyam magva sohasem adott neki fiút. Az utóbbi időben lányai felé fordult a figyelme… kellett a véréből valaki, akivel megoszthatja történeteit, titkos gondolatait, és aki úgy rajongana érte, ahogy ő rajongott a saját apjáért. Ám túlságosan sokat várt annál a kettőnél, akinek sikerült. Mindkettő megházasodott, és édesanyjukhoz hasonlóan jobban élvezték a Hlheből való fekete anyag, a nende’ng előidézte felhőszerű rácsodálkozást és feledést a beszélgetéseknél. Hezsinátát, a legfiatalabbat megölték a dzsikek, csakhogy ez szükséges lépés volt, és a lelke mélyén jobban örült a megölésének, mint ha le kellett volna küldeni oda, ahol L’ekezs lakott.
Megállt a trónus előtt, de nem ült rá a fekete párnára. Inkább a lépcsőn foglalt helyett, épp úgy, mint még apja életében. Nem volt hajlandó megengedni, hogy az öregember alatta üljön – noha valójában Se’la volt az uralkodó, az Íbisztorkú-udvarban átadta apjának a főhelyet. Bizony szégyen, hogy egyetlen gyermekét sem hozta el ide még fiatalkorukban, noha lányok voltak. Legalábbis mesélhetett volna nekik a nagyapjukról. Ha a többiek nem is, Hezsi élvezte volna. Bár nem tudott róla sokat, annyit azért igen, hogy utolsó néhány hónapját a könyvtárban töltötte, és hogy élvezettel olvasgatott, örömét lelte abban, hogy a múltról olvasson. Elmosolyodott – titokban, nagyon nagy titokban büszke volt a lányára. Minden bizonnyal volt hatalma, az övével vetekedő hatalma. A nővérei jelét sem mutatták ilyesminek. Hezsinátá papokat ölt meg, sok papot, és még egy dzsiket is. Persze ezeknek egy részével a testőre végzett, mégis…
Majd a homlokát ráncolta. Természetes, hogy büszkeséget érez, az óta a nap óta így volt ez, hogy tudomást szerzett a lány haláláról. Ám most afféle melegség, butácska érzelgősség hatotta át. Ráébredt, közel összes gondolata efféle pityergős érzelmek körül forgott, mire enyhe gyanakvás ébredt benne. Miért kelt fel? Nem mintha annyira szokatlan dolog lenne tőle, hogy nem képes aludni – azonban úgy tűnt, egy álom hívta ki az ágyból, egyike azoknak a hébe-hóba a Folyamtól érkező, néhány színt használó álmoknak. Az utóbbi időben valamivel több lett belőlük, de ritkán árultak el neki olyasmit, amit felhasználhatott. Amikor emlékezett rájuk, megbeszélte őket Njásszal, és ketten próbálták megfejteni a jelentésüket, de ez alkalommal másmilyen álmot látott. Nem sikerült felidéznie, pontosan mi volt, de emiatt jártak ilyen érzelgős gondolatok a fejében az apjáról és a lányairól. Nem, nem is a lányairól csak az egyikről, Hezsinátáról, egyetlen gyermekéről, aki hatalommal született.
Ahogy ezen merengett, felismerte a jeleket. A Folyam azt akarta, hogy rá gondoljon… márpedig ez egyébként nem volt szokása. Egyértelműen átszaladt fején szemhunyásnyi időre az ötlet, hogy elhozza ide, akárcsak a röpke öröm, hogy egyik gyermeke ennyire felbosszantotta a papokat és kárt okozott nekik. Ám a szeretet érzése a Folyamból eredt. Legalábbis a nagyobbik része. Felsóhajtott. Fel kellene ébresztenie Njászt?
Ez volt a pillanat, amikor megérzett valamit, ami egy csosszanásnak, hangos lélegzetvételnek felelt meg, csakhogy nem zaj volt. Valaki volt itt, ebben a helyiségben, aki hatalommal bírt. Elhúzta a száját. Ez nem a papok hatalma volt, nem az a bosszantó tagadás, ami annál erősebbnek érződött, minél magasabb volt a pap rangja. Nem, ez ismerősnek „hangzott”.
Elárasztotta erejével a helyiséget, méghozzá oly gyorsan, hogy a betolakodónak ne legyen alkalma elsurranni. Ha ember, egyetlen szívdobbanás, és meghal, vagy teljesen közömbössé válik minden iránt, ám Se’la már tudta, a rejtőzködő több ennél.
– Gyere elő! – csattant fel, ahogy a levegőben gyilkos varázslat hullámzott végig.
Valaki kilépett az árnyak közül. Úgy tűnt, mintha leperegne róla a támadás, bár közben lenyűgözően nyugodt maradt. Az uralkodó valamiféle nyers hatalmat érzett felőle, amely akár olyan nagy is lehetett, mint a sajátja, csakhogy esetlennek tűnt, Se’la pedig biztos volt benne, támadása némi fájdalmat okozhat neki. Mindennek ellenére látogatója a terem közepére sétált, fél térdre ereszkedett és mélyen meghajolt.
Értetlenségében visszavonta erejének lándzsáit és védőfalként felsorakoztatta maga köré mindet, így gondoskodva saját épségéről, ugyanakkor készen állva arra, hogy szükség esetén lecsaphasson. Ki ez az alak? Még a királyi család leghatalmasabb tagjai is legalább belekábultak volna ebbe az erőfitogtatásba, de ez a férfi képes maradt arra, hogy sétáljon és letérdeljen.
– Köszönöm, uram! – szólalt meg jelezve, hogy beszélni is tud.
– Ki vagy te? Lépj közelebb!
A betolakodó így is tett: felállt és odament, ahol Se’la láthatta őt. Erős testalkatú ember volt, arca sovány, akár egy aszkétáé. Egyszerű fekete tunikát és szoknyát viselt, a dzsikek jellegzetes öltözékét.
– Orgyilkos vagy – állapította meg színtelen hangon az uralkodó.
– Orgyilkos vagyok – ismerte el a férfi. – De többé nem vagyok már dzsik. Nem szolgálok olyan papságot, amely nem szolgálja a Folyamot.
Se’la egészen meglepetten meredt rá. Ugyan mi zajlik itt?
– Tudom, ki vagy! – döbbent rá. – Téged jelöltek ki a lányom mellé. A fiatal dzsik.
– A nevem Khe, felség, és szolgálatára állok.
– Megöltek, akár a lányomat, legalábbis ezt hallottam.
A másik egy pillanatra elhallgatott s ez alatt a rebbenésnyi idő alatt lejjebb engedte védelmét, így Se’la egyszerre megláthatta, hogy nem is egy szívhúrháló lüktet benne. Késként hasított belé a félelem. Gyermekként hallott már ilyen lényekről, uralkodóként pedig tájékoztatták a létezésükről.
– Tény, hogy megöltek, felség. De a lányát nem. Erről szeretnék engedelmével beszélni.
– A lányom… – A fene essen bele! Csak szépen sorjában. – Azt mondod, meghaltál – sziszegte. – Csakhogy én nem egy kísértetet látok. Te ghúl vagy, vagy valami nagyon hasonló.
A férfi lehunyta szemét és a torkához nyúlt. Letekerte róla a fekete sálat. Se’la nem látta, mit mutatnak neki, míg nem idézett meg egy sápadtsárga fényt adó gömböt, hogy bevilágítsa az udvart. Akkor aztán jól kivehetővé vált a Khe nyakán körbefutó vastag heg.
– Azt hiszem, ghúl, bár nem tudok valami sokat az efféle dolgokról – mondta a férfi.
– A Folyam küldi őket – magyarázta halkan az uralkodó, és közben azon gondolkodott, van-e egyáltalán értelme szólni az őröknek. – Amikor az uralkodó a Folyam akarata ellenében cselekszik, a Folyam elküld egy ilyet, hogy végezzen vele.
A ghúl hüvelykujjával dörzsölgette az arcát – meglepően emberi mozdulat olyasvalakitől, akit lefejeztek és aztán új, minden emberitől idegen életet nyert.
– Más ghúlok nevében nem szólhatok, uram, de én nem ezért vagyok itt. Azt hiszem, mindazt, amit hallott, a papság újabb hazugságának kell tekinteni.
– Kémeim beszámoltak róla, hogy egy ghúl van a palotában. A papok elűzték innen.
– De most visszatértem, bár nagy kockázatot vállalok ezzel magamra nézve. Tény, hogy a Folyam adott nekem új életet, de nem azért, hogy ártalmára legyek. Felséges uram a csákange, a Folyam fia. Miért akarna ártani önnek a Folyam? – A ghúl lassan lépdelt végig a helyiségen, Se’la pedig már mondani készült valamit, amikor rádöbbent, hogy nincs mit.
– A papság az, felséges uram – folytatta Khe. – Ők korlátozzák a hatalmát, igaz?
– Fájdítják a fejemet – ismerte be az uralkodó.
– Kiderítettem, hogy ennél sokkal rosszabbak. Ők meg a templomuk megkötik a Folyam hatalmát, csak egy tizedét hagyják szabadon, és annak is felséges uram a legnagyobb része. Felséges uram és a családja. Hezsi volt a Folyam nagy reménysége.
– Hezsinátá – javította ki Se’la.
– Nem, uram. Hezsi. A hercegnő életben van. Elmenekült egy barbárral és az óriás testőrével. Ha végiggondolja az eseményeket, felséges uram is ráébred, hogy sohasem látta a lánya testét.
– A folyamszülötteket vissza kell adni a kriptákban a Folyamnak.
– Újabb hazugság. Jártam a kriptákban. Felséges uram őseinek börtöncellái; tömlöcök, ahol a kísértetüket őrzik, hogy egy örökkévalóságon át gyengüljenek, és sohase csatlakoznak újra istenükhöz. De ez most mellékes. Még ha valóban oda is vitték volna Hezsit, mi a helyzet a testőrével és a barbárral? Az ő testüket látta bárki is, akiben felséges uram megbízik?
– Kitették őket a sivatagba, hogy ott rohadjanak.
– Megismétlem, ez az értesülés megbízható forrásból származik?
Se’la szédelgett. Ez a valaki hihetetlen dolgokról beszélt, de nem volt esztelenség, amit mondott – csupa olyasmi hangzott el, ami már neki is eszébe jutott. Az apja is óva intette a papságot illetően, akárcsak Njász is eddig már számtalan alkalommal. Mindig is szálkának számítottak a szemében, ám ez a sok minden így, egyszerre… és természetesen még mennyire, hogy gyanús volt neki a Hezsinátával kapcsolatos számos különös történet! A legjobb testőrei közül hetet megölt valami „barbár” a kikötőben? Mindig is a papság kezét sejtette ebben. Ami azt illeti, arról beszéltek, hogy a barbárt szinte lehetetlenség volt megölni: számos halálos sebből vérzett már, de még mindig talpon maradt. Talán nem a ghúlokra jellemző az ilyesmi? Ugyan hány ghúlt irányítanak a papok?
– Ebből elég! – csattant fel. – Ne fecsegj tovább! Ha azért jöttél, hogy megölj, tedd a dolgodat. Ha valami másért, mondd el, mit akarsz!
A ghúl ismét megdörgölte állát, és az uralkodónak kezdett elege lenni ebből a mozdulatból.
– Meg akarom találni Hezsit és visszahozni Nhólba. Azt akarom, hogy segítsen.
Se’la hosszú pillanatokig nem jutott szóhoz, ám a ghúl nem mondott mást. Tompán érzékelte, ez a „Khe” pontosan azt tette, amire utasította: csak annyit mondott el, mit akar, majd elhallgatott.
– Micsoda? – suttogta.
– Azt mondtam, felséges uram, hogy…
– Igen, igen, értettelek az előbb is. Tényleg életben van?
– Felséges uram, nem lehetek egészen biztos benne. De én nem öltem meg, ahogy a papok és a katonák sem. A sivatagba menekült, ahol a Folyamnak nincs hatalma hozzá, hogy lássa, és meglehet, hogy ott végeztek vele, ám ismervén őt, ezt kétlem. Azonban veszélyben van… ezt biztosan tudom. A papok tudják, hogy életben van, és addig nem nyugszanak, míg el nem veszejtik. Akadhatnak mások is. – A ghúl még halkabbra fogta, és az uralkodó hallotta, mennyire őszintén cseng a hangja. – Felséges uram, a Folyam egyes-egyedül ezzel a céllal keltett életre engem. Meg kell találnom a lányát, és visszahozni a Folyamhoz, hogy betöltse felséges uram és egész családja végzetét. Nem látja, milyen mértékig irányítják a papok? Távol tartják a gyermekeitől, megölnek, fogságba ejtenek szinte mindenkit, aki hatalommal bír…
– A fivéremet is így fogták le – szakította félbe az uralkodó. – Tébolyult volt, mindnyájunkkal végzett volna. Megvan az oka ennek a fogságnak.
– Egyes esetekben igen. Nem vitatom, hogy a hatalomtól gyakorta megbomlik az emberi elme. Azonban Hezsi kiválasztott volt, akárcsak felséges uram, mégis eltüntették volna. Felséges uramat hazugságokkal etetik, így gondoskodnak róla, hogy nyugton maradjon.
– Vigyázz a szádra, hogy beszélsz velem! – Úgy tűnt, a ghúl egyre jobban felbátorodik és percről percre kevesebb tisztelettel szólt hozzá. Se’la feszülten várta a támadást, azonban ő maga nem kívánt ilyet indítani. Arcátlansága ellenére a lény mondandójában volt valami. Ráadásul kénytelen volt belátni, a Folyam felkészítette minderre, amikor előzetesen a lányához kapcsolódó kedves emlékeket küldött neki. Mindezek mögött ott ólálkodott a folyamatosan munkálkodó biztos tudás, hogy a birodalom határait kikezdik – ez a pillanatig nyugtot nem hagyó érzés, hogy a hatalom valamiképpen kisiklik a kezéből, s hogy nincs belőle annyi, amennyi megilletne egy uralkodót.
– Elnézést, felséges úr – szabadkozott a ghúl –, de úgy hiszem, valóban erről van szó. A papság évszázadok óta azon munkálkodik már, hogy különféle úton-módon kordában tartsa, visszafogja felséges uram és elődei hatalmát. Még az uralkodók kísérteteit is rabláncon tartják.
– Erről már az előbb is szó esett. Mit akarsz mondani vele?
A ghúl most reszketni kezdett, a hatalom gubóként feszült rá, Se’la pedig ösztönösen felemelte a kezét. Ám nem rontott rá semmi, nem nyúltak karmok felé, hogy kitépjék a szívét. Ehelyett ismét megszólalt a lény, de teljesen más hangon, mint az előbb. Nem csak csengésében, hanglejtésében tért el az eddigi beszédétől – egészen más nyelvet használt most, Se’la őseinek nyelvét.
– Magad is tudod, csákange, utódom, így igaz! Sírkamrákba zárnak, semmivé éheztetnek, míg csak kedvük tartja. Akkor elővesznek minket, beszélni, énekelni, káromolni parancsolnak. Könyvtáruk, színpaduk vagyunk mi. Játszadoznak velünk, ó, unokáim unokája!
– Micsoda? – hebegte az uralkodó. – Micsoda?
– Ott őriznek minket templomukban. Magát Csákangét, ama legelső uralkodót, mint holmi kutyát, pórázon tartják!
Se’la tisztában volt vele, nem szemfényvesztéssel van dolga: látta a lélek lenyomatát, és az nem a ghúl lelkéé volt. Bár nem tudta megmondani, ki az, de bizonyosan valamelyik ősével állt most szemben. Úgy borzongott, mintha egy egész hangyaboly költözött volna a bőre alá.
– Ki vagy te, nagyúr? – kérdezte.
– Lengnátá vagyok, trónon a negyedik tagja a Nász-dinasztiának. Ősöd.
– Az első uralkodót rabláncra fűzték?
– Miként mondottam. Halálod idején veled is ezt teszik majd. Kevesen menekülnek el csak, ám ők papoktól lelnek pusztulást mind. Én magam csupán eme ghúl szívében távoztam, s most rabszolgája vagyok. De még így is jobb, sokkal jobb. Mert eme ghúl révén látom a Folyamnak a tervét papság pusztulására, s ez jó.
– Atyám s elődöm… – Azonban a ghúl addigra már ismét önmaga lett.
– Bocsásson meg, felséges úr, csak nemrég fedeztem fel ezt a képességet magamban! Viszonylag jól irányítom már, de még mindig nem tökéletesen.
– Elismered előttem, hogy gyenge vagy?
– Ha nem lenne gyengeségem, nem kérném felséges uram segítségét. Azért vagyok, hogy eljussak oda, ahová a Folyam nem képes, és ahová valódi gyermekei hatalma sem ér el. Nem hordozhatom az erejét oly módon, ahogy felséges uram, nem válhatok eggyé vele, ahogy Hezsi képes rá. Felruházott az erővel, hogy az idő előrehaladtával ismerjem meg hatalmamat, semmi több. Ám ahhoz, hogy eljussak oda, ahol Hezsi tartózkodik, segítségre van szükségem. Felséges uram segítségére.
– Ha mindez igaz… – Se’la elfintorodott. – Beszélnem kell Njásszal.
A ghúl a fejét ingatta.
– Felséges uram, az ahu’enek és a dzsikek mindenütt engem keresnek. Sokat megöltem közülük és betörtem a templomukba. Ismerem a titkaikat és visszaraboltam tőlük felséges uram egyik ősét. Láttam, amint kutyaként, pórázon tartják legszentebb mondáink Csákangéját. Hatalommal bírok ugyan, ám a papság végezhet velem. Ha nem lép velem szövetségre, nem segít nekem, minden elvész. Minden. Ráadásul most kell ezt megtenni, a lehető leggyorsabban… még ma éjjel.
– Miért nem kerestél fel hamarabb?
– Nem tudtam mindezt. Azt tanítják nekünk, hogy az uralkodó és a papság úgy együtt vannak, akár a borsó meg a héja. Csak ghúlként leltem rá az igazságra.
Se’la vett egy mély lélegzetet. Az egész olyan váratlan volt, ám ha igaz, ha Hezsi még mindig él, ha ő képes visszaállítani a trón valódi erejét és dicsőségét… ha még egy uralkodóra is végül olyan sors vár, mint az áldottakra, olyan sors, amelyről azt gondolta, megmenekült tőle…
– Mit kívánsz tőlem?
A ghúl ismét letérdelt.
– Egy gyors hajót, amellyel felvitorlázhatok a Folyamon. Lovasokat és kardforgatókat, annyit, amennyit felséges uram csak nélkülözni tud. De ami a legfontosabb, szükségem van a levéltárból a könyvtárosra.
– Khánra? Egy vénemberre?
– Tudja, hol van Hezsi. Egészen pontosan tudom, hogy tudja.
– Ugyan honnan?
– Érzem, felséges uram. Nagyon közel álltak egymáshoz ő és felséges uram lánya. Segített neki a szökésben, bár erről rajtam kívül nem tud más. Khán tudja, hová ment Hezsi.
– Akkor megkaphatod. És a hajót is, hozzá harminc lovast és ötven gyalogost. Ennyi elegendő?
– Ennyi elegendő – válaszolta a ghúl, és Se’la meghallotta hangjában a diadalt.
– De, mondd csak, miért rángatod ki ezt a vénséget a sivatagba? Kínvallatással kiszedhetnénk belőle, amit tud, vagy egyszerűen csak kikanalazhatnánk az agyából.
Khe erőtlenül elmosolyodott.
– Fontolóra vettem ezt is. Felfalhatnám a lelkét és megőrizhetném magamban: tárva-nyitva lennének előttem az emlékei, mintha csak egy könyvből olvasnám őket. Három dolog gátol meg ebben: először is úgy hiszem, elég óvatos ahhoz, hogy valamiképpen megakadályozza. Szinte bizonyosan nem sikerülne kínpadra vonni, mert inkább valamilyen furfangos módon végezne magával, hogysem általa sikerüljön rátalálni Hezsire. Másodszor: úgy vélem, míg életben van, okosabb. Akiket magamhoz kötök, elveszítik lényük nagyobbik részét, gondolkodási képességüket. Valóban nem lesznek mások, mint az én részeim. Ez a Khán tíz tanácsadóval is felér, ha ott van mellettem.
– És mi a harmadik?
– Hezsi rajong érte, míg engem gyűlöl. Ha Khán velem van, megbízik majd bennünk.
– De hát azt mondod, a könyvtáros segítette a szökésben. Te egy dzsik voltál akkor. Miért bízna meg benned?
– Sosem tudta meg a valódi kilétemet. Persze gyanakszik majd, így egy sor hazugsággal kell elaltatnom az éberségét…
Se’la gondolatai előreszaladtak, egy pillanatra megfeledkezett róla, hogy uralkodó, míg aki vele szemben áll, egy ghúl. Történt végre valami, valami, amitől uralkodása emlékezetes marad. Nem támadhatta meg a Víz Nagy Templomát – korábban próbálkoztak már ezzel, és nem lett belőle más, csak szörnyű vérontás. Ám ha ez a lény igazat beszél, akkor nem csak a Folyamot, önmagát is megszabadíthatja. Persze ehhez gondoskodnia kell az érdekei képviseletéről – elvégre mégsem bízhat meg ebben az idegenben… ez is indokolja, miért érdemes körülvennie nyolcvan gondosan válogatott emberével. Ezerszer jobb ez, mint ha itt ólálkodna a palotában. Vajon meg lehet-e oldani, hogy a papság rájöjjön? Talán. Ám a palotában, legalábbis a saját épületrészében az uralkodó volt a főhatalom.
Igen. Lehetne keríteni egy bárkát és embereket is. Ez így még olcsó is – ha pedig a vállalkozás kudarcot vall, nem érné semmi kár. De ha sikerrel járnak…
Tisztában volt vele, a nagyság sugallatát csak részben érzi önmagától, túlnyomórészt a Folyam táplálja belé. Amióta az eszét tudja, az istenség soha nem volt még ennyire erős, ennyire éber. Néhány őse minden bizonnyal boldogan vette volna tudomásul ezt, nagy kedvvel uralkodott volna isteni közbeavatkozás nélkül, ám Se’la nem osztotta ezt a nézetet. Nhól megint erős lesz. Ha minden jól megy, még az is előfordulhat, hogy kedvére szemlélheti majd a karóra szúrt papokat. Az ötlettől mosolyogva a ghúlra nézett.
– Gyere velem! Mondd el, mi egyébre van még szükséged!