XVIII.

Dávidka pedig ezalatt dühöngve ment mindenütt a török nyomában.

Ötödmagával indult a törökök után, s pénzzel is megrakta magát. Vagy vér, vagy arany árán, de vissza kell szereznie az asszonyt.

A török lovak patkóját könnyen meg lehetett különböztetni a magyarokétól. Kisebb és egészen befogja a ló talpát. Csakhogy ahol járt út van, gyalog kell követni.

Délután megtalálta a két holt törököt a Tisza partján. A pap bizony nem temette el őket. Majd beleveti aki únja, a Tiszába.

A puha talajban könnyű volt a nyomokat követni, de már a kocsiúton el-elveszett a nyomuk. Egy lovasnak gyalog kellett mindig elől menni, hogy a nyomokat figyelje.

Este felé megint találtak két holt törököt, de megtalálták az asszony csizmájának a nyomát is. No helyes kis nyom volt. Dávidka káromkodott, de reménykedett is, hogy másnap rájok akad.

A sötétségben nem lehetett tovább nyomozniok, de látták a csapáson, hogy a török bujkálva viszi az asszonyt.

Belevetették hát a két holt törököt a Tiszába, és megháltak ott, ahol azok napközben tanyáztak.

Hanem a két másik török nagy útat haladt éjszaka s most már, hogy két magyar ló is keverte az úton a nyomokat, Dávidkáéknak még nehezebb volt őket követni.

Már négy napja kóboroltak, hol az útakon, hol a Tisza mentén. Az ötödik napon a hódmezővásárhelyi úton teljesen elvesztették a nyomokat.

Dávidka a haját tépte.

– Hagyd a pokolba, - szólt az egyik vén katona, aki már únta a mulatságot, - teérted úgyse mászkált volna ennyit az az asszony.

– Tudod is te azt! - felelte dühösen Dávidka.

Junius reggeli napfényben fürdött Hódmezővásárhely városa, mikor Dávidkáék belovagoltak nagy kedvetlenül. A széles nagy utcán már messziről látták, hogy a nép zavarog a községháza körül.

– Agyon kell ütni! Fel kell akasztani! - kiáltják mindenfelől.

A csoport közepén fölemelkedik egy kövér barna ember és botját rázva beszél:

– Igaz, hogy nem lenne érte kár atyámfiai, de gondoljátok meg, hogy kiválthatunk vele egy vagy két vásárhelyi rabot.

Dávidkáék ekkor látták, hogy a csoport valami kocsi körül lázong, s hogy a kocsin egy asszony ül.

– Az én feleségem! - ordítja örömmel Dávidka. - Félre innen, hadd menjek a feleségemhez.

Az asszony felpillant az ismerős hangra, de helyette csak a nép örvendezik:

– Nini, - mondják - ez az ura.

És ugyan elcsudálkoznak, hogy a házaspár nem borul egymásnak a nyakába.

Az asszony ül a kocsin egykedvűen. Mellette a forradtképű török, össze-vissza kötözve, meg a pap kocsisa.

Hát a törököt akarták agyonverni.

– Ki szabadította meg? - kiáltja Dávidka kevélyen. - Nem maradok adósa neki!

– Én, - feleli a kocsis, a fejét fölemelve.

Dávidka tüntető mozdulattal vett elő egy nagy aranypénzt és odanyújtotta a kocsisnak.

A nép éljenzéssel fogadta ezt a jelenetet.

– Ha akarod, - folytatta Dávidka, - holtig nálam lehetsz.

Mindenki azt gondolta, hogy fiának fogadja, azonban Dávidka így fejezte be a mondatot:

– Örökös szolgámnak, kocsisomnak fogadlak meg.

– Köszönöm, - felelte a kocsis, - pap az én gazdám, csak akkor izzadok, mikor eszek.

A nép nevetése ekkor Dávidka ellen fordult.

Dávidka a szégyentől elvörösödve felelte:

– Hát majd másképpen jutalmazlak meg, ahogyan te akarod.

Aztán a feleségét kérlelte meg a kevély ember.

– Tudom, hogy ártatlanul szenvedtél, - mondotta. - Minden kivilágosodott. De csak gyere haza. Mától fogva te vagy az úr a háznál.

Az asszonynak Isten tudja hol járt a gondolata. Nem felelt. Békén engedte, hogy Dávidka melléje üljön, csak mikor a kocsi elindult velök visszafelé, akkor szólalt meg: búcsút intett a kezével a vásárhelyieknek.

– Isten áldjon meg jó emberek.

Az úton aztán elmondta a kocsis, hogy hogyan szabadultak meg a töröktől. Mikor már csak kettő maradt belőlük, a forradt képű azt kérdezte, hogy:

– Van-e ásó a kocsin, el kellene temetni a két halottat.

– Ásó nincsen, - feleltem, - hanem ebben a nyirkos földben a lőcs is megteszi... Jól van, rám parancsolnak meg az asszonyra, hogy ássuk el a két halottat.

– Te is? - kérdezte Dávidka.

Az asszony bólintott.

A kocsis folytatta:

– Hát én aztán, hogy kezemügyibe került a kocsi lőcse, úgy vágtam kupán a kisebbik törököt, hogy az egyszerre felhamburkázott. Hanem az a kutya forradt képű, cudar annak az ereje. Lefogott és megkötözött. Azt gondoltam, hogy felakaszt, vagy hogy a Tiszába vet, még kiáltottam is az asszonynak, hogy izenje meg a falumba, mi történt velem. Mert az asszony, hogy az én harcomat látta, futásnak eredt és segítségért kiabált. Hanem a török meggondolta, hogy nálam nélkül nem juthat Temesvárra, hát csak felkötött az ülésbe és folyton ott volt a keze a késen. Az asszonyt is megkötötte, így jöttünk éjjelenkint idáig. Itt aztán, hogy dalolást hallottunk, kirántottam a lábamat a kötélből és nagyot kurjantottam, hogy mondok: Hé emberek! Ide hamar! A török azt se tudta, hogy hozzám kapjon-e, vagy a lovakhoz. Volt annyi eszem, hogy a gyeplőt is tartottam. Úgy vágtam a szeme közé az ostorommal, hogy egyszerre vérbe borult a látása. Úgy nyomták el aztán az árokban.

Az asszony az úton egyre szomorúbb, egyre lankadtabb lett. Hiába beszélt hozzá Dávidka, csak igen, nem, volt a felelete.

Délután föltűnt előttük a szegedi vár minaréja. A félhold ragyogott a tetején. A nap melegen sütött. A Maros meg a Tisza tele volt fürdő gyermekekkel.

– Itt meghálunk, - mondotta Dávidka.

– Meg, - felelte az asszony, a Tisza széles víztükrét szemlélve.

A kocsi rágurult az ingó-bingó hajó hídra s a lovak csöndes dökretéssel mentek az ócska hosszú faalkotmányon.

Mikor a kocsi a híd közepére ért, az asszony fölszökött. Kivetette magát a kocsiból s a következő pillanatban ott volt nagy loccsanással a hullámok között.

A piros kendő lelebbent ugrás közben a fejéről és fönn is maradt a víz színén. Az asszony is előtűnt még kétszer, aztán elmerült a vízben.

Mikorra csónakot kerítettek elő, már valahol a víz fenekén nyugodott az asszony. Még csak a piros kendőt se fogták ki Dávidkának.