Harmincötödik fejezet

AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG HÍVÓ SZAVA

Zörej tiltakozása ellenére Bársony repült be először a kivilágított troll-érbe. Ösztöne azonnal a sikolyok irányába vezette. Ez az alagút is rövid volt. Nevetségesen rövid. Alig lélegzett egyet, Bársony máris bejutott a legnagyobb terembe, amelyet valaha is látott. A barlangot hibátlan fény töltött be, és légterében troll-ér szövetből készített rudak sorakoztak mindenfelé. Megtalálták Bacht búvóhelyét.

A barlang túlsó oldalán tisztán látszott a baziliszkusz, de a sárkányok nem értettek valamit. A méretarányok nem stimmeltek. A szörny háta ráncos volt, mégis fejletlen. Gerincének kidudorodott hegyvonulata úgy nézett ki, mintha kígyó türemkedett volna ki egy halvány hústömegből. Közelinek tűnt… mégis messzinek. Aztán meglátták az apró sárkányalakokat, melyek messze a szörny alatt repültek, és rájöttek, hogy ez a baziliszkusz más. Ez a baziliszkusz nagy.

A szörny farka felemelkedett, és a levegőbe csapott. Kis idő múlva hallották a tompa puffanást, mely jelezte, hogy a farok sárkánytesteknek ütődött. A támadást nem nézhették tétlenül. Mind széttárták a szárnyukat, és megindultak a rúdlabirintuson keresztül a közös ellenség felé.

Semmit sem tehetünk ellene, gondolta Zörej, és ekkor ért oda mellé Viasz.

– Nem tudjuk legyőzni ezt a vadállatot! – ordította a nagy sárkány, pontosan visszhangozva Zörej gondolatait. – Ki kell mentenünk őket, aztán el kell menekülnünk! Bársony – hozzám! Ti meg szedjétek össze Szilárdot és Röptét! Teherrel mi foglalkozunk!

Viasz annyira magabiztosan adta ki a parancsokat, hogy a sárkányok szó nélkül engedelmeskedtek. Zörej levezette Füstöt, Tollszárt és Csápost az aránylag biztonságos hasadékhoz, ahol Röpte éppen Szilárd öntudatlan teste fölé görnyedt. Bársony és Viasz közel repültek egymáshoz, szárnyuk tökéletes összhangban dolgozott.

– Műrepülést kell alkalmaznunk! – magyarázta Viasz. – Együtt csinálhatjuk!

Bársony bólintott. Kicsit örült annak, hogy Viasz képesnek tartotta erre a „műrepülésre”, bár nem igazán tudta, hogy a kifejezés pontosan mit is takar. De ez nem számított – Teher odalent feküdt, a hatalmas baziliszkusz prédájaként; bármit kész volt megtenni érte, beleértve azt is, hogy feláldozza saját életét. Viasz gyorsan elmagyarázta a tervét.

Teher sodródott. A troll-erek hálója kísérteties fénnyel töltötte ki elméjét. A levegő olyan sűrű lett körülötte, mint a víz, és az erek úgy hajladoztak, mint a korall növényzete. A világ óceán lett. Nem, nem óceán: egy folyó.

Teher most már úgy érezte, hogy semmi sem a sajátja önmagából. Csak egy apró láng maradt belőle. Csak egy szikrányi egyéniség, mely kétségbeesetten próbált égve maradni az őt körülvevő, szorongató folyadékban. Sokszor megingott, sokszor úgy tűnt, hogy végleg meghal – de valahogy mindig sikerült visszatámolyognia az életbe. Harcolt. Valahogy túlélt. A teste erőtlen lett, és nem volt már az övé. Az elméje, mely az egyetlen védelmet nyújtotta, most elveszett a mindent elsöprő folyóban, és elindult kifelé… a betolakodó felé. A betolakodó homályosan lebegett Teher előtt. Közelebb helyezkedett el, mint a bonyolult troll-ér hálózat, de mégis halványabbnak tűnt. Bár alig tudta kivenni, egy dologban biztos volt: a betolakodó hatalmas.

Teher harcolt azért, hogy megtartsa lelke maradványait. Kinyúlt a folyóba, és sikerült információkat szednie a vízből. Eközben rájött, hogy az áramlatok kétirányúak. Az egyik az ő részeit szállítja a betolakodó felé, a másik idegen elemekkel látja el őt. Információcsere; egybeolvadó egyének; a hibrid kezdett összeállni. Életre kelhetett az árnyékosztó.

Lelkének egy távoli része rájött arra, hogy mi folyik. Jószerencse beszélt neki arról, ami majdnem megtörtént Lidérc és Okker között, ráadásul Főrend történeteire is emlékezett, melyek oly rég hangoztak el. A kettő most összeolvadt, és megmutatta Tehernek azt a szörnyűséget, mely rá és a betolakodóra várt. Árnyékosztót látott: a szörnyű szimbiotikus szövetséget, mely félig sárkány, félig baziliszkusz, de mégis sokkal több mindkettőnél. Halhatatlan és telhetetlen világevő. A fura kép – a rengeteg tépőfog, a duzzadt, izzadtságtól csöpögő has, a bőrére kenődött vér – kitöltötte tudatának maradékát, és készen áll arra, hogy egyszer s mindenkorra kioltsa a lángot, amely Teher volt.

A láng mégis tovább égett; Teher kitartott. Valahogy harcolt, és ellenállt. Bársony. Nem tudta, hogy a gondolat a sajátja-e vagy sem. Akárcsak ő, a gondolat is megpróbált élve maradni a víztömegben, majd kilibbent az ürességbe, hogy tapogatózzon… Bársony… most sebezhető, mint én… még van idő visszafordítani…

Bársony és Viasz épp időben fejezte be a meredek zuhanást, így elkerülték Bacht tekergő végtagjait. A szörny szinte megbódult, és ezt ki akarták használni. A mozgásának kiszámíthatatlansága viszont nehezítette a feladatot, sőt még Viasz tervét is keresztülhúzhatta.

– Gyorsan elmagyarázom – kiáltotta, miközben egyre közeledtek Teher felé. – A szörnynek el kell törnie azokat a rudakat, hogy elérje Tehert. Ez le fogja lassítani. Neked kell elvonni a figyelmét, miközben én felkapom Tehert! Nagy vagyok, de még mindig kisebb és gyorsabb, mint ez a vadállat. Csak egyszer próbálhatjuk meg, ezért nem hibázhatunk!

Bársony bólintott, bár az előrébb repülő Viasz nem látta őt. A baziliszkusz háta egyre közeledett…

Először úgy látszott, működni fog a terv. Bársony gondolkozás nélkül kikanyarodott Viasz légörvényéből, és egyenesen berepült a baziliszkusz tekintetébe. Az ezüstös szemek megcsillantak, ahogy beért eléjük. Bársony körözni kezdett a lény hatalmas, csontos feje körül. Bacht oldalra rántotta a fejét; szemmel láthatóan követni akarta a sárkány fürge mozgását. Bársony eszeveszetten cikázott, forgott, pörgött, hogy kikerülje a gyilkos állkapcsot. Gőzölgő köpet suhant el a szárnya alatt, mire felkanyarodott, de azonnal vissza is zuhant. Teher ernyedt testének látványa felvértezte a manőverekhez szükséges bátorsággal.

Fémes, szikrázó fogak csaptak le a háta mögött. Pikkelyek hullottak le a terem alja felé, Bársony pedig éles fájdalmat érzett a farkának végén. Túl közel voltam!, gondolta, de nem mert megfordulni és hátranézni. A vad mozgás ekkor leállt, és a levegő megnyugodott.

Bársony megkockáztatott egy pillantást hosszú, fehér farkára, és összerezzent, mikor kis vértócsát látott. Ekkor viszont még szörnyűbb látvány tárult eléje: a baziliszkusz lemondott róla, és elindult a rúdtömegen keresztül. Valóságos gerendaerdő morzsolódott szét a szájában, és nyáltömeg hullott Teher testére. A baziliszkusz egyetlen harapással lerombolta a Tehert mostanáig oltalmazó kalitka nagy részét. Most már csak egy karomnyi vékony rúd választotta el zsákmányától. Bársony felhördült kínjában, és csontkínzó ereszkedésbe kezdett. Szárnya finom szálakat hasított a gőzölgő levegőben.

Viasz pontosan a baziliszkusz útjában találta magát, mikor a szörny lecsapott a saját maga készítette hálóra. Nagy lökések rázták meg a levegőt, melyek Viaszt szerencsésen kilökték a baziliszkusz tépőfogainak veszélyes közelségéből. Most a kevésbé biztonságos törmelékzáporban találta magát, melyet a szörny erőteljes ereszkedése indított útjára. Úgy érezte, hogy eltörik a mellcsontja, miközben a lefelé haladó áramlatban körözött a nagy szárnyával. Valahogy elhelyezkedett a zuhanó törmelékek között, és ösztönösen a legbiztonságosabb utat választva haladt Teher felé. Nyirkos baziliszkusz lehelet rontott rá, mire bezárta a tüdejét. Biztosra vette, hogy a vadállat ilyen dühroham közepette a leghalálosabb mérgeit engedi szabadjára.

A gyors ereszkedés közben oldalra kellett kapnia a fejét, hogy kikerüljön egy troll-ér lándzsát, mely a fején süvített volna keresztül. Aztán rögtön jobbra kellett emelkedni, mert egy fakó rúd szétzúzódott alatta, és vad szilánkokat vetett védtelen hasa felé. Aztán minden kitisztult, és hirtelen szabadon repülhetett a kis emelkedő felé, ahol Teher eszméletlen teste várta őt hálómaradványokkal és bűzös baziliszkusznyállal körülvéve.

Ekkor fogyott el a levegője. A világ vörössé, ezüstössé változott a fájdalomtól. Úgy érezte, hogy egy villám csap belé, szárnyai elernyedtek, majd Teher is eltávolodott, ő pedig magasra emelkedett. Gyorsan hátranézett, és a közeli, fémes csillogás láttán rájött, hogy a baziliszkusz szájában van.

– Bársony! – próbálta üvölteni, de csak suttogás szűrődött ki összeszorított ajkán. – Most!

Bársony látta, ahogy Viasz a törmelékekkel viaskodik, látta, hogy Teher felé száguld, és szíve nagyot dobbant, mikor Viasz kinyújtotta karmát, hogy szerelmét megmentse a baziliszkusz állkapcsától – de ekkor magát Viaszt kapta be a szörny. Bársony felnyögött, de hamar rájött, hogy minden félelem, szörnyűség és szomorúság elhagyta őt, és szíve olyan hideg lett, mint a jég, melyen keresztül át kellett jutniuk erre a förtelmes helyre. Most csak annyit látott, hogy a tér adott, és át kell repülnie rajta, ha meg akarja menteni Tehert.

Először nem látták tisztán, hogy mi mentette meg Viasz életét, és mi vonta el a szörny figyelmét. Csak annyit láttak, hogy a baziliszkusz teste görcsbe rándult, és eltátotta a száját. Viasz kikecmergett a tajtékból, a szörny pedig magasra emelte a fejét. Hörgött. Érdekesen hangzatos jajveszékelése egy tengeri szörny énekéhez hasonlított, de mind tudták, hogy a fájdalom miatt ordít. A vörös fény ekkor gyulladt ki a teste körül…

Viasz beindította tüdejét, mélyeket lélegzett és arra késztette szívét, hogy vért pumpáljon kapálózó szárnyaiba. A nyomában vörös eső esett, de rá se hederített. Egyszerűen el akart távolodni a vadállattól, mely majdnem felfalta, és amely még mindig elpusztíthatta. A fájdalom nagy kínnal párosult, mikor emelkedni kezdett. Most nem számolta a szárnycsapásokat repülés közben. Életében először csak azért repült, hogy élhessen.

Bár látása elködösült, sikerült lenéznie, és szíve nagyot dobbant, mikor látta, ahogy a fehér rúd – azaz Bársony – odaér Teherhez, és egy pillanat törtrésze alatt felmarkolja a mozdulatlan testet. Bársony gyorsan fölfelé indult, hogy kijusson a gödörből, melybe majdnem mind odavesztek. Bár iszonyatos fájdalom nyilallt az oldalába és a mellkasába, Viasz előrebukott, hogy megszabadítsa Bársonyt a terhétől. Teher kis termetű és könnyű volt, Bársony pedig meglepően erős, de egy felnőtt sárkány túl nehéz volt ahhoz, hogy egy másik sárkány hosszabb ideig cipelje. De Viasznak nem kellett átvennie a rakományt, mert a csengés mellett egy ismerős hang is megütötte a fülét.

– Maradj ott, Viasz barátom! Most hadd csinálja Röpte a műrepülést!

Viasz, aki rendszerint nehezen mutatta ki érzelmeit, most elsírta magát, ahogy Röpte és Szilárd feltűnt. A fájdalom és megkönnyebbülés könnycseppjei lecsorogtak véres oldalára, és megtisztogatták a sebeket. Szilárd Röptéhez irányította Bársonyt, majd a jóindulatú hegyi sárkány finoman átvette Tehert. Gyengéden ki kellett feszíteni Bársony karmait, aki hihetetlen erővel tartotta szerelmét. Bársony először bátortalanul tiltakozott, de aztán engedett, mikor rájött, hogy egész teste reszket. Boldogan adta át a Teher biztonsága iránti felelősség egy részét.

– Gyorsan – könyörgött – menjünk innen! Le kell szállnunk! Látnom kell, hogy jól van-e! – Aggodalmát a többiek is osztották, mivel Teher nem tért magához sem az eseménydús mentés, sem az utána következő repülés során. Nyaka, szárnya és farka élettelenül lógott lefelé, s Röpte is észrevette, hogy terhe érzéketlen. – Biztos jól van – tette hozzá Bársony vörös, könnyes szemekkel.

A kijárat felé fordultak, de a tűz elállta az útjukat.

Vad, vörös csillogás lepte be a baziliszkuszt. Úgy nyaldosta a bőrét, mintha meg akarná ragadni, és elvinni. Úgy látszott, tényleg ez fog történni, mert a tűznyaláb vége beitta magát a baziliszkusz nyakába. Mint egy horog, úgy fúródott bele a húsába, és nem engedett – sőt, a tűznyaláb megfeszült, és húzni kezdett. A sárkányok túl közel álltak a megmeneküléshez, ezért nem tudtak csodálkozni a látványon. Csak figyeltek.

Szilárd épp beszélni akart, mikor a baziliszkusz újból kitátotta a száját, és ezúttal egy tisztán kivehető hangot hallatott magából, amit ugyan a sárkányok egyáltalán nem értettek.

– OKKER! – üvöltötte, aztán a lángok kirántották a teremből.

A hirtelen rántásnak nem lehetett ellenállni. A tűz előbb körbetáncolta a baziliszkusz fakó testét, majd megfeszült. A gerendák útvesztőjében tisztán körvonalazódott a vastag tűzcsóva. A terem túlsó falán egy lyuk keletkezett, aztán egy nagy sistergő hang hallatszott, és a baziliszkusz olyan sebesen távozott a lyukon, hogy a levegő hatalmas pukkanással töltötte ki az utána keletkező vákuumot. Még több gerenda tört szét, és újabb ordítás hallatszott, egyre messzebbről. Ezután elképesztő csend keletkezett, melyet csak a sárkányok szárnyának suhogása tört meg.

Ekkor Szilárd szólalt meg, és szavai után Bársony azonnal megpördült.

– Nézzétek! – mondta. – Még mindig itt van. A csitraka!

Mikor a széttört jéghegy felfedte a troll-ér bejáratát, Okker azonnal tudta, hogy Bacht az ér másik oldalán van. Az utolsó baziliszkusz így rejtőzködött: trollvarázzsal vette körbe magát! A búvóhely hálója nemcsak érzékelt, de védekezett is. Minden próbálkozást visszavert, így nem lehetett bejutni. De most Okker belelátott, egészen a közepéig. Egészen Bachtig.

Geiss egy pillanattal később jött rá a titokra. Megmaradt varázst húztak elő a kupolából. Ez kockázatosnak tűnt, de megérte: a nehezen összeszedett varázskészlet megcsappant ugyan, de megszerezhették a hatodik baziliszkuszt – és ezzel biztosították a Gyűlés sikerét. Okker rájött már korábban is, hogy a szertartás öt taggal épphogy sikerülhet, de Bacht részvétele biztossá tette a sikert. A Bachttal kiegészített Gyűlés garantálta számukra, hogy a megsemmisülés valóban kitárja feléjük kapuit.

Gyorsan leküldték a tüzet a troll-érbe, s egyetlen célpontot jelöltek ki a számára: Bachtot. A varázs nem volt túl erős, és csak nehezen lehetett irányítani, ezért Okkernek és Geissnek minden hanyatló képességére szüksége volt, hogy a tűz ne a sziklában kössön ki. Mikor végre beért Bacht termébe, akkor azzal küszködtek egy ideig, hogy ráerősítsék a zsákmányra. Csak a csitraka segítségével sikerült rázárni a tüzet Bacht hatalmas szívére. Aztán kirántották a baziliszkuszt.

A közeledő tűz gyorsan hozta az információkat, és Okker megdöbbent a hírektől: Bachtot pontosan abban a pillanatban támadták meg, mikor majdnem belépett a létállapotba, melytől Okker annyira rettegett: Bacht árnyékosztóvá próbált válni. Épp egy sárkánnyal akart összeolvadni, ahogy azt Lidérc is majdnem megtette Okkerrel.

Okker megrémült, sőt elképedt. Gyorsan átkötözte Bachtot a varázzsal, és a puszta horgászkötelet gyakorlatilag áttörhetetlen varázsburokká formálta. Geiss eközben közömbösen figyelte társát, és átadta a varázst Okkernek, hogy teljes mértékben ő szabályozhassa. Ő is félt az árnyékosztótól, de Okker fanatizmusa még jobban érdekelte. Ilyen szenvedély, mikor már annyit élt, gondolta.

És sosem felejtem el, Okker – hazudtál, mikor azt mondtad, hogy Bachtot már betoboroztad.

Jég és hó szóródott szerteszét, mikor a megbonthatatlan tűzgolyóba zárt Bacht kitört a troll-érből, és hatalmas barázdákat hagyva maga után, a kupolához siklott. A föld is beleremegett, mikor nekiütődött a kupolának, és megállt. A vörös szikrák sisteregve olvasztották a havat. A burokból dühös morgás hallatszott; egy bezárt vadállat morgása. Aztán baljós csend támadt.

Okker pontosan tudta, hogy már nincs sok idő hátra. Telleréhez fordult, a baziliszkusz őrszemhez, aki ezidáig türelmesen várt – ha valamit jól ismertek a baziliszkuszok, hát az a türelem volt –, és figyelmesen őrizte az egyetlen nyílást, melyen keresztül csatlakozhattak a többiekhez. A Gyűléshez. Nem kellett kommunikálniuk: Tellere kitágította a nyílást, hogy át lehessen tuszkolni rajta Bacht dagadt testét. Belülről gőz gomolygott kifelé, szürke, szinte folyékony gőz. Miután Bachtot betessékelték, Tellere, Okker és Geiss belépett a sötétbe. Utánuk becsukódott a bejárat, elszigetelve a kupolát a külvilágtól.

A csitraka volt az… de mégsem. Bársony már majdnem sírni kezdett, mikor rájött, hogy az a csillogó, aranyszínű lény nem Mokishi, hanem valaki más, talán egy rokona.

– Mokishi lánya? – tűnődött. – Vagy talán a fia?

A lény pont úgy poroszkált a gerendán, mint Mokishi. Izmai fényesen tündököltek a csillogó, sárga bunda alatt. Szeme zölden pislákolt a teremben uralkodó vörös fény ellenére. De bundáján nem azok a minták látszottak, mint Mokishién, se csíkokat, se pöttyöket nem viselt. Nyakának hátsó részét sűrű sörény borította, feje pedig nagynak, értelmesnek tűnt. Egy pár roppant szemfog állt ki felső állkapcsából. Mindkettőről ezüstös vér csöpögött.

– Megtámadta a baziliszkuszt – magyarázta Szilárd akadozva. Társaihoz hasonlóan nem tudta levenni a szemét az aranyszínű lényről. – Ott rejtőzött el, ott fenn, azon a párkányon, és mikor a szörny bekapta Viaszt, előugrott. Egy nagyot harapott a nyakába, és a tűz ebbe a sebbe akadt meg. Nem hiszem, hogy a csitra… vagy micsoda… várta a tüzet. Szerintem megpróbált megmenteni téged, Viasz. Szerintem, mindannyiunkat meg akarta menteni.

– Köszönjük – mondta Bársony, és remélte, hogy a lény meghallja. A csitraka rájuk nézett, aztán megfordult, és kecsesen leugrándozott a gerendán az árnyékba. Kicsit később látták, ahogy sietve visszahúzódik a terembe, és még egyszer feléjük fordul. Miután eltűnt, a sárkányok úgy érezték, még mindig látják a zöld szemeket. – Köszönjük – ismételte meg Bársony.

Röpte ekkor felkiáltott, majd Teher fáradt hangja szólalt meg.

– Nos, be kell valljam, ez volt életem eddigi legkellemetlenebb élménye, pedig eddig a Tartományba való első belépés vitte el a pálmát, no meg az, amikor egy egész nyúlcsapatot odaégettem, mert Főrend ragaszkodott hozzá, hogy meghallgassam egy rendkívül unalmas előadás végét. Namármost, Röpte, nagyra értékelem az erőfeszítéseidet, de ez a testhelyzet egy icipicit kényelmetlen, ezért nagyra értékelném, ha letennél valahol, ha lehet, öreg haver.

– TEHER! – kiáltotta Bársony, és ezután nagy szárnykavarodás kezdődött, miközben hevesen ereszkedtek a vörös és ezüst vércseppekkel borított rúdhalmaz felé, ahol Tehert durván letették – amit később persze nem hagyott szó nélkül. Ekkor a többiek is felbukkantak – Füst és Zörej, Tollszár és Csápos –, s kiegészítették a sárkánycsapatot. Megkönnyebbülten nevettek, hogy egy ilyen szörnyű ellenséget is legyőztek, jóllehet olyan eszközökkel, melyeket egyáltalán nem értettek.

– Sajnálom! – zihálta Füst. – Segíteni akartunk megmenteni Tehert, de az egész szerkezet összedőlt előttünk.

– Tulajdonképpen a támadási útvonalunkat zárta el – fűszerezte tovább a történetet Csápos. Szeme ragyogott, és úgy látszott, ez az idős remete valóban élvezte a csata hevét. – Így utat kellett fúrnunk magunknak. Még egy kis varázst is begyűjtöttem, hátha kell, remélem megértitek.

Teher felnyögött, és szorosan magához ölelte Bársonyt.

– Nos – dörmögte –, végül a varázs mentett meg minket, ez biztos. Baziliszkuszvarázs, ha nem tévedek. Te mit gondolsz, Zörej?

– Valóban az volt – értett egyet Zörej, majd akaratlanul is utánozva Teher testtartását, magához ölelte Füstöt. Hirtelen annyira természetes lett a mozdulat. – És most – vigyorgott a többiekre –, itt az idő, hogy a nyomkeresőnk tényleg munkához lásson.

Bár fogalma sem volt arról, hogy mit csinálnak a baziliszkuszok, Jószerencse helyesen ítélte meg, hogy hamarosan esély nyílik belépni a kupolába. Fátyol szemében meglátta az egyedüli kényszerítő erőt, amiért átrepültek a fél világ felett, és idejöttek a jeges tájra: Ária odabent van! Miközben a baziliszkuszok figyelmét elvonta a troll-ér, gyorsan felsorakoztatta társait a levegőben.

– Ha szólok, indulunk! – kiáltotta. Heszper szarkasztikusan felmordult, és épp valamilyen gúnyos megjegyzést akart tenni, mikor Jószerencse belé fojtotta a szót. – Csak csináld, Heszper!

Ledra kuncogott egyet, amin Jószerencse meglepődött, de Heszper csak begurult tőle; a senkiházi sárkány már nem tudott visszavágni, mert eljött a pillanat. A vörös fény felerősödött a troll-ér bejáratánál, és valami – egy hatalmas, lüktető varázstömlő – a felszínre tört. A három baziliszkusz a kupolába húzta a tömlőt. Ahogy beléptek a baziliszkuszok, Jószerencse elüvöltötte parancsát, és sebesen a talaj felé vezette társait. A nyílás szélei még csak akkor kezdtek fodrozódni a létezés és az eltűnés között –Jószerencse ekkor jött rá, hogy a kupola színtiszta megmaradt varázsból épült. A talaj fölött nem sokkal újra befejezték az ereszkedést, és vízszintesen kezdtek a gőzölgő bejárat felé repülni.

A lyuk sebesen forrt össze. A széle élesnek tűnt, de ahogy záródott, inkább folyékony formát vett fel. Jószerencse egy pillanatra azt hitte, hogy a zsugorodó nyílás kettészeli a testét, de végül átért, és a háta mögött hevesen dolgozó szárnyak hangja megnyugtatta afelől, hogy a többiek is átértek. Szárnyhártyáikat kinyitották, hogy lefékezzenek a sötétségben. Nem akartak vakon berepülni a Halhatatlanok legújabb erődjébe.

Minden forró, nyirkos és fekete volt. Se fény, se árnyék nem árulkodott a kupola belsejéről, de a levegőből úgy érezték, hogy hatalmas terembe érkeztek. Szárnycsapásaik hangja visszhang nélkül száguldott tova a félhomályban.