XII.

Vasárnap, az istentisztelet órájában hat kékköpönyeges fehérturbános szaridsa lovagolt be a városba.

Ebben ugyan nem volt semmi különös. Járt akkoriban Kőrösön török katona, török kalmár, török dervis mindennap. De azért aki azt a hat katonát meglátta, rajta felejtette a szemét a vezérükön.

Pufok képű, vállas óriás volt ez, s mintha a feje két fejből volna összeforradva, az arcát egy éktelen nagy forradás árkolta kétfelé.

Az árok még vörös volt és duzzadt. A homlok közepétől vonult le az álla aljáig, s az ajkakat is úgy ketté metszette, hogy a foga alól-felül kifehérlett. Még szerencse, hogy azt a csenevész orrot félrehajlón illesztette abba a nagy pofába a teremtő Allah, különben azt lehetett volna gondolni, hogy a feje kétfelé nyitható, mint a dió.

Az éktelen csuda megállott a templom előtt és odaszólt magyarul az ajtóban ácsorgó kőrösiekhez:

– Mi van itt, hogy oly sokan vagytok?

– Eklézsia-követés, - felelte egy öreg.

– Asszony vagy ember?

– Mind a kettő.

– Mit cselekedtek?

A kőrösi ember vállat vont:

– Mézet loptak.

– Mézet? oszt azért így büntetik?

– Emberméz volt ám?

– Hallod, én velem ne pistikázz, mert be találom ütni a fejedet. Hol a bíró?

– Itt van az is a templomban.

A török leszállott a lováról és bement harmadmagával a templomba. Megbámulták a szégyenkőre állított asszonyt, a legényt is, aztán le is ültek a közelükbe a földre. Végighallgatták a kálvinista prédikációt meg a pápistát is.

Abban az időben egy templomban tisztelte a két felekezet az egy Istent, s tán máig is úgy volna Nagykőrösön, hanem hogy némely gonosz diákok egy holt kutyát vontak fel a prédikátor székébe és úgy állították oda, amint az öreg papolni szokott, emmiatt aztán ketté vált a békességes gyülekezet.

Mikor a török kijött, az árkolt arcú fölküldte az egyik katonáját a bíróhoz, hogy adasson nekik ebédet.

A kőrösi városházán rendes konyha és szakács-asszony volt az ilyen kóbor törökök ellátására. A raboknak, meg a törököknek ott főztek a városház egyik szögletében.

A bíró nem ellenkezett egy szóval se. Leizent a szakácsasszonynak, hogy egy birkával többet aprítson a bográcsba, s legott felíratta a nótáriussal, - mint ez máig is olvasható, - a város számadás-könyvébe:

“Hat török egy birka”.

Bort is adatott nekik, egy kupa csigerét, de hogy a török visszaizent, hogy tartsa meg a káposztalevet magának, hát három kupával vitetett nekik, de ugyanabból a csigeréből.

Azzal aztán a török megelégedett.

Mert ivott ám a török minálunk. Beszélhetett Mohamed akármit: inkább elkárhozott a török, hogysem meg hagyja ecetesedni a magyar borát.

– Ez a mi törökünk, - szólott meglepetten a nótárius, mikor lenézett a városház elé telepedett csapatra.

S hogy az új bíró nem értette mit akar mondani a nótárius, elmagyarázta:

– Hát ez a nagyfejű támadott meg bennünket a ceglédi úton, mikor Buda Lőrinccel legutólszor voltunk a basánál.

– Ez-e? - kérdezte megrettenve a bíró.

Idős és aggodalmaskodó ember volt az új bíró. A választása napján is a betegágyból vették ki. Haldoklónak színlelte magát, csakhogy meg ne válasszák.

– Ez ám, - felelte a nótárius. - Ott van a képin most is az ásó nyoma.

– Azt mondták, hogy meghalt.

– Magam se hittem, hogy kiheveri. De olyan ezeknek a feje, mint a tök: minden vágás beforr rajtok, mint a tökön.

– Vajjon nem azért jöttek-e, hogy megboszulják? Ki kellene ereszteni azt a legényt, tegyenek vele amit akarnak.

– Nem lehet, - felelte a nótárius. - Két okból nem lehet. Először nem oldhatjuk fel az itéletet, másodszor meg elszökne a legény.

– Az Isten áldja meg nótárius uram, hát tegyen valamit. Menjen közibük, maga okos ember. Hallgassa ki őket, szóljon velök, fizessen nekik, vagy tegyen amit akar, csakhogy valami bajunk ne legyen miattok.

Dús János nem is ok nélkül aggódott, hiszen a minap csúfolta meg egy ilyen kóbor török csapat a halasi bírót is. Nem adott nekik sem inni, sem enni, hát megfogták, aztán kicsipkézték a fülét, mint az ökröknek szokás.

A nótárius jól megebédelt előre otthon s csak azután látogatott el a törökök közé.

Ott ültek azok bor mellett, egy nagy erős tölgyfaasztal körül a városháza árnyékában. Rövidszárú csibuk volt mindegyiknél és ördögileg füstöltek, a keresztények méltó megbotránkozására.

– Nehárak szaid, - mondotta a nótárius törökül köszöntve a vágott arcút.

– Szerencsés jónapot adjon az Isten, - felelte a török magyarul gyermekhangon.

És örömmel rázta meg a nótárius kezét. Mert sohse szorított úgy a török magyar kezet, hogy valamit ki ne szorított volna belőle.

– Én a város nótáriusa vagyok. Hát téged kinek tiszteljelek barátom?

– Amhát a nevem. Temesvárról indultam és Budára igyekszem, ha Alláh úgy akarja.

A nótárius tudta mennyire hiteles ez a beszéd. Ahány rendetlen had megfordul nálok, az mind azt mondja, hogy a budai basához igyekszik, csakhogy jól ellássák.

– Meg vagy elégedve a borral Amhát barátom?

A török felholdazta a szemöldökét.

– Ittunk már jobbat is.

A nótárius fölfogta a kupát és belekóstolt.

– Micsoda moslék ez? - ripakodott a tizedesre. - Hiszen ez a szolgák bora! Az urak hordajából hozz, de tüstént!

Azzal kiloccsantotta a bort a porba.

A tizedes értette ezt a nótát: a fakupák helyett formás ónkupákat hozott. A bor ugyanaz maradt, csak a nótárius kupájában volt úrnak való.

A töröknek megtetszett a nótárius. Bele törülte a pipája borostyánját a kabátja szárnyába és odanyújtotta neki:

– Ha bírod nótárius, szívesen szolgálok vele.

– Köszönöm, - felelte a nótárius.

Egyet-kettőt szippantott a csibukból, aztán ő is beletörülte a borostyánt a kabátja szárnyába, és visszaadta.

Ezzel meg volt kötve a barátság.

A törökök aztán beszéltek a lovaikról, a várakról, a basákról. Lehetett azokról beszélni abban az időkben. Aztán a harcaikról is beszéltek. Amhát azt mondta, hogy párviadalban kapta azt az irtózatos vágást, hanem a magyar vitéz, aki adta, meg is halt miatta nyomban. A nótárius elhitte szívesen.

A harmadik kupa bornál aztán kitudódott, hogy mit akar a török.

– Nótárius, - mondotta Amhát, a magyar vállára téve a kezét, - tudod-e, miben járunk?

– Tudom, ha megmondod.

– Hát az az asszony, az a kékszemű, akit ma pellengérre állítottatok... hej ilyen a keleti kék pillangó, mikor márványra száll! de te ezt nem érted nótárius.

– Csöppet se.

– Hát a márvány az asszony, a pillangó meg a szeme. Ezért az asszonyért küldött bennünket a budai basa.

– A budai basa? Hiszen csak most mentek Budára.

– Azt mondtam: megyünk? Csúszott a nyelvem, nótárius. Azt akartam mondani: jövünk. Különben is mindegy, a török nyelvben ez egyjelentésű.

A nótárius ezen nem kételkedett.

– Szóval, a nagyságos budai basa azt izeni, hogy azt az asszonyt küldjük föl hozzá.

– Elméd világos mint a nap, kitűnő nótárius.

– Nem azért. Megszoktuk tőle, hogy fölcitálja a pellengérre állított asszonyokat. A minap izent Váni Zsuskáért is. El is küldtük. Majd holnap eléadod az írást a bírónak.

– Az írást? - mondotta a török kérdő pillantást vetve a társaira. - Az írást bizony elvesztettük. Dehát nem elég az én szavam?

– Elég, - felelte a nótárius, - hogyne lenne elég?

– És az asszonyt még ma este vihetjük?

– Ma este? Alig hiszem. A bíró nem adhatja ki a tanács nélkül, a tanács pedig így vasárnap szanaszéjjel van, ki a szőlőben, ki a szomszéd községekben. Hanem holnap reggel, hiszen nektek is jobb.

Töltetett a török kupájába, és elküldte a tizedest a cimbalmosért.

A nép már akkor a délutáni isteni tiszteletről vonult hazafelé. Fekete-szűrös emberek, köztük hamúszín köpönyes, szakálas öregek, - azok mind tanácsbeliek, - aztán fehér-patyolatos gyöngyös menyecskék jöttek, s végül az aranyos ingvállú leányok, meg az iskolás gyermekek apró beszédes csoportokban. A nők mesze elkerülték a törököket, hanem a férfiak ott mentek el mellettök.

Dávidka Ferenc meg is állott egy szóra a nótáriusnál.

– Mi lesz - kérdezte, - azzal a kötélrevalóval?

– Nem tudom még, - felelte a nótárius, - de aligha süti el az idei nyár.

– Úgy kell a bitangnak, - felelte Dávidka.

Végighordozta kerek halszemeit a törökökön, aztán hozzácsatlakozott az utána érkezőkhöz.

– No, - mondotta elégedetten, - a Mátyás kölykit se fujja meg az idei szél.

– Ez az ura, - jegyezte meg Amháthoz fordulva és visszakacsintva a nótárius.

– Úgy rémlik, - felelte a török, - találkoztam már vele valahol.

– Talán Budán.

– Lehet, hogy ottan.

S magasra emelt kupával szólott:

– Éljenek a magyar férfiak, akiknek szép a feleségük!

A törököknek széles kedvök támadt. Daloltak. Török és magyar nótákat énekeltek összevissza, s a magyar nótákat is többnyire török versekkel.

Mikor a tizedes visszatért és jelentette, hogy a cimbalmos a török elől a szőlőkbe futott, a nótárius halkan a fülébe dörmögött:

– Menj a főbíróhoz, mondd, hogy Dávidkánét eresztesse haza, mert a törökök őérte jöttek.