NNCL597-3BDv1.1

GERALD DURRELL

Állatkert a poggyászomban

GERALD DURRELL

Állatkert

a poggyászomban

2. kiadás

Gondolat   Budapest, 1988

A mű eredeti címe:

A ZOO IN  MY LUGGAGE

Fordítana: Jászay Gabriella

A fordítást az eredetivel egybevetette: Szász Imre

A kéziratot szakmai szempontból átnézte: Demeter András

Az illusztráció Kónya Katalin munkája

ISBN 963 282 168 8

Copyright C Gerald Durrell, 1960

c Jászay Gabriella, 1985. Hungarian translation

Sophie-nak

a Tio Pepe, a Wiener Schnitzel

és a kleek to kleek tánc emlékére

TARTALOM

Néhány előzetes szó    9

Levelezés küldönc útján    12

ELSŐ RÉSZ

ÚTON

1. fejezet

A vonakodó óriáskígyó    19

2. fejezet

A kopasz fejű madarak    44

MÁSODIK RÉSZ

ÚJRA BAFUTBAN

3. fejezet

A Fon jószágai    75

4. fejezet

Jószág ládákban    106

5. fejezet

Filmsztár jószágok    125

6. fejezet Emberkezű jószág    143

HARMADIK RÉSZ

A PART FELÉ

ÉS AZ ÁLLATKERT FELÉ

7. fejezet

Állatkert a poggyászunkban 169

8. fejezet

Állatkert a kertvárosban    189

Az utolsó szó    207

Köszönetnyilvánítás    208

NÉHÁNY ELŐZETES SZÓ

Könyvem egy hathónapos utazás krónikája, melyet feleségemmel együtt tettünk Bafutban, a nyugatafrikai Brit Kamerun füves felföldi királyságában. Úticélunk kicsit, hogy úgy mondjam, szokatlan volt. Saját állatkertünket akartuk összeszedni.

A háború befejezése óta a világ számos részén pénzeltem és szerveztem expedíciókat, hogy vadon élő állatokat gyűjtsek be különböző állatkertek számára. Az évek során szerzett keserű tapasztalatok megtanítottak rá, hogy minden gyűjtőút legrosszabb és legszívfacsaróbb része a vége, amikor a hosszú hónapokig tartó fáradhatatlan gondozás és törődés után el kell válni az állatoktól. Ha egy állatnak apja, anyja, élelmezője és a veszély elleni védelmezője vagy, egy fél év elég ahhoz, hogy igazi barátság alakuljon ki közöttetek. Az állat bízik benned, és ami még fontosabb, természetesen viselkedik, ha a közelében vagy. Azután épp akkor, amikor ez a kapcsolat gyümölcsözővé kezd válni, amikor már abba az egyedülálló helyzetbe kerülnél, hogy tanulmányozni tudod az állat szokásait és viselkedését, kénytelen vagy elválni tőle.

Ami engem illet, erre a problémára csak egyetlen választ találtam: saját állatkertet kell létesítenem. Akkor úgy hozhatom haza az állatokat, hogy tudom, milyen ketrecben fognak lakni, milyen élelmet és bánásmódot kapnak majd (valami, amiben, sajnos, néhány más állatkertnél nem lehet teljesen biztos az ember), és megnyugtathat az a tudat, hogy majd szívem szerint folytathatom tanulmányozásukat. Az állatkert természetesen nyitva áll majd a nagyközönség előtt, úgyhogy az én számomra   valami   önfenntartó   laboratóriumféle

lesz, amelyben tarthatom és figyelhetem az állataimat

Még egy okom volt, szerintem még sokkal sürgetőbb, hogy állatkertet létesítsek. Mint sok mást, engem is komolyan aggasztott az a tény, hogy szerte a világon – az emberiség közvetlen vagy közvetett beavatkozása miatt – évről évre, lassan, de biztosan, különböző állatfajok pusztulnak ki vad állapotukban. Noha sok érdemes és keményen dolgozó társaság sok mindent megtesz, hogy megbirkózzon e problémával, számos állatfajt ismerek, amely – mivel kicsi és általában nincs kereskedelmi vagy idegenforgalmi értéke – nem kap megfelelő védelmet. Számomra egy állatfaj kiirtása ugyanolyan súlyos bűn, mint valaminek a lerombolása, amit nem tudunk újraalkotni vagy pótolni, mint például egy Rembrandt-kép vagy az Akropolisz. Szerintem szerte a világon az állatkertek fő céljai egyikének kellene lennie, hogy ritka és fenyegetett fajokból tenyészkolóniákat hozzanak létre. Akkor, ha nem is lehet elkerülni, hogy egy állat vad állapotban kihaljon, legalább nem veszítjük el teljesen. Évek óta szerettem volna pontosan ezzel a célkitűzéssel állatkertet létesíteni, és úgy éreztem, most jött el az ideális pillanat ahhoz, hogy elkezdjem.

Minden józan ember, akit ilyen ambíciók fűtenek, először az állatkertet biztosította volna, azután szerezte volna meg hozzá az állatokat. De egész életemben ritkán vagy talán sohasem a logikus út betartásával értem el azt, amit akartam. Így hát útra keltem, és világos, hogy először az állatokat szereztem be, azután láttam hozzá állatkertem megtalálásához. Ez nem volt olyan könnyű, amilyennek esetleg első pillantásra látszik, és ha ma visszagondolok, eláll a lélegzetem, micsoda merészség volt ilyen úton elindulni és sikert remélni.

LEVELEZÉS  KÜLDÖNC  ÚTJÁN

A bougainvilleával befuttatott verandán ülve kinéztem a Viktória-öböl csillogó, kék tükrére; a víz felszínét megszámlálhatatlan erdő borította sziget pettyezte, mint apró, prémes kalapok, melyeket ötletszerűen dobáltak szerteszéjjel a hullámok felületén. Két szürke jákó suhant át sebesen az égbolton, egymásnak füttyentgettek, és hangos, csábos “ku-i"-t rikkantottak a ragyogó, kék levegőbe. A szigetek között apró csónakok hada sietett ide-oda, kis fekete halak rajára emlékeztetve, a vízen át elmosódottan hallatszott fel hozzám a halászok kiáltozása és fecsegése. Fönt, a házat árnyékoló pálmafák koronájában egy egész szövőmadár-telep locsogott megállás nélkül, miközben szorgalmasan hántották le a kosárszerű fészkeik fonásához szükséges pálmaleveleket, és a ház mögül, ahol az erdő kezdődött, a bajszika egyhangú “tojnk... tojnk... tojnk" szava csattogott, mintha valaki szüntelenül egy kis üllőt ütögetne. Az izzadság végigfutott gerincemen, feketére áztatva ingemet, a mellettem álló pohár sör gyorsan melegedett. Újra itt voltam Nyugat-Afrikában.

Abbahagytam a veranda korlátjára mászott, buzgón bólogató, nagy, narancsszín fejű gyík figyelését – mintha helyeselné a napsütést –, és visszatértem feladatomhoz, egy levél megfogalmazásához.

Bafut Fonjának,

Fon palota,

Bafut,

Bemenda kerület, Brit Kamerun.

Ez hát a története annak, hogyan kerestem magamnak állatkertet, és magyarázat arra, miért tartottam tekintélyes ideig poggyászomban az állatkertemet.

kep01.jpg

Itt kicsit megálltam, ihletre várva. Cigarettára gyújtottam, és a verejtéknyomokat szemléltem, melyeket ujjaim az írógép billentyűin hagytak. Ittam egy korty sört, és összeráncolt homlokkal néztem levelemet. Számos ok miatt nehéz volt a fogalmazás.

A bafuti Fon gazdag, okos és elragadóan kedves hatalmasság volt, a füves északi felföld királyságának uralkodója. Nyolc évvel ezelőtt hónapokat töltöttem ezen a vidéken az ott lakó furcsa és ritka állatok begyűjtésével. A Fon elbűvölő házigazdának bizonyult, sok remek mulatságot tartottunk, mert lelkes híve volt az élet örömeinek. Csodáltam alkoholbefogadó képességét, kimeríthetetlen energiáját és humorérzékét, és amikor visszatértem Angliába, megpróbáltam képet adni róla egy, az expedícióról írt könyvemben. Éles eszű és kedves emberként szerettem volna őt bemutatni, aki szereti a zenét, táncot, italt és más dolgokat, amik az életet széppé teszik, és akinek egészen gyermeki képessége van rá, hogy jól érezze magát.

Most újra meg akartam látogatni távoli, szép birodalmában, és ismét fel akartam újítani barátságunkat; de egy kicsit azért aggódtam. Rájöttem – túl későn –, hogy a könyvemben róla rajzolt arcképet talán félre lehet magyarázni. A Fon esetleg azt gondolhatta, a kép egy szenilis alkoholistát ábrázol, aki idejét azzal tölti, hogy egy falka feleség között leissza magát. Így némileg szorongva ültem le a levélíráshoz, hogy megtudjam, vajon szívesen lát-e még birodalmában. Ez a legrosszabb abban, merengtem, ha az ember könyveket ír. Sóhajtottam, elnyomtam a cigarettámat, és elkezdtem.

kep02.jpg

  Drága barátom,

ahogy talán hallottad, visszajöttem Kamerunba, hogy további állatokat fogjak és vigyek a hazámba. Bizonyára emlékszel rá, hogy amikor utoljára itt jártam, felkerestem az országodat, és a legjobb állataimat ott fogtam. Amellett nagyon jól szórakoztunk is együtt.

  Most a feleségemmel tértem vissza, és szeretném, ha találkozhatna veled, s láthatná szép országodat. Elmehetnénk-e Bafutba, és ott maradhatnánk-e nálad, míg összefogjuk az állatainkat? Ha megengednéd, szeretnék újra ott lakni a vendégházadban, mint utoljára. Kérlek, tudasd majd velem, mit döntesz.

Sokszor köszönt

Gerald Durrell

Levelemet egy küldönccel indítottam útnak két üveg whisky kíséretében, azzal a szigorú utasítással, hogy ki ne igya útközben. Azután nap nap után reménykedve vártunk, mialatt poggyászhegyünk ponyvákkal letakarva izzott a napon, és a halom tetején narancsszín fejű gyíkok szunyókáltak. A küldönc alig egy hét múlva visszatért, és keki-színű shortja zsebéből levelet húzott elő. Sietve téptem fel a borítékot, és az asztalon kiterítettem a levelet, azután Jacquie-vel föléje hajoltunk.

Fon palota

Bafut, Bemenda.

1957. január 25.

  Derék barátom,

23-i leveledet nagy örömmel megkaptam. Nagyon-nagyon örültem, amikor elolvastam a te leveledet, amelyet nekem újra Kamerunból küldtél.

  Bármikor jössz ide, várni foglak. Hogy meddig gondolsz itt maradni velem, nincs kifogásom. A vendégházam mindig készen vár rád, bármilyen időben érkezel ide.

  Kérlek, add át őszinte üdvözletemet a feleségednek, és mondd meg neki, hogy jót beszélgetünk majd, ha idejön.

Üdvözöl

a bafuti Fon

Első rész

Úton

LEVÉL KÜLDÖNC ÚTJÁN

Az Állatkerti Felügyelőnek,

Egyesült Afrika Társaság Igazgatójának Háza

Mamfe.

  Igen Tisztelt Uram,

  Ön első kameruni útja alkalmával ügyfelem

volt, és különböző állatokat szállítottam önnek.

  Szolgámmal küldök egy állatot, a nevét nem tudom. Kérem, adja érte azt az árat, amit megfelelőnek gondol, és küldje el nekem. Az állat majdnem három és fél hétig a házamban élt.

  Szeretettel üdvözli

tisztelő híve

Thomas Tambic, vadász

1. FEJEZET

A VONAKODÓ ÓRIÁSKÍGYÓ

Úgy határoztam, hogy a Bafut-vidék belseje felé utaztunkban vagy tíz napra megállunk egy Mamfe nevű városban. Ez a Cross River legfelső hajózható pontjánál fekszik, hatalmas, lakatlan vidék legszélén, és előző két kameruni tartózkodásom idején alkalmas gyűjtőközpontnak találtam. Három teherautóból álló impozáns kocsikaravánnal indultunk Viktóriából, az elsőben mi ketten ültünk Jacquie-vel, a másodikban ifjú munkatársunk, Bob, a harmadikban pedig Sophie, sokat szenvedett titkárnőm. Útközben nagy volt a forróság és a por; a hirtelen leszálló alkony zöldes félhomályában harmadnap értünk Mamfébe, éhesen, szomjasan és tetőtől talpig finom vörös porréteggel borítva. Eligazításunk szerint megérkezésünkkor az Egyesült Afrika Társaság igazgatójával kellett érintkezésbe lépnünk, így teherautóink feldübörögtek egy rendkívül impozáns, fényesen kivilágított ab-lakú épület kocsifelhajtóján, és csikorgó fékekkel torpantak meg.

A ház kétségtelenül Mamfe legszebb pontján helyezkedett el. Kúp alakú domb tetejére épült, a domb egyik oldala azt a szorost határolta, melyben a Cross River medre vezetett. Az elkerülhetetlen hibiszkusz-sövénnyel szegett kert széléről egyenesen lenézhettél a vagy 120 méter mélységű szakadékba, ahol az alacsony és magasabb növésű fák szövevénye bizonytalanul kapaszkodott a vad begóniával, páfránnyal és mohával vastagon benőtt, mintegy tíz méter magas, réteges gránitsziklák oldalába. A szirtek lábánál, ragyogó fehér homokzátonyok és furcsa, bordázott sziklapadok között vágott  magának kanyargós  utat a  folyó,

mint valami barna, hullámzó izomköteg. Szemben, a túlsó partot elszórt kis szántófölddarabok tarkították, mögöttük az erdő magasodott sokszínű, változatos szövevényével, végtelenül terjedve a látóhatár felé, míg végül a távolság és a forró pára halványan reszkető, habos zöld tengerré varázsolta.

Mindamellett nem sok kedvem volt a tájban gyönyörködni, amikor kikecmeregtem a teherautó izzó mélyéből, és a földre ugrottam. Az adott pillanatban a világon mindennél jobban epekedtem valami ital, fürdő és némi táplálék után, ebben a sorrendben. Majdnem ugyanilyen sürgős szükségét éreztem egy faládának is, hogy el tudjam helyezni első, most szerzett állatunkat. Rendkívüli ritkaság volt, egy fekete lábú mungókölyök, melyet a vagy 40 kilométerrel előbb érintett faluban vásároltam egy bennszülöttől, amikor megálltunk, hogy némi gyümölcsöt vegyünk. El voltam ragadtatva, hogy gyűjteményünk első darabja ilyen ritkaság, de miután vagy két óra hosszat küszködtem vele a teherautó első ülésén, lelkesedésem kezdett alábbhagyni. A kocsiban minden zeget-zugot ki akart fürkészni, és mivel attól tartottam, hogy ide-oda mászva a sebességváltó körül beszorulhat valami résbe, és lábát törheti, az ingem alá börtönöztem be. Az első félórában hangos szima-tolások közepette körbe-körbe cserkészte a testemet. A következő félórában számos elszánt kísérletet tett, hogy elképesztően éles karmaival gödröt vájjon a gyomromba, és amikor rávettem, hogy ezt a tevékenységét hagyja abba, a hasamból egy maroknyit a foga közé kapott, és erőteljesen s reménykedve szopogatni kezdte, miközben forró és bűzös vizeletének kiapadhatatlannak tűnő patakjával locsolgatott. Mindez semmiképpen nem járult hozzá már amúgy is poros és izzadt külsőm emeléséhez, és amikor felfelé lépdeltem az Egyesült Afrika Társaság igazgatói házának lépcsőjén.

a szorosan begombolt, vizelettől szennyes ingemből kilengő mungófarokkal, enyhén szólva különös képet nyújtottam. Mély lélegzetet vettem, és – megpróbálva könnyed fesztelenséget színlelni – besétáltam a fényesen kivilágított nappaliba, ahol hárman ültek egy kártyaasztal körül. Mérsékelt érdeklődéssel néztek rám.

– Jó estét – mondtam kicsit zavartan. – A nevem Durrell.

Ha belegondolok, ez nem tűnt a legnagyobb horderejű kijelentésnek, ami Stanley és Livingstone találkozása   óta   Afrikában   elhangozhatott.   Egy

kep03.jpg

alacsony, sötét hajú ember azonban felállt az asztal mellől, és a homlokába csüngő fekete fürtökkel, lefegyverző mosollyal jött elém. Kinyújtott kezével megragadta az enyémet, és tudomást sem véve betoppanásom hirtelenségéről és kevéssé szokványos állapotomról, komolyan az arcomba nézett.

– Jó estét – mondta. – Nem tud véletlenül ka-nasztázni?

– Nem – mondtam, némileg meghökkenve –, sajnos, nem tudok.

Sóhajtott,   mint  akinek  legrosszabb  sejtelmei igazolódtak be.

–  Kár... nagy kár – mondta, aztán félrehajtva a fejét, közelebbről megnézett.

– Mit mondott, hogy hívják? – kérdezte.

– Durrell – Gerald Durrell.

–  Jóságos ég – kiáltotta, mint akinek dereng valami –, maga az a megszállott állatgyűjtő, akiről a központ értesített?

–  Alighanem.

–  De kedves barátom, már két nappal korábban vártam. Hol volt mostanáig?

–  Itt lettünk volna már két nappal előbb, ha a teherautónk nem robbant volna le olyan egyhangú rendszerességgel.

–  Ezek a helyi teherautók átkozottul megbízhatatlanok – mondta, mint aki titkot árul el. – Iszik valamit?

–  Nagyon megköszönném – mondtam lelkesen. – Behozhatom a többieket is? Kint várnak mind a teherautókban.

–  Persze, persze, hozzon be mindenkit. Természetesen. Mindenki igyon valamit.

–  Nagyon köszönöm – mondtam, és az ajtó felé fordultam.

Házigazdám megragadta a karomat, és visszahúzott.

–  Mondja, fiatal barátom – kérdezte rekedt sut-

togással –, nem akarok tapintatlan lenni, de vajon a megivott gin miatt látom így, vagy a maga gyomra mindig ennyire vonaglik?

–  Nem – mondtam megfontoltan –, ez nem a gyomrom. Egy mungót tartok az ingemben.

Mereven nézett rám egy pillanatig.

–  Nagyon ésszerű magyarázat – mondta végül.

–  Igen – mondtam –, és hozzá igaz. Felsóhajtott.

–  Nos, ha nem a gin az oka, nem törődöm vele, mit tart az ingében – mondta komolyan. – Hozza be a többieket, és egy-két pohárkával benyelünk, mielőtt esznek valamit.

Így hát megszálltuk John Henderson házát, és néhány nap leforgása alatt Afrika nyugati partvidékének legtöbbet szenvedő házigazdájává változtattuk. Az, hogy valaki, aki szereti a magányt, meghív a házába négy idegent, igazán nemes tett már kezdetnek is. De ha mindehhez még hozzájárul az is, hogy nem szereti az állatokat, sőt mélyen idegenkedik minden fajuktól, és épp négy állatgyűjtőt hív meg szállóvendégként, az olyan hősies cselekedet, hogy szavakkal le sem lehet írni. Érkezésünk után huszonnégy órával már nemcsak egy mungó, de egy mókus, egy galágó és két majom is tanyázott John házának verandáján.

Miközben John próbált hozzászokni a gondolathoz, hogy minden alkalommal, amikor kilép a saját ajtaján, a lábait egy növendék pávián karolja át, én üzeneteket küldtem a régi helyi vadász ismerőseimnek, összehívtam őket és elmondtam, miféle állatok érdekelnek bennünket. Azután ölbe tett kézzel vártunk. Beletelt némi időbe, mire megmutatkozott az eredmény. Egy kora délután aztán megjelent Augustine, az egyik helyi vadász, skarlátvörös és kék sarongjába burkolózva lépegetett felénk a kocsifeljárón, és mint mindig, most is takaros, buzgó mongol üzletvezetőre emlékeztetett. A  legmagasabb  nyugat-afrikaiak  egyike  kísérte, akit valaha láttam, legalább 183 cm magas, komor ember, a bőre – ellentétben Augustine aranybronz színével – mély szurokfekete. Olyan gigászi lábakon cammogott Augustine mellett, hogy először azt hittem, elefantiázisban szenved. Megálltak a veranda lépcsőjén, és míg Augustine vidám mosollyal nézett felénk, társa olyan elmélyülten meredt ránk, mintha nettó súlyunkat próbálta volna felbecsülni, konyhai célokra.

–  Jó reggel, uram – mondta Augustine, nagyot rántva élénk színű sarongján,  hogy szorosabbra húzza karcsú csípője körül.

–  Jó reggelt, uram! – zendült fel az óriás hangja, távoli mennydörgés moraját idézve.

–  Jó  reggelt...   hozni jószágot? – kérdeztem reménykedve, bár láthatólag nem volt náluk semmi állat.

–  Nem, uram – mondta Augustine szomorúan –, nem hozni jószág. Kérni jöttem, uram, uram adni kölcsön kötelet.

–  Kötelet? Minek a kötél nektek?

–  Találni nagy boát, uram, bozótban. Ha nincs kötél, nem tudni megfogni.

Bob, aki hüllőkre specializálta magát, hirtelen felpattant.

–  Boát? – kérdezte izgatottan. – Mit akar ezzel mondani?

–   Óriáskígyóra    gondolnak   –   magyaráztam. A pidgin English egyik legzavaróbb tulajdonsága a természetbúvárok számára a különféle állatok megjelölésére használt helytelen kifejezések sokasága. Az óriáskígyót boának mondják, a párducot tigrisnek stb. Bob szeme fanatikus lángban égett. Amióta   behajóztunk  Southamptonban, jóformán csak óriáskígyókról beszélt, és tudtam, hogy addig nem lesz igazán boldog, míg gyűjteményünkbe be nem kerül egy ilyen hüllő.

–  Hol van? – kérdezte, rosszul leplezett mohóságtól remegő hangon.

–  Lenni erre, erre, bozótban – mondta Augustine, karja tétova mozdulatával kb. 200 ezer hold-nyi erdőt fogva át. – Lenni erre, földben, lyukban.

–  Elég nagy? – kérdeztem.

–  Mit, nagy? – kiáltotta Augustine. – Nagy túlságosan !

–  Van nagy, mint ez – mondta az óriás, combjára csapva, mely kb. akkora volt, mint egy marhaoldalas.

–  Menni bozótban reggel óta, uram – magyarázta Augustine –, akkor látjuk kígyó. Futunk gyorsan, gyorsan, de nincs szerencse megfogni. Ebben a kígyóban túl nagy erő. Beszalad lyukba a földbe, és nincs kötél, nincs megfogni.

–  Hagytatok valakit ott, hogy lyukat őrizze? – kérdeztem. – Hogy kígyó ne szaladjon el bozótba ?

–  Igen, uram, hagytunk ott kettő ember. Bobhoz fordultam.

–  Nos,  itt az alkalom számodra, eredeti vad óriáskígyó egy üregbe bújva. Menjünk, megpróbáljuk?

–  Uramisten, hát persze!  Menjünk, és fogjuk meg azonnal! – kiáltotta Bob.

Augustine-hez fordultam.

– Jövünk nézni kígyó, Augustine, jól van ?

–  Igen, uram.

–  Várni kis ideig, és mi jövünk. Először keresni kötelet meg befogóhálót.

Míg Bob a felszerelésünk kupacához rohant, hogy kötelet és hálókat keressen, én megtöltöttem vízzel néhány üveget, és megkerestem Bent, állatgondozó fiunkat, aki a hátsó ajtó előtt guggolt, és egy dús bájakban bővelkedő hölggyel flörtölt.

–  Ben, hagyd békében ezt a szerencsétlen fiatal nőt, és készülj. Indulunk a bozótba, boát fogni.

–  Igen, uram – mondta Ben, vonakodva hagyva ott barátnőjét. – Merre lenni boa, uram?

–  Augustine azt mondja, lyukban van földben. Ezért van rád szükség. Ha a lyuk olyan kicsi, hogy

Mr. Golding és én nem férünk bele, neked kell belebújnod, és megfogni a boát.

–  Nekem, uram? – kérdezte Ben.

–  Igen, neked. Teljesen egyedül.

–  Jól van – mondta filozofikusan vigyorogva. – Én nem félni, uram.

–  Te hazudni – mondtam. – Te tudni, hogy nagyon is félni.

–  Én nem félni, igazában, uram – mondta Ben méltóságteljesen. – Nem mondtam még el uramnak, hogyan öltem meg bivalyt?

–  Már kétszer elmondtad, de még mindig nem hiszem el neked. Most menj Mr. Goldinghoz, és hozd a köteleket és a befogóhálókat. Siess.

Hogy eljussunk arra a környékre, ahol zsákmányunk várt, le kellett ereszkednünk a domb lábához, hogy a révnél átkeljünk a folyón egy nagy, banán formájú csónakban, mely olyan volt, mintha három évszázaddal ezelőtt építették volna, és az állaga azóta állandóan, lassan romlana. Egy aggastyán evezett benne, külseje arra vallott, hogy pillanatokon belül meghal szívgörcsben, és egy kisfiú kísérte, akinek az volt a feladata, hogy a csónakból kimerje a vizet. Eléggé egyenlőtlen küzdelemnek látszott, mert a fiú egy kis, rozsdás konzervdobozt használt a munkához, a csónak oldala viszont annyira volt vízhatlan, mint egy szita. Ebből adódott, hogy mire az ember átjutott a túlsó partra, kb. 20 centis vízben ült. Amikor felszerelésünkkel a kikötőhelyül szolgáló gránitszikla vízmosta lépcsőihez értünk, láttuk, hogy a dereglye a túlsó parton van; Ben, Augustine és a hatalmas afrikai (akit Gargantuának kereszteltünk el) átkiabáltak a révésznek, hogy teljes sebességgel evezzen vissza. Bob és én leguggoltunk az árnyékban, és figyeltük a nyüzsgő mamfei tömeget, ahogy fürödnek és mosnak a lent folydogáló barna vízben.

Kisfiúk egész raja ugrott le visítva a sziklákról, és  a víz   hangosan   csapott   össze  fejük  felett,

kep04.jpg

aztán újra a felszínre bukkantak, tenyerük és talpuk rózsaszín kagylóként világított, testük mint a fényes csokoládé. A lányok illedelmesebben, sarongban fürödtek, de amikor kiemelkedtek a vízből, a nedves vászon olyan szorosan tapadt testükre, hogy a képzelet számára már semmi sem maradt. Egy kisfiú, nem lehetett több öt-hat évesnél, fején hatalmas vizesedény, óvatosan ereszkedett le a sziklán, olyan elmélyülten figyelve mozdulataira, hogy igyekezetében a nyelvét is kidugta. Amikor a víz széléhez ért, nem állt meg, hogy levegye a korsót fejéről, vagy ledobja sarongját. Egyenesen besétált a vízbe, lassan és elszántan lépkedett a folyó mélye felé, míg teljesen el nem merült; már csak a kancsó látszott, titokzatosan imbolyogva a víz felszínén. Egyszerre az is eltűnt, aztán egy pillanatnyi szünet után újra megjelent, ezúttal a part

felé haladva, és hamarosan felbukkant a kisfiú feje is. Óriásit prüszkölt, a levegőt kifújta tüdejéből, aztán komoran a part felé nyomult, fején az immár színültig telt kancsóval. Amikor partot ért, az edényt óvatosan elhelyezte a szikla szélén, azután – még mindig sarongban – visszament a vízbe. Ruhája valamelyik redőjéből előhalászott egy kis darab Lifebuoy szappant, aztán testét és a sarongot egyaránt, teljes pártatlansággal, elkezdte dörzsölni. Amikor már annyi hab borította, hogy olyan volt, mint egy megelevenedett rózsaszín hóember, lebukott a víz alá, így mosva le a szappant, aztán kilábolt a partra, a korsót újra visszahelyezte a fejére, lassan felkapaszkodott a sziklák közt és eltűnt. Tökéletes példáját nyújtotta az idő- és mozdulatszervezés afrikai alkalmazásának.

Közben visszatért a csónak, Ben és Augustine hevesen vitázott koros irányítójával. Arra akarták rávenni, hogy ne egyenesen vigyen át bennünket a folyón, hanem félmérföldnyit evezzen velünk felfelé egy nagy homokpadig. Ezzel megtakaríthattunk volna a part mentén vagy egy mérföldnyi sétát, míg elérjük az erdőbe vezető ösvényt. Az öregember meglepően makacsnak mutatkozott az ajánlattal szemben.

–  Mi van vele, Ben? – kérdeztem.

–  Ej, ez a bolond ember, uram – mondta Ben, és elkeseredve fordult felém –, nem hajlandó bennünket vinni felfelé a folyón.

–  Miért nem akarod, barátom? – kérdeztem az öregembert. – Ha elviszel bennünket, fizetek neked több pénz és ajándék.

–  Uram ~ mondta az öregember szilárdan –, ez enyém csónak, és ha elvész, nincs több pénzkereset... nincs mit hasba tömni... nincs egyetlen fillér se...

–  De miért vesztenéd el csónak? – kérdeztem csodálkozva, mert ismertem ezt a folyószakaszt,

mely nem volt sem gyors, sem veszedelmes örvények nem voltak benne.

–  Úszóló, uram – magyarázta az öreg.

A révészre bámultam, töprengve, mi a csudáról beszélhet. Vajon az az úszóló valami nagy hatalmú helyi varázslat lenne, amivel eddig még nem találkoztam ?

–  Ez az úszóló – kérdeztem csillapító hangon –, ez melyik oldalon élni?

–  Hogyan? Uram még nem látni? – kérdezte elképedve az öreg. – Itt, itt a vízben, közel az elöljáró házához... nagy, nagy mint a puff-puff motor... ordít rémesen... benne túl nagy erő...

–  Miről beszél? – kérdezte Bob riadtan. Hirtelen rájöttem.

–  A vízilócsordáról beszél a folyóban, a kerületi elöljáró házánál – magyaráztam –, de ez olyan új formája a szónak, hogy egy pillanatra tévútra vezetett.

–  Azt gondolja, veszélyesek ?

–  Nyilvánvalóan,   bár  nem  tudom  elképzelni, miért. Utoljára, mikor itt voltam, teljesen békésen viselkedtek.

–  Nos,   remélem,   még   mindig   békések...   – mondta Bob.

Az öregemberhez fordultam:

–  Ide hallgass, barátom. Ha felviszel ezen a vízen, fizetek neked 6 shilling, és adok neked cigaretta, jó? És ha ez az úszóló kárt csinálni a csónakodban, fizetni neked, hogy vehess újat, hallod?

–  Hallom, uram.

–  Vállalod?

–  Vállalom, uram – mondta a vénség; a kapzsiság győzött az óvatossággal szemben. Lassan haladtunk felfelé, másfél centis víztócsában guggolva a csónak fenekén.

–  Gondolom, nem lehetnek igazán veszedelmesek – mondta Bob könnyedén, fesztelen nemtörődömséggel lógatva kezét a vízbe.

–  Amikor utoljára itt voltam, csónakommal vagy tízméternyire közelítettem meg és fényképeztem

őket.

–  Ennek az úszólónak itt igen dühös a feje, uram – mondta  Ben tapintatlanul. – Két hónap előtt megöltek három ember és összetörtek két csónak.

–  Megnyugtató gondolat – mondta Bob. Itt-ott sziklák törték  meg  a   barna  víztükröt.

Máskor épp olyanok lettek volna, mint a sziklák, most azonban mindegyik megszólalásig hasonlított egy ravasz, megszállott víziló fejére, mely a sötét vizekben lesben áll, érkezésünkre várva. Ben, feltehetőleg visszagondolva saját meséjére, hogyan szállt szembe a bivallyal, fütyülni próbált, de a kísérlet gyengén sikerült, és észrevettem, hogy aggodalmasan fürkészi előttünk a vizet. Végül is, ha egy vízilónak szokásává válik, hogy megtámadja a csónakokat, rájön a dolog ízére, ahogy az emberevő tigris is, és nyilvánvalóan sportnak tekintve a dolgot, nem lesz rest kellemetlenkedni. Nem sok kedvem volt, hogy a hat méter mély, sötét vízben hancúrozzam a vagy másfél tonnányi szadista vízilóval.

Ahogy megfigyeltem, az öreg szorosan a part mellett tartotta járművünket, oldalazva, kanyarogva, amennyire csak lehetett, mindig a sekély vízben haladtunk előre. A szirtfal meredek volt, de veszély esetén kapaszkodókat nyújtott, mert a sziklalapok vastag rétegekben feküdtek egymáson, mint megkövesedett folyóiratok zölddel benőtt, rendetlen halmai. A sziklafal tetején növő fák ágai mélyen behajoltak a víz fölé, úgyhogy árnyékos alagútban, a halak cikázásához hasonló rántásokkal haladtunk előre. Néha egy-egy jégmadarat riasztottunk fel, ragyogó kék hullócsillagként suhantak át csónakunk orra felett, vagy egy fekete-fehér szakállas bíbicet, mely verdeső szárnyakkal menekült felfelé a folyón, együgyűen kuncogva magában, lábai a

vizet súrolták, csőre két oldalán idétlenül csapkodtak a hosszú, sárga lebenyek.

Lassan befordultunk a folyó kanyarulatánál, a szemben levő parton, előttünk vagy százméternyire feltűnt a homokpad apró hullámokkal fodrozott fehér csíkja. Az öregember megkönnyebbülve horkant fel láttára, és gyorsabban kezdte forgatni a lapátokat.

– Majdnem ott vagyunk – mondtam vidáman –, és a láthatáron semmiféle víziló.

Alig hagyták el e szavak ajkaimat, amikor a szikla, amely mellett vagy ötméternyire haladtunk el, hirtelen kiemelkedett a vízből, és csodálkozó, kigúvadt szemmel bámult ránk, s mint egy miniatűr bálna, két vékony vízsugarat lövellt ki magából.

Szerencsére vitéz legénységünk ellenállt első ösztöneinek, s nem ugrott ki egy emberként a csónakból, hogy partra ússzon. Az öreg éles szisz-

kep05.jpg

szenessel szívta be a levegőt, és mélyen a vízbe vágta evezőjét, mire a csónak buborékok és habok tajtékos örvényében ágaskodott fel. Aztán csak ültünk és a vízilóra meredtünk, a víziló is ült, és ránk meredt. A két fél közül a víziló látszott meg-lepettebbnek. A pufók, rózsaszín-szürke arc a víz felszínén úszott, mint egy test nélküli fej valami szeánszon. A nagy szemek a csecsemők ártatlan érdeklődésével meredtek ránk. A fülek előre-hátra billegtek, mintha csak integetnének. A víziló mélyet sóhajtott, és vagy egy méterrel közelebb jött, még mindig tágra nyílt, ártatlan szemmel bámulva ránk. Akkor Augustine hirtelen éles kurjantást hallatott; mindnyájan megrendültünk, és majdnem felborítottuk a csónakot. Dühösen pisszegtünk rá, míg a víziló elfogulatlanul folytatta tanulmányozásunkat.

– Nem félni – jelentette ki harsányan Augustine –, ez lenni asszony.

Kikapta az evezőt a vonakodó öregember markából, és a lapát élével csapkodni kezdte a vizet, záporozó vízfelhőt fröcskölve szét. A víziló gigászi ásításra tátotta száját, olyan hosszú fogakat bocsátva közszemlére, hogy azt látni kellett ahhoz, hogy elhiggye az ember. Akkor hirtelen, és látszólag minden izomerő bevetése nélkül, a nagy fej a felszín alá bukott. Egy pillanatig szünet volt, már mindnyájan meg voltunk róla győződve, hogy a vadállat valahol közvetlen alattunk szántja a vizet, amikor a fej újra a felszín fölé emelkedett, ezúttal, megkönnyebbülésünkre, vagy 18-20 méterrel feljebb a folyón. Újabb vízsugarakat lövellt ki magából, csábosan meglengette füleit, és újra lemerült, hogy legközelebb még feljebb bukkanjon fel. Az öregember horkantott, és visszavette evezőjét Augustine-től.

– Augustine, miért csináltad ezt a bolondság? – kérdeztem,  remélve,  hogy hangom  határozott és metsző.

– Uram, ez az úszóló nem férfi... ez lenni csak asszony – magyarázta Augustine,  megsértődve, hogy nem bízom benne eléggé.

–  Honnan tudni? – kérdeztem.

– Uram, én ismerni minden úszóló ebben a vízben – magyarázta –, ez lenni asszonyló. Ha férfiló, összetör bennünket perc alatt. De asszonynak nem dühös feje, mint férjnek.

– Nos, adjunk hálát Istennek a gyengébb nemért – mondtam  Bobnak,  miközben  a  hirtelen megtáltosodott öregember csónakjával szinte süvítve szelte át ferdén  a  folyót,  és  kavicszáport fröcskölve szerte,  megfeneklett  a   homokpadon. Kihordtuk felszerelésünket, felszólítottuk az öreget, hogy várjon ránk, és elindultunk az óriáskígyó búvóhelye felé.

Az ösvény először bennszülöttek által hajdanában megművelt területen keresztül vezetett., ahol az óriási fákat valaha kidöntötték, és most korhadva hevertek a földön. Annak idején maniókát termeltek és arattak a fatörzsek között, később parlagon hagyták, és az erdő aljnövényzete, a tüskebokrok, a szulák és egyéb folyondárok benyomultak a tisztásra, s mintegy köpenyként borítottak be mindent. Ezeken az elhagyott földeken mindig nyüzsög az élet, és ahogy az aljnövényzet kusza sűrűjén áttörtük magunkat,  mindenfelé madarak rebbentek fel körülöttünk. Csinos kis légykapók lebegtek a levegőben, kobaltkéken válva ki a zöld háttérből; a folyóka-borította farönkökön afrikai rozsdafarkúak  ugráltak  hetykén,  szöcskékre vadászva,   meghökkentően   hasonlítottak  az  angol vörösbegyekre;  előttünk egy fehér  nyakú  varjú röppent fel a földről, és nehézkes szárnycsapásokkal szállt tovább, rekedt figyelmeztetést károgva. A tüskebokrok rózsaszín virágokkal borított sűrűjét nagy, kék méhek dongták körül, a sűrűből a natáli  rigó édes dalának áradata  gyönyörködtetett. Az ösvény ezen a nedves, forró, derékig érő

aljnövényzeten keresztül vezetett, azután hirtelen megszűnt a bozót, és a csapás a hőség párájában hullámzó, aranyló fűtengerbe bukkant ki.

Bármilyen szép látványt nyújtottak is ezek a mezők, távolról sem volt kellemes dolog keresztülsétálni rajtuk. A fű kemény volt és szúrós, csomói gondosan úgy helyezkedtek el, hogy elgáncsolják a vigyázatlan utazót. Egyes helyeken, ahol a nap a kiálló, szürke sziklák lemezeit érte, a milliónyi apró csillámpala-törmelékkel beszórt felület szikrázott és vakította szemünket. A nap égette a tarkónkat, sugarai a forró kemence hevével csaptak arcunkba. Szakadt rólunk a verejték, ahogy keresztülláboltunk ezen a napégette vidéken.

– Remélem,  ennek az átkozott  hüllőnek volt annyi esze, hogy ott bújt be valahova, ahol némi árnyék is van – mondtam Bobnak. – Tojást lehetne sütni ezeken a sziklákon.

Augustine, aki buzgón csörtetett előttünk – skarlátszínű sarongja már borvörössé változott, ahogy felszívta teste verejtékét –, megfordult és rám vigyorgott, arcát izzadságcsöppek pettyezték:

– Uramnak melege van? – kérdezte aggodalmasan.

– Igen, nagyon is melegem – feleltem. – Van még messze az a hely?

– Nem, uram – mondta előremutatva –, erre, erre...   uram  még  nem  látni  azt az ember, akit hagytam őrizni?

Ujjai irányát követve, a távolban egy olyan részt láttam, ahol egy régi vulkanikus földmozgás a kőtömböket úgy összedobálta és gyűrte, mint valami ágyneműt, s most a füves területet átszelő alacsony sziklafalat képeztek. A tetején két vadász alakját vettem ki, akik türelmesen guggoltak a napon. Mikor megláttak bennünket, felemelkedtek, és félelmetesnek látszó, hosszú lándzsáikat lengették felénk üdvözlésül.

– Ott van benne, benne a lyukban ? – kiáltotta aggódva Augustine.

– Benne, benne! – kiabáltak vissza.

Amikor az alacsony sziklasor aljához értünk, rájöttünk, miért ezt választotta védőállásának az óriáskígyó. A szirt homlokzata alacsony barlangok sorára hasadt, simára csiszolta őket a szél és a víz, mindegyik összefüggött a másikkal, és mindegyikük a sziklába benyúlva, enyhén felfelé emelkedett, ezért lakója nem forgott abban a veszélyben, hogy az esős évszakban vízbe fullad. Egy-egy barlang szája kb. két és fél méter széles és egy méter magas lehetett, ami az óriáskígyónak elég mozgási teret biztosított hadműveleteihez, másnak azonban nem. A vadászok rendkívül elmésen, körös-körül felgyújtották a füvet, megpróbálták kifüstölni a csúszómászót. Az óriáskígyót ez nem zavarta, nekünk azonban vastag faszénrétegben és bokáig érő hamuban kellett dolgoznunk.

Bob és én hasra feküdtünk, és váll váll mellett bekúsztunk a barlang szájába, hogy megpróbáljuk az óriáskígyó helyét feltérképezni, és haditervet dolgozzunk ki. Hamarosan rájöttünk, hogy a barlang a bejárat után egy-másfél méternyire összeszűkült, úgyhogy csak egy ember fért el benne, olyan laposan fekve, ahogy csak bírt. Az izzó napfény után az üreg kétszer olyan sötétnek tűnt, mint amilyen volt, és az égvilágon semmit sem láttunk. A kígyó jelenlétének egyetlen jele hangos, ingerült sziszegés volt minden mozdulatunkra. Zseblámpáért kiabáltunk, és mikor beadták nekünk, a fénysugarat a keskeny folyosóba irányítottuk. Előttünk vagy két és fél méternyire a folyosó kör alakú sziklamélyedésbe torkollott, és ebben feküdt összecsavarodva az óriáskígyó, úgy ragyogott a zseblámpa sugarában, mintha frissen lett volna fényezve. Amennyire meg tudtuk ítélni, a hossza vagy négy és fél méter lehetett, és kövérségét látván, megbocsátottuk Gargantuának, hogy körméretét rettenetes combjához hasonlította. A kígyó rendkívül rossz hangulatban volt. Minél tovább játszadozott rajta a zseblámpa fénynyalábja, annál kitartóbbá és élesebbé váltak sziszegései, végül hátborzongató süvöltéssé erősödtek. Kikúsztunk megint a napfényre, és letelepedtünk; a verejtékes testünkre tapadó sötét hamutól mindketten csaknem ugyanolyan színűvé váltunk, mint a vadászaink.

– Az lesz a megoldás, hogy hurkot vetünk a nyakába, és akkor mindahányan vagyunk, veszettül húzzuk és kivonszoljuk – mondta Bob.

–  Igen, de az a kérdés, hogyan vetjük a hurkot a nyakába. Nincs sok kedvem hozzá, hogy beszoruljak ebbe a folyosóba, ha rászánja magát, hogy nekimenjen  valamelyikünknek.   Nincs  mozgástér, arra sincs hely, hogy bárki a segítségedre siessen, ha összegabalyodsz vele.

– Igen, ebben van valami – ismerte el Bob.

– Egyvalamit tehetünk – mondtam. – Augustine, eredj, gyorsan, gyorsan, és vágj nekem villás ágat... nagy ágat... hallod?

–  Igen, uram – válaszolta Augustine, és előrántva széles pengéjű, hosszú kését, elkocogott a vagy háromszáz méternyire levő erdőszél felé.

– Vésd az agyadba – intettem Bobot –, még ha sikerül is kiráncigálnunk a szabadba, a vadászokra nem számíthatsz.  A  Kamerun-vidéken   mindenki szentül hiszi, hogy az óriáskígyó mérges; nemcsak azt tartják róla, a harapása halálos, de azt is képzelik, hogy a farka alatti nyúlványokkal is tud mérgezni. Úgyhogy, ha ki tudjuk innen cibálni, nincs értelme megmarkolni a fejét, és azt várni, hogy ők meg a farkába fognak csimpaszkodni. Neked kel! elkapnod az egyik végét, én megfogom a másikat, és bízzunk Istenben, hogy a közepét azért megfogják ők is.

– Vidám  gondolat – mondta   Bob, töprengve szíva a fogát.

Augustine nemsokára visszaérkezett, villás végű, hosszú, egyenes facsemetét hozva magával. Erre a villás végére erősítettem a csúszóhurkot a remek kötélből, mely, ahogy a gyártók biztosítottak róla, másfél mázsányi terhelést is kibír. Ezután legöngyöltem vagy 15 méternyit a kötélből, a gombolyag megmaradt részét pedig Augustine kezébe adtam.

– Most  én   bemenni,   és   megpróbálni   kötelet nyakba rakni, jó? Ha nyakat elkaptam, kiabálok, és minden vadászember húzni kezd egyszerre. Hallani?

–  Hallani, uram.

–  Mármost a húzásnál – mondtam, ahogy óvatosan leereszkedtem a hamuszőnyegbe –, az Isten szerelméért, ne engedd, hogy túl erősen cibálják... Nem szeretném, ha  hegyibém rángatnák ezt az átkozott dögöt...

Lassan bearaszoltam a barlangba, a facsemetét és a kötelet magammal hurcolva, a zseblámpát a számban tartva. Az óriáskígyó töretlen vadsággal sziszegett. Most jött volna az a kényes művelet, hogy megpróbáljam a facsemetét magam elé tolni, hogy a róla lelógó hurkot a kígyó fejére tudjam húzni. A zseblámpával a számban ez lehetetlennek bizonyult, mert a fénysugár a legkisebb mozdulatra is mindenhova siklott, csak épp a kívánt helyre, nem. Letettem a lámpát a földre, megtámasztottam néhány kővel, hogy a világosság a kígyóra essék, aztán, végtelen óvatossággal, befelé tologattam a facsemetét a barlangba, a hüllő irányába. Az óriáskígyó természetesen szoros csomóba göngyölte magát, feje a gyűrűk közepén feküdt, úgyhogy amikor a rudat megfelelő helyzetbe hoztam, rá kellett kényszerítenem, hogy megmutassa a fejét. Egyetlen mód volt erre, az állatot erőteljesen meg kellett döfnöm a rúd végével.

Az első lökés után a fényes gyűrűk szinte megdagadtak a dühtől, és a barlang falai olyan éles,

olyan rosszindulattól terhes sziszegéstől visszhangoztak, hogy majdnem elejtettem a facsemetét. Izzadt kezemmel erősebben megmarkolva a fatörzset újra böktem, és újabb metsző sziszegést kaptam jutalmul. Ötször löktem meg, mire fáradozásaimnak valami eredménye lett. A gyűrűk tetején hirtelen felemelkedett az óriáskígyó feje, és a rúd vége felé csapott, szélesre nyitott szája rózsaszínen tátongott a lámpafénynél. De a mozdulat annyira hirtelen volt, hogy nem volt lehetőségem a hurkot a fejére ereszteni. Háromszor vágott oda a kígyó, és minden alkalommal megkíséreltem, hogy hurokba fogjam, de hiába. Az volt a fő baj, hogy nem tudtam elég közel férkőzni hozzá; kinyújtott karral dolgoztam, és ez, a facsemete súlyával együtt, bizonytalanná tette mozdulataimat. Végül izzadságtól csöpögve, fájó karokkal kikúsztam a napfényre.

–  Nem megy – mondtam Bobnak. – A fejét a gyűrűi közé temeti, és csak akkor kapja fel, ha vág vele... nincs igazi lehetőség, hogy rádobd a hurkot.

–  Hadd próbáljam meg – kérte  Bob mohón.

Megragadta a facsemetét, és bekúszott a barlangba. Hosszú szünet volt, mialatt csak hatalmas lábait láttuk, ahogy tapogatva és kaparászva támaszpontot próbált keresni a barlang szájában. Hirtelen újra megjelent, folyékonyan káromkodva.

– Nem megy – mondta –, így sose kapjuk el.

–  Ha  olyan villás ágat találnánk magunknak, amilyen a pásztorok kampósbotja, gondolod, hogy meg tudnád vele fogni az egyik gyűrűjét, és ki tudnád húzni? – kérdeztem.

– Azt hiszem, igen – mondta Bob –, vagy legalább talán rá tudom így venni, hogy kigöngyölje magát, és így lehetőségünk lesz, hogy elkapjuk a fejét.

Így Augustine-t ismét elküldtük az erdőbe, aprólékosan elmagyaráztuk, hogy miféle botra van

kep06.jpg

szükségünk; hamarosan vissza is tért egy hétméteres ággal, a végén horgászhorogszerű nyúlvánnyal.

– Ha be tudnál mászni velem, és a vállam fölött világítanál a lámpával, segítene – mondta Bob. – Ha a földre rakom, minden mozdulatomra felborul.

Így egyszerre kúsztunk be a barlangba, és ott feküdtünk, váll váll mellé szorulva. Míg a lámpával az alagútba világítottam, Bob lassan a kígyó felé irányította hatalmas kampósbotját. Lassan, hogy fölöslegesen ne zavarja, a kampót a kígyó-

göngyöleg fölé irányította, a megfelelő helyre illesztette, aztán kényelmesebben elvackolta magát, és teljes erejével húzni kezdte. Az eredmény azonnali és zavarba ejtő volt. Meglepő módon, pillanatnyi ellenállás után az óriáskígyó teljes terjedelmében felénk kezdett siklani. Bob izgatottan hátrább csusszant (ezzel még inkább beszorítva kettőnket az alagútba), és újra rántott egyet. A kígyó még közelebb siklott, aztán elkezdett kigöngyölődni. Bob újra húzott, a hüllő tovább bontakozott; feje és nyaka kiemelkedett a csomóból, és felénk vágott. Úgy éreztük magunkat, mint két túlméretezett szardínia egy túl kicsi dobozban összeszorulva, helyünk nem volt semmiféle mozgásra, csak hátrafelé, így amilyen gyorsan csak tudtunk, hasmánt visszafelé kúsztunk. Végül megkönnyebbülésünkre a folyosó némileg szélesebb részébe érkeztünk, így több helyünk volt a hadműveletekhez. Bob szorosan markolta a facsemetét, és görcsösen húzta. Nyurga, elszánt rigóra emlékeztetett, ahogy egy nagyméretű gilisztát rángat ki egy lyukból. A kígyó eszelősen sziszegve a látómezőnkbe siklott, gyűrűi rángatóztak feszülő izmaitól, ahogy szabadulni próbált a testébe kapaszkodó kampótól. Még egy jó húzás, számítottam, és Bob a barlang szájába rántja. Gyorsan kikecmeregtem.

– Hozni kötél – üvöltöttem a vadászoknak –, gyorsan... gyorsan... kötél...

Ugrottak, hogy engedelmeskedjenek; ahogy Bob megjelent a barlang nyílásánál, feltápászkodott és hátralépett, hogy nekifeszüljön az utolsó rántásnak, és a szabadba vonszolja a kígyót, ahol rá tudjuk magunkat vetni. De ahogy hátrált, egy laza kőre lépett, az megperdült a lába alatt, ő pedig hanyatt vágódott. A rúd kilódult kezéből, a kígyó hatalmasat rántva testén, megszabadult a kampótól, aztán olyan simán, ahogy a víz az ita-tóspapírba hatol, besiklott a barlang egy repedésébe, ahova – az ember azt gondolta volna, hogy még egy egér se tud bebújni. Ahogy hosszú testéből az utolsó másfél méter eltűnőben volt a föld gyomrában, Bob és én rávetettük magunkat, és csüngtünk rajta, mint a könyörtelen halál. Éreztük erőteljes izmai hullámzását, ahogy a kígyó a sziklahasadék mélyébe temetkezve küzdött, hogy markolásunkat lerázza a farkáról. Lassan, centiről centire, a csúszós pikkelyek kisiklottak izzadó tenyerünkből, aztán a hüllő hirtelen eltűnt. Valahonnan a sziklák mélyéből diadalmas sziszegés hallatszott.

Bob és én hamu– és koromfoltokkal borítva, karunkról, lábunkról lenyúzott bőrrel, izzadságtól feketéllő öltözetben csak ültünk, egymásra meredtünk, és lélegzet után kapkodtunk. Képtelenek voltunk egy szót is ejteni.

– Haj,   haj,   uram,  elfutott  –  állapította   meg Augustine, akinek különleges tehetsége volt rá, hogy nyilvánvaló tényeket szögezzen le.

– Ez a kígyó, lenni benne túl sok erő – jegyezte meg Gargantua rosszkedvűen.

– Senki ember nem elég ezt a kígyót lyukban megfogni – mondta Augustine, vigasztalva bennünket.

-Sok, sok erő lenni benne – zengett fel újra Gargantua hangja –, embernél nagyobb erő...

Ott guggoltunk a hamuszőnyegben, csendben körbekínáltam a cigarettát, és dohányoztunk.

– Nos – mondtam végül filozofikusan – megtettük, ami tőlünk telt. Reméljük, legközelebb több szerencsénk lesz.

Bob azonban vigasztalhatatlan volt. Hogy álmai óriáskígyója ilyen közel legyen már az elfogattatáshoz, és aztán elveszítse, ez szinte több volt, mint amit el tudott viselni. Komoran, magában motyogva ődöngött körülöttünk, míg összecsomagoltuk a hálókat és köteleket, aztán rosszkedvűen követett, ahogy hazafelé indultunk.

A nap éppen lejjebb szállt az égbolton, és mire átkeltünk a fűtengeren, s eljutottunk az elhagyott szántóföldhöz, zöldes félhomály ereszkedett a világra. A nyirkos aljnövényzet mélyén óriási világító bogarak, mint zafírok parázslottak és villództak; a meleg levegőben szentjánosbogarak gyors, lüktető villanásokkal, mint rózsaszín gyöngyök lebbentek ide-oda a sötét háttér előtt. A levegő esti illatokkal volt terhes, fafüsttel, nyirkos földszaggal, a harmattól nedves bimbók édes illatával. Bagoly huhogott öreges, reszkető hangon, egy másik válaszolt rá.

A folyó mozgó bronzlemezhez hasonlított, amikor a félhomályban átláboltunk a tejfehér homokpad csikorgó kavicsán. Az öregember és a fiú összekuporodva aludt a csónak orrában. Felébredtek, és csendben lapátoltak át a sötét folyón. A dombtetőn, magasan fölöttünk, már látszott a ház lámpáinak fénye, és gyengén, mintegy kíséretként, gramofon zenéje hallatszott az evezőlapátok suhogásához és csobbanásához. Ahogy a part felé tartottunk, apró, fehér pillék felhőkben vették körül a csónakot. A törékeny, gyenge hold felküzdötte magát a mögöttünk elterülő erdő finom csipkéjén keresztül, és a fák sötétjéből szomorúan, vágyakozva még egyszer felrikoltottak a baglyok.

LEVÉL KÜLDÖNC ÚTJÁN

Mr. G. Durrellnak

Állatkerti Osztály

Egyesült Afrika Társaság Igazgatósági Épület

Mamfe

   Uram,

itt van két állat, kültöm őket mind olyan állatokat, amiket mudattál nekem a képeken. Bármifajta pénzet akarsz nekem küldeni, próbáld meg kis darab papírba csomagolni azt a pénzet és a fiúval küldeni aki az állatokat hoszta. Te igazán tudni hogy egy vadász mindig biszkos, így próbálhatnál nekem egy darab szappant küldeni.

   Légy melegen üdvözölve.

Tisztelettel

Peter N'amabong

2. FEJEZET

A KOPASZ FEJŰ  MADARAK

A Cross River túlsó partján, egy sűrű erdőn keresztül vagy 12 kilométernyi járásra fekszik a kis Eshobi falu. Jól ismertem a helyet is, a lakóit is, mert egyik előző utazásom alkalmával több hónapig egyik fő támaszpontom volt. Jó vadászterület volt, és lakosai is jó vadászok voltak, így mamfei tartózkodásom alatt igyekeztem érintkezésbe lépni a falubeliekkel, hogy érdeklődjem, tudnak-e szerezni számunkra valamit. Mivel a helyi piac volt a legjobb alkalom a tájékozódásra vagy üzenetek küldésére, hívattam a szakácsunkat, Phillipet. Megnyerő egyéniség volt, többnyire széles vigyor kíséretében mutogatta kiálló fogait; az volt a szokása, hogy merev, katonás léptekkel vonult, és ha az ember megszólította, vigyázzba vágta magát. Ez katonai kiképzésre vallott volna, amiben egyébként nem részesült. Feldübörgött a verandára, és olyan mereven cövekelt le előttem, mint egy testőr.

–  Phillip, szeretnék találni egy eshobi embert, hallod? – kérdeztem.

–  Igen, uram.

–  Nos, amikor mész piacra, keresni nekem egy eshobi embert, és hozod ide, adok neki könyvet, hogy vigye Eshobiba, érted?

–  Igen, uram.

–  Nem felejteni el, hallod? Hamar keresel nekem eshobi embert.

–  Igen, uram – válaszolta  Phillip, és eldübörgött a konyha felé. Fölösleges csevegéssel soha nem vesztegette az időt.

Két nap telt el anélkül, hogy valaki is felkeresett volna Eshobiból, és mivel mással voltam elfoglalva, elfeledkeztem a dologról. A negyedik napon aztán megjelent Phillip, diadalmasan dübörgött végig az úton egy riadt tekintetű, tizennégy évesnek látszó fiú kíséretében. A gyerek a Mamfe világvárosban teendő látogatása tiszteletére láthatólag legjobb ruháiba öltözött. A megnyerő összeállítás: egy viharvert, kekiszínű short és piszkosfehér ing, ami nyilvánvalóan valamiféle zsákból készült, hátán a titokzatos felirat kék betűkkel hirdette: “GR terméke". Fején az időtől és használattól ezüstzöld árnyalatot kapott szalmakalap ült. A vonakodó ifjút rabtartója felvonszolta a verandára, majd önelégülten olyan arckifejezéssel vágta magát vigyázzba, mint aki sok gyakorlat után egy különlegesen nehéz bűvészmutatványt hajtott végre. Phillipnek furcsa beszédmódja volt, bizonyos ideig eltartott, míg az ember megértette, mert a pidgin Englisht rendkívül gyorsan beszélte, beszéde egy tompa bőgésű basszuskürt és egy főtörzsőrmester keresztezésére emlékeztetett; mintha a világon mindenki süket volna. Ha felindult állapotba került, majdnem képtelenség volt megérteni.

–  Ez ki? – kérdeztem, az ifjút szemlélve. Phillip sértődöttnek látszott.

–  Az az ember, uram! – ordította, mintha egy különösen tompa agyú gyermeknek magyarázna meg valamit. Szeretettel nézett pártfogoltjára, és akkorát csapott a szerencsétlen fiú hátára, hogy majdnem leütötte a verandáról.

–  Látom, hogy ez egy ember – mondtam türelmesen –, de mit akar?

Phillip vadul összeráncolt homlokkal nézett a reszkető ifjúra, és még egyet odavágott a lapockái közé.

–  Beszélni – harsogta –, beszélni, az úr várni! Várakozásteljesen néztünk rá. A fiú csoszogott

lábaival, mérhetetlen zavarában a lábujjait csavargatta, szégyenlősen, könnyesen mosolygott, és a földet  bámulta.   Türelmesen   várakoztunk.   Végül

felnézett, eltávolította fejdíszét, leszegte a fejét, és elhaló hangon megszólalt:

–  Jó reggelt, uram.

Phillip sugárzó mosollyal nézett rám, mintha ez az üdvözlet elegendően megmagyarázná a fiú jelenlétét. Meggyőződtem, hogy szakácsomat a természet nem arra szánta, hogy az ügyes és tapintatos faggató szerepét játssza, így magamra vállaltam a feladatot.

–  Barátom – mondtam –, hogy hívni téged?

–  Péternek, uram – felelte elgyötörve.

–  Péternek hívják, uram – bőgte Phillip, arra az esetre, ha valamit félreértettem volna.

–  Nos,  Péter, miért jöttél engem látogatni? – kérdeztem.

–  Uram, ez az ember, a te szakácsod mondani, uram akarsz valakit, hogy könyvet vigyen Eshobiba – mondta a fiú, fájdalmasan megbántva.

–  Úgy? Te lenni Eshobiból való ember? – kérdeztem, mint akinek kezd valami derengeni.

–  Igen, uram.

–  Phillip – mondtam –, te született idióta.

–  Igen, uram – egyezett bele Phillip, mint akinek tetszik a kéretlen bizonyítvány.

–  Miért nem mondtad soha, ez lenni Eshobiba való ember?

–  Hogyan – képedt el Phillip, őrmesteri lelke mélyéig meg botránkozva –, hiszen mondtam, uram, ez lenni az az ember.

Phillipet, mint reménytelen ügyet feladtam, és újra a fiúhoz fordultam.

–  Ide   hallgass,   barátom,   ismerni   Eshobiban Elias nevű ember?

–  Igen, uram, ismerni.

–  Helyes. Most elmész megmondani  Eliasnak, én jönni Kamerunba megint jószágot fogni, igen? Megmondani neki, akarom, legyen nekem megint vadászember,  dolgozni, igen? Elmész, mondani neki, jöjjön Mamfébe  beszélni  velem. Mondani neki, ez az úr az Egyesült Afrika Társaság igazgatójának házában él, hallod?

–  Hallani, uram.

–  Helyes, most mész gyorsan-gyorsan Eshobi, beszélsz Elias, jó? Adom neked ezt a cigarettát, hogy örülj, mikor erdőbe mész.

Összetett tenyerével elkapta a csomag cigarettát, félrehajtotta fejét, és sugárzóan rám vigyorgott.

– Köszönöm, uram – mondta.

– Jól van... most menj Eshobiba. Járj szerencsével.

–  Köszönöm, uram – ismételte, aztán bedugta a csomagot   nem  egészen   szokványos   inge  zsebébe, és elügetett a kocsiúton.

Huszonnégy órával később megérkezett Elias. Egyik állandó vadászom volt, amikor Eshobiban tanyáztam, s örömmel néztem kövér, ringó alakját, ahogy felém kacsázott az úton; amikor megismert, majomemberi vonásai széles vigyorba szaladtak szét. A kölcsönös üdvözlések lezajlása után ünnepélyesen átadott nekem egy tucat, banánlevelekbe gondosan becsomagolt tojást, melyet egy karton cigarettával és egy vadászkéssel viszonoztam, melyet még Angliából hoztam magammal e célból. Ezután komolyabb tárgyra, az állatokra tértünk át. Először elmesélte, milyen jószágokat vadászott és fogott, míg én nyolc évig távol voltam, és mi történt régi vadász barátaimmal. Az öreg N'agot megölte egy bivaly; Andraiát megharapta a lábán egy vízi jószág; Samuelnek felrobbant a puskája, és leszakította a karja jó részét (ez jó tréfa, nern?), nemrégiben pedig John megölte a legnagyobb folyami disznót, amit valaha is láttak, és több mint két fontért árusította ki a húsát. Elias aztán váratlanul mondott valamit, ami felkeltette a figyelmemet.

–  Uram, emlékezni madárra, amit uram nagyon-nagyon szeretni? – kérdezte rekedt hangján.

– Milyen madárra, Elias?

– Madárra, kinek nincs toll a fején.  Utoljára, hogy uram Mamfében volt, hoztam kettő darabot ebből a madárból.

–  Az a madár, ami házát agyagból csinálja? Madár, aminek a feje vörös? – kérdeztem izgatottan.

– Az, igen, az – helyeselt.

–  Nos, mi van vele? – kérdeztem.

– Mikor meghallani, uram jött vissza Kamerunba, megyek erdőbe keresni ez a madár – magyarázta   Elias.  –  Emlékezni,  uram  nagyon-nagyon szeretni ez a madár.  Keresem, keresem erdőben két napig, három napig.

Szünetet  tartott,  és  csillogó  szemmel   nézett rám. – Nos?

–  Uram, én megtalálni – vigyorgott   fülig érő szájjal.

–  Megtaláltad? – alig bírtam elhinni, hogy ilyen szerencse ért. – Merre van... merre él...  hányat láttál... miféle helyen...?

–  Lenni erre, erre – folytatta Elias, lázas kérdéseim özönébe vágva –, egy helyen, nagy sziklán. Fent lakik hegyen, uram. Van háza nagy sziklán, uram.

–  Hány házat láttál?

– Láttam   három   ház,   uram.   De   nem   fejezi be házát soha.

–  Miért e nagy izgalom? – kérdezte Jacquie, aki épp kilépett a verandára.

–  Picathartes – mondtam tömören, és becsületére válik, hogy pontosan tudta, miről beszélek.

A Picathartes egy madárfaj, melyet pár évvel ezelőttig csak néhány múzeum kitömött példánya alapján ismertek, és vad állapotában talán csak két európai figyelt meg. Cecil Webbnek, a londoni állatkert akkori hivatalos állatgyűjtőjének sikerült megfogni  és elevenen  hazahozni  a  különleges madár első példányát. Hat hónappal később, mikor Kamerunban voltam, két felnőtt példányt hoztak nekem, de ezek, sajnos, a hazautazás során egy különlegesen rosszindulatú tüdőbetegségben, aspergillosisban elpusztultak. Most Elias megtalálta egyik fészektelepüket, és úgy látszott, ha szerencsénk van, megszerezhetünk néhány fiatal állatot, és házilag felnevelhetjük.

–  Ennek a madárnak van házában kölyke? – kérdeztem Eliast.

–   Néha  van  neki – mondta  bizonytalanul –, sose néztem be a házába. Félni, madár elszalad.

–   Nos – fordultam  Jacquie-hez  –,  egyetlen dolgot   lehet   tenni,   és   ez   az,   hogy   elmegyek Eshobiba, s körülnézek. Te meg Sophie itt maradtok, és vigyáztok a gyűjteményre; Bobot magammal viszem, és pár napig ott maradunk Picathar-tes-ügyben. Még ha nincsenek is fiókák, szeretném vad állapotukban látni őket.

–  Helyes. Mikor indulsz? – kérdezte Jacquie.

–  Holnap,  ha sikerül megszerveznem a teherhordókat. Kiáltsd ide Bobot, és mondd meg neki, hogy végre igazán  megyünk az erdőbe.  Mondd meg  neki,  hogy vegye elő a  kígyófogó felszerelését.

Másnap, kora reggel, amikor a levegő viszonylag még hűvös volt, nyolc afrikai jelent meg John Henderson háza előtt, és a szokásos ki-mit-visz huzakodás után felpakolták gyapjas fejükre a batyukba göngyölt felszerelésünket, és nekivágtunk Eshobi felé. A folyón átkelve kis menetünk átküzdötte magát a fűtengeren, ahol óriáskígyóvadászatunk meghiúsult, és a túloldalon belevetettük magunkat a titokzatos erdőségbe. Az Eshobiba vezető ösvény a fatörzsek között olyan bonyolult hurkok sorával tekereg, hogy láttára egy római útépítő elszörnyedt volna. Néha visszakanyarodott önmagába, hogy kikerüljön egy hatalmas sziklát vagy egy kidőlt fát,  máskor meg

kep07.jpg

nyílegyenesen vitt keresztül minden efféle akadályon, és hordáraink kénytelenek voltak megállni, hogy élő láncot formálva emeljék át terheiket a fatörzsön, vagy eresszék le őket egy kisebb sziklán.

Előre jeleztem Bobnak, útközben kevés vagy semmilyen vadat sem fogunk látni, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy neki ne rontson minden korhadt fatörzsnek, ami mellett elmentünk, abban a reményben, hogy valami ritka állatot bányász ki belőle. Beleuntam már, annyit hallottam és olvastam a veszedelmes, gonosz trópusi erdőségekről, melyekben nyüzsögnek a vadállatok. Először is kb. annyira veszedelmesek, mint a New Forest Angliában nyár közepén, másodszor meg egyáltalán nem nyüzsögnek benne a vadak; nem remeg minden egyes bokor valami ugrásra kész fenevadtól. Az állatok természetesen itt vannak, de nagyon bölcsen kitérnek az utunk-ból. Felszólítok bárkit, sétáljon keresztül az erdőn Eshobi felé, és az út végén a két kezén meg tudja számolni, hány “vadállatot" látott. Bárcsak igazak lennének ezek a leírások! Bárcsak ott rejtőzne minden bokorban, lesben állva, “az erdő valamely vad lakója"! Mennyivel könnyebb lenne a gyűjtő élete!

Az egyetlen gyakori vad élőlény az Eshobiba vezető ösvényen a lepkék raja volt, és ezek, miután nyilván nem olvasták a megfelelő könyveket, határozottan vonakodtak attól, hogy bennünket megtámadjanak. Amikor az ösvény kis völgybe vezetett, a völgy alján rendszerint kis patak folydogált, és a tiszta víz nyirkos, árnyékos partja mentén csapatokban ültek a pillangók, lassan nyitogatva, csukogatva szárnyukat, s bizonyos távolságból a vízpartok színjátszó jelleget öltöttek, a lángvörösből fehérre, égkékből mályvaszínre vagy bordóra változva, ahogy a rovarok – valami révületfélében –, úgy látszott, szárnyaikkal tapsolják meg a hűvös árnyékot. A hordárok izmos, barna lábai érzéketlenül gázoltak közéjük, és olyankor egyszerre derékig merültünk a színek kavargó forgatagába, ahogy a lepkék felrebbentek és pörögtek körülöttünk, s amikor továbbmentünk, újra letelepedtek a sötét talajra, amely olyan gazdag, lédús és épp oly illatos is volt, mint egy gyümölcstorta. Eshobi felé a félutat hatalmas, ősrégi fa jelezte, a lián indáinak szövevénye annyira keresztül-kasul fonta, hogy szinte ki sem látszott alóla. Itt megpihentünk; a teherhordók mormogva, fáradt sípolással fújták ki a levegőt metszőfogaikon keresztül, ahogy földre rakták batyuikat, és melléjük kuporodtak; testük fénylett az izzadságtól. Cigarettát kínáltam körül, csendben üldögélve élveztük – az erdő tompa, székesegyházszerű félhomályában szellő sem lebbent, a füst egyenes, hajlékony kék oszlopokban lengedezett. Az egyetlen hang a minden egyes fán ott kuporgó nagy, zöld cikádák körfűrészhez hasonló, szüntelen cirpelése volt és a távolból egy csapat szarvascsőrű madár részeg károgása.

Ahogy ott dohányoztunk, figyeltük a fák gyökerei között vadászgató kis barna erdei szkinkeket. Ezek az apró gyíkok mindig takarosak, fényesek, mintha csokoládéból öntötték volna ki őket, és épp abban a pillanatban kerültek volna ki, ragyogva és hibátlanul, a formából. Lassan, megfontoltan mozogtak, mintha félnének, hogy szép bőrüket bepiszkítják. Ragyogó szemükkel jobbra-balra kukucskáltak ahogy ide-oda siklottak a barna, halott levelekből álló világukban, apró gombákból álló erdeikben a köveket szőnyegként beborító moha pázsitján. Prédájuk az erdő talaját benépesítő apró lények tömege volt, a kis fekete bogarak, melyek úgy rohangáltak fel-alá, mint a temetésről lekésett temetési vállalkozók, a levelekre ezüstös nyálcsipkét szövő, lassan, simán sikló csigák és az árnyékban guggoló dióbarna tücskök, melyek a folyópartok műkedvelő horgászaihoz hasonlítanak, ahogy elképesztően hosszú csápjaikat ide-oda lengetik.

A nagy fa alatt, ahol ültünk, a támasztógyökerek közötti nedves üregekben kis csomókban tanyázott egy rovarfaj, amely mindig lenyűgöz. Pihenő helyzetben olyanok voltak, mint a tipolyszúnyogok, de átlátszó, ködfehér szárnyakkal. Kb. tízes csoportokban üldögéltek, finoman rezegtetve szárnyukat, és úgy emelgették törékeny lábukat, mint a csökönyös lovak.  Ha valami  megzavarta őket, mindnyájan felröppentek, és olyan bonyolult műveletbe kezdtek, amit egészen csodálatos volt megfigyelni. Kb. 20 cm-re emelkedtek a föld fölé, s ott egy tányér nagyságú kört formáltak, aztán nagyon gyorsan elkezdtek körbe-körbe repülni, némelyik felemelkedett, és keresztben szállt át a körön, míg a többi folytonosan pörgött, mint a kerék. Bizonyos távolságból a hatás kísérteties volt, mert pislogó, ködfehér, örvénylő gömbhöz hasonlítottak, melynek bizonyos időközökben kicsit változott a formája, de mindig pontosan ugyanabban a helyzetben maradt a levegőben. Oly gyorsan repültek, és a testük annyira karcsú volt, hogy csupán a csillámló szárnyak vibrálását lehetett látni. Ez a légi mutatvány annyira lenyűgözött, hogy az erdőben járkálva, sajnos, sokszor letértem az utamról ilyen rovarcsoportokat keresve, hogy felzavarjam és táncoltassam őket. Végül is délre értünk Eshobiba, és úgy találtam, nyolc év alatt keveset változott. Ugyanazok az egyenetlenül, két sorba elszórt, porlepte, zsúptetejű kunyhók, közöttük poros ösvény széles sávja, amely a falu főutcája és egyben a gyerekek és kutyák játszótere volt, valamint kapirgálási terep a ványadt baromfiak számára. Elias kacsázott elénk az úton. Üdvözlésünkre sietve, óvatosan keresett utat magának a kisbabák és az állatok hemzsegő sokaságában; mögötte egy kisfiú lépkedett, fején két nagy, zöld kókuszdiót cipelve.

–  Isten hozott, uram, hát eljöttél? – kiáltotta rekedten.

– Látlak, Elias – válaszoltam.

Elragadtatva vigyorgott ránk, ahogy a teherhordók, még mindig nyögve és sziszegve, lerakták felszerelésünket az utca mentén.

–  Uram, meginni ez a kókusz? – kérdezte Elias reménykedve, meglengetve hosszú kését.

–  Igen, nagyon is szeretni – mondtam, szomjasan nézve a hatalmas diókat.

Elias sürgölődni kezdett. A legközelebbi kunyhóból két roskatag széket hozott elő, és Bobot meg engem a főutca közepén leültetett egy kis árnyékfoltra, körülvéve Eshobi lakóinak udvariasan hallgató, de mélyen lenyűgözött tömegétől. Hosz-szú késével gyors, pontos vágásokkal lehántotta a kókuszdiók vastag burkát. Amikor a diók csúcsa szabaddá vált, késpengéje hegyével gyorsan bemetszette őket, aztán mindkettőt takarosan meglékelve nyújtotta át, hogy ki tudjuk inni belőlük a hűvös, édes levet. Mindegyik dióban vagy két és fél pohárnyi volt ebből a szomjoltó, higiénikusan lezárt nektárból, és minden kortyát élveztük.

A pihenő után következő teendőnk a tábor felállítása volt. A falutól mintegy kétszáz méternyire kis patak folyt, a partján találtunk egy helyet, amelyről úgy látszott, nem lesz nehéz kitisztítani. Néhány emberünk hosszú késekkel felfegyverkezve munkához látott, hogy levagdossa a kis bokrokat és csemetéket, míg egy másik csoport rövid nyelű, széles pengéjű kapával mögöttük haladva próbálta elegyengetni a vörös földet. Végül heves sértegetések, ülősztrájkok és kisebb verekedések után, ahogy ez Afrikában szokás, a területet annyira megdolgozták, hogy egy rosszul felszántott földhöz hasonlított, és felállíthattuk sátrainkat. Amíg az étel megfőtt, lementünk a patakhoz, a jéghideg vízben lemostuk testünkről a piszkot és verejtéket, figyeltük a sziklák közül ollóikat felénk lengető rózsaszín-barna rákokat, és éreztük, ahogy a kicsi, ragyogó kék-vörös halak gyengéden csipkedik lábunkat. Felfrissülve indultunk vissza a táborba, ahol már a szervezettség némi nyomait találtuk. Mire befejeztük étkezésünket, megérkezett Elias, leguggolt ferde sátrunk árnyékában, és megbeszéltük vadászterveinket.

– Mikor indulunk nézni ez a madár, Elias?

– Uram tudni, most túl nagy a meleg. Ilyenkor ez

a madár ennivalót keres bozótban. Estidőben, amikor hideg lesz, megy házához dolgozni, és akkor mi menni nézni.

–   Helyes,  akkor visszajössz  négy  órai   időre, hallod? Akkor megyünk madár nézni, igen?

– Igen, uram – állt fel Elias.

– És ha nem mondani igazat, és sose láttad ez a  madár,  ha  becsapni  engem,  akkor keresztüllőlek, vadember, hallod?

–  Á – kiáltotta kuncogva –, én sohasem tréfál uramnak, igazánból!

– Rendben van, majd meglátjuk, igaz?

–  Igen, uram – mondta, sarongját széles tompora  köré  csavarta, és elporoszkált a  falu felé.

Négy órára a nap lebukott az erdő legmagasabb fái mögött, és a levegőben szétáradt az est meleg, álmos nyugalma. Elias visszaérkezett, vidám színű sarongja helyett piszkos vászondarabot viselt ágyéka köré csavarva. Könnyedén meglengette hosszú kését.

–  Én jönni, uram – jelentette ki. – Uram lenni kész ?

–  Igen – mondtam, vállamra vetve messzelátómat és gyűjtőzsákomat.  –  Induljunk, vadember.

Elias a falu poros főutcáján vezetett végig, aztán hirtelen befordult a kunyhók között egy keskeny mellékutcába. Ez kivitt egy kis megművelt földdarabhoz, mely tollas bugájú maniókabokrokkal és poros banáncsemetékkel volt teleültetve. Az ösvény aztán hirtelen átszelt egy kis patakot, majd bekanyarodott az erdőbe. Mielőtt még letértünk volna a falu főutcájáról, Elias egy dombot mutatott, azt mondta, ez a Picathartesek telephelye, és bár a faluhoz viszonylag elég közelinek tűnt, tudtam, hogy ezt nem kell elhinnem. A Kamerun-vidék erdői olyanok, mint a tükörkert Alice Csodaországában. Úgy látod, úticélod már előtted tornyosul, de ahogy feléje indulsz, mintha helyet változtatna. Néha, akárcsak Alice, kénytelen vagy az ellenkező irányba menni, hogy egyáltalán odaérj.

Így volt ez ezzel a dombbal is. Az ösvény ahelyett, hogy egyenesen oda vezetett volna, ide-oda kanyargott az erdőn keresztül, látszólag teljesen találomra, és már kezdtem azt érezni, úgy látszik, nem az igazi dombra néztem, mikor Elias megmutatta nekem. Ekkor azonban az ösvény határozottan emelkedni kezdett, és nyilvánvalóvá vált, hogy elérkeztünk a domb lábához. Elias letért az ösvényről, és oldalt belevetette magát az aljnövényzetbe, késével vágva magának utat a csüngő liánon és tüskebokrokon keresztül, halkan sziszegett foga között, lába zajtalanul haladt előre a puha levélkorhadékban. Rövidesen olyan meredek emelkedőn kapaszkodtunk felfelé, hogy Elias lába néha a szememmel egy vonalba került.

A Kamerun-vidék dombjainak és hegyeinek szerkezete többnyire furcsa, és fárasztó őket megmászni. Ősrégi vulkanikus kitörések hozták őket létre, a hatalmas föld alatti erők ádázul lökték őket az ég felé, és sajátos alakzatokat öltöttek. Alakjuk szokatlanul szabályos, némelyiknek oldalai tökéletes egyenlő szárú háromszöget, a másikéi hegyesszöget alkotnak, egyik kúp formájú, a másik doboz alakú. Olyan meghökkentően változatos formákban törnek felfelé, hogy nem lenne meglepő, ha egy olyan csoportot fedeznénk fel közöltük, amelyik Euklidész valamelyik legrázósabb, legérthetetlenebb tételét demonstrálja.

A hegy, amelynek oldalait most megrohamoztuk, majdnem tökéletes kúp alakú. Némi mászás után az a vélemény kezd benned kialakulni, hogy sokkal meredekebb, mint amilyennek először látszott, egy negyedórán belül pedig meg vagy róla győződve, hogy a felület teljesen függőleges. Elias úgy tört felfelé, mintha sima makadám úton haladna,   ügyesen   le-lebukva   és   hajladozva  az ágak s a mélyen belógó aljnövényzet között, míg Bob és én izzadva, lihegve küszködtünk mögötte, néha nagy igyekezetünkben négykézlábra ereszkedve, hogy lépést tartsunk vele. Végre, nagy megkönnyebbülésünkre, közvetlenül a hegy gerince alatt a talaj széles párkánnyá laposodott, és a fák sűrűjén keresztül páfrány– és begónia-foltokkal tarkított, tizenöt méteres gránitsziklát láttunk magunk előtt, a lábánál óriási, víztől simára csiszolt, szétszórt szikladarabok.

–  Ez az a hely, uram – mondta Elias megállva és kövér hátuljával a sziklára ereszkedve.

–  Nagyszerű – mondtuk egyszerre Bobbal, és leültünk, hogy lélegzethez jussunk.

Kis pihenés után Elias továbbvezetett a szétszórt kőtömbök útvesztőjében egy pontra, ahol a szirtfal előredőlt, ráhajolva az alatta levő sziklára. Pár lépést mentünk ez alatt a párkány alatt, mikor Elias hirtelen megtorpant.

–  Itt van ház, uram – mondta büszke vigyorral, remek fogait villogtatva. Felfelé mutatott a sziklahomlokzatra, és vagy háromméternyire fölöttünk megláttam a Picathartes fészkét.

Első pillantásra vörösbarna, sárból és apró gyökérdarabokból összetapasztott hatalmas fecskefészeknek látszott. A fészek aljánál hosszabb gyökereket és fűszálakat fontak a földbe, s ezek szakállként csüngtek alá. Hogy ez csak rendetlen szakmunka volt-e a madár részéről, vagy álcázási célokból készült, nehéz lett volna eldönteni. Tény, hogy a gyökerekből és fűszálakból készült lelógó szakáll elrejtette a fészket, az első pillantásra egyszerűen csak fű– és sárcsomónak látszott, mely odatapadt a viharvert szikla vízmosásoktól bordázott felületére. Az egész fészek futball-labda nagyságú volt, és úgy helyezkedett el a kiugró szikla alatt, hogy az esőtől védve volt.

Első feladatunk: felfedezni, van-e valami a fészekben. Szerencsére, szemben egy magas, karcsú, fiatal fa nőtt, erre másztunk fel egymás után, és belestünk a fészek belsejébe. Bosszúságunkra üres volt, bár készen állt a tojásrakásra, mert ruganyos szőnyeggé szőtt finom gyökerekkel volt kibélelve. Kicsit továbbmásztunk a sziklán, és hamarosan még két fészket találtunk, az egyik már kész volt, akárcsak az első, a másik félig kész állapotban. De sem fiókáknak, sem tojásoknak nem volt nyoma.

–   Ha elbújunk, kis idő és az a madár jönni, uram – mondta Elias.

–  Biztos vagy benne? – kérdeztem kétkedve.

–  Igen, uram, igazánból, uram.

– Helyes, várjunk kis idő.

Elias elvezetett egy helyre, ahol egy szikla -barlang volt, s száját csaknem eltorlaszolta egy hatalmas kőtömb, úgyhogy e mögé a természetes mellvéd mögé kuporodtunk. Innen jó rálátásunk nyílt a sziklafalra, ahol a fészkek csüngtek; mi árnyékban voltunk, és majdnem teljesen elrejtett bennünket az előttünk emelkedő kőfal. Nekikészültünk a várakozásnak.

Közben az erdő kezdett félhomályba borulni, mert a nap már elég alacsonyan járt. A fejünk felett a levelek és indák szövevényén keresztül az ég arannyal pettyezett zöld foltokban villant át, mintha óriási sárkány oldalait látnánk a fák között. Kezdődtek a jellegzetes esti neszek. A távolból ritmikus recsegést hallottunk, ahogy egy nyugovóra készülő apácamajom-csapat fáról fára ugrálva, hazafelé igyekezett; sziklás parton megtörő hatalmas hullámok morajlásához hasonló zajt csaptak, melyet néha egy-egy “ojnk... ojnk..." kiáltással szakított meg a csapat valamelyik tagja. Valahol alattunk vonultak, a domb lábánál, de az aljnövényzet túl sűrű volt ahhoz, hogy láthassuk őket. A majmokat követte a szarvascsőrű madarak szokásos kísérete, szárnyaik fantasztikus, hangos, süvöltő hangot adtak, ahogy fáról fára röppentek.

kep08.jpg

Ketten a fejünk fölötti ágak közé csörtettek, és odaültek fölénk, körvonaluk élesen vált el a zöld ég hátterétől; hosszú és bonyolult társalgást folytattak, bólogattak és fejüket csóválták, hatalmas csőrük tátogott, hisztérikusan károgtak és sivítoztak egymásra. Az ég háttere előtt bólogató és kaszáló fantasztikus fejük, óriási csőrük, rajtuk a kolbász formájú sisakokkal olyan volt, mint valami ceyloni tánc hátborzongató ördögmaszkjai.

A sötétség közeledtével a rovarok állandó zenekara ezerszeresére erősödött, az alattunk elterülő völgy szinte vibrált daluktól. Valahol egy levelibéka zendített rá hosszú, szinte trillázó hangon, utána szünet következett, mintha valaki apró villanyfúróval lyukat fúrna egy fában, és időnként pihennie kellene, hogy hűljön a fúró. Hirtelen új zaj ütötte meg a fülemet. Olyan hang volt, amit még sohasem hallottam, és kérdőn néztem Eliasra. Megmerevedett, és a körülöttünk levő indák és levelek homályos szövevényére meredt.

– Ez meg mi? – suttogtam.

– Az a madár lenni, uram.

Az első kiáltás elég messziről hallatszott, a domb aljáról, de ezt most másik rikkantás követte, sokkal közelebbről. Furcsa zaj volt, megközelítőleg úgy lehetne leírni, hogy hasonlított egy pekingi palotakutya hirtelen, éles vakkantásához, csak fuvolaszerűbb és panaszosabb volt. Újra felhangzott, majd újra, de még mindig nem láttuk a madarat, bár erősen meresztgettük szemünket a félhomályban.

– Gondolod, hogy a Picathartes lesz? – suttogta Bob.

–  Nem tudom... ilyen hangot eddig még soha nem hallottam.

Kis szünet után hirtelen megismétlődött a kiáltás, most már nagyon közelről, és mi moccanás nélkül feküdtünk a sziklánk mögött. Nem messze tőlünk, a búvóhelyünk előtt vagy 9-10 méteres fiatal fa nőtt, mely a körülötte hurkokban lógó, harangkötél vastagságú liánindák súlya alatt meghajolt, a törzsét pedig teljesen eltakarta egy mellette álló fa lombja. Bár az általunk belátható terület többi része már homályban volt, ezt a fiatal fát, melyet odaadóan font körül gyilkosa, a lián, megvilágították a lenyugvó nap utolsó sugarai; az egész kép olyan volt, mintha egy gondosan elrendezett háttér lenne valamihez. És mintha a kis színpadon felment volna a függöny, hirtelen megjelent előttünk egy igazi, élő Picathartes. Azt mondtam, hirtelen, és ezt úgy is értem. Egy trópusi erdőben az állatok és madarak általában olyan hangtalanul közelednek, hogy egyszerre, váratlanul bukkannak fel előtted, mintha varázslat ejtette volna őket oda. A vastag liánok hatalmas hurkokban lógtak a fiatal fa tetejéről, és ezek egyikén egyszer csak testet öltött a madár; csendesen ringatózott, a fejét félrehajtotta, mintha hallgatózna. Mindig izgalmas élmény egy vadon élő állatot a természetes környezetében látni, de fokozza a varázst, ha olyasmit lesel meg, amiről tudod, hogy nagy ritkaság, amiről tudod, hogy előtted alig néhány ember látta csak. Így ott feküdtünk Bobbal, és annak a bélyeggyűjtőnek mohó, kapzsi arckifejezésével meredtünk a madárra, aki most fedezett fel egy csábos ritkaságot egy gyermek bélyegalbumában. A Picathartes kb. akkora lehetett, mint egy csóka, de alakja sima és telt volt, mint a rigóé. Lába hosszú és erős, szeme nagy és nyilvánvalóan éles. Begye finom barnássárga, háta és hosszú farka szép, hamvas palaszürke, szárnyvége fekete, és ez éles kontrasztot adott; hatásosan emelte ki a begy és a hát színeit. De leginkább a madár feje hívta fel magára és tartotta fogva az ember figyelmét. Egy szál toll sem volt rajta; a homlok és a fejbúb élénk égkék volt, a tarkója ragyogó buzér-vörös, a fej oldalsó részei és a pofák feketék. Rendes körülmények között egy kopasz fejű madár eléggé visszataszító látvány, olyan, mintha valami kellemetlen, gyógyíthatatlan betegségben szenvedne, de a Picathartes háromszínű feje pompásan festett, mintha koronát viselne. A madár egy-két percig üldögélt az indán, aztán leszállt a földre, és a sziklák között fantasztikus méretű ugrásokkal ide-oda közlekedett, egészen csodálatos volt megfigyelni. Nem a szokványos madárszerű szökdécselés volt, a Picathartes úgy pattant a levegőbe, mintha erős lábain rugók lennének. Eltűnt a szemünk elől a sziklák között, és hallottuk, ahogyan hívóan kiált. Szinte azonnal jött rá válasz a szikla tetejéről, és ahogy felnéztünk, egy fölöttünk levő ágon ott láttuk a másik Picathartest, amint lebámult a sziklafalon levő fészkek-

kep09.jpg

re. Hirtelen csigavonalban leereszkedett és az egyik fészek szélére ült, egy pillanatig várt, körülnézett aztán előrehajolt, hogy megigazítson egy hajszálvékony gyökeret, amely kilógott a helyéről. A madár ezután a levegőbe pattant – másképp

nem lehet leírni –, és a dombon át lerepült az erdő sötétjébe. A másik is felbukkant a kövek közül, és utánaröppent, hamarosan hallottuk, ahogy panaszos hangon szólongatták egymást a fák között.

– Aha – mondta Elias, kiegyenesedve és vakaródzva –, elmenni.

– Nem jön vissza? – kérdeztem, elzsibbadt lábamat dörzsölgetve.

– Nem, uram. Menni bozót közepébe egy nagy botra, hogy ott aludjon. Holnap jönni vissza dolgozni házán.

–  No, akkor mi is visszamehetünk Eshobiba.

A hegyről való lejövetelünk sokkal gyorsabb ütemben zajlott, mint a felfelé kapaszkodás. Most már annyira sötét volt a fák boltozata alatt, hogy sokszor nem láttuk, hova lépünk, és nagy távolságokat csúsztunk nadrágféken; közben kétségbeesve markolásztuk a fákat és gyökereket, amelyek mellett legörögtünk, így próbálva lassítani iramunkat. Végül összevissza zúzódva, karmolva, levélkorhadékokkal borítva megérkeztünk Eshobi főutcájára. Teljesen felajzott az élmény, hogy eleven Picathartest láttam, ugyanakkor levert a gondolat, hogy nem remélhetjük, hogy fiókákat találunk. Nyilvánvaló volt, hogy nincs értelme Eshobiban vesztegelni, ezért úgy határoztam, másnap visszaindulunk Mamfébe, és közben, ahogy keresztülmegyünk az erdőn, megpróbálunk egy kis gyűjtőmunkát végezni. Kamerun-vidéken az állatgyűjtés egyik legsikeresebb módja az üreges fák kifüstölése, és Eshobiba jövet sok hatalmas odvas fát láttam, melyekről úgy gondoltam, megérné, ha megvizsgálnánk őket.

Másnap kora reggel összecsomagoltuk felszerelésünket, és előreküldtük vele a teherhordókat. Aztán Elias és három másik eshobi vadász kíséretében kényelmesebb iramban mi is követtük őket Bobbal.

Az első fa vagy négy-öt kilométernyire bent állt az erdőben, elég közel az Eshobiba vezető út széléhez. Lehetett vagy 45 méter magas, és a törzse javarészben olyan üres volt belül, mint a dob. Egy faüreg kifüstölésének megvan a maga módja. Hosszú és néha elég bonyolult eljárás. Mielőtt az ember egyáltalán venné a fáradságot, hogy kifüstöljön egy fát, először, ha lehetséges, meg kell róla bizonyosodnia, van-e benne valami, amit érdemes kifüstölni. Ha a fatörzsben lent, a rönk közelében van egy nagy üreg, ahogy a legtöbbnél, ez viszonylag sima ügy. Egyszerűen bedugod a fejed, és valakit megbízol, hogy bottal veregesse közben a törzset. Ha valamilyen állat van bent, hallani fogod, amint nyugtalanul mozgolódik, ahogy elhalt a döngetés zaja, és még ha nem is hallod, biztos lehetsz benne, hogy ott van, mert belül záporszerűen fog potyogni a porrá vált fa-korhadék. Ha az ember meggyőződött, hogy van valami a faüregben, a következő lépés, hogy a törzs felső részét látcsővel kifürkéssze, és megpróbálja megállapítani, hol vannak rajta kijáratra alkalmas lyukak; ezeket hálókkal kell befedni. Amikor ez megtörtént, egy ember elhelyezkedik fent a fán, hogy elkapjon minden ott fennakadt élőlényt, lent, a fa alján pedig eldugaszoljuk a lyukakat. Ezután tüzet gyújtunk, és ez az igazán rázós része a műveletnek, mert az ilyenfajta fák közepe rendszerint száraz, rendkívül gyúlékony, és ha nem vigyázunk, az egész lángba borulhat. Így mindenekelőtt száraz gallyakból, mohából és levelekből egy kis tüzet kell szítani, és mikor ez már eléggé fellobbant, óvatosan be kell borítani mind több és több zöld levélréteggel, hogy a tűz ne lángoljon, hanem sűrű, csípős füstoszlopot bocsásson felfelé, melyet a fa odvas hengere pontosan úgy szippant majd fel, mint égy kémény. Ezek után bármi történhet, és általában történik is, mert ezek az üreges fák rendszerint az élőlények bizarr sokaságát rejtegetik, a köpködő kobráktól a cibetmacskákig, a de-

kep10.jpg

nevértől az óriás csigákig – egy fa kifüstölésének jórészt az adja a varázsát és izgalmát, hogy sohasem tudjuk, mi rejtőzik benne.

Az első fa kifüstölése nem volt túlságosan sikeres. Mindössze egy maroknyi, különleges vízköpő szörnyekre emlékeztető arcú, levélorrú denevért fogtunk, három óriási, virslihez hasonló százlábút, hasuk alatt lábaik rojtszerű csíkban sorakoztak, és egy kis szürke pelét, mely megharapta az egyik vadász hüvelykujját, és azután ellógott. Így leszedtük a hálókat, kioltottuk a tüzet, és folytattuk utunkat. A következő üreges fa jóval magasabb volt és körmérete  hihetetlen vastag. A tövénél óriási hasadék volt a törzsén, templomajtó alakú, és négyen kényelmesen állva elférhettünk volna az odú homályos belsejében. Fellestünk a törzs üres hengerébe, és amikor késsel ütögettük a fát, felülről  bizonytalan  motoszkálás zaja jutalmazta fáradságunkat, s porszerű fakorhadék záporozott felfelé fordított arcunkba és szemünkbe. A fában nyilván volt valami. A fő  problémánk az volt, hogy tudunk feljuttatni egy vadászt a fa tetejére, hogy beborítsa a kijárati lyukakat, mert a törzs vagy 40 méter magasan, olyan simán szökkent az ég felé, mint egy sétabot. Végül is mindhárom kötél létránkat összecsomóztuk, és a végére erős, könnyű kötelet kötöttünk. Ezután a kötél végére súlyt erősítve addig dobáltuk felfelé az erdő boltozatába, míg megfájdult a karunk; végül fennakadt egy  ágon,  és  sikerült  az  égig  felhúzni   kötélhágcsónkat és ott megerősíteni. Így aztán, amikor a hálókat megfelelően elhelyeztük fent és lent, a fa tövénél, a törzs lábánál meggyújtottuk a tüzet, és hátrább léptünk, várva az eredményt. Általában három-négy percig kell várni – hogy a füst a fa minden részébe behatoljon –, mielőtt valami hatását észlelnénk, de ebben az esetben az eredmény szinte azonnali volt. Elsőnek az ostorlábúnak nevezett undorító lények jelentek meg. Hosszú, szögletes lábaik egy levesestányérnyi területet be tudnak fedni és lidérces álmok pókjaihoz hasonlítanak, melyeken keresztülment egy gőzhenger, és papírvékonyságúvá lapította őket. Ezért képesek arra, hogy a legidegesítőbb módon ki- és bemásszanak olyan hasadékokon, ahol más lény nem fér keresztül. Ettől függetlenül teljesen hihetetlen sebességgel, úgy siklanak a fa felületén, mintha jégpályán  lennének.  Ez a villám-

gyors, hangtalan mozgásuk és rengeteg lábuk kombinációja teszi őket olyan visszataszítóvá, és készteti arra az embert, hogy ösztönszerűen visszahőköljön tőlük, bár tudja, hogy ártalmatlanok. Így, amikor az első, mintegy varázslatra, kibújt egy repedésből, és ahogy a fához támaszkodtam, meztelen karomra nyargalt, túlzás nélkül mondhatom, hogy rendkívül rosszul hatott rám. Alig ocsúdtam fel, a fa összes többi lakója is testületileg megkezdte már kivonulását. Öt kövér szürke denevér csapódott neki a hálóknak, ahol dühtől tajtékzó, rángatózó arccal és őrjöngő cirpeléssel fennakadtak; hamarosan két zöld, erdei mókus következett, szemük körül halvány drappos-barna karika. Mérgükben éles kiáltásokat hallattak, ahogy a hálók szövevényében ide-odagörögtek, miközben próbáltuk őket kiszabadítani anélkül, hogy megharaptassuk magunkat. Hat szürke pele következett, meg két nagy zöldes patkány, orruk és hátuljuk narancsszínű, azután egy karcsú, zöld, óriási szemű fakúszó sikló, mely enyhén sértődött arckifejezéssel simán siklott keresztül a háló szemein, és eltűnt az aljnövényzetben, mielőtt bárki is valami észrevehető mozdulatot tehetett volna, hogy megfogja. Hihetetlen volt a lárma és a zűrzavar; az afrikaiak táncolva ugráltak a gomolygó füstben, utasításokat üvöltve, melyekre senki sem vetett ügyet; a kapott harapásokra fájdalmasan visítoztak, egymás lábára tapodtak, vidám hanyagsággal és a biztonság szempontjait tökéletesen félredobva hadonásztak késeikkel és botjaikkal. A fa tetejére küldött ember a maga módján nagyszerűen mulatott; ordítozott, rikoltozott és olyan hevesen ugrándozott az ágak között, hogy bármely pillanatban várható volt, hogy a földre zuhan. A szemünk könnyezett, a tüdőnk teleszívta magát füsttel, de gyűjtőtarisznyáink megteltek a ficánkoló, ugrándozó lényekkel.

Végül a fa utolsó lakója is előbújt, a füst lassan

kep11.jpg

elült, és mi is szünetet tarthattunk, hogy rágyújtsunk és megvizsgáljuk a hősi küzdelemben szerzett sérüléseket. Míg ezzel foglalkoztunk, a fa tetején tanyázó ember hosszú zsinórokra függesztve két gyűjtőtarisznyát bocsátott le, mielőtt maga is lemászott volna. Óvatosan vettem át a zsákokat, nem tudva, mi van bennük, és megkérdeztem a fa tetején kuporgó daliát, hogy boldogult.

– Mit fogni ebbe a tarisznyába? – kérdeztem.

– Jószágot, uram – válaszolta okosan.

– Te vadember, azt tudom, hogy jószág, de miféle jószág ?

– Ej! Nem tudni, uram, hogy hívni; olyasmi, mint a patkány, de van szárnya. Ami itt benn van jószág, akkora szeme van, mint embernek.

Hirtelen elöntött a belső izgalom.

– Keze mint patkányé vagy mint majomé? – kiáltottam.

– Mint majomé, uram.

– Mi az? – kérdezte Bob érdeklődve, míg a tarisznya nyakát összekötő zsinórral bajlódtam.

–  Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, galágó lesz... és ha az, csak két fajta jöhet szóba, és mindkettő ritka. Végre, végeérhetetlennek tűnő küzdelem után kibogoztam a madzagot a tarisznya nyakánál, és óvatosan kinyitottam. A mélyéről finom kis szürke arc bámult rám, hatalmas fülei legyező-szerűen összecsukva oldalt a fejéhez simultak, és óriási, aranyszínű szemei olyan döbbent iszonnyal meredtek rám, mint amikor egy idős vénkisasszony a fürdőszobaszekrényben egy férfit talál. A lénynek nagy, emberkézhez hasonló keze volt, hosszú, vékony, csontos ujjakkal. A mutató-ujj kivételével mindegyik ujj végén kicsi, lapos köröm, olyan, mintha finoman manikűrözve lenne, míg a mutatóujj görbe karomban végződött, ami teljesen elütött ettől   az  annyira   emberi   kéztől.

– Mi ez? – kérdezte Bob suttogva, látva, hogy a révült boldogság kifejezésével bámulok a kis lényre.

– Ez – mondtam elragadtatva – egy olyan lény, amit   mindig   meg   akartam   szerezni,   amikor   a Kamerun-vidéken   jártam.   Euoticus   elegantulus, vagy   ismertebb   nevén   gerinceskörmű   galágó. Rendkívül ritka állat, és ha sikerül  hazavinnünk Angliába, ez lesz az első példány, amely valaha Európába került.

– A mindenségét – mondta   Bob,  kellően  átérezve a dolog horderejét.

Megmutattam a kis állatot Eliasnak.

– Ismerni ezt a jószágot, Elias?

– Igen, uram, ismerni.

– Ezt a jószágot nagyon-nagyon akarni. Ha még fogni nekem ilyet, fizetni neked mindegyikért egy font. Hallottad?

– Hallottam, uram. De uram tudni, ez a jószág éjjel jön elő. Ezt a jószágot fáklyával kell keresni.

– Igen, de megmondod mindenkinek Eshobiban, én egy fontot fizetni minden ilyen jószágért, hallod?

– Igen, uram. Én megmondani.

– Most pedig – mondtam Bobnak, gondosan bekötve az értékes jószágot tartalmazó tarisznya száját – menjünk vissza Mamfébe, és tegyük ezt a kis lényt valami tisztességes ketrecbe, ahol láthatjuk.

Így hát összeszedtük felszerelésünket, és szapora léptekkel siettünk az erdőbe Mamfe felé, néha megállva és kinyitva a tarisznyát, hogy megbizonyosodjunk, az értékes példány elég levegőt kap-e, vagy valami félelmes varázslat folytán nem vált-e köddé. Ebédidőben értünk Mamfébe, és berobbantunk a házba, Jacquie és Sophie után kiabálva, hogy nézzék meg zsákmányunkat. Óvatosan kinyitottam a tarisznyát, az Euoticus kidugta a fejét, és nagy, bámuló szemeivel egyenként végigvizsgált bennünket.

– Ó, hát nem édes? – kiáltotta Jacquie.

– Milyen drága! – mondta Sophie.

– Igen – mondtam büszkén –, ez egy...

– Hogy fogjuk hívni? – kérdezte Jacquie.

– Gondolkoznunk kell valami jó néven – mondta Sophie.

–  Rendkívül ritka... – kezdtem.

–  Mi lenne, ha Buboréknak hívnánk? – javasolta Sophie.

–  Nem, nem úgy néz ki, mint egy Buborék – válaszolta Jacquie, kritikusan vizsgálva a jövevényt.

–  Ez egy Euoticus...

– Mit szólnátok a Mélához?

– Még soha, senki nem vitt haza...

– Nem, nem, nem méla típus...

– Semmiféle   európai   állatkertnek   nem   volt még...

– Ne legyen Bolyhoska? összerázkódtam.

–  Ha mindenképpen nevet kell számára adnotok, hívjátok Tányérszemnek.

– ó, igen – kiáltotta Jacquie –, ez illik rá!

– Helyes – mondtam –, és nagy megkönnyebbüléssel veszem tudomásul,  hogy szerencsésen megkereszteltük. És most hol egy ketrec?

– ó, ketrecünk van – mondta Jacquie –, ez ne aggasszon.

Beengedtük a kis állatot a ketrecbe, ott kuporgott a padlóján, változatlan borzalommal meredve ránk.

– Hát nem édes? – ismételte Jacquie.

– Hát nem tündér? – búgta Sophie. Felsóhajtottam.   Úgy  látszik,   minden  gondos

nevelésem ellenére mind a feleségemen, mind a titkárnőmön, ha valami bolyhos lénnyel kerülnek szembe, a legundorítóbb gügyögő hangulat hatalmasodik el.

– Nos – mondtam rezignáltan –, mi lenne, ha megetetnétek a kis drágátokat. Ugyanis ez a kis drága most bevonul, hogy egy icipici kortyocska ginecskét engedjen le a torkán.

Második rész

Újra Bafutban

LEVÉL KÜLDÖNC ÚTJÁN

Derék barátom,

örülök, hogy újra megint Bafutba ideérkeztél. Köszöntelek. Ha megnyugodtál az utazásaidtól, jöjj és látogass meg.

Jó barátod,

a bafuti Fon

3. FEJEZET

A FON JÓSZÁGAI

Visszatérve Eshobiból, Jacquie-vel megraktuk teherautónkat az addig fogott állatok ketreceivel, és elindultunk Bafut felé, Bobot és Sophie-t kis időre még Mamfében hagyva, hogy próbáljanak még néhány állatot szerezni az esőerdő – övezetből. Mamféből eljutni a felföldre hosszú és unalmas utazást jelent, de engem ez az út mindig lebilincselt. Kezdetben annak a völgynek sűrű erdőségein visz keresztül, ahol Mamfe fekszik. A teherautó bőgve, zötykölődve tört előre a vörös úton a kúszónövényekkel, folyondárral borított óriási fák között, a szarvascsőrű madarak tülökhangon rikoltozva, csapatostul röpdöstek benne, és jade-zöld turákó madarak lebbentek ide-oda, bíborszínű szárnyuk fel-felvillant. Az út mentén heverő kidőlt fatörzseken narancsszín, kék és fekete gyíkok versengtek a törpe jégmadarakkal a bíborszínű és fehér szulák-virágok között megbújó pókokért, sáskákért és egyéb ízes falatokért. Minden egyes völgyecske alján keskeny patak folydogált, recsegő fahíd vitt rajtuk keresztül, és ahogy a teherautó átdübörgött rajtuk, a pillangók sűrű felhőkben rebbentek fel a vízpart nyirkos földjéről, és egy darabig a motorháztető körül keringtek. Néhány óra múlva az út emelkedni kezdett, eleinte szinte észrevétlenül, hatalmas, lendületes hurkokban kanyarogva az erdőn keresztül; az út mentén itt-ott, mint csodálatos zöld szökőkutak, lövelltek a magasba az alacsony növényzet közül az óriási fapáfrányok. Ahogy följebb jutottunk, az erdő itt-ott naptól fehérre szívott füves foltoknak adta át helyét.

Azután fokról fokra, mintha vastag, zöld kabátot hámoznánk le magunkról, az erdő kezdett elmaradozni, és füves vidék foglalta el helyét. Naptól megrészegült, vidám gyíkok szaladgáltak keresztül az úton, apró pintyek csapatai reppentek fel az aljnövényzetből és lebbentek át előttünk, s karmazsinszínű tolluk óriási máglyából felröppenő szikraesőhöz tette őket hasonlóvá. A teherautó bőgött és rázkódott, gőz szállt fel hűtőjéből, ahogy utolsó nekirugaszkodással felkapaszkodott a meredek lejtő tetejére. Mögöttünk terült el a mamféi erdőség a zöld szín milliónyi árnyalatával, előttünk kitárult a füves vidék, a homályos, messze láthatárig nyúló, száz és száz kilométernyi hullámzó hegylánc, a felhők árnyékával csíkozott zöld és arany barázdáival, távolian és szépségesen csillogva a napsütésben. Sofőrünk felkormányozta a teherautót a dombtetőre, és hatalmas zökkenéssel megállt, a felkavart vörös por tölcsérszerűen örvénylett fel és burkolt be bennünket holminkkal együtt. Széles, boldog mosoly ült arcán, mintha valami fontos dolgot hajtott volna végre.

– Miért megállni? – kérdeztem.

– Én menni pisilni – magyarázta nyíltan a sofőr, és eltűnt az út menti, magas fűben. Jacquie-vel kihámoztuk magunkat a hőségtől izzó vezetőülés belsejéből, és hátramentünk a teherautó végéhez megnézni, hogy vannak állataink. Phillip mereven és egyenesen ült egy göngyöleg ponyván, arca a portól élénkvörös volt. Induláskor még finom, gyöngyszürke, puha kalapja szintén élénkvörössé vált. Hevesen beleprüszkölt zöld zsebkendőjébe, és szemrehányóan nézett rám.

–  Por lenni túl sok – ordította felém arra az esetre, ha ez a körülmény elkerülte volna a figyelmemet. Mivel Jacquie-vel a teherautó elején majdnem ugyanilyen porosak lettünk, semmi kedvem nem volt részvétet mutatni.

– Hogy vannak az állatok? – kérdeztem.

– Vannak jól, uram. De ez a disznó, ennek lenni fene dühös feje.

– Miért, mi van vele?

– Eszt tenni vánkossal – mondta Phillip méltatlankodva.

Bekukkantottam fekete lábú mungónk, Ticky ketrecébe. Az utazás unalmát azzal űzte el, hogy a rácson keresztül kidugta mancsát, és lassanként beráncigálta magához a szakácsunk ágyneműjéhez tartozó kis vánkost. Tollak hófergetegében üldögélt a maradványokon, s úgy látszott, nagyon büszke és elégedett magával.

– Ne törődj vele – mondtam vigasztalólag –, veszek neked újat. De vigyázol a többi holmidra, hallod? Nehogy ellopja azokat is.

– Igen, uram, én  vigyázni  –  mondta   Phillip, sötét pillantást vetve a tollborította Tickyre.

Továbbhajtottunk a zöld, arany és fehér fű-tengeren keresztül, a szélfútta fehér felhők törékeny foszlányaival erezett kék ég alatt; olyanok voltak, mint az égbolton keresztülfújt egy-egy fürt finom birkagyapjú. Úgy látszott, ezen a tájon minden a szél műve. A hatalmas szürke sziklakitüremkedéseket a szél formálta és vájta fantasztikus alakzatokba; a hosszú füvet a szél görbítette dermedt hullámokba; a kis fákat a szél döntötte és csavarta össze vagy torzította el. És az egész táj széltől lüktetett és dalolt, a szél sziszegett halkan a fűben, recsegtette és suhogtatta a fiatal fákat, fütyült és harsogott a sziklák kiálló párkánya körül.

Zötyögtünk hát Bafut felé; az est közeledtével az ég már sápadt arannyá változott. Amikor a nap lebukott a legtávolabbi hegyvonulat pereme mögött és mindent beborított a hűvös, zöld alkonyat, a teherautó átdübörgött az utolsó kanyaron, és felhajtott Bafut központjába, uralkodója, a Fon székhelyéhez. Balra tágas udvar terült el, mögötte kunyhók sokasága, ahol a Fon feleségei és gyermekei éltek. Mindegyik fölé tornyosult az a hatalmas kunyhó, melyben atyja szelleme és még számos egyéb, kevésbé jelentős szellem lakozott; óriási, időtől megfeketült méhkasként emelkedett ki a jade színű esti ég hátteréből. Az út jobb oldalán, magas part tetején ült a Fon vendégháza, kétemeletes olasz villához hasonlított, kőből épült, és csinos cserépteteje volt. A cipődoboz alakú alsó és felső emeletet széles verandák vették körül, rózsaszín és téglavörös virágú bougainvilleákkal befuttatva.

Fáradtan másztunk ki a teherautóból, ellenőriztük az állatok lerakását és elhelyezését a felső emelet verandáján. Azután kirakták és elraktározták felszerelésünk többi részét is, míg mi tétova kísérletet tettünk, hogy a vörös por egy részét lemossuk testünkről, Phillip megragadta ágyneműje maradványait, főzőeszközökkel és élelmiszerrel teli ládáját, és merev, határozott meneteléssel elvonult a konyharészleg felé, mint egy katonai őrjárat, mely egy kisebb, de bosszantó felkelést akar elfojtani. Mire megetettük az állatokat, meglepően jó vacsorával jelent meg; elköltöttük, aztán hulla-fáradtan ágyba zuhantunk és aludtunk.

Másnap siettünk, hogy a hűvös hajnal sugarainál tiszteletünket tegyük vendéglátónknál, a Fonnál. Átvágtunk a nagy udvaron, és bekerültünk a Fon-feleségek kunyhói közötti apró utcák és sikátorok szövevényébe. Rövidesen óriási guajavafa beárnyékolta kis udvarban találtuk magunkat, itt volt a Fon kicsi, takaros, kőből épült, zsindelytetős saját villája, egyik oldalán széles veranda futott végig. És itt, a verandához vezető lépcső tetején állt barátom, Bafut uralkodója, a Fon.

Ott állt magasan, karcsún, egyszerű fehér köntöst viselt kék hímzéssel. Fején azonos színű és mintájú kis sapka volt. Jól ismert vonásai vidám,

csintalan mosolyba futottak szét, ahogy hosszú, karcsú kezét üdvözlésünkre nyújtotta.

– Látlak, barátom – kiáltottam, felszaladva  a lépcsőn.

-Isten hozott, Isten hozott... hát jöttél ide... legyél üdvözölve... – kiáltotta; kezem hatalmas tenyerébe ragadta, hosszú karját vállam köré fonta, és szeretetteljesen veregetett.

– Jól vagy, barátom? – kérdeztem, feltekintve arcába.

– Én jól, én jól – vigyorgott.

Úgy találtam, ezzel jóval kevesebbet mondott, mint a valóság: egyszerűen virult. Mikor nyolc évvel ezelőtt utoljára találkoztam vele, jól bent járhatott a hetvenes éveiben, és úgy láttam, a köz-

kep12.jpg

benső éveket jobban átvészelte, mint én. Bemutattam Jacquie-t, és csendben mulattam kettejük ellentétén. A Fon vagy 190 cm lehetett, és hosszú köntösében még magasabbnak tűnt, sugárzó mosollyal tornyosult Jacquie 155 cm-e felett, akinek keze úgy eltűnt az óriás sötét tenyere mélyén, mint egy gyermeké.

– Gyerünk, menjünk beljebb – mondta, és megragadta  kezünket,  hogy bevezessen a villájába.

Belül olyan volt minden, ahogy emlékezetemben megmaradt, hűvös, barátságos helyiség, a földön leopárdbőrök, fából faragott szép pamlagok, rajtuk magasra halmozott párnák. Leültünk, és a Fon egyik felesége tálcán poharakat és italokat hozott. A Fon bőkezűen skót whiskyt loccsantott három pohárba és sugárzó mosollyal kínálta. Néztem poharamban a 10 cm-nyi tiszta szeszt, és felsóhajtottam. Láttam, hogy a Fon, bármi egyebet csinált is távollétem alatt, az antialkoholista mozgalomhoz nem csatlakozott.

– Csirri-jó! – mondta a Fon, és egyetlen nyeléssel eltüntette pohara tartalmának felét. Jacquie és én mértékletesebben kortyolgattuk a magunkét.

–  Barátom – mondtam –, nagyon-nagyon boldog vagyok, hogy újra láthatlak.

– Ha! boldog? – mondta a Fon. – Én lenni boldog, hogy látlak. Amikor mondták nekem, te megint jöttél Kamerunba, nagyon-nagyon boldog lettem.

Óvatosan szopogattam italomat.

– Valaki  mondta  nekem,  megharagudtál  rám, mert könyvet írtam arról a boldog időről, amit régen   együtt töltöttünk. Így féltem  visszajönni Bafutba.

A Fon összeráncolta a homlokát.

– Miféle ember mondta neked ezt a dolgot? – kérdezte haragosan.

– Egy európai mondta nekem.

– Á, európai – vont vállat a Fon, mint akit meg-

lep, hogy bármit is elhiszek, amit egy fehér ember mondott nekem. – Az bizony hazudik.

– Helyes – mondtam nagy megkönnyebbüléssel. – Amikor arra gondolok, megharagszol rám, a szívem nem boldog.

– Nem,  nem, én  nem  haragszok  meg  rád – mondta a Fon, és mielőtt még megakadályozhattam volna, újabb hatalmas adag whiskyt loccsantott poharamba. – Az a könyv, amit írtál... tetszett ám nekem nagyon... miattad a nevem az egész világban körülment... minden-mindenfajta ember ismeri a nevemet... ez bizony jó dolog.

Rájöttem, hogy megint alábecsültem a Fon éles-elméjűségét. Nyilvánvalóan felmérte, mindennemű reklám jobb a semminél.

– Nézzed – folytatta –, sok-sok ember jött ide Bafutba, minden-mindenféle fajta ember, mutatták nekem ezt a te könyvedet, hogy beleírjam belül a nevemet... ez aztán remek dolog!

– Igen, ez  remek  dolog – mondtam  némileg megrendülve. Nem képzeltem volna, hogy akaratlanul is irodalmi hírességet csináltam a Fonból.

– Abban az időben mentem Nigériába – mondta elgondolkozva, a whiskysüveget a világosság felé tartva –, abban az időben mentem Lagosba, hogy találkozzam azzal a királynő nőszeméllyel, és minden európainak ott megvolt ez a te könyved. Sok-sok ember kért, írjam be nevemet ebbe a te könyvedbe.

Tátott szájjal bámultam rá; elakadt a szavam, ahogy magam elé képzeltem a Font, amint Lagos-ban ül, és aláírásával látja el a könyvemet.

–  Hogy tetszett a királynő? – kérdezte Jacquie.

–  Hah! hogy hogy tetszett? Nagyon is tetszett. Nagyszerű  egy  asszony  az.   Kicsi,  akárcsak te. De van benne erő, van ám. Abban a nőszemélyben rengeteg erő van.

–  Hogy tetszett Nigéria? – kérdeztem.

– Sehogyse – felelte határozottan a Fon. – Van

ott hőség túl-túl nagy. Nap, nap, nap, én meg isszadni, isszadni. De abban a királynő nőszemély-ben sok-sok erő... megy, megy, és semmit nem isszad. Nagyszerű egy asszony az.

Kuncogott a visszaemlékezésen, és szórakozottan újabb adagot töltött mindnyájunknak.

–  Ennek a királynőnek – folytatta – én adtam a kameruni népek nevében egy elefántnak a fogát. Ismered?

– Igen, ismerem – mondtam, visszagondolva a nagyszerű faragott elefántagyarra, amivel a kameruniak ajándékozták meg a királynőt.

–  Ezt a fogat minden kameruni népek nevében adtam – magyarázta. – Ez a királynő ült egy székben, én meg mentem halkan, halkan, hogy adjam neki azt a fogat. Átvette. Akkor azok az európaiak mind azt mondták, nem jó dolog, ha az ember a farát mutatja ennek a királynő nőszemélynek, és ott mindenki csak hátrafelé megy. És is mentem hátrafelé. Haha! Lépcső volt ott, az ám! Féltem nagyon, leesem, de mentem, mentem csendben, és sose estem le... de nagyon féltem.

Addig nevetgélt, ahogy visszagondolt önmagára, amint hátrálva megy le a lépcsőn a királynő előtt, míg könnybe lábadt a szeme.

–  Nigéria nem jó hely – mondta –, van nagyon, nagyon meleg... én ott isszadni.

Az izzadás szóra láttam, hogy szeme rátapad a whiskysüvegre, így gyorsan felálltam, és kijelentettem, hogy most már igazán mennünk kell, mert rengeteg kicsomagolnivalónk van még. A Fon kisétált velünk a napsütötte udvarra, megfogta kezünket, és komolyan a szemünkbe nézett.

–  Estidőre jönni vissza   –   mondta   –,   iszunk majd, jó?

–  Igen, estidőre jönni fogunk – biztosítottam. Lemosolygott Jacquie-re.

–  Estidőre megmutatni neked, milyen boldogan tudunk mi itt mulatozni Bafutban.

– Helyes – mondta  Jacquie  bátor  mosollyal.

A Fon elegáns elbocsátó mozdulattal meglengette a kezét, aztán megfordult, és visszament a villájába, mi meg átkocogtunk a vendégházhoz.

– Nem   hiszem,   hogy  ez után a whisky  után szembe tudok még nézni bármiféle reggelivel -mondta Jacquie.

–  De hiszen ez még nem volt ivás! – tiltakoztam. – Ez csak szelíd kis aperitif volt a nap beindítására. Csak várj, mi lesz itt este!

– Ma este nem fogok inni, ezt kettőtökre hagyom – jelentette ki Jacquie szilárdan. – Legfeljebb egy pohárnyit, és azzal vége.

Reggeli után, míg állatainkat láttuk el, véletlenül lenéztem a veranda korlátján át, és lent az úton kis csapat embert vettem észre, akik a ház felé közeledtek. Amikor közelebb értek, láttam, hogy mindegyik hoz valamit, fonott kosarat vagy zöld levelekkel betömött szájú lopótököt. Alig tudtam elhinni, hogy ilyen hamar már állatokat hozzanak nekünk, mert általában legalább egy hétbe telik, míg elterjednek a hírek, és a vadászok kezdik szállítani az árut. De ahogy elakadt lélegzettel figyeltem őket, letértek az útról, és egymás közt nevetgélve és fecsegve nekiindultak a verandára felvezető magas lépcsősornak. Amikor a legfelső lépcsőre értek, elhallgattak, és gondosan a földre helyezték terhüket.

– Látlak benneteket, barátaim! – mondtam. – Jó reggelt, uram! – kiáltottak kórusban, és

vigyorogtak.

– Micsoda ez a mindenféle?

– Ez lenni jószág, uram – mondták.

– De honnan tudni, hogy én jönni Bafutba, jószágot venni? – kérdeztem teljesen értetlenül.

–  Ej, uram, a Fon mondani nekünk – válaszolt az egyik vadász.

– Jóságos ég, ha a Fon már elkezdte a hírverést,

kep13.jpg

mielőtt még ideértünk volna, pillanatok alatt el fognak bennünket árasztani! – mondta Jacquie.

– Elég  szépen  el  vagyunk  árasztva   máris – mondtam a lábam előtt sorakozó kosarak sokaságát szemlélve –, és még csak ki sem csomagoltuk a ketreceket. Ó, nem baj, valahogy majd csak elboldogulunk. Nézzük, mit hoztak.

Lehajoltam,   felemeltem   egy   rafiaszatyrot,   és magasra tartottam.

–  Ezt hozni kicsoda? – kérdeztem.

– Én lenni, uram.

– Micsoda jószág lenni benne?

– Ez lenni pók-hús, uram.

–  Mi lehet az a pók-hús? – kérdezte Jacquie, míg a szatyor madzagját kezdtem bogozni.

– A leghalványabb fogalmam sincs róla – válaszoltam.

– Mi lenne, ha megkérdeznéd? – javasolta Jacquie gyakorlatiasan. – Ennyi erővel akár egy kobra is lehet benne, vagy ilyesmi.

– Igen, ebben van valami – mondtam, megállva munkámban.

A vadászhoz fordultam,  aki  aggódva  figyelt.

– Lenni milyen jószág ez a pók-hús?

– Ez lenni kicsi jószág, uram.

– Lenni gonosz jószág? Embert harapni?

– Nem, uram, egyáltalán  nem.  Ez lenni kicsi pók-hús... kölyök még...

A felvilágosítástól megerősödött lélekkel kinyitottam a szatyrot, és a mélyére néztem. A fenekén egy fűcsomóba fészkelve aprócska, alig 8-10 centiméteres mókus feküdt izegve-mozogva, kaparászva. Alig lehetett pár napnál idősebb, mert még az újszülöttek tiszta, fényes, plüss-szerű bundáját viselte, és még vak volt. Övatosan kiemeltem; vékony, nyikorgó hangokat adva feküdt a tenyeremben, mint valami karácsonyi játék, rózsaszín száját o alakúra nyitotta, mint egy karénekes fiú, apró mancsai kapálódzó mozdulatokkal rugdalták az ujjaimat. Türelmesen vártam, míg feleségemben elcsitult az antropomorfizmus áradó hulláma.

– Nos – mondtam –, tartsd meg, ha akarod. De figyelmeztetlek, pokoli dolog lesz etetni. Egyetlen okot látok, amiért érdemes egyáltalán megpróbálni; ez a kis kölyök ugyanis fekete fülű, és ezek elég ritkák.

– Ó, menni fog – mondta Jacquie, tele optimizmussal –, erősnek látszik, és ezzel félig már megnyertük a csatát.

Sóhajtottam. Visszaemlékeztem a számtalan kis mókuskölyökre, melyekkel a világ különböző részein küszködtem, és hogy minden soron következő még ostobább és elszántabb volt a saját

maga tönkretételében, mint az előző. A vadászhoz fordultam.

– Itt van ez a jószág, barátom. Nagyszerű jószág, nagyon-nagyon szeretem. De ez csak kölök ám, igaz? Egyszer csak meghalhat, igaz?

–  Igaz, uram – helyeselt a vadász borúsan.

– Így hát fizetek neked kettő, kettő shillinget most, és adok neked könyvet. Kettő hét után jössz vissza, és ha ez a kölök még él, adok neked még öt, öt shillinget, jó? Elfogadni?

– Igen, uram, én elfogadni – mondta a vadász, elragadtatott vigyorral.

Kifizettem neki a két shillinget, aztán egy kötelezvényt írtam további öt shillingről, és figyeltem, ahogy gondosan bedugja a sarongja egy redőjébe.

– Nem elveszíteni! – mondtam. – Ha ezt elveszíteni, nem fizetni neked.

–  Nem, uram, nem elveszíteni – biztosított vigyorogva.

– Tudod, a színe egészen csodálatos – mondta Jacquie,  ahogy  az  összetett tenyerében  tartott mókust   nézegette.    Ebben   egyetértettem   vele. A csöpp fej élénk narancsszínű volt, a fülei mögött határozott fekete perem, mintha az édesanyja nem mosdatta volna meg tisztességesen. A teste a hátán barna-zöld csíkos volt, a hasán világossárga, nevetséges kis farka pedig felül sötétzöld, alul lángoló narancsszínű.

–  Mi legyen a neve? – kérdezte Jacquie.

A tenyerén még mindig énekgyakorlatokat folytató, reszkető vakarcsra néztem.

– Hívd, ahogy a vadász hívta: Apró Pók-Hús – javasoltam.

Így Apró Pók-Hús lett, és ezt később, az egyszerűség kedvéért, csak Apróra rövidítettük.

Miközben a névadás kérdésével foglalkoztunk, szorgalmasan bontogattam egy másik háncskosarat, ahelyett hogy óvatosan megkérdeztem volna a vadászt, mit tartalmaz.  Így, amikor vigyázatlanul

kinyitottam, egy kis hegyes, patkányszerű arc bukkant fel, élesen beleharapott az ujjamba, mérgében fülsiketítően visított egyet, aztán újra eltűnt a kosár mélyén.

–  Mi az ördög volt ez? – kérdezte Jacquie, miközben az ujjamat szopogattam és káromkodtam, a vadászok pedig kórusban kiáltoztak:

–  Bocsánat, uram, bocsánat! – mintha ők lettek volna közösen felelősek az ostobaságomért.

–  Ez a sátáni kis drága egy törpe mungó – mondtam. – Méretéhez képest talán a legádázabb állat egész Bafutban, és a selyemmajom kivételével minden általam ismert kis állat közül ennek van a legfülhasogatóbb hangja.

– Miben fogjuk tartani?

– Ki kell csomagolni néhány ketrecet. A kosárban fogom hagyni, míg az áru többi részét fel nem dolgoztam – mondtam, gondosan bekötve újra a szatyor száját.

–  Milyen remek, hogy két különböző fajú mungónk is van! – mondta Jacquie.

– Igen – helyeseltem az ujjamat szopogatva –, élvezetes dolog.

A tartók további része, amikor megvizsgáltam, izgalmasabb dolgokat nem tartalmazott, csupán három közönséges varangyot, egy kis, zöld viperát és négy szövőmadarat, melyek nem kellettek. Így, miután eligazítottuk őket meg a vadászokat, nekiláttam, hogy elhelyezzem a törpe mungót. Gyűjtőkörút alkalmával egyik legkellemetlenebb dolog, ha az embernek nincs elég ketrece. Első expedíciómnál én is elkövettem ezt a hibát; bár rengeteg fajta felszerelést hoztunk magunkkal, nem gondoskodtam előre gyártott ketrecekről, azt képzelve, lesz rá elég idő, hogy a helyszínen készítsük majd el azokat. Ez azt eredményezte, hogy az első állat-özön felkészületlenül ért bennünket, és mire végre sikerült – éjt nappallá téve – megfelelően elhelyezni őket, megérkezett az állatszállítmányok második

hulláma, és újra ott voltunk, ahol kezdtük. Volt olyan pillanat, amikor a tábori ágyamhoz hat különböző állat volt kötve. E tapasztalatok után mindig ügyelek arra, hogy utazásaimra összehajtható ketreceket vigyek magammal, történjék bármi, biz tos lehetek, hogy legalább az első 40-50 példányt el tudom helyezni.

Felállítottam hát egyik speciálisan felépített ketrecünket, száraz banánlevelekkel szórtam tele, és beengedtem a törpe mungót, anélkül hogy hagytam volna magam megharapni. Ott állt a ketrec közepén, apró, fényes szemekkel bámult rám, egyik finom kis mancsát felemelte, és a düh-visítások sorozatát hallatta, dobhártyáink szinte már remegtek. A zaj olyan fülhasogató és kellemetlen volt, hogy kétségbeesésemben egy nagy darab húst dobtam a ketrecébe. A törpe mungó rávetette magát, hevesen megrázta, hogy megbizonyosodjon róla, már nem él, aztán egyik sarokba cipelte, és ott nekilátott, hogy elköltse. Bár továbbra is ránk-ránk visított, a hangot irgalmasan eltompította habzsolása. A ketrecet Ticky, a feketelábú mungó ketrece mellé állítottam, és leültem, hogy figyeljem őket.

Felületes pillantásra az ember nem képzelte volna, hogy a két állat, akár távolról is, rokonságban lehet. A feketelábú mungó, bár még kölyök volt, kb. 60 cm hosszú és vagy 20 cm magas lehetett. Tömpe, eléggé kutyaszerű képe volt, és kerek, sötét, kicsit kiugró szeme. Teste, feje és farka meleg krémszínű volt, míg vékony lába olyan sötétbarna, hogy csaknem feketének látszott. Karcsú, hajlékony, lágy vonalú alakja egy sima bőrű párizsi táncosnőre emlékeztetett, akinek egyetlen öltözete egy pár fekete selyemharisnya. Vele ellentétben a törpe mungó mindenre hasonlított, csak párizsi nőre nem. A farkával együtt vagy 25 cm hosszú lehetett. Apró, tűhegyes pofácskája volt, kicsi, kerek,  rózsaszínű orra és csöpp, vil-

kep14.jpg

logó, sherry színű szeme. Elég hosszú szőrű, vastag bundája mély csokoládébarna volt, itt-ott némi vöröses fénnyel.

Ticky, aki mindig a grande dame-ot játszotta, szinte borzadó arckifejezéssel lesett át ketrecéből az új jövevényre; lenyűgözve figyelte, ahogy visítozva habzsolta véres húsdarabját. Ticky maga rendkívül kényesen és finoman evett, soha nem jutott volna eszébe, hogy ilyen bárdolatlanul viselkedjen, tele szájjal, rikoltozva és sivalkodva faljon, és általában úgy csináljon, mintha életében még nem lakott volna jól. Pár percig figyelte a törpe mungót, aztán megvető horkantással két-háromszor elegánsan megfordult maga körül, és lefeküdt aludni. A törpe mungót nem rendítette meg ez a véleménynyilvánítás, visítozva tovább cibálta ebédje véres foszlányait. Az utolsó falat lenyelése után körös-körül megvizsgálta a ketrec alját is, nem kerülte-e el figyelmét valami kis darab, majd leült, egy darabig hevesen vakaródzott, aztán összegömbölyödött, és szintén elaludt. Amikor vagy egy óra múlva felébresztettük, hogy az utókor számára szalagra vegyük hangját, olyan dühös és felháborodott sivalkodásban tört ki, hogy kénytelenek voltunk a mikrofont hátrább vinni, a veranda másik végébe. De mire beesteledett, nemcsak a törpe mungó hangját sikerült felvennünk, hanem Tickyét is, és még felszerelésünk kilencven százalékát is kicsomagoltuk. Így önmagunkkal nagyon elégedetten megfürödtünk, átöltöztünk és megvacsoráztunk.

Vacsora után felfegyverkeztünk egy üveg whiskyvel, bőséges cigarettakészlettel, és magunkhoz véve petróleumlámpánkat, elindultunk a Fon háza felé. A levegő meleg volt és álmosító, telve az égett fa füstjével és a napégette föld illatával. Az út füves szegélyén tücskök cirpeltek és trilláztak, és a Fon nagy udvara körül a homályban álló gyümölcsfákról, az ágak közül a gyümölcsevő denevérek tülökhangja és szárnycsapkodása hallatszott. Az udvaron a Fon gyermekeinek egy csoportja tapsolva és énekelve valami körjátékot játszott, és a messzeségben, a fákon túl egy kis dob hangja lüktetett, mint valami szabálytalan szívverés. Áthatoltunk a feleségek kunyhóinak útvesztőjén, mindegyikből világlott a vacsorakészítés vörösen izzó tüze, áradt belőlük a roston sülő jamszgyökér, a sistergő banán, a rotyogva párolódó hús illata vagy a szárított, sós hal átható szaga. Hamarosan megérkeztünk a Fon házához. Házigazdánk ott várt a lépcsőn, hogy fogadjon bennünket, hatalmas alakja kiemelkedett a félhomályból, ruhája suhogott, ahogy kezet rázott velünk.

– Isten hozott. Isten hozott – mondta sugárzó mosollyal. – Gyerünk, megyünk befelé.

–  Hoztam egy kis whiskyt, hogy örüljön a szívünk – mondtam, meglengetve az üveget, ahogy beléptünk a házba.

–  Hah! helyes, helyes – kuncogott a Fon. – Ez a whisky remek dolog, hogy boldog legyen tőle az ember.

Csodálatos   skarlátvörös-sárga   köntöst   viselt,

amely a tompa lámpafényben mint tigrisbőr világított, és karcsú csuklójára széles, gyönyörűen faragott elefántcsont karperecet húzott. Leültünk, és csendben vártunk, míg az ünnepélyes rítus, az első ital kitöltése lezajlott. Amikor aztán mindegyikünk fél pohár tiszta whiskyt tartott a kezében, a Fon felénk fordult széles, csintalan mosolyával:

– Csirri-jó! – mondta, poharát felemelve. – Ma este fogunk jól mulatni. – És így megkezdődött az, amire később úgy emlékeztünk vissza, mint a Másnapos Csömör Előestéje.

Ahogy a whiskysüveg szintje lassan alábbszállt, a Fon még egyszer elmesélte nigériai kirándulása történetét, mekkora hőség volt, és ő mennyire “isszadt". A királynő magasztalása nem ismert határt, mert, ahogy kifejtette, ő saját hazájában volt, mégis megérezte a hőséget, a királynő pedig képes volt kétszer annyit dolgozni, és lám, közben mégis hűvös és bájos tudott maradni. Rendkívülinek találtam áradó és tökéletesen őszinte dicséretözönét, mert a Fon olyan társadalomhoz tartozott, ahol a nőket nem tartották többnek, mint valami tűrhetően hasznos teherhordó állatnak.

– Szeretni muzsika? – kérdezte a Fon Jacquie-től, amikor a nigériai utazás tárgyát kimerítette.

– Igen – mondta Jacquie –, nagyon szeretem. A Fon ráragyogott.

– Emlékszel az én muzsikám? – kérdezte tőlem.

– Igen, emlékszem.  Már akkor is volt neked muzsikád, barátom.

A Fon jókedvében hosszabb kurjantást hallatott.

– Írtál erről az én muzsikámról abban a könyvedben, igaz?

– Igen, így volt.

– És – mondta a  Fon  a tárgyra  térve – írtál arról a táncolásról is, és hogy milyen jól mulattunk akkor, igaz?

– Igen... nagyszerű táncok voltak, amiket táncoltunk.

– Akarod, hogy megmutassuk ennek a te feleségednek, miféle táncot táncoltunk mi itt Bafutban? – kérdezte, rám szegezve hosszú mutatóujját.

– Igen, nagyon is szeretném.

– Jól van, jól... gyertek, megyünk a táncházba – mondta, méltóságteljesen talpra állva, és karcsú kezével egy böffenést leplezve el. Két felesége, akik csendben üldögéltek a háttérben, odarohantak, megragadták az italostálcát, és előresiettek, míg a Fon kivezetett bennünket a házból, és keresztülvitt az udvaron a táncház felé.

A tánccsarnok hatalmas, négyzet alakú épület volt, kicsit hasonlított a szokásos falusi tanácstermekhez, de földpadlója volt, és kevés, apró ablaka. Az épület egyik végén egy sor nádfonatú karosszék valamilyen királyi páholyfélét képezett, felettük a falon a királyi család különböző tagjainak bekeretezett fényképei függtek. Ahogy beléptünk a tánccsarnokba, a feleségek vagy negyvenötven főnyi gyülekezete a szokásos üdvözlésbe tört ki, valami furcsa, éles, huhogásba; ezt úgy csinálták, hogy hangosan üvöltöttek, és ugyanakkor ütögették a kezükkel a szájukat. A zaj fülsiketítő volt. A jelenlévő, ragyogó köntösökbe öltözött alacsonyabb rangú tanácsosok is mind összeverték tenyerüket, és ezzel fokozták az általános zsivajt. Az üdvrivalgástól csaknem megsüketült Jacquie-t és engem leültettek a Fon két oldalán egy-egy székbe, elénk állították az asztalt az italokkal, és a Fon, hátradőlve székében, széles, boldog mosollyal legeltette rajtunk a szemét.

– Most aztán fogunk jól mulatni – mondta, és előrehajolva,   félpohárnyi   whiskyt  öntött   mindnyájunknak egy újabb, érintetlen, abban a pillanatban csapra vert üveg mélyéből.

– Csirri-jó! – mondta a Fon.