4. fejezet

 

ISTENLÁTÁS

 

 

Csak állt az ólomszín ég alatt, előtte a hatalmas Folyam. A víz a borús mennyek tökéletes tükörképének tetszett… Anyaga sűrűnek tűnt, mintha ténylegesen csiszolt pala vagy rézsútos acél lenne – ráadásul hideg erőt sugárzott, ami egyszerre zsibbasztotta és serkentette őt.

Közelebb hajolt, ujjával érintette a fekete vizet, és elakadt a lélegzete, ahogy lenyomatokat pillantott meg a felszínén, akárha láthatatlan tárgyak feszültek volna a Folyam istenének bőréhez. A legközelebbi egy víziskorpiót formázó bemélyedés volt, és oly tisztán rajzolódott ki, hogy lemezekkel borított alhasának finom mintázatát is kivehette. Ott egy trombitás tintahal, héjának hosszú, elkeskenyedő kürtje egészen sima, a csápok és egy nagy szem a domborművön. Amott meg… felszisszent és elkapta tekintetét unokatestvére, D’en arcának aprólékos formájáról abból a pillanatból, amikor utoljára látta: a szeme kocsányon lógott, mint egy ráké.

Remegve fordult el a Folyamtól, de ahogy szem elől vesztette, azon kapta magát, hogy soha nem látott módon elveszítette biztonságérzetét. Négy álarcos pap sietett felé: arcuk szigorú, vizeskannákat és szellem-seprűket lóbáltak. Élükön a fiatal építőmester, Jen, aki kedvesen udvarolgatott neki, hogy aztán leleplezze magát és kiderüljön róla, Khe a neve és hidegvérű orgyilkos. Az öt alak mögött száz másik állt ködpárába burkolózva, ám mindegyikük őt fenyegette, mind azon voltak, hogy elzárják. Mellkasát már-már összeroppantotta a rémület, amikor érezte, hogy valami áthalad a lábujjain – lepillantott, hogy lássa, mi lehet az.

Parányi kígyócska volt, alig nagyobb egy gilisztánál. Irizálva csillogott és valamiért jókedvre derítette. Azt ígérte, megvédelmezi ellenségeitől. Ő lehajolt és felvette a kicsiny hüllőt, majd ösztönös cselekedetként lenyelte.

Lenyeltem egy kígyót. Ugyan miért tettem ilyesmit, merengett.

A kígyócska ezt a pillanatot választotta, hogy megrezzenjen a hasában. Aztán mintha villám járta volna át a karját. A szürke víz egészen a lábujjáig rohant, és ahogy nézte, a Folyam szintje apadni kezdett, miközben egyre csak nőtt és nőtt benne a féreg, ahogy a mohó kígyókká változott lábujjai ittak és ittak. A Folyam kiszáradóban volt, csakhogy belé került, ő pedig dermedt rémülettel érezte, ahogy az isten roppant tudata agyonnyomja a sajátját, összepréseli, mint valami óriás marka. Ugyanakkor lénye egy része örömmel vette tudomásul; végre hatalmában állt megsemmisíteni mindenkit, aki fenyegette, és aki ártani kívánt neki…

Az undor erősebb volt az örömnél. Sikoltozva köpte ki a kígyót, s vele távozott a hatalma is, ahogy a víz visszaáramlott a Folyamba, az pedig visszatért eredeti szintjére. Ám aztán megpillantott valami mást, valamit egy kis kőhalomnál, és újra kezdetét vette az iszonyat…

Egészen addig, amíg ökölbe szorított kézzel felriadt, és azon gondolkodott, hol is van éppen. Hosszú, rémítő pillanatokon át üldögélt így, míg eszébe jutott minden. Álom volt, álom volt, álom volt, ismételgette, ám tudta, több volt az annál. Torz emlékképe volt valójában annak, ami alig néhány hónappal ezelőtt történt, amikor a Folyam megpróbált megnyilvánulni törékeny testében, és kis híján sikerrel is járt. De megmenekült előle, nem igaz? Megmenekült az átka elől, nem?

Fokozatosan ráébredt: egy ben’-ben, a mángok táborozáshoz használatos lóbőr sátrainak egyikében tartózkodik. Fázott, kivéve a bal oldalát, ahol a kutya, Heen simult hozzá összegömbölyödve és hangosan horkolva. A közelben Lófivér szuszogott az eb dallamtalan énekével összhangban. Hezsit korábban nagyon zavarták ezek a zajok – most nyugtatólag hatottak rá, mivel hétköznapi, emberi dolgok voltak.

Ismét veszély leselkedett rá. Épp olyan biztos volt ez, mint az, hogy Heen kutya. Lófivér pedig tudott róla. Tábort veretett, mikor még fél mérföldet sem tettek meg azután a kőrakás után, ahol látta…

Holnap elmagyarázza. Holnap.

Hezsi visszafeküdt, zihálása csillapult, de aznap éjjel már nem sikerült újra elaludnia.

 

Térdét álla alá húzva figyelte a sokszínű lovasok érkezését, hallgatta rekedt kiáltozásukat. A mellette ülő félóriás nyugtalanul fészkelődött, emberénél akár kétszer is nagyobb teste látszólag erőfeszítés nélkül mozdult, miközben durva vonású arcának támasztott kezén hol ökölbe szorította, hol kinyitotta vastag, kolbászt idéző ujjait. Bosszús ábrázat rejtőzött mögöttük, és Hezsi mintha fogcsikorgást hallott volna felőle.

– Hercegnő… – kezdte az óriás, azonban a lány a fejét ingatta.

– Csitt, Cem! – mondta. – Figyeld a lovasokat. Írni akarok erről Khánnak.

– Az elmúlt néhány napban épp elég barbárt láttam a faluba érkezni – morogta volt testőre. – Nem volt sok egyéb dolgom.

– Tín nem ezt mondta nekem – felelte Hezsi, és felsandított a félóriásra.

Cem bíborvörösre pirult.

– Az embernek valamivel el kell ütnie az időt – motyogta. – Vadászni nem tudok, a lovak prüszkölnek a súlyom alatt…

– Viszont elszórakoztathatod a férjezetlen nőket – fejezte be helyette a lány. – Épp úgy, mint Nhólban. – Éleset villant a szeme. – A férjezetleneket, Cem! Az itteniek nem viselkednek olyan elnézően a házasságtörést illetően, mint azok, akiket eddig ismertél.

A félóriás színlelt aggodalmában elfintorodott, bozontos szemöldöke hegygerinc módjára csúcsosodott előre.

– Mégis, mi lenne a büntetés? – kérdezte.

– Tudod, kicsoda Kutyaként Ugató?

– Az öregember, akinek nincs orra?

– Pontosan.

– Aha. Ajjaj! – A férfi arcán ezúttal valódi rémület tükröződött.

– Szóval csak óvatosan! – intette Hezsi.

– Ez menni fog – válaszolta a félóriás. – Örülök, hogy szóltál.

– Ez nem Nhól, Cem. Egy pillanatig se gondold annak! Idekinn semminek se látjuk a hasznát abból, amit tudunk.

– Az emberek csak emberek, hercegnő – horkantotta egykori testőre. – Amit én tudok, az nekem hasznomra válik, akárhol is legyek.

Hezsi elképedt a keserű szavak hallatán. Cemnek nem volt szokása ilyen epés megjegyzéseket tenni.

– Mi bánt?

Míg ők beszélgettek, harminc harcos dübörgött végig a falun, és úgy rikoltoztak közben, mintha démonok lennének. Mindegyiküknél lándzsa, rajta hosszú, hullámos szövetcsík, az eredmény pedig lélegzetelállító volt: barbár mulatság, színes forgószél. Az ide-oda hullámzó lovak közé férjezetlen lányok szökkentek be és megcibálták a szalagokat, közben a fiatalabb gyerekek ott lökdösődtek mellettük és egymás után kötött csengőket ráztak, meg fából készült zajkeltő eszközökkel csattogtak. Hatalmas volt a lárma.

Cem hallgatott, és úgy tett, mintha a látványosságot figyelné. Hezsi megbökte a lábujjával, aztán, amikor nem történt semmi, kicsit meg is rúgta. Erre felé pördült és veszélyesnek tűnő vicsorral villogtatta ujjperc méretű fogait, a lány pedig megint arcul csapásként élte meg a válaszából kicsendülő indulatot.

– Ezt nem kérdezheted meg tőlem! – dörrent rá a félóriás. – Ha nem tudod elmondani, mi bánt téged, akkor én… – a mondat vége morgásba fulladt, és haragos tekintettel mérte végig.

– Cem – kezdte Hezsi, és parányi kezét testőre karjának duzzadó izomkötegeire tette. A félóriás nyakában szemhunyásnyi ideig megfeszültek, majd elernyedtek az izmok. Aztán felsóhajtott és kedvesebb pillantást vetett a lányra.

– Ugyan mi hasznom van itt, hercegnő? – kérdezte. – Mi hasznára voltam én bárkinek is azóta, hogy otthagytuk Nhólt? Sőt, már azelőtt is.

– Cem, megsérültél.

– Igaz, méghozzá igen ostobán. És neked kellett fizetned a gyógyíttatásomért. Úgy, hogy dolgoztál, akár holmi közönséges cseléd!

– Ennek semmi köze hozzád, Cem. Az itteniek mindenkitől elvárják a munkát. A mángok között nincsenek hercegnők.

– És én mégis miféle munkára lennék alkalmas? Most, hogy meggyógyultam, mivel mutatom meg majd, hogy érek valamit?

– Tín szerint…

A félóriás a szemét forgatva jelezte, mit gondol erről.

– A kíváncsiság, hercegnő. A nők mindig kíváncsiak rám. Egyszer. Az újdonság illékony egy dolog. Az igazság az, hogy ezek az emberek úgy gondolják, értéktelen vagyok, és nem is állnak olyan messze az igazságtól. Arra neveltek, hogy egy hercegnő szolgája legyek, s ahogy te is megállapítottad, itt nincsenek nemesek.

– És nincsenek rabszolgák sem – emlékeztette Hezsi. – Ne sajnáltasd már magadat! Van, amit megtanulhatsz elvégezni.

Cem már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de aztán csak a szemét meresztette.

– Most elérted! – szitkozódott aztán.

– Micsodát?

– Elérted, hogy elmondjam neked! Elérted, hogy panaszkodjak. Nem értek máshoz, csak ahhoz, hogyan kell szolgálnom téged, te pedig még csak nem is beszélsz velem!

– Most is beszélgetünk – jegyezte meg a lány.

Cem tekintetét visszafordítani a lovasok felé. Néhány lánynak sikerült lerángatnia egy-egy lobogót, a szalagok eredeti tulajdonosai pedig őket kergették most, és megpróbálták felkapni a lányokat a lovukra.

– Valami történt veled – mondta a félóriás. – Valami rossz dolog. Elmondod, mi az? – Hangjából eltűnt minden keserűség, ám az egész helyzet valamiféle próbatételre emlékeztetett, mintha Hezsi visszatartana előle valamit, amivel tartozik neki.

– Nem tudom – nyögte ki végül a lány. – Nem tudom, mi történt. Lófivér megpróbálta elmagyarázni.

– Van valami köze a… természetedhez.

– Lófivér szerint egy istent láttam – vonogatta a vállát Hezsi. – Ő is látta: azt mondta, csak egy kicsi isten volt, egy pókistennő gyermeke.

– És te?

– Láttam valamit. Nem is, ez több volt egyszerű látásnál… – Egyszerre sírás kaparta a torkát. Remegett a hangja, ahogy azt mondta: – Azt hittem, Cem, hogy megmenekültem tőle, de a vérem csinál valamit! Azt hittem, biztonságban vagyok!

A félóriás finoman magához húzta, Hezsiben pedig felengedett a feszültség, nekidőlt a mamut méretű testnek és megnyugvásra talált Cem ismerős szagában. Lehunyta a szemét és azt képzelte, édesanyja tetőkertjében vannak éppen, köröttük fehérre fakítja a forrón tűző nap a várost… még minden előtt, az egész rémálom kezdete előtt, amikor még nem volt több, csak egy kislány.

– Én semmit sem tudok ezekről a dolgokról – csitította a testőre –, de Lófivér azt mondja, nem alakulsz át, nem kerülsz majd az áldottak közé. Messze, nagyon messze vagyunk a Folyamtól, hercegnő.

– Igen, Lófivér tényleg ezt mondta. Na de, Cem… Nhólban nem volt más, csak a Folyam, a Folyam és a kísértetek. Semmi más. Idekinn mindenütt istenek vannak. Minden kő alatt, minden kicsi vízmosásban. Mindenütt. És ha én is elkezdem látni őket, úgy, ahogy Lófivér, és úgy, ahogy tegnap történt… ha ez lesz, akkor megbolondulok.

A félóriás töprengőn paskolgatta a vállát.

– Lófivér úgy gondolja, erre kell számítani… hogy folyton ilyen isteneket látsz majd.

– Igen – bólintott Hezsi. – Igen, úgy gondolja.

– Aha. – Cem merengve fordult vissza a falu határa irányába, ahol lassan lendületét vesztette a hajsza; a lovasok egyesével-kettesével leszálltak a nyeregből és a rokonaikat ölelgették. A levegőben sülő hús illata terjengett: nemsokára kezdetét veszi a lakoma.

– Habár ez elég furcsa – szólalt meg újra a félóriás derűlátóan –, Lófivér nem bolondult meg, és azt mondod, ő látja ezeket az isteneket. Perkar is arról beszél, hogy isteneket lát. Nem lehet annyira rettenetes dolog, mint amennyire tartasz tőle.

Hezsi bólintott, homloka a testőr könyökhajlatát érintette.

– Lófivér és Perkar mások. Perkar tényleg látott isteneket, az igaz, de azok testbe öltöztek… mármint megnyilvánultak. Úgy tudom, ilyen alakban bárki láthat istent, és bár előfordulhat, hogy idegennek és visszataszítónak tűnnek, ez nem ugyanaz, mint amit Lófivér és én látunk. Mi az istenség lényegét látjuk, a meg nem nyilvánult alakot. Az egészen más.

– Miben?

– Bejutnak ide – kopogtatta a fejét a lány. – A szemünkön keresztül befurakodnak az elménkbe, úgy, ahogy a Folyam tette, amikor kis híján elvesztettem önmagamat. – Itt elhallgatott. – Erről még sohasem beszéltem neked, Cem. Azután történt, hogy te összeestél, amikor Perkar épp a folyamszellemmel harcolt. Me… megtöltődtem. Megtöltött a Folyam, és megtehettem volna szinte bármit: széttéphettem volna Nhólt, megölhettem volna Perkart, vagy akár téged. Meg is akartam tenni mindezt, mert nem voltam önmagam. Ilyen lesz minden egyes alkalommal, amikor látok. Olyan gondolatok, érzelmek és vágyak, amelyeknek semmi keresnivalójuk nincs bennem… mégis helyénvalónak tűnnek, mintha mindig is ott lettek volna. – A hangja mintha kaparta volna a torkát.

– Lófivér minden bizonnyal tudja, hogyan kell együttélni ezzel. Tudnia kell! – erősködött Cem. – Én nem értem, ez micsoda, de neki értenie kell. Ő segíthet neked.

– Persze – dünnyögte Hezsi, miközben a térség túlsó oldalán egy sörrel teli tölgyfa hordót vertek csapra helyeslő rikoltozás közepette. – Persze, ezt mondja ő is. Csakhogy… – felnézett, elkapta a félóriás együtt érző pillantását, látta durva, darabos vonásait és az alattuk rejtőző kedvességet. – Azt hittem, megmenekültem – suttogta. – Hát sose leszek már szabad?

– Nehéz szabadnak lenni attól, amik vagyunk – vélte Cem, és Hezsi tisztában volt vele, hogy ezt bizonyosan érti.

 

Később azt írta:

 

„Néhány szó arról, amit ben’csénnek hívnak. Téli esemény ez, amelyre számos máng törzs összegyűlik. Lakomáznak, játszanak, áldoznak az isteneknek. Arra számítok, érdekes lesz. Eddig csak nagy a lárma, igazi barbár esemény. Az újonnan érkezettek gyanakvón méregetik Cemet és engem, de általában véve nem lehet barátságtalannak mondani őket. Ugyanakkor Lófivérnek le kellett beszélnie néhány fiatal harcost arról, hogy kihívják Cemet… Vannak legendáik az északkeleten élő óriásokról, és mindig kiváló harcosokként szerepelnek bennük. Aki ellenük bizonyítja rátermettségét, azt igen bátornak tartják. Lófivér azt mondja nekik, Cem még mindig nem épült fel teljesen a sérüléseiből (ez természetesen igaz), és így nem lenne része a vendégbarátságnak, ha nyíltan párbajra hívnák. A harc olyasmi, amit imádnak a mángok, akár lóhátról művelhetik, akár gyalogosan. Egyik sportjuk a becs’ínes, ami, azt hiszem, annyit tesz, hogy »csapkodás«. Azonban a csapkodáshoz hosszú nyelű falapátokat használnak, rajtuk épp csak annyi párnázással, hogy ne legyenek mindig halálosak. Lóval rohamozzák egymást, és megpróbálják kiütni a másikat a nyeregből. Gyalogosan szeretnek birkózni és ökölharcot vívni. Szerintem megbánnák, ha kiállnának Cemmel. A fegyverforgatáshoz nem ért, de láttam már puszta kézzel verekedni, és alig hiszem, hogy akár ezeknek a vad harcosoknak is lenne esélyük ellene.

Ha jól értettem, néhány nap múlva tartják majd az ünnepségüket. »Lóisten hazaküldésének« nevezik, ám ezenkívül semmit sem tudok róla. Utána, amikor már okosabb leszek, írok még.

Úgy látszik, a tanulás nem ért véget akkor; amikor elbúcsúztam tőled. Lófivér úgy véli, el kell sajátítanom valamennyit a gánok tudományából, ha együtt akarok élni az istenlátás képességével. Ezek a gánok olyasmik, mint a papok: dobolással és énekkel szólnak az istenekhez. Réges-régen Lófivér is ilyen gán lett, bár mostanság már csak ritkán »énekel«. Egészen barbár dolognak, babonaságnak tűnik, ami még a halaskofák buta ráolvasásainál is rosszabb. Nehéz alkalmazkodni ahhoz, mennyire más a világ itt, a Folyamtól távol, mennyire más a valóság. Egészen nevetséges az ötlet, hogy a világ annyira tele lehet istenekkel, mint kövekkel meg fákkal. Azonban tudom, hogy amit Lófivér mond, igaz: ismeri ezt a vidéket, ahol a Folyamnak nincs hatalma, ahol nem emésztette el a sok kicsi, errefelé általánosan tisztelt istenséget. Bárcsak lennének könyvei ezeknek a mángoknak! Sokkal szívesebben vonulnék félre valahová, hogy ott olvassak ezekről az istenekről és a gánok szokásairól. Ehelyett úgy kell elsajátítanom mindent, hogy hallgatom Lófivér beszédét. Nagyon fárasztó egyfolytában hallgatni, amit az emberek beszélnek. Ahogy arra te is bizonyára emlékszel, nem szoktam hozzá, hogy ilyen sokat hallgassak.

Egy megfigyelés, ami talán érdekelhet: ez a szó, a gán… arra emlékeztet, ahogy téged nevezlek: khánnak, ami azt jelenti, »tanító«, de eszembe juttatja a »papot« jelentő khant is. Számos szavuk hasonlít ilyen módon a nhólira. Úgy vélem, a mi őseinktől tanultak meg beszélni, ám barbárok lévén mindent rosszul sajátítottak el, helytelenül ejtették ki a szavakat. Példának okáért, amikor mi azt mondjuk, navege, ők azt mondják, nabege, és mind a kettő azt jelenti, »szem«. Bízom benne, különösnek és érdekesnek találod majd ezt a jelenséget, merthogy szándékomban áll listát készíteni a szavaikból és elküldeni neked. Meglehet, találsz majd valamilyen bizonyítékot a könyvtárban arra, hogy a mángok Nhólban tanultak meg beszélni… Elképzelhető, hogy rabszolgák voltak egykor; akik aztán megszöktek. A legendáikban egy szó sem esik ilyesmiről, azonban nincsenek könyveik, így a történetükkel kapcsolatos ismereteik nem lehetnek valami pontosak.”

 

Töprengve meredt a lapra és azon gondolkodott, most azonnal elkezdi írni a listát. Azonban más dolgokat is el kellett végeznie még, és nem szerette volna, hogy azt higgyék róla, kerüli a munkát. Ráfújt a tintára. Amint megszárad, megy és megkeresi Dakot, hogy segítségére legyen a délutáni étkezés előkészítésében. Alig odafigyelve és némi bosszúsággal töprengett azon, hol van Perkar. Jaa’hán szerint mostanra vissza kellett volna térnie neki is és Ngangatának is. Több hó nem esett – ami azt illeti, a talajon lévő is olvadt –, úgyhogy a rossz időjárás nem hátráltathatta őket. Ezzel együtt Hezsi eltökélte, hogy nem aggódik. Perkar hamarosan újra itt lesz, és akkor megkérdezheti, mit tud erről a bűvölésről, amelyet el kellene sajátítania. Ahányszor dolga akadt már istenekkel és démonokkal, biztosan tud róluk valamit.

– Hát itt vagy. – Lófivér hangja megállította gondolatai sodrát. Felnézett, kissé meglepetten, amiért itt látja az öregembert, akinek amióta csak visszatértek a faluba, állandóan volt valami dolga: idegeneket köszöntött, kisebb vitákat simított el és házasságokat hozott tető alá. Most rámosolygott: egészen csiricsáré volt az öltözéke: a rézérmékkel kis híján teljesen kirakott, hosszú, karmazsinvörös kabát, az arannyal hímzett, nemezből készült térdnadrág és egy tigrisirhából lévő mellény. Egyik kezében vidrabőr zsák, benne valami kerek és lapos. Mögötte még a szokottnál is porosabban lógatta a nyelvét Heen, füle meg-megrándult, akárha sértené a mindenhonnan áradó lárma. Hezsi kísérletképpen visszamosolygott.

– Azt hiszem, van néhány kérdésed hozzám – mondta Lófivér. – Elnézést, amiért nem voltam itt, hogy beszélhessünk.

– Egyébként is gondolkodni akartam egy kicsit – felelte a lány.

– Sokat gondolkodsz. Végül is ez jó. Na és, hogy döntöttél?

– Hogy nem tudok annyit, amennyiből döntésre lehetne jutni.

– Bölcs – ingatta a fejét az öregember. – Én sohasem vártam addig, amíg eleget tudtam. Így aztán igazi csoda, hogy ilyen öreg vagyok és nem egy fiatal kísértet. – Kinyújtotta kezét. – Sétálj velem egy keveset, gyermekem!

– Most? – tétovázott a lány.

Lófivér bólintott.

– Fontos.

– Nem hiszem, hogy készen állok – sóhajtott fel Hezsi. Oda sem figyelve megdörgölte karján az enyhén bizsergő pikkelyt, varázserejének egyetlen tapintható jelét.

– Adnék én neked több időt, ha lenne – fintorodott el az öregember. – De nemsokára, egészen pontosan holnap levágjuk a Lóistent és hazaküldjük. Ha mindenféle előkészület nélkül megpillantod…

– Megőrülök – fejezte be helyette a lány.

– Meglehet. Az is lehet, hogy nem.

– Értem – mormolta Hezsi. Ellenőrizte a tintát, megszáradt-e már, s miután megbizonyosodott róla, hogy igen, óvatosan feltekercselte a lapot és betette a csontból készült tokjába.

Kisétáltak a faluból, közben megtorpantak, ahogy lovasok dübörögtek végig a házakat körülvevő versenypályán. Nemezből, lóbőrből lévő sátrak lepték el a környéket – a falu alig hasonlított ahhoz, amelyiket megismerhette… habár természetesen semmi köze sem volt egy városhoz. A levegő sűrű volt az égő fa és szárított trágya füstjétől, félig elszenesedett hús bűze és még néhány másik, Hezsi számára ismeretlen szag kavargott benne. Kis híján elsodorta őket egy csapat gyerek – görbe botokkal, hangosan kiáltozva kergettek egy labdát a földön –, de amikor megpillantották Lófivért, szétváltak előttük és úgy folyták körül őket, akár egy halraj, amint mindenféle erőfeszítés nélkül legyőzik a Folyam egyik zátonyát. A falu peremén Heen megtorpant: láthatóan nem volt ínyére útirányuk, de miután egyértelművé vált, nem törődnek hangtalanul adott tanácsával, követte őket.

Hosszú időnek tűnt, mire kiértek a nyílt pusztaságba, maguk mögött hagyták a Duzzadt sátrak kiabálását, nevetéseit és zenéjét. Az olvadó fehér maradványok között rozsdavörös homok foltjai tűntek elő. Itt-ott sáros nyomok jelezték a máshonnan, a máng törzsek indulási helyétől a táborig vezető utakat.

– A te érdekedben sajnálom, hogy nekem kell segédkeznem ebben – jelentette ki Lófivér. – Hosszú idő eltelt már azóta, hogy énekes voltam. Évek. Örülnék neki, ha lenne itt egy fiatalabb, aki segíthetne neked, azonban Cédrus egy hónappal ezelőtt elment a hegyek közé, a többiekre pedig nem szívesen bíználak rá. – Néhány szívdobbanásnyi ideig hallgatott, aztán folytatta. – Amikor velem történt, mármint a látás, valamivel idősebb voltam nálad. Nem sokon múlt, hogy odavesszek. Napokig rosszul voltam azután, hogy először láttam egy istent.

– Én is rosszul voltam.

– Rövid ideig. Nagyon erős vagy, Hezsi.

– Mesélj még a sajátodról! – kérte a lány. – Mármint arról, amikor először láttál istent.

Lófivér láthatóan eltöprengett ezen, és néhányszor tíz lépésen át nem hallatszott más, csak az, ahogy csizmájuk ropogva áttörte a hó megolvadt majd újra megfagyott felszínét.

– Először egy cs’eglt láttam, egy kis forrás istenét. Nagyon aprócska istenség, sokkal kevésbé tekintélyes, mint az, akit te láttál.

– És?

– Egy rajtaütés után történt. A társaimmal szétszóródtunk, hogy megosszuk az üldözők erejét. Úgy volt, hogy egy itatóhelynél találkozunk össze. Én értem oda elsőnek, és megláttam a cs’eglt. A pusztában kóboroltam, amikor rám találtak, a szomjúságtól félig holtan, és annyi eszem sem volt, mint egy vedlő kígyónak.

– De felépültél.

– Csak azután, hogy a barátaim elvittek egy gánhoz. Énekelt nekem egy gyógyítódalt. De aztán azt mondta, ha életben akarok maradni, a tanoncává kell szegődnöm.

– Te pedig így is tettél.

– Dehogy! Harcos akartam lenni. Biztos voltam benne, soha többé nem lesz még egy ilyen látomásom. De persze lett. Szerencsére akkor voltak velem társak.

Hezsi felnézett az öregre.

– Miért? Mi történt akkor?

– Akkor láttam meg Ta Csanalént. A nagy istent, akit te „Folyamnak” nevezel. Perkar „Váltott Istennek” hívja. Az ősöd az, Hezsi.

– Ó!

– Aludt éppen. Szinte mindig alszik. Csakhogy álmodik is, folyton. Amikor megláttam… – Lófivér itt elharapta a mondatot és ügyetlenkedett egy keveset ingének zsinórjával. Hezsi először azt hitte, félbehagyja a történetét, hogy könnyítsen magán… a mángok nem szégyenlősködtek és nem is tétováztak az ilyesmiben. De nem ezt tette. Inkább felemelte az ingét, így Hezsi megláthatta a hasán a csúf, cakkos heget.

– Ezt saját magam műveltem – magyarázta. – A nyúzókésemmel. Nem sokon múlt, hogy kiterítsem a zsigereimet a földre, mielőtt a barátaim megállítottak. Soha nem jártam még közelebb a halálhoz. Többé nem akartam élni, azután már nem, hogy láttam őt. Egy gánnak kellett a lelkem után erednie és félútig jutottunk a Szellem-hegyhez, mielőtt megmentett.

Beszéd közben vörös sziklák alacsonyan húzódó vonalához értek, egy párkányhoz, ahol a talaj egy egész embernyit süllyedt hirtelen. A felső rész egy darabon belógott mint valami tető, Hezsi pedig kőből épített kicsiny tűzrakóhelyet pillantott meg a természet alkotta menedék padlóján. Hidegleléses borzongás szaladt végig rajta, és váratlanul igen élénken felmerült benne az emlékkép még Nhólból, ahogy a papok vártak rá aznap. Noha azóta számos hónap eltelt már, az élmény, a fájdalom és a megaláztatás olyan foltot hagyott rajta, mintha vörösbor ömlött volna rá.

– Mit csinálunk itt? – kérdezte. – Mi ez?

Lófivér a vállára tette a kezét.

– Csak beszélgetünk, egyelőre. Csak beszélgetünk, kicsim, távol a város zajától és tébolyától.

A csitító szavak ellenére Hezsiben egyre fokozódott a rémület. A papok meztelenül megkötözték és elkábították… felkeltették azt a valamit a hasában, a vérében. Valahogy ez is olyannak tűnt, egy újabb ráerőszakolt cselre. Ismét átvillant fején a gán és a khan hangzása közötti hasonlóság. Sámán vagy pap, neki ugyan mit számít?

– Mi-mit akarsz csinálni? – dadogta.

– Semmit. Semmi olyasmit, amibe nem egyezel bele te is. Sőt, Hezsi, nincs semmi, amit én tehetnék. Neked kell megtenned, bár vezethetlek, mutathatom az utat.

– Lennie kell valami másnak! – erősködött a lány. – Valamilyen más módnak, amivel örökre meg lehet szabadulni tőle.

Beléptek a keskeny természetes tető alá: a vörös kő kettészelte a roppant eget. Furcsamód megnyugodott tőle, mivel a világ így kisebbnek, kezelhetőbbnek látszott. Lófivér egy lapos kőre mutatott, ő maga pedig apránként leereszkedett egy másikra, mintha ízületei elrozsdált fémből lettek volna. Könyökét térdén nyugtatta, ujjait összefűzte, hogy hüvelykjei egymáshoz értek és az ég felé mutattak. Először a közöttük lévő hideg kőre és faszénre nézett, aztán Hezsire emelte nyílt tekintetét.

– Én nem tudok ilyenről, gyermekem. Abban reménykedtem, a benned lévő parázs lassan kihuny így, hogy nincs a közelében a Folyam, ami táplálhatná. Csakhogy láthatóan lángra kapott. Már nélküle is ott fog égni benned. Nem úgy, ahogy a Váltott Isten elképzelte: nem változtat át úgy, ahogy a rokonaidról mesélted. De ha nem szelídíted meg, nem kerül az irányításod alá, a kicsiny láng végül elemészt.

Hezsinek az jutott eszébe, ő tud egy módszert – levethetné magát egy szirtről, így összetörné magát, és lelkével együtt az átkától is megszabadulna. Csakhogy előfordulhat, hogy még ez sem elég – valószínű, hogy valamiféle szörnyű kísértetté válna, olyanná, amilyen egy alkalommal rátámadt Nhólban. A mángok is gyakorta meséltek kísértetekről. Bármennyire más is volt a Folyamon túli vidék, korántsem volt annyira különböző, hogy a halál biztos menekülési útvonalat jelenthessen.

– Akkor most mi legyen? – kérdezte. – Mit kell tennem?

Lófivér megsimogatta a haját.

– Nem feltétlenül olyan rossz ez, mint hiszed. De azt nem ígérhetem, hogy könnyű lesz.

– Úgy tűnik, nekem semmi sem az – jegyezte meg a lány fásultan.

– Még az is lehet, hogy boldogabbá tesz – folytatta az öregember. – Figyeltelek téged az elmúlt néhány hónapban. Egész könnyen alkalmazkodtál a tábori munkával járó feladatokhoz. Idővel szerintem még ügyes is lehetnél bennük. De soha nem rajonganál értük, igaz? Az egyetlen dolog, amiről tudom, hogy szereted, amiről látom, hogy szereted, az a papírod meg a tintád, a könyved. A könyvek gondolata.

– Ennek mi köze ahhoz, amiért itt vagyunk? – mormolta.

– A rejtély – felelte könnyedén Lófivér, és ebben az egyetlen szóban Hezsi megérezte valaminek az ígéretét. Reményt, lehetőségeket… valamit, ami kitöltheti az egyre növekvő ürességet a szívében.

– A rejtély – ismételte, bár ez valójában kérdés volt. Az öreg máng bólintott.

– Ez találod a könyveidben, igaz? Kérdéseket, amelyekre önmagadtól nem gondoltál? Látomásokat, amelyeket segítség nélkül nem tudtál elképzelni? Én ugyanezt kínálom neked.

– Megrémít – ismerte be a lány. – Megrémít, ami bennem él.

– Örökre így lesz, hacsak nem leszel úrrá rajta. Feltehetően még akkor is, ha szorult beléd egy kevés ész, márpedig úgy hiszem, ezzel nincs hiba. De vajon a könyveid csak vigaszt nyújtottak?

A lány őszintétlen mosolyt préselt ki magából erre.

– Nem, nem vigaszt – felelte.

– Hát akkor. Miért tétovázol?

– Mert fáradt vagyok! – csattant fel Hezsi. – Belefáradtam a sok újdonságba, a rémületbe, a gyengeségbe, abba, hogy elveszíthetem, amit tudok! Belefáradtam mindabba, ami történik velem…

Lófivér megvárta, amíg befejezi, amíg ajkát harapdálta zihálva, és a félelem átadta helyét a haragnak.

– Most mi legyen? – kérdezte a lány újra, ez alkalommal türelmetlenül, sürgetően. – Hogyan látunk hozzá?

Az öregember tétovázott egy keveset, aztán belenyúlt az egyik, derekán lógó erszénybe. Előhúzott egy kis tőrt: a menedék árnyékában élesen, ezüstösen csillant a pengéje.

– Ahogy mindig – kezdte a máng. – Vérrel.

 

Hezsi egyre csak forgatta kezében a kést, mintha azzal, hogy megvizsgálja, valamiképpen csillapíthatná félelmeit. Ehelyett csak még idegesebb lett, mialatt Lófivér kicsiny tüzet keltett életre a kőből kirakott tűzhelyen.

Figyelmét magára vonta a tűzcsiholás folyamata, amihez nem valamiféle gyufát használtak – ő ezt az egy módját ismerte a „tűzcsinálásnak” –, hanem egy látszólag igen egyszerű eszközt. Az öregember egy lapos fadarabot helyezett a menedék talajára: egyik oldalára barázdákat vájtak, és ezek a sekély bevágások megfeketedett mélyedésekben végződtek. Az egyikbe egy Hezsi alkarjával megegyező hosszúságú pálcát tett és nekilátott tenyerei között sodorni – a pálca tetejéről indulva gyorsan lejutott az aljáig, aztán visszatette tenyerét a tetejéhez, és így tovább. Néhány pillanat múlva füst kanyarodott elő a két fadarab találkozásánál. Egyre sűrűbbé és sűrűbbé vált, míg végül Lófivér elvette a pálcát és belefújt a lyukba. Hezsi elképedten vette észre benne a kicsiny, vörösen izzó széndarabot.

– Üdvözöllek, Tűzistennő! – szólalt meg Lófivér. – Örülök, hogy tűzhelyemhez jöttél. Jól bánok veled. – A szenet valamilyen darabokra tépett száraz anyagból készült csomóba rázta, óvatosan tartotta ujjai között és ráfújt. Egy pillanat alatt lángot tartott már a kezében. Az apró virággal meggyújtotta a kicsiny sátorként egymásnak dőlő gallyak halmát, és ahogy tüzet fogtak, néhány nagyobb fadarabot helyezett rájuk. Heen, aki eddig mancsa között nyugtatva fejét aludt, a füst illatára félig kinyitotta egyik szemét, majd ismét lehunyta: láthatóan egyáltalán nem hatotta meg, hogy egy istennő jött mellette a világra.

– Ezt meg tudod tanítani nekem? – suttogta a lány.

– A Tűzistennő felébresztését? Persze. Könnyű dolog. Csodálkozom is, hogy még nem voltál a szemtanúja.

– A vadásztáborban a nők sohasem engedtek a tűzhely közelébe. Mármint akkor nem, amikor épp tüzet gyújtottak.

– Az asszonyoknak furcsa tabuik vannak az istennővel kapcsolatban – magyarázta az öreg máng, majd hozzátette: –, és az idegenekkel kapcsolatban is.

– Ezt tudom.

A tűz vidáman pattogott. Hezsi elfordította a fejét és a kezében lévő kés nem sok jót ígérő éle, a hasában érzett ideges feszültség ellenére még el is mosolyodott.

– Még sosem gondoltam a tűzre csodaként – lehelte.

– Látod odabenn? Nézd csak meg alaposan. – Az öreg az ajkával mutatta, hogy hol, göcsörtös barna ujjai közben borókaág-darabokkal táplálta a fényt.

– Nem – mondta a lány, és egyszerre megértette, mit is várnak tőle. Elfordította tekintetét a parányi lángnyelvektől.

– A Tűzistennő másmilyen – biztosított Lófivér. – Régóta él együtt emberi lényekkel… legalábbis ez a megjelenése. Nézz ide, gyermekem! Segítek.

Megfogta a kezét – Hezsi kissé remegett, de visszafordította pillantását a tűz irányába. Változott a szél, beborította a boróka átható fenyőszaga és résnyire húzta szemét, mert csípte a füst és a könnyek. A máng marka megszorult, és abban a szívdobbanásnyi időben a tűz mintha felszaladt és kinyílt volna benne, akár az ablak zsalui. Egyszerre kinézhetett, tényleg úgy, mint valami ablakon, egy másik helyre.

Ismét csak idegen gondolatok lepték el az elméjét, karján pedig tébolyultan lüktetett a pikkely. Felszisszent és megpróbálta elrántani a kezét Lófivér tenyeréből, ám az öregember nem engedte el, és hiába fordította el a fejét, azzal sem ért semmit: az istennő továbbra is ott volt.

Ám az első pillanatot követően szíve heves dobogása lassan csillapodni kezdett. A kőrakásnál rettenetes volt szembesülni az istennel – mintha egyszerre ráébredt volna, hogy fullánkos férgek fészkébe dugta a kezét: a fájdalmat megelőző döbbenet. Az élmény egyáltalán nem kötődött hozzá, csak az iszonyat és a hatalom ígérete.

A Tűzistennő tényleg másmilyen volt. Hezsi melegséget és kényelmet látott, hatalom helyett segítőkészséget tapasztalt – akarata és lénye elfogadását, amitől nem tartott. A kőhalom istene azzal fenyegetett, hogy félresöpri, épp úgy, ahogy a Folyam. A Tűzistennő csupán fénnyel és reménnyel töltötte el. Továbbra is kellemetlen volt ez, de nem borzasztó, és főleg nem elviselhetetlen.

– Aha – szakadt ki belőle, ahogy lassan megértette. Lófivérre pillantott, hogy neki is jelezze, tudja, mi ez az egész, és leesett az álla.

Az öregember továbbra is ott ült és őt figyelte, azonban a teste szürke lett, anyagtalan, és homályos alakok kavarogtak benne. Egy röpke pillanatig mintha agyarakat, villogó sárga szemeket látott, éhséget érzékelt volna. Volt még ott valami, ami nyers halat juttatott az eszébe, közvetlenül azután, hogy Kej kibelezte őket főzéshez.

– Mi? – tört elő belőle, és erővel kitépte a kezét a Lófivéréből. Tántorogva talpra állt, s noha a máng utána szólt, olyan gyorsan mászott ki a menedékhelyről a ragyogó, kék ég alá, ahogy csak bírt. Addig nem hagyta abba a futást, amíg csak hallotta az öregember hangját.