Egyetlen civilizált európai ország se kímélődött meg az alkémia hóbortjától, így csak természetes, hogy Magyarországon is találunk alkémistákat, mégpedig aránytalanul nagy számmal. Igaz, egy sincs közöttük, aki előbbre vitte volna a vegytant mint tudományt, mert a magyar alkémisták csak az aranycsinálás ábrándjának éltek.
Adataink vannak rá, hogy Magyarországon már a XIII. században is foglalkoztak alkémiával, főleg a kolostorokban. Erre kell következtetnünk a domonkosrendnek abból az 1273-ban kelt tilalmából, amely szigorúan elítéli az alkémia űzését, az aranycsináló munkálatokat eltiltja, sőt alkémista kéziratok elolvasását is. Ez a tilalom főleg egyházi személyekre vonatkozott. De nem tudunk egyes megnevezhető személyekről, akik alkémiával foglalkoztak.
Csak a XVI. századtól kezdve vannak személyi adataink egyes alkémistákról. Akkor jött divatba, hogy magyar diákok ismereteik gyarapítására külföldi egyetemeket, főleg német és hollandus főiskolákat kerestek föl. Ott nemcsak hallottak az alkémiáról, hanem megismerkedtek alkémistákkal, s ezektől sajátították el a hermesi művészet titkait. Hazajövet aztán folytatták a rejtélyes mesterséget.
És csak természetes, hogy magyar uralkodók is akadtak, akik szolgálatukba fogadott alkémisták segítségével akarták megtölteni kiürült pénztáraikat. Ezek közé tartozott legnagyobb nemzeti királyunk, Mátyás is. Ő többnyire külföldi alkémistákat foglalkoztatott, de akadt közöttük egy állítólagos magyar is: Marsilius Ficinus (1433—1499). 1489-ben jelent meg »De triplici vita« című munkája, amelynek egy részét »Pannonia királyának« ajánlja. Marsilius Ficinus erősen hitt a miár többször említett »aurum potabile« (iható arany) csodatevő hatásában s ennek fogyasztását javasolja a királynak az élete meghosszabbítására. Hogy Mátyás király maga is foglalkozott alkémiával, vagy legalábbis érdeklődött iránta, ezt valószínűvé teszi az, hogy könyvtárában megvoltak Alhertus Magnusnak és más nagy alkémistáknak munkái.
Egész bizonyosan a kapzsiság vitte rá Mátyás gyámoltalan utódát, II. Ulászlót (Dobzse László) arra, hogy aranycsinálás segítségével tegyen szert valahogyan egy kis pénzre. Ő nemcsak foglalkoztatott alkémisitákat, hanem valószínűleg maga is próbálkozott aranycsinálással.
Ugyanis Georg Welsch augsburgi orvos (1624—1677) azt írja egyik munkájában, hogy birtokában volt egy Rechenbergtől eredő kézirat evvel a címmel: »Experimenta secreta Vladislai, Hungarum et Bohemorum regis« (Ulászlónak, a magyarok és csehek királyának titkos kísérletei)
Még női művelője is akadt az alkémiának Magyarországon. Ez Cilley Borbála volt, Zsigmond magyar király felesége. Férje halála után sok viszontagságon ment át; végül kénytelen volt visszavonulni Königgratzbe, s ott tizenkét évig élt. Ebben a visszavonultságban kezdett foglalkozni alkémiával. Valószínűleg vándor alkémistáktól tanulta meg a mesterség fogásait, főleg a cseh Laaz, vagy latinosan Lasmioro alkémistától. Ez le is írja, milyen alkémista műveleteket végzett előtte a királyné, mikor ő odakerült. De Laaz hozzáteszi, hogy csalásokat is látott, amit szemére hányt a királynénak, s ez börtönre is akarta vettetni miatta.
Ulászló, majd utóbb II. Lajos király udvarában működött az a Menyhért-Melchior-Miklós nevű magyar alkémista, akiről olyan ellentmondó és bizonytalan adataink vannak. Latin neve volt Magister Nicolaus Melchior Cibiniensis. Nevének utolsó része azt mondja, hogy nagyszebeni származású. Egy Weszprémi nevű későbbi író azt mondja, hogy azonos volt Oláh Miklós esztergomi érsekkel. Viszont Michael Maier orvosnak 1617-ben Frankfurtban megjelent munkája tagadja ezt. Maiernek érdekes megjegyzése az, hogy már Melchior előtt is sok alkémista élt Magyarországon, de a török dúlás megsemmisítette ezek írásbeli munkáit. Mégis valószínű, hogy ez a Melchior, másként Szebeni Menyhért volt Ulászló király oktatója az alkémiában.
1534-ből van adatunk arról, hogy Brassóban működött egy Mihály nevű alkémista, mert a város megbízta avval, hogy a forgalomban levő rossz pénzből vonja ki a rezet. Erdélyben általában meleg fészke volt az alkémiának. Bethlen Gábor fejedelem alkémista kézikönyveket olvasgatott.
Persze, szélhámosok akadtak a magyar alkémisták között is. Koppnak, az álkémia egyik német történetírójának művében olvassuk a következő érdekes adatot: I. Cosimo toszkánai nagyherceget egy Erdélyi János nevű utazó alkémista csapta be a következő módon. Ez az Erdélyi orvos is volt. Néhány évre Firenzében telepedett le, s itt forgalomba hozott egy »usufur« nevű általa készített orvosságot. Ezt annyira megkedvelték a környéken, hogy minden gyógyszerész kénytelen volt raktáron tartani, s természetesen Erdélyitől kellett megvásárolniuk. Az usufur erősen aranytartalmú volt. Erdélyi mindig maga készítette a pácienseinek rendelt orvosságokat, de a patikából usufurt hozatott velük, s ezt magának tartotta meg. Egyszer aztán Erdélyi avval a javaslattal lépett a nagyherceg elé, hogy megtanítja az aranycsinálásra. A nagyherceg kapott az ajánlaton. Az alkémista előírta neki, milyen anyagokat szereztessen be az aranycsináláshoz, az usufur persze ezek között volt. A nagyherceg mindent beszerzett a patikából, elvégezte a maga kísérleteit s csakugyan kapott aranyat (hiszen a használt usufurban csakugyan volt egy kis arany). Örömében 20 000 dukáttal jutalmazta meg Erdélyit, ez rögtön kereket oldott a nagy összeggel,’ és soha többé nem látták Olaszországban.
Akadt olyan magyar alkémista is, aki szélhámosoknak esett áldozatul: Laszky Albert. 1530-ban született Késmárkon. Apja Laszky Jeromos, Szapolyai híres követe volt. Szülei korán elhaltak, nem kapott rendes nevelést, s így nem csoda, ha végül kalandor lett belőle. Közben azért tanult valamit, főleg fizikát és kémiát, de végül az alkémiára vetette magát. Lett volna miből élnie, hiszen Késmárk az ő birtoka volt, apja kapta a várost Szapolyaitól. Korhelysége miatt adósságokba keveredett s végül kénytelen volt Késmárkot elzálogosítani Thököly Sebestyénnél. El is veszítette a várost, mert nem tudta időre visszaváltani. 1583-ban elment Londonba, Erzsébet királynő udvarába. Itt hamarosan megkedvelték a daliás és művelt magyar férfit. Megfordult tudományos körökben is, híres tudósokkal vitatkozott az oxfordi egyetemen, többek között Giordano Brúnóval is. De könnyelmű vére kiütközött belőle, adósságokba keveredett. Már-már azon volt, hogy az adósok börtönébe kerül, de megszökött. Londonban már előbb megismerkedett Dee és Kelley nevű híres alkémistákkal. Ezek hálójukba kerítették s Laszky magával vitte őket Lengyelországba, majd Magyar-országra. A két szélhámos azt ígérte neki, hogy annyi aranyat csinálnak, amennyivel Laszky Lengyelország királya lehet. Mikor aztán vagyona utolsó roncsait is kicsalták a hiszékeny Laszkytól, megszöktek mellőle. Laszky 1605-ben halt meg szegénységben.
Híres és érdekes magyar alkémista volt Bánfihunyadi János, aki a XVI. és XVII. század fordulója körül Londonban a híres Gresham kollégium vegyésze volt. Hogy mit tartottak róla, azt mutatják a jelzők, amikkel fölruházták: »great chymist« (nagy vegyész), »celebrated chymist« (híres vegyész) stb. Életéről keveset tudunk. Ő maga egyik levelét így írta alá: »Johannes Bánfihunyades, in collegio Gresham Chymiae professor«. Azonban újabb kutatások kiderítették, hegy 'nem lehetett professzor, mert ma is megvan e kollégium természettudománytanárainak névsora 1596-tól 1652-ig, tehát valószínű, hogy csupán segédje volt valamelyik tanárnak. Egy XVIII. századbeli angol író (Grager) azt mondja róla: »minden szenvedélye, foglalkozása, vizsgálódása a laboratóriumában összpontosult, mert teljesen át volt hatva a meggyőződéstől, hogy a valamirevaló tudományok a vegytanba vannak belefoglalva s minekutána megtalálta a nagy titkot, »-miként lehet aranyat és ezüstöt higanyra redukálni, úgy képzelte, hogy közel jár már ahhoz is, hogy viszont miként lehet arannyá változtatni a higanyt«. 1646-ban balt meg Londonban. Ám az alkémia soványan fizethetett neki, mert tudjuk, hogy élete utolsó évében évi 100 font adót róttak ki rá, de kénytelen volt adóelengedést kérni, mert »vegyészi foglalkozása nem hoz megélhetést".
Másik érdekes alakja a magyar alkémia történetének Gömöri Dávid győri városi orvos (1708—1795), aki Rozsnyón született. 1720-ban Késmárkra került a híres Buchholtz György prédikátorhoz, aki mellett négy évet töltött el. Későbben Fischer szepesi főorvos mellett tanulta az orvosi mesterséget, majd a jénai egyetemen tanult, ahol 1733-ban orvosdoktori oklevelet szerzett. Visszament Rozsnyóra, itt hamarosan tekintélyes orvos lett. 1735-ben Győrbe költözött s az egészségügy körüli érdemeiért 1741-ben nemességet kapott. Győrben kezdett foglalkozni alkémiával s ennek egyik legbuzgóbb híve lett. (A Nemzeti Múzeumban levő 800 oldalas kézirata bizonyítja, milyen szenvedéllyel űzte az aranycsinálást.) Művei nagyon homályosak, az egyikben a Hermes Trismegistos-nak tulajdonított "tabula smaragdina" rejtélyeit boncolgatja. — Gömöri a vitriolt tekinti az ősanyagnak, minden más anyag forrásának. Egy helyen ezt írja erről: "aki aranyat akar előállítani, ne keresse azt növényi vagy állati anyagokban, hanem ama testekben, melyekből természetes módon lesz arany. A földben tűz, víz s föld található, a természet ezekből állítja elő a vitriolt. Ha tehát szabályosan akarunk aranyat előállítani, az utóbbi anyagot kell földolgoznunk". — Egy másik munkájában így nyilatkozik: "Közelebbről nem közölhetem a teóriát, mert arra, aki megtöri Hermes pecsétjét, súlyos büntetés vár az isteni mindenhatóság részéről, vagy betegség vagy halál, vagy pedig a lelki üdvösség elveszítése."
Nemcsak orvosok és más polgári foglalkozású emberek űzték az alkémiát nálunk, hanem főúri körökben is akadtak hívei. A kolozsvári egyetem kémiai intézete őrzi gróf Csáky Istvánnak egy XVII. századból eredő kéziratát, amely alkémiai ismeretekkel foglalkozik.
XVII. századbeli német szerző említi gróf Eszterházy generálist, aki Kismartonban végzett alkémista kísérleteket.
Eszterházy állítólag megoldotta a titkot, hogyan lehet kivonni aranyból azt az »anima«-t, amellyel aztán higanyból aranyat lehet csinálni. A kuruc korszakot tanulmányozó Thaly Kálmán állapította meg gróf Bercsényi Miklósról, Rákóczi híres hadvezéréről, hogy nagyon buzgó alkémista volt. Könyvtárában megvoltak az alkémista irodalom leghíresebb termékei, amelyeket magával vitt a táborozások alkalmával is. De magával vitte mindig 484 üvegből álló vegyi szertárát is, és kísérletezgetett a hadviselés szüneteiben. Több forrás is fölemlít róla egy érdekes esetet. 1705-ben Nyitra körül táborozott, mikor átszökött hozzá egy bécsi alkémista, aki azt állította, hogy birtokában van a bölcsek kövének, amellyel nemcsak aranyat tud csinálni, hanem tud szolgálni az »iható arannyal«, ami elhárítja az éhezést, ha a seregnek nincs ennivalója. Bercsényi nem szerette a hencegést, börtönre vetette ezt a szélhámost, s két napig éheztette. Mikor aztán az osztrák alkémista enni kért, Bercsényi azt üzente neki. hogy igyon egy kis iható aranyat, hiszen az elhárítja az éhezést. Az osztrák állítólag »nagyot morgott« erre.
Lelkes alkémista volt Bél Mátyás, a XVIII. század nagy magyar 'mindentudója. 1684-ben született Ocsován mint falusi mészáros fia, és sok viszontagság után nagy pedagógus és földrajzi író lett belőle. Ő alapította az első magyar lapot is. 1742-ben szélütés bénította meg, de csak 1749-ben vonult nyugalomba. Ebben az évben újabb szélütés érte, meghalt. Mivel fiatal korában Halléban is tanult, föltehető, hogy itt ismerkedett meg a hermesi művészet titkaival. De hogy szorgalmas művelője volt, arról tanúskodik a Nemzeti Múzeumban őrzött 500 oldalas kézirata, amely nagyobbrészt jegyzetekből áll. E jegyzetek között vannak 1746-ból valók is, amikor már szélütött volt. Ő is a bölcsek kövét kereste, de foglalkozott a robbanóanyagok vegytanával és fizikájával is, próbálkozott a puskapor javításával.
Kevesen tudják, hogy a XVIII. századvégi magyar jakobinusok vezére, Martinovics Ignác József, is alkémista volt. 1755-ben született rác családból, s 1795-ben végezték ki, összesen negyven évet élt. Korán belépett a ferences-rendbe, pap lett, 1779-ben a bölcsészet és matematika tanára. De a szigorú szerzetesi élettel nem tudott megbékülni, elment tábori papnak, majd Potocki gróf lengyel főúrral beutazta Európát. Közben jó hírre tett szert bölcseleti és természettudományi munkáival, úgyhogy 1783-ban a fizika tanára lett a lembergi akadémián, nemsokára a bölcsészeti kar dékánja. Pályázott a bécsi és pesti egyetem fizikai tanszékére is, de eredménytelenül. 1791-ben Gotthard udvari tanácsos ajánlatára II. Lipót császár kinevezte udvari vegyésznek és császári tanácsosnak. Kortársa, Szirmay Antal, ezt írja róla »A magyar jakobinusok története« című munkájában: »... a császárhoz Bécsbe utazván és kihallgatásra bocsáttatván, a vegyészeiben igen jártasnak mondotta magát, úgy mint ki a szabadkőmívesek társulatában is azért avattatott mesterré, mert képes oly silányabb ércek összekeverése által, melyek a császári bányában bőségben megvannak, nagy tömeg aranyat előállítani és hogy ezzel a királyi kincstárt meg akarja ajándékozni. A ravasz csaló hitelt talált a könnyenhivő uralkodónál, sőt cselszövényeit egész odáig vitte, hogy ugyanazon helyiségben, vagyis kabinetben kísérelhette meg az arany kifőzését, amelyben Lipót császár volt, és hogy vegytani találmányait annál nagyobb tökélyre vihesse, 1791-ben a lembergi tanárságból Bécsbe tétetett, udvari tanácsossá neveztetett és évi 2000 rhénusi forintnyi fizetést nyert, amiért kötelessége volt segédkezni a császárnak az alkémista kísérleteknél. Az erdélyi származású lovag Born Ignác a XVIII. század második felében élt. A prágai bányászati és pénzverő intézet elnöke volt, majd 1776-ban Mária Terézia a bécsi udvari természeti tárak rendezését bízta rá. Lelkes híve volt az alkémiának, de nem is az ő személye fontos itt, hanem az, hogy ő avatta be az alkémia titkaiba Vay Miklós tábornokot és Bárótzi Sándort, a gárdista írót, a franciás iskola kitűnő képviselőjét. 1735-ben született Ispánlakán, Alsófehér megyében. Apja birtokos és adószedő volt. A nagyenyedi kollégiumot végezte, aztán hivatalnok lett az erdélyi kancelláriánál. Mikor felállították a bécsi test-őrséget nemes ifjakból, Bárótzi is jelentkezett, de csak nagy protekcióval vették föl, mert csúnya arcú és alacsony termetű volt. A testőrségben ezredességig vitte s 1806-ban ment nyugdíjba. 1809-ben halt meg Bécsben. Kazinczy szerint Székely László testőralezredes avatta be Bárótzit az alkémia titkaiba. Ez aztán annyira szenvedélyévé vált, hogy irodalmi munkásságát is abbahagyta, amit Kazinczy nagy sajnálkozással említ föl, amikor ezt írja: »Maradjon a szegény Bárótzy a maga Alchémiájával, amely néki soha nem csinál aranyat*. Annyi bizonyos, hogy Albertus Magnustól kezdve végigtanulmányozta az egész alkémista irodalmat, de gyakorlatilag is művelte a hermesi tudományt. Írt egy alkémiai munkát, amelynek címe: »A mostani adeptus, vagyis a szabad kőmívesek valóságos titka«. Ez tulajdonképpen de la Croix francia alkémista munkájának fordítása, de Bárótzi egy hetvenoldalas előszót írt elébe, amelyben az alkémiát védi a kételkedőkkel szemben. Érdekes, hogy ő élesen elválasztja a vegytant és alkémiát, amennyiben így ír: "A chymia az, amelyet az iskolában is közönségesen tanítanak és a patikáriusok is élnek vele. Ez a testeknek csak külső, amaz ellenben belső és gyökeres elválasztásokkal foglalatoskodik." Fent idézett munkájában az »adeptus« kifejezés az általános szóhasználat szerint olyan alkémistát jelent, aki birtokában van a bölcsek kövének; a szabadkőmívesek alatt pedig azt a »rózsakereszt« néven ismert alkémista egyesületet érti, amelynek akkoriban egész Európában voltak tagjai, Magyarországon is többen a főurak közül is. Kazinczy egyszer megkérdezte Bárótzitól, miért adja át magát annyira az alkémiának, mire ő levélben így válaszolt: "Gyógyító kezek alatt lévén egyszer mint ifjú, orvosom vágyást gerjeszte bennem azon homálytszerető tudomány megtanulására, mely érceket nemesít s tanítványainak azt ígéri, hogy háromszáz esztendőkre fogja kinyújtani életeknek napjait, sőt haláluk után testek összeapríttatik s nem tudom, mely lévően tartatik, őket újólag életbe hozza".
*
Ebben a fejezetben ugyan a magyar alkémistákkal foglalkoztunk, de emlékezünk meg valamiről, ami nagyon érdekes, bár nem magyar alkémisták szerepelnek benne, csak magyar uralkodó. Ez az uralkodó I. Ferenc József. Az előzőkben említettük valahol, hogy az alkémia a XIX. század elején már csak itt-ott élt még (bár műkedvelő alkémista egyesületek még a második világháború előtt is voltak Németországban és Franciaországban.; ám ha a hasonló értékű asztrológia nem halt meg, miért múlnék ki teljesen az alkémia?). Nos, komoly tudományos körök számára valóban meghalt az, alkémia a XIX. század elején, de azért még a század közepén túl is akadt uralkodó Ferenc József személyében, aki hitt benne, sőt meg is próbálkozott vele.
1867 szeptemberében Párizsból Bécsbe érkezett három alkémista szélhámos. Ezek voltak: Simenec de la Rosa volt szicíliai katona, majd mexikói rendőrfőnök, Fresno y Landres gróf, nyugalmazott karlista ezredes és Romualdo Roccatini római lelkész, állítólag főpap. Kihallgatást kértek Ferenc Józseftől, s előadták azt a tervüket, hogy higanyból aranyat akarnak készíteni az uralkodó számára. Nem kérnek semmiféle előzetes költségtérítést, csak részesedést a majdani jövedelemből. Hogy eltereljék magukról a szélhámosság gyanúját, hajlandók bárhol és bárki ellenőrzése mellett végezni a kísérleteket, illetve az aranycsinálás munkáját. Uralkodóknál mindig elkel a pénz, s ha erről van szó, mindig hiszékenyek is. Ferenc Józsefnek is tetszett az ötlet, agyában bizonyára ott dolgozott a nagy »hátha?«. De óvatos volt. A rendőrséget megbízta a három külföldi ember előéletének kikutatásával. Minthogy itt nem mutatkozott semmi hiba. Anton Schröller bécsi műegyetemi tanárt kérdezte meg, mint szakértőt, lehetséges-e az aranycsiraálás, érdemes-e foglalkozni vele. A »szakértő« véleménye nyilván kedvező volt, mert a dolog komoly formában folytatódott. A három szélhámos azt ígérte, hogy 5 millió értékű színezüstöt átalakít 80 millió értékű arannyá. Hozzáfogtak a munkához. De la Rose már hamarosan anyagi támogatást kér, kap is 3000 frankot az uralkodó pénztárából. Későbben is kisebb-nagyobb összegekért folyamodnak, egyszóval fejik a császár-királyt. Feljegyzések maradtak az aranycsinálási módszerükről: higanyban oldották föl a színezüstöt s ezt két-három hónapon át állandóan melegítették. Egyszer aztán 150 g ezüstből elő is állítottak 3 g aranyat. Mikor jelentést tettek erről, Ferenc József nagyon megörült, s mindjárt gyárat akart alapítani. Végül mégis a pénzverő intézet egyik helyiségét jelölték ki aranycsináló műhelynők, miután Schrötter került az intézet élére. A három ember még sokáig dolgozott, de csak ritkán kaptak egy-egy kevés aranyat. Schrötter nagyon bízhatott a végső sikerben, mert már kidolgozta egy gyár tervezetét is, a három szélhámos alkémistának pedig szerződést adtak.
Csak két évig tartott ezek szép élete, 1869-ben rájöttek, hogy szélhámosokkal van dolguk. Hogy mi történt velük, forrásom nem említi, csak annyit, hogy Schröttert nyugdíjba küldték.
Az alkémia korszaka hosszú korszak volt a kémia történetében. Több mint ezer évig tartott s mint láttuk, még sok századon át kísértett. A későbbi kor sok jónevű tudósa sem merte határozottan tagadni. Helmont, akiről még szó lesz, maga állította, hogy valakitől kapott bölcsek kövét, melynek segítségével fél font higanyból nyolc uncia aranyat nyert. Erre büszkén szoktak későbbi alkémista szélhámosok hivatkozni. Helmont feltehetően valami becsapás áldozata lett. Mindazonáltal a reneszánsz átlagembere már nem hitt az aranycsinálás lehetőségében. A reneszánsz embere már csak abban hitt, amit saját szemével látott s ez döntő fordulat a természettudományok fejlődésében. A tapasztalás került az előtérbe, ez lett a kutatás alapja.
Leonardo da Vinci a XV. században a tapasztalásról így nyilatkozik: »A természet csodáinak tolmácsa a tapasztalat. Soha nem téveszt meg, csak felfogásunk teheti ezt velünk. A tapasztalathoz kell mindaddig fordulnunk, amíg általános szabásokhoz nem juthatunk.« Az alkémiáról viszont ezt írja: »Hazug és végzetes mesterség, hivői pedig csalók.« S ezt a hitetlenséget fejezi ki X. Leó pápa iróniája is, aki 1514-ben egy alkémistának, aki eljárásokat ajánlott fel neki, egy díszes erszényt adott viszonzásképpen avval a megjegyzéssel, hogy az erszényt arannyal megtölteni a tudósnak nyilván gyermekjáték lesz. Mindazonáltal az is tény, hogy még 1853-ban Párizsban valaki szabadalmat nyert aranycsinálásra, s még a XX. században is létezett egy »Alchemistische Blattéra című folyóirat.
Ezen epizódokat azonban csak az érdekesség kedvéért említettük, az alkémia komoly korszaka a XIV. században végétért s jellemzésére Francis Baconnak, a modern természetkutatás módszertanának a következő fejezetben említendő megalkotójának sorait idézzük, mely kifejezi e korszak jelentőségét: »Az alkémisták hasonlatosak voltak amaz öregember fiaihoz, kik állítólag búzamezőben elrejtett aranyat örököltek. Meddő keresgéléseikben mégis felásták a talajt s bőségesebbé tették ezáltal termését.«
Harmadik fejezet
AZ ORVOSI VEGYTAN (JATROKÉMIA) KORSZAKA
középkori intézmények a XV. században mind hanyatlást mutatnak. A hűbéri nemesség mellett feltör és egyre nagyobb szerephez jut a kereskedelmet és ipart űző polgárság. Az antik művészet és filozófia az arabok közvetítésével lassan, majd a török által elfoglalt Bizáncból menekülő görög tudósok révén egyre gyorsabban terjed. Az emberek művelődnek. Művelődési vágyukat nagymértékben segít kielégítem az ekkor felfedezett könyvnyomtatás. Eddig a kéziratos könyv luxus volt, a nyomtatott könyv ehhez viszonyítva nagyon olcsó lesz. Így az emberi elme addig létrehozott eredményei egyre szélesebb körben válhatnak ismeretessé. Bizánc és Egyiptom elfoglalása által a török hatalom elzárja a keleti kereskedelmi utakat. Ezeket meg kell kerülni, és ennek eredménye Amerika felfedezése, a föld körülhajózása, ami rengeteg új ismeretet hoz magával. A hajózás azonban nagyon bizonytalan, tökéletesítem kell. Ezért egyre többen foglalkoznak csillagászattal, mechanikával, fizikával. A reneszánsz csodálatos korszakába érkeztünk, amelyben az emberi szellem bámulatos frisseségre, mozgékonyságra tett szert! Nem a skolasztika és teológia köti már le a legnagyobb elmék figyelmét.
Francis Bacon (1561—1626) új filozófiát hirdet, szembeszáll a tudományos tekintélyek dogmatikus tiszteletével, és új utat mutat a természettudományoknak. A megismerés, a tapasztalat ezek alapja — hirdeti. És a tapasztalat nemcsak megfigyelésen, hanem tudatos kísérleten alapuljon. "Miként a köznapi életben is akkor nyilvánulnak meg legjobban az ember adottságai, lelkének rejtett vonásai és indulatai, midőn baj éri, a természet rejtett dolgai is inkább megnyilatkoznak akkor, midőn a mechanikai mesterségek hatásai érik, mint amikor szabadon járja a maga útját" — írja. Egy másik nagy filozófus, René Descartes (1586—1650) pedig elveti a kételkedés magját. Semmi sem nyilvánvaló, mindent bizonyítani kell. »Cogito, ergo sum!« ("Gondolkodom, tehát vagyok.")
S a természettudományok sorba rálépnek erre az új útra. Talán nem is e tanítás miatt, hanem belső szükségletből. Óriási elmék korszaka ez! Itt ring a legtöbb modern értelemben vett természettudomány bölcsője! Kopernikus (1473—1543) és Kepler (1571—-1630) a csillagászat; Galilei (1564—1642), Newton (1622—1678), Torricelli (1608—1647), Cardano (1501—1576), Huyghens (1629— 1695) a fizika modern alapjait fekteti le. Leeuwenhoek (1632—1723) mikroszkópjában ámuló szemei előtt egy új, eddig ismeretlen világ bontakozik ki. Descartes, Neper (1550—1617) és Leibnitz (1646—1716) a matematikát gazdagítják az analitikus geometria, a logaritmus s a differenciál- és integrálszámítás módszereivel.
A kémiában is új korszak köszönt be! De míg a testvértudományok megtalálják végleges útjukat, matematikailag formulázott alaptörvényeiket, a kémia idáig még nem jut el.
Ebben az új korszakban a kémia az orvostudomány segédtudománya lesz, célja az emberi szervezetben lefolyó jelenségek magyarázata és gyógyszerek készítése. Mivel az anyagok összetételét illetően e korszak is az aristotelesi elvek alapján áll még, természetes, hogy hinnie kell az alkémiát. De már inkább csak elméletileg hiszi az elemátalakítás lehetőségét, gyakorlatilag nem igen foglalkozik vele. Legfeljebb a szélhámosok. Rájött ezer év meddő fáradozásából, hogy hiábavaló a munka ez irányban. A vegyészetet most elsősorban orvosok művelik és ez hasznos, hiszen ezek tudományosan képzett, egyetemet végzett emberek. A kémiai gyógyszerek egy része hatásosnak mutatkozik. Ez fokozza a keresletet irántuk. Érdemes vegyszereket gyártani és érdemesebb őket minél olcsóbban előállítani. Érdemes tehát új, egyszerűbb, gazdaságosabb eljárásokat keresni. Ebből lesz a kémiai technológia és a vegyipar. Glauber a korszak végén már kifejezett technológus és vegyi iparos.
Az orvosi kémia korszakának megalapítója egy tipikus, bővérű és szenvedélyes reneszánsz személyiség: Paracelsus.
Paracelsus
Philippus Aureolus Theophrastus Paracelsus Bomhastus von Hohenheim ... ez volt a teljes neve ennek a rendkívüli férfinak. 1493-ban született Svájcnak Einsiedeln nevű helységében. Apja természetes fia volt a johannitarend egyik nagymesterének, maga is orvos. Eleinte az apja maga oktatta az orvostudomány, csillagjóslás és alkémia terén, de sok más tanítója is volt. Azután megkezdődött kóbor életmódja, megfordult Németország, Svájc, Franciaország és Olaszország több egyetemén. Olvasta a nagy latin és görög orvosírókat is, de nem volt megelégedve velük. Mint későbben maga írta meg, ugyanabban a kertben nőtt fel ő is, mint a többi orvos, de mert ez csupán díszkert, kénytelen volt átültetni magát máshová. A könyveket sem szerette, a halála után fölvett leltár összesen csak 6—8 könyvet tüntet föl, ezek közül is három biblia. A saját adatai szerint megfordult Spanyolországban, Portugáliában, Angliában, Hollandiában, Franciaországban, Olaszországban, Dániában, Magyarországon, Erdélyben, Romániában stb. Minthogy Paracelsus szeretett dicsekedni, nem bizonyos, hogy csakugyan járt-e valamennyi helyen. De hozzáteszi, hogy mindenütt kikérdezgetett tanult orvosokat, felcsereket, asszonyszemélyeket, szemfényvesztőket, alkémistákat, nemeseket és parasztokat, okosakat és együgyűeket; rossz emberektől is tanult fogásokat, amelyeket azok rosszul alkalmaztak, de ő javított rajtuk. Persze, sok viszontagságban is volt része utazásai közben. Például elmondja, hogy a csaló orvosok mindenünnen elzavarták, de annál jobban tetszett ő a betegeknek mindenütt! Elhenceg vele, hogy tíz évig tartó utazásai közben egyetlen könyvet se olvasott el. Azt kell tehát mondanunk, hogy aligha volt része rendszeres; szakoktatásban, de azért igen nagy véleménnyel volt a saját tudásáról és egyéni értékéről. »Hogy kitől tanultam? Hát ki tanítja az állatokat? A természet. Miért ne tanítsam én is az embereket? Isten a tanúm rá, hogy nem hazudok, bár ez a természettől fogva lehetetlennek látszik, de mondom, hogy nincsen senki, nem volt és nem is lesz soha, aki olyan mélyen megvizsgálta volna a természetet, mint én.« Máskor meg így ír: »Akinek rövid a beszédem, az csináljon belőle magának hosszabb levest; akinek nagyon hosszú, az hagyja el belőle, ami meghaladja az ő értelmét; aki pedig furcsának találja a tanaimat, az szokjon le a csodálkozásról«.
Paracelsus tehát maga bevallja, hogy tízévi csavargása alatt nem olvasott egy könyvet sem, de hogy tanult-e rendszeresen ez idő alatt a főiskolákon, azt nem tudjuk. Azzal indokolja a csavargását, hogy miután a tudományok szétszóródtak az egész világon, nincsenek együtt egy helyen, utánuk kell menni«. Mivel egész egyénisége féktelen és rendszertelen volt, valószínűleg nem folytatott tervszerű tanulmányokat, akkori ellenfelei még azt is kétségbevonták, hogy van orvosi oklevele.
Annyi bizonyos, hogy utazásai közben sokat tanult, főleg sok gyakorlati ismeretre tett szert, s ezek az ismeretek néha fantasztikus kombinációkba kerülnek nála. Vegytani ismereteinek gyarapításához bizonyára hozzájárult, hogy sokat tartózkodott bányaművelő országokban, már pedig a bányák, gyerekkora óta érdekelték. Összekerült orvos-alkémistákkal és sok gyógyszert ismert meg. Persze, fölmerül a kérdés, vajon miből élt meg utazásai közben. Valószínűleg kuruzslásokat végzett, ördögűzést és szellemidézést gyakorolt és horoszkópokat állított föl, tehát az emberi butaságot, tudatlanságot és hiszékenységet fejte, minden bizonnyal egészen lelkiismeretlenül. De kétségtelenül nagy sikerei voltak mint orvosnak. Ezt talán részben annak a vakmerőségének köszönhette, hogy nem riadt vissza egészen új szereknek gyógyítási célokra való alkalmazásától, hogy kipróbálja az élettani hatásukat.
Nyilván így tett szert új és meglepő hatású gyógyszerekre, amelyekkel váratlan sikereket ért el. El is hencegett ezekkel, de persze elhallgatta a sikertelen eseteket. Annyi tény, hogy mikor utazásaiból visszatért Svájcba, szerencsésen meggyógyított néhány olyan betegséget, amelyeket akkori nagyhírű orvosok gyógyíthatatlanoknak tartottak. 1526-ban, tehát 33 éves korában már olyan nagy híre volt, hogy Basel város a főiskoláján Paracelsust alkalmazta a természettudomány és orvostan tanárának, amellett városi főorvosnak.
Paracelsus lángesze és reformátort, sőt forradalmi szelleme itt bontakozott ki a főiskolán. Már az első előadásán egy hallatlan újítást vezetett be. Akkoriban Európa minden főiskoláján latin volt a tanítás nyelve. . . Paracelsus németül adott elő. De nemcsak az előadási nyelvet változtatta meg, hanem az előadási módot is. Míg elődei igyekeztek minél tudálékosabban homályossá tenni az előadásukat, Paracelsus a legnagyobb népszerűségre, világosságra törekedett, hogy a nép is megértse, amit ő tanít. A diákjainál hallatlan kedveltséget ért el, de a polgárok is tódultak az előadásaira. Ám forradalmi szelleme, nem merült ki ebben a két újításban. Vásári kikiáltó módjára hirdette, hogy minden elődje tudatlan volt, még a legnagyobb tekintélyeknek ismert Galenus és Avicenna is, sőt ezeknek munkáit nyilvánosan elégette! Azt mondta, hogy az ő cipőmadzagja is többet tud, mint amennyit ezek tudtak.
Azonban csak a tudatlanok és diákok előtt volt példátlanul népszerű. A tanultabb világ halálos ellenségévé vált. A többi orvos már az első évben el akarta tiltatni Paracelsus további előadásait a következő indokolással: 1. mert az ő megkérdezésük nélkül alkalmazták; 2. mert tanításai veszélyeztetik az ő kenyerüket; 3. mert nem lehet tudni, honnan jött, talán orvosi oklevele sincs. Ellenségeivé tette a gyógyszerészeket is, mert mint városi orvos engedélyt kért a tanácstól, hogy felülvizsgálhassa a gyógyszertárakat, vajon értik-e a patikusok a mesterségüket, kellő készletük van-e a szükséges szerekből és nem játszanak-e össze az orvosokkal. Amellett nagy dorbézolásokat csinált, a papsággal is veszekedett. Életmódja nem volt tudóshoz méltó, rongyos ruhában járt, gyakran részeg állapotban jelent meg a katedráján. Csak azért maradhatott meg Baselben, mert mint orvosnak roppant tekintélye volt magasabb körökben is. Egyszer aztán, alig kétévi baseli működése után, mégis elszakadt a. kötél. Egy gazdag főpapot gyógyított ki a betegségéből, aki megtagadta a kikötött magas honorárium kifizetését. Paracelsus a városi tanács segítségét kérte a követelése behajtásához. A tanács megtagadta ezt, mire Paracelsus olyan nyilvános gyalázkodásokban tört ki, hogy az élete is veszélyben forgott. Barátai bírták rá, hegy éjszaka elmeneküljön a városból.
Ettől kezdve ismét erőt vett rajta csavargási ösztöne. Éveken át járta a városokat és országokat (1537 körül járt Magyarországon is), mindenütt gyógyítgatott, sokszor nagy sikerrel, de sehol se volt maradása. Végre a salzburgi érsek hívta magához s adott neki szállást élete végéig. Salzburgban halt meg 1541-ben. Akkoriban az a hír járta, hogy egy fej sebesülésbe halt bele. Egy dorbézolás alkalmával kapta ezt a sebet, amelynél tettlegességekre került a sor. Támogatni látszott ezt a hírt, hogy maradványainak későbbi kiásásánál repedést találtak a koponyáján. Azonban újabb kutatások kétségtelenné tették, hogy a koponya a kiásásnál sebesült meg.
Paracelsus valahogyan maga is úgy érezte, hogy mentegetnie vagy igazolnia kell kóbor életmódját. Ezért ezt írja egy helyen: »Szükségét érzem, hogy feleljek a kóborlásaimért.
Hogy sehol nincsen maradásom, ez mutatja az útját azoknak, akik hátat fordítanak a könyveknek és kilépnek a természetbe. Vándorlásomból tudtam meg, hogy senkinek nem nő mestere a házban, senkinek nincsen tanítója a kemence mögött. A művészetek nincsenek bezárva egy hazába, hanem szétosztódtak az egész világra, nincsenek egy emberben vagy egy helyen, onnan kell összekeresgélni, összelopkodni őket, ahol vannak. A művészet nem megy senki után, nekünk kell utánamenni. Hogyan is nőhetne ki a kemence mögül egy jó kozmográfus vagy geográfusa (Az akkori szóhasználat szerint a »művészet«, ars, inkább tudást jelentett.) Másutt így nyilatkozik: »A bölcsesség Isten adománya. Ahová leteszi, ott kell keresni. A művészetet is ott kell keresni, ahová letette... Az írást a betűi révén kutatjuk, a természetet pedig országról országra, ahány ország, annyi lap. Van codex naturae is, tehát forgatni kell a lapjait.«
Tartózkodási helyének folytonos változtatása és ezerféle üldöztetése mellett egyenesen csodálatos, milyen élénk irodalmi tevékenységet fejtett ki Paracelsus. Egyik régi író szerint 55 könyvet írt orvostudományról, 235-öt filozófiáról. Rhetiit adatai szerint 230 könyvet írt filozófiáról, 46-ot orvostudományról,. 12-t állami alkotmányról, 7-et matematikáról és 66-ot halottidézésről. Ezek közül csak keveset adott ki ő maga, a legtöbbet a tanítványai és hívei adták ki, néha latin fordításiban, a XVI. században. Annyit tudunk az írásairól, hogy többnyire a Baselból való távozása utáni időből erednek. Kóborlásai közben mindig kísérte egy-két tanítványa, ezeknek diktálta őket. Minden írásának legjellemzőbb és állandó vonása a régi tekintélyek megvetése és maró kigúnyolása, meg a hihetetlen önhittség, s végül a sok ellentmondás, homályos kifejezések használata, noha máskülönben világosságra törekedett. Viszont a könyveiben bámulatosan sok meglátás és ötlet van, amelyeknek helyességét csak későbben igazolták tudós férfiak. Az általános benyomás az, hogy Paracelsus olyan lángelme volt, aki még sokkal nagyobbat is alkothatott volna rendszeres tudományos képzéttség és tudósi elmélyedés mellett. Így egyszerűen vulkán volt, amelyből kitört néha valami, de mindig rendszertelenül. Ám működése még így is korszakot jelentett az orvostudomány és az evvel összeolvadt vegytan területén.
MIT TUDOTT ÉS TANÍTOTT PARACELSUS?
Ezt bizony elég nehéz kihámozni az írásaiból, mert ezek tele vannak hihetetlen ellentmondásokkal. Miután Paracelsus az alkémia korának embere, nézzük a felfogását erről. Itt találjuk a legkiáltóbb ellentmondást, amelynek talán a saját munkáiban sincs párja. Egyik munkájában üres szalmát cséplő bolondoknak nevezi azokat az alkémistákat, akik nemnemes fémekből aranyat akarnak csinálni. Egy 1526-ban kelt írásában lemond az aranycsinálásról és bölcsek kövéről »da wir irn selbigen kein wahrhaftig wissen nit tragen«. Nemcsak bolondoknak mondia az alkémistákat, hanem mindenkit figyelmeztet a vele kapcsolatos csalódásokra és szándékos csalásokra, s beismeri, hogy neki sohase sikerült, előállítania a bölcsek kövét. Más helyen meg úgy beszél az aranycsinálásról, hogy ő is nagyon jól ért ehhez s nem is érti, hogyan lehet kételkedni a fémek nemesítésében; elhenceg vele, hogy alkémia segítségével annyi kincset állított elő, amennyit a császár és a pápa együttesen se tudnának kifizetni. — Ha itt figyelembe vesszük Paracelsus fölvilágosultságát és valódi vegytani ismereteit, azt kell hinnünk, hogy előbbi felfogása az igazi, utóbbi csupán hencegés-szükségletének terméke.
Az elemekre vonatkozó nézetét kutatva azt találjuk, hogy megtartotta korának fölfogását erről. Ő is három elemét tételez föl: a ként, higanyt és sót. Ezekből tevődik össze minden állati, növényi és ásványi test, tehát a szerves világ is. Paracelsus így megfelel egy kérdésre, amely tulajdonképpen alapvető kérdése a vegytani tudománynak: miből vannak a testek? Ha pedig minden létező ebből a három elemből tevődik össze, akkor ezzel már egy vegytani világképet is ad, mert akkor minden anyagi történés e három elem kapcsolatából, változásaiból adódik. De mindjárt megjegyezzük, hogy a három elemet nem kell azonosnak vennünk azokkal a közönséges anyagokkal, amelyeket e neveken ismerünk, Ezek az elemek Paracelsusnál az anyag minőségi állapotait jelentik, tehát a nevek inkább szimbolikus jelentőségűek. Amellett még elképzeli ezeket a legtisztább állapotban mint sziderikus (csillagi) elemeket. Szimbólum-jellegük így értendő: a kén az éghetőség princípiuma, a higany a folyékonyságé, a só a tűzállóságé. Ebből következik, hogy a testek vegyi viselkedése az anyagi természetüktől függ, vagyis, a tulajdonságaikból következtetni lehet az összetételükre. E három vegyi elem mellett Paracelsus nyugodtan megtartja Aristoteles négy elemét is.
Paracelsusnak tisztán vegyi ismereteit és megfigyeléseit illeti, itt feltűnő problémával kerülünk szembe. Azt fogjuk látni, hogy sokat tud, amit elődei még nem tudtak, mégpedig sok olyat tud, aminek tudásához csak sok kísérletezéssel lehet jutni. Ám mikor és hogyan kísérletezhetett az az ember, aki soha két évig sem lakott egy helyen, sőt néha többször is változtatott tartózkodási helyet egy év alatt, tehát nem lehetett állandó dolgozóhelye, laboratóriuma? Állítólag mindig magával vitte az olvasztókemencéjét és retortáit, de ez bajosan hihető az ő gyalogos vándorlásai mellett. Nem tudunk választ erre, de elmondjuk a tényeket. Elődei csak nemesekre és nemnemesekre osztották föl a fémeket; ő már jobban megkülönböztette ezeket. Fölismerte a fémek vezetőképességét (duktilitás) s a nemvezetőket (pl. a cinket és bizmutot) a vezetőfémek korcsainak tartotta. Elsőnek írta le alaposan a cink tulajdonságait. Ő előtte csak nehezen tudták amalgámozni a rezet; Paracelsus vassal csapta ki a rezet vitriolos oldatából, s az ilyen finom eloszlású rezet keverte össze higannyal, ő tett először helyes különbséget a vitriol és timsó között, mondván, hogy a timsó földet, a vitriol pedig fémet tartalmaz. Vasforgácsot kénsavban oldva elsőnek figyelte meg hidrogéngáz keletkezését (bár nem tudta, hogy ez a gáz hidrogén): »levegő tör elő és úgy emelkedik, mint a szél«. — Mindez igen éles megfigyelőképességről tanúskodik.
Mint már mondottuk, Paracelsus egészen új alapokra helyezte az orvos-tudományt, a vegytannal kapcsolta össze. A leghatározottabb elve volt, hogy a vegytan célja nem az aranycsinálás, hanem új gyógyszerek előállítása. Ezt mondja egyik írásában: »Was ist alchimia? ein bereiter m der arznei, die do die arznei rein macht und lauter und gibt sie volkommen und ganz, das dér arzt sein wissen vollendet.« Az alkémia szón itt a vegytan értendő. Szerinte négy oszlopon nyugszik az orvostudomány, ezek: a filozófia, a csillagászat, az alkémia meg az erények. Ez oszlop-tétel persze inkább a kor miszticizáló és szimbolizáló hajlamának felel meg, s nincs köze azokhoz a részben helytálló nézetekhez, amelyekhez Paracelsus nyilván más módon jutott el.
Ha Paracelsus vegytani alapra helyezi az orvostudományt, akkor elsősorban azt kell tudnunk, hogyan képzelte el az egészség és betegség dolgát vegytani szempontból. Mint a természetben minden, az emberi test is higanyból, kénből és sóból van összetéve. De az emberi test minden részének megvan a sajátságos higanya, kénje, sója. E három anyag helyes aránya és megfelelő minősége teszi az egészséget, az arány megbomlása vagy a minőségek megromlása okozza a betegséget. Egyik vagy másik elem kerül túlsúlyba vagy választódik ki minden betegségnél. Így például a kén túlsúlya okozza a lázat és a pestist, a só túltengése a hasmenést és vízkórt, a fölösleges higany a lelki lehangoltságot és a bénulásokat. Sőt Paracelsus el tudja képzelni, hogy a higany desztillálódásából keletkezik az őrültség, a kicsapódásából vagy megalvadásából (az élő testben) a köszvény.
Paracelsus orvos-vegytani felfogásának híres és valamikor sokat vitatott része az ő tartarus-tana. Ennek megértését nehézzé teszi, hogy igen zavarosan adja elő, ugyanazt a kifejezést többféle fogalomra is alkalmazza. A tartarus szó eredetileg a borkövet jelenti, amelynek kicsapódása bizonyos betegségeket okoz, egyes testrészek merevedését, mert ezek mozgási képessége csökken. Aszerint, hogy melyik testrészben csapódik ki a tartarus, keletkeznek a vese- és májbetegségek, köszvény; podagra, kőbetegségek. Paracelsusnak ez a felfogása megfigyelésen alapszik, mert hivatkozik azokra a szilárd lerakódásokra, amelyek ilyen beteg szervekben találhatók. A mai orvostudomány is ismer ilyen lerakódásokat. Paracelsus megfigyelte, hogy az állott vizeletből is tartarus csapódik ki néha. De a tartarus jelenti Paracelsusnál azokat a pokoli kínokat is, amelyeket az ilyen lerakódásos betegségek okoznak.
Érdekes és bizarr felfogása van Paracelsusnak az emésztési folyamatról. Mint korának gyermeke, mindent a szellemeik működésére vezetett vissza. Ezért képzelte, hogy valami különleges szellem irányítja az emésztést is. Ennek a szellemnek neve archeus. Ez az archeus választja külön a gyomorban a tápszerek használható részét a nemhasználhatótól és ártalmastól; az előbbieket átalakítja vérré (!) s bekebelezi a testbe; a többit eltávolítja. Gyomor-, illetve emésztési bajok akkor állanak elő, ha ennek az archeusnak tevékenysége ellanyhul vagy megszűnik, mert akkor a testben maradnak az ártalmas anyagok is rothadásba mennek át.
1530-ban kapcsolta össze a vegytant az orvostudománnyal, amikor határozottan kimondta, hogy a vegytan célja nem az aranycsinálás, hanem gyógyszerek előállítása. Ezen a téren aztán igazán nagy és maradandó érdemei vannak. Sok olyan vegyi gyógyszert vezetett be, amelyek egy részét még ma is alkalmazzák. Ő vezette be egyes higanyvegyületek belső alkalmazását, a kéntejet, ólomkészítményeket, vasvegyületeket, pedig a korabeli orvosok hallani sem akartak ezekről. Ő vezette be az arzént is, bár csak külsőleg, mert azt az elvet vallotta, hogy az erős méreg is lehet gyógyszer, ha megfelelően alkalmazzák. Más irányban is megreformálta a gyógyszerkészítést. Addig csupán főzeteket készítettek bizonyos gyógyhatású növényekből. Paracelsus volt az első, aki tinktúrákat, esszenciákat és kivonatokat készített ezekből.
Ezen a téren legfőbb érdeme Paracelsusnak az új célkitűzése: az emberi életet, egészséget közvetlenül befolyásolni mesterségesen készített gyógyszerekkel. Ezzel az új célkitűzéssel új típusát teremti meg a vegyésznek, aki azelőtt csak játékos babrálást végzett az alkémia szolgálatában. Ez az új típus a természettudományosán képzett orvos és gyógyszerész, a jatrovegytan képviselője és művelője. Ezek az orvosok és gyógyszerészek fejlesztették tovább a vegytant. Ezek munkájának volt köszönhető, hogy a vegytanból komoly és becsült tudomány lett, bevonult az egyetemekre is. Már a XVII. század elején egyes egyetemeken (későbben mindenütt) külön vegytani tanszékeket állítottak föl és vegytani gyakorlatokon oktatták az orvosnövendékeket.
Csak természetes, hogy a forradalmi újítások és gyökeresen új tanok heves ellenkezést váltottak ki már akkor és heves vitákra adtak alkalmat még sokkal későbben is. Az ellenfelek cáfolták és gyalázták Paracelsust, ő pedig megfelelő módon hadakozott a sokszor útszéli hangon folytatott vitákban. De akadtak lelkes hívei és tisztelői is, akik mesterüknek ismerték el s igyekeztek tovább haladni az ő nyomdokain. A küzdelmekben hol az egyik, hol a másik tábor győzött. A mesterséges gyógyszerek alkalmazása általában ellenállás nélkül terjedt, bár tudatlan orvosok sok bajt okoztak.
Ezért írta Hildanus, hogy a vegyészorvosok kezelése az ördög műve, arzénnel elmérgezik a beteget, antimonnal pedig a másvilágra küldik. Hóhérlegények, akik elpusztítják az embereket, s ezért még fizetnek is nekik. Csavargók ezek, akik orvosoknak adják ki magukat. Ám még a képzett orvosok által adott egyes vegyigyógyszerek is csináltak bajt, mint például az antimon-készítmények. Ezért nem sokkal Paracelsus halála után, 1566-ban a párizsi orvosi fakultás eltiltotta az antimonnak orvosságként való alkalmazását, a parlament aztán országos törvénnyé emelte ezt a tilalmat. A heidelbergi egyetemen pedig a doktorjelöltnek a fölavatás előtt meg kellett esküdnie arra, hogy nem fog antimont rendelni.
És most nézzük az orvosi vegytan korának néhány nagytudású, kiválóbb alakját.
Agricola
Paracelsus kortársa, Georg Agricola 1494-ben született Szászországban, Meissen mellett. Orvosnak készült Leipzigben, de tanult Olaszországban is, mert akkoriban az olasz egyetemek orvosi fakultásai voltak a leghíresebbek. Orvos lett ugyan, de egyetemi tanulmányai során nyilván sokat foglalkozott a fémek vegytanával, mert későbben ennek szentelte minden idejét. Mint orvos telepedett le Joachimsthatban, amelynek szurokércét korunkban tette híressé a Curie-házaspár. benne fedezvén föl a rádiumot. Nemsokára Chemnitzbe (ma Kari Marx-stadt) került, ahol még több alkalma nyílt kohászattal foglalkozni. Szenvedéllyel kutatott ezen a téren és nagy sikerrel is. Egyes kohászati műveleteket annyira megjavított, hogy a szász választófejedelem meg is jutalmazta életjáradékkal. Így megkönnyebbített anyagi helyzetében most egészen a vegytannak szentelte magát haláláig, ami 1555-ben következett be. Mi sem mutatja jobban annak a kornak vallási türelmetlenségét, mint hogy Chemnitz protestáns polgárai nem engedték ott helyben eltemetni a katolikusnak megmaradt Agricolát, holttestét máshová kellett elszállítani.
Agricolának néhány könyve jelent meg a XVI. század közepén. Ezek közül a legfontosabb a »De re metallica libri XII« (Tizenkét könyv a fémekről). De a többi könyve is fémekkel foglalkozik, egyet írt a kövületekről. Fémkohászati könyvei több kiadásban jelentek meg későbben is, mert egészen a XIX. század elejéig nagyon becsülték őket.
Agricola féllábbal még a régi tudás embere, például a testek összetételére vonatkozólag elfogadja Aristoteles fölfogását. Viszont erősen szembeszáll azok felfogásával, akik a fémeket kénből és higanyból álló testeknek tartják csak azért, hogy tovább is élhessen a hit a fémek átalakíthatóságában. Egyébként nagyon óvatosan nyilatkozik az aranycsinálás lehetőségéről, nem egészen hiszi el a régi tekintélyek állításait erre vonatkozólag. Fentmaradt ugyan egy 1521-ben megjelent alkémista traktátus az ő nevével, de ez minden bizonnyal utólag becsempészett, ráfogott munka. Mint orvos nem foglalt állást a Paracelsus nevéhez fűződő nagy kérdésekben, nem vitatkozott. Csendes, szemlélődő, szorgalmasan kísérletező és megfigyelő tudós volt.
Mint mondottuk, a fémek és ércek kutatásának szentelte egész munkásságát. Az ércek kitermelésének módja, feldolgozása, próbája érdekelte. Sajnos, az ő munkáiban is megtaláljuk azt a hibát, amit már előbb is említettünk több vegyésznél: nem tudjuk meg belőlük, mi volt ismeretes már ő előtte s mi az, ami az ő kutatásainak eredménye. De bizonyos, hogy sokat javított az ércek feldolgozási módjain, s talán őt mondhatjuk az elsőnek a kohászat terén, aki igyekezett értékesíteni a melléktermékeket is. Így például módszert dolgozott ki az ércek pörkölésénél elillanó kén felfogására és tisztítására. Leírja, hogyan lehet előállítani és finomítani a rezet; rézből és vasból elkülöníteni az ezüstöt; mi a legjobb módja a higany, bizmut és antimon termelésének. Új módszereket dolgozott ki az ércek arany- és ezüsttartalmának pontosabb meghatározására, aranynak és ezüstnek elválasztására kénnel vagy más módon. Nagyon pontosan leírja a használt kohászati és vegyészeti eszközöket. Minthogy az érceket tanulmányozta, sokban hozzájárult a tudományos ásványtan megalapozásához is. Annál meglepőbb, hogy Agricola megállapításai alig voltak hatással korára, megismerései csak későbben érvényesültek.
❖
Közbevetőleg meg kell itt emlékeznünk a paracelsusi tanoknak egy nagyhatású ellenzőjéről. Erastus néven írt, de igazi neve T'homas Lieber volt (1523— 1583). Orvosi főiskolai tanár volt Heidelbergben és Baselben. Alapos vizsgálat alá vette Paracelsus munkáit, s rámutatott a bennük található sok, néha a képtelenségig menő ellentmondásra. Erélyesen vitatta, mennyire tarthatatlan Paracelsusnak az a fölfogása, hogy a testek kénből, higanyból és sóból vannak összetéve. De még nagyobb ellensége volt Paracelsus vegyi gyógyszereinek. A saját betegeinél próbálta ki ezeket, s az ő megállapítása szerint ezeknek a gyógyszereknek néha és eleinte kedvező hatása van, a beteg látszólag meggyógyul, de aztán annál súlyosabb a visszaesés, néha halállal is jár. — Abban az időben a legtöbb tudományosan képzett orvos ezt a felfogást osztotta. Így talán el is bukott volna az orvosi vegytan ügye, ha meg nem menti Libavius.
A lombik ősei az újkor elején. A baloldali ún. viol-üveg, a jobboldali a cucurbita (tök) lombik
LIBAVIUS
Eredeti neve Libau Andreas, de ő maga is fenti latinosított nevét használta. 1540-körül született Halléban. Orvostant és vegytant tanult, mégis középiskolai tanár lett belőle, mégpedig Jénában tanított történelmet és költészetet! Azután haláláig (1616) gimnáziumi igazgató volt Koburgban. És ez a történelem-poétika tanár volt korának egyik legkiválóbb vegyésze.
Ami az aranycsináló alkémiát illeti, még buzgó híve volt ennek, bár gyakorlatilag talán nem foglalkozott vele. De elvben küzd a fémek átalakításának lehetősége mellett s vitatkozik Agricolával ebben a kérdésben. Történelmileg bebizonyítottalak veszi az aranycsinálás lehetőségét, s azonfelül különös biológiai hasonlatokkal él, mikor ezt mondja: ha Agricola nem találja különösnek, hogy a búza átalakulhat konkollyá, a répa retekké, a férgek pedig legyekké, amely átalakulások pedig bizonyosak, akkor miért találja lehetetlennek, hogy egyik fém átalakuljon a másikká. Ugyanígy meg volt győződve az "iható arany" gyógyhatásáról.
Libaviusnak egyik legnagyobb érdeme a kritikai működése. Józan, fegyelmezett elmével veszi bonckés alá az orvostudomány és vegytan viszonyát. Mindkettőből kiküszöböli azt, ami nem odavaló, de keresi, miben lehetnek egymás hasznára. Paracelsusnak híve ugyan, de írásaiból kiveti, ami csupán a fantázia terméke, és elveti a túlzásait is. Különösen harcolt az orvosi vegytannak azok ellen a visszaélései ellen, amelyek annyira el voltak terjedve az ő korában, főleg Paracelsus nevéhez kapcsolva: a roppant sok és drága vegyi csodaorvosság, az úgynevezett elixirek ellen. Ebben a harcában annyira megy, hogy a XV. és XVI. század fordulója körül népszerű fölvilágosító füzeteket ír a nagyközönség számára, ezekben figyelmeztet a gyakori orvosság-csalásokra. Viszont pártatlanul hangsúlyozza, hogy az ilyen visszaélésekből nem következik, hogy a vegytan ne lehetne hasznára az orvosi tudománynak. Igazságtalannak és tudománytalannak mondja a párizsi orvosi fakultásnak azt a határozatát, amellyel eltiltja az orvosoknak vegyi gyógyszerek alkalmazását.
Széles szájú vizelet-lombikok a XV. századból; a jobboldali füllel ellátva
De nemcsak kritizál Libavius, hanem történelem- és poétika-tanár létére bizonyára kísérletezgetett is, mert sok az önálló megfigyelése. Például ő állított elő elsőnek savat a kénből oly módon, hogy ezt salétrom hozzáadásával elégette. Arany és más fémek fölhasználásával különféle színű üvegzománcokat állított elő. Ő kezdett foglalkozni a légnemű testek vegytanával, bár még nem sokra vitte ezen a téren, például a bányagázokat fölosztotta meggyulladókra és olyanokra, amelyek az égő gyertyát eloltják. Sokat foglalkozott ércek elemzésével, de csak száraz úton. Jelentős haladást ért el a fémek tisztaságának vizsgálatánál, amennyiben a kereskedésben kapható legtisztább ólomban is ki tudott mutatni ezüstöt. Az ásványvizek vizsgálata terén nem jutott tovább az elődeinél, de ő mondotta ki először, hogy ezek a vizek a sziklából és talajból oldották ki az ásványi alkatrészeiket. A tormában (cochlearia) kimutatta ammónia jelenlétét. Fölfedezte, hogy édes gyümölcsök erjedésénél alkohol keletkezik. Ő fedezte föl az ón (IV) kloridot (spiritus fumans Libavii).
Libavius legfontosabb munkája az 1595-ben megjelent »Alchemia« című. Ő azonban már nem a régi értelmében használja ezt a jól ismert szót, hanem inkább »gyógyszervegyészet« értelemben. Ezt a könyvét az első komoly vegytani könyvnek tekinthetjük, címe ellenére is alig van szó benne az aranycsinálásról.
SALA
Még egy neves vegyész működik a XVII. század elején, az olasz származású Angelus Sala. Csak annyit tudunk életkörülményeiről, hogy Vicenzában született, de vallási okok miatt kivándorolt. Előbb Zürichben, majd Hágában, Hamburgban s végül Güstrowban folytatott orvosi gyakorlatot s itt halhatott meg 1639 körül.
Sala egyrészt korholja a korabeli orvosokat, akik lelkesen vallják Paracelsus túlzásait, másrészt elítéli azokat a maradi orvosokat is, akik még mindig Galenusra támaszkodnak. Igyekszik nevetségessé tenni azokat, akik hisznek a csodatévő elixirekben vagy az iható arany nagy gyógyító hatásában. De pártolója a vegyi gyógyszereknek, főleg a higany- és antimon-tartalmúaknak, bár az utóbbiaknál nagy óvatosságot ajánl. Salának szép vegytani ismeretei vannak. Például tudja, hogy ha salétromot kénsavval kezelnek, salétromsav keletkezik; a kénsavat alkalmazza is gyógyszernek, de a salétromsavat nagyon ártalmasnak tartja. Megfigyelte, hogy ha salétromsavból és sósavból előállított tiszta királyvízben oldanak aranyat, akkor nem keletkezik durranó arany, csakis akkor keletkezik ez, ha a királyvizet salétromsavból állítják elő szakmákkal. De talán ez a legfontosabb vegyi fölismerése: az alkémisták mindeddig azt hitték, hogy mikor vasat mártanak kékgálic (kék vitriol) oldatába, a vas átalakul rézzé, vagyis fém-átalakulás történik. Sala mutatta ki elsőnek, hogy a réz már benne van a gálicban, csak kicsapódik belőle, tehát nem történik fémátalakulás! — Ugyancsak Sala említi először az édesített szublimát (higanyklorid) kitűnő vegyi hatásait.
VAN HELMONT
Az előbbi kettőnél jelentősebb reformátora a vegytannak Jean Baptiste van Helmont. Előkelő és gazdag brabanti nemesi családból született Brüsszelben 1577-ben. Tizenhétéves koráig a rendes iskolákat végezte, kitűnő nevelést kapott. Azután a löweni jezsuita kollégiumban tanult, ahol főleg keresztény misztikával és mágiával foglalkozott. Ezek a dolgok nem elégítették ki, akkor teológiára vetette magát. Ezzel ugyanúgy járt. Nyugtalan és rajongó elméje valami mást keresett, a vallás és misztikum iránti rajongása átcsapott az altruizmusba. Rájött, hogy a világ csupa hiúság és önzés, mindenki érdekből csinál mindent. Ő majd más ember lesz. Lemondott a születésével járó mindenféle előnyről, nagy birtokairól is a nővére javára. A jótékonyságnak fogja szentelni egész életét, hasznára akar lenni a társadalomnak. Az az ötlete jött, hogy mint orvos tehet legtöbb jót. Nekifeküdt az orvostudomány tanulmányozásának. Nem tudtuk, ki volt a vezetője ebben, de régimódi ember lehetett, mert Helmont eleinte Hippokratesre és Galenusra esküdött. De több olyan betegségi esete volt, amelynél nem boldogult a galenusi módszerekkel. Akkor valahogyan Paracelsus művei kerültek kezébe, s mindjárt lelkes híve lett ennek a nagy reformátornak, azonnal elfogadta az ő orvosvegytani irányát. 1599-ben megszerezte az orvosi diplomát, s tíz éven át utazgatott Franciaországban és Itáliában, hogy tovább tanulván, egyszersmind terjessze mestere tanításait. Közben nagyhírű orvos lett belőle. Hívták udvari orvosnak Bécsbe, de nem ment. Hazatért, feleségül vett egy jómódú brabanti hölgyet, s ettől kezdve gondtalanul élt, minden idejét a vegytani kutatásoknak szentelve. 1644-ben halt meg Brüsszel melletti birtokán.
Helmontról azt mondhatnánk, hogy második, javított kiadása Paracelsus-nak. A temperamentuma éppen olyan heves, de műveltsége fékezi ennek megnyilatkozásait. Éppen olyan hiú, éppen olyan sokat vagy talán még többet tart magáról, mint mestere, de nem henceg olyan vásári módon, műveltsége fékezi ebben is. Azt hiszi magáról, hogy az egyetlen orvos, akit maga az Isten jelölt ki erre a hivatásra. Sőt azt írja, hogy életének minden fontos mozzanatánál megjelent egy szellem, aki tanácsokkal szolgált neki. Mi több, 1633-ban úgy vélte, hogy a saját lelkét látja egy fényes kristályban. Csak a fantáziája és hiszékenysége volt még féktelenebb, mint Paracelsusé, ebben igazán a tudománytalanságig vitte. így kétségtelen igazságnak vette, hogy ha egy edényben piszkos inget helyeznek el és búzaliszttel szórják be, az edényben okvetlenül egerek jönnek létre. De természetbúvár létére sem jutott eszébe, hogy egyszerű kísérlettel lehetne és kellene ellenőrizni a dolgot. Ugyanúgy hitt abban, hogy ha békacsontot vagy bizonyos növényeket érintenek fájdalmas emberi testrészekhez, a fájdalom elmúlik. Egy dolog van, amiben nagyon előnyösen különbözik mesterétől: sokkal világosabban, érthetőbben ír. Talán azért, mert nem füstös kocsmákban, borgőzös állapotban diktálta diákoknak az írásait, mint nagyrabecsült mestere. Amíg élt, kevés írása jelent meg nyomtatásiban. Összes műveit a fia adta ki 1648-ban latin nyelven, későbben lefordították francia, német és angol nyelvre.
Helmont sokkal kiválóbb vegyész volt, mint bármelyik elődje. Nem az előbb említett badarságok után kell megítélni, hanem abból, hogy mennyi újat alkotott, hány vegyi elméletet reformált meg. Még nagyon sok nála a helytelen megfigyelés helytelen magyarázattal, sok a helyes megfigyelés helytelen értelmezéssel, de sok esetben találó a megfigyelése és hozzáfűzött magyarázata is. Ezért mondhatjuk róla, hogy ő az első nagy vegyész a mai értelemben. Így például azt mondja, hogy egy anyag többféle vegyületbe léphet másféle anyagokkal, ilyenkor elveszíti eredeti tulajdonságait; de mindig újból elő lehet állítani ezekből a vegyületekből s akkor visszanyeri a tulajdonságait! Mi egyéb ez, mint a mai elem fogalomnak elég jó meghatározása.
Javított desztilláló-készülék a XVI. századból. A süvegnek magasabban és mélyebben van egy-egy kifolyócsöve.
Ilyen józan és tudományos meglátások mellett is Helmont még hódolt az alkémista hóbortoknak. Nemcsak hitt az aranycsinálás lehetőségében (sőt állította, hogy neki is birtokában volt egy kis adag a bölcsek kövéből és meg is állapította ennek hatásosságát), hanem átengedte magát más alkémista elgondolásoknak is. Már Paracelsus emlegetett futólag egy alkahest nevű hipotetikus anyagot, amely csodaszer oldhatóvá tesz 'minden testet. A régi vegyészeknek egyik alapelve volt, hogy a testek csak oldott állapotban hatnak egymásra (corpora non agunt nisi soluta), ezért nagyon megbecsülték a hatásos oldószereket, s keresték azt az egyetemes oldószert, amely fölold mindent. Helmont is kereste ezt, mert gyógyszernek is nagyon hatásos lenne. Azt mondja erről a csodás oldószerről: éghető folyadék (ezért latin neve ignis aqua vagy ignis Gehennae); a természetben nincsen meg, csak mesterségesen állítható elő, s ez a legnagyobb vegyi művészet; vizes folyadékká old föl minden testet; csakis erre predesztináció által hivatott vegyész állíthatja elő.
A homokot semmi se oldja, csak az alkahest, ezzel hevítve só lesz belőle, végül vizes oldat. Egyformán felold minden ásványi, növényi és állati anyagot.
Helmont elsőnek veti el egész határozottsággal Aristoteles négy elemét, a tüzet, vizet, földet, levegőt. De az indokolása nagyon különös: nem lehet megbízni Aristotelesben, mert nem volt keresztény! Indokolásának másik része már közelebb jár a tudományhoz: a tűz azért nem lehet elem, mert nem anyag. A tűzben nem a láng a fontos, ez csak tünemény, hanem fontos a füst és a gáz, amelynek égése adja a lángot.
Desztilláló tűzhely tizenhárom lombikkal.
A tűz által okozott hő se anyag, csak elvont tulajdonság. A tűzre vonatkozó ilyen megállapításai helyes megfigyelés termékei. A három ősanyag (kén, higany és só) tekintetében szembeszáll Paracelsusszal, s tagadja ezek létezését, mert az állati és növényi testben nem mutathatók ki. Ebből következik az is, hogy nem e három ősanyag egyensúlyának megbomlása okozza a betegségeket.
Ha pedig Helmont tagadja ennek a három ősanyagnak létezését és főleg szerepét az élő testben, helyettesítenie kell valamivel. Meg is találja ezt a legfontosabb anyagot a vízben. Helmont szerint a víz a legfontosabb alapanyaga minden éghető testnek, az alkoholnak, olajnak, viasznak stb. Mert akármilyen tiszták ezek az anyagok, elégetésnél mindig ki lehet választani belőlük ezt a vizet. Az élőlények közül a növényeknél van legfontosabb szerepe a víznek, mert a fölvett víz átalakításából állanak elő a növényi test anyagai. Helmont kísérlettel vélte igazolhatni ezt a fölfogását:
Nagy cserépedénybe sok földet tett, amely teljesen száraz állapotban 200 fontot nyomott. Ebbe a földbe beleültetett egy öt font súlyú fűzfaágat. Hogy az esetleg lerakódó por ne szaporítsa a lemért föld mennyiségét, Helmont fedővel fedte le az edényt és naponta megöntözte esővízzel. Öt évig ápolta így ezt a kísérleti növényt, a dugványból szép erős kis fűzfa lett. Akkor kiszedte a fát és megmérte: súlya 164 fonttal gyarapodott; a földet újból kiszárította és lemérte: ez csak két unciával volt kevesebb. Helmont bebizonyítottalak látta a kísérlet alapján, hogy a növény csakis vízből építi föl a testét, a vízből állanak elő azok az ásványi anyagok is a növényi testben, amelyek nem égnek el. Íme egy jól elgondolt, de tudatlanul végzett kísérlet eredménye. Ám Helmont nem tehetett a tudatlanságáról, akkor még nem tudták, hogy a növény a levegőből is vesz föl építőanyagot: a szénsavat.
Ha pedig így van ez a növényeknél, miért ne lenne így az állatoknál is. Itt nem is kell kísérletet végezni: ott vannak a halak, amelyek vízben és részben vízből élnek. Testük anyagai tehát nem is keletkezhetnek másból, mint vízből. És mivel a haltest anyagai nagyjában ugyanazok, mint más állatok test-anyagai, tehát ezek is vízből keletkeznek.
Helmont kísérletei ma számunkra gyerekesnek tűnnek! De méltányoljunk egy hatalmas jelentőségű tényt működésében, nevezetesen, hogy tudományos állításait kísérletekkel kívánta mindig igazolni. Ez Bacon tanításai hatásának első jele a kémiában, a modern természettudománnyá válás bölcsője.
HOGYAN ISMERTÜK MEG A GÁZOKAT?
Helmont az első vegyész, aki tudományosan foglalkozik a gázokkal. S mivel eddig alig esett szó a gázokról, itt szúrjuk közbe röviden a gázok megismerésének eddigi történetét. Hogy Aristoteles egyik őselemnek vette a levegőt, azt már tudjuk, de ő a levegőt sohasem említi olyan formában, mintha erről már megalkotta volna a gáz fogalmát. Plinius könnyű elemnek tekinti a levegőt, amely fölfelé törekszik, míg a föld és víz nehezek, lefelé törekszenek. Amióta az ember ismeri a tüzet, ismernie kellett a füstöt is, de csodálatos módon az egész ókoron és középkoron át nem találunk egyetlen természettudóst, aki vizsgálat alá vette volna ennek természetét, pedig ez talán rávezette volna a gáz fogalmára. Ként is égettek már az ókorban, de ennek füstje, a kéndioxid se keltette föl az érdeklődésüket. Csak a levegő érdekelte az ókort, ám erről is csupán annyit tudtak, hogy elengedhetetlen a lélegzéshez. Csak Plinius beszél arról, hogy a föld egyes helyein éghető, másutt meg fojtogató levegő száll föl. Ez utóbbit spiritus letalis (halálos gáz) néven említi. Hogy az arabok foglalkoztak-e a gázokkal, bajos megítélni, mert az arab tudományos könyveknek a középkor végén és az újkor elején készült latin fordításai gyakran alkalmazzák ugyan a »spiritus« szót, de nem tudjuk bizonyosain megítélni, vajon légnemű testet jelentett-e ez a fordítók nyelvén; a spiritus sokszor jelentett savat, szeszt vagy más valamit is.
A régi európai alkémisták minden légnemű testet levegőnek véltek, legföljebb tisztátalannak, amelyhez idegen anyagok keverődtek. Ennek megfelelően egyszerű fölosztással éltek: van lélegezhető és nemlélegezhető, gyúlékony és nemgyúlékony levegő. Basilius például azt írja a bányagázról, hogy ez tisztátalan levegő, »ami sűrűbb és az emberre ártalmasabb, mint a levegő itt fent«. Az alkémisták mindenféle pepecselése közben természetesen fejlődtek gázok bizonyos műveleteknél, de nem fogták föl, nem vizsgálták meg ezeket, egyszerűen azt mondták, hogy »levegő tör elő«.
Csak a XVII. század közepén, 1650 körül jegyzi meg Mayerne francia vegyész, hogy a kénsavba dobott vas gyúlékony levegőt fejleszt. Evvel hát Mayerne fölfedezte a hidrogént, de nem tudott róla. Rey pedig tulajdonképpen fölfedezte az oxigént, amikor 1630 körül észrevette, hogy fémek elégetése után a tömeg súlya gyarapodik; ő arra magyarázta ezt, hogy roppant módon megsűrűsödött levegő vegyül a fémmel.
Így állottak az ismeretek Helmont koráig. Ö az első, aki a gázokkal foglalkozik, sőt ő vezeti be a gáz szót. Ez a szó a »chaos« szóból ered, ahogyan Paracelsus nevezte a levegőt és a párákat. Helmont ezt mondja egy helyen: »Ezt a párát gáznak neveztem, mert alig különbözik a régiek chaosától« (halitum gas vocavi, non longe a chao veterum discretum). Helmont gáznak nevezett minden légnemű testet, amelynek tulajdonságai eltérnek a légköri levegőétől, ezt az egyet nem tekintette gáznak, legalábbis sohase nevezte így.
Elsőnek tesz szigorú különbséget gázok és gőzök között, s így teremti meg azt a tudományágat, amelyet ettől kezdve pneumatikus vegytannak neveznek. A gáz az a légnemű test, amelyet a lehűlés nem tesz cseppfolyóssá; a gőzöket a lehűlés cseppfolyósítja, a gőznek melegre van szüksége ahhoz, hogy megmaradjon gőzállapotban. Ezt a megkülönböztetést nála találjuk először. Ma, persze, meghaladott álláspont ez, de Helmont korában nagy haladást jelentett. Hogy a gázok természetének, fizikai viselkedésének tanulmányozásában nem jutott tovább, annak egyszerű oka volt, hogy nem szerkesztett meg gázfelfogó készülékeket, amelyek pedig nagyon egyszerűek. Legjobban ismerte a szénsavat (széndioxidot), amelyet gas sylvestre-nek nevezett, ritkábban gas carbonum-nak, valószínűleg azért, mert szén elégetésénél fejlődött, de azonosnak találta avval a gázzal, amely a bor vagy sör erjedésénél fejlődik, sőt ugyanezt találta meg a spaai ásványvízben is. Nevezi gas ventosum-nak. is, mert az ember is ezt böfög fel néha a gyomrából. Tudja, hogy a fojtogató földalatti barlangokban ugyanez a gáz öli meg a beléjük került embert vagy állatot. Ismerte a szénsav néhány mesterséges előállítási módját: mészkövet leönteni ecettel, vagy borkövet kénsavval. És tudta még a szénsavról, hogy a tűz kialszik benne.
Ismert Helmont több gázt is, de ezeket is szénsavnak minősítette, ha legalább egyik tulajdonságuk megegyezett; például ha üvegedényben ként égetünk el, olyan gáz keletkezik, amely szintén eloltja a tüzet (kéndioxid), tehát ez is gais sylvestre. A gázok másik csoportja volt nála a gas siccum vagy fuliginosum, a száraz vagy gyúlékony gáz. Érdekes föismerése Helmontnak, hogy mivel a gázok nem sűríthetők, fejlődésük közben minden áron terjedni akarnak s így minden akadályt elhárítanak a terjedés útjából: ezen alapszik a puskapor hatása is.
*
A fémekről való ismereteinket is gyarapította Helmont... bár itt sok ellentmondásba keveredett. Így határozottan állítja, hogy egy oldatból nem lehet kiválasztani olyan fémet, amely előbb nem volt,benne... és mégis hitt az alkémista fémátalakítás lehetőségében. Ő mutatott rá elsőnek a fémfény fontosságára, s megállapította, hogy csak a tiszta fémnek van fénye, amint vegyületet alkot valami más anyaggal, fénye elvész. Ennek a látszólag jelentéktelen megfigyelésnek az az elméleti fontossága van, hogy először foglal össze általános tulajdonságokat. — Még valami fűződik az ő nevéhez, aminek csak ma vesszük hasznát. Helmont a kovaföldet sok alkálival üveggé olvasztotta össze, amely vízben oldódott: ebből lett 200 évvel későbben a vízüveg, amelyet a technika ma olyan sokféle célra használ. Savak segítségével ismét ki tudta választani az oldatból a kova-anyagot.
Nagyon érdekesek Helmont biokémiai elképzelései, felfogása. Már Paracelsus igyekezett vegytani magyarázatot találni az élő, főleg az emberi testben végbemenő folyamatokra, s az ő három elemének, a sónak, kénnek és higanynak egymáshoz való viszonyából vezette le ezeket. Helmont nem osztja ezt a fölfogást. Ő a testnedvek legfontosabb tulajdonságainak tartja ezek lúgosságát vagy savanyúságát. A legfontosabb testnedv szerinte a gyomornedvben levő sav, amely az emésztés munkájának egy részét végzi. Elődei még azt tartották, hogy az a meleg végzi az emésztést, amely a májból, a lépből és a nyirokhálózatból árad a gyomor felé. Nála nagy szerepe van az emésztésben az erjedésnek, sokat is foglalkozik ennek természetével, mibenlétével. Az erjedés az oka és alapja a szaporodásnak, fejlődésnek; a vérből is erjedés által szabadulnak ki azok a nedvek, amelyek a testet táplálják. A savanyúság, lúgosság és erjedés fantasztikus kombinálása alapján Helmont hat fázisát különbözteti meg az emésztésnek: 1. az első erjedés a gyomorban megy végbe a lép közreműködésével s egy erjesztőanyag (fermentum) meg egy sav végzi; 2. a második erjedés a patkó- (tizenkétujjnyi) bélben megy végbe, itt egy lúg semlegesíti a savanyú ételpépet, s itt működik az epének egy erjesztője is; 3. a májnak két erjesztőanyaga alakítja át a nyirokot vérré; 4. a sötét vér átalakul epévé; az 5. erjedési folyamat az agyban megy végbe, ahol a vérből az életszesz vagy archeus képződik; a 6. erjedési folyamat »hoz létre minden élő húst«. Helmont szerint tehát a test melege nem oka, hanem terméke az erjedési folyamatoknak. Látnivaló, hogy az emésztésről adott vegyi képe tisztán spekuláció terméke. Ugyanilyen fantáziatermék az is, amit ezen az alapon mond a betegségek keletkezéséről. Például beteg állapotban a sav annyira túlteng a gyomorban, hogy az epe nem tudja közömbösíteni, ez okoz gyomorfájásokat, savanyú felböfögéseket. Ez a sav átmehet más testrészekbe, akkor ezek betegednek meg: az ízületekben podagrát és köszvényt okoz, a tüdőben gyulladást, másutt gennyedést stb. A lázat a vérben meginduló rothadás okozza stb.
Helmontnak a miszticizmus iránti hajlamából következik, hogy mégse tisztán vegyi folyamatnak tekinti az emésztést, hanem elfogadja Paracelsus elgondolását az archeus-ról, a test működését irányító szeszről. Helmont szerint az archeus körébe tartozik minden testműködés, amely nem függ az ember akaratától, ilyen az emésztés is. Éppen ezért az archeus a gyomorban székel, ennek munkáját irányítja. De erős hatású szerekkel befolyásolni lehet, ilyenkor befolyásolódik az ember szellemi tevékenysége is (talán például az alkohol hatására gondol?). Ha az archeus gyengén működik, hidegrázás a következmény; ha erősen működik, forró láz.
Desztilláló torony Matthiolus füvészkönyvéből, 1586.
Paracelsusnak másik misztikus elképzelését, a tartarus-elvet Helmont elveti, mert nem tudja elképzelni, hogy valami magától csapódjék ki a szervekben. De mert szilárd testek mégis csapódnak ki, mint például a húgykő, ezt úgy magyarázza, hogy a testnedvek nem szabályosan keverődnek a húgyanyaggal. Más ilyen magyarázatokkal is szolgál.
Helmont elgondolásai szükségképpen tévesek, fantasztikusak, mégis az ezek alapján készített és ajánlott vegyi gyógyszerei igen nagy kedveltségnek örvendettek annak idején az orvosok között is. Sőt ez a kedveltség túlment a kívánatos határon, mert avval vádolták meg, hogy tagadja »a vallás gyógyító erejét«. Emiatt a vád miatt fogságban is ült két évig, 1634—35-ben.
Helmont tudományos jelentősége kétirányú. A vegytanban is alkotott néhány új fogalmat s tisztázott dolgokat, de legnagyobb hatással volt olyan irányban, hogy diadalra segítette az orvosi vegytant. Attól kezdve, hogy írásai 1648-ban nyomtatásban is megjelentek és rohamosan terjedtek az orvosok között, a mesterséges gyógyszerek alkalmazásának ellenzői hamarosan elhallgattak, s az orvosi vegytan bevonult az egyetemekre is. A maradi orvosok már csak azon igyekeztek, hogy a régi iskola tanításaiból megmentsék, amit lehet.
Magasfokú alkohol előállítására szolgáló, kígyócsővel ellátott desztilláló-készülék.
GLAUBER
Glauber nevét a mai nemzedék is isimeri a »glaubersóval« kapcsolatban,, amelyet általánosan használnak hashajtónak. Az orvosi vegytan korának egyik kiváló vegyésze volt, azt mondhatnánk a kémiai technológia megalapítója. A vegytant nem annyira orvosi szempontból művelte, mint elődei, hanem inkább gyakorlati, kereskedelmi szempontból, aminek az akkori vegyi gyáripar vette hasznát, már amennyire gyáriparról beszélni lehet abban a korban.
Rudolf Glauber életéről nagyon keveset tudunk, 1604-ben született Karlstadtban, sokáig élt és működött Németország különböző városaiban, legtovább Salzburgban.
Azután elköltözött Hollandiéba, s itt halt meg 1670-ben. Minthogy nem tudunk arról, hogy orvosi gyakorlattal foglalkozott s ebből élt volna, valószínűleg laboratóriumának termékeivel kereskedett, vagy pedig jómódú ember volt.
A legtöbb írása tisztán vegytani tárgyú, de néhány írása még határozottan alkémista jellegű. Hisz az aranycsinálás lehetőségében, de nem henceg vele, hogy sikerült is neki aranyat előállítania. Hisz abban is, hogy az »iható arany« egyetemes hatású csodálatos gyógyszer. Ha a kor szokása szerint henceg is néha egy kicsit, ezt inkább misztikusan titkolódzó formában teszi, mondván, hogy közölhetne ugyan valami nagy dolgot, de nem szabad elárulnia ezt. Így ezt írja 1658-ban: »De ha azt hinné valaki, hogy édes szavakkal vagy nagy ajándékok ígéretével kicsalhatja belőlem az univerzális medicina készítésének módját, hogy azután buja és istentelen életre, a szegény (emberi nemzetségnek kárára és ártalmára használja föl, az ne képzelje, hogy megteszem. Nincs is hatalmamban ilyet tenni, mert ez Isten adománya, nem az emberé; inkább megöletném magamat, mintsem megnyilatkozzak egy istentelen embemek.« Megvannak nála koráinak más hibái is, például mértéktelenül el van ragadtatva a saját fölfedezéseitől, de nagy érdeme, hogy elég világosan írja le ezeket. Hitt az alkahestnek, ennek a csodálatos oldószernek a létezésében és nagyszerű gyógyító hatásában, de nem akarta elárulni ennek előállítási módját, sőt fenti idézet éppen erre vonatkozik. Lelkes híve volt Paracelsusnak, s ő is gyűlölte és gúnyolta azokat az orvosokat, akik még mindig Hippokratesnél és Galenusnál tartanak.
Glauber azzal szerezte a legnagyobb érdemet, hogy módokat és eljárásokat talált ki a leghasználatosabb vegyszerek könnyebb és tisztább előállítására. Vonatkozik ez elsősorban az ásványi savakra. Például az ő fellépéséig úgy állították elő a sósavat, hogy vasgálicot desztilláltak konyhasóval; a salétromsav előállításához konyhasót desztilláltak salétrommal. Nehézkes eljárások s a kapott termékek nem eléggé tiszták. Glauber rájött, hogy a gálicból fölszabaduló kénsav az, ami kihajtja a savat a konyhasóból vagy a salétromból. Az az ötlete támadt, hogy tiszta kénsavat használjon erre a célra. Az ötlet bevált, az új módszerrel sokkal töményebb és tisztább savakat kapott. Ilyen eljárások közben melléktermékül kapta a kénsavas nátriumot, amelyet ő »sal mirabile«-nak (csodálatos sónak) nevezett el. Mint hashajtót olyan hatásos gyógyszernek találta, hogy erősen kardoskodott a vegyi gyógyszerek közé való fölvételéért. Nem sikertelenül, mert nevéről elnevezve máig is használják. Ilyen módon más sókat is állított elő elsőnek, például az ammóniumszulfátot és az ammóniumnitrátot.
Mivel töményebb, tehát nagyobb oldóképességű sósavat tudott készíteni, mint elődei, könnyen előállította különféle fémek kloridjait. Már a régebbi vegyészek is ismertek fémkloridokat, de avval a nehézkes módszerrel állították elő ezeket, hogy szublimáltál (higanykloriddal) desztillálták a fémet. Mivel a régi vegyészek tudták, hogy a szublimátban higany is van, azt hitték, hogy az előállított klorid is higanytartalmú. Glauber kimutatta, hogy szó sincs erről, hiszen a kloridok egyszerűen az illető fémek sósavas oldatai. Glauber nemcsak a kloridoknál, hanem más vegyszereknél is igyekezett tisztázni a vegyi összetételt, bár ez roppant bizonytalan dolog abban az időben, mikor még majdnem ismeretlen volt a mai értelemben vett »elem« fogalma.
A legtudományosabb vonása Glauber vegyészi munkásságának, hogy nem elégedett meg a tapasztalati ismeretekkel, amikor így szétválasztotta, majd újból egyesítette a vegyületek alkatrészeit. Gondolkodott azon is, miért egyesül valamelyik alkatrész inkább a másikkal, miért hagyja ott a vegyületet, hogy átmenjen egy másik vegyületbe.
Glauber szerint az az oka ennek, hogy egyes alkatrészek jobban szerelik egymást, s így egyesülni törekszenek. Mi egyéb ez, mint a vegyrokonságnak (vegyi affinitásnak) jóval későbben bevezetett és elnevezett fogalma. Ez már egészen világos fölismerés, csak az akkori vegyi-fizikai tudás még kevés volt ahhoz, hogy teljesen tisztázhatta volna a fogalmat. Nála találkozunk először a cserebomlás fogalmával is, mikor kifejti, hogy a higanyklorid és antimonszulfid kölcsönösen kicserélik az alkatrészeiket, s higanyszulfid és antimonklorid jön létre.
Ugyancsak Glauber volt az első, aki tudományosan vizsgálta a fa száraz desztillálását, Ennél a folyamatnál fölfedezte a faecetet, s nyilván kísérletezgetett is vele, mert azt mondja, hogy ez az ecet minden olyan célra használható, mint a közönséges ecet.
Legnagyobb volt Glauber a kémiai technológia terén. Főleg a salétromsav nagybani gyártására gondolt ki új eljárást a hozzávaló technikai berendezéssel együtt. Eljárásokat dolgozott ki színes üvegek előállítására. Festőpácokat készített különféle iparágak számára, s rájött, hogy az ilyen festékeknek különféle árnyalatait lehet előállítani egy kevés lúg vagy sav hozzáadásával. Tanácsokat adott a fémtartalmú ércek jobb kihasználására. Kitűnő nemzet-gazdasági érzékről tanúskodik az a harca, amelyet azért folytatott irodalmilag is, hogy Németország ne vigye ki gazdag érceit, hogy azokat kint dolgozzák föl idegen országokban, hanem állítsa elő a fémeket maga.
Az orvosi vegytan terén Glauber annyiban szerzett érdemeket, hogy tisztább és jobb minőségben állított elő sok vegyi gyógyszert, s így ezek könnyebben találtak utat a maradi orvosokhoz is.
Vegyészeti laboratórium a XVII. században. Michael Küssel rézmetszete.
Glauber, mint láttuk, elsősorban technológus volt. Azt hiszem nem tévedünk, ha őt neveznénk az első vegyészmérnöknek, e szakma ősének, aki elméleti tudását a gyártás, az ipari termelés fejlesztésének szolgálatába állítja. Idevág egy érdekes könyve is, melynek címe »Deutschlands Wohlfahrt«, vagyis Németország jóléte, melyet a 30 éves háború befejezése után adott ki, s melyben számos javaslatot tesz az elszegényedett ország jólétének emelésére. Elsősorban anyagtakarékossági intézkedéseket javasol, továbbá, hogy mai nyelven mondjuk, lehetőségeket ajánl az import csökkentésére s az export fokozására. Javasolja például malátaextrakt gyártását, a takarmánynövények szárítását, a salétrom -kertekben fa helyet gallyak alkalmazásét stb.
De azonkívül, hogy benne tiszteljük a vegyészmérnök ősét, a tőkés első jelentkezése is ő a vegyiparban. Egy francia látogatója jegyzi meg, hogy Amsterdamban 4 laboratóriumi helyisége volt, s ebben 6 segédet foglalkoztatott. S termékeit eladta: piacra dolgozott. Említettük, hogy új sósavgyártási eljárást fedezett fel. Evvel lényegesen olcsóbbá vált a sósav-előállítás. Ám ezt az eljárását nem publikálta, titokban tartotta. Csak később, öregkorában adta el az eljárást egyeseknek. Lúggal kezelte a lenfonalakat, vagyis a mercerizálást előzte meg, de erről sem írt, csak csinálta.
Glauber működése tehát biztosan utal arra, hogy új korszak kezdődik a társadalomban, a technikában s természetesen a kémiában is.
NEGYEDIK FEJEZET
TŰZ-ANYAG (FLOGISZTON) KORSZAKA
Európa a XVI. században a központi abszolutizmussal kormányzott nagy monarchiák korába lépett. A királyi hatalom legyűrte a feudális nemesség hatalmát. Ebben a harcban a királyság az egyre gyarapodó jelentőségű polgárságra támaszkodott, amelynek kereskedelme és ipara számára kívánatos volt a monarchiák nagy területre kiterjedő gazdasági egysége. A hatalma vesztett nemesség a királyi udvarokban csillogott. A fényűzés elképzelhetetlen méreteket öltött. XIV. Lajos, a Napkirály, ragyogó versailles-i udvarát majmolta az egész kontinens. Megindult a gyarmatosítás, s bőven ömlött az arany és a nyersanyag. A politikában a földbirtok helyett a kereskedelem és ipar szempontjai érvényesültek egyre jobban. A kapitalizmus hajnalán vagyunk! Ez pedig már nem aranyat akart a tudománytól, mint a középkori nagyurak, hanem a technológiák fejlesztését.
A tudósok eddig egyedül, magányosan dolgoztak. A könyvnyomtatás felfedezése megkönnyítette ugyan, hogy egymás eredményeiről tájékozódjanak, de még így is nehéz volt tudományuk egyidejű fejlődéséről képet nyerniük, hiszen a tudósok életük munkájáról csak ritkán számoltak be egy-egy vaskos könyvben. A folyóiratok jelentettek e téren nagy változást, amelyek lehetőséget nyújtottak arra, hogy egy-egy felfedezését ki-ki gyorsan közölhesse, másoknak meg arra, hogy ezekkel így gyorsan megismerkedhessenek és saját munkájukban felhasználhassák. A folyóiratok felbecsülhetetlen hasznot hoztak a tudománynak, a tapasztalatok gyors kicserélésének lehetősége a fejlődést páratlanul meggyorsította.
A folyóiratok a tudós társaságoknak köszönhetik létrejöttüket s elsődleges céljuk az volt, hogy egy-egy ilyen tudós társaság tagjainak eredményeiről beszámoljanak. Az első tudós társaság Angliában keletkezett. Az évtizedekre terjedő polgárháború alatt szüneteltek az egyetemek. A tanárok összejártak beszélgetni, s persze tudományos kérdésekre terelődött a szó. Később rendszeressé tették ezeket az összejöveteleket, s a béke helyreálltával is megtartották őket. Az egész némi hivatalos jelleget nyert, amikor II. Károly 1662-ben alapító-levelet is adott neki. Azóta viseli az angol akadémia máig is a „Royal Society” („Királyi Társaság’’) hevet. Lapja, a Philosophical Transactions, azóta is megjelenik s az elmúlt századokban a kémiának nem egy döntő felfedezéséről is hasábjain szerzett tudomást a nyilvánosság.
Persze, ha az angol királynak volt egy tudós társasága, akkor a többi királynak is kellett, hogy legyen. Gyors egymásutánban követik a példát. 1665-ben I. Lipót Bécsben alapít tudományos akadémiát, 1666-ban XIV. Lajos Párizsban, 1700-ban I. Frigyes Berlinben, 1713-ban V. Fülöp Madridban, 1725-ben Nagy Péter Szentpétervárott stb. A Habsburgok megelégedtek egy akadémiával birodalmukban. Magyarországnak még jócskán kellett várnia vele, s csak Széchenyi István jóvoltából alakult meg hosszú kezdeményezés után 1827-ben a Magyar Tudományos Akadémia. Ezzel szemben viszont meglehet az a büszkeségünk, hogy nem uralkodók kegyéből, hanem egy nemzet adakozásából jött spontán létre!
A kémia a jatrokémia korszaka alatt kimászott abból a misztikus titokzatosságból, amely az alkémiát jellemezte. Az orvostudomány segédtudományaképpen bevonult az egyetemekre, majd ott csakhamar önállósult. A XVII. században születnek az első önálló kémiai tanszékek, s e tudomány csakhamar teljesen elhagyván az orvostudományt, önálló utakon haladt.
Az alkémia kora tapasztalatokat gyűjtött. A jatrokémia kora kezdte rendszerezni ezeket a tapasztalatokat. Csoportosította a vegyületeket savakra, bázisokra, sókra, új fogalmakat vezetett be, mint a gázok vagy az affinitás fogalma, és elkezdte kétségbevonni Aristoteles elem-elképzeléseit. Eljött az ideje annak, hogy a rendszerezett tapasztalatok okát keressék. A flogiszton-elmélet volt az első tudatos tudományos elmélet, amely a kémiai jelenségek egy nagy csoportját egységesen kísérelte meg értelmezni. A tudósok még fehér parókában, csipkés ingbodorban dolgoznak, külső megjelenésük, műveik stílusa is még visszahúz a középkorba, de agyukban már a modern korszak gondolatai érlelődnek és fejlődnek.
A flogiszton-elmélet közvetlenül az égés jelenségeinek magyarázatából alakult ki. A flogiszton az éghető princípium, égésnél ez távozik az anyagokból. A kő kevés flogisztont tartalmaz, a szén majdnem tiszta flogiszton. Ez az alapgondolat, amit aztán az egész anyagi elképzelésre kiterjesztettek.
A flogiszton-elméletnek később szemére szokták vetni, hogy gátolta a fejlődést, és hogy a legnyilvánvalóbb észlelettel —- nevezetesen azzal, hogy a fémek súlya elégetés után növekszik, tehát abból nem távozhatott el semmi — ellentéteset állított.
De joggal kérdezhetjük, az átlagos megfigyelő mit tapasztal a hétköznapi égések túlnyomó többségében? Amikor szén ég, vagy ha fa vagy szerves anyag? Azt, hogy az anyag eltűnik, kevesebb lesz, mint volt, valami elmegy belőle! Hát nem nyilvánvaló, hogy legelőször ebben az irányiban próbálták megmagyarázni a jelenséget? A fémek égése aránylag ritkább jelenség, semhogy azt fogadhatták volna el kiindulási alapnak. Az volt az a bizonyos kivétel, ami erősíti a szabályt, s amelyre speciális magyarázatot kellett találni. S ezt meg is próbálták. S ne felejtsük el, a kémiai jelenségek egy nagy területén, a redukciós és oxidációs jelenségek esetében a flogiszton-elmélet lényege máig is helytáll. Oxidáció: flogiszton-leadás, ma elektron-leadás. Redukció: flogiszton-felvétel, ma elektron-felvétel. Azután, amikor szaporodtak az elméletnek ellentmondó megfigyelések, amelyeket sehogyan sem lehetett már vele megmagyarázni, megdőlt a flogiszton-elmélet, s jött helyette egy megfelelőbb. Mindazonáltal a flogiszton-korszak már a kémiának mai értelemben vett tudományos korszaka.
Első alakjaként Robert Boyle-t szokták emlegetni, bár ő még csak legfeljebb tudományos hozzáállását tekintve tartozik ide, maga az elmélet csak halála után keletkezett.
1. AZ ÉGÉS PROBLÉMÁJÁNAK TÖRTÉNETE
Mivel a flogiszton-elmélét, amelyről ezt a korszakot nevezik a vegytan történetében, az égés mibenlétét akarja megoldani, lássuk itt történeti sorrendben a régi elképzeléseket.
Aristotelesnél a tűz mint valami misztikus elem szerepel, inkább filozófiai, mint vegyi jelleggel. De már az ókorban anyagi dolognak tekintették a tüzet. Mikor egy test ég, kiválik belőle valami tűzanyag s ennek távozása idézi elő a lobogó lángokat. Némelyik test könnyebben fog tüzet és gyorsabban ég el, mint egy másik — ennek oka, hogy több van benne a tűzanyagból. Plinius nyilván az egész korabeli elképzelésnek ad kifejezést, amikor azt mondja, hogy a kéntartalom teszi éghetőkké a testeket, ha több kén van bennük, jobban égnek. Ez a fölfogás marad uralkodó a flogiszton-korszak végéig, legföljebb annyi változással, hogy nem a kénben keresik a tűzanyagot.
Az arab vegyészeknek is az a felfogásuk, hogy a tűz az égő principium kiválása a testekből. Mivel az arab vegyészek nagy tekintélynek örvendtek az egész alkémista korszakon át, ez a felfogás is változatlan maradt. Legföljebb azt tehetjük hozzá, hogy nem mindenki tartotta a ként a tűzanyagnak, hanem sokan az olajat. Minthogy az egész alkémiának célja az aranycsinálás volt, illetve nemnemes fémek átalakítása nemesfémekké, az alkémisták szinte nem is törődtek más vegyi anyaggal, mint a fémekkel. Ezeknek elégetése és az ilyenkor beálló változások érdekelték őket legjobban. Azt a változást, amely egy fém elégetésénél (oxidálásánál) előáll, ők elmeszesedésnek nevezték. Dioskorides és Plinius a fémek elégését is olyan folyamatnak vették, mint a fa elégését, tehát a fémeknél is hamunak (cineres) nevezik az égés utáni maradékot. Előbbi plurribum ustum-nak (égett ólomnak), utóbbi cinis plumbi usti-nak (égett ólom hamujának) nevezi az ólomoxidot, az ólom égéstermékét. Az arabok és az európai alkémisták inkább az égetett mész keletkezéséhez hasonlították a fémek elégését, s így a fémoxidokat calces (meszek) néven nevezik.
De hát mi a lényege a fémek elmeszesedésének? Ez a kérdés már az ókorban fölvetődött, s az a baj, hogy egy kétezer éven át elfogadott téves választ adtak rá. Már Platón azt mondta a i. e. V. században, hogy a vas azért rozsdásodik, mert földes anyag válik ki belőle. Geber is itt tart több mint ezer évvel későbben, de már valamivel határozottabban beszél: szerinte a fémek elmeszesedésének lényege kénes nedvesség kiválása a fémből. De a »kén« szó nem az általunk ismert elemet jelenti nála, hanem valami éghető zsíros alkatrészt. Csakis olyan anyag éghet, amelyben van ilyen éghető zsírféle. Egészen másként magyarázza a higany elmeszesedését. Geber még nem számította a higanyt a fémek közé, tehát itt másnak kell lennie a meszesedésnek. Szerinte, ha a higanyt sokáig hevítik nyitott retortában, ebből is kiválik valami nedvesség s ekkor a higany megolvad (coagulatur ex diutúrna retentione in igne).
Az első nagy európai alkémistát, Albertus Magnust, is izgatja ez a probléma. Azt mondja, hogy ha a rezet meszesítik, elillan belőle valami. És tett egy megfigyelést, amelyből helytelenül következtetett: a meszesített fém felületén megolvadt üvegből álló salak keletkezett; észrevette, hogy ez hátráltatja a meszesedést, de arra magyarázta, hogy így az illó anyag nem tud eltávozni a fémből; nem is gondolt arra, hogy ellenkezőleg: valami (az oxigén) nem tud hozzáférni a fémhez.
Paracelsus a maga élénk fantáziájával egy színes hasonlattal magyarázza a meszesedési jelenséget.
A fémekben levő kén-principiumot (ami meszesedéskor eltávozik) a létekhez hasonlítja, a bennük tevő tűzálló sót pedig a halálhoz, tehát az elmeszesedett fémek nem egyebek, mint fém-hullák. De a fém-mészből újra elő lehet állítani a tiszta fémet, tehát tehet életrekelteni (revivikálni). Ma redukálásnak nevezzük ezt a vegyi folyamatot s már Paracelsus is használja ezt a kifejezést. — Libavius még szintén nedvesség eltávozásában látja az elmeszesedés okát, de a többi vegyész kitart a kén-princípium mellett egészen a XVII. század közepéig. Minden fémben föltételeztek kéntartalmat.
És ekkor fölmerült a kérdés, hogy mi teszi hát égővé magát a ként? Maga a kén az égés princípiuma, vagy van benne valami egészen más? Sylvius még azt mondta, hogy a kénben sav és olaj van (a savat nem engedte el semmiből), ennek az olajnak távozása teszi az égést, ami visszamarad, az a sav. Viszont olajon érti a testnek minden éghető alkatrészét. A vegyész-filozófusok valami kézzelfoghatóbb választ kerestek, miközben az égés problémáján törték a fejüket s így született meg a flogiszton-elmélet.
BOYLE
A vegytannak ez a korszaka is egy nagy ember működésével kezdődik meg. Az első vegyész (fizikus is), aki egy természettörvény fölfedezésével írta be nevét a vegytan történetébe. A mai középiskolai tanuló is ismeri a nevét, legalább a Boyle—Mariotte-féle törvényről (a gázok nyomásának és térfogatának viszonya).
Robert Boyle 1627. január 25-én született Írországban, Munster tartománynak Youghall nevű helységében, a Lismore-kastélyban. Apja Richard Cork grófja volt, a nagy Cromwell barátja; anyja Írország államtitkárának lánya. Ilyen előkelő körökből nemigen szoktak kikerülni tudósok, de ez egyszer így történt. Ő maga ezt írja a származásáról egy élete végén írt kis önéletrajzi vázlatában: »-Ilyen szülők fiának lenni, s még hozzá nem a legidősebbnek, olyan szerencse volt, amelyről a legnagyobb hálával kell megemlékezni. Mert ez a születés annyira megfelelt az én véleményemnek és fölfogásomnak, hogy ha magam választhattam volna, választásom aligha változtatott volna Isten döntésén.« Apja papnak szánta, ennek megfelelő nevelést kapott. Már gyermekkorában franciául és latinul tanult, majd nyolcéves korában a híres etoni kollégiumba került, ez mindmáig egyik leghíresebb középiskolája Angliának. Itt az anglikán egyház szigorú elvei szerint nevelték, ami tartós hatással volt rá. Három évig maradt ebben az iskolában, akkor — tehát még gyerekkorában — egy udvarmester felügyelete alatt beutazta Olaszországot, Svájcot, Francia-országot. 1642-ben Firenzében Galilei írásait tanulmányozta, aki ekkor halt meg. Akkoriban tört ki Angliában a nagy forradalom, vissza kellett térnie. Mire 1643-ban hazakerült, apját holtan találta, a család a tönk szélére jutott. Szó se lehetett a további előkelő életmódról és tanulmányainak folytatásáról. Hosszabb időre vállalnia kellett a szerény falusi életet, amíg anyagilag összeszedte magát. Visszavonultsága közben főleg filozófiával és teológiával foglalkozott. Egész életén át rajongott a vallástudományért s keleti nyelveket tanult, hogy eredetiben olvashassa a szentírást. Ez a rajongása annyira ment, hogy élete vége felé, amikor ismét jómódban élt, lefordíttatta a bibliát ír, gél, maláj és török nyelvre és saját költségén ki is nyomatta.
Boyle 1654-ben Oxfordba költözött. Oxfordban egy Cross nevű gyógyszerésznél lakott, s ez a körülmény volt rá döntő hatással. Cross igen művelt, tudós ember lehetett, mert a házában tartotta összejövetelét az oxfordi "Láthatatlan kollégium" nevű tudós társaság.
Egy kis kitéréssel el kell mondanunk itt valamit. Már egy évtizeddel előbb 1645 körül, szükségét érezték az angol tudósok, hogy olykor eszméket cseréljenek. Oxfordban és Londonban rendszeres összejöveteleket tartottak, hogy megbeszéljék az orvostudomány, természettudomány és matematika terén elért haladásokat. Az oxfordi tudósok összejövetelét nevezték "Láthatatlan kollégiuminak". A két város tudósai levelezési és látogatási összeköttetésben állottak egymással, majd 1659-ben teljesen egyesültek Londonban. II. Károly királysága alatt 1662-ben megalapítják az Angol Tudományos Akadémiát, amely a király jóváhagyása után a »Royal Society« (Királyi Társaság) nevet veszi föl. Az akadémiának 1662-től kezdve már saját folyóirata is van »Philosophical Transactions« (Filozófiai közlemények) címmel. A címe ne vezesse félre az olvasót, éppen filozófiai cikk jelent meg benne legkevesebb; a filozófia akkoriban az angoloknál inkább tudományt jelentett általános értelmében, de főleg természettudományt.
Nemcsak az akadémia tagjainak dolgozatait közölte, hanem itt számoltak be az egész világ tudományának haladásáról még külföldi tudósok is; például Leuwenhook is az angol akadémiának jelentette először a mikroszkóppal tett csodálatos észleléseit. Az angol akadémia kezdettől fogva elismerte, hogy a vegytan külön és önálló tudományág, nyolc szakosztálya közül egyiket a vegytannak szentelte. Attól kezdve sok fontos vegytani fölfedezés jelent meg a Transactions évfolyamaiban. Nos, Robert Boyle is egyik alapítója volt ennek a társaságnak, akadémiának és folyóiratnak. Talán neki is köszönhető, hogy az angol akadémia kezdettől fogva pártfogolta a vegytan művelését.
Nagyon valószínű, hogy Boyle Cross gyógyszerész és a nála megismert tudósok hatása alatt kezdett foglalkozni természettudománnyal, s így talált rá a hivatására, amelyben olyan nagyokat alkotott. 1668-ban Londonba költözött, ahol nénjének, Lady Banelagh-nak házában élt. Ettől kezdve egész idejét a tudományos kutatásoknak meg az akadémia ügyeinek szentelte. 1680-ban megválasztották a Royal Society elnökének, de ő elutasította ezt a megtiszteltetést, bár az akadémia is megtiszteltetésnek vette volna, ha Boyle ül az elnöki székbe. 1690-ben már olyan gyengének érezte magát, hogy visszavonult minden társadalmi érintkezéstől. 1691 december végén halt meg. Vallási rajongása még akkor is megnyilvánult, mert vagyonát arra hagyta, hogy kamataiból előadásokat tartsanak a keresztény igazságokról. Tudományos gyűjteményeit az akadémiának hagyományozta.
Boyle jelentősége mérhetetlenül nagy a vegytani kutatások terén. Nem az eredményekben, hanem az általa alkalmazott kutatási módszerben. Ő az első, aki szigorúan, szinte kérlelhetetlenül érvényesíti ezt az elvet: mindig a kísérlet döntsön arról, helyes-e valami föltevés! Ha a kísérlet — különböző alakokban megismételve — ellenemond a föltevésnek, azt el kell vetni és más irányban kutatni. Ő az első, aki helyes célkitűzéssel élt a kísérleteknél: a kísérlet arra való, hogy kérdést intézzünk a természethez; a jól végzett kísérlet helyes értelmezése megadja a helyes választ a kérdésre. Nos, Boyle nem mindig értelmezte helyesen a kapott választ, olykor tévedett, sokszor csak utódai olvasták ki a helyes választ az általa alkalmazott kísérletből, de Boyle így is szép eredményekhez jutott el. Végre is ő volt a mai értelemben vett vegytan elindítója, neki kellett átesnie az első botlásokon, is. De nemcsak az az érdeme, hogy értelmesen kísérletezett, hanem az is, hogy ezeknek leírásában tökéletesen szakított elődeinek homályosságával — ami sokszor, sőt legtöbbnyire a fogyatékosságok leplezésére szolgált. Mindent olyan világosan írt le, mint ahogyan egy mai tudós írna le kísérleteket arra törekedve, hogy senki félre ne érthesse, amit leír. Másik nagy érdeme, hogy tabula rasa-nak tekintette a tudományt, illetve a természetet. Nem törődött semmiféle hagyománnyal, nem zavarta semmiféle tekintély, nem bánta, akármit mondott is valamiről Aristoteles, Geber vagy Paracelsus; esze ágában sem volt aranyat csinálni — bár még nem merte teljesen tagadni az aranycsinálás lehetőségét — és nem azért művelt vegytant, hogy vegyi orvosságokat állítson elő. A természetet akarta megismerni, a természet fizikai és vegyi jelenségeit tanulmányozni, titkait kideríteni. Egyszóval a mai természettudós típusát képviseli a XVII. században, ő az első ebben a nemben, legalább is a vegytan terén.
Egyébként az ő tudományos célkitűzése és felfogása kristálytisztán benne van egyik írásában: "Mindeddig olyan korlátozott elvek vezették a vegyészeket, amelyekből teljesen hiányoztak a magasabb szempontok. Abban látták a föladatukat, hogy gyógyszereket készítsenek, kivonatolják és átalakítsák a fémeket. Én megkíséreltem egészen más szempontból kezelni a vegytant, nem úgy, ahogyan egy orvos vagy alkémista tenné, hanem filozófus módjára. Megrajzoltam itt egy vegytani filozófia tervét s azt remélem róla, hogy kísérleteimmel és megfigyeléseimmel kiegészíthetem majd. Ha az emberek inkább az igaz tudományt viselnék szívükön, mint a saját érdekeiket, akkor könnyű volna beláttatni velük, hogy akkor teszik a legnagyobb szolgálatot a világnak, ha kísérleteket végeznek, megfigyeléseket gyűjtenek és nem állítanak föl elméletet addig, amíg meg nem vizsgálták az arra vonatkozó jelenségeket". Erős kritikai szellemét pedig ez a megnyilatkozása világítja meg: "Megszoktam, hogy úgy vegyem a véleményeket, mint az ércpénzt; ha kapok egyet, nemigen nézem, kinek a képe van rajta, csak az érdekel, milyen fémből van. Mindegy nekem, hogy néhány év vagy évszázadok előtt verték, vagy tegnap került ki a pénzverőből. Ugyanúgy nem érdekel, hány kézen ment át, ha meggyőződtem a próbakővel, hogy valódi-e vagy nem az. Ha az elvégzett vizsgálattal jónak találom, nem utasítom vissza csak azért, mert már régóta és sokan valódinak vették; de ha hamisítottalak találom, se a fejedelem képe vagy aláírása, se a kora vagy a kezek száma, amelyeken átment, nem vehet rá arra, hogy elfogadjam. A magamvégezte próba kedvezőtlen eredménye értéktelenebbé teszi számomra, mint amennyire ajánlhatnák a felsorolt csalóka dolgok."
Boylenak igen sok kisebb-nagyobb munkája jelent meg, többnyire angol és latin nyelven egyidejűleg. Minden írása ragyogó példája annak, ami legfontosabb stílus-követelménye a tudományos értekezéseknek: a világosságnak és szabatosságnak. Legjelentősebb munkái: »Sceptical chemist« (Kételkedő vegyész, 1661); ebben Aristoteles és az alkémisták által föltételezett elemek ellen hadakozik. Jellemző ennek a munkájának alcíme: "vagy szemlélődések kísérletekről, amelyeket fel szoktak hozni a kevert testekben levő négy elem vagy három kémiai elv javára." »Certain Physiolögical Essays« (Néhány élettani tanulmány; szintén 1661); utasításokat ad a kísérletezésre, megmagyarázza, miért sikerülnek a kísérletek néha rosszul, miért más az eredmény, mint amit vártak tőle; ugyanebben adja elő a korpuszkulákra, a testek halmazállapotára, szilárdságára vonatkozó nézeteit. »Considerations and Experiments Touching the Origin of Qualities and Forms« (Meggondolások és kísérletek a minőségek és alakok eredetére vonatkozóan, 1669); ebben tárgyalja a vegyrokonságra vonatkozó gondolatait és sokféle tapasztalatát adja elő főleg a savakra és lúgokra vonatkozóan. Arról, hogy a lúgok és savak megváltoztatnak bizonyos növényi színeket, már egy 1663-ban megjelent dolgozatában beszámolt: »Experiments and Considerations Touching Colours« (Kísérletek és meggondolások a színekre vonatkozóan). Vizsgálat tárgyává tette az emberi vért is, s erre vonatkozó vegytani megfigyeléseit ebben a dolgozatában közölte 1684-ben: »Memoirs for the Natural History of Humán Blood« (Emlékirat az emberi vér természetrajzáról). Így hát Boyle a megindítója azoknak a vérvizsgálatoknak is, amelyek ma olyan nagy szerepet játszanak az orvostudományi diagnosztizálásban. Az égésre és a rokon jelenségekre vonatkozó nézeteit adják: »Tracts, Containing Suspicions about Somé Hidden Qualities of the Air« (Dolgozatok némi gyanakodással a levegőnek bizonyos rejtett tulajdonságaira, 1674), továbbá "Experiments to Make Fire and Flame Stable and Ponderable" (Kísérletek, hogyan lehet állandóvá és mérhetővé tenni a tüzet és lángot, 1673). Könyvei igen sok kiadásban jelentek meg, idegen országokban is.
*
Ami az elemeket illeti, Boyle szakított az aristotelesi és paracelsusi elemekkel, kimutatta ezek tarthatatlanságát, mivel kísérletileg semmiképpen nem mutatható ki a létezésük. Viszont maga sem tudta, mit tegyen ezek helyébe, mert az ő korában még nagyon hiányosak voltak az ismeretek a testek elemi alkatrészeiről. De homályosan közeledett a mai elemfogalomhoz, amikor a vegyületek legjellemzőbb tulajdonságának mondotta, hogy bennük az alkatrészek elvesztik eredeti tulajdonságaikat. Azonfelül ő volt az első, aki határozott különbséget tett a mechanikai keverékek és vegyi egyesülések között. Általában eljutott ehhez az alaptételhez: csakis olyan testeket lehet elemeknek tekinteni, amelyeket nem tudunk tovább felbontani. De maga sem tudta egész bizonyosra eldönteni, mely testek azok, amelyek elemeknek mondhatók. Annyit mégis kimondott, hogy ezek többen vannak és számuk még szaparodhat. Boylenak az elemekről való felfogását elsősorban Helmont-nak az az állítása tette ingadozóvá, hogy a víz átalakulhat földdé. A »nagy kísérletező« (kortársai ruházták föl evvel a jelzővel) kísérlettel akarta eldönteni ezt is. És ha fentebb azt mondottuk, hogy Boyle sokszor tévedett, mikor tanulságokat vont le a kísérleteiből, épp itt akad jó példa erre. Hogy eldöntse a víz—föld kérdést, Boyle esővizet desztillált üvegedényben. Mikor a víz teljesen elpárolgott, földes anyag maradt ott. Boyle úgy vette, hogy ezek után nem is lehet kételkedni Helmont igazságában, a víz csakugyan átalakulhat földes alkatrészekké. Csak körülbelül egy század múlva mutatta ki Scheele és Lavoisier az igazi tényállást. Viszont Boyle tagadta, amit Helmont szintén állított, hogy a víz levegővé alakulhat át vagy megfordítva.
Sokat foglalkozott kísérletileg a levegő fizikájával és vegytanával. Így jött rá a róla és Mariotte-ról elnevezett törvényre, hogy a gázok térfogata és nyomása fordított arányban áll egymással. A levegő vegyi összetételét még nem ismerte, hiszen ezt csak száz évvel későbben kezdték kideríteni. De annyit már megállapított, hogy van valami a levegőben, ami a lélegzésnél és égésnél elhasználódik. Fölismerte, hogy az égés vagy az állati lélegzés lassanként megrontja a levegőt, bár nem veszít a rugalmasságából, de hamarosan mindkét folyamatra alkalmatlanná válik. Ebből következtetett azután arra, hogy a levegőben van valami, ami fenntartja az égést és a lélegzést.
Sokat foglalkozott az égéssel kapcsolatos tüneményekkel, főleg a fémek elmeszesedésével (oxidálódásával). És itt olyan elmés kísérleteket végzett, amelyekkel megelőzhette volna Lavoisiert a modern vegytan megalapozásában. Már előtte is megfigyelték, hogy ha fémeket elmeszesítenek, ezeknek súlya nagyobb lesz. Boyle megerősítette ezt a megfigyelést. Ő ólmot és ónt meszesített el zárt térben. Utána megmérte a keletkezett termékeket, és azt találta, hogy ezek súlya nagyobb, mint volt az eredeti fémé, de a fajsúlyúk kisebb. Még fontosabb megfigyelése volt ennél a kísérletnél, hogy az edényben levő levegő térfogata csökkent. Ha úgy következtetett volna, mint Lavoisier ugyanilyen kísérletből, rájöhetett volna, hogy a levegőnek valami alkatrésze egyesült a fémmel s ez okozta a súlygyarapodást. Kissé alaposabban kellett volna alkalmazni a mérleget: rájött volna, hogy a fém súlya annyival növekedett, amennyivel csökkent a zárt térben levő levegő súlya, de ő csak ennek térfogatcsökkentését figyelte meg. Egészen más magyarázatot okoskodott ki arra, hogy a fém-mész nehezebb, mint volt a fém. Föltette, hogy abban az edényben, amelyben az elmeszesítés történik, megy át valami tűztől eredő anyag a fémbe. A tűznek, illetve a lángnak tehát van valami mérhető, elillanó alkatrésze. A későbben kialakult flogiszton-elmélet ennek a fölfogásnak határozottabb megfogalmazása volt.
Csodálatos Boylenak ez a tévedése, hiszen ő maga bizonyította be nem egy kísérlettel, hogy légüres térben semmi sem ég, még a kén sem, pedig ez a legjobban égő anyag.
De hát mi az tulajdonképpen, amit vegyületnek nevezünk? Miben áll a különféle anyagok kapcsolódása? Boylet nyilván nagyon izgatta a vegytannak ez a sorsdöntő kérdése, mert sokat foglalkozott vele. Rendkívül éles elméjét mutatja, hogy fölállított egy olyan elméletet erre vonatkozólag, amely eléggé közel jár mai fölfogásunkhoz. Korpuszkuláris elméletnek nevezik ezt (corpuscula latinul): testecske). Boyle úgy képzeli el, hogy minden test parányi részecskékből áll, amelyek vonzódnak egymáshoz, és így vegyületbe lépnek, de úgy, hogy mindegyik elveszíti eredeti tulajdonságait s a keletkezett test egészen új tulajdonságokat mutat. Tehát egy új vegyület két test részecskéinek kapcsolódásából áll; egy vegyület felbomlása pedig azt jelenti, hogy ezek a részecskék elváltak egymástól. Minél közelebbi rokonságban áll egymáshoz két test, részecskéik annál nagyobb erővel vonzzák egymást, annál könnyebben lépnek vegyületbe egymással. »Considerations and Experiments Touching the Origin of Qualities and Forms« című munkájának néhány mondata szolgál kitűnő például arra, hogyan képzeli el Boyle ezt a vegyrokonságot. Cinóberrel (higanyszulfiddal) kísérletezik: »a kén és a higany korpuszkulái egyesülnek a cinóbernek nevezett testté, bár a szublimáló edényekben ezek együtt szállnak föl anélkül, hogy a tűz szétválasztaná őket, és sok esetben úgy viselkednek, mint egy fizikai test; mégis a vegyészek elég jól tudják, hogy ha kellő arányban finoman összekeverik borkővel, az alkáli részecskéi szívesebben egyesülnek a kén részecskéivel, mint a higany részecskéivel, ezért cinóberből, amely olyan nagyon vörösnek látszott, igazi higanyt kap az ember.-« Ez a korpuszkuláris elmélet úgy tekinthető, mint a későbbi atomelmélet előfutárja. Tegyük még hozzá, hogy Boyle szerint a különféle vegyrokonsági jelenségeket a részecskék vonzásának eltérése okozza.
Boyle evvel a korpuszkuláris elmélettel magyarázott fizikai jelenségeket is, például a levegő rugalmasságát: »A levegőben nagy mennyiségű rugalmas részecske van; ha ezeket valami súly összesajtolja, állandóan kiterjeszkedni, a nyomástól szabadulni akarnak, mint ahogyan a gyapjú is ellenáll a kéz nyomásának, ami szorítja és méreteit kisebbíti; de megint fölveszi alakját, amint a kezet kinyitjuk, sőt erre igyekszik már akkor, amíg a kezet összeszorítjuk.«
Ehhez a kérdéshez fűzött további filozofálgatásában azt mondja Boyle, hogy minden test alapanyaga alighanem valami osztható és áthatolhatatlan ősanyag, de ennek részecskéi nem egyformák, alakjuk, mozgásuk, nagyságuk eltérő lehet. A legapróbb részecskék alakja és sűrűsége az egyes testeknél eltérő; Boyle evvel magyarázza azt, hogy bizonyos oldószerek egyes anyagokat föloldanak, másokat nem. Például a salétromsav föloldja az ezüstöt, de az aranyat nem; ennek oka az, hogy a sav korpuszkulái be tudnak hatolni az ezüst hézagaiba, de az arany hézagaiba nem. A rokonság, illetve a vonzódás nagyságán múlik az is, hogy ugyanaz az oldószer nem egyforma gyorsasággal támadja meg az egyes fémeket. Hogy pedig az egyesülés mennyire megváltoztatja az alkatrészek eredeti tulajdonságait, arra legjobb példának találja a sókat: ezeknek alkatrészei maró lúgok és maró savak, de ha egyesülnek, minden maró hatásuk eltűnik.
Az orvosi vegytan korszakában láttuk, mennyit foglalkoztak a jatrokémikusok a savakkal és lúgokkal. Sőt némelyiknek egész orvosvegytani fölfogása ezekre van alapítva. Mégsem igyekeztek kísérletileg megállapítani ezeknek fontos közös tulajdonságait, csupán fantáziáltak róluk.
Boyle ezen a téren is alapos munkát végzett. És hogy a mai vegyész lakmusz- vagy kurkuma-papírral olyan könnyen megállapíthatja egy vegyületről, vajon savanyú-e vagy lúgos, azt Boylenak köszönhetjük. Ő volt az első, aki észrevette, hogy a savak és lúgok megváltoztatják bizonyos növényi festékek színét s hogy ezt föl lehet használni a vegyi elemzéseknél. Továbbá, hogy a lúgok és savak kölcsönösen megszüntetik egymás ellentétes tulajdonságait, hogy az egyik kicsapja azt, ami a másikban föl van oldva.
Boyle fedezte föl, illetve állította elő elsőnek a foszforsavat is. Az ő korában egyik legkülönösebb és legbecsesebb testnek tartották a foszfort. Ha valakinek tulajdonában volt, uralkodóknak dicsekedett el vele. Így egy Krafft nevű vegyész 1676-ban a brandenburgi választófejedelemnek mutatta be a foszfort, 1677-ben pedig II. Károly angol királynak, Boyle ez alkalommal ismerkedett meg a foszforral, de azt mondja, hogy Krafft nem árulta el, hogyan állítja elő, csak annyit mondott, hogy az emberi testből nyeri. Boyle azt mondja, hogy maga kereste meg a vizeletben s elő is állította. Azután több kísérletet is végzett vele, hogy megállapítsa a tulajdonságait. Megfigyelte, hogy a foszfor elégetése után keletkező maradék savi tulajdonságokat mutat, pezsgés közben egyesül lúgokkal és mésszel. Így fedezte föl a foszforsavat, amellyel még számtalan kísérletet végzett.
Sokat kutatott az állatvegytan terén is. Vizsgálgatta, milyen hatással vannak a savak, lúgok és a hő az állati fehérjére, vérre, tejre stb. Ezen a téren ugyan nem alkotott nagyot, de utat mutatott a további kutatásokra.
*
Amit eddig elősoroltunk mint Boyle alkotásait, az mind csekélység ahhoz képest, hogy az ő érdeme a modern vegyelemzés (analízis) megteremtése. Elszórtan eddig is esett néhány szó arról, hogyan vizsgálgatták az idők folyamán a testek vegyi összetételét, de célszerűnek látjuk itt közbeiktatni egy kis fejezetet a továbbiak könnyebb megértésére.