kep15.jpg

– Csin-csin! – mondtam én szórakozottan.

– Hát ez meg micsoda ? – tudakolta a Fon érdeklődve.

– Micsoda ? – kérdeztem értetlenül.

– Az a dolog, amit mondtál.

– Ja, a csin-csinre gondolsz?

– Igen, arra a dologra.

– Ezt szokás mondani, ha az ember iszik.

– Ugyanolyan valami, mint a csirri-jó? – kérdezte a Fon érdeklődve.

– Igen, pontosan ugyanaz.

Egy darabig hallgatagon ült, ajkai mozogtak, nyilvánvalóan összehasonlítva magában a két pohárköszöntő egyenkénti érdemeit. Aztán újra felemelte poharát.

– Sin, sin! – mondta a Fon.

– Csirri-jó! – válaszoltam, mire a Fon hátravetette magát székében, és szinte fuldoklott a görcsös nevetéstől.

Közben megérkezett a zenekar, négy ifjú és két asszony a Fon feleségei közül. Hangszerük három dob, két fuvola és egy szárított kukoricával megtöltött lopótök volt; ez kellemes, zörgő hangot adott, kicsit hasonlított a marimbához. Elhelyezkedtek a tánccsarnok végében, néhány bemelegítő

futamot vertek a dobokon, és várakozásteljesen néztek a Fonra. A Fon, felocsúdva nevetőrohamából, felséges parancsot vakkantott, két felesége kis asztalt állított a táncpadló közepére, és petróleumlámpát helyeztek rá. A dobokon újabb várakozó futam dübörgött végig.

– Barátom – mondta a Fon –, emlékszel, amikor jöttél Bafutba azelőtt, és tanítottál nekem európai

táncot?

– Igen – mondtam –, emlékszem.

Ez a Fon egyik estélyén történt, amikor bőségesen kiélvezve vendégszeretetét, bemutattam a Fonnak, tanácsosainak és feleségeinek, hogyan kell táncolni a kongát. Fergeteges siker volt, de azt hittem, az elmúlt nyolc év alatt a Fon már elfeledkezett róla.

– Én megmutatni neked! – mondta a Fon csillogó szemmel. Újabb parancsot horkantott, és a feleségei közül vagy húszan odacsoszogtak a táncterem közepére, kört alakítottak az asztal körül, és mindegyik keményen   megmarkolta  az előtte álló derekát. Ezután furcsa, guggoló tartásba kuporodtak, mint a futók a verseny rajtvonalánál,

és vártak.

– Mit fognak csinálni? – suttogta Jacquie. Kaján jókedvvel figyeltem őket.

– Azt hiszem – mondtam merengve –, mióta eljöttem innen, azóta állandóan  a  kongát járatta velük, és most bemutatót fogunk belőle kapni.

A Fon felemelte nagy kezét, a banda lelkesen rázendített egy bafuti dalra a félreérthetetlen konga-ritmussal. A Fon feleségei, még mindig furcsa, kuporgó tartásban, a lámpa körül lépegettek, fekete lábuk minden hatodik ütemnél kirúgott, homlokukat görcsös figyelemmel ráncolták össze. Lenyűgöző látvány volt.

– Barátom – mondtam meghatva a bemutatótól –, nagyszerű dolog ez, amit csinálsz.

– Csodálatos – helyeselt lelkesen Jacquie –, remekül táncolnak.

– Ez a tánc, amit nekem tanítottál – magyarázta a Fon.

– Igen, emlékszem. Kuncogva fordult Jacquie-hez.

–  Ez az ember, a férjed, van benne sok, sok erő... táncolunk, táncolunk, iszunk...  Hah! Volt nekünk boldog idő!

A zenekar kicsit egyenetlenül leállt, a Fon feleségei szégyenlősen mosolyogtak tapsunkra, felemelkedtek kuporgó tartásukból, és visszamentek előző helyükre, a fal mellé. A Fon parancsot rikkantott, mire hatalmas lopótökben pálmabort hoztak be, és kiosztották a táncolók között, mindenki összetett tenyerébe kapta az őt megillető adagot. A látványtól felvillanyozva, a Fon újra megtöltötte poharainkat.

– Igen – folytatta visszaemlékezéseit –, ez az ember, a férjed, volt benne rengeteg erő tánchoz, italhoz.

– Most már nincs bennem erő – mondtam –, most már öreg ember vagyok.

– Nem,  nem,  barátom –  kacagott  a   Fon  –, én lenni öreg, te lenni fiatal.

– Sokkal fiatalabbnak látszol, mint amikor utoljára Bafutban jártam – mondtam, és tényleg úgy is gondoltam.

–  Ez azért van, mert van sok feleség – mondta Jacquie.

– Hah! Nem! – mondta megbotránkozva a Fon. – Ezek az én feleségeim engem nagyon is ki-fárasztani.

Kedvetlenül nézett a fal mellett felsorakozó nőnemű alakulatra, miközben italát kortyolgatta.

–  Ezek az én feleségeim engem túlságosan átejteni.

– A férjem azt állítja, én is átejtem – mondta Jacquie.

– Férjed lenni szerencsés. Neki csak egy feleség, nekem sok-sok, és engem sokszor átejteni.

– De a feleségek nagyon hasznosak – mondta Jacquie.

A Fon kétkedve nézett rá.

– Ha nincs feleség, nincs kisbaba... férfiaknak nincs kisbaba – mondta Jacquie gyakorlatiasan.

A Font erre a megjegyzésre úgy elárasztotta a vidámság, hogy attól féltem, megüti a guta. Hátradőlt székében, kacagott, míg a könnyei nem potyogtak. Ezután felegyenesedett, és még mindig rázkódva a nevetési rohamtól, a szemét törülgette.

– Ez az asszony, a te feleséged, ennek van esze – mondta még  mindig kacarászva, azután, intelligenciáját megünneplendő, extra nagy adag whiskyt utalt ki Jacquie-nek. – Lennél nekem jó, feleségnek  –  mondta,  szeretetteljesen   paskolva a fejét. – Sin-sin!

A zenekar száját törülgetve, láthatóan kellően megerősödve visszatért valami tánccsarnokon kívüli titokzatos küldetéséből, és rázendített egyik kedvenc bafuti számomra, a pillangótáncra. Kedves, hajlékony kis dallam volt, a Fon feleségei újra porondra vonultak, hogy bemutassák az ezzel járó elragadó táncot. Sort alkotva táncoltak, finom, bonyolult kéz- és lábmozdulatokkal, azután a sor legelején álló két asszony megfogta egymás kezét, a legutolsó erre előrepörgött, majd hátravetette magát, az első kettő pedig elkapta összefogott kezével, és újra álló helyzetbe dobta. Ahogy a tánc folytatódott, és a zene állandóan gyorsult, a pillangót megszemélyesítő feleség egyre sebesebben pörgött, a két összekulcsolt kezű pedig egyre nagyobb lendülettel dobta talpra. Mikor aztán a tánc lázas tetőpontjára hágott, a Fon méltóságteljesen felemelkedett, és a hallgatóság elragadtatott sikongása közepette a táncoló asszonysor végéhez csatlakozott. Pörögni kezdett a sor mentén,  skarlátvörös-sárga  köntöse  kavargó  színörvénnyé változott, és hangosan zengte a szöveget a dallamhoz:

– Táncolok, táncolok, és senki nem tud megállítani – dalolta vidáman –, de vigyáznom kell, nehogy földre essek, mint egy pillangó!

Mint a  búgócsiga, pörgött végig a feleségek során, hangja mindenkién túlzengett.

– Szívből remélem,  nem ejtik el – mondtam Jacquie-nek, a két alacsony, kövér feleséget szemlélve, akik egymás kezét szorongatva, aggodalmasan  várakoztak a  sor elején,  hogy fogadják urukat és parancsolójukat.

A Fon még egy hatalmasat perdült, azután hátravetette magát feleségei karjai közé, akik elég sikeresen elkapták, de meginogtak a lökésre. Amikor a Fon révbe ért, olyan szélesre tárta karjait, hogy a feleségei egy pillanatra láthatatlanná váltak köntöse bő, lebegő ujjai alatt, és óriás méretű, sokszínű pillangóként hevert ott. Feleségei karjai között elomolva ránk ragyogtatta mosolyát, kis sapkája némileg félrecsúszott, azután a nők nagy erőfeszítéssel újra talpra lendítették. Vigyorogva és levegő után kapkodva jött vissza hozzánk, és székébe vetette magát.

– Barátom, ez aztán a remek tánc – mondtam, tele csodálattal –, van benned erő hatalmas.

– Igen – helyeselt Jacquie, akire szintén erős benyomást tett a mutatvány –, rengeteg, rengeteg erő.

–  Na bizony, ez jó tánc, remek tánc – kuncogott a Fon, és gépiesen újra töltött mindnyájunknak.

– Van nektek másik tánc is itt, Bafutban, amit nagyon-nagyon szeretek – mondtam. – Az, ahol táncoltok azzal a lóról való sziszegő-suhogóval.

– Igen, igen, tudom, tudom – mondta a Fon –, az, ahol táncolunk azzal a lóról való farokkal.

– Igen, ez az. Egyszer, barátom, megmutatnád ezt a táncot a feleségemnek?

– Igen,  igen,  barátom –  mondta.   Előrehajolt,

utasítást adott, és az egyik feleség kisietett a tánccsarnokból. A Fon Jacquie-hez fordult és rá-mosolygott.

– Hamarosan hozzák aztat a lófarkat, és akkor fogunk táncolni – mondta.

A feleség sietve visszatért, nagy nyaláb selymes, fehér lófarkat cipelt, vagy 60 cm hosszú volt mindegyik, szépen font szíjakból készített fogantyúba foglalva. A Foné különösen hosszú és pompás volt, a fogantyúja kékre, vörösre és aranyra festett szíjakból készült. A Fon bágyadt, kecses csuklómozdulatokkal próbaképpen a levegőbe suhintott vele, és a szőrtömeg füstfelhőként fodrozódott és lengedezett előtte. A Fon feleségei közül húszan ezzel az ostorral felfegyverkezve, a táncpadlón sorakoztak és kört alakítottak. A Fon levonult, és a kör közepére állt, egyet suhintott a lófarokkal, a zenekar rázendített, és a tánc elkezdődött.

A Bafut-vidék táncai közül kétségtelenül ez a ló-farkas tánc volt a legérzékibb és legszebb. Ritmusa különleges, a kis dobok állandó, éles, szaggatott ütései mögött a nagy dobok dübörögtek és morajlottak; a bambuszfuvolák sípoló, trillázó dallamának pedig látszólag semmi köze nem volt a dobokhoz, mégis tökéletesen összeolvadt velük. A Fon feleségei apró, pontosan előírt lépésekkel, az óramutató járásával megegyező irányban, lassan körbeforogtak, közben gyengén ide-oda csóválták arcuk előtt a lófarkakat. A Fon ugyanakkor a körön belül az óra járásának irányával ellentétesen táncolt, hajladozott, dobogott és furcsán, mereven forgott, mintha nem lennének ízületei, miközben keze hihetetlen hajlékony csuklómunkával, elragadó és bonyolult mozdulatok sorával állandó lengésben tartotta a levegőben úszó lófarkat. A hatás különleges volt és szinte leírhatatlan. Voltak pillanatok, amikor a táncolók a tenger mozgására hullámzó és fodrozódó fehér hínármezőhöz hasonlítottak,  a   következő   percben  a   Fon már merev lábakkal dobogott és pörgött, mint valami, a tyúkjai körében rituális csábtáncot járó furcsa, fehér tollú madár. A lassú lépegető tánc és a lófarkak kecses lengésének állandó figyelése furcsán, hipnotikusan hatott, s amikor a dobok pergése közepette véget ért a tánc, az ember szeme előtt továbbra is fehér farkak fonódtak össze és olvadtak egymásba.

A Fon könnyedén lengetve a lófarkat, kecsesen felénk lépdelt, azután székébe rogyott. Elakadó lélegzettel és sugárzó tekintettel nézett Jacquie-re.

– Ez az én táncom tetszeni neked ? – kérdezte.

– Gyönyörű szép volt – válaszolta –, nagyon tetszett nekem.

–  Helyes, helyes – mondta a Fon elégedetten. Előrehajolt, és reménykedve szemlélte a whiskysüveget, de az szemmel láthatóan üres volt. Tapintatosan óvakodtam megemlíteni, hogy a vendégházban még van némi tartalékunk. A Fon borúsan szemlélte az üveget.

– Whisky elfogyni – szögezte le.

– Igen – mondtam én részvétlenül.

– Nos – mondta a Fon töretlenül –, fogunk inni gint.

Összeszorult a szívem, mert azt reméltem, most már áttérhetünk valami ártalmatlanabbra, mint például sörre, hogy kicsit enyhítsük a sok tiszta alkohol hatását. A Fon ráüvöltött egyik feleségére, aki elrohant, s hamarosan egy üveg ginnel és egy gyomorkeserűvel tért vissza. A Fon felfogása szerint a gint úgy issza az ember, hogy a poharat félig tölti ginnel, azután sötétbarnára színezi a gyomorkeserűvel. Az eredmény húsz lépésről garantáltan leterít egy elefántot. Jacquie, látva, hogy miféle koktélt kever számomra a Fon, gyorsan kimentette magát azzal, hogy gint orvosi rendeletre nem szabad innia. A Fon, bár láthatólag a lehető legrosszabb véleménnyel  volt  arról  az  orvosról,

aki képes ilyesmit javasolni, kegyesen elfogadta

a kifogást.

A zenekar újra játszani kezdett, mindenki a tánchelyre tolult, és egymagában vagy párosával táncolni kezdett. Amikor a dallam ritmusa lehetővé tette, Jacquie-vel felálltunk, és gyors foxtrottot jártunk körben a teremben, miközben a Fon biztatásokat rikkantott felénk, a feleségek pedig visítoztak örömükben.

– Remek, remek! – kiabált a Fon, ahogy eltáncoltunk előtte.

– Köszönöm, barátom! – kiáltottam vissza, óvatosan kormányozva át Jacquie-t a tarka ruhákba öltözött tanácsosok virágágyszerű sokaságán.

– Nem bánnám, ha nem lépnél a lábamra – mondta Jacquie panaszosan.

– Sajnálom. Az irányérzékem sohasem a legjobb ebben az éji órában.

– Észrevettem – mondta Jacquie epésen.

– Miért   nem  táncolsz  a   Fonnal?  –  kérdeztem.

– Gondoltam rá, de nem voltam benne biztos, illő dolog-e, hogy egy egyszerű nőszemély felkérje.

– Azt hiszem, mélységesen csiklandozná a hiúságát. Kérd fél a következő táncra – javasoltam.

– Mit táncolhatnánk? – kérdezte Jacquie. – Tanítsd   meg  valamire,  amivel   kiegészítheti

a latin-amerikai repertoárját – mondtam. – Mit szólnál egy rumbához?

– Azt hiszem, a szambát könnyebb lenne megtanulni ebben a kései órában – mondta Jacquie. Így, amikor a tánc véget ért, visszafurakodtunk oda, ahol a Fon ült, épp poharamat töltve fel.

–  Barátom  –  mondtam  –,  emlékszel   arra  az európai táncra, amire tanítottalak, amikor jöttem annak idején Bafutba?

– Igen, igen, nagyszerű volt – válaszolta sugárzó

mosollyal.

–  Nos, a feleségem szeretne veled táncolni és tanítani neked másik európai táncot. Akarod?

–  Haha! – bömbölte a Fon elragadtatva. – Finom, finom.  Ez a te feleséged tanítani engem. Finom, finom, akarom.

Közben találtunk egy dallamot némi halvány szambaritmussal, amit a zenekar játszani tudott, úgyhogy Jacquie és a Fon felálltak, míg a teremben mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte őket.

Az ellentét a Fon 190-es magassága és Jacquie

kep16.jpg

155 cm-e között akkora volt, hogy félrenyeltem italomat, amikor felálltak a tánchelyen. Jacquie nagyon gyorsan megmutatta a szamba egyszerű alaplépéseit és meglepetésemre a Fon simán megtanulta őket. Azután karjaiba ragadta Jacquie-t, és nekilendültek. Számomra az volt a legmulatságosabb, hogy amikor a Fon szorosan a melléhez szorította Jacquie-t, szinte teljésen betakarta lobogó ruházatával; a tánc egyes mozzanatainál valóban teljesen láthatatlanná vált, és úgy tűnt, hogy a Fon, miután titokzatos módon újabb pár lábat növesztett magának, egyedül táncol körbekörbe. Még valamit furcsának találtam, de egy darabig nem tudtam rájönni, mi lehet az. Azután hirtelen megvilágosodott előttem, hogy Jacquie vezeti a Font. Eltáncoltak mellettem, mindketten rám vigyorogták, szemmel láthatóan nagyszerűen

mulattak.

– Remekül   táncolsz,   barátom!   –   kiáltottam.

– A feleségem remekül tanít téged!

– Igen,  igen – bömbölt a  Fon  Jacquie feje fölött –, ez aztán a jó tánc! A feleséged lenne jó

feleség nekem!

Vagy félórai táncolás után, kimelegedve és kimerülve, visszajöttek székükhöz. A Fon hatalmas adag tiszta gint hörpintett fel, hogy kicsit magához térjen, aztán felém hajolt.

– Ez a te feleséged, ez aztán remek – mondta rekedt suttogással, feltehetően azt tartva, a dicséret Jacquie fejébe szállhat –, táncolni remekül. Tanított engem remekül. Adok neki itóka... különleges mimbo adok neki.

Jacquie-hez fordultam, aki végzetét nem is sejtve üldögélt mellettem, és legyezgette magát.

– Házigazdánknál   kétségtelenül   nagy  sikered

van – mondtam.

– Aranyos öreg fiú – mondta Jacquie –, és kitűnően táncol... Láttad, hogy pillanatok alatt rájött a szambára?

– Igen – mondtam –, és úgy el volt ragadtatva a tanításodtól, hogy most megjutalmaz.

Jacquie gyanakodva nézett rám.

–  Hogy akar megjutalmazni ? – kérdezte.

– Egy lopótöknyi speciális mimbót fogsz most kapni – pálmabort.

– Istenem Uram, és én nem bírom azt a löttyöt! – mondta borzadva Jacquie.

– Sose izgasd magad. Vegyél a kezedbe egy pohárnyit, ízleld meg, mondd neki, hogy ez a legjobb ital, amit valaha kóstoltál, aztán kérj engedélyt, hogy megoszthasd a feleségéivel.

Öt lopótököt hoztak be, mindegyik nyaka zöld levelekkel volt betömve, és a Fon ünnepélyesen végigkóstolta mindegyiket, hogy eldöntse, melyik a legjobb évjárat. Aztán teletöltött egy poharat, és átnyújtotta Jacquie-nek, aki összeszedte minden jólneveltségét, egy korty italt a szájába vett, kicsit forgatta, ízlelgette, aztán lenyelte, és arcára a mély elégedettség kifejezését öltötte.

– Ez aztán nagyszerű mimbo – nyilatkoztatta ki elragadtatott csodálattal, olyan arccal, mintha épp most kínálták volna meg egy pohár Napóleonkonyakkal. A Fon arca ragyogott. Jacquie még egyet kortyolt, miközben a Fon éberen figyelte. Még fokozottabb gyönyörűség ömlött el a vonásain.

– A legkitűnőbb mimbo, amit valaha ízleltem -mondta Jacquie.

– Hah! Ez jó! – mondta a Fon örömmel. – Ez bizony lenni finom mimbo. Próbálni még egyet.

– Megengedni, hogy a feleségek együtt igyanak velem? – kérdezte Jacquie.

– Igen, igen – mondta a Fon keze főúri legyintésével; így aztán a feleségek szégyenlős vigyorral előtipegtek, Jacquie pedig a mimbo további részét sietve rózsaszín tenyerükbe öntötte.

A   gin   szintje   veszedelmesen   alábbszállt   az üvegben,   és  ekkor  hirtelen   az  órámra   néztem.

megdöbbenve láttam, hogy két és fél óra múlva itt a hajnal. Így a másnapi nehéz munkára hivatkozva megbontottam az estélyt. A Fon ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen bennünket a vendégház lépcsőjének aljáig, előtte a zenekar vonult. Itt forrón átölelt bennünket.

– Jó éjt, barátom – mondta kezem rázogatva.

– Jó éjt – feleltem. – Köszönöm szépen. Nagyon jó mulatságot adtál nekünk.

–  Igen – mondta Jacquie –, nagyon köszönjük.

– Hah! – mondta a Fon a fejét veregetve. – Finomat táncoltunk. Lennél nekem jó feleség, mi?

Figyeltük,   ahogy   átvonult  a   nagy   udvaron, magasan, kecsesen, hosszú köntösében, mellette egy kisfiú kocogott a lámpát tartva, sugarai aranyos   fénytócsát   rajzoltak   köréjük.   Eltűntek   a kunyhók rengetegében, a fuvolák trillája, a dobok pergése   egyre   gyengült,   majd   teljesen   elhalt, míg már csak a tücskök és a levelibékák hangját és a  gyümölcsevő denevérek  halk, tülökhangú kiáltásait hallottuk: Valahol  a távolban az első kakas kukorékolt rekedten, álmosan, amikor bebújtunk moszkitóhálónk alá.

LEVÉL KÜLDÖNC ÚTJÁN

   Derék barátom,

   Jó reggelt mindnyájatoknak. Soraidat   megkaptam, és   a   tartalmát jól   megértettem.

   A köhögéstől kittsit megszabadultam, de nem nagyon.

   Beleegyezem, hogy béreljed a landroveremet mától kezdve hetenként fizetve. Tudomásodra akarom aztatis hozni, hogy úgymint mától kezdve a landrover a te birtokodban lesz, de ha engem gyűlésre hívnak Ndopba, Bemendaba vagy máshova, vagy valami sürgősség adódik, értesítlek, hogy átengedd nekem arra a napra kocsit.

   Emlékeztetni akarlak az utolsó alkalomra, amikor kibérelted a landrovert, és elszámolás még nem lett meg.

Jó barátod,

a bafuti Fon

4. FEJEZET

JÓSZÁG  LÁDÁKBAN

Amint  Bob és Sophie is megérkeztek  Bafutba, nekiláttunk, hogy rendbe rakjuk a már eddig is nagy és folyton növekvő gyűjteményünket. A Fon vendégházának emeleti szobái előtt körülfutó nagy, árnyékos verandát három  részre osztottuk: egy részt kaptak a hüllők, egyet a madarak, s egyet az emlősök. Így mindegyikünknek megvolt a maga részlege, amit gondozott, és aki hamarabb végzett a  munkájával,  besegített valamelyik másik csoportnál.   Reggel  –  még   pizsamában  –  először körülsétáltuk  a  verandát,  és  figyelmesen   megnéztünk minden egyes állatot, hogy megbizonyosodjunk,   minden   rendben   van-e.   Csak    ezzel a nap mint nap elvégzett gondos megfigyeléssel ismerheti meg az ember olyan jól az állatait, hogy a  betegség  legkisebb jelét  is észreveszi akkor, amikor mindenki más előtt az állat tökéletesen egészségesnek és rendben lévőnek tűnik. Ezután megtisztogattuk és megetettük a kényesebb állatokat, melyek nem tudtak várni (például a nektármadaraknak,  amint  kivilágosodott,  azonnal  oda kellett adni virágmézüket, és a kölyökállatoknak is szükségük   volt   korán   reggel   cuclisüvegjükre), majd mi is szünetet tartottunk, és reggeliztünk. Az étkezések idején cseréltük ki észrevételeinket gondozottainkról.   Ezek  az   evés   közbeni   megbeszélések egy közönséges halandónak elvették volna az étvágyát, mert többnyire állataink bélműködésére vonatkoztak; a vadon élő állatoknál a hasmenés vagy székrekedés gyakran jó útbaigazítást ad, vajon helyesen eteted-e, amellett ez lehet a betegség első (és sokszor egyetlen) jele. Bármely gyűjtőúton  általában   a  munka   legegyszerűbb része az állatok megszerzése. Amint a helyi lakosság felfedezi, hogy hajlandó vagy vadon élő állatokat vásárolni, özönével hozzák őket; kilencven százalékuk persze a közismert fajokhoz tartozik, de néha-néha akad valami különlegesség is. Az igazán ritka fajokat az embernek magának kell megkeresnie, de biztos lehet benne, hogy eközben a helyi fauna közönségesebb példányait helybe hozzák számára. Így majdnem azt lehetne mondani, az állatokat megszerezni könnyű, az igazán nehéz: a megtartásuk.

Egy frissen fogott állatnál a fő nehézséget nem annyira a fogságba esés megrázkódtatása jelenti, hanem az, hogy a rabságban kénytelen szoros közelségben élni egy olyan lénnyel, akit az elképzelhető legveszedelmesebb ellenségének tart: veled. Sok esetben az állat egészen jól viselné a fogságot, de képtelen belenyugodni, hogy bizalmas közelségben kell élnie az emberrel. Ez az első nagy akadály, amit le kell győzni, és ezt csak türelemmel és kedvességgel lehet. Előfordulhat, hogy az állat hónapról hónapra, ahányszor a ketrecéhez közeledsz, odakap vagy rád vicsorít, s már nem is mered remélni, hogy valaha is kedvezőbb benyomást fogsz rá tenni. Aztán egy nap, néha minden előzetes jelzés nélkül, eléd jön, kezedből veszi el az ennivalót, vagy hagyja, hogy megvakard a füle tövét. Ilyen pillanatokban úgy érzed, akármilyen hosszú volt is a várakozás, megérte.

Egyik fő gondunk, természetesen, az etetés. Nemcsak alapos ismeretekkel kell rendelkeznünk, hogy az egyes fajok mivel táplálkoznak vad állapotban, de ki kell gondolnunk, ha ez a természetes táplálék nem érhető el, mivel tudjuk megfelelően helyettesíteni, és meg kell tanítanunk gondozottunkat, hogy azt meg is egye. Élelmezésüknél egyedenként figyelembe kell venni, mit szeretnek és mit nem, és ez hihetetlenül változó. Volt dolgom egy rágcsálóval, ez minden normális rágcsáló-

táplálékot – azaz gyümölcsöt, kenyeret, zöldséget – elutasított magától, és három napon keresztül kizárólag spagetti-diétán élt. Egyszer volt egy öttagú, azonos fajú, azonos korosztályú majomcsapatom, ezeknek a leghajmeresztőbb rögeszméik voltak. Az öt közül kettő szenvedélyesen szerette a kemény tojást, a másik három azonban rettegett a furcsa, fehér alakzatoktól, és nem volt hajlandó hozzájuk nyúlni, sőt kifejezetten sivítottak rémületükben, ha az ember olyan félelmetes dolgot rakott be a ketrecükbe, mint egy kemény tojás. Az öt majom mindegyike rajongott a narancsért, de míg közülük négyen gondosan meghámozták a gyümölcsüket és eldobták a héját, az ötödik éppoly gondosan meghámozta narancsát, aztán elhajította a gyümölcs húsát, és megette a héját. Amikor több száz állatból való gyűjteményed minden tagja ragaszkodik valamiféle furcsa mániához, néha az erőfeszítéstől közel vagy a megtébolyodáshoz, hogy kielégítsd kívánságukat, és ezzel egészségüket és elégedettségüket fenntartsd. Az összes bosszantó és hiábavaló feladat között, amivel egy gyűjtőkörút során szembe kell nézni, kétségtelenül a legkellemetlenebb a csecsemő állatok cuclisüvegből való etetése. Először is általában buták ahhoz, hogy elfogadják a cuclis-üveget, és nincs kevésbé vonzó dolog, mint egy csecsemő állattal való küszködés a kiömlött langyos tej tengerében. Másodszor, melegen kell őket tartani, főleg éjjel, és ez azt jelenti (hacsak nem veszed őket az ágyadba, ami sokszor a legegyszerűbb megoldás), hogy éjjel többször is fel kell kelned, hogy újratöltsd a forróvizes palackokat. Egész napi kemény munka után hamar elvész a varázsa annak, hogy hajnali háromkor kimássz az ágyból, és forróvizes palackokat tölts meg. Harmadszor, minden csecsemő állatnak rendkívül kényes a gyomra, és sasszemmel  kell figyelned

kep17.jpg

őket, és ellenőrizni, hogy a tej, amellyel eteted, sem túl zsíros, sem túl híg ne legyen; ha túl zsíros, bélműködési zavaraik lesznek, amely nephritishez vezethet, és ez valószínűleg végez velük; ha túl híg a tej, az állat veszít a súlyából, romlik az erőnléte, és védtelenné válik mindenfajta végzetes betegséggel szemben.

Sötét jóslataim ellenére a fekete fülű mókus-kölyök. Apró Pók-hús (barátai számára egyszerűen csak Apró) mintacsecsemőnek bizonyult. Nappal egy mély, kétszersültes pléhdobozban levő vattaágyban feküdt mocorogva, a dobozt egy forróvizes palackra helyeztük, amelyet éjszakára az ágyunk mellé állítottuk, egy Tilley-féle infravörös melegítő sugarai alá. Szinte az első pillanattól kezdve tudtuk,   hogy   Aprónak   megvan   a   saját   akarata. A pici állat elképesztő nagy zajt tudott csapni, panasza hangos és gyors sikkantások sorozatából állt,  úgy hangzott, mint egy olcsó ébresztőóra. Az első huszonnégy órában megtanulta, mikor várhatja étkezéseit, és ha csak öt percet késtünk, megállás   nélkül   sikkantgatott   és   csettintgetett, míg meg nem érkeztünk az ennivalóval. Aztán eljött a nap, amikor Apró szeme kinyílt, és megnézhette nevelőszüleit és általában a világot.  Ez új bonyodalommal járt. Aznap véletlenül kicsit késtünk az etetésével. Némileg elhúzódott saját ebédünk, mélyen elmerültünk valamiféle probléma megvitatásában, és sajnálattal kell bevallanom, hogy teljesen elfeledkeztünk Apróról. Egyszer csak halk motoszkálást hallottam magam mögött, és hátrafordulva ott láttam Aprót, amint az ebédlőajtó küszöbén guggol; nem túlzok, ha azt mondom, a végsőkig fel volt háborodva. Amint meglátott bennünket, sivalkodni kezdett, mint az ébresztőóra, átvágtatott a padlón, lihegve felkapaszkodott Jacquie székére, majd a vállára ugrott, ahol elhelyezkedett, és méltatlankodva kiabált Jacquie fülébe, miközben farkával föl-le csapkodott. Egy kölyökmókustól ez igazán nagy teljesítmény volt. Először is, ahogy mondtam, épp most nyílt csak ki a szeme. Mégis sikerült neki kimásznia pléh-dobozából, megtalálni a kivezető utat a hálószobánkból (fényképező-felszerelések és filmek kupacai között), végigvonult a veranda teljes hosszában, szembenézett számtalan, feltehetően veszedelmes állatokat rejtő ketrec fenyegetésével, és végül (talán a hangok alapján) megállapította hollétünket a veranda legvégén levő ebédlőben. Megszámlálhatatlan veszedelmen keresztül, ismeretlen területén vagy hatvanméternyi utat tett meg, hogy megmondja nekünk, hogy éhes. Mondanom se kell, megkapta az őt megillető jutalomadagot, és ami saját szemszögéből fontosabb volt, megkapta az ebédjét is. Ahogy Apró szemei kinyíltak, gyors növekedésnek indult, és hamarosan életem egyik legszebb mókusa lett belőle. Narancsszín feje, csinos, fekete szegélyű fülei szépen érvényre juttatták nagy, sötét szemét; kövér teste mély, mohazöld árnyalatot öltött, ebből az alapból az oldalait díszítő fehér pöttyök két sora úgy emelkedett ki, mint fényprizmák egy sötét úttestből. De legszebb ékessége a farka volt. Hosszú, dús, fönt zöld, alul élénk narancsszín szőrzete gyönyörű látványt nyújtott. Szeretett úgy elüldögélni, hogy a farkát a hátára görbítette, hegye az orrára csüngött, és akkor szelíd pöccentgetésekkel hullámzó mozgásba hozta, úgyhogy az egész olyan volt, mint a huzatban libegő gyertyaláng.

Apró még akkor is az ágyam mellett aludt a kétszersültes dobozában, amikor már egészen megnőtt. Korán ébredt, amikor is szokásos hangos kiáltását hallatva kipattant dobozából, belevetette magát valamelyikünk ágyába, és befurakodott az ágynemű alá. Miután vagy tíz percig tanulmányozta félig öntudatlan testünket, a padlóra ugrott, és felfedező útra indult a verandán. Ezekről az expedíciókról sokszor jött vissza valami ott talált kinccsel (például egy darab rothadt banánnal, egy száraz levéllel vagy egy bougainvillea-virággal), és ezt ágyaink egyikében valahol elraktározta, s ha ajándékát a földre dobtuk, méltatlankodásba tört ki. Ez pár hónapig így ment, de aztán elhatároztam, Aprónak is ketrecbe kell kerülnie, mint a többi állatnak. Egyik reggel rettenetes fájdalomra ébredtem, éppen egy földimogyorót próbált a fülembe gyömöszölni. Miután az ínyenc falatot megtalálta a verandán, nyilvánvalóan azt gondolta, nem lenne eléggé biztonságos, ha egyszerűen csak bedugná az ágyamba; viszont a fülem ideális rejtekhelynek kínálkozott.

kep18.jpg

Másik csecsemőnk Tányérszem volt, az Eshobi közelében fogott gerinceskörmű galágó, bár ő már el volt választva, amikor megtaláltuk. Nagyon hamar megszelídült, és hamarosan egyik kedvencünkké vált. A méreteihez képest meghökkentően nagy keze és lába volt, hosszú, vékony ujjakkal, és csodálatosan mulatságos látványt nyújtott, amikor hátsó lábain körültáncolt ketrecében; óriási kezeit feltartotta, mintha borzadna, szemei csaknem kiugrottak a fejéből, amikor valamilyen pillét vagy lepkét üldözött, amit beengedtünk hozzá. Ha végül elkapta, rózsaszín kezében szorongatva ott üldögélt, és tágra nyílt szemmel, bámulattal szemlélte, mintha azon álmélkodna, hogyan került hirtelen ez a lény a tenyerébe. Azután a szájába gyömöszölte, s ott maradt üldögélve, és miközben a lepke szárnyai csapkodó bajuszként ékesítették arcát, fölöttük óriási szemei elképedve meredtek előre.

Tányérszem mutatta be nekem először azt a különös galágószokást, melyet, szégyenemre, sohasem vettem ezelőtt észre, annak ellenére, hogy számtalan galágót gondoztam már. Egyik reggel figyeltem, amikor előbukkant ládájából, ahol fészkelt, hogy lisztkukac lakomáját elfogyassza, és gyorsan megtisztálkodjon és rendbe hozza magát. Már említettem, hogy hatalmas fülei voltak, olyan finomak, mint a virágszirom, s szinte átlátszóan vékonyak, és ezeket összehajtogatva oldalt a fejéhez tudta simítani – mint egy jacht felgöngyölt vitorláit –, feltehetőleg, hogy megvédje őket, nehogy a vadonban beszakadjanak vagy megsérüljenek. Ha az ember figyelte, rájött, hogy a fülei rendkívül fontosak számára. Érzékelte a legkisebb zajt, akármilyen gyenge volt is, ilyenkor fülei megrezdültek, és radarként fordultak arrafelé. Azt mindig észrevettem, hogy kezével sokáig tisztogatja és dörzsölgeti a füleit, de ezen a bizonyos reggelen elejétől végig megfigyeltem a műveletet, és tel-

kep19.jpg

jesen elképedtem attól, amit láttam. Tevékenységét azzal kezdte, hogy leült egy ágra, ábrándosan a messzeségbe nézett, miközben finnyásan tisztogatta a farkát, gondosan elválasztva a szőrszálakat, ügyelve, ne legyenek benne csomók vagy gubancok: egy haját fonó kislányra emlékeztetett. Azután maga mögé tartotta egyik túlméretezett, bábuszerű kezét, és egy csepp vizeletet fogott fel benne. Figyelmesen összedörzsölte tenyerét, majd a füleit kezdte kenegetni a vizelettel, szinte úgy, mintha brillantinozná a haját. Ezután újabb csepp vizeletet fogott fel, ezt a talpára és a tenyerébe dörzsölte, én meg csak ültem és elképedve lestem. Három egymás utáni napon figyeltem meg ezt a műveletet, mire belenyugodtam, hogy nem képzelődtem, mert kevés ennél furcsább állati szokással találkoztam eddig. A következő okra tudom csak visszavezetni: ha nem tartja nyirkosan a különlegesen finom és vékony bőrt a fülén, az óhatatlanul kiszárad és talán megrepedezhet ami egy olyan állatnál, mely annyira a hallására támaszkodik, végzetes lenne. Ugyanez áll a láb és a kéz finom bőrére is, de itt a vizelet további előnnyel járhat. A tenyere és a talpa enyhén homorú volt, úgyhogy amikor az állat ágról ágra ugrott, a keze és lába szinte úgy működött, mint a levelibéka ujjain a tapadókorongok. Nos, a vizelettel megnedvesített “tapadókorongok" kétszer olyan jól használhatók. Mikor később az expedíciónk során számos Demidoff-galágót szereztünk (a nemzetség legkisebbjei, méretük mint egy nagyobbfajta egéré), észleltem, hogy mindegyiknek megvolt ez a szokása.

Véleményem szerint egy gyűjtőexpedíciónak legjobb része az állatokkal való mindennapi, folytonos kapcsolat, ami lehetővé teszi, hogy megfigyelj, tanulj és feljegyezz. Nap nap után és a nap csaknem minden percében történik valami új és érdekes valahol a gyűjteményben. Az alábbi naplófeljegyzések némi ízelítőt adnak abból, hogyan pezsgett minden egyes nap.

kep20.jpg

Február 14. Két huszármajmot hoztak be; mindkettőnek kéz- és lábujjaiban tömegesen nyüzsögtek az atkák. Az ujjakat fel kellett vágnom, megtisztítani az atkáktól, és a fertőzés megelőzésére penicillininjekciókat adtam. A kis cibetmacska-kölyök első “felnőtt" mutatványát mutatta be; amikor hirtelen a ketrecéhez léptem, felborzolta a hátán a szőrt. Bemutatóját hangos fújásokkal kísérte, sokkal mélyebb, áthatóbb hangon prüszkölt, mint általában, amikor az étele körül szimatol. Nagy szarvasvarangyot hoztak be, valami furcsa szembetegséggel. A szemgolyója mögött egy nagy, rosszindulatúnak látszó kinövés megvakította az állatot, a daganat aztán kifelé fejlődött, úgyhogy a béka úgy nézett ki, mintha egyik szeme fölött valami nagy labdát viselne. Nem tűnt úgy, mintha szenvedne, így nem próbáltam eltávolítani a kinövést. Ennyit a vad állapotban élő állatok boldog, gondtalan létéről.

Február 20. Végre, számtalan próbálkozás és tévedés után. Bob rájött, mit esznek a szőrös békák: csigát. Előzőleg már próbálkoztunk egér-és patkánykölykökkel, madárfiókákkal, tojásokkal, bogarakkal és lárváikkal, sáskákkal, teljesen sikertelenül. A csigákat mohón nyelik, így alapos reményünk van rá, hogy a békákat élve tudjuk hazavinni. A Demidoff-galágók körében kitört valami betegség, vesegyulladásnak tűnik. Kettőt vizeletben ázva találtunk ma reggel, olyanok voltak, mintha vízbe mártották volna őket. Hígabb tejjel etetjük majd őket; lehet, hogy túl erős volt számukra. Némi rovartáplálékot is beiktattam az étrendjükbe. A Complan-tejen tartott öt Demidoff-kölyök még virul, ami elég furcsa, mert ez rendkívül dús, és az ember azt gondolhatná, ha a rendes tejpor árt a felnőtteknek, a Complannak ugyanaz lesz a hatása a csecsemőkre.

kep21.jpg

Március 16. Két csinos kobrát hoztak, az egyik 180 cm hosszú, a másik 60 cm körül van. Mindkettő azonnal evett. Ma a legjobb szerzemény egy nőstény törpemungó volt, két kis kölyökkel. A kicsik még vakok, színük – sötétbarna anyjukkal ellentétben – érdekes világos drappos. A két kicsit külön tettük, hogy majd cumisüvegből etessük őket, mert biztos voltam benne, a nőstény – ha nála hagyjuk a kölyköket – vagy elhanyagolja, vagy megöli őket.

Március 17. A kis törpemungók kereken megtagadták, hogy akár az üvegből, akár a töltőtoll-csepegtetőből táplálkozzanak. Ezt látva (mivel kevés reményt láttam életben maradásukra) betettem őket a nőstény ketrecébe. Meglepetésemre az elfogadta, és rendesen szoptatja őket. Teljesen szokatlan jelenség. Ma két lábtörési esetem volt: egy csapdába beszorult Woodford baglya és egy fiatal héja, zöldgallytöréssel. Nem hiszem, hogy a bagoly valaha is használni fogja a lábát, mert úgy látszik, minden ina elszakadt, és a csont csúnyán, szilánkosan tört. A héja lábának azonban rendbe kellene jönnie, mert fiatal madár. Mindkettő jól eszik. A Demidoffok halk, nyávogó szisszenést hallatnak, ha éjjel megzavarják őket, ez az egyetlen hang, amit hallottam tőlük, kivéve a verekedés közben hallatott denevérszerű csipogást. A karmos varangyok kezdenek éjjel megszólalni: nagyon gyenge, píp-píp hangot adnak, mint amikor valaki a körmével pöcögteti egy pohár szélét.

Április 2. Két év körüli fiatal hím csimpánzot hoztak ma be. Borzalmas állapotban volt. Egy antilopfogásra használt dróthurokcsapdába esett, amely a bal kezét és karját szörnyen összeroncsolta. A tenyerén és csuklóján nyílt seb tátongott, erősen elgennyesedve. Az állat nagyon gyenge volt már, ülni sem tudott, s a bőrének színe furcsa sárgásszürke volt. Kezeltem a sebet, és penicillininjekciót adtam neki. Kocsin bevittük Bemendába a mezőgazdasági osztály kerületi állatorvosához, hogy megmutassuk neki, mert nem tetszett a bőrszíne, és a kapott élénkítők ellenére is megmaradó furcsa apátiája. Az orvos vért vett tőle, megállapította, hogy álomkórja van. Mindent megtettünk, amit lehetett, de az állat állapota gyorsan hanyatlik. Meghatóan hálás mindenért, amit teszünk érte.

Április 3. A csimpánz elpusztult. Ún. “védett" állatok, és mégis, itt éppúgy, mint a Kamerunvidék egyéb részein is, rendszeresen megölik és eszik őket. A nagy orrszarvú vipera először evett: kis patkányt. Egyik zöld erdei mókusnak kopasz folt kezd kialakulni a hátán: valószínűleg vitaminhiány, így fokozom az Abidec-adagját. Mivel elég rendszeresen, naponta kapunk megfelelő utánpótlást szövőmadártojásokból, a napi étrend kiegészítéseként minden mókus kap belőle. A bojtosfarkú sülök, ha valami megzavarja őket, a hátsó lábukkal sebesen dobogni kezdenek (mint a vad üregi nyúl), azután megperdülnek, a hátuljukat fordítják a veszély felé, és a csörgőkígyóéra emlékeztető  zajjal  farokvégi  tüskéik  csomóit  rázzák.

Április 5. Új, gyors eljárást találtunk fel a pottók nemének meghatározására. Csinos fiatal hímet hoztak be ma. Bár felületes pillantásra mindkét nem külső nemi szervei meglepően hasonlítanak, rájöttünk, hogy a legegyszerűbb megszagolni őket. Amikor valaki hozzányúl az állathoz, a hím heréi gyenge, a savanyúcukoréhoz hasonló, édeskés szagot árasztanak.

Az   állatok   nemcsak   bennünket   érdekelnek. A helyi lakosok közül sokan még sohasem látták begyűjtött állatfajaink egyíkét-másikát, és gyakran érkeznek látogatók, engedélyt kérve, hogy megnézhessék a gyűjteményt. Egy nap a helyi missziós iskola igazgatója keresett fel, és megkérdezte, elhozhatja-e teljes iskoláját, amelynek kb. kétszáz fiútanulója volt, hogy megnézzék a gyűjteményt. Örömmel engedtem meg, mert úgy érzem, ha élő állatok bemutatásával fel tudjuk kelteni az emberek érdeklődését a helyi fauna és annak megőrzése iránt, érdemes dolgot művelünk. Így a kijelölt napon a fiúk öt tanító kíséretében kettős sorokban felvonultak az úton. A vendégház előtti útszakaszon   a   gyerekeket   húszas   csoportokba osztották, és egy-egy tanító sorjában kísérte fel őket. Jacquie, Sophie, Bob és én kulcspozíciókat foglaltunk el, hogy válaszoljunk az esetleges kérdésekre. A fiúk példásan viselkedtek, nem lökdösődtek, nem viccelődtek, nem taszigálták egymást. Mély elragadtatással haladtak ketrecről ketrecre, minden új csoda láttán ámuldozó “hah!" kiáltást hallattak, és lelkesen csettintgettek ujjaikkal. Végül, mikor az utolsó csoport is körbejárt, az igazgató felállította az összes fiút a lépcső aljánál, aztán sugárzó mosollyal fordult felém.

– Uram – mondta –, nagyon hálásak vagyunk, hogy megengedte nekünk, hogy megnézzük állatgyűjteményét. Megkérhetném, hogy válaszoljon a fiúk esetleges kérdéseire ?

– Hogyne, örömmel – mondtam elhelyezkedve a lépcsőn, pár fokkal feljebb, mint a sokadalom.

– Fiúk – kiáltotta a diri –, Mr. Durrell volt olyan szíves, és megígérte, hogy válaszol a kérdéseitekre. Nos, kinek van kérdése?

A fekete arcok tengere gondolkozóra igazította vonásait, a nyelvük hegyét kidugták, s a lábujjak izegtek-mozogtak a porban. Azután először lassan, majd ahogy zavaruk múlni kezdett, fokozódó gyorsasággal bombáztak a kérdéseikkel, s minden kérdés rendkívül értelmes, okos volt. A csoportban elöl észrevettem egy kisfiút, aki egész idő alatt árgus szemekkel figyelt engem. Homlokát össze-ráncolta a feszült figyelemtől, ahogy merev vi-gyázzban állt. Végül, amikor a kérdések özöne kezdett kiapadni, hirtelen összeszedte bátorságát, és felnyújtotta a kezét.

– Nos, Uano, mit akarsz kérdezni? – kérdezte az  igazgató,  szeretettel  mosolyogva   le  a  fiúra.

A fiú mély lélegzetet vett, aztán gyorsan nekem szögezte a kérdést:

– Kérem, uram Mr. Durrell, meg tudja nekünk mondani, miért fényképezi annyit a Fon feleségeit?

A mosoly lehervadt az igazgató arcáról, és elkomorodott pillantást vetett rám.

– Uano, ez nem állattani  kérdés – utasította szigorúan rendre.

–  De kérem, uram, miért? – ismételte makacsul a gyermek.

Az igazgató dühösen összeráncolta a homlokát.

– Ez nem állattani kérdés – mennydörögte. – Mr. Durrell azt mondta, állattani kérdésekre válaszol. A Fon feleségei nem képezik az állattan tárgyát.

– Nos, tágabb értelemben nevezhetjük a kérdést biológiainak, nem gondolja, igazgató úr? -kérdeztem a fiú segítségére sietve.

–  De kérem, nem szabad, hogy ilyen kérdéseket tegyenek fel önnek – mondta az igazgató, arcát törülgetve.

–  De hát én szívesen válaszolok. Az ok az, hogy az én hazámban mindenki nagyon szeretné tudni, milyenek és hogyan élnek az emberek a világ egyéb részein. Elmondhatom nekik, persze, de ez nem ugyanaz, mintha a fényképet látják. A fényképről  pontosan  megtudhatják,  milyen   minden.

–  Lám... – mondta az igazgató, ujjával tágítva gallérját –, lám,  Mr. Durrell felelt a kérdésedre. Mivel nagyon elfoglalt ember, további kérdésekre nincs idő. Álljatok szépen sorba.

A fiúk még egyszer kettős sorba álltak, az igazgató pedig kezet rázva velem, komolyan biztosított, hogy mindnyájan rendkívül hálásak. Aztán újra a fiúkhoz fordult.

– Most pedig, hogy megmutassátok Mr. Durrell-nek,   mennyire  tetszett  a   kirándulás,   kiáltsatok háromszoros hatalmas éljent.

Kétszáz fiatal tüdőből zúgott a harsány éljen. A sor elején álló fiúk ezután a magukkal hozott tarsolyokból néhány bambuszfurulyát és két kicsi dobot vettek elő. Az igazgató ekkor kezével beintett, és a menet az iskola zenekarának vezetésével, mely épp a “Harlechi férfiak"-ra zendített rá, elindult az úton lefelé. Az igazgató arcát törülgetve követte őket, és az Uano hátára vetett sötét pillantásokból ítélve nem sok jó várt a fiúra, amikor majd visszatérnek az iskolaterembe.

Ezen az estén a Fon átjött hozzánk egy italra, és miután megmutattuk neki gyűjteményünk új szerzeményeit, leültünk a verandán, és én elmeséltem neki Uano állattani kérdését. A Fon csak kacagott, kacagott, különösen az igazgató zavarán.

– Miért nem mondtad neki meg – kérdezte szemeit törülgetve –, miért nem mondtad neki meg, hogy azért csináltál ez a fénykép erről az én feleség, hogy megmutasd hazádban minden európainak, hogy a bafuti asszony milyen szép?

–  Ez a fiú lenni még kölök – jelentettem ki ünnepélyesen –, gondolom, lenni túl kölök ahhoz, hogy  megértse  ezt  a   palávert  az  asszonyokról.

– Igaz, igaz – kuncogott a Fon –, lenni kölök. Aztán meg szerencsés, nincs felesége,  hogy átejtse.

– Azt  mondják  nekem, barátom  –  mondtam, megpróbálva elterelni a beszélgetést a házasélet előnyeiről és hátrányairól –, azt mondják nekem, holnap utazol N'dopba. Így van?

– Így van – mondta a Fon. – Megyek két napra bíróságra. Jövök vissza reggel holnap holnap.

– Nos – mondtam, felemelve a poharam –, jó utat, barátom!

Másnap reggel a Fon, ragyogó sárga-fekete köntösben jelent meg, furcsa, lelógó fülvédőkkel ellátott, gazdagon hímzett kalapot viselt, és elfoglalta helyét új Land-Roverje első ülésén. Hátra kerültek a fontos útravalók: három üveg skót whisky, kedvenc felesége és három tanácsos. Hevesen integettek nekünk, míg a kocsi meg nem kerülte a sarkot, és el nem tűnt a szemünk elől. Ezen az estén, az utolsó napi tennivalók befejeztével kimentem az első verandára, hogy egy kis levegőt szippantsak. Észrevettem, hogy a nagy udvaron a Fon gyermekeiből egy nagy csapat kezdett gyülekezni. Kíváncsian figyeltem őket. Nagy kört alakítottak az udvar közepén, és sok vita és huzavona után elkezdtek énekelni és ütemesen tapsolni; egy hétéves kisfiú a kör közepén állva dobon kísérte őket. Fiatal hangjukat kieresztették, és a bafuti dalok legszebb, legfülbemászóbb dallamaiból elénekeltek néhányat. Azt láttam, hogy ez nem valami szokásos gyerek-összejövetel, határozott céllal gyűltek ide; nem tudtam elképzelni, hogy mit ünnepelhetnek (hacsak nem az apjuk elutazását). Hosszú ideig álltam és néztem őket, amikor John, az inasunk, idegesítően hangtalan módján megjelent a könyököm mellett.

kep22.jpg

– Vacsora lenni kész, uram – mondta.

– Köszönöm, John. Mondd nekem, miért énekel ez a sok kölök a Fon udvarán ?

John szégyenlősen mosolygott.

– Mert a Fon elmenni N'dopba, uram.

– Igen, de miért énekelnek?

– Ha a Fon nem lenni itt, akkor ezek a kölök minden este énekelni kell a Fon udvarán. Így az udvart tartani melegen.

– Igazán kedves elképzelés – gondoltam.  Lenéztem  a  gyerekek  körére,  ahogy tele  tüdőből énekeltek a sötét, nagy udvar szemétrakásai között, hogy melegen tartsák az apjuk tanyáját.

– Miért nem táncolnak? – kérdeztem-

– Nincs nekik világosság, uram.

– Vidd le nekik a világosságot a hálószobából. Mondd nekik, én küldöm, hogy melegen tudják tartani a Fon tanyáját.

– Igen,  uram – mondta. Elsietett a  lámpáért, és hamarosan megláttam az aranyos fénytócsát, ahogy feltűnt  a  gyerekkör mellett.  Az  éneklés kicsit megszakadt, míg John átadta az üzenetemet, azután elragadtatott kiáltások sora hallatszott, és az éles hangok visszhangozva szálltak fel hozzám:

– Köszönjük, uram, köszönjük!

Amikor vacsorához ültünk, a gyerekek énekeltek, mint a pacsirták, dobogtak és kígyóztak a fény körül; a fél udvart átérte hosszú, elnyújtott árnyékuk, melyet a középen világló, halkan sistergő lámpa vetett.

LEVÉL KÜLDÖNC ÚTJÁN

   Derék barátom,

volna   kedved   átjönni   hozzánk   egy   italra,   ma este nyolckor?

Barátod,

Gerald Durrell

Derék barátom,

7,30-kor várhatsz. Köszönöm.

Jó barátod,

a bafuti Fon

5. FEJEZET

FILMSZTÁR JÓSZÁGOK

Az állatfilmek készítésének több különböző módja van, és ezek közül talán az egyik legjobb, hogy alkalmaz az ember egy filmescsoportot, akik vagy két évet töltenek el a világ valamelyik trópusi vidékén, és természetes állapotukban filmezik az állatokat. Sajnos, ez a módszer költséges, és ha időd és anyagi eszközeid előteremtésénél nem áll mögötted Hollywood, nem jöhet szóba.

Ha valakinek, mint nekem, csak korlátozott idő-és pénzkeretek állnak rendelkezésére, csak szervezett körülmények között tud állatokat fényképezni. Egy trópusi erdőben vadon élő állatokat filmezni olyan nehézséget jelent, hogy még a leglelkesebb fényképész is elsápad a gondolatra. Először is: vadállatot majdnem soha nem lát az ember, vagy ha mégis, rendszerint csak egy villanásnyi időre, amint épp elcsörtet az aljnövényzetben. Szinte a csodával lenne határos, ha ott lennénk a megfelelő időben a megfelelő helyen, megfelelően beállított kamerával, és az állat alkalmas háttérrel, valami érdekes és filmezhető művelet közben mutatkozna előttünk. Így az egyetlen járható út: először megfogni a szóban forgó állatot, és hozzászoktatni a fogsághoz. Amikor már némileg csökkent a félelme az emberi lényektől, kezdődhet a munka. Egy nagy, hálóval körülvett “szobában" olyan környezetet teremtünk, amely, amennyire lehet, hasonlít az állat természetes lakóhelyéhez, és amely mégis – fényképezési szempontból – megfelelő. Így például ne legyenek lyukak, ahova egy félénk állat bebújhat, ne legyen túl sűrű az aljnövényzet, hogy kellemetlen árnyékfoltokkal kelljen bajlódnunk, és így tovább.  Ez-

után beengedjük az állatot a színpadra, és időt adunk neki, hogy megszokja; ez az idő lehet egy óra vagy akár néhány nap is.

Nagyon fontos persze, hogy alaposan ismerjük az állat szokásait, és tudjuk, bizonyos körülmények között miképpen fog viselkedni. Például, ha egy éhes gambiai hörcsögpatkányt a megfelelő környezetbe engedünk, ahol a földön az erdő gyümölcseiből bőséges választékot talál, akkor azonnal nekilát, és annyit fog óriási pofazacskójába tömni, amennyi csak befér, s teljesen úgy fest majd, mintha különösen súlyos mumpszban szenvedne. Ha nem akarjuk azzal beérni, hogy semmi érdekesebbet ne tudjunk felmutatni, mint egy csomó képet valamilyen állatról, mely céltalanul ide-oda bolyong bokrok és füvek között, olyan körülményeket kell biztosítanunk, amelyek valamelyik érdekes szokására vagy cselekedetére ösztönzik. De ha eljutottunk idáig, még akkor is szükségünk van két dologra: türelemre és szerencsére. Egy állatnak – ha mégoly szelíd is -nem mondhatjuk meg, mint egy színésznek, hogy mit várunk tőle. Néha egy állat heteken át napról napra végrehajt bizonyos akciót, a kamera előtt azonban hirtelen lámpalázat kap, és megtagad minden közreműködést. Amikor órákat töltöttünk a forró napon, hogy mindent előkészítsünk, és ilyen szeszélyes megnyilatkozással találkozunk, kifejezetten gyilkos kedvet érzünk.

Azt hiszem, az állatfényképezés nehézségeinek csúcspéldája volt, amikor az afrikai patkányőzet próbáltuk fényképezni. Ezek a gyönyörű kis állatok kb. foxterrier nagyságúak, bundájuk mély gesztenyebarna, melyet szépen díszítenek a fehér csíkok és pöttyök. A kicsi, kecses patkányőz rendkívül hálás fotótéma. Sok érdekes tulajdonsága van, az egyik, hogy vad állapotban félig alkalmazkodik a vízi élethez. Idejének zömét az erdő patakjaiban lábolva és úszkálva tölti, és elég hosszú ideig képes víz alatt úszni. Másik furcsasága, hogy szenvedélyesen szereti a csigákat és bogarakat; a patásoknál rendkívül szokatlanok az ilyen húsevő szokások. A harmadik érdekessége különös nyugodtsága és szelídsége: ismertem egy patkányőzet, amelyik a fogságba esése után egy órával már elvette az ételt kezemből, és megengedte, hogy megvakargassam a füle tövét, éppúgy, mintha fogságban született volna.

A mi patkányőzünk sem volt kivétel: nevetségesen szelíd volt, rajongva szerette, ha a fejét vagy a hasát vakargattuk, és az elégedettség minden jelével nyelt le bármilyen mennyiségű csigát vagy bogarat, amit az ember hajlandó volt számára nyújtani. Üres óráiban a vizesedényében próbált fürdőzni, amelybe nem kis erőfeszítéssel épp csak teste legesleghátsóbb részét tudta begyömöszölni, Így, hogy húsevő és vízi szokásait bemutassam, díszletet terveztem a folyópart egy szakaszával. Az   aljönvényzetet   gondosan   válogattuk   össze, hogy a  környezethez tökéletesen  alkalmazkodó színei a legjobban kiemelkedjenek. Egy szép reggel, amikor az ég derült, teljesen felhőtlen volt, és a nap állása is megfelelt, kivittük a patkányőz ketrecét a díszlethez,  és hozzáláttunk,  hogy kiengedjük.

– Egyetlen dologtól félek – mondtam Jacquie-nek –, hogy nem tudok belőle elég mozgást kihozni. Tudod, mennyire nyugodt... valószínűleg besétál a díszlet közepére, és a továbbiakban nem lesz hajlandó megmozdulni.

–  Ha esetleg csigával vagy valami  ilyesmivel kínáljuk a másik végéről, talán mégis keresztülmegy majd – felelte Jacquie.

– Csak ne álljon itt mozdulatlanul, mint a tehén a  legelőn.   Legalább egy kis  mozgást szeretnék belőle kicsiholni – mondtam.

Jóval több mozgást csiholtam  ki  belőle,  mint vártam. Abban a pillanatban, ahogy felhúztuk a

tolóajtót a ketrecén, kényesen ki lépdelt, aztán egyik kecses patáját felemelve várakozott. Beindítottam a kamerát, és vártam a következő lépésre. A következő lépés meglehetősen váratlan volt. Rakétaként vágódott át gondosan előkészített díszletemen, át a háló falán, mintha ott sem lenne, és középtájon eltűnt az aljnövényzetben, mielőtt bármelyikünk is megmozdulhatott volna, hogy megállítsa. A reflexeink lassan működtek, hiszen ezt vártuk tőle legkevésbé, de amikor láttam, hogy értékes patkányőzem eltűnik a szemünk előtt, olyan gyötrelmes üvöltésbe törtem ki, hogy mindenki, beleértve Phillipet, a szakácsot is, abbahagyta munkáját, és mintegy varázsütésre a helyszínen termett.

– Vízijószág elszaladni! – ordítottam. – Az embernek, aki megfogni, tíz shillinget adni!

A bőkezű ajánlat hatása azonnali volt. Egy sereg afrikai mint éhes sáskaraj vetette rá magát a bozótnak arra a részére, amerre a patkányőz eltűnt. Öt percen belül Phillip, őrmesteri diadalüvöltést hallatva, kiemelkedett a bokrok közül, kebléhez szorítva a rugdalódzó, kapálódzó patkányőzet. Amikor visszaraktuk ketrecébe, csendben állt, nagy, nedves szemekkel bámulva ránk, mint aki csodálkozik a nagy felhajtáson. Barátságosan megnyalta a kezem, és amikor füle tövét vakargattam, félig behunyt szemmel a szokásos révült elragadtatásba esett. A nap hátralevő részét azzal töltöttük, hogy a nyamvadt kis állatot filmezni próbáltuk. Ketrecében nagyszerűen viselkedett, pancsolt egy tál vízben, hogy bemutassa, mennyire víziállat, bogarakat és csigákat majszolt, hogy bizonyítsa, mennyire húsevő, de abban a pillanatban, ahogy a filmhez készített díszletbe beleengedtük, elvágtatott a látóhatár felé, mintha egy falka párduc lenne a sarkában. A nap végére, kimelegedve és kimerülve, vagy 15 méternyi filmet exponáltam, mindegyik őt ábrázolja, ahogy a ket-

kep23.jpg

recén kívül mozdulatlanul áll, készen arra, hogy eliramodjon. Leverten vittük vissza a ketrecét a vendégházba, miközben nyugodtan feküdt banán-levél ágyán, és bogarakat majszolgatott. Ez volt az utolsó eset, hogy patkányőzet fényképezni próbáltunk.

Még egy állat volt, amely a fényképezés során elmondhatatlan kínokat okozott, egy fiatal Woodford baglya; kevéssé eredeti módon csak Woody-nak neveztük. A Woodfordok nagyon csinos baglyok, tollazatuk mély csokoládébarna, fehérrel fröcskölt és pettyezett, szemük az egész bagolycsaládban a legszebb. Nagy, sötét, áttetsző, finom, rózsaszínes-mályvaszínű szemhéját lassított felvételszerűen emeli fel és bocsátja le szemére, mint egy kiérdemesült filmszínésznő, aki fontolgatja, visszatérjen-e a színpadra. Csábos szemhéjlebegtetését kasztanyettaszerű,  hangos csőrcsattogással kíséri. Amikor izgatott, a szemhéjak repdesése sebesebbé válik, és a madár ide-oda ringatózik kapaszkodóján, mintha hula-hula táncra készülne, azután hirtelen kitárja szárnyait, és csőrét rád csattogtatva ott áll, mint valami szélsőséges vallásos ábrázolás sírkőangyala. Woody ketrecében tökéletesen eljátssza ezeket a mutatványokat, ha például valami ízes falatot mutatunk neki, kis egeret vagy ilyesmit, sőt rendelésre is végigcsinálja őket. Biztos voltam benne, hogy ha megfelelő hátteret biztosítunk számára, minimális erőfeszítéssel filmre tudom venni ezt a mutatványt. Abban a hálóval körülkerített térségben, ahol a madarakat szoktam fényképezni, összetákoltam egy kúszónövényekkel és más élősködőkkel gazdagon borított, erdei fát utánzó állványt, zöld levelek  és  a  kék  ég   hátterével.  Azután  kivittem

kep24.jpg

Woodyt, és leültettem a dús lombozat közé egy ágra. Egyszerű és természetes műveletet szerettem volna vele elvégeztetni, úgy számítottam, ez még egy bagoly agyvelejét sem terheli meg túlságosan. Ha csak egy kicsit is közreműködik, tíz perc alatt lezajlik az egész. Ott ült tehát az ágon, és tágra nyitott szemmel, borzadva nézett bennünket, miközben elfoglaltam helyem a kamera mögött. Abban a pillanatban, amint megnyomtam a gombot, sebesen pislogni kezdett, aztán mintha jelenlétünk undorral töltené el, eltökélten hátat fordított. Megpróbáltam arra gondolni, hogy egy állatfényképésznél az első kívánalom a türelem, kitörültem az izzadságot szememből, odaléptem az ághoz, visszafordítottam a baglyot, és újra a kamerához léptem. Mire visszaértem, Woody ismét a hátát mutatta. Gondoltam, talán túl erős lehet a világosság, így több munkatársamat elküldtem, hogy vágjanak ágakat, és ezeket úgy állítottuk fel, hogy a madarat megvédjék a közvetlen napsugaraktól. Ennek ellenére eltökélten a hátát mutatta nekünk. Nyilvánvalóvá vált, hogy ha fényképezni akarom, át kell rendeznem díszletemet, hogy az a másik oldallal nézzen szembe. Hatalmas munkával óvatosan felszedtünk és átrendeztünk vagy egy tonnányi aljnövényzetet, úgyhogy Woody most abba az irányba fordult, melyet nyilvánvalóan jobban szeretett.

Míg dolgoztunk és a hatalmas ágak és kúszónövények nyalábjai alatt izzadtunk, ott ült, s bámult bennünket. Nagylelkűen megengedte, hogy a megfelelő helyzetbe állítsam a kamerát (bonyolult művelet volt, mert most már majdnem teljesen nappal szemben kellett fényképeznem), azután nyugodtan hátat fordított neki. Meg tudtam volna fojtani. Addigra már fenyegető, sötét felhők gyülekeztek, készen arra, hogy elfedjék a napot, így a fényképezésre a további kísérletek lehetetlenné váltak. Összecsomagoltam a kamerát, azután szívemben gyilkos érzelmekkel az ághoz léptem, hogy levegyem a filmsztárt. Ahogy közeledtem, megperdült, elragadtatva csattogtatta a csőrét, gyors hula-hulát vágott ki, aztán kitárta a szárnyait és meghajolt előttem, egy tizenhetedik hívásra a függöny elé lépő színész álszégyenlős magatartásával.

Persze nem minden filmsztár csinált ennyi bajt. Sőt, egyik legsikerültebb felvételem a legkisebb felhajtással és rekordidő alatt zajlott le. Mégis, ránézésre az ember azt gondolhatná, ezt sokkal nehezebb volt elérni, mint rávenni egy baglyot, hogy kitárja a szárnyait. Egyszerűen csak szerettem volna néhány felvételt csinálni egy tojásevő kígyóról, amint kirabol egy fészket. A tojásevő kígyók vagy 60 cm hosszúak és nagyon karcsúak. A színük rózsaszínes-barna, sötétebb mintázattal, és különös, kiugró, sápadtezüst szemük van, finom függőleges pupillákkal, mint amilyen a macskáké. Az a furcsaságuk, hogy belül, a torkuktól vagy 10 cm-re kiállnak a csigolyáik, úgy lógnak, mint a cseppkövek. A hüllő lenyel egy tojást egészben, mely a testében egészen addig lecsúszik, amíg ezek alá a csigolyák alá ér. A kígyó ekkor összehúzza izmait, a csigolyák hegye átfúrja a tojást és eltöri; a sárgáját és a fehérjét felszívja, a törött tojáshéjat pedig, most már ellapított golyó formájában, felöklendezi. Az egész eljárás rendkívül érdekes, és amennyire tudom, még sohasem örökítették meg filmen.

Abban az időben, nagy örömömre, hat egyforma méretű és színű tojásevő kígyónk volt. A helybeli gyerekek nagy üzleti forgalmat bonyolítottak le a kígyócsapat etetésére szállított szövőmadártojásokból, mert azok láthatólag bármilyen mennyiséget képesek voltak elfogyasztani, amit a ketrecükbe raktunk. Ha csak egyetlen tojást is betettünk a ketrecükbe, a szunyókáló kígyócsomó tekergő   gombolyaggá   változott,   mind   elsőnek

kep25.jpg

igyekezett a tojáshoz jutni. Bár a ketrecben ilyen gyönyörűen viselkedtek, a Woodyval és a patkányőzzel átélt tapasztalatok után kicsit hajlottam a pesszimizmusra. Mindazonáltal megfelelő díszletet alkottam (egy virágzó bokor ágai közé raktam egy kis fészket), és kellékként összeszedtem egy tucatnyi kis kék tojást. A kígyóktól ezután három napig megvontuk a szokásos tojásadagjukat, hogy biztosan jó étvágyuk legyen. Ez egyébként egyáltalán nem ártott nekik, mert minden kígyó hosszú böjtölésre képes, néhány nagyobb óriáskígyónál pedig ez hónapokig vagy évekig is eltarthat. Amikor tehát filmsztárjaim, ahogy reméltem, megfelelő étvágyuknál voltak, munkához láttunk.

A kígyók ketrecét kivittük a filmdíszlethez, öt szép kék tojást beraktunk a fészekbe, majd az egyik kígyót óvatosan a bokor ágai közé helyeztük, épp a fészek fölött. Beindítottam a kamerát, és vártunk.

A kígyó ernyedten feküdt az ágak között, mintha ládája hűvös félhomálya után kicsit elkábult volna a napfénytől. Egy perc múlva nyelve kezdett kibe röpdösni, és a fejét érdeklődve forgatta jobbra-balra. Csakhamar sima siklással megindult az ágakon át a fészek felé. Lassan közelebb, közelebb csúszott, azután, amikor elérte a fészek szélét, áthajolt a peremen, és vad, ezüstszínű szeme a tojásokra meredt. Nyelve megint röpködni kezdett, mintha szaglászná a tojásokat, és óvatosan megszimatolta őket, mint kutya egy halom kétszersültet. Ekkor kicsit beljebb kúszott a fészekbe, fejét oldalra hajtotta, száját szélesre tátotta, és elnyelt egy tojást. Minden kígyónak olyan szerkezetű az állkapcsa, hogy ki tudja kapcsolni az ízületeit, és ezzel olyan zsákmányt is képes lenyelni, amely első pillanatra túl nagynak látszik ahhoz, hogy keresztülférjen a száján. A tojásevő sem volt kivétel, szépen kikapcsolta az állkapcsát, a bőr kitágult a torkán, míg minden pikkely külön kiállt, és láthatóvá vált, ahogy a finom, feszes bőrön keresztül átvilágít a tojás kékje, amint lassan lefelé kényszerül. Amikor a tojás vagy három, három és fél centiméternyire bent volt a testében, egy pillanatnyi elmélkedésre kicsit megállt, azután kilendült a fészekből, és be az ágak közé. Itt továbbhaladtában testének a tojástól hatalmasan kidagadó részét úgy dörgölte az ágakhoz, hogy a tojás egyre lejjebb és lejjebb kényszerült.

A sikertől felbuzdulva visszaraktuk a kígyót ládájába, hogy kényelmesen megemészthesse ebédjét, azután változtattam a kamera helyzetén, és a közeli felvételekhez való nagy lencsét raktam bele. Újabb tojást tettünk a fészekbe, az elvett pótlására, és egy másik tojásevőt emeltünk ki a ládából. Ezért volt nagyszerű, hogy mindegyik kígyó azonos méretű és színű volt: mivel az első kígyó, amíg meg nem emésztette zsákmányát, nem nézett volna újabb tojásra, nem lett volna használható a közeli felvételekre. De az újabb kígyó ugyanolyan volt, és amellett éhes, mint a farkas, így a legkisebb nehézség nélkül megcsináltam minden premier plán felvételt, amire szükségem volt, ahogy gyorsan lesiklott a fészekhez és kivett egy tojást. Két újabb kígyóval újra végigcsináltam az egészet, ezt a négy különböző folyamatot a filmen összevágtuk, s aki végső formájában látta, azok közül senki nem mondta volna, hogy négy különböző kígyót látott.

Bafut minden lakója, beleértve a Font is, lenyűgözve figyelte filmfelvevő tevékenységünket, mivel nem sokkal azelőtt látták életük első moziját. Egy vándor mozi-teherautó jött Bafutba, és bemutatott nekik egy színes filmet a koronázásról; ez rettenetesen tetszett nekik. Tény, hogy másfél év elteltével is, amikor mi ott voltunk, még komoly viták tárgyát képezte. Úgy gondoltam, a Font és tanácsosait érdekelné, ha többet tudnának meg a filmezésről, így meghívtam őket, jöjjenek át egy reggel, és nézzenek meg egy forgatást; ajánlatomat lelkesen elfogadták.

-Mit akarsz  lefilmezni? – kérdezte Jacquie.

– Lényegében   mindegy,  csak  ártalmatlan  legyen – mondtam.

–  Hogyhogy ártalmatlan ? – kérdezte Sophie.

– Nem akarok semmiféle kockázatot vállalni... Ha a  Font miattam megharapná valami, aligha lennék persona grata, nem gondolod ?

–  Isten ments, ez nagy baj lenne – mondta Bob. – Milyen állatra gondoltál?

– Mivel mindenképpen szeretnék néhány felvételt   csinálni   a  gambiai   hörcsögpatkányokról, miért  ne  ezeket vennénk  elő?  Nem  vétenek a légynek sem.

Másnap reggel mindent előkészítettünk. A filmhez a hátteret, az erdő földjéből egy darabot ábrázoló díszletet egy Dexion-áilványon állítottuk fel, mellette kifeszítettük egyik speciális nylonponyvánkat, hogy ez alatt üljön a Fon és udvartartása; odaraktunk melléje egy asztalt italokkal, meg néhány széket. Ezután üzentünk a Fonnak, hogy készenlétben várjuk.

Elnéztük, ahogy tanácsosaival átvonul a nagy udvaron; nagyszerű látványt nyújtottak. Elöl haladt szép kék-fehér köntösében a Fon, mellette kocogott kedvenc felesége, óriási narancsszínű és vörös ernyővel védve őt a nap sugarai ellen. Mögötte jöttek a tanácsosok libegő zöld, vörös, narancsszín, skarlát, fehér és sárga köntösben. E körül a színfalanksz körül vagy negyven Fon gyerek ugrált és nyargalt, mint apró, fekete bogarak egy óriási, sokszínű hernyó körül. A menet lassan megkerülte a vendégházat, és rögtönzött filmstúdiónkhoz ért.

– Jó reggelt, barátom! – kiáltott széles mosollyal a Fon. – Jöttünk nézni ez a mozi.

– Isten hozott, barátom! – válaszoltam. – Akarod, hogy először igyunk együtt?

– Hah! Igen, akarom! – mondta a Fon, óvatosan ereszkedve le egyik tábori székünkre.

Kitöltöttem az italokat, és amíg szopogattuk őket, elmagyaráztam a filmezés rejtélyeit a Fonnak, bemutattam, hogyan működik a kamera, milyenek maguk a filmek, és megmagyaráztam, hogy minden kis képkocka külön mozdulatot ábrázol.

–  Ez a fimm, amit csinálsz, mikor fogjuk aztat látni? – kérdezte a  Fon,  miután  a fényképezés alapelemeivel tisztába jött.

–  Hogy kész legyen, ahhoz el kell vinnem a hazámba – mondtam sajnálkozva –, így nem tudom bemutatni neked, míg vissza nem jövök a Kamerun-vidékre.

– Jól van – mondta a Fon –, így amikor jössz vissza az én hazámba, fogunk jól mulatni, és te megmutatod nekem ezt a fimmet.

Újabb pohárral ünnepeltük meg mielőbbi visszatérésemet Bafutba.

Addigra már minden készen állt, hogy bemutassuk a Fonnak, hogy kell az embernek egy képsort megcsinálnia. Sophie rendezőasszisztensi minőségében nadrágot és ingblúzt viselt, valamint napszemüveget és egy óriási szalmakalapot. Ingatagon egyensúlyozta magát egy kis tábori széken, jegyzetblokkja és ceruzája kéznél, hogy feljegyzést készítsen minden felvételről.  Közelében Jacquie kuporgott a magnetofon mellett, az állóképekhez való kamerák egész sorozata lógott róla. A  díszlet  mellett   Bob  állt  a  dramaturg  szerepében,   egy   gallyal   felfegyverkezve,  továbbá a láda, melyben hangosan visongtak filmsztárjaink. Felállítottam a kamerát, és elfoglaltam mögötte a helyem,  majd  megadtam  a jelet a  cselekvésre. A Fon és tanácsosai csendben, feszült figyelemmel nézték, ahogy Bob óvatosan kidöntött két hörcsögpatkányt a színpadra, aztán az ágacskával a megfelelő helyre irányította őket. Elindítottam a kamerát, és a felvevő magas, zümmögő hangjára elismerő óh-ok kórusa futott át a mögöttem álló hallgatóságon. Ebben a pillanatban egy lopótököt cipelő kisfiú besétált az udvarra, és a sokaságról tudomást sem véve, Bobhoz lépett, és feltartotta neki, amit hozott. Teljesen elfoglalt a kamera keresőjén   át   való   kukucskálás,   így   nem   sokat hederítettem a következő párbeszédre, amit Bob folytatott a gyerekkel.

– Ez lenni mi ? – kérdezte Bob, átvéve a lopótököt, melynek nyaka zöld levelekkel volt bedugaszolva.

– Jószág – válaszolta a gyerek tömören. Ahelyett, hogy közelebbről érdeklődött volna a

jószág mibenlétéről, Bob kihúzta a lopótök nyakát bedugaszoló levélcsomót. A következmények nemcsak őt lepték meg, hanem mindenki mást is. A lopótökből vagy 180 centiméteres, mozgékony és rendkívül ingerült zöld mambakígyó vágódott elő, mint a paprikajancsi, és a földre zuhant.

– Vigyázz a lábadra! – kiáltotta figyelmeztetően Bob.

– Elfordítottam a szemem a keresőtől, hogy az azon a némileg nyugtalanító látványon akadjon meg, hogy egy zöld mamba eltökélten siklik felém a háromlábú állvány lábai között. Felfelé és egyben hátrafelé szökkentem, olyan könnyű keccsel, amilyent csak egy balerina tudna produkálni, ha erősen belelépne egy rajzszögbe. Pokoli zűrzavar támadt. A kígyó elsiklott mellettem, és meglehetős sebességgel Sophie felé vett irányt. Sophie egyetlen pillantást vetett rá, és eldöntötte, hogy szégyen a futás, de hasznos. Megragadta ceruzáját, jegyzetblokkját és valami homályos oknál fogva tábori székét is, és nyúlként rohant a tanácsosok összetömörült sorai felé. Sajnos, ez volt a kígyó célja is, így közvetlenül a sarkában haladt. A tanácsosok gyors pillantást vetettek Sophie-ra, aki nyilvánvalóan épp közéjük vezette a kígyót, és egy percig sem tétováztak. Egy emberként sarkon fordultak és nekiiramodtak. Csak a Fon maradt a székébe gyökerezve, annyira be volt szorítva az italokkal teli asztal mögé, hogy moccanni sem tudott.

–  Botot hozz! – ordítottam Bobnak, és rohantam a kígyó után. Természetesen tudtam, hogy a kígyó szándékosan nem támad meg senkit. Egyszerűen csak azt akarta, hogy a lehető legnagyobb távolság legyen  közte és mi  közöttünk.  De ha ötven  pánikba esett mezítlábas afrikai van egy rakáson, akik eszeveszetten rohannak a szélrózsa minden irányába, egy rémült, de halálosan veszélyes kígyótól követve, könnyen előfordulhat valami szerencsétlenség. Jacquie szerint a jelenet

fantasztikussá vált. A tanácsosok az udvaron át nyargaltak, Sophie futott mögöttük, őt a kígyó követte, azt én követtem, engem pedig Bob követett egy bottal. Nagy megkönnyebbülésemre a mamba elsiklott a Fon mellett. A Fon – mivel az ütközet hulláma elkerülte – ülve maradt, és egyetlen konstruktív dolgot művelt, gyorsan egy italt töltött magának, hogy lecsillapítsa kicsit felborzolt idegeit.

Végül Bobbal sikerült a vendégház lépcsője mellett sarokba szorítanunk a mambát. Itt lenyomtuk egy bottal, megfogtuk, és beledugtuk egyik bő kígyózsákunkba. Visszamentem a Fonhoz, és láttam, hogy az udvar különböző pontjairól a taná-

kep26.jpg

csosok is visszafelé szállingóznak, hogy csatlakozzanak uralkodójukhoz. Ha az a világ bármely más részén fordult volna elő, hogy egy csomó főméltóságot menekülésre kényszerítesz, mert egy kígyót eresztesz közéjük, se vége, se hossza nem lenne a tiltakozásoknak, sértődéseknek, a sebzett méltóság lobogtatásának és az emberi természet egyéb kimerítő megnyilatkozásainak, amit el kellene szenvedned. De nem így volt ez az afrikaiakkal. A Fon ragyogó mosollyal ült a székében. A tanácsosok fecsegve és nevetgélve közeledtek, ujjaikkal csettintgettek az elmúlt veszélyre, egymáson csúfolódtak, amiért olyan gyorsan szaladtak, és általában mélységesen élvezték a helyzet humoros oldalát.

– Jól megfogtad, barátom? – kérdezte a Fon, nagylelkűen hatalmas adagot öntve számomra a saját whiskymből.

– Igen – mondtam, hálásan véve át az italt –, jól megfogtuk. – A Fon előrehajolt  és cinkosan rám nevetett.

– Te látni, hogyan futottak ezek az én embereim?

– kérdezte.

– Igen, futottak, mint a nyúl – helyeseltem.

– Mert féltek! – magyarázta a Fon.

– Igen. Ez lenni rossz kígyó.

– Igaz, igaz – bólogatott a Fon –, ezek a kicsi, kicsi emberek nagyon nagyon félnek ez a kígyó.

– Igen.

– Én soha nem félni ez a kígyó – mondta a Fon. – Ez az én népem mind csak futni... félni túl túl nagyon... de én soha nem futni.

– Nem, barátom, ez igaz... te nem futni.

– Mert én nem félni ez a kígyó – szögezte le a Fon, arra az esetre, ha nem értettem volna meg a lényeget.

– Igaz, igaz.  De ez a kígyó, ez bezzeg félni tőled.

–  Ez félni tőlem? – kérdezte a Fon zavartan.

– Igen, ez a kígyó nem mer harapni téged... lenni rossz kígyó, de nem elég ahhoz, hogy megölje a Bafut Fonját!

A Fon óriásit kacagott erre a vastag hízelgésre, aztán visszaemlékezve, hogyan menekültek a tanácsosai, újra hahotázni kezdett, és a tanácsosai is csatlakoztak hozzá. Végül, még mindig rázkódva a vidámságtól, elmentek, és amikor már nem láttuk őket, még akkor is sokáig hallottuk fecsegésüket és jókedvű kacagásukat. Ez az egyetlen eset, tudomásom szerint, amikor egy zöld mamba diplomáciai államcsínyt hajtott végre!

LEVÉL KÜLDÖNC ÚTJÁN

   Derék barátom,

jó reggelt nektek mindenkinek. Megkaptam soraidat de sajnálom, betegségem megvan, mint volt tegnap.

   Nagyon sajnáltam, hogy nem tudtam menni inni veled a betegség miatt.

   Köszönöm az üveg whisky és az orvosság, amit küldtél nekem. Tegnap este használtam az orvosság és ma reggel is, de nincs javulás eddig.. A köhögés csinál nekem kellemetlenség, ha erre tudsz orvosság, kérlek küldd el nekem a levél vivőjével.

   Azt hiszem, a whisky is fog segíteni, de még nem tudom biztosan. Ha van gined, kérlek küldjél.

   Ágyon fekszem.

Jó barátod,

a bafuti Fon

6. FEJEZET

EMBERKEZŰ JÓSZÁG

Egy gyűjtőkörúton fellelhető összes állat közül engem, azt hiszem, a majmok rendjének a tagjai bűvölnek el legjobban. Gyors intelligenciájukkal, fesztelen szokásaikkal, zajos, mohó, élj a mának életfelfogásukkal elragadóan gyermekiek, és ha egyszer elfogadtak nevelőszülőként, meghatóan bíznak benned.

A Kamerun-vidéken a majmok az egyik legfontosabb  táplálkozási  cikket jelentik,  és  mivel nincsenek kötelező törvényes előírások arra vonatkozóan, milyen számban és milyen időszakban lehet őket lőni, természetes, hogy sok kicsinyét hordozó nőstényt is legyilkolnak. Az anya leesik a fáról, a csecsemő szorosan a testébe csimpaszkodik, és legtöbbször sértetlen is marad. Általában aztán a kicsit is megölik, és az anyával együtt megeszik; néha a vadász hazaviszi falujába, ott tartja, míg felnő, és azután eszi meg. De ha épp a közelben van valami állatgyűjtő, akkor természetesen ezek az árvák nála kötnek ki, mert ő rendszerint az élő állat piaci áránál jóval többet hajlandó fizetni érte. Így, ha két-három hónapot tölt az ember olyan vidéken, mint például Kamerun, rendszerint azzal végzi, hogy egész csapat  mindenféle formájú és korú majom nevelőszülője lett. Bafutban,  utazásunk vége felé, tizenhét majmunk volt (nern számítva a nagy, emberszabású majmokat és a rend primitívebb tagjait, a pottókat meg a galágókat), és számunkra végeérhetetlen mulatság forrásai voltak. A legszínesebbek köztük talán a huszármajmok, karcsú, élénk, rőtes-vöröses bundájú, szurokfekete arcú és fehér mellényű, kb. terrier nagyságú állatok. Vadon élve ezek a majmok inkább a füves vidéken találhatók, mint az erdőben, nagy családcsoportokba tömörülve sétálnak, mint a kutyák, szorgalmasan vizsgálják a füvek gyökereit és a korhadt fatörzseket, rovarokat, madárfészkeket keresve, felfordítják a köveket, hogy kukacokra vagy más ínyencségekre bukkanjanak. Időnként két lábra emelkednek, és kilesnek a fű fölött, vagy ha a fű túl magas, egyenesen felugranak a levegőbe, mintha rugók löknék fel őket. Ha valami veszélyes dolgot vesznek észre, akkor hangos “proup... proup... proup. “" kiáltásokat hallatnak, és mint kis vörös versenylovak, hintázó járással elvágtatnak a fűben.