Harmincnyolcadik fejezet

A HALHATATLANOK GYŰLÉSE

 

 

Okker úgy érezte magát… úgy érezte magát, mint még soha. Az örökkévalóság során végtelen számú katasztrófát, számtalan halált, és világvégét élt túl. De most… most másképp érezte magát. Sebezhető volt.

A bőrét fedő miriádnyi érzéket elszívta a Gyűlés Fénye; Okker hallott, látott, ízlelt, tapintott és szagolt, és ezzel véget is ért érzékeinek száma, kivéve a vele született varázs jelentéktelen, apró felvillanásait. Csontjait gyengének érezte, melyek bármelyik leheletkor szilánkokká törhetnek. Lehelet. Okker kifújt magából egy kis levegőt, és tudta, hogy így nem ölhet többé. Most legalább törékeny volt, és a kipusztulás szélére kerülhetett. Végre halandó lett.

Okkernek nem maradt sok ideje megismerkedni az új létállapottal, mert mikor halhatatlanságának maradványai Heszper testébe szivárogtak a szervezetéből, a tűz megint kitört, ezúttal utoljára. De nem a vörös robbanás volt az egyetlen támadó, mert ebben a pillanatban csapott le Bacht és Geiss. Mindketten nagyobbak voltak, mint Okker – főleg Bacht –, és Okker nem menekülhetett el. Most akkor hogy halok meg?, gondolta egy szemernyi csalódottsággal a szívében. A tűzben vagy haragos testvéreim karmai között? Mindenesetre kitárta karját, és átadta magát mind a lángoknak, mind a baziliszkuszoknak. Bármilyen halál is várt rá, nem lehetett más, mint kegyelem.

A baziliszkuszok gyorsan mozogtak, gyorsabban, mint a terjedő tűz, de nem támadtak: beszéltek. Eonok óta először, a baziliszkuszok torka és szája érthető szavakat formált. A vörös fény úgy nyújtózkodott kifelé Heszper maradványai közül, mint egy nyíló virág. De annyira lassan haladt…

– Becsaptál – hörögte Geiss. – Azt hittem, hogy Bachtot már betoboroztad. Ehelyett mindent kockára tettél, mikor Bacht még nem is volt itt.

– Öten is elegen lettünk volna – vágott vissza dölyfösen Okker. – Már csak te kellettél, és kitaláltam valamit, hogy elgyere.

– Tehát nem is érdekelt, hogy mi lesz velem – mormogta Bacht. Hatalmas szemöldökével hihetetlenül fenyegetően nézett. Arca egyre vörösebbé vált, ahogy a tűz közeledett feléjük. – A pusztulásba vitted volna a testvéreidet, és engem itt hagytál volna, hogy én legyek az utolsó halhatatlan a világon.

– De hát lehettél volna árnyékosztó – gúnyolódott Okker. – Vagy végül beijedtél tőle?

– Ne gúnyolódj, Okker! – figyelmeztette Bacht, és közelebb mászott. –. Még mindig megtehetem.

De Okker megrázta a fejét.

– Tudod, hogy ez lehetetlen, Bacht. Most már halandó vagy, akárcsak mi. Ez a sárkány – és ekkor a szerencsétlen Heszperre mutatott, akit alig lehetett felismerni a hatalmas, vörös lángok között –, birtokolja most a halhatatlanságot; a tűz már elindult felénk, hogy egyszer s mindörökre elpusztítson minket. A céljaidnak befellegzett, Bacht, akárcsak a miénknek. Légy hálás, mert ezek a sárkányok segítettek elhozni a pusztulást, melyet mindig is lehetetlennek hittünk.

Bacht gondolkozott egy kicsit, majd összeroskadt az oszlop tetején. Ekkor Geiss ugrott oda Okkerhez. Idegesen a közeledő tűzre pillantott, és elátkozta régi társát. A hő már perzselni kezdte a meggyengült bőrüket.

– Mégis bűnhődnöd kell – magyarázta. – A hazugságod nem bocsátható meg, Okker, nem beszélve a Gyűlés szertartásának…

– Tisztában vagyok a szertartás kínjaival – vetette közbe Okker dühösen. – Én csak azt mondtam neked, amit hallani akartál.

– Mindenesetre – folytatta Geiss egyre fenyegetőbben, – megbűnhődsz.

Okker haragosan nézte, ahogy Geiss fölé magasodik a kinyújtott karmaival, aztán elröhögte magát. A száraz, recsegő hangtól testvére megmerevedett.

– Akkor ölj meg, Geiss – kuncogott Okker. – Mindenki tudja, hogy hálás leszek érte.

De beszéd közben új harag gyúlt halandó szívében. Hirtelen aprólékosan megfigyelte környezetét, magába itta a világ minden kis részletét – a forró nap és a fagyos jég ellentétét, a olvadó jégről lecsöpögő vízcseppek ütemes hangját, a sárkányszárnyak halk susogását, a varázs szagát és a tűz ízét. Főleg a tűz ízét, mely már olyan közel ért hozzájuk, hogy meg tudták érinteni. A halál egy karomnyújtásnyira közelítette meg őket. Mi ez az új harag? tűnődött Okker zavarodottan.

Aztán Geiss és Bacht végre lecsapott áldozatára. Nagy sebeket ejtettek Okker oldalában, és az oszlop szélére sodorták. Okker ösztönösen kiugrott, hogy a repülő varázzsal elmeneküljön… de nem talált repülő varázst. Leesett az oszlopról, és hatalmas robajjal becsapódott a jeges vízbe. Azonnal eltűnt szem elől. Buborékok bukkantak fel a felszínen, de aztán ezek sem jöttek többé. Geiss és Bacht bizonytalanul nézett le – túl könnyen ment a dolog.

– Nem vehetsz részt a pusztulásunkban! – üvöltötte Geiss rekedten, de azért még csodálkozott a történteken. Aztán Bachttal együtt a tűz felé fordult.

 

Füst felsikoltott a fájdalomtól, de mikor Zörej segíteni akart neki; dühösen lerázta magáról a hím szárnyát, és még erősebben benyomta a fejét a mészkőhasadékba.

– Hagyj békén! – sziszegte. – Ezt meg kell tennem. Magamért, és a sok sárkányért.

A gleccser vize már a mellkasukig ért. A sárkányok egyre idegesebbek lettek. A feszültség enyhítése érdekében, Teher magabiztosan kijelentette, hogy kell lennie egy kiútnak, mert a víz szemmel láthatóan átfolyik az alagúton, és nem önti el olyan gyorsan.

– Találni fogunk egy hasadékot, mely kivezet valahová – mondta hangosan. – Biztos vagyok benne, hogy vár ránk egy kivezető út valahol.

– Igen – dörmögte Röpte Viasznak –, de csak egy manó nagyságú sárkány férhet majd át rajta.

Füst újra felnyögött, mire mind együttérzően felé fordultak. Már mindenki tudta róla, hogy fél-varázsos, ezért tudták, hogy milyen szörnyű kínokat él át. Füst, aki maga még sosem használt varázst, most nyakig elmerült a Fekete Sárkány varázshálózatába, hogy megtalálja a kioldót, amely elindíthatja az időt, és kiszabadíthatja a rabokat. Társai nem tehettek mást, csak figyeltek és vártak.

Zörej közel maradt Füsthöz, és saját varázsérzékével megérezte, hogy Füst milyen kínokon megy keresztül. Aztán fokozatosan rájött, hogy a szenvedés nem egyszerűen fizikai fájdalom, hanem a szív fájdalma is. Ahogy Füst egyre közelebb jutott Lidérc varázsához, a lelkében olyan régen bezáródott sebek nyíltak meg, amelyek eddig még sosem tudtak igazán begyógyulni. Zörej úgy érezte, hogy betolakszik Füst lelkébe, de nem tudta megállni, hogy ne kísérje el az út nagy részére; ahogy Füst egyre mélyebbre ásott, úgy Zörej is megpróbált egyre közelebb férkőzni hozzá a varázslabirintusban, hogy legalább megmutassa neki a helyes irányt. Zörej összpontosított…

Csukott szemében fehér fény remegett. Füst jajveszékelő alakja ott állt előtte; egy sárkányalak volt a mészkő opálszerű tengerében. Mindkettőjükre rányomódott az ősi varázs, előttük pedig a varázsrendszer terült el, mely régen a börtönt szabályozta, de mostanra megrekedt. Füst már el is érte ezt a hatalmas varázsfalat, és most átpásztázta a fortélyos varázsokat, a parancsokat és a kapcsolókat, hogy megtalálja a kioldót. Az élő varázsfalat apró képek százai borították, melyek az Aether-hágó labirintusának egy-egy pontját működtették.

Füst, kiáltott Zörej minden lelki erejét beleadva. Füst azonnal válaszolt, és a kín minden érzete átjött a szavaival.

Ez túl sok, Zörej, ordította. Nem bírom már a fájdalmat. Nem bírom az emlékeket.

Nem kell elbírnod őket, kedvesem, vágta rá Zörej. Megoszthatod. Mondd el, Füst – mondj el nekem mindent.

Füst engedelmeskedett. Itt, Lidérc rémtetteinek sötét középpontjában, Füst elmondta Zörejnek, hogy régen mennyire szerette a Fekete Sárkányt, és hogy egy ideig azt hitte, hogy ő viszont szereti. Rövid szenvedélyüknek minden részletét elmesélte, majd beszélt arról is, hogy Lidérc miképp pusztította el azt a települést, melyet Füst örökbe fogadott. Végül elmondta azt is, hogy Lidérc hogyan hagyta el őt.

Nem is tudhatod, hogy mennyire elveszettnek éreztem magam, zokogta Füst. Ekkor szünetet tartott. Zörejt nyugtalanította, hogy Füst lelke mennyire hevesen szemléli őt. De… talán te megérted, Zörej. Igen, azt hiszem, hogy minden sárkány közül te vagy az, aki megérthet engem.

Az én szerelmemet is elvette, felelte Zörej, és mást nem is kellett mondania.

Egy kicsit elidőztek így, bár annyira távol álltak az időtől, mint a megmerevedett vízbe zárt sárkányok. Ezután Füst szíve nagyra nyílt, és megvilágította a sötét labirintust.

Annyi mindent itt hagyott magából!, üvöltötte a valószerűtlen térbe. Aztán visszahúzta lelkét a várakozó testébe. Gyerünk, Zörej! Kevés az időnk!

Zörej zavarodottan és izgatottan követte. Átszáguldottak az opálos tengeren, hogy visszatérjenek a varázson túl várakozó, való világba. Egyszerre törtek ki a varázs belső világából, és egyszerre tértek vissza remegő testükbe. A varázs még kapargatta a hátukat, hogy mohón visszaszerezze az életerejüket. Zörej oldalra kapta a fejét, mert Füst hirtelen elugrott a faltól, és szédítő mosoly ült ki az arcára. Zörej arra gondolt, hogy még sosem látott ilyen csodálatos dolgot egész életében. Biztosan tudta, hogy szereti Füstöt.

– Annyira egyszerű! – kiáltotta Füst a vízben sétálgató, elképedt sárkányoknak. – Lidérc annyira szerette volna visszaállítani a múltat, hogy megszállottságát minden varázsba beleszőtte. A lényeg, hogy utálta a halált. A tettei ellenére, utálta a halált.

– Ezt érdekes módon fejezte ki – dörmögte Röpte.

– Ez igaz – értett egyet Füst –, de Lidérc mindig is csak uralkodni akart, és élő sárkányokra volt szüksége, hogy uralkodhasson. Mindent uralni akart, még azokat a lényeket is, melyek régen kihaltak.

– Már megbocsáss, Füst – kezdte Szilárd, és idegesen az emelkedő vízszintre pillantott –, de hova vezet ez az egész?

– A megoldáshoz! – kiáltotta Füst diadalittasan. – Ismertem Lidércet, és tudom, hogy mi állt közel a szívéhez. – Társai tátott szájjal bámultak rá, kivéve Zörejt és Bársonyt, akik ismerték Füst titkát. – Sok kioldót hagyott itt. Ezek amolyan apró képek, a való világ képei varázsba dermesztve. Nem csoda, hogy Zörej nem tudott kiigazodni közöttük.

– De én megoldottam a rejtélyt. Lidérc egyszer azt mondta nekem, hogy csak annyit akar elérni, hogy az összes lény, mindenki, aki valaha élt a világban, meghajoljon, ha az ő árnyéka halad át a földön. És egyetlen lény, egy kihalt állat szimbolizálta számára ez az álmot.

Füst óvatosan felemelte a szárnyát, és a levegőbe rajzolt valamit. A mögötte álló falból varázs szökkent elő, mely kitöltötte a lerajzolt vonalakat. Egy fényes alak lebegett a szemük előtt. A lény magasnak, elegánsnak tűnt, nyaka hihetetlenül hosszú volt, lábai pedig karcsúk. Egy ziráf volt az.

– Lidérc imádta a ziráfokat – suttogta Füst. – Fel akarta támasztani őket a kihalásból. Ezek az állatok jelképezték az ő új aranykorát, mielőtt baj nem lett. Mielőtt a sárkányok meghaltak a karmaitól.

Hangja itt elcsuklott, és egy könnycsepp csorgott le az arcán. Zörej finoman letörölte, majd a ziráf kísérteties képe felé fordult.

– Szilárd – suttogta. – Azt hiszem, ezt neked kell megtenned.

Szilárd valamilyen ösztön által vezérelve nem kérdezett semmit, hanem három határozott lépést tett előre, és szárnyával lecsapott a ziráf remegő alakjára. A lény illúziója ezernyi fényes szilánkra tört, és a kanyar mögül hatalmas robajlás hallatszott. A sziklafalakból villám csapott át a folyosón, mely elszivárgott a földrengés által kialakított hasadékokban. A víz sisteregve, hatalmas hullámok közepette engedte át magán a varázst. Ahol nemrég még a ziráf képe lebegett, most csak kék köd látszott, mely szintén elpárolgott. Távoli morajlás hallatszott, egy elnyújtott zúgás, mely lassan halt el, mint egy haldokló óriás utolsó lehelete.

A börtönfolyosó felől egy sor dörrenés hallatszott, majd a víz egyre hangosabb csobogása és… És sárkányok hangjai! Kiáltások, sikolyok, örömujjongások és kínhörgések; ilyen és ehhez hasonló hangok lopakodtak át a folyosóról, és csapódtak be a felmentő csapat tagjainak fülébe. Azonnal megindultak, hogy láthassák a csodát, ahogy az Aether-hágó sárkányai kiszabadulnak. Nyakig érő hullám csapódott nekik – az a víz, mely nemrég még kristályba merevedett Lidérc varázsának köszönhetően –, de ez sem tudta lelassítani őket, annyira mohón akarták látni a küldetés beteljesülését.

Míg társaik eltűntek a folyosó végén, Zörej és Füst ott maradt. Szorosan megölelték egymást.

– Még mindig meghalhatunk itt – suttogta Zörej, és orrával hozzádörgölőzött Füsthöz.

– Nem bánom – válaszolta Füst –, hisz most már rád találtam.

Zörej visszanézett arra, amerről bejöttek. Friss víz ömlött be, mely szédítő sebességgel hordozott a hátán egy hullámot. Az új hullám összecsapott a cellák felől érkező testvérével.

– Lehet, hogy nem bánod – zihálta Zörej, miközben a szájáig felérő vízzel viaskodott –, de én még nem vagyok igazán erre felkészülve. És veled mi a helyzet?

Füst ugyanazzal a ragyogó mosollyal ajándékozta meg.

– Még van élet ebben a sárkányban! – kiáltotta, mire bevetették magukat a vízbe, és félig repülve, félig úszva a nagy szabadulás zűrzavara felé vették az irányt.

 

Ledra Angyal elé vetette magát, mikor a nagy, fehér sárkány le akart csapni Heszperre. Hátával nekicsapódott Angyal mellkasának, és pont akkor pördült felfelé a levegőben, mikor a vörös lángok kicsaptak Heszper testéből. Kőkemény bőrdarabok szóródtak szerteszét; Heszper tüskés pikkelyei felsebezték az oldalát, amitől összegörnyedt a levegőben. A fény teljesen kitöltötte a két harcoló sárkány világát, és egy pillanatra úgy látszott, a hő felfalja őket, mielőtt menekülni vagy harcolni tudnának.

De a tűz nem őket célozta meg. Kifelé terjedt, nem fölfelé, és a mozgását varázsháló szabályozta. Ledra gyorsan magához tért, és mikor lenézett az elképesztő drámára, gondolatai olyan gyorsan kezdtek kavarogni, mint még soha.

Heszper maradványa még mindig ott lebegett: egy sárkány csontváza, melyet vörösre festett a belőle áradó tűz. Az áttetsző csontok megnyúltak, mintha nem akarnák elengedni a lángokat. Ledra rettegve, döbbenten vette észre, hogy Heszper valahogy irányította a varázst, vagy legalábbis magában tartotta. Jól látta, hogy nélküle a tűz egyszerűen az égbolt felé indult volna, szétterülve, mint egy gigantikus vulkanikus kitörés. Ledrának fogalma sem volt arról, hogy milyen sárkányképességekkel tudta Heszper irányítani a hatalmas erőt, de munkájának hatását könnyen észre lehetett venni.

A gyűrű közepéről vörös fény indult meg, valójában Heszper szívéből. A fényes korong szélei remegtek, de tartotta a kör formáját. Egyre csak szélesedett, mígnem már félúton volt a hat baziliszkusz felé. Ledra ekkor vette észre, hogy két Halhatatlan megtámad egy harmadikat. Testük ragyogni kezdett, majd elszínesedett a közelgő tűz fényében, és ekkor, még mielőtt a fény felfalta volna őket, az egyik lelökte a másikat az oszlopról. A szerencsétlen baziliszkusz a fénykorong alá esett, és eltűnt szem elől.

Ezután a tűz megette a baziliszkuszokat.

Az immáron nem halandó szörnyek azonnal meghaltak, bár a maradványaik még ott maradtak egy ideig. Csont, hús és fura, varázsfoszlányokhoz hasonló, kígyózó alakok tűntek fel az egyre halványuló fénykorongban. Igen, a fény halványulni kezdett, hisz munkájának nagy részét bevégezte. Ledra iszonyatos lökést érzett a hasán, mire a robbanás hulláma feldobta az égbe, még mielőtt bármilyen hangot is hallott volna. Ezután ért csak a füléhez a fülsiketítő robaj. Ledra kitárta a szárnyát, és a fájdalomtól reszketve lassan Heszper maradványai felé indult. Útközben elcsodálkozott azon, hogy vajon hova tűnhetett a sok varázs.

 

Angyal tudta, hogy hova tűnt. Ő is közelről figyelte a Gyűlést, és jobban értette, hogy mi történik, és mi fog történni. Heszper és a baziliszkuszok meghaltak. A Halhatatlanokból kiszívott örökkévalóság csodálatos módon különvált minden más elemtől. Angyal tisztán látta: egy csontváz alakú varázs volt az, mely magába rejtette a halhatatlanság minden erejét. Angyal egész életét ennek a pillanatnak szentelte. Csak oda kellett nyúlnia érte, és magához venni; a baziliszkuszok váratlanul felhasználták Heszpert, mint önfeláldozó testet, amely magába fogadhatta az erőt, és ez Angyalnak nagy megkönnyebbülést okozott. Ez a szerencsés tett megfelelő formába öntötte a halhatatlanságot – egy sárkány formájába, melybe Angyal lazán becsusszanhatott. Csak ki kell cserélnem a csontjaimat ezekre, gondolta elragadtatva, és örökké élni fogok!

Összehajtotta szárnyait, szorosan magához ölelte a tojást, majd bezuhant a zsugorodó tűzbe.

 

Jószerencse összerezzent, mikor valaki megszólalt mellette, de csak Kajás volt az.

– Nem vártam ott hátul – mondta a fényes szárnyú sárkány. – Van egy ötletem.

– Igen? – kérdezte Jószerencse, miközben nem tudta levenni a szemét a már zsugorodó, vörös lángokról. A baziliszkuszok eltűntek; nem érzett sajnálatot.

– Segíts Ledrának! – mondta Kajás, majd magasra szárnyalt tó fölött, és Angyal felé indult, aki a tűz csillogó közepe felé közeledett. Jószerencse mintha vonagló csontokat látott volna. Ez maradt Heszperből?

Segítsek Ledrának?, tűnődött, aztán megpillantotta őt. Kétségbeesetten kapálózott a levegőben. Az oldalából fröcskölt a vér. Jószerencse tisztán látta, hogy súlyos a sérülése. Gondolkozás nélkül megfeszítette szárnyait, és kilőtt a levegőben. Szeme sarkából látta, ahogy Angyal összehajtogatja szárnyát a vörös tűz szertefoszló fényében. A csontok tisztán látszottak; most zsugorodtak, és torzultak. Úgy látszott, Angyal húsába vonulnak vissza. A tojás!, gondolta eszeveszetten, de már oda is ért Ledrához.

– A tojás! – kiáltotta Ledra, mikor Jószerencse a karmaiba vette. A nőstény szárnyai ezután összecsuklottak, és Ledra elájult. Jószerencse hörögve próbálta fenntartani kettőjüket a levegőben, de aztán esni kezdett, mint egy repülésre képtelen ifjú. Elfordította a szárnyát, és ereszkedett, de aztán szabályozhatatlanul zuhanni kezdett Angyal felé.

Lehet, hogy nincs tervem, döntötte el, de van célpontom.

Csakis Angyal fehér szárnyaira összpontosított. A szárnyak átlátszottak, és a bőr alatt kitűntek a csontok. Angyal felé fordította a fejét, mintha egy tüskét akarna formálni, melyen Jószerencse felnyársalhatja magát. A tüske kettétört, mikor Angyal kitátotta a száját, felvillantva kegyetlen tépőfogait, és a torkában tomboló lángokat. Jószerencse reménytelenül csapkodott; az eszméletlen Ledra túl nehéz volt a karmai közt. Újabb szárnyak tűntek fel, gyors, színes szárnyak.

Kajás süvített be Jószerencse elé, elvonva Angyal tekintetét. Az egyik oszlop ott termett Jószerencse mellett, mire minden erejét beleadta egy utolsó erőfeszítésbe. Szárnyai lüktettek a fájdalomtól, de sikerült az oszlop tetejére emelnie Ledrát, ahol finoman letette. Legnagyobb megdöbbenésére, egy sárkány csücsült az oszlop tetején, mintha csak rá várt volna. Először nem ismerte fel, de aztán igen.

– Ária! – suttogta.

– Mentsd meg a fiamat! – válaszolta gyengéd, de elképesztően felnőttes hangján. Ária ezután Ledrához fordult, magához szorította, és valamit a fülébe suttogott. Jószerencse nem habozott: szélesre tárta a szárnyát, helyben megpördült, és szabályosan a mélybe zuhant. A víz felszínéhez közel legyezett egyet, és irányt váltott. Emelkedni kezdett. Tiszta fejjel repült, szeme összeszűkült, és egyenesen Angyal felé száguldott. Angyal szárnya nagy volt, nyakát és farkát pedig kinyújtotta; fehér keresztnek tűnt a tűz vörös fényében.

Jószerencse biztosra vette, hogy nemsokára iszonyatos varázst zúdít rá Angyal, de nem vette számításba Kajást. A nagy Kajás ide-oda cikázott Angyal feje körül, pörgött, forgott, mire Angyal felé fordult, hogy megküzdjön vele. Jószerencse észrevette, hogy Angyal fárad; az energiáját valami folyamatosan elszívja. Bőre alatt az új csontváz vörösen lüktetett, és nyaka néha megvonaglott, de nem a harc miatt, hanem a fájdalomtól. De Jószerencsét nem érdekelte Angyal szenvedése, ő csak a tojást akarta.

Angyal közben átrakta a tojást az elülső karmaiba. Jószerencse tisztán látta, ahogy a tojás repedezik és duzzad. De ennél sokkal rosszabb látványt is be kellett fogadnia: az Angyal csontjaiban tomboló tűz elindult lefelé, a karmai felé. Lábcsontjaiból apró villámfoszlányok nyújtózkodtak a tojás felé. A varázs körbefonta Ária tojását. Ekkor a tojás is csillogni kezdett, és Jószerencse rájött, hogy már nem érhet oda, mielőtt a tűz ellepi az unokáját.

Elkések!, gondolta kétségbeesetten. Magával viszi az újszülöttet az örökkévalóságba. Még az unokámat is ellopja tőlem!

Angyal új csontváza tovább pumpálta az erőt Ária tojásába, és ekkor úgy tűnt, hogy végül a fehér sárkány győzedelmeskedik.

 

Teljes káosz tárult Zörej és Füst elé. A víz félig ellepte a kanyargó alagutat, és a hullámok tetején sárkányok csapdostak. Több száz sárkány. A szárnyak habosra verték a vizet, és sárkánynyakak nyújtózkodtak a mennyezet felé. A sárkányok hunyorogtak a fényvarázs erejétől. Egyesek üdvrivalgásban törtek ki, mások rémülten sikítoztak a kavarodásban. A szabadulás érzése a tetőpontra hágott, de mind megérezték a nagyobb veszély közeledtét. A megtört cellák bejárata csak ritkán látszott ki a vízből. A vízszinttel együtt emelkedett a félelem szintje, hisz a sárkányok az elöntött cellákból elöntött folyosóra érkeztek, és nem láttak menekülési utat. Teher félelme, miszerint a rabok ex-varázsos megmentőik ellen fordulnak majd, alaptalannak bizonyult, de csakis azért, mert akkora pokoli zűrzavar keletkezett, hogy senki sárkányfia sem tudta, hogy mi történik Ekkor egy hang harsogta túl a rikácsolást.

– Erre sárkányok! – Tollszár volt az. Miután kihessegette a legrémültebb természeteseket a folyékony burkokból, most előretört az árban, és egyenesen a börtönfolyosó túlsó vége felé vette az irányt. Szárnyával úgy csapkodta a vizet, mintha az levegő lett volna. A kavarodás közepette Zörej megpillantotta Tehert és Szilárdot, akik egymásba kapaszkodtak, hogy a víz felett tartsanak egy törékeny, idős sárkányt. Odaverekedte magát hozzájuk.

– Mit csinál Tollszár? – üvöltötte.

– Csápos szerint van kiút – válaszolta Teher. – Fényt látott a víz alatt; most megpróbálunk mindenkit odahajtani.

– Lehetetlen – üvöltötte Szilárd, aki szemmel láthatóan magán kívül volt. Körülöttük sárkányok hánykolódtak, ordítottak. Sokan lemerültek a víz alá, és csak nagy nehezen tudtak visszakapaszkodni. – Nem hittem volna, hogy ez lesz!

– Azt mondtad, fény? – kérdezte Zörej, miután Tollszárhoz küszködte magát.

Valóban fényt láttak. A víz alatt egy nagy hasadék látszott, mely éppoly széles volt, mint a folyosó. Elképesztően erős fény csillogott benne. Zörej azonnal felismerte a kékesfehér izzást. Gyorsan felmérte a helyzetet, és döntést hozott.

– Troll-ér! – kiáltotta, és alábukott a hasadék felé. Tompa puffanás következett: Zörej beverte a szarvát a mészkőpadlóban tátongó hasadék oldalába. A levegő kitört a tüdejéből az ütődés következtében. Ekkor karmok ragadták meg a hátát, és azonnal kirántották a vízfelszín fölé. Tollszár volt az, aki az áradat közepén kialakuló örvényből kirántotta.

– Jól van! –jelentette be mennydörgő hangon. – Egy pár pillanat erejéig nem voltam biztos a dolgomban, de te megcsináltad!

– Mi az? – ordított Szilárd, mikor odaért melléjük a víztölcsér széléhez.

– Aether! – hörögte Zörej, és kiköpött egy nagy adag jeges vizet.

– Nem egészen halt meg! – tette hozzá Csápos, aki szintén odaért. – Legalábbis a varázsa nem. Egy apró varázsszál biztosan élve maradt a testében, és mikor a Chaemen összeomlott…

– A gleccser? – Szilárd összezavarodott. Szíve erősen kalapált, ráadásul szédült is. A küldetés sikerrel járt, de még mindig óriási veszély fenyegette az életüket, most meg Csápos varázsos történeteket kezdett mesélni, miközben a talaj megnyílt a karmuk alatt. Ráadásul nem találta meg a szüleit…

– Persze, onnan jön ez a sok víz. A gleccser egész belső része megolvadt. Mostanában csak egy törékeny jégváz tartotta az egész gleccsert.

– Onnan jött az az új troll-ér – folytatta Zörej –, amelyiken keresztül eltűnt a baziliszkusz szörny. Bár akkor ezt nem tudhattuk, Aether utolsó varázsa vájta ki ezt az utat. És itt halad el, pontosan alattunk.

– Aether öröksége – dörmögte Szilárd.

– Ez a kivezető út – fejezte be Teher finoman, majd szárnyával megbökte Szilárdot, és elmosolyodott. – Akarsz vezetni minket?

Szilárd lenézett a széles szakadékba, mely iszonyatos erővel szívta magába a vizet. Aztán felemelte a fejét. Barátai mind a menekülés szélén álltak, vele együtt. Teher és Bársony már majdnem bevetették magukat a szakadékba. Nevetve kapaszkodtak egymásba, hogy megtartsák egyensúlyukat; még sosem látszott rajtuk ennyire, hogy fiatal szerelmesek. De tényleg azok voltak. Aztán ott álltak a többiek is – Zörej és Füst, Tollszár és Csápos, Viasz és Röpte. Mindnyájan rá bámultak, hogy megtegye a kezdő lépést. Szilárd letörölte a könnyeket a szeméről, és maga mögé pillantott. A hullámok során kívül nem látott mozgást: sárkányok bámultak vissza rá, akik hirtelen megérezték, hogy a végcél már közel jár.

– Az Aether-hágó sárkányai! – üvöltötte Szilárd. – Kövessetek!

 

Angyal elhomályosodott Jószerencse szemében. Aztán rájött, hogy Angyalt valójában egy felhő burkolta be. Kajás tovább cikázott körülötte. Kinyújtott karmaival csapkodott, szúrt, de Angyal szemmel láthatóan már nem érzékelte Kajás jelenlétét. A fehéren gomolygó felhő előbukkant a semmiből, rátekeredett Angyal szárnyára és farkára, majd lefogta őket. Angyal kínlódva próbálta levetni magáról a béklyót. Ekkor érkezett oda Fátyol.

A felhő barátságos szálakat nyújtott Fátyolnak, és utat nyitott Angyal felé a vörös fényben. Bár Jószerencse nem lassított, úgy érezte, gondolatai megmerevednek a hirtelen felbukkant, furcsa jelenségtől. Visszaemlékezett arra, hogy Fátyol az előző napon milyen furcsa megjegyzéseket tett: Bíznunk kell a Felhőben… ha a Felhő úgy akarja… Ez lett volna a Felhő?

A kavargó gőz letompította a hangokat – kivéve a tojásból kiszűrődő rendületlen kopogást. Angyalhoz közeledve, Jószerencse egyre jobban érzékelte, hogy milyen kolosszális erő gyülemlett össze a fehér sárkány testében, mely az új csontvázban oly erősen csillogott. Csak imádkozni tudott, hogy a varázs ne érje el a tojást, és hogy ha odaér, akkor csak a felületét vonja be, és ne gyalázza meg becses tartalmát. A halhatatlanság hatalma Angyal pikkelyei alá bújt – de valóban örökké fog élni?

Fátyol így hozta el a Felhőt Angyalnak, Angyal pedig így taszította a tojást az örökkévalóság peremére. Ekkor minden megmerevedett. A vizes gőz, azaz a Felhő, megkristályosodott, és a három sárkányt – Angyalt, Fátyolt és Kajást – drámai pillanattá dermesztette. Testhelyzetük mélyen beleivódott a közeledő Jószerencse elméjébe: Angyal hátrafelé nyújtózkodott, hogy lerázza magáról az idegen jelenséget; Kajás éppen kinyújtotta szárnyát, hogy Angyalt letaszítsa a mélybe; Fátyol, az ő édes Fátyolja is ott lebegett, és fehér szárnyai nagy árnyékot vetettek a szörnyű sárkányra, aki ellopta lányuk fiatalságát. Az arca mégis oly higgadtnak tűnt.

Jószerencse most már csak fehérséget látott maga előtt: a felhő fehérségét, Angyal és Fátyol pikkelyeinek fehérségét. És a fehér tojást, mely rikítóan világlott ki vörös környezetéből.

Jószerencse a hátára fordult, és felemelte a karmait. Angyal puha hasának csúszós felületét érezte hegyes karmai alatt. Ellenállt a kísértésnek, hogy kinyújtsa karmait, felnyársalja vele a laza húst. Inkább magához húzta a lábát, és az utolsó pillanatban kirántotta a sima, forró tojást Angyal szorításából. A tojás vörös burka azonnal kihunyt, és a törékeny kincs elhelyezkedett Jószerencse karmai között. Jószerencse hátat fordított a megmerevedett sárkányoknak, és sebesen leereszkedett az oszlopra, ahol Ária várta az időközben magához tért Ledrával.

Ária kitárt szárnyakkal fogadta vissza a tojást, majd mohón a teste alá helyezte. Az újszülött már keményen ütlegelte a héj belsejét. Jószerencse szeme láttára kezdett kikelni a kis sárkány.

Mögötte a Felhő szertefoszlott. Valamilyen láthatatlan erő újra átlátszóvá tette, és kiszabadította a három foglyot. Kajás hitetlenkedve megrázta a fejét. Fátyol gyorsan elhessegette Angyal mellől, majd egyenesen lerepültek arra az oszlopra, ahol szeretteik várták őket. Miközben leszálltak, az Angyal testében felgyülemlett energiák felszabadultak.

A vörös varázscsontváz iszonyatos fehér fénnyé változott, mely egy pillanatra megvakította a sárkányokat. Ezután fokozatosan visszanyerték látásukat, és elképesztő látvány tárult a szemük elé: csillogó pikkelyek ezrei szállingóztak lefelé, a víz felé. Mikor leérkeztek még egy utolsó táncot jártak a víz felszínén, majd elsüllyedtek. Angyalból csupán egyetlen pikkely maradt hátra, mely a hóban feküdt a tó peremén.

Angyal eltűnt. A sárkányok nem tudták, hogy végül sikerült-e belépnie az örökkévalóságba, avagy nem, de ez nem is érdekelte őket, mivel éppen a legnagyobb csoda szemtanúi lehettek. Egy új sárkánygeneráció legelső tagja született meg. Abból a viharból került ki, amelyről azt hitték, hogy elhozza a sárkányok létezésének végét. A születés közben elsötétült mögöttük az ég. Az új troll-érből, a fehér, tátongó szakadékból, ahonnan az utolsó baziliszkuszt kihúzták, most repülő alakok százai tűntek fel. Sárkányok. Az Aether-hágó sárkányai végre kiszabadultak, és ellepték az eget ernyedt szárnyaikkal. Az élükön Szilárd repült, büszkén, magasra tartott fejjel. Szeme csillogott az örömtől, és hirtelen mindent elsöprő boldogságot érzett, mikor meglátta az oszlopon testvérét és az újszülöttet. Lefelé indult, és diadalittasan végigvezette sárkánytársait a tó felett.