Huszadik fejezet

A REPÜLÉS CSODÁJA

Kóbor varázs.

Mikor a varázs uralkodott, mikor Covamere Útvesztője töltötte be az egész kozmoszt, a varázs a világ minden részecskéjébe beitta magát. Minden világ minden részecskéjébe. A földrészek, a teremtmények, az egek és a tengerek mind a varázs ütemére táncoltak. Mint egy hihetetlenül nagy, élő egység gondolatai, a varázs betöltötte a világ hálóját. Serkentett, épített, teremtett. Élt.

Most viszont a természet virágzott. Csakis saját munkájával foglakozott, így történhetett meg az, hogy örökre kiengedte hatásköréből a varázs utolsó foszlányait. Engedte, hogy a foszlányok visszahúzódjanak olyan helyekre, ahol zavartalanul létezhetnek tovább. A legtöbb varázs, amely túlélte a Változást, csatlakozott az égbolton haladó, nagy varázsfolyóhoz; amelyik nem tett így, az vagy ősi átkokban kötődött le, vagy egy különleges erővel rendelkező helyen működött tovább. Egy kevés azonban még így is csak lebegett a világban, igazi helyét kutatva. Ez volt a kóbor varázs.

Egy ilyen varázsfoszlány libbent be a sárkányok közé is. A kis varázsdarab magával hozta hosszú történelmének erejét. Eonokkal azelőtt egy ősi teremtményt hordozott a levegőben, mely mostanra kihalt, de amely – jóval a sárkányok megjelenése előtt – egymaga uralta a levegőt. A teremtmény igen magányosan élt, se szülei, se utódai nem voltak, akiknek átadhatta volna sorsát. Élt, és meghalt; nevét és formáját sok korral azelőtt elfelejtették. De a lény varázsa tovább élt.

Magányosan, mint régen a gazdája, a varázs magasan a zuhatag felett lebegett, és zsákmányát a baziliszkuszok táncoló tornyai felé sodorta.

– A Menedék – szólalt meg Teher. – Bíznunk kell abban, hogy Jószerencse segít.

A többiek – Szilárd, Kajás, Viasz és Füst – mind kérdően néztek rá. Teher kibámult a szűk ablakon a távoli égbolt felé.

– Ezt hogy érted, Teher? – kérdezte lassan Viasz.

– A Menedék volt a vihar középpontja – Jószerencsének igaza volt, nem is tudta, mennyire –, és Jószerencse még mindig ott van, ebben biztos vagyok.

A bizonyosság idegen érzéssel töltötte el Tehert. Mióta belépett a baziliszkusz-fellegvárba, semmiben sem hitt biztosan. Angyal mindent elsöprő ereje után nyugtatónak találta a tömlöc émelyítő sötétségét. Itt tisztán tudott gondolkodni; itt a világ újra ésszerűnek tűnt.

Megint a föld alatt, gondolta. A varázs mindig is a föld alatti világhoz tartozott.

Jószerencse pedig nem lehetett messze, ebben Teher biztos volt. Talán segíteni is tudott. A varázs az égbolton pezsgett, és nem szállt vissza az apró sárkányok mihaszna életéhez. De Teher érezte a varázs jelenlétét, bármennyire távol is száguldott.

– Szerinted Jószerencse segíthet rajtunk? – kérdezte bizonytalanul Viasz.

– Ha ő nem tud, akkor senki sárkányfia nem lesz rá képes.

Ekkor visszatért Röpte, vele pedig Bársony és Kerep. Mindketten felfrissültek.

– Van ott egy kis ivóvizes üreg – tájékoztatta Bársony Tehert, miközben átölelte társát. – Legalább igyál egy kicsit.

– Nincs idő ilyesmire – felelte Teher izgatottan. – Üzenetet kell küldenünk Jószerencsének, méghozzá gyorsan. – Ezután titokzatosan elmosolyodott: nem is annyira régen még ő kapott üzenetet a rabul ejtett Jószerencsétől.

– És ezt hogy gondolod, Teher?

Valami eltakarta a napot.

Okker lefelé száguldott a fellegvár tornyai között, egyenesen az apró udvar felé, ahol Tellere aludt. Miután átpásztázta az egész építményt, ebben a zord gödörben találta meg régi társát. Okker testét szemerkélő eső fogta közre, mikor lehuppant az oszlop mellé. Kapaszkodó farkát kinyújtotta, hogy legyen egy húsdarab, mely felfogja az ütközést a kemény felülettel. Biztonságos leszállás, csodálkozott. Régen kigúnyoltam volna egy ilyen leszállást.

Szűk ablakok bámultak vissza a szobor körül lebegő Okkerre, melyek sötéten pihentek a fellegvár nedves falaiban. Tömlöc ablakok. Okker futólagos pillantást vetett a sárkányokra, akik tágra nyílt szemekkel bámultak kifelé a legalsó ablakon, majd teljes figyelmét a kőbaziliszkusz felé fordította.

Tellere az oszlopon kuporgott, és teste már majdnem teljesen megkövesedett. Az erózió alaposan elcsúfította az oldalát, ráncaiban pedig burjánzott a gomba; lanyhán, élettelenül feküdt a szürke esőben. Okker közelebb húzódott hozzá, és felemelkedett annyira, hogy ezüstös szeme egy vonalban legyen testvérének becsukott szemhéjával. Okker kitátotta a száját, és lehelt. A lehelet végighullámzott Tellere mozdulatlan testén, és elégette a zuzmót és a gombát. Színtelen, lyukacsos kő bukkant elő.

Tellere feltekeredett farkánál kezdve, Okker végigszemlélte a baziliszkuszszobor egész testét, majd megpihentette szemét testvére fején. Semmi sem mozgott, kivéve Okker oldalát, amely ki-be rángatózott a halálos lehelettel. Aztán Tellere fejére hajtotta saját fejét, mígnem homlokuk összeért.

Okker kinyújtotta egyik mellső lábát, és ugyanazzal a mozdulattal egyik hosszú, fémes karmát is felvillantotta. Saját szemhéjához nyúlt, és karma éles hegyével lehúzta a rugalmas húst. Egy másik karmát is előhúzta, és gyengéden lesújtott vele az ezüstös szemgolyóra. A gyógyító varázs működésbe lépett a seb körül, de azt már nem tudta megakadályozni, hogy egyetlen csepp színtiszta folyadék le ne csorduljon a baziliszkusz alsó szemhéjára. A csepp ott libegett, aztán beleesett abba a finom vájatba, mely Tellere csukott szemhéját képezte. A csepp ott maradt egy kicsit, aztán lassan eltűnt. Beszívódott a szobor ősi, megkövült húsába…

Okker visszahúzódott, és várta a reakciót.

Tellere hátán repedések szaladtak végig, melyeket azonnal megtöltött az eső. A kis résekből gőz tört ki, mely még szélesebbre vájta őket, mígnem egész kőtömbök kezdtek felszakadozni. Tűz gyúlt, mely az esővel karöltve fura felhőt varázsolt az oszlop köré. A felhőben pedig valami megmozdult. Tűz, egy kirobbanó fénycsóva és kőtörmelékzápor zavarta meg az udvar csendjét. Mintha egy sziklaszirt zuhant volna le.

Tellere, a negyedik baziliszkusz, felébredt.

Ebben a repülésben bizony nem volt dicsőség, szabadság vagy révület. Sárkányfeletti szárnycsapások közepette, Jószerencse elkeseredetten száguldott a ködben, elrabolt lánya után. Látótere leszűkült. Az ég sűrű ellenálló közeggé vált, valami sziruppá, melyben szárnyai megtagadták a mozgást, vagy ellenséges köddé, mely beillett volna egy sziklatakarónak is, annyira lassúnak tűnt a haladás. A fejében növekvő vérnyomástól vörös felhők tódultak a szeme sarkába.

De felkészült bármire, csak hogy visszaszerezze Áriát.

Számára nem létezett semmi, ami alatta, felette, sőt mögötte történt – bár vadul száguldó gondolati között jól tudta, hogy Fátyol és a többiek szorosan követik –, csakis az létezett, amit maga előtt látott. Én vagyok a leggyorsabb, gondolta kétségbeesetten. Most rajtam a sor. A légcsatorna végén, melyben Ária utazott, feltűntek a fellegvár tornyai. Ilyen közelről végtelen táncuk úgy nézett ki, mintha karmok vonaglottak volna, vagy tépőfogak haraptak volna az ártatlan levegőbe. Hangjuk a csapkodó farokhoz és a süvítő lehelethez hasonlított; mozgásuk kiszámíthatatlannak tűnt – és veszélyesnek.

Egy kristálytorony emelkedett a magasba Jószerencse előtt, melyet valami elképzelhetetlen erő katapultált. Jószerencsének eszeveszetten kellett kitérnie jobbra, hogy elkerülje a torony légörvényét. Élesen bedőlt, hátsó pikkelyeit megpörkölte a varázstól forrongó felület közelsége, a kitörő szikrák miatt pedig erősen hunyorognia kellett. Mikor elhaladt az építmény mellett, szeme sarkából látta, ahogy az még magasabbra nő, aztán gyorsan lesüllyed, mintha egy katasztrófa rombolta volna le. Bár nem értette a jelenség igazi természetét, Jószerencse ösztönösen rájött arra, hogy mennyire változó az idő itt, az égbolt eme isten háta mögötti részén. Majdnem biztosra vette, hogy a Menedék elszigetelődött az idő természetes folyójától, de hogy itt milyen rendellenességekbe fog botlani, el sem tudta képzelni.

A táncoló tornyok között vezetett az útja. Mikor az egyik felé nyúlt szikrázó ujjával, Jószerencsének hirtelen emelkedni kellett, majd még jobban gyorsítania, mikor egy másik fel akarta nyársalni. Szárnyai lüktettek, de a fájdalom egy másik világhoz tartozott; itt ilyen dolgok nem számítottak, csakis Ária számított.

– Ária! – üvöltötte, mikor megkerült egy újabb süllyedő tornyot, és megpillantotta lányát. Szinte hihetetlennek tűnt, de alig egy szárnyhossznyira lebegett előtte. Kiáltása kínhörgéssé változott, mikor túlrepült Árián. Bár szélesre feszítette szárnyait, esélye sem volt, hogy ennyire lecsökkentse sebességét. A süllyedő torony lefelé húzó légáramlatában megbukfencezett, és egyik hadonászó szárnyával lánya felé nyúlt. Annyira közel volt!

Az alattomos légáramlatok a testéhez kötözték kinyújtott szárnyát; mintha a légtér feldühödött volna Jószerencse vakmerőségén. Még hogy ide repüljön valaki!, sugallták az áramlatok. Ilyen szemtelenséget nem hagyhatunk büntetlenül. Végre sikerült egy kicsit kiszabadítania a szárnyait, és elfordítani őket az örvényben, amivel megmenekült attól, hogy a vízbe pottyanó tornyon szétzúzza testét. A torony tavaszi jég módjára olvadt a vízesésbe. A helyén víz robbant a magasba, ami Jószerencsét feljebb lökte a levegőben. A megszédült, és teljesen megzavarodott Jószerencse teljesen kitárta szárnyát, de úgy érezte, elernyedtek, és nem reagálnak. Zuhanás közben fényes falak suhantak el mellette. Ária eltűnt.

Mielőtt az alvást elősegítő kőburok lehullott volna a földre, Tellere átalakította a testét Okker szeme előtt. Nem cseréltek gondolatokat, sőt még szavakra sem pocsékolták halálos leheletüket. A testvérekkel való traccsolás nem illett Telleréhez. Az elmék könnyű tornája sem. Tellere harcolt.

Baziliszkusz társát teljesen váratlanul érte a támadás, ami igencsak nagy teljesítménynek számított, lévén, hogy elméjük szoros kapcsolatban állt. Tellere elképesztő bőrt növesztett magára, tele óriás pikkelyekkel, majd belevágódott Okkerba, és mint egy lavina, végigkaszálta a csontokat és az izmokat. Okker száz darabra esett szét. Az oszlopot ezüst vér fröcskölte be, és ahol a vércseppek az udvar tócsáiba pottyantak, furán sisteregni kezdtek.

A vízbe nemcsak vércseppek, hanem földöntúli folyadékok is kerültek, amitől iszonyatos bűz szállingózott a levegőbe. A sárkányok szájtátva tekintettek ki az apró ablakukból. Okker egyszerűen újjáépítette magát.

Az oltalmazó érzékletek szétestek Tellere támadásakor, de hamar visszaálltak helyükre, és baziliszkusz formát rajzoltak a ködbe. A víz, mely befogadta Okker széteső részeit, most felemelkedett, tele hússal és más alkotóelemekkel. A teremtés egy belső ponttól robbant ki, és mire Teher akár egyet pillantott volna, a látszólag legyőzött baziliszkusz újjáépült. A sárkányok megdöbbentek, mikor meglátták Okker arcán a szenvedést. Egy pillanatra mindannyian betekintést nyerhettek a halhatatlanság kínjaiba.

Tellere új, csillogó testével odalibegett testvére elé, és gúnyosan elmosolyodott.

– Megölik egymást? – suttogta Bársony elbűvölve, miután sikerült beférkőznie Teher mellé. Úgy látta, valami eszmecsere folyik, esetleg beszélgetés, amelyet nem hallott, de úgy érezte, hogy a végeredménye nagyban befolyásolhatja jelenlegi helyzetüket – ha nem az egész jövőjüket.

– Nem halhatnak meg – felelte Teher. – Baziliszkuszok. Halhatatlanok.

Hát ez az, amire Angyal annyira vágyik?, gondolta Bársony, és megborzongott. És Tavasz?

Kint az eső még erősebben rázendített, és elhomályosította a két párbajozót, amitől a mozgásuk még kísértetiesebb lett. Ezután egy repülő valami érkezett a záporban. Egy sárkány.

Jószerencse erős esőben találta magát, mikor magához tért, és megtette az első szárnycsapásokat a zuhanásának kezdete óta. Alig egy fahossznyira alatta, teremtmények lebegtek a félhomályban.

Baziliszkuszok!, gondolta, és a látványtól helyrezökkentek érzékei. Kettő baziliszkusz! Azonnal felismerte azt, amelyik közelebb volt, mert vele találkozott az Üszökhegynél. Akkor annyira közel állt e lény ahhoz, hogy széttörje a Varázsmagot – a világ megváltozásának kulcsát, a varázs jövőjét. Most… még mindig pusztítani akar? A másik baziliszkusz bizonyára az egyik testvére. Öten voltak, vagy hatan? A régi történetek zavarosnak tűntek, és egyáltalán nem tükrözték a hatalmas szörnyeket, melyek most épp alatta lebegtek. Jószerencse tanácstalanul csapkodta a levegőt: nem mert leszállni hozzájuk, de kíváncsi volt, miben sántikálnak a vadállatok. Nem kellett sokáig várnia.

Mintha meghozták volna a végső döntést, a két baziliszkusz felfelé fordította tompa orrát az égnek, és szédítő sebességgel elszáguldott Jószerencse mellett. Jószerencse oldalra rántotta fejét, megpróbálta követni mozgásukat, és a pillanat törtrészére farkasszemet nézett az ismerős baziliszkusszal.

Sárkány, szólalt meg Okker hangja a fejében. Ott van. A világ tetején…

És eltűnt.

–Jószerencse! – kiáltott fel valaki, mire Jószerencse azonnal elindult lefelé. – Itt vagyunk!

Okker nem számított harcra. A Halhatatlanok közül mindig is Tellere volt a leghallgatagabb, és azelőtt sosem viselkedett ennyire hevesen. Gonosz támadása nyilvánvaló eredménytelenséggel járt, de legalább fájdalmat okozott. Darabokra esni még egy halhatatlannak is szenvedéssel járt.

… Ebből elég, Tellere! Nem tudod, miért jöttem ide?

… Persze megéreztem a célodat, Okker. De ott zavartál meg engem, ahová senkinek sem szabadott bemerészkednie. Ezt választottam végül, mint jól tudod: aludni akartam az örökkévalóság maradék részében.

… Ez nem megoldás, Tellere.

… Szerintem ezt nem neked kell megítélni. Kőnek lenni, ha nem is halál, de legalább mozdulatlanság. Csakis ennyit érhetünk el, bármennyire is hiú álmaid vannak.

… Az álmaim nem hiúak, Tellere. Nézz az égre, ha nem hiszed, mekkora erőt gyűjtök össze!

… A megmaradt varázsnak nincs ereje, bármilyen jól is összpontosítják.

… Lepel és Geiss bíznak az erejében. Neked is bíznod kellene, Tellere!

… Nem, Okker. Én alszom.

… Itt? Most?

… Megtörted a pihenésem, Okker. Annyira beszennyezted e helyet, hogy már nem lehet megtisztítani. Találnom kell egy másik szentélyt – jobban feldühítettél, mint hinnéd.

… Téged, Tellere? Nem hiszem.

… Hadd mondjak el valamit arról a baziliszkuszról, akit te nem is ismersz, Okker. Elmondok valamit Telleréről. Az elmét el lehet rejteni, sőt, egy Halhatatlan még a társa elől is el tudja rejteni. Sok mindent eltitkoltam előled és a testvéreink elől, például ezt is: régen én is megpróbáltam elindítani a Gyűlés szertartásait. A Változás előtt történt. Akkor még nem váltunk el egymástól, és úgy gondoltuk, mindent tudunk. Akkor építettük ezt a fellegvárat is. Se te, se más a fajtánk közül nem tudott a kísérletemről. A varázst a Tartomány határáról, az Útvesztő széléről és a világ más gócpontjairól gyűjtöttem, mert ezeken a helyeken volt a legerősebb.

… Miért nem fejezted be a szertartást? Miért nem beszéltél erről eddig?

… A szertartásban hiba történt, ezért abbahagytam. Ami a titkolózást illeti – tekintsd játéknak, Okker, eszköznek, mellyel kiengedhettem magamból a régóta gyülemlő dühöt. A varázs akkor vad volt, szenvedélyes, mint régen, amikor a világok fiatalok voltak, de mi már öregek. Emlékszel azokra az időkre, Okker? Vagy szennyezett az elméd, mint mindig?

… Tisztán emlékszem, Tellere! De vajon te is tisztán emlékszel?

… Igen, Okker. Mindig is tisztán emlékeztem. Hát nem tudtad, miért voltam dühös?

… Nem.

… Látom, meg kell enyhülnöm, mert te komolyan végig akarod csinálni. Megosztom veled titkos tudásomat: van valami, Okker, ami nélkül nem sikerülhet a Gyűlés.

… Mondd el! Mire van szükségünk?

… Sárkányra.

Miután erősen összekapcsolt elméjükkel meghozták a döntést, Okker és Tellere felszökellt a levegőbe. A gondolatok még a villámoknál is gyorsabban cikáztak közöttük; tanakodtak, megoldást találtak és megvitatták a féligazságokat, melyeket Tellere fedezett fel az első kísérlet alkalmával. Okker nem tudta megállni, hogy ne pillantson rá a szerencsétlen sárkányra, mikor felfelé kezdtek száguldani. Belenézett a törékeny szemekbe, és odavetett ennek a fura, verdeső teremtménynek egy jelet. Ezután elcsodálkozott, hogy ez a sárkány – vagy legalábbis a fajtája –, mennyire fenyegeti a Halhatatlanokat. De ők jelentik az utolsó reményt is egyben.

… Okker, a Gyűlés sikere ezen sárkányok jelenlététől függ. Mikor én próbálkoztam, még nem léteztek. De most már léteznek, és létfontosságú szerepet játszanak. De ha elbukik a Gyűlés…

… Ha elbukik?

… Akkor eljön az árnyékosztó.

– Teher! – Jószerencse átküszködte magát a homályos, vizes udvaron, és végre odaért az ablakhoz, ahol Teher eszeveszetten integetett fehér szárnyával.

– Tudtam, hogy megtalálsz minket! – mondta diadalittasan a fiatal ex-varázsos a tömlöcből. – Láttad ezt a harcot? Láttál már valaha ilyen…

– Jószerencse!

Miután betuszkolta fejét a szűk nyíláson, Jószerencse benézett a sötétségbe, és Szilárdot pillantotta meg, aki épp felé szökdécselt. Egymáshoz dörzsölték szarvukat, és Jószerencse könnyezni kezdett az örömtől, hogy láthatja Fátyol testvérét, régi barátait, Viaszt és Kajást, no meg a többi rabot, akik a nyílás köré tömörültek.

– Mind életben vagytok! – ismételgette, és alig bírt uralkodni magán, de szíve egyetlen, szörnyű dobbanással elfordult tőlük. Jószerencse visszalépett az esőbe, és az ég felé fordult. – Ária! – siránkozott, és szárnyaival reménytelenül hadonászott a tócsákban.

– Ki az az Ária? – kérdezte Kajás.

– Mi történt vele? – kérdezte Bársony, aki azonnal aggódni kezdett. Miközben Teher suttogva magyarázni kezdte Ária történetét, Jószerencse – a könnyeivel küszködve – elmesélte, mit látott. Szilárd és a többiek gyorsan elhallgattatták Tehert, mikor megértették a történtek súlyosságát, és azt, hogy Jószerencsét mennyire megviselte a dolog.

– Hol van Fátyol? – kiáltotta Bársony.

– Nem tudom – szipogta Jószerencse. Bársony kinyúlt a szűk nyíláson, hogy megsimogassa; még sosem látott ennyire boldogtalan, összetört sárkányt. Csak ennyit tehetett azért, hogy saját könnyeit visszatartsa.

– Minden rendben lesz, Jószerencse. Visszaszerezzük – mondta elcsukló hangon.

– Persze, hogy visszaszerezzük, pajtás – mondta Teher egy kicsit hivatalosabban –, de hogy ezt megtegyük, ki kell jutnunk innen. Jószerencse, itt az idő, hogy összeszedd magad, és megments minket, nem gondolod?

Régi barátjának szavai valamelyest magához térítették Jószerencsét, és sikerült egy mélyet lélegeznie.

– De mit is tehetnék én? – nyögte ki reszketve, miközben megpróbált erőt venni magán. – Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy…

– Mondok valamit, amire még gondolhatsz – szakította félbe Teher. – Be vagyunk ide zárva, és Szilárd meg a csapata közel áll a teljes kimerültséghez. Nincs étel, csak víz, és ha nem juttatsz ki minket innen, méghozzá hamar, akkor mind meghalunk idebenn, és ha ez nem szükséghelyzet, akkor nem tudom, mi az. Na, tennél valamit ez ügyben?

– Rendben, Teher. Csak várj egy kicsit. –Jószerencse lehajtotta fejét a földre, és orrát belemártotta a sekély vízbe, miután újból felegyenesedett. Teher megdöbbenten vette észre, hogy barátja szemei beesettek és zavarosak voltak, de a bánat mögött meglátta az elszántság tüzét is, mely úgy világított kifelé az árnyékból, mint egy halvány, pislákoló jelzőtűz. Lelkesedésnek még nyoma sem volt, de az akarat megcsillant, és Tehernek mi sem kellett jobban.