A váratlanul rátört gyengeség nem múlt el, de nem is rosszabbodott, Khe pedig zordan elmosolyodott: újjászületett, hogy eljusson oda, ahová a Folyam nem tud, és úgy tűnt, ez még itt, istene tehetetlenségének kellős közepén is érvényes maradt. Látása továbbra is használható maradt, igaz, csak gyengén, így minden eddiginél jobban támaszkodott most a halott fiú kísértetére: feszülten fülelt, figyelt bőrén a levegő rezdüléseire… egyszóval, a vakok érzékeire.
Az alagútja egy nagy, ablaktalan helyiségbe torkollott: semmiféle berendezési tárgy nem volt benne, azonban halványan, nagyon halványan vibrált. Tisztában volt vele, minden bizonnyal a templom nagy központi kútjába felszívott vizet érzi, ami újabb bizonyíték arra, hogy közeledik végcéljához. Tapogatva, a homályos képek alapján talált egy téglával elfalazott folyosót. Noha gyenge volt, még így sem volt olyan erőtlen, mint egy közönséges emberi lény, az ősrégi téglák pedig málladoztak, félig már visszaalakultak ugyanazzá a vályoggá, amiből készítették őket. Azt kívánta, bár lenne nála valamilyen penge vagy akár csak egy fémrúd, és munkához látott: feszegette, törte, tolta őket, amerre lehetett. Az első lyuk felbukkanásával émelyítően áporodott levegő áradt ki a nyíláson – bármi is legyen a hely, ahová megpróbált bejutni, teljesen le volt zárva.
Kitágította a rést, hogy keresztülmászhasson rajta – a testét borító iszap segítette, ahogy átsiklott. Óvatosan a kőpadlóra ereszkedett, mivel már így is nagyobb zajt vert, mint szeretett volna, és azon gondolkodott, miféle védővarázslatok lehetnek ezen a helyen s vajon beindított-e valamilyen riasztást.
Egy terembe sikerült beásnia magát: a padlót márvány borította, ám a dongaboltozatos plafon alacsonyan kezdődött. Elég nagy volt, hogy kihúzhassa magát odabenn, de kinyújtott kezének ujja a plafont érte. Ugyanakkor a helyiség tágas volt, legalább húsz lépés széles, a falakra pedig halványan kivehető stukkókat festettek. Odasétált az egyikhez és megpróbálta kivenni, mit ábrázol, azonban túlságosan gyenge volt ehhez a látása, és színeket egyáltalán nem érzékelt most. Vállat vonva ment tovább, de előbb még levette szörcsögő és nyiszorgó, átázott cipőjét. Talpa alatt sima és hűvös volt a padló, s érezte, valahol a feje felett még mindig ott zúg a tovarohanó víz.
A terem hamarosan szélesebb és tágasabb lett, a padló lejteni kezdett alatta és látta, hogy egy vízzel teli helyiség felé tart – legalábbis az útvonalak olyanok voltak, mivel a szeme elé táruló látvány egy csatornákból álló városra emlékeztette, ahol minden egyes épületet lépésnyinél valamivel keskenyebb vízfolyás választott el a többitől. A parányi építmények is kőből voltak… többségük ránézésre márványból, gránitból, vagy réteges homokkőből készült. Dzsikként tanult róluk és a tulajdonságaikról, hogy tisztában legyen vele, miként lehet felkapaszkodni rájuk, melyikbe a legkönnyebb ékeket verni és így tovább. Zavartan haladt tovább, mígnem lábujjai az állóvízhez értek, aztán bizsergés futott végig a lábán: nagyjából olyan volt, mint amit a Folyamban megmártózva érzett, de valahogy erősebb, hevesebb. Lehajolt és megérintette a felszínt, azonban keze száraz maradt.
Füstvíz, gondolta. A Folyam kísértete.
Eszébe jutott a terem, ahol újjászületett, a vízbe merült helyiség, ahová az áldottakat helyezték. A füstvíz ott tartotta őket, viszont őt nem, csak hatalmat öntött belé. Érezte, ahogy megsűrűsödik benne a nyers erő, ám a látása csak hajszálnyit javult. A Folyam hatalma itt volt, de a tudatossága nem.
Ha a füstvíz az áldottak börtönét jelentette, akkor ide mit zártak be? Ám az emlékeikből és az Obszidiánkódex utalásaiból volt már sejtelme róla. Odament az egyik elszigetelt épülethez, és megragadta sárgaréz ajtajának fogantyúját.
Könnyen, akadálytalanul nyílt, ő pedig belesett a nyíláson.
Egy ember volt odabenn, legalábbis az, ami maradt belőle. Csontjai kibökték rothadó díszruháját, az ízekre hullott kéz rozsdás vasjogarra fonódhatott egykor. Khe érdeklődően figyelte. Miféle király lehetett ez? Hezsi talán tudná, valószínűleg el tudná olvasni, a sírkamrát ékítő ősi írásjeleket, felidézhetné a halott tetteit. Azonban neki ez az egész mit se számított, és jelzésszerű meghajlás kíséretében hátralépett, hogy becsukja az ajtót.
A csontok megremegtek, elhomályosodtak, és ő egyszerre ráébredt, hogy egy, szinte már láthatatlan fátyol, átlátszó hártya borítja a csontvázat. Ez lengett most, úgy hullámzott, akár a levegő a kemence vagy a tűz felett. Egy inda nyúlt ki felé tétován, ő pedig hagyta, kíváncsian, vajon mit tesz majd vele. Enyhe fájdalom, perzselő érzés támadt ott, ahol hozzáért, a fátyol pedig sziporkázni kezdett, felragyogott, színhullámok szaladnak végig rajta. Maguk a csontok mozdulatlanok maradtak.
Még hátrébb lépett és elhessegette a hozzá érő ködöt, s amikor ez nem volt hatásos, hatalmával oszlatta el. Most már látta a halott király feje felett izzó, egyszerű csomót alkotó szívhúrokat, azt a fajtát, amiről megtanulta már, hogy a kísértetek sajátja. Tiszta volt és kiszáradt, ám most éppen csak megérintette az ő ereje, és halványan életre kelt.
Ezeket a sírkamrákat nem a testeknek szánták, hanem a kísértetüknek, döbbent rá.
Hogy csapdába ejtsék őket. Hogy ne engedjék őket visszatérni a származási helyükhöz. Ha a Folyam neki ekkora hatalmat adhatott, mit művelhetett volna egy olyan testtel és lélekkel, akit akarata megőrzésére szántak, egy uralkodó testével? A papság így gondoskodott róla, hogy ilyesmi sose forduljon elő. A Folyam mindezek miatti haragja igen távol volt most tőle, így nem veszítette el a fejét, mint a könyvtárban tette. Ám mindaz, amit látott, alátámasztotta egyre erősödő sejtelmét, hogy a papság az isten ellen és nem érte ténykedett, és hogy már nagyon hosszú ideje volt így.
Az egyre halványuló kísértetet figyelve az jutott eszébe, hogy a fiúhoz hasonlóan ezt is magához köthetné. Magával vihetné az egykori király ismereteit küldetésére, a segítségével elolvashatná a régi írást s így a körötte lévő sok rejtélyes feliratot is. Még az is lehet, az összes kibogozni tervezett talányra itt, ezekben a sírokban leli a választ. Ám valamiféle erős ösztön tiltakozott ez ellen: a füstvíz annyira legyengítette ezeket a lelkeket, hogy előfordulhat, ha teljesen tudatára ébreszti valamelyiküket, azzal önnön hatalmát veszíti el teljesen. Hiszen oly nagyon éhes volt ez is itt… Mi történne akkor, ha ez lenne az ura az ő testének? Aki fut, általában meg tudta becsülni, milyen messzire futhat, aki ugrik, hogy milyen messzire ugorhat, és ugyanez az érzés azt súgta neki, az ősöreg folyamszülöttek lelkét elemészteni valószínűleg nagyobb erőpróbát jelentene annál, mint amire jelen pillanatban képes.
Így aztán továbbment, ujjai királyok sírkamráit simították, miközben combig gázolt a vízben, melytől egyáltalán nem lett nedves. Itt minden halott volt: az emberek, a kísértetek, még a Folyam is. Előrehaladtában azon töprengett, mi hozta őt ide, erre a helyre. Minden bizonnyal a megismerés, de pontosan mit akart megérteni? Mit keresett? Abban bízott, amint rálel, nyilvánvaló lesz a válasz, s hogy nem valamelyik sírkamrában várakozik rá. Ha mégis, miképpen találhatna rá? Át kell kutatnia egyenként az összest?
Lehet, hogy a papi könyvtárt kereste, de biztos volt benne, az ottani könyvek nagy része számára sem könnyen, sem gyorsan nem fejthető meg. Persze Khán bizonyára nem így lenne vele, ha elemelne neki egyet. De ugyan honnan tudná, melyiket érdemes? Végül mindenképpen kísérletet kell tennie a halott királlyal.
Vagy valami egyszerűbbet keres. A Folyam vissza akarta kapni Hezsit, de még ennél is jobban szeretett volna megszabadulni a bilincseitől. Nincs valami módja ledönteni magát a templomot, tönkretenni a hatalmát? Ezt biztosan érdemes lenne kideríteni, már ha tudná, mi lehet az, miféle szelepet kell elállítania hozzá. Aligha valószínű, hogy létezik ilyesmi – sokkal inkább arról lehet szó, a templom egész alaprajza felelős a feladatáért… Erre utalt, az a némi építészet, amit Hezsi kapcsán előkészületként elolvasott. Szinte biztosan része volt az egésznek a szökőkút, a templomba és a templomon keresztül áramló, majd a lépcsőzetes homlokzaton lecsorgó víz. A Kódex pedig arra utal, a templom valamilyen módon olyan, mint a Folyam forrása, Se’leng. Ez az egész túlságosan bonyolult volt a számára. Mindazonáltal meg kellett tudnia, itt mi van. Ha kiér a templom gyengítő hatásából, a Folyamnak esetleg sikerül kihüvelyeznie belőle valamit.
Elért a holtak termének végéhez: rátette lábát füstvízből kivezető meredek lépcsősorra és óvatosan, nesztelenül megindult előre. Most már nem csak érezte, hallotta is a víz áramlását, és néhány pillanat múlva, egy nagy terembe érve észre is vette a sápadt foszforeszkálásban. Ám bármennyire gyenge is volt a világítás, a falak és a magasan lévő mennyezet minden ízében visszatükrözte, merthogy a helyiség minden egyes felszínét metszett üveg borította. Már Khe alakjának feltűnése is elegendő volt milliónyi rebbenő, pislogó szemet nyitni bennük, ahogy tükörképe elhaladt az egyes lapok között.
Na és persze a víz. Szilárd oszlopban száguldott a padlóból a plafon felé, s jól tudta, áthalad a templom számos emeletén, míg végül kibukkan a tetején és lecsorog a négy oldalán, akár a víz a világ négy sarkában. Meggyőződése ellenére elragadtatottan nézte. Mintha gagátból és ezüstből állt volna – sehol semmi tajték, se vízpermet: minden egyes csepp arra ment, amerre irányították, egyre feljebb és feljebb akár a vér az ütőérben. Ha sikerülne elvágnia egy ilyen ütőeret…
– Ki az? – szólalt meg valaki, azonban Khe nem látta, honnan jött a hang – megfeszültek az izmai, hogy bármerre elugorhasson, ám eltelt egy hosszú pillanat, s bár újra meg újra átvizsgálta a helyiség látható részét, nem látott semmit. Magas hang volt, minden bizonnyal egy pap beszélt. Lassan, óvatosan elindult oldalazva balra a helyiség közepén lévő szökőkút körül, míg végül megpillantotta, ki beszélt: egy fiú volt az, úgy tizenkét-tizenhárom éves lehetett. Fekete köpenyt viselt, haját leborotválták. Kezéből aranylánc csüngött petyhüdten, végén reszkető homály, egy árny gubbasztott. – Ki az? – ismételte. Khe összeszorította a száját, és azon töprengett, mit tegyen – csapjon le azonnal, vagy várjon egy keveset, hátha megtud valamit? Kelletlenül ugyan, de ez utóbbi mellett döntött. Így alkalma nyílik lopni a távolságot és biztosan több is van ebben a helyzetben, mint amit egyetlen pillantás alapján gondolna róla. Nagyon óvatosan lépdelt, ügyelt rá, csak azután helyezze lábára a testsúlyát, hogy ellenőrizte a talajt vermeket és más csapdákat keresve – számos történetet hallott arról, milyen sokféle módon őrizte a papság a kincseit. A dzsikek terveztek efféle csapdákat, márpedig amikor a halálról volt szó, ők nagyon ötletesek tudtak lenni.
– Senki se vagyok – felelte halkan. – Csak egy sarokban motozó egér. Nem ártok senkinek.
A fiú láthatóan jó mulatott ezen. Letelepedett az emelvény szélére, ahol eddig álldogált. Kivehetőbbé vált, mi van a helyiségben, és Khe látta, hogy mindenféle tárgyak hevernek körülötte: fegyverek, könyvek, egy festett koponyákkal teli állvány, ládák és dobozok. A fény is onnan érkezett – igen halványan világító, de sosem rebbenő fényű kovácsoltvas lámpás, mintha a ragyogása nem valamilyen lángból eredne. Még az is lehet, hogy mint itt minden egyéb, ez is csupán egy tűz kísértete volt.
– Ülj le, helyezkedj el! – utasította a fiú. – Ritkaság, hogy beszélgethetek valakivel, neked pedig bizonnyal kérdéseid kell, legyenek, ha eljössz ide.
– Vannak kérdéseim – ismerte be. – De téged nem zaklatnálak velük.
– Egyáltalán nem zaklatsz – felelte a fiú, miközben Khe alaposabban szemügyre vette, mi az, ami pórázra kötötten ott kuporog a lábánál. A sötét halom értelmezhetetlen volt, semmiféle felismerhető alakot nem volt hajlandó választani magának. A fiú régiesen beszélt – szinte egy másik nyelvet használt, Khenek nagyon kellett összpontosítania, hogy megérthesse. Közelebb lépett, mivel úgy tűnt, erre kérték fel az előbb.
Tíz lépésre lehetett tőle, amikor a fiú egy intéssel megállította.
– Hasznosabb lenne, ha nem közelednél tovább – mondta. – A kutyám harapós.
Khe bólintott, hogy jelezze, tudomásul vette, de nem ült le, inkább állva maradt, hogy szükség esetén mindenféle fenyegetésre gyorsan válaszolhasson.
– A kriptákon keresztül jövél – állapította meg a fiú. – Jól mondom, úgy-e?
Semmi értelme nem volt ezt tagadni, úgyhogy bólintott.
– Miképp szólíthatlak? Nem szükséges nevednek lennie.
– Szólíts Jennek – felelte Khe, s közben, igaz, későn, arra gondolt, vajon tud-e a fiú erről a személyiségről.
– Talán nem bírsz láterővel, Jen? Vakságot érzékelek felőled.
– Vak vagyok. – Khe csak most vette észre, hogy maga a fiú sem lát, gyöngyfényű szeme soha nem állapodott meg semmin. Ha vaknak gondolja – meglehet, kísértetszerű szolgáját érzékelve –, miért vitatkozzon vele?
– Úgy tetszik, így kell lennie. Úgy mondják, csakis vakok jöhetnek ide.
– Miért van ez?
– Atyám gondoskodott erről – felelte mosolyogva a fiú.
– Atyád, a Folyam?
Ezt kuncogás fogadta.
– Talán nem tudod, hol jársz? Nem, atyám nem ő.
– Te őrzöd ezt a helyet?
– Nincs benned kitartás. Tudhatnál már atyámról.
– Nem kívánok tapintatlan lenni.
– Birtokot sérteni mindenkor tapintatlan dolog, de ne törődj most ezzel! Én vagyok eme hely ügyelője, s mint ilyen, őrizője is.
– Mit őrzöl? – kérdezte Khe a fiú mögötti kincset figyelve, bár közben ügyelt, hogy tovább játssza a vak szerepét.
– Apróságokat, csecsebecséket. Mint mondottam volt, elsősorban eme helyet magát.
– Na de, kitől őrzöd?
– Úgy vélem, előled.
– Én nem akarok itt semmit – hazudta Khe.
– Persze, minden bizonnyal csak rossz irányba fordultál. Gyakori hiba ez, sokakkal megtörténik – gúnyolódott a fiú.
– Kíváncsi voltam, csak erről van szó.
– Jer! – A fiú hangját most némi harag színezte. – Mondd el, miért vagy itt! Nem számít, mit beszélsz, csupán unatkozom, s beszélni kívánok valakivel.
Nem számít, mit beszélsz. Khe figyelmét nem kerülte el az ebben rejlő fenyegetés. Tán feltartja őt ez a fiú, míg ideérnek a papok? Azonban nem hallott semmiféle riadót és nem érzett semmiféle erőhullámot. Noha olyan volt, akárha ködfátylon át figyelné, mintegy szeme sarkából, de néha-néha meglátta az őr szívhúrjait: erősnek és különösnek tetszettek, a fiú pedig magabiztosnak tűnt, mint aki tisztában vele, nincs szüksége segítségre. És persze ott volt még a lábánál lapuló, rosszindulatú erőtől lüktető árny. Vajon mit tudhatna meg, ha táplálkozhatna belőlük, vagy ami még jobb lenne, ha elkaphatná őket?
– Rendben – engedett. – Azt hiszem, a templom titkát kideríteni érkeztem. Megtudni, miképpen lehetséges megfosztani érzékeitől itt a Folyamot.
– S ráleltél már válaszodra?
– Nem. Felolvastak nekem egy könyvet és abban esik szó erről a helyről, ám most, hogy itt vagyok, nem lettem okosabb.
– Minő szerencse hát, hogy találkoztál velem. Jól ismerem eme helyet.
Khe alig szemhunyásnyi ideig tétovázott.
– A könyv egy messzi hegyről beszélt.
– Se’leng az, forrása a Váltott Istennek.
– Váltott Isten?
– Folyamra használatos másik név ez. Igen, létezik oly hegy, melyet Se’lengnek neveztek. S mit gondolsz, mi köze eme helyhez?
– Úgy építették, hogy hasonlítson hozzá – válaszolta Khe ismét csak meglepetten hallgatva a fiú régies beszédét. Nem ismert olyan papot, aki így beszélt, hacsak nem ráolvasások közepette, és akkor sem gördült ilyen folyékonyan az ajkáról a szó.
– Nagyszerű! Kívánod-é megtudni, mi okból?
– Igen, de még mennyire.
– Képzeld el! – A fiú egyik térdét átkulcsolva hátradőlt, világtalanul meredt a plafon irányába. – Képzeld el… Láttál te valaha? Hát persze, hogy láttál… érzem. Képzeld el hát, hogy még látóként ott állsz egy tükör előtt. Képzelj el most egy másik tükröt hátadnak mögötte, pontosan mögötted. Mit látnál akkor?
– Azt hiszem, önmagam tükörképeit egészen a végtelenségig.
– Úgy bizony. Most pedig képzeld el, hogy ostoba vagy mint valami szajkó vagy egyéb zajos, szárnyas lény. Láttad-é már őket tükörnek repülni önnön tükörképükkel civódva?
– Nem, de el tudom képzelni, milyen az.
– Egy igen buta madár eszméletlenségig verné magát eme tükörhöz. Kettő közé szorulva szinte bizonyosan így történne.
– Azt mondod, a Folyam ilyesféle ostoba madár? Hogy a hegy és ez a templom olyanok, akár az egymással szembenéző tükrök?
– Én csak egy egyszerű történetet meséltem el. Mit valóságnak mondunk, nem ily egyszerű. Maga mögött hagyja eme templomot, utána aztán éber. Ám egy részét bizonyos szempontból rászedik, hogy úgy higgye, kiindulópontja, méhe eme hely, s bár ezt nem tudja, valójában ez után törekszik: visszatérni egykorvolt hónába. Nem láthatja eme templomot, mivel saját hegyével téveszti össze, s bizony, mi köztük van, nem értelmezhető számára.
Khenek eszébe jutott az álma, az egykori teljességről szóló álom, amikor az elégedett Folyam végtelen kör volt. Tisztában volt vele, hogy ezt az ősállapotot keresi, de azt hitte, azzal érheti el ismét, ha egyre nagyobbra növekszik. Ám ha lénye egy darabját ráveszik az elégedett álomra…
– Vagyis érzi, ahogy a víz átáramlik a templomon…
– És úgy hiszi, önmaga, amint kifolyik forráshelyéről. Összezavarja, ám igézetének lényege, hogy nem tudja, összezavarták.
Khe bólogatott.
– Az meglehet. De ennél többről van szó.
– Még mennyire! Ezernyi ősi dalt, ha így jobban tetszik, altatót gyűjtöttek össze itt, s efféle dalok idővel egymásra rétegződve erőre kapnak. Ezer csomagnyi füstölőt égetnek, s az papok úgy cselekszenek, hogy Folyam nem láthatja őket. De mindez csupán díszítés, festék, aranyfüst. Elmondottam, mi lényege.
– S mindezt az Ébenpap tette?
A fiú nevetett.
– Nagy lusta ám az Ébenpap, de tudja, miként kell másokat munkára sarkallni. Itt, az mindőnknek teremtett fáradtságos munka közepette nem láthatod. Azt hiszem, ő csupán tervet vázolt, a részletek kidolgozását meghagyta másoknak. Mit látsz, jórészt inkább az én művem, mint az övé.
Khe résnyire húzta a szemét – hazudnának neki? A másik csak egy fiúnak tűnt, de ennyivel nem lehetett őt megtéveszteni.
– Te vagy az Ébenpap fia?
– Az fattya… De te tudtad ezt.
– Most már igen. Ezek szerint egy ideje már itt vagy.
– Elbűvölő ez az enyhe fogalmazás.
Mialatt beszéltek, a fiú különös beszéde fokozatosan átalakult, hogy mostanra ő is Khe lágyan gördülő szavait használta. Ez valamiért sokkal nyugtalanítóbb volt, mint az ősi, ráolvasást idéző nyelven hallani őt beszélni.
– Az első dinasztia óta itt vagy?
– Időről időre elszunnyadok – vont vállat a másik. – Aludtam akkor is, amikor idejöttél, de a háziállatom felébresztett. – kedélyesen megrántotta az aranypórázt, mire a sötétség megremegett.
Khe nem kérdezett róla semmit, mivel emlékezett rá, hogy vaknak kellene lennie, így nem érdeklődött a könyvekről, a fegyverekről és a koponyákról sem.
– Ennyi kérdésed volt?
– Nem tudom, mi mást kellene kérdezni még.
– Nem akarsz beszélni valaki mással is?
– Valaki mással?
– Hát persze. Mondjuk, az egyik társammal.
Khe alaposan körülnézett a helyiségben. A „háziállaton” kívül azonban nem látott egyetlen „társat” sem, akármit is értett ez alatt a másik.
– Hallgatom az aláhulló víz hangját – mondta végül a diák mesterének bölcsességét elfogadó mondatát használva. A fiú kurta, ugató nevetése előtt átfutott már rajta, mennyire komikus ez a mondat itt.
– Hát akkor kivel is beszéljünk? – Felállt és a koponyákhoz sétált, tenyerével dörzsölgette sima felületüket.
– Sza’tá’znátával? Nangeznátával? Nem! Te Lengnátával akarsz beszélni. Íme. – Felemelte az egyiket és odahozta, majd leült, és az ölébe tette.
– Na, Lengnátá, beszélj Jennel, a te hű alattvalóddal!
Ez a fiú egész biztosan bolond – gondolta Khe.
– Gúnyolsz engem – hallotta egyszerre saját magát rekedten megszólalni. A torkához kapott. – Hagyj aludnom. Nincsenek alattvalóim, nem is voltak soha – folytatta közben. A hangja volt az, a saját torkából hangzott fel, és nem ő parancsolt neki.
– Ne! Állj! Hagyd abba! – kiáltott fel, ez alkalommal saját akaratából. Nem érzett semmit, semmiféle betolakodó jelenlétét. Nem is olyan volt, mintha valaki beszédre kényszerítené – egyszerűen csak… megtörtént.
A fiú kuncogott, ahogy Khe választ adott önmagának.
– Öld meg, ha tudod, vagy ha nem, hát menekülj innét! Ha bármikor is csákange alattvalója valál… – Ádázul összpontosított, hogy megállítsa, de nem sikerült: a szavak egyre csak buktak elő a szájából. Alig vette észre, ahogy a csákange említésére a fiú majd’ kétrét görnyedt nevettében.
Elég, elég! – gondolta Khe, mialatt Lengnátá tébolyultan suttogott a hangján. Kétségbeesésében kinyúlt hatalma csápjával, kereste a módját, véget vetni a mormolásnak, kivégezni a hangok forrását. Körbetapogatózott a koponyában és ott is volt a kísértetcsomó, ő pedig eszeveszett erővel megragadta, rámarkolt elméjével és megszorította. A mormolásnak egyszerre vége szakadt, ő pedig szinte már ösztönösen magába húzta Lengnátá kísértetét és odapányvázta a vak fiú mellé. Gyenge, fonnyatag lény volt: sokkal könnyebb volt bánni vele, mint előzőleg hitte.
Csak most ébredt rá, hogy valószínűleg nem bírta a térde: négykézláb állt a talajon, vadul remegve.
– Add vissza! – mondta halkan, kimérten a fiú. Úgy látszott, többé már nem szórakozik.
– Nem – sikerült kinyögnie. – Nem, nem hiszem, hogy visszaadom – azzal kígyómódra lecsapott, kinyúlt az őrző életének húrnyalábja felé.
Tűz perzselte ki bensejét, kicsapott a szeméből és a szájából, s akárha tényleg megütötték volna, teste hátrazuhant és tekeregve a kőpadlónak csapódott. Vadul elrúgta magát a földről, miközben éleset rikoltott, de képtelen volt elhallgatni. Elméjének egy kis része érintetlen maradt és megpróbálta meglovagolni a gyötrelem mindent elborító hullámát, megérteni, mi történt az előbb vele. Kinyúlt a fiú felé és szembetalálta magát valamivel, valamiféle méreggel, ami kardként járta át a testét. Várta a következő csapást, amelyik végez vele, azonban valami visszatartotta azt. Nyilvánvalóan nem önmaga volt az, habár úgy érezte, ott lapul még benne érintetlenül a hatalom szilárd magja. Nem is engedte túl messzire magától, ahogy remegve visszafordult a fiú felé.
Ő pedig komisz mosollyal fogadta Khet. „Háziállata” felállt, és a volt dzsik látta, hogy most emberi alakot visel: magas, jellegzetes arcú ember, óriási halszemmel és szögletességében egészen csőrszerű orral. Valami nagy testű rákféléből készült páncélt viselt, kezében akvamarinpenge. Dülledt szemének tekintete teljesen élettelen, csak sötétség és fehér szikrák kavarogtak benne. Fekete haja hosszan csüngött, királyok aranypántja fogta le.
– Földre, Jen! – sziszegte a fiú. – Emelkedj fel, de csak térdre, hogy uralkodód megfelelően fogadhasson téged!
Khe még mindig úgy érezte, idegei izzó vasak, ám úgy tűnt, a fájdalom jórészt káprázat, de legalábbis nem testi jelenség. Az előbb olyan volt, mintha szeme és húsa is megolvadt volna, mégis teljesen ép volt még mindig…
Miről beszélt az őrző? A kísértet, amelynek a láncát kezében fogta, nem az uralkodó volt: sokszor volt alkalma látni már fenséges személyét. Ez pedig itt valamiféle szellem vagy démon lehetett.
– Látom, nem ismered fel az első uralkodót, a Folyam fiát.
Khe nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de képtelen volt megszólalni. Jól tudta, ez nem lehetséges. Nem lehet a Csákange, a Folyamfi, és nem egy csákange. Ha ez igaz, a fiúnak iszonytató hatalma van… Ámde most már látta megnyilvánulni, a fény forgószelét, a szívében tomboló tüzet és villámokat. Mit tett? Mit ébresztett fel?
– Most pedig add vissza, amit elvettél!
Így is, úgy is a halál vár – értette meg egyszerre. Azzal futni kezdett, és ahelyett, hogy kinyúlt volna elvenni vele, inkább lecsapott a benne lévő erővel. Négy lépést tett meg, és érezte, ahogy hárítják, elvezetik a támadását, ám ő addigra már felugrott és a levegőben száguldott éppen. A fiú felvisított haragjában, mikor meglátta Khe célját, Khe pedig úgy érezte, ezer forró réztű döfi át a gerincét. Csákange kísértete sötét villámként száguldott végig a padlón, kőszilánkok pattantak szerteszét, ahol lába a talajt érte. Khe ugyanebben a pillanatban csapódott be a dübörgő vízoszlopba, és irgalmat, óvatosságot nem ismerő óriás ökleként az is megütötte őt. A fény és a gondolat mind mennydörgéssé változott, aztán jött a semmi.