AZ ALKÉMIA KORA

Az ókorban beszélhetünk egyes gyakorlati kémiai ismeretekről s filozófiai nézetekről, de nem beszélhetünk kémiáról mint határozott célkitűzéssel és rendszerezett ismeretekkel rendelkező tudományról, mint amilyen már például a csillagászat vagy a geometria volt.

Aristoteles szerint minden anyag a négy őselem különböző tulajdonságú kombinációjából áll. Elmélete szerint tehát egyik anyag átalakítható a másikká az őselemek tulajdonságainak megfelelő változtatásával. Ezt a lehetőséget számos megfigyelés is látszott bizonyítani. Tudjuk, ha vasat teszünk rézbe, a vas feloldódik, és helyette réz válik ki. Ma ezt cementálásnak nevezzük, az akkori megfigyelő csak avval magyarázhatta, hogy a vas átalakult rézzé. Ha rézhez cinket adtak, egy sárga, egész más színű és tulajdonságú anyag keletkezett. Mi tudjuk, hogy -ez az ötvözet a sárgaréz, amelyben változatlanul megvan a cink is és a réz is. De honnét tudhatott volna valamit az ötvözetekről kétezer évvel ezelőtt valaki, amikor még az elem és vegyület mai fogalma egyáltalán nem létezett. Nyilván a cink és a réz egy új fémmé alakult. Ez volt a legegyszerűbb, s pláne Aristoteles szerint elméletileg is alátámasztható magyarázat. Még soksok ilyen megfigyelés igazolhatta azt, hogy az egyes fémek egymássá átalakíthatok. Az arany mindig kívánatos dolog volt. Kézenfekvő volt, hogy előbb-utóbb valaki gondolt árra, hogy meg kell próbálni aranyat csinálni. S ezzel megszületett a kémia. A cél érdekében ui. leszállottak az elmélet pódiumáról, s elkezdtek próbálkozni mindenféle úton-módon, hogy megváltoztassák az anyag tulajdonságait. Vagyis elkezdtek kísérletezni egy határozott célból, s a nyert tapasztalatokat gyűjtötték, rendszerezték s tovább tanították; s ez már igazán a természettudomány kezdete.

Az aranycsinálás az i. sz. első századokban jelenik meg a színen, mégpedig Egyiptomban. Egyiptom régi neve saját nyelvén Chema volt. Az aranycsinálás Egyiptomból terjedt szét, ezért nevezték tehát egyiptominak, vagyis kémiának. Az arabok aztán átvették a szót, eléje rakták »al« névelőjüket, így lett belőle alkémia, s ezen a néven került Európába. Egyiptomban sokáig görög uralkodók kormányoztak, s Alexandria a hellenisztikus műveltség középpontja volt. De emellett elevenen élt az országban az ősi egyiptomi múlt, a misztikus vallás és a mágia. És ebből is átvett az alkémia, s ezért lett misztikus és rejtélyes tudomány és ilyen is maradt végig.

Ezer éven keresztül tartott az alkémia korszaka, s foglalkozott vele ezer és ezer alkémista. Céljukat, az aranycsinálást ugyan nem érték el, de ennek keresése közben számtalan kémiai tapasztalatra tettek szert, előállítottak rengeteg vegyületet és megismerték, hogy ezek hogyan hatnak egymásra, kialakítottak egy csomó kémiai műveletet, mint a desztillálás, a bepárlás, a szűrés, a kristályosítás stb.

Szóval összeszedtek annyi ismeretet, hogy ezen az alapon azután bizonyos összefüggéseket, kémiai törvényszerűségeket lehetett kimondani. S ezek kimondásával megszületett a modem kémia, amely a maga s testvére, a fizika eszközeivel újra döngeti az ezeréves problémát, mi is az anyag. S a válasz az alkémistákat igazolja! Ma tudunk mesterséges aranyat csinálni más elemből! Az évezredes vágyálom teljesült. Persze ez ma már kevésbé érdekes, hiszen az energia, ami az elemátalakítással jár, milliószor értékesebb. Több aranyat ér, mint a mesterséges arany!

1. AZ  ALKÉMIA LEGENDÁS EREDETE

Valamennyi ókori szerző megegyezik abban, hogy az alkémia egyiptomi eredetű, sőt szent művészetnek nevezik. A szent jelzőnek kétféle oka is van: egyrészt az egyiptomi templomok szentélyeiben végezték a papok alkémista műveleteiket, másrészt egyik istenüket, görögös nevén Hermes Trismegistost (egyiptomi nevén Thoth-ot) tartották az alkémia apjának. Innen ered az alkémiának még egy neve: hermetikus tudomány. (A »hermetikus elzárás«, ez a ma gyakran használt kifejezés onnan ered, hogy Hermes Trismegistosnak bűvöstitkos képességeket tulajdonítottak, többek között azt, hogy mágikus pecsétekkel él tudott zárni edényeket és kincseket; ezért, ma hermetikusnak mondják az olyan elzárást, amely távoltartja a vizet, levegőt, baktériumokat stb. Egyébként a »trismegistos« jelző "háromszor nagy"-ot jelent.)

Az egyiptomiak hitében Thoth volt az írás föltalálója, a Hold és ezzel együtt az időszámítás istensége, szent könyvek szerzője, amelyek a világ titkaival foglalkoztak, ő a védője a templomok könyvtárainak is. Nyilván annak köszönhette ezt a tisztségét, hogy Manetho ókori szerző szerint 36 525 könyvet írt "az univerzális lényegekről", amelyek olyan nagy szerepet játszanak az alkémiában. (Harminchatezer könyv egy kicsit sok lett volna még ma is, a gyorsírás és írógép korszakában, nem is kell a »könyv« fogalmát a mai értelemben venni, az akkori könyv inkább csak egy-egy mai könyvfejezetnek felel meg.)

Az egyiptomiaknak az volt a szokásuk, hogy szent állatok alakjában, vagy emberi alakkal, de állati fejekkel ábrázolták az isteneiket. Hermes Trismegistost is ábrázolják majom-, illetve páviánfejjel meg ibiszfejjel. Ugyan nem tartozik ide, de hadd említsük meg, hogy ennek az egyiptomi istenségnek köszönhető a nap tartamának 24 órás beosztása is; ugyanis a Hermes Trismegistos templomaiban tartott hamadryas nevű szent páviánfajtánál azt vélték megfigyelni, hogy ez az állat egy nap folyamán tizenkétszer vizel, erre így osztották be a napot kétszer tizenkét órára.

A legendaköltők fantáziája mindig termékeny. Ez áll a Hermes Trismegistosszal kapcsolatos legendákra is. Például hová lett ennek az istenségnek harminchatezernyi könyve? Magyarázat:

Cheopsz fáraó alatt, aki a 4. dinasztia idején építtette a róla nevezett híres piramist, a könyvek a Nap egyik papjának kezébe kerültek, s nála tűntek el. Egy alkémista-legenda Mózessel azonosítja Hermes Trismegistost: Mózes-Hermes szeretné elpusztítani az aranyborjú aranytömbjét. Az első, névvel megnevezett Karunhoz fordul tanácsért, aki »kvintesszenciájával-« porrá változtatja át az aranyat. További példa a legendák fantáziabőségére: Ez a Karun olyan mérhetetlen gazdagságra tett szert alkémista aranycsináló képességével, hogy kincseskamrájának csupán a kulcsait hetven teve hordta s mindegyik kulcs hetven kincsesbőrönd nyitója volt. Egyszer aztán kevélységében megtagadta az adófizetést, mire az istenség úgy büntette meg, hogy a föld megnyílt és elnyelte a kincseivel meg könyveivel együtt.

A legenda bölcs Salamonnal is kapcsolatba hozza Hermest. Salamonnak is voltak alkémista kéziratai, amelyeket a trónszéke alá dugott el. Egy démon egyszer hatalmába kerítette a trónszéket, elolvasta a könyveket s tartalmukat elterjesztette az emberek között. Azóta foglalkoztak az emberek alkémiával. Az alkémista korszak elején sokan hittek abban, hogy az alkémiai ismeretek azokból a könyvekből erednek. (Van egy olyan felfogás is a Szakirodalomban, hogy Hermes Trismegistos nem-Thoth istennel, hanem egy Hermon nevű egyiptomi pappal azonos, aki az i. e. X. században élt, s alakja köré utólag gyűjtötték a Hermes-legendákat.)

Hermes Trismegistos (balról) és Isis Osiris koporsójánál, aki az alvilág királya. Az alsó dombormű: Hermes Trismegistos a kobrakígyóval. Kr. e. 13. századból való dombormű

Még egy érdekes legenda: Kriegsmann német alkémista adatai szerint, néhány századdal az özönvíz után, egy Hebron melletti barlangban valami Sára nevű asszony táblát vett ki Hermes ott heverő holttestének kezéből. Ez föníciai írással volt teleírva s megfejtett szövege ez volt:

HERMES TRISMEGISTOS TITKAI

1.  Igaz, nem költött, amit lelkiismeretemre mondok.

2.  Minden, ami itt lent van, erők által egyesül a fentiekkel, amazok megint változnak ezekkel, hogy ezáltal létrejöjjön a legcsodálatosabb lény.

3.  És mint ahogy minden az egyetlen isten szavára keletkezett, úgy minden dolgot ez az egyetlen hoz létre természetes összetétel által.

4.  A Nap az apja ennek az egyetlen lénynek és a Hold az anyja; a levegő is a hasában hordja és a föld táplálja.

5.  Az egész világon ez a lény az oka a dolgok tökéletességének.

6.  Erőinek legnagyobb tökéletességét akkor éri el, ha visszatér a földre.

7.  Oszd szét a földet, amely kibírta a tüzet, ami csökkentette a szilárdságát a legkellemesebb dolgok által.

8.  Az értelem legnagyobb élességével szállj föl a földről az égbe, aztán megint vissza a földre és kényszerítsd egybe a felső és alsó erőket: akkor elérheted az egész világ becsülését és az ember nem lesz többé olyan megvetett.

9.  Ezáltal maga ez a lény is gyarapodik erőben s áthat minden folyékony és szilárd testet.

10.  Ilyen módon teremtődött az, ami a világon van.

11.  Ezért vannak csodálatos művek, amelyek így csináltatnak.

Typé, az egyiptomiak égi istennője, aki négylábú állat helyzetében öleli át a világot, testében a csillagokkal. Alkémista szimbolika

12.  Nekem pedig azért adták a Hermes Trismegistos nevet, mert tanítója voltam a világbölcsesség három részének.

13.  Ez minden, amit le akartam írni a vegyi művészet legkitűnőbb munkájáról.

Az alkémisták évszázadokon át szentségnek vették ezt a misztikus zagyvaságot. De nagyon megfelelt a kor szellemének.

❖

Hermes Trismegistos harminchatezer írása a legenda szerint elveszett, ám a könyvei vagy ezeknek kivonatai — mégis forgalomban voltak már a görögöknél »Poimandres« gyűjtőnéven. A XI. században: egy Psellog nevű bölcs és államférfi 18 írásból álló gyűjteményt szedett össze, amelyet buzgón tanulmányoztak a skolaszticizinus olyan nagynevű bölcselői is, mint Abelard (1079— 1149) és Albertus Magnus (1193—1280). De állítólag még a nagy Kopernikus is merített a »hermetikus« irodalomból a XVI. században.

A legendák szerint Henoch (Matuzsálem apja) is írt könyvet, amelyben adatok vannak az alkémía eredetéről.

Henochtól eredő mondát: Áruló angyalok keveredtek össze emberfiákkal, s megtanították őket a növények és fémek erejére, a kövek és csillagok hatásaira, alkémiára és csillagjóslásra, oktatták őket a fémek földolgozására, utasításokat adtak nekik szépítőszerek készítésére (például, hogy mivel fessék meg a szemöldökeiket, hogyan hosszabbítsák meg ezek ívét): Úgy látszik, akkoriban ez is az alkémia körébe tartozott, ami nem csoda, hiszen az orvostudomány is egybefolyt az alkémiával.

Nemcsak legendák beszélnek az egyiptomi alkémiáról, hanem történelmi följegyzések is. Suidas görög grammatikus az V. században lexikont írt, amelyben Chemea címszó alatt elmondja, hogy az egyiptomiaknak vegytani könyveik voltak, amelyek főleg az aranycsinálással foglalkoztak, sőt a »chemea« szó jelentése: arany- vagy ezüstcsinálás. Mint Suidas írja, Diocletianus császár (284—305) semmisítette meg ezeket a könyveket, mikor leverte az egyiptomiak lázadását. El akarta veszejteni a könyveket, hogy az egyiptomiak ne tehessenek szert nagy gazdagságra aranycsinálási tudományuk révén, ami ismét megadná nekik az anyagi erőt a lázadáshoz. Ez a megsemmisítés valószínűleg 296-ban vagy azután történt, mert Diocletianus ebben az évben verte le a lázadást. — Firmicus Maternus IV. századbeli római asztrológus-alkémista műveiből határozottan ki lehet olvasni, hogy egyiptomi források alapján írta meg munkáját. Nála szerepel különben először a »chemeia« szó.

Még ezeknél a történelmi följegyzéseknél is sokkal megbízhatóbb tanúk a Diocletianus pusztításai ellenére is megmaradt papiruszok. Berthelot, a XIX. század nagy francia vegyésze, aki megírta az alkémia történetét, úgy véli, hogy ezek a papiruszok valami múmiakoporsóban nyugodhattak, mert bámulatos épségben maradtak meg. Anastasy svéd-norvég alexandriai főkonzul szerezte meg őket, s 1828-ban átadta a holland kormánynak; ezért most leideni papiruszok néven ismeretesek. Démotikus nyelven, görögül, azonfelül hieroglifáklkal vannak írva. Közülük a V, W és X betűkkel nevezett összefüggő papiruszok alkémista és mágikus tartalmúak. Az i. sz. harmadik századból valók, tehát az alexandriai iskola idejéből. A V. jelzésűben bűvös formulák, esküminták és receptek vannak. Különösen érdekessé teszi, hogy egész sor olyan szimbolikus növénynév van benne, amelyeket még ma is használnak, például oroszlánszáj, ökörnyelv stb. Ugyanilyen allegorikus vagy szimbolikus nevekkel nevezték meg a fémeket is, hogy megőrizhessék titkaikat a laikusok előtt; például a higany neve volt »kígyó ondója«, az ólomé »Osiris« vagy »Osiris sírja«. Ugyanebben a V papiruszban recept van arra, hogy lehet arany segítségével gyógyszereket előállítani. Hogy az aranynak, mint a legnemesebb fémnek, ilyen gyógyító hatása van, ez a hit makacsul megmaradt az alkémia egész korszakán át. Ezt a receptet Plinius is megadja nagy természetrajzának 33. kötetében.

A W jelzésű papiruszban sok kivonat van Hermes Trismegistos szent könyvéből. Van benne egy érdekes alkémista teremtéstörténet is, amelyben nagy szerepet játszik az alkémisták által mindig mágikusnak tartott 7-es szám. Az Isten hétszer nevetett (ha-ha), akkor keletkezett a világosság; megint hétszer hahotázott, akkor keletkezett a víz, és így tovább; utoljára 7 X 7-szer nevetett (vagyis negyvenkilencszer), így teremtette meg a lelket. — Még fontosabb az X jelzésű harmadik papirusz, mert ennek szövegéből határozott természettudományi ismeretekre, a vegytannak kísérleti művelésére lehet következtetni.

Hogy az egyiptomiak valóban intenzíven művelték az alkémiát, azt bizonyítja a későbbi görög alkémisták számtalan hivatkozása egyiptomi elődeikre; egyiptomi megjelöléseket és neveket használnak. Sok görög alkémista írás annyira egyiptomi jellegű, hogy minden valószínűség szerint egyiptomi eredetű is. Akkoriban nyilván másként fogták föl a szerzői jogot, mint erre példát is fogunk látni.

Legenda van arról, hogy Demokritos görög bölcs (i. e. V. század), akiről fentebb már megemlékeztünk, Egyiptomba utazott, s bejutott a memphisi templomba. Ennek papjai beavatták a titkaikba, s Demokritos könyvet is írt ezekről, főleg lemásolta a festési recepteket. Későbben akadt egy Pseudo-Demokritos, aki Demokritos nevében könyvet írt »Fizika és misztika« címmel. Ebből a könyvből az derül ki, hogy az egyiptomi alkémisták már szellemidézéssel, tehát spiritizmussal is foglalkoztak. Mint ez a Pseudo-Demokritos elmeséli Demokritos nevében, volt neki egy tanítója, akitől megtanult bizonyos titkos technikai eljárásokat. Ám meg akarta tudni a végső titkot is. De a tanítója meghal, és sírba viszi a titkot. A tanítvány elhatározza, hogy a kellő formulák alkalmazásával megidézi szellemét. Az idézett szellem megjelenik, de azt feleli a kérdésre, hogy démonja engedelme nélkül nem szabad felelnie a kérdésre. Mégis elárul annyit, hogy »a könyvek a templomban vannak«. Pseudo-Demokritos megtalálja a szentélyben tanítójának írásait, ezekben pedig a keresett választ: »A természet örvend a természetnek, a természet diadalmaskodik a természeten, a természet uralkodik a természeten.« A mi szemünkben üres, hangzatos frázis ez, de annyira megfelelt a kor spekulatív szellemének, hogy a görög alkémisták alaptételnek tették meg, s az is maradt századokon át.

Ha egybevetjük a legendákat, történelmi följegyzéseket, papiruszokat s görög és másféle irodalmi adatokat, hivatkozásokat, nem kétséges, hogy az alkémia csakugyan egyiptomi eredetű.

2. ALKÉMIA A GÖRÖGÖKNÉL

A görögök alkémiája az i. e. I. századtól az i. sz. VII. századig virágzott. Ennek kutatásánál annyiban vagyunk előnyösebb helyzetben, mert a rá vonatkozó irodalom elég bőséges. Viszont a szerzők dolgában nagyon megbízhatatlan. Abban a korban divatos volt, hogy jelentéktelen szerzők kiváló és jól ismert bölcselők vagy tudósok neve alatt adták ki műveiket, hogy így szerezzenek nagyobb tekintélyt nekik. Talán még más műveknél is nagyobb mértékben történt ez alkémista munkáknál. Különösen Demokritosra, a nagytekintélyű bölcselőre fogták rá sok munka szerzőségét. Például az ókorban az ő nevén szerepelt egy természetleírás, amelyről ma tudjuk, hogy egy Bolos nevű egyiptomi író írta i. e. 200 körül.

Így vagyunk a görög alkémista irodalom legrégibb termékével is, amelyet talán a már említett Pseudo-Demokritos írt. Nyelvészek a nyelvezeté alapján az i. sz. III. századba teszik az eredetét. A címe: »Fizika és misztika«. Valószínűleg tankönyvnek íródott, mert szerzője a tanítványaihoz fordul, akiket »jós-társaknak« nevez. Négy fejezetre oszlik: az aranyról, az ezüstről, a drágakövekről és a bíborfestésről. 1573-ban fordították le latin nyelvre. Nemcsak festési receptek vannak benne, hanem — ami az akkori alkémiában legfontosabb volt — mindenféle utasítások is arra, hogyan kell vegyileg kezelni a fémeket, hogyan lehet nemesíteni őket, legfőképpen hogyan lehet arannyá vagy ezüstté átváltoztatni a nemesfémeket. Ez a Pseudo-Demokritos ügyes vegyésznek és kísérletezőnek mutatkozik ebben a könyvében. Legfőbb érdeme, hogy nem követi a kor divatját, a rejtvényeket nem alkalmazza olyan gyakran utasításaiban, hanem többnyire világosan beszél, ami lehetővé teszi nekünk, hogy jobban belelássunk korának vegyi tudásába. Sokat foglalkozik orvostudománnyal is. Különösen nagy szerepet játszanak gyógyszerei között az emberi és állati ürülékek. »Fizika és misztika«, című könyve nagyon fontos már azért is, mert századokon át nagy tekintélyben állott. Synesius egy másik könyvét is említi, "Az arany és ezüst katalógusa" címűt, de ez elveszett.

Zozimos, az Egyiptomban született az i. sz. V. században élt alkémista görög szerző a maga neve alatt írt. Neki is nagy tekintélye volt, de az a baj nála, hogy nyelve csupa bonyolult szimbolisztika. Nagyon sokat írt, de ebből csak kevés maradt ránk. Miután a Hold 28 házon halad át a pályáján, egyik könyve is a 28-as számot kapta jelzőül, címe ez volt: »Kísérletek«. Legfontosabb munkája volt "A vegyi eszközökről és kemencékről" című. Ebben sok ábra volt vegyi eszközökről s bár a mű maga elveszett, sok ábráját átvették későbbi alkémista írók, így sokat tudunk meg belőle az antik technika állásáról. Későbben akadt egy Olympiodoros nevű kommentátora, aki szintén sok vegyészeti eszközt írt le. Valószínű ebből, hogy annak a kornak vegyi praxisa nagyon fejlett volt.

Valószínűleg ebben a korban keletkezett az az alkémista felfogás, hogy az egyes fémeket a bolygókkal hozták kapcsolatba, illetve ezeknek bizonyos vélt hatásával. A görög alkémisták misztikus tanításai szerint a lélek 7 kapun át jut be a bolygók szférájába. Az első kapu ólomból van, s megfelel a Saturnus-nak; a második kapu ónból van, megfelel a Vénusnak stb.; az utolsó kapu arany, s a Napot jelképezi. Egyébként az Ezeregy éjszaka meséiben is a kínai király 7 palotát építtet a lányának 7-féle fémből.

Dr. Günther Goldschmidt svájci tudós szerint, aki legalaposabban foglalkozott újabban a görög alkémiával (»Ursprung dér Alchemie«), ennek alapvető vonásai a következők: 1. az elemekről szóló tan; 2. állandó fejtegetéseik a test, lélek és szellem (soma, psyche, pneuma) viszonyáról; 3. a száraz és hideg, meleg és nedves viszonya az elemekhez; 4. az a fölfogás, hogy az ember önmagában egy kis világ (mikrokozmosz), amelynek minősége és működése megfelel a világegyetemének (makrokozmosz);_: 5. a hímneműség és nőneműség elvét állandóan alkalmazzák az egész természetre, a szervetlen tárgyakra is. Még mindig szerepel náluk Aristoteles ősanyaga is négy alaptulajdonságával: meleg, hideg, száraz, nedves. Az ősanyaghoz mindig két tulajdonság kapcsolódik, így jön létre a négy ismert elem:

Tűz = ősanyag + meleg és száraz

Levegő = ősanyag + meleg és nedves

Föld = ősanyag + hideg, és száraz

Víz = ősanyag + hideg és nedves

Az elemek különböznek ugyan tulajdonságaikban, de alapjuk a közös ősanyag. A görög alkémisták anyagfelfogása szerint tehát az elemek tulajdonságai kicserélődhetnek, vagyis az elemek átalakulhatnak. Innen eredt a szilárd meggyőződésük, hogy a fémek is átalakulhatnak, tehát nemnemes fémeket át lehet alakítani nemesfémekké.

A görög alkémisták nagyon rátartiak voltak a tudásukra, úgy is mondhatnánk: elbizakodottak. Meggyőződéssel hitték, hogy minden elérhető emberi tudás birtokában vannak s ez nagy hatalmat biztosít nekik minden irányban, testiekben és lelkiekben. Az i. sz. VIII. században élt Heliodoros alkémista (szimbolikus név: aki Heliosnak, a Napnak aranyat ajándékoz), négy tankölteményt írt, s ezeket III. Theodosius császárnak szentelte. írásai igazolják, amit az alkémisták elbizakodottságáról mondottunk, egyszersmind érdekes bepillantást nyújtanak az alkémia és orvostudomány összefüggésébe, ahogyan ők felfogták.

A farkába harapó sárkány (draco auroboros), az egyiptomi alkémisták szimbóluma, amelyet még az újkor elején is alkalmaztak. Ez a képes ábrázolás is egy XV. századbeli kéziratból való.

Heliodoros avval dicsekszik, hogy az alkémisták mint adeptusok (beavatottak), teljesen tisztában vannak az egyetemes tudomány rejtelmeivel, birtokában vannak a csillagászat, állattan, növénytan és végül az orvostudomány minden titkának. Ő maga mondja: "Teljesen tisztában vagyunk az orvosi művészettel és bölcsességgel, tapasztalati előföltételeivel, valamint gyakorlatával és technikai kivitelével. Annyira tisztában vagyunk ezekkel, hogy meg tudunk jósolni későbben beálló betegségeket és meg tudjuk mondani ezek majdani lefolyását ... és az élet végét, amely egy betegség következtében áll be, úgyhogy nagy tapasztalatunk alapján bölcsen előre látjuk a bántalmakat, valamint meg tudjuk gyógyítani a betegségeket."

Fentebb megemlítettük, hogy a görög alkémistáknál nagy szerepet játszott a hímneműség és nőneműség elve, amit alkalmaztak a szervetlen anyagokra is. főleg a fémekre. Heliodorosnál pompás leírást találunk erről is, amikor leírja a hímneműségét képviselő Napnak (aranynak) esküvőjét a nőneműséget képviselő. Holddal (ezüsttel); a vőlegény egy nyugati király, a menyasszony egy keleti királynő. Még egy: idézetet közlünk Heliodorostól, amely egyrészt tömören összefoglalja a görög alkémia felfogását, másrészt jó példa a korabeli tudomány szimbolisztikus nyelvének: »Tudd meg tehát, hogy a mi művünk négy átalakuláson megy át, ami egy test felé törekszik. Ez a test magában foglalja a 7 csillag természetét s a mű a 4 elemben találja meg befejezését... A bölcsek köve magában foglalja az isteni misztériumot és a rejtett kincset. Ez nemz egy sárkányt, amelyet 7 napon át lótrágyával kell etetni, aztán fölfalja a saját farkát. Ez az a sárkány, amely a farkába harap, tekintete fehér, csak a farka van pontokkal ellátva.«

A régi görög alkémista irodalom és müvek tanulmányozását nagyon megkönnyíti az az uralkodói támogatás, amely azután még ezer éven át tartott, de már időszámításunk első századai előtt megkezdődött. Főleg három ilyen alkémia-pártoló uralkodó ismeretes: Kleopatra (valószínűleg a harmadik, i. e. II. században); Justinianus (527—565) és Heraklius bizánci császár (610—641). Ezeknek védnöksége alatt gyűjtemények jelentek meg a görög alkémista írásokból, sőt ezek az uralkodók ajánló előszókat írtak hozzájuk. Corpus-nak neveztek egy-egy ilyen gyűjteményt, s a VII. századtól kezdve kivonatokat készítettek belőlük, ami azért szerencse, mert maguk az eredeti gyűjtemények veszendőbe mentek. A VIII. században egy Theodoros nevű bizánci főhivatalnok a régi írásokat, kivonatokat összesítő corpus alchimislicumot állított össze. Ennek köszönhetjük mai tudásunkat a görög alkémiáról. A legrégibb alkémista corpus-kézirat a XI. századból való, ma a velencei Szent Márkus könyvtárban őrzik. Ennek a végén tartalomjegyzék van, ami elárulja, hogy a corpus nem teljes, sok rész hiányzik belőle. Mégis nagyon becses kézirat, mert nemcsak a vegytan és orvostudomány történetéhez szolgáltat fontos adatokat, hanem a filozófiai, csillagászati, sőt néprajzi ismeretekhez is.

Nagyon érdekes, hogy a múlt század vége felé a modern vegytani tudomány élénk érdeklődést mutatott az addig teljesen elhanyagolt és közönyösen vett görög alkémista irodalom iránt. Berthelot (1827—1907), a múlt század egyik legnagyobb francia vegyésze, nemcsak alaposan tanulmányozta a görög alkémistákat, hanem lefordítota és kiadta a szövegeket francia nyelven. De nyelvészek állítása szerint Berthelot fordításai rosszak. Valószínűleg Berthelot hatása alatt a brüsszeli Union Académique Internationale is foglalkozni kezdett a dologgal s kiadta a görög alkémista kéziratok katalógusát (Catalogue des Manuscrits Alchimiques Grecs, 1924—1932). Kilenc terjedelmes kötet ismerteti részletesen ezeket a görög kéziratokat. Alapos munka volt, mert a világ minden kultúrállamából összeszedték a meglevő kéziratokat, s a már említett Goldschmidt katalogizálta őket.

3. ALKÉMIA AZ ARABOKNÁL

Az időszámításunk szerinti első évezred második felében egy tudománykedvelő és művelő új kultúrnép fejleszti tovább a kémiát.

Az arabokról van szó, akik a VIII. századtól kezdve szerepelnek a tudománytörténelemben, nemcsak eredeti hazájukban, hanem azokban az afrikai és európai országokban is, amelyeket meghódítottak. A 754—775-ben uralkodott Al Manzur kalifa akadémiát alapított Bagdadban, amely főleg az orvostudományt s ezzel együtt a vegytant művelte. Utóda, a mesékben is emlegetett

Harun al Rasid, követte apja példáját. Tudásukat elvitték és továbbfejlesztették a meghódított országokba is, Egyiptomba és Spanyolországba. A VIII. századtól kezdve így lett Cordova az európai tudományművelés egyik székhelye és központja, de tudományos intézetek voltak Sevillában, Toledóban és másutt is. A vegytant az orvostudománnyal együtt alkémista alapon művelték, sőt sokáig uralkodott a hit, hogy az alkémia megalapítói tulajdonképpen az arabok voltak. A fentiekből kiderül, hogy ez nem igaz, az alkémia sokkal régebbi eredetű. Hogy az arab tudományművelés milyen intenzív lehetett, kiderül egy általam is forrásmunkául használt könyvből (Wüstenfeld: Geschichte der arabischen Aerzte und Naturforscher, Göttingen, 1840), amely eredeti arab források tanulmányozása alapján közel kétszázötven arab orvos és természettudós nevét sorolja föl, olyanokét, akik irodalmilag örökítették meg neveiket.

GEBER

Különös jelenség, hogy az arab tudománynak mindjárt a legelső idejében tűnik föl egyik legnagyobb alakja: Geber. Sajnos, élettörténetéről csak keveset tudunk. Ennek oka részben a följegyzések hiánya, részben az, hogy a középkor több Geber nevű tudóst ismert, s ma már nem tudjuk eldönteni, hogy az itt-ott talált életrajzi adatok melyikre vonatkoznak tulajdonképpen. Eredeti teljes neve Abu-Mussa-Dzsafar-al-Sofi volt, ebből csak a Dzsafar nevet használták, s az európai nyelvekben ez a név alakult át Geber-re. Egyes adatok szerint Geber Mezopotámiában született arab volt, de a XV. századból származó adatok szerint görögnek született, s csak későbben vette föl az iszlám vallást. Csak annyi látszik bizonyosnak, hogy a VIII. század második felében a sevillai arab főiskolán tanított egy Dzsafar nevű alkémista. Valószínűleg ez a szerzője a Geber néven megjelent és ránkmaradt könyveknek. Írásait olyan tiszteletben tartották, tanításainak olyan tekintélye volt, hogy a századokkal későbben élt Roger Bacon »magister magistorumnak« nevezte.

Az akkori világ minden alkémistájának bibliái voltak Geber könyvei. Sok munkát írt, amelyek közül legfontosabbaknak a következő hármat tartják: »Summa perfectionis magisteri«, »De inventione veritatis« és »Alchimia Geberi«. (A legelsőnek eredetiségét újabban kétségbevonják.) Eredeti arab kéziratai közül néhányat őriz a párizsi, a leydeni és a vatikáni könyvtár. Az első latin fordítások a XVI. században jelentek meg. Egyenesen meglepő, milyen fejlett vegyi ismereteket találunk benne, főleg gyakorlati szempontból, mert elméleti okoskodásai a mai tudomány szempontjából éppen olyan gyarlók, mint a legrégibb ókor hasonló spekulációi. De az a baj, hogy Geber sehol sem árulja el, mit vett át az elődöktől, mit ad a saját tudásából és megfigyeléseiből. Valószínű, hogy az előbbiek tömege jóval nagyobb. A kor szokása szerint sok az írásaiban az üres szószátyárkodás és a bizonytalan, homályos fogalmazás. Figyelmezteti azokat, akik könyveit használják, hogy tartsák titokban, amit megtudtak tőle. Hogy pedig a túlzásoknak és csalásoknak fölmerülhető vádja ellen védekezzék, hivatkozik muzulmán hitére, ami nem engedi meg ezt. Nézzük hát, mit tudott Geber és kora.

Szám szerint nem ismert több fémet, mint Dioskorides és Plinius, de sokkal jobban ismerte ezek tulajdonságait, s több átalakító műveletet tudott végezni velük. Vegytanában legnagyobb szerepet játszik a fémek oxidálása meg higannyal való amalgámozása. Elő tudta állítani az arany, ezüst, ólom, ón és réz amalgámját; észrevette, hogy a higany nem egyforma könnyen egyesül ezekkel a fémekkel.

Előállította ugyanezeknek a fémeknek ötvözeteit is. Égetés által előállított fémek, például vas és réz oxidjait, a sárga és vörös ólomoxidot. Hogy az ő fölfedezése volt-e, nem tudjuk, de Geber írásaiban találjuk első említéséi a vörös higanyoxid előállításának. Ez azért fontos, mert a vegytan későbbi fejlődése folyamán a higanyoxid igen nagy szerepet játszott. Elő tudott állítani szulfidokat is, vagyis a fémeket kénnel tudta egyesíteni. De itt valami különös dolgot találunk. Az arabok már alkalmazták a mérleget vegyi eljárásaiknál, s azt a feltűnő megállapítást tették, hogy ha kénnel egyesítenek fémeket, az így keletkezett szulfidok nehezebbek, mint volt a fém; az oxidálás után azonban a keletkezett oxid könnyebb, mint volt a tiszta fém. Ez a megállapításuk teljesen érthetetlen, hacsak úgy nem magyarázzuk, hogy egyszeri téves mérés eredménye, amit azután soha senki nem ellenőrzött többé.

Geber már tudta a kénről, hogy marólúgban feloldódik; a természetes kénből: ecettel kéntejet tudott előállítani. Magukat a könnyűfémeket még nem ismerté, de vegyületeiket már előállította. Borkő égetésével előállította a hamuzsírt, szódát is előállított tengeri növények elhamvasztásával (nem is ismertek más előállítási módot a Leblanc-eljárás-bevezetéséig). Kálilúgot és nátronlúgot is állított elő olyan; módon; hogy meszet kevert a hamuzsír illetve a szóda oldatába; de akkoriban nem tudták, hogy így nátronlúg és kálilúg keletkezik; csak maróbbnak találták a két anyag oldatát.

A szervetlen savak közül Geber többet ismert, mint amennyiről megemlékeztünk az ókorral kapcsolatban. Szerencsére nemcsak ismerteti ezeket, hanem leírja az előállítási módjukat is. Így tudjuk meg, hogy timsó desztillálásával nyerte a kénsavat, salétrom és kénsav desztillálásából a salétromsavat, sőt ha szalmiákot adott ehhez, királyvizet kapott. Ez fontos szere volt az alkimistáknak, mert az arany csak királyvízben oldódik föl, másrészt mert nagy gyógyítóerőt is tulajdonítottak neki. A szerves savak közül még Geber is csak az ecetsavat ismerte, amelyet az ecet desztillálásával nyert. A desztillálás tehát nagy szerepet játszott a vegyi műveletekben. Magától értődik, hogy az akár így, akár más módon előállított vegyszerek távolról sem voltak vegyileg tiszták. A kénsavat gyakran alkalmazta különféle célokra. Ennek a savnak nem is volt jobb előállítási módja a következő ezer éven át, amíg be nem vezették az angol előállítási módot.

Geber több sót ismert, mint amennyit az ókorban ismerték. Az ő, írásaiban ismerünk rá először világosan a timsóra, szalmiákra és salétromra. Ezeknek természetét annyiban ismerte közelebbről, mert tudta, hogy sók előállításához savak kellenek, de a »sav« vegytani fogalmával bizonyára nem volt még tisztában. A sóknak egyes tisztítási módjait ismerte, mert például leírja az ezüstnitrát (salétromsavas ezüst) kristályosítását, a higany szublimálását és a vízfürdőt. Külön munkában leírta, hogyan kell vegyi műveletekhez kemencét építeni.

Geber korában mindezeket a vegyszereket a fémekkel való manipulálásra is fölhasználták. Már abban a korban is ékszerekké dolgozták föl a nemesfémeket, s bizony a kapzsiság arra vitte az arabokat, hogy ezeket nem nemesanyagokkal pótolják vagy legalább is csökkentsék a nemesfémtartalmukat. A nemesfémek ötvözése alighanem ekkor fejlődött ki, mert más fémeket kevertek az aranyba és ezüstbe. Sőt tovább is mentek, egyenesen hamisítottak: a közönséges fémeket megfestették a felületükön, s eladták őket nemesfémekként. Ilyen felületi változásokat főleg higany és arzén segítségével hoztak létre. Mivel Európában ma is Spanyolország szolgáltatja a higany jórészét, az arabok nyilván onnan fedezték szükségletüket. Az aranyat a legértékesebb fémnek tartották, de a higanyt a legcsodálatosabbnak, főleg a hatásaiban. Ezt bizonyítja egy i. sz. IV. századból való levél, amelyben ezt találjuk (valamelyik alkémista írhatta egy másiknak): »Taníts meg rá, amit tanulni szeretnék. Ez az a munka, amit tudsz, az átalakítás. Hiszen a higany mindenképpen fölveszi minden testinek külsőségét. Megfehérít minden testet, s magához vonja a lelküket, forrás által magába veszi, hatalmába keríti őket. Alkalmas erre, mert megvan benne minden folyékonynak princípiuma. Ha átment az átalakuláson, előkészít minden színváltozást. A higany a szilárd alap, míg a színeknek nincsen tulajdonképpeni alapjuk. Ha a higany elveszíti saját alapját, változó valami lesz belőle, még pedig a fémes testeken végzett kezelések adják meg neki ezt a képességet.«

Körülbelül ezek voltak Geber korának gyakorlati vegyi ismeretei az araboknál. De aztán jönnek azok a spekulációk, amelyek az alkémia babonáihoz vezettek, főleg a fémekre vonatkozóan. Mint az alexandriai alkémisták, Geber is élőlényekhez hasonlítja a fémeket, lelket tulajdonít nekik. És jönnek az aristotelesi alaptulajdonságok, amelyeknek különféle keverődéseitől kapják a testek a lényegüket, külső megjelenésüket. Geber még hozzáteszi valamit: a dolgoknak, a testeknek nemcsak fölismerhető külső, hanem belső titkos tulajdonságaik is vannak. Így ezt mondja az ólomról: »Az ólom a külsejében hideg és száraz, a belsejében meleg és nedves, ellenben az arany a külsejében meleg és nedves, a belsejében hideg és száraz.« Ilyen spekulációkból jutottak el az arabok olyan fölfogásokhoz, hogy például a réz rejtett tulajdonságaiban tulajdonképpen ezüst; ha sikerülne eltüntetni belőle a vörös színt, akkor rejtett minőségében jelennék meg, vagyis mint ezüst.

Az aristotelesi elemekhez Geber még hozzávesz alapanyagokat. A fémeknek egyik ilyen alapanyaga a kén; minden fém színe és éghetősége azon múlik, hogy mennyi és milyen kén van benne. A higany egy másik alapanyaga a fémeknek, ettől függ a fém fénye, nyújthatósága, olvaszthatósága és a rendes higannyal való vegyülőképessége (amalgamálási képesség).

Nyilván a vegytani ismeretek hiányát pótló spekuláció terméke volt az a fölfogás, hogy az alkémisták kénje és higanya mint alapanyag, nem egészen azonos a közönséges kénnel és higannyal, hanem ezek olyan viszonyban vannak egymással, mint a szén-elem a kőszénnel: a kőszén túlnyomóan szénből áll, de más is van benne. A fémek minősége és természete attól függ, milyen kén vagy higany van bennük, finom vagy durva, tiszta vagy tisztátalan s ilyen vagy amolyan színű. Sőt az egyes fémek különbözősége is azon múlik, hogy milyen arányban keverődik bennük ez a két alapanyag. A nemesfémekben az alapanyagok tiszták s nagyobb a higanytartalmuk.

Ezen a felfogáson alapult az arabok alkémista hite, hogy nemnemes fémeket át lehet alakítani nemesfémekké. Az alkémista elővesz egy nemnemes fémet; csak meg kell változtatnia az alapanyagok arányát és a tisztaság kellő fokára kell hozni ezeket, akkor nemesfém lehet belőle. Geber szerint az ólom is a megnevezett két alapanyagból van, de az ónban több a higany, ennélfogva az ólmot át lehet alakítani ónná, ha olvasztás közben megnöveljük a higany tartalmát. Ha pedig ez lehetséges, miért ne lehetne a rezet is ezüstté vagy arannyá nemesíteni? Geber szószerint megmondja, hogy ez a célkitűzése az általa művelt tudománynak. Medicináknak nevezi azokat a közvetítő anyagokat, amelyek fémek megváltozását előidézik. Háromféle medicinát ismer, illetve ezeknek három fokozatát különbözteti meg. Elsőfokúak azok, amelyek változásokat idéznek elő nemnemes fémeken, de ezek a változások nem maradandók; másodfokúak a tartós változásokat előidézők; a harmadfokú medicina az igazi, amely nemnemes fémeket képes átváltoztatni nemesekké; ilyen csak egy van, »a bölcsek köve«, ennek megtalálása a vegytan célja. Jegyezzük meg itt, hogy Geber csak ennyit várt a bölcsek kövétől, az aranycsinálást; az élet meghosszabbítását, az örök egészséget stb. későbben tették hozzá a keresztény alkémisták.

Gebcren kívül még számos arab alkémista neve maradt fenn. Jelentősebb Albiruni (973—1048), aki igen sok anyag fajsúlyát határozta meg, Avicenna (980—1037) a legnagyobb arab orvos, akinek gyógyszerei nevezetesek, továbbá Alchazani (XI. sz.), akiről tudjuk, hogy olyan mérlege volt, amely egy ezrelék pontossággal mért. Az arabok a már említett számos vegyszeren kívül meghonosították a cukornádat s a belőle való cukorgyártást. Nevüket őrzi a kémia számos al-lal kezdődő szava (kivéve az aldehidet, ezt Liebig kreálta). Ezek sorából legnépszerűbb az alkohol lett, amelyet bor desztillálásával állítottak elő a X. században.

Még egy filozófus-alkémistát kell végezetül megemlítenünk, Abul Valid Mohammedet, akit a keresztény világ Averroes néven ismert (1126—1198). Ő magyarázta legrészletesebben Aristoteles műveit. Mivel a muzulmán vallás sem rokonszenvezett Aristoteleisszel, Averroes kifejtette a kettős igazság elvét, mely szerint vannak vallási igazságok és filozófiai, vagyis tudományos igazságok, és a kettő teljesen független egymástól. Averroes tanításának igen nagy hatása volt a keresztény Európára, ahol ezen keresztül kezdődött meg tulajdonképpen az antik filozófiával és természettudománnyal való foglalkozás.

4. ALKÉMIA AZ EURÓPAI ORSZÁGOKBAN

Míg a felbomlott római birodalom keleti részén a görög császárság, majd az arabok viszonylag békét és nyugalmat tartottak, európai részét a népvándorlás rázkódtatta, s ennek nyomán fiatal, még műveletlen országok alakultak ki. 500 év kellett, míg a kialakuló új társadalmi rendszer, a hűbériség annyira megszilárdult, a kereskedelem és ipar annyira fejlődött, a műveltség annyira növekedett, hogy a filozófiával megint foglalkozni kezdtek. A kereszténység a Szentföldtől kezdve Szicílián át az Ibériai félszigetig mindenütt az arabokkal érintkezett, s köztük élénk kapcsolat volt, tanulnivágyó keresztény ifjak az arab főiskolákat látogatták. Példájuk nyomán a keresztény világban is főiskolák alakultak, ezek közül legrégibb a salernói (1100) és montpellier-i (1150) orvosi főiskola. Ezeket követték az egyetemek. Legöregebb a párizsi (1208) és a bolognai (1242). Az ezt követő időszakban gyorsan alakultak majdnem minden országban egyetemek: Oxford (1300), Prága (1348), Bécs (1356), Krakkó (1356). Heidelberg (1386) stb. Magyarországon Nagy Lajos király alapított ez idő tájt egy sajnos, nagyon rövid életű főiskolát Pécsett, majd Mátyás Budán, amely azonban halálával szintén megszűnt. Az araboktól az antik filozófián, a csillagászaton, a számrendszeren kívül természetesen az alkémia is átkerült Európába; itt a XII. századtól indult virágzásnak, s a következőben érte el fénykorát.

ALBERTUS MAGNUS

Az első nagy alkémista, a középkori tudományosságnak egyik legkiemelkedőbb alakja: Albertus Magnus. Sok írása maradt ránk, életéről és tudásáról még sincsenek teljesen megbízható adataink, mert a kor szokása szerint sok becsempészett munka jelent meg az ő nevével, s már nem sokkal halála után mindenféle mondát szövögettek az életéről. A tudós papból talán így lett a fekete művészet mestere. Azért még Humboldt Sándor is "a középkor fenséges alakjának" nevezi.

Albertus Magnus eredeti neve Albert von Bollstatt, tehát lovagi családból származott. 1193-ban született Launingen sváb városkában a Duna mellett. Ifjúságának első részét teljes homály borítja. Csak annyit tudunk bizonyosan,, hogy már korán Felső-Olaszországba utazott s főleg Páduában tanult. Egyik írásában elárulja, hogy mi vitte ide: az ásványok és fémek iránti érdeklődése, meg akarta ismerni a különböző fémek természetét (»Longe vadens ad loca metallica, ut experiri possem naturas metallorum«). Ez se érthető egészen, hiszen Németországban is vannak ércben gazdag vidékek. Ugyanezért már korán igyekezett elsajátítani az alkémisták ismereteit. Páduában belépett a dominikánus rendbe. Nemsokára a rend megbízásából tanítói munkát végez Németországban. Azután a párizsi egyetemre kerül, mert ennek néhány tanszékét a dominikánus rend töltötte be. Párizsi előadásai olyan népszerűek voltak, hogy nem akadt elég nagy terem, amely befogadhatta volna hallgatóinak tömegét. Idővel tartományi rendfőnök, majd regensburgi püspök lett. Élete végén, amikor emlékezőképességét elveszítette, visszavonult a kölni dominikánus kolostorba s ott 1280-ban halt meg.

Albertus Magnus körülbelül az volt a középkornak, ami Aristoteles az ókornak: magában egyesítette kora egész tudását. Már a XV. században megírta az életrajzát egy Tritheim nevű történész, aki ezt mondta róla: »magnus in magia naturali, maior in philosophia, maximus in theologia« (nagy a természeti mágiában, nagyobb a filozófiában, legnagyobb a teológiában). Már ebben is benne van, hogy a természettudománnyal foglalkozott legkevesebbet. Újat alig nyújtott ezen a téren, inkább összeszedte az ókori és az arab tudást. Azt lehet mondani róla, hogy az a csatorna volt, amelybe belefolyt a megelőző világ egész tudása s aztán megint szétáradt belőle. De még ezt a tudását is másodkézből szerezte, állítólag nem tudott görögül és arabul, s bár mindenben Aristotelésre támaszkodik, ezt is csak latin fordításból ismerte. Már életében meg is kapta a jelzőt: »Aristoteles majma.« De volt egy másik jelzője is: "Doctor univerzális."

Albertus nagyon széleskörű irodalmi tevékenységet fejtett ki. Szakadatlanul írt. Azt mondták róla, hogy ha utazásai közben megszállott rendjének valamelyik kolostorában s hosszabb ideig tartózkodott ott, ezért mindig kéziratokkal fizetett, amit ott írt meg; a rendtársak szívesen vették az ilyen fizetséget, hiszen akkor még nem volt könyvnyomtatás, a kéziratok becsesek voltak. Írásai túlnyomólag teológiai és filozófiai tárgyúak. Összes művei 1651-ben jelentek meg Leydenben, 21 nagy folió-kötetben, de rendkívül kritikátlan kiadásban, mert sok benne az apokrif munka. Munkái közül csak a »De alchimia«, »De rebus metallicis et mineralibus-« és a »Concordantia philosophorum de lapide« címűek érdekelnek bennünket, mert ezek tájékoztatnak kora vegyi tudásáról.

Nagyon sokat foglalkozott vegytannal, illetve alkémiával. Hogy a nemnemes fémeket át lehet alakítani nemesekké, ahhoz szerinte nem fér kétség. Ám ez annál nehezebb, minél jobban különbözik az átalakítandó fém a kívánt végterméktől. Így ezüstből legkönnyebb előállítani az aranyat, mert legközelebb áll ehhez, csupán színét és fajsúlyát kell megváltoztatni. De figyelmeztet arra is, hogy sokan csalnak az alkémisták közül, mert csak a fém külső színét változtatják meg, a többi tulajdonság megmarad náluk. Albertus sem tekinti a különféle fémeket fajilag különbözőknek, összetételében, vagyis minőségileg mind azonos, csak változatai az ősfémnek. Erre vonatkozó fölfogása teljesen megegyezik Geberévéi, a fémek a kén és higany eltérő keveredéséből állanak elő; csak azt teszi hozzá, hogy a fémeknek vizet is kell tartalmazniuk, mert ennek hidegsége okozza a szilárdságukat.

Mint természettudós korántsem tartozik a Galileik és Newtonok sorába, akik korszakos fölismerésekkel ajándékozták meg az emberiséget. Szinte lehetetlenség is volt ez abban a korban, amely csakis leírásokkal törődött, de még csak pontosságot se kívánt meg ezen a téren. Éppen ezért meglepő, hogy Albertus bámulatos pontossággal írja le a virágos növények porzóit, a rovarok hasidegdúcláncolatát és más effélét. Az ő írásaiban fordult elő elsőnek az "affinitás" szó, ami vegyrokonságot, vegyi vonzódást jelent, de ő még nem a mai értelmében használja. Olvasunk nála kísérletekről is, de ezek inkább babrálások, nem azok a mai céltudatos kísérletek, amelyeknek célja valamely kérdés eldöntése a természetnek közvetlen mégkérdezése által.

BACON

Körülbelül Albertusszal egy időben élt Angliában egy másik nagy elme, nagy teológus és természettudós, Roger Bacon, 1214-ben (esetleg 1210-ben) született Ilchesterben, Somerset grófságban, s Oxfordban halt meg 1294-ben. fiatalságáról csak annyit tudunk, hogy papi pályára készült s előbb Oxfordban, majd Párizsban tanult, s ott tett doktori vizsgát. Már párizsi diákkorában megnyilvánult későbbi független és kételkedő szelleme, mert nem vette készpénznek az ottani tanárok tanításait. Visszatért Oxfordba, s hamarosan híres tanár lett belőle, csak úgy tódultak hozzá a tanítványok. Közben történt az a későbben végzetesnek bizonyult lépése, hogy belépett a Ferenc-rendbe. Talán már ekkor megkapta a megtisztelő jelzőt: doctor mirabilis (csodálatos doktor). Ám a dicsősége nem sokáig tartott. Kritikai elméje bonckés alá vett mindent, elégedetlenkedett kora állapotaival, főleg az egyháziakkal, s nyíltan ki is mondta a nézeteit. Ezért megvonták tőle a tanítás jogát, s 1257-ben Párizsiba kellett mennie; ott mint ferencrendi szerzetes a legszigorúbb felügyelet alatt élt. Ez a fogsága tíz évig tartott, s csak akkor szabadult meg belőle, mikor az őt jól ismerő VI. Kelemen ült a pápai trónra. 1267-ben szabadult Párizsból, de mert ez a pápa már a következő évben meghalt, ismét szerzetesi fogságban tölti életét egészen 1292-ig. Ekkor már aggastyán volt, többé nem kellett tartani tőle, s mikor meghalt, már szerzetestársai is alig tudtak róla.

Bacon igen termékeny író volt, sokak szerint körülbelül 300 művet írt. Ezek csak a XVI. századtól kezdve kezdtek megjelenni nyomtatásban. A vegytanra vonatkozó tudását és nézeteit az »Opus maius«, »Sepeculum alchemiae« és főleg »Epistola de secretis artis et naturae, et nullitate Magiae« című műveiben foglalja össze. De még ma is vannak angol könyvtárakban olyan kéziratai, amelyek nem jelentek meg nyomtatásban, közöttük alkémiai dolgozatok is. Ő is ókori és arab szerzőkből meríti tudását, de kritikus elméjével megszűri az ismereteket és önállóbban adja vissza, mint Albertus Magnus. Élete a kutató tudós csendes élete volt, csak a tudása gyarapításának élt. Mint ő maga írja, húsz év alatt mintegy 2000 fontot adott ki kéziratokra, vegyi és fizikai kísérletekre, amit gazdag fivérének bőkezűsége tett lehetővé.

Ha Bacon érvényesíthette volna fölfogását, modernizáló nézeteit, reform-törekvéseit, ha kora el nem nyomta volna ezeket — hivatva lett volna arra, hogy megindítsa a természettudomány reneszánszát, felszabadítsa ezt az ókori tekintélyek nyomasztó nyűge alól s elindítsa művelését abba az irányba, amely olyan csodálatos sikereket hozott a későbbi századokban, s hoz még ma is mind szédítőbb iramban. Ő volt az első, aki kimondotta: "Akik új utakat törtek a tudományokban, azoknak mindig ellentmondással és akadályokkal kellett küzdeniük. Mégis megerősödött az igazság és erősödni fog az antikrisztus napjáig." Elsőnek mondta ki ezt s elsőnek tapasztalta önmagán, mennyire igazat mondott. Első volt a tudománytörténelemben abban a tekintetben is, hogy nem tétova habozással, hanem teljes biztonsággal jelölte ki a természettudományos kutatás egyetlen lehetséges módszerét: megfigyelés és kísérlet! Az akkori skolasztikus felfogással éles ellentétben azt mondta, hogy a tudás forrása csakis a tapasztalás lehet. (Eredeti mondása: "A természet maga a legjobb tanítómester, a tapasztalás az egyetlen forrása és döntő próbája minden tudásnak a bennünket körülvevő valóságról.") Ezen az alapon tudatlanságnak mondotta kora tudását, mert ez nem tapasztalatból eredt. Csak természetes, hogy erősen kikelt a tekintélyek túlzott tisztelete ellen is, ami olyan végzetes akadálya a haladásnak.

Bacon szerint csak egyetlen tekintély van: a természet, egyetlen módszer: a tapasztalás és egyetlen bizonyítás: a kísérlet. A tudomány történetében ő használja elsőnek ezt a kifejezést "scientia experimentális" - kísérletező tudomány. A tekintélynek semmi értéke sincs, ha nem lehet bizonyítani az állítását; a tekintély nem tanít, csupán tudomásul vételt követel meg. Csodálatosan fegyelmezett éleslátásról tanúskodik ez a mondása: "Az érzékek csalhatnak; ugyanígy a tiszta gondolkodás működése is. Az érzékek jelenségeket tudatnak, de hogy maguk a dolgok tükröződnek-e ezekben, ez kérdéses, mert csak részleteket veszünk észre, nem az egésznek rendjét. Ugyanígy a gondolkodás, ha magára hagyjuk, hamis következtetésekre juthat, nem az igazságot ismerjük föl, hanem csak ennek hamisított gondolati képét kapjuk." Magát a természet lényegét is úgy fogta föl, mint előtte senki, utána is csak kevesen. Szerinte a természetben az erők végtelen tömege szunnyad, csak a megfelelő varázsló kell hozzá, hogy életre keltse ezeket az erőket! »A természet hatalmas és csodálatos, de a természet erejénél is hatalmasabb a művészet (tudás), ha eszközéül használja a természetet.« Szinte megdöbbenünk, ha egy XIII. századbeli elme termékeként olvas ilyet ma az atomenergiát fölszabadító ember! Már Voltaire is megállapítja az enciklopédiájában: "Ijesztően sok képtelensége és agyszövevénye ellenére is meg kell vallani, hogy ez a Bacon csodálatraméltó ember volt a maga századában."

Bacon éppen úgy hitt különben az alkémiában, illetve a nemnemes fémek megnemesítésének lehetőségében, mint bármelyik elődje. Az aranycsinálás lehetősége kétségtelen volt számára is. A legerélyesebben harcolt a varázslatok ellen, hiszen egyik felsorolt munkájában ott áll a címben: "de nullitate roagiae" (a mágia semmiségéről), mondván, hogy csak a tudatlan elme nézi természetfölöttieknek a természetes dolgokat, jelenségeket, ami állandóan csökkenni fog a természettudományos ismeretek terjedésével — s ő maga szentül hisz a bölcsek kövének csodatévő erejében. Sőt számszerűen megadja ezt a csodatevő erőt. Fölveti ugyanis a kérdést, hogy mennyi kell a bölcsek kövéből ahhoz, hogy bizonyos mennyiségű nemnemes fémet átalakítson nemessé. A régi alkémisták csak annyit mondtak, hogy minél tökéletesebb a nemnemes anyag, annál kevesebb kell a bölcsek kövéből. Bacon az első, aki pontos számarányokról beszél, bár ő is csak üres spekulációk alapján. Szerinte egy súlyrésznyi bölcsek köve 1000X1000, vagyis egymilliószor annyi nemnemes fémet képes átalakítani arannyá. Ő is életmeghosszabbító tulajdonsággal ruházza föl a bölcsek kövét. Nagyon érdekes, hogy Bacon megkülönbözteti a gyakorlati és elméleti alkémiát. "Speculum alchimiae" című munkájában az arabok tanait adja elő a fémek összetételéről és az aranycsinálás titkairól; ebben egyenesen a nemesfémek mesterséges előállítását teszi meg a vegytan céljának. Az »Alchimia speculativa«-ban tisztán természettudományi szempontból tárgyalja a dolgok és elemek természetét és keletkezését, tekintet nélkül az így nyert ismeretek gyakorlati alkalmazására.

Bacon nemcsak felvilágosodott, hanem a jövőbe látó nagy elme is volt. Könnyű volt Vemenek egy már haladott technika idején megjósolni a kormányozható léghajót, tengeralattjárót stb. Bacon korában még szinte nyoma sem volt a géptechnikának, de a fantáziája már megteremti ezt. Egy helyen ezt írja: "Vízi járműveket lehet teremtem, amelyek emberek nélkül eveznek, egyetlen ember kormányozza őket, s nagyobb gyorsasággal haladnak, mintha teli volnának hajómozgató emberekkel. Olyan kocsikat is lehet építeni, amelyek állatok nélkül roppant sebességgel mozognak."

De semmit nem mond arról, hogyan képzeli el ezek szerkezetét, kivitelét, mi volna a hajtóerejük, pedig beszél ilyen irányú kísérleteinek sikeréről.

Bacon a gyakorlati vegytani ismeretekben mögötte áll Albertus Magnusnak, kevesebb új tényt közöl, kevesebb új eljárást. Különben ez a kevés is nehezen vehető ki az írásaiból, mert ő is szereti a homályosságokat, ma már meg nem érthető elnevezéseket. Mégis ő figyelmeztet először arra, hogy a vitriol meg a timsó nem azonos testek. Leírja, hogyan lehet felbontani az arzénszulfidot vassal való hevítés útján; de hogy itt cserebomlás megy végbe, arról még nincsen fogalma. Tudja, hogy zárt edényekben égő testek hamarosan elalszanak, mert nem kapnak levegőt. Alighanem ismerte az akkor a hadászatban még nem használt lőport, mert beszél egy keverékről, amely meggyújtva nagy megrázkódást okoz; ennek a keveréknek egyik fő alkatrésze a salétrom. Nem lehet szó másról, mint a. lőporról, amelynek titkát ebben az időben hozták be Európába Kelet-Ázsiából, de csak a következő században kezdett szerepelni a világ politikai alakításában.

VILLANOVANUS

Spanyolországban Geber kora óta nem akadt jelentősebb alkémista. Végre a XIII. században megint föllép egy, aki néhány kis lépéssel előbbre vitte a vegyi ismereteket. A híres Arnold Bachuone ez, akit sokkal jobban ismertek Arnoldus (vagy Arnaldus) Villanovanus néven. Ezt a melléknevét a születési helyétől kapta, de ez is kétes, mert lehetett a Provence-ben levő Villeneuve vagy a Kataloniában fekvő Villanova. E két helység közül valamelyikben született 1235 és 1248 között. Születési helye és éve tehát bizonytalan, de egyéb életkörülményeiről bővebb adataink vannak. Előbb Montpellier-ben tanult, aztán Barcelonában, utóbbi helyen későbben tanár lett, egyszersmind híres orvos. Életének első, súlyos kalandja ebből az orvosi működéséből adódott. 1285-ben III. Péternek, Arragonia királyának betegágyához hívták. Arnoldus megjósolta a király halálát, ami be is következett még abban az évben. De azt hitték, hogy nem orvosi tudás alapján, hanem asztrológiai úton jósolta ezt, s ezért száműzték Spanyolországból. Más ok is volt erre, sok borsot tört a papság orra alá, például olyanokat mondott, hogy a könyörületesség többet ér, mint a misehallgatás. (Jósolt ő mást is, de ez nem vált be: 1335-re a világ végét jósolta.) Tarragona érseke száműzte az inkvizíció előterjesztésére. Párizsba menekült, de híre, hogy az ördöggel szövetségben álló aranycsináló, oda is követte. Mikor a papság onnan is elüldözte, Montpellier-be ment, és orvostudományt tanított néhány éven át. Itt nem volt maradása, Olaszországba ment, Rómában, Bolognában, Firenzében és Nápolyban tartózkodott, végül 1296-ban Szicíliában telepedett meg, amelynek királya, II. Frigyes nagyrabecsülte. Itt sem tudott megférni az egyházzal, pamfletet írt a papok ellen, de a király ajánlatára mégis őt hívatta V. Kelemen pápa, mikor hólyagkőben megbetegedett. Arnoldus hajóra szállott, hogy Avignonba utazzon a pápához, de útközben hajótörést szenvedett s a tengerbe veszett 1312—1314 között.

Arnoldus Villanovanus nagyhírű alkémista volt a maga korában. Maga dicsekszik el vele, hogy mestere az alkémiának. Felfogásában osztja az arabok tanítását a fémekről és az aranycsinálásról. De valami újat tesz hozzá: a mesterségesen csinált arany nem teljesen azonos a természetes arannyal; a pénzbeli és másféle értéke ugyanaz, de a gyógyító hatása nem azonos. Abban az időben készítették és elterjedten használtak egy aqua auri vagy aurum potabile (iható arany) nevű aranytartalmú kanalas gyógyszert. Akkoriban ezt tartották a legbecsesebb orvosságnak, mert azt hitték, hogy a benne levő arany rejtett tulajdonságai jó hatással vannak a szervezetre. Már most Arnoldus azt tanította, hogy az alkémisták előállíthatják ugyan az arany anyagát és színét, de nem vihetik bele a természetes aranynak ezeket a rejtett és gyógyító hatású tulajdonságait. Ennek a csodaorvosságnak előállítási módja is ránk maradt: vizes borszeszt fűszerekkel festettek sárgára és cukorral édesítették; másik készítési mód az volt, hogy izzó aranylemezt dobtak borba. Későbben szószerinti értelemben akarták megvalósítani az iható aranyat, s keresték ennek valami olyan oldatát, amely ne legyen maró vagy mérges.

Arnoldus vegyészi működése túlnyomóan gyógyszerek előállítására irányult. de sokat dolgozott és kísérletezett a bölcsek kövének előállításával is. Írásai (főleg a »Rosarius philosophorum«) sok pontos adatot tartalmaznak erről. Már az arabok vitatkoztak azon, hogy csupán egyféle ilyen csodatévő kő lehetséges-e, vagy többféle. Arnoldus határozottan állította, hogy csakis egyféle bölcsek köve lehetséges, de ennek lehet kétféle természete aszerint, arannyá vagy ezüstté alakít át nemnemes fémet. A bölcsek kövével való munkába ő is beleviszi a mennyiségi problémát, amellyel már Baconnál találkoztunk: a Rosariusban mondja, hogy 1 súlyrész a bölcsek kövéből képes 100 súlyrésznyi higanyt átalakítani arannyá vagy ezüstté, még pedig olyanná, amely minden próbát kiáll. Későbben még tovább megy: a medicinának is nevezett bölcsek kövéből 1 rész 1000 résznyi higanyt is át tud alakítani arannyá vagy ezüstté, ha nagyon gondosan megtisztítják a higanyt; az így előállított arany vagy ezüst olyan jó, hogy belőlük egy rész ismét 1000 rész nemnemes fémet képes átalakítani arannyá vagy ezüstté.

Arnoldus gyógyszervívmányai közül említsük meg a még ma is használt szürke higanykenőcsöt (unguentum hydrargyri), amelynek hatásait jól ismerte. A desztilláló készüléket fölhasználta terpentinolaj és virágolajak előállítására; vörösbor desztillálásával borszeszt állított elő, és tudta, hogy ez meggyújtható. Sokat tudott a mérgekről és hatásaikról, ő említi elsőnek, hogy a rothadó állati anyagok mérgesek, sőt az üszkös seb húsa is mérges.

RAYMUNDUS LULLUS

Az előbbi kettőnek körülbelül kortársa, de inkább tanítványa volt a most következő, Raymundus Lullus néven ismert kalandor jellegű alkémista. A Majorca szigetén levő Palmában született előkelő szülőktől 1235-ben. Fiatal korát Arragonia királyának udvarában töltötte s vagyonát eltékozolta. Őrült szerelemre lobbant egy Castello Ambrosia nevű fiatal hölgy iránt, de amikor megtudta, hogy ennek gyógyíthatatlan betegsége van, szerelme mindjárt lehűlt. Ez a lelki csapás, meg az anyagi csőd nagyon megrendítette, különféle látomásai is voltak. Ettől kezdve a tanulásnak élt, főleg nyelveket tanult, majd 1281-ben, tehát 40 éves korában a párizsi egyetemre ment, doktori vizsgát tett, majd belépett a minorita-rendbe. Ettől kezdve mintha vallásos rajongásba esett volna, élete céljául tűzte ki, hogy az evangéliumot fogja prédikálni a mohamedánoknak. Meg is próbálkozott evvel három ízben, Észak-Afrika partjain. Az első két alkalommal csupán barátságtalanul fogadták, de a harmadik alkalommal (1315-ben) agyonkövezték. Holttestét állítólag elvitték Palmába, és ott temették el. Hogy csakugyan megkövezés miatt pusztult el, ezt bizonyítja, hogy mikor 1611-ben kibontották a sírját, koponyáján négy olyan sebesülést találtak, amelyek csak megkövezéstől eredhettek.

Ám kalandos élete a halála után is folytatódott. Van olyan verzió, hogy nem halt bele a kövezésbe, hanem majorcai kereskedők félholtan (szállították haza, ,s azután meggyógyult. Annyi tény, hogy néhány neki tulajdonított írás jóval 1315 után kelt. Egyikben maga mondja el, hogy 1330-ban Olaszországba utazott, ott megtanulta a bölcsek köve előállításának egy nagyon tökéletes módját. Azután Angliába ment, egy keresztes hadjárat költségeinek viselésére roppant mennyiségű aranyat készített nemnemes fémekből, de a király ebből inkább Franciaország ellen viselt hadat. Utolsó két munkájának ("Testamentum novissimum« és »De mereuriis" kelte 1332 és 1333. Így hát majdnem száz évig élt volna. Azonban sokkal valószínűbb, hogy 1315 után megjelent munkái vagy hamisítottak, vagy ő maga írta ugyan őket, de jóval halála után jelentek meg.

Hogy még a halála után is jelentek meg munkák az ő nevében, ez mutatja legjobban, milyen nagy tekintély volt Lullus az utódok szemében. Kapott is olyan jelzőt, amely kifejezi ezt: doctor illuminatissimus (a legmegvilágosultabb doktor). Mai olvasója csodálkozik rajta, hogyan kaphatta ezt a jelzőt, mikor munkái minden elődjénél homályosabbak, érthetetlenebbek. A következő századokban az alkémisták egyik legfőbb foglalkozása volt a Lullus műveinek értelmezése, kibogozása. De ő maga is tisztában lehetett nyelvezetének homályosságával, mert egyik könyvében védekezik az érthetetlenség vádja ellen. Nem ő az oka ennek, mondja Lullus, hanem az olvasó, aki nem a kellő hangulatban, nem igazi filozófiai tudásvággyal, hanem csak kíváncsiságból vagy kapzsiságból olvassa az ő könyveit. Aki meg akarja találni a bölcsek kövét, annak előbb el kell jutnia a tiszta hithez. Talán innen eredt, hogy a következő századok alkémistáinál erős hajlamot találunk a jámborságra. Legalább is ilyen volt a következő századok folyamán a »lullisták« néven ismert alkémista szekta, amely nagyon zavaros teozófiai nézeteket vallott, amíg az inkvizíció meg nem szüntette.

Lullus alkémista fölfogása is Geberre támaszkodik még; gyakran emlegeti is az írásaiban ezt az elődjét »paganus ille philosophus« néven (az a pogány filozófus). A fémek természetéről ugyanazt a nézetet vallja, de állítólag a saját tapasztalatai alapján tanítja, hogyan kell csinálni a bölcsek kövét. Ő is magáévá teszi Bacon mennyiségi elvét, de erősen túlozva. Nála olvassuk először, hogy annyira tökéletesíteni lehet a bölcsek kövét, hogy nemcsak átalakít arannyá nemnemes fémeket, hanem az így átalakított arany maga is asszimilálódhat bölcsek kövévé. Ezt mondja »Testamentum« című munkájában, amelynek hitelessége azonban kétséges: »Végy babszemnyit a becses medicinából. Vesd ezt 1000 uncia higanyra, akkor a medicina vörös porrá változtatja ezt. Ebből vett egy unciát adj 1000 uncia higanyhoz, ugyanaz a változás áll elő.« Kétszer lehet megismételni ezt a műveletet: a termék minden unciája 1000 uncia higanyt alakít át tinktúrává. Ha a negyedik projekció termékéből 1 unciányit ismét 1000 uncia higanyra dobnak, az így előállított arany jobb, mint a bányákból kikerült arany. Ez már több billiószoros hatásfokot jelent. Nem csoda hát, ha Lullus így kiáltott fel: »Mare tingerem, sí mercurius essiet« (arannyá változtatnám a tengert is, ha higanyból volna).

Lullus mindent tud, amit elődei tudtak a gyakorlati vegytanból, sőt új dolgokat is hallunk tőle (bár nincsen tájékozásunk arról, mennyiben a saját fölfedezései ezek). Ő is tud borszeszt előállítani és tudja, hogy ez meggyújtható. Ismeri a szeszfinomítás módját nem csupán ismételt desztillálás útján, hanem vízelvonással is, amit ő szénsavas káliummal végez. Elsőnek említi a szénsavas ammóniát és e vegyület oldatának megalvadását, ha alkoholt adnak hozzá. Még több ilyen új adat mutatja, hogy jó megfigyelő volt.

A vegyész munkája sokszor azon fordul meg, hogy edényei, csövei stb. jól zárjanak, mert az edények hibáiból anyagveszteségek és nemkívánatos keverődések adódnak. Lullus; ezen a téren is végzett némi úttörő munkát. Ha edényeket vagy csöveket kötött össze egymással, olyan vászonnal tömte el a réseket, amelyet előbb bekent tojásfehérjével elegyített lisztcsirizzel. Hogy görebjei és lombikjai meg ne repedjenek a tűzben, szőrrel kevert agyagból készült réteggel vonta be őket. Fentebb már megemlítettük, hogy Geber a tűz hatásának csökkentésére a vízfürdőt alkalmazta. Lullus úgy állított elő hosszantartó enyhébb meleget, hogy lótrágyával vette körül a melegített edényt, miután a trágyába még meszet is kevert.

Ha az alkémisták tudták volna, mennyivel nagyobb szolgálatot tesznek a vegytan haladásának ilyen kísérleti módszerek, technikai eljárások fejlesztésével, talán ennek feküdtek volna neki s nem pocsékolták volna szellemi erejüket fantasztikumok kiagyalására. Mert mind nagy volt ebben, de talán Lullus volt a legnagyobb. Erre mutat fenti spekulációja is a bölcsek kövének hatékonyságáról. De még különbeket is termelt ezen a téren. Így többek között azt állította, hogy elő tud állítani mindenféle drágakövet is. Szerinte a drágakövek bizonyos földes vizekből keletkeznek. Például a gyémánt előállításához az ezüst »aqua terrestris«-ét kell megkeményíteni az »aqua indurativa«-val; a szafirhoz az ezüst és ólom »földi vize« kell és így tovább. Ugyanígy beszélt kalapálható és törhetetlen üvegről stb. De sehol nem ad pontos receptet, amit különben mindenki természetesnek vett abban az időben, hiszen a titkolódzó rejtélyesség volt egyik fő jellemvonása az alkémiának.

❖

Amint látjuk, a XIII. század bőségesen szülte a nagy alkémistákat, akik egy-egy lépéssel előbbre vitték a vegyi ismereteket. Annál meddőbb a következő XIV. század. Az alkémia ekkor is élt, de csak egyes csodaemberek alakjában, akik azt állították magukról, hogy birtokában vannak a bölcsek kövének. Ezek semmivel nem vitték előre a tudományt, vagy alig valamivel. Nevük csak azért maradt fenn, mert könyveket írtak, de ezek homályosak, értéktelenek, új dolog alig akad bennük. Ilyenek voltak a francia Nicolas Flamel; a két Isaak Hollandus, apa és fiú; az olasz Berinardino Trevigo gróf; az angol Georg Ripley s kor- és honfitársa, Thomas Norton. Ezeknek a személyiségei mind homályosak, szerepük csupán az volt, hogy megőrizték és továbbadták elődeik tudását. Ragaszkodtak a régi fölfogáshoz, hogy minden test anyagi mivolta, vagyis ősanyaga azonos, csak más külső minőséget mutat, vagy ahogyan annak a kornak kedvelt képes kifejezésével mondották, más-más ruhát ölt magára. Ha egy fém átalakul arannyá, ezt úgy fejezték ki, hogy az a fém királyi palástot ölt magára. Mint már fentebb említettük, némely bányavízben rézgálic van oldva (de ők nem tudtak ennek a réznek jelenlétéről); ha ilyen vízbe vasat (az alkémisták nyelvén Mars-ot) mártanak, ez átalakul rézzé (Vénusszá), más szóval: Mars leveti magáról a páncélt'és Venus ruhájába öltözik. Ha tehát mindig csak az ősanyag megváltozásáról van szó, miért ne volna lehetséges a mesterséges aranycsinálás?

BASILIUS

A XVII. század elején jelentek meg először egy Johann Thölde nevű ember kiadásában bizonyos kémiai művek, melyek bevezetőjében az olvasható, hogy ezek egy Valentinus Basilius nevű elhunyt szerzetes munkái. A könyvek nagy érdeklődést keltettek, mert meglepően újszerű, világos' stílusban fogalmazták őket, új felfedezésekről számoltak be s a bennük levő elképzelések hasonlítottak Paracelsuséihoz. A szerzőt azonban nagy titokzatosság rejtette, jóllehet maga a császár is megpróbálta kinyomozni. Végül egy erfurti történetíró kisütötte, hogy az ottani bencés kolostorban a XV. század második felében élt egy hasonnevű szerzetes, csak az lehet a szerző. Ezt el is fogadták és Paracelsust az a vád érte, hogy e könyveket már ismerte s ezekből orozta elképzeléseit. Valószínű, hogy a titokzatos szerző, aki egyébként kiváló vegyész lehetett, is ezt a látszatot kívánta, talán irigységből kelteni. A könyvek tartalma határozottan ellentmond annak, hogy már a XV. században megírhatták volna őket. Az újabb kutatások a szerzőt a XVI. század végén keresik. Basilius könyveiben igen sok az új vegyi ismeret és technikai eljárás. Az aranycsinálásban persze ő is hisz még, sőt azt is erősítgeti, hogy neki magának is sikerült előállítania a bölcsek kövét, bár az eljárás részleteiről nem árul el semmit. Annyit mond, hogy a módszert közölte kolostorbeli rend társaival. Ami a bölcsek kövének csodálatos hatásait, főleg gyógyító erejét illeti, efölötti bolondos rajongásában még Lulluson is túltesz. Már Lullus is azt mondta, hogy az alkémia műveléséhez, illetve a bölcsek kövének kereséséhez mély vallásos hit kell. Basilius túlmegy ezen is, szerinte az alkémia művelése már maga a vallás gyakorlata, csak a nagyon jámbor ember juthat a bölcsek kövéhez.

Ennek keresése már előkészület is a másik életre, a földi szenvedések erjedés általi tisztulások, a sír pedig az a hely, amely a nemnemes alkatrészeket véglegesen eltávolítja az emberből. Basiliusnál még mindez inkább csak képes elképzelés, de későbbi követői már szó szerint vettek mindent. — Fölfogása a fémek mibenlétéről annyiban tér el elődeiétől, hogy nemcsak a ként és higanyt tartja ezek alapelemeinek, hanem föltételez egy harmadikat is, amelyet sónak nevez (sal).

Kezdetleges alakú középkori retorták

Ez az egyik oldala Basiliusnak, a fantasztikus rajongóé. Annál meglepőbb a másik oldala: a józan és éles megfigyelőképesség. Vegyi úton gyógyszereket állított elő, de alkalmazásuknál nem az arab tekintélyekre hivatkozott, hanem kísérletezett velük a betegein, és így próbálta megállapítani a hatásaikat. Keserűen panaszkodott is a korabeli orvosokra, hogy azok nem akarják megérteni és követni. Talán ilyen kísérletezések alapján tettek szert egészen új felfogásra a mérgekről is: nem szabad eleve kiküszöbölni valamit a gyógyszerkincsből csak azért, mert méreg, csupán helyesen kell alkalmazni, mert ami méreg az egésziséges embernek, az gyógyszer lehet a betegnek.

Basiliusnál a gyakorlati ismeretek és megfigyelések terén találunk meglepően új dolgokat. Ismeri a tiszta fémes arzént s kénnel egy vörös vegyületet állít elő belőle, ő az első vegyész, aki beszél a bizmutról. Tisztább higanyt állít elő, mint elődei, mert szublimátból desztillálja le mésszel. Salétromsavból és szakmákból királyvizet állít elő, amit már előtte is ismertek, ebben aranyat old, amit aztán kálival csap ki belőle; fölismeri az így keletkezett durranó aranyat s leírja ennek robbanó tulajdonságát. Elsőnek állított elő ezüstnitrátot és ólomcukrot. Zöld vasgálicot állított elő úgy, hogy vasat oldott kénsavban. Kristályos rézrozsdát (grünspant) állít elő ennek ecetben való oldásával. Legtöbbet foglalkozott az antimonnal, különféle vegyületeil állította elő, s ezekből tinktúrákat és másféle gyógyszereket készített, bár ezeknek értékét túlbecsülte.

De legfontosabb fölfedezése volt a sósav, amelyet kénsavból és konyhasóból állított elő. Sok kísérletet végzett alkohollal is, és jobban megismerte ennek természetét, mint bármelyik elődje. Sokban tisztázta a csapadékok keletkezését, tudta, hogy lúgos oldatokból savval, savanyú oldatokból lúggal lehet kicsapni alkatrészeket; ismerte fémek kicsapatását is az oldataikból más fémek segítségével, például a rezet vassal csapatta ki. Megtaláljuk nála a minőségi elemzés nyomait is: kemény ónvegyületekben vasat mutatott ki, egy rideg magyar vasércben rezet s ugyancsak magyar ezüstben aranyat talált (hogy miként jutott magyar ércekhez, nem tudjuk).

A gyakorlati eljárások terén is találunk nála újításokat, csak nem tudjuk, mennyiben eredetiek ezek. Például desztillálásnál ő beszél először a felfogóedény hűtéséről a veszteségek elkerülésére. Egyik írásából az vehető ki, hogy már az ő idejében, sőt előtte alkalmazták melegítésre a borszeszlámpát, mert Basilius elítéli ennek használatát, lévén a borszesz előállítása nagyon költséges.

*

Lullusszal lezárul a sora azoknak az alkémistáknak, akik komoly munkával vitték előre "tudományukat", vagy irodalmi működéssel tették ismertté a neveiket. A XVI. század elejétől kezdve új célkitűzéssel új irányba terelődik a vegytan művelése, megkezdődik az úgynevezett jatrovegytan korszaka, amelyről későbben lesz szó. Azonban nem szabad arra gondolni, hogy itt valami éles töréssel találkozunk a két irányzat között. Nem, az alkémia is virágzik tovább, sőt a jatrovegytan első művelői még tovább is alkémisták.

Láttuk az alkémia célkitűzését: előállítani a bölcsek kövének nevezett csodaszert, amely lehetővé teszi a mesterséges arany csinálását, nemnemes fémek átalakítását nemes fémekké. De képes egyéb csodatételre is: segítségével elő lehet állítani soha nem látott szépségű drágaköveket, páratlan nagyságú gyöngyöket, még kalapálható üveget is. Azonfelül a másik csoda: az örök élet, örök ifjúság, örök egészség! Hitték azt is, hogy a bölcsek köve különös módon meggyorsítja a növények növekedését s megnemesíti ezek termékeit, gyümölcseit, például ha olyan vízzel öntözik a szőlőt, amelyben parányi mennyiségű bölcsek kövét oldották föl, akkor a tőke már májusban érett termést hoz! Elképzelhető-e, hogy a középkor végén vagy az újkor elején élő ember lemondott volna ilyen kecsegtető előnyökről? Ezért élt az alkémista hit még századökon át, kimutathatóan a XX. század elejéig, még akkor is, amikor a vegytan modern irányának már sokkal értékesebb termékei mutatkoztak, mint a mesterséges arany;

5. ALKÉMIA A FEJEDELMI UDVAROKBAN

Az uralkodók zsebe mindig feneketlen volt, mert hatalmi vágyaik kielégítéséhez és ennek a hatalomnak fitogtatásához mindig pénz kellett, nagyon sok pénz. Az adóprés keményen működött, de sohase hozott ki eleget, A sokszor éveken át tartó hadviselések kiürítették az uralkodók pénztárait, ezeket meg kellett tölteni újra. Vagy ha nem is volt üres a pénztár, hadd legyen benne még több, hátha szükség lesz rá hamarosan. Hiszen gazdagság és hatalom egy. És ha van olyan mód a megtöltésére, amilyet az alkémia kínál, miért ne próbálkoznának meg evvel a módszerrel? Meg is próbálkozott vele számtalan uralkodó a középkor elejének mohamedán kalifáitól kezdve a XVIII. századbeli keresztény fejedelmekig, sőt, mint látni fogjuk, I. Ferenc Józsefig. A XV. század közepe táján VI. Henrik angol király az alkémisták által előállított hamis aranyból vert pénzzel akarta kifizetni az államadósságokat. 1440-ben egy angol cég privilégiumot kapott mesterséges arany előállítására, ebből verték az aranypénzt. De ez avval járt, hogy még a valódi aranypénz értéke is felére csökkent külföldön a gyanú miatt. De különösen a XV—XVII. század német fejedelmei között találunk sok alkémia-barátot, sőt aktív alkémistát. János brandenburgi őrgróf (1401—1464) olyan bolondja volt az alkémiának, hogy házának történetében "az alkémista" jelzőt kapta meg. II. Rudolf német császár (1576—1612), akinek udvarában élt a nagy Kepler is mint csillagjós, idejének nagy részét alkémista laboratóriumában töltötte el. Azt mondták róla, hogy halála után 17 tonna arany maradt a laboratóriumában mint aranycsináló tevékenységének terméke. (De akkor miért kellett majdnem éhenvesznie szegény Keplernek, aki csak ritkán kapta meg a fizetését?) III. Ferdinánd és I. Lipót szinte elcsípték az utazó alkémistákat, aranycsináló mutatványokat végeztettek velük s ha ezek sikerültek, az alkémisták élvezték a királyi kegyeket és adományokat — ha nem, akkor börtön vagy még rosszabb várt rájuk, mert hátha csupán makacsságból nem akarják elárulni a titkaikat.

A fejedelmek általában nagyon bőkezűek voltak az alkémistákhoz, hiszen arra számítottak, hogy a befektetett összegnek sok ezerszeresét fogják visszakapni. Uralkodók néha több ezer forintot, sőt aranyat fizettek olyan titkos kéziratokért, amelyekről azt hitték (mert elhitették velük), hogy bennük megtalálták a csalhatatlan receptet a bölcsek kövének előállításához. 1879-ben megjelent egy kis munka Németországban, amely adatokat sorol föl erről; az 1000— 2000 aranyas meg néhány ezer forintos tételek nem ritkák benne. De mert ők maguk mégse tölthették egész idejüket a laboratóriumban, szükségük volt megbízható, jóhírű alkémistákra. Az ilyeneket valósággal fogdosták. Íme egy példa: Strassburgban 1603-ban híre terjedt, hogy egy Güstenhöver nevű aranyműves polgár aranyat tud csinálni. A városi tanács — állítólag a prágai udvar utasítására — vizsgálatot rendelt el, hogy mi igaz a dologból. Dr. Hartlieb szindikus, Junth városi írnok és Kohllöffel tanácsúr voltak a bizottság tagjai. Ez a három úr volt tanúja annak, mikor Güstenhöver a magával hozott puskagolyót megolvasztotta a magával hozott tégelyben; akkor Güstenhöver egy kevés, papirosba burkolt port adott át nekik, amit ráöntöttek az olvadt ólomra s ez arannyá változott át. II. Rudolf erre Prágába hozatta Güstenhövert, hogy tanítsa meg az eljárására. A szegény delikvens hiába szabadkozott, hogy egy idegentől kapta az előbbi kísérleteknél használt bölcsek kövét, ő maga nem tudja előállítani. A császár nem vette figyelembe a kifogást, börtönbe vetette Güstenhövert, mert a jóakarat hiányával, titkolódzással vádolta.

A XVI. és XVII. században a szász választófejedelmek szinte iparágnak tették meg az aranycsinálást. Az alkémista laboratóriumokat (Drezdában) a nép "Aranyháznak" nevezte. Alkémistákat tartottak ott, akiknek kötelességük volt a bölcsek kövének előállításán dolgozni. Ágost fejedelem Anna nevű feleségével együtt maga dolgozott az annabergi kastély nagy laboratóriumában; Ágost 17 millió birodalmi tallért hagyott maga után, azt mondták, hogy ez az ő hermetikus munkájának gyümölcse volt (nem pedig az Érchegységé). I. Keresztély nevű utódának aranykincsére hasonló eredetet fogtak rá. Ennek fia, II. Keresztély avval bizonyította érdeklődését az alkémia iránt, hogy 1603-ban elfogatott egy Setonius nevű, Drezdába került alkémistát, akit aztán kínpacira vonatott a börtönben, hogy kiszedje belőle a receptet a bölcsek kövének előállítására.

Csodálatos, hogy egyes uralkodók nem jöttek rá, mennyivel alkalmasabb az alkémia a kincstár kiürítésére, mint megtöltésére. A XVII. század közepe táján uralkodó III. Frigyes dán király több millió tallért költött el alkémista kísérletezéseire.

Balról: cirkulatórium, oldalcsővel; jobbról pelikán-cirkulatórium két visszafolyó csővel; a középen középkori tölcsér. Ez utóbbi savaknak edényekbe való töltésére szolgált.

I. Frigyes góthai hercegről találjuk az adatot, hogy ez nagyon sok pénzt adván ki "Isten dicsőségére, az egyházak és iskolák javára meg az alattvalók megkönnyítésére", ezt úgy akarta visszaszerezni, hogy kevés híján 16 millió tallért adott ki alkémista kísérletezésekre.

Híres alkémista volt János Fülöp mainzi választófejedelem is. Egy Richthausen nevű alkémista 1658-ban az ő számára alakított át négy uncia higanyt arannyá; ez az átalakítás olyan nagyszerűen sikerült, hogy az arany túl finom lett (!) s utóbb ezüst hozzáadásával kellett leszállítani a finomságát a rendesre.

A fejedelmek tudatlansága és hiszékenysége nem csökkent még a XVIII. század második felében se, abban az időben, amikor már csak egy-két évtized hiányzott ahhoz, hogy Lavoisier véglegesen megalapozza a modern vegytant. 1761-ben János Fülöp trieri választófejedelem örömmel hallotta a jelentést, hogy odaérkezett egy ember, aki állítólag vörösrézből ezüstöt, rézből és ezüstből meg aranyat tud csinálni. Próbát tettek vele és első állítását igazolta. A próbáról szóló, ma is meglevő beszámoló szerint ez a Stahl nevű alkémista olyan csodaszert használ, amelyik nemcsak erősen ezüsttartalmúvá teszi a rezet, hanem mennyiségileg is megszaporítja! A súlya nagyobb lesz. A fejedelem tárgyalásba kezdett evvel az emberrel, aki azt ígérte, hogy hetenként öt-hat mázsa ezüstöt fog csinálni, ha kell, többet is.

Munkájáért heti húsz tallér fizetést kért, szabad lakást és tüzelőfát. A fejedelem fölfogadta, sőt címeket adományozott neki. De első föltétele: Stahl árulja el, hogyan készíti a próbánál használt szürke port meg a vele együtt alkalmazott sárgás folyadékot. Stahl azt felelte, hogy esküje tiltja ennek elárulását. Miután a fejedelem főpap is volt, hatalmánál fogva fölmentette az eskü alól. Stahl erre lediktálta az eljárás receptjét az udvari éremverő intézet igazgatójának, de hozzátette, hogy a recept nem tökéletes, szándékosan kihagyott belőle valami csekélységet. Ez csak megerősítette a beléje vetett bizalmat. Hogy pedig ügyes ember, azt bebizonyította a következő próbánál, amelynél nem is volt szabad közelednie a tégelyhez: öt latnyit vett elő a porából, ezt megnedvesítette a sárga folyadékkal, az egészet ráöntötte 50 márka súlyú olvasztott rézre, amelyet még további egy óráig megtartott folyékony állapotban. Mikor kiöntötték a tégelyből a fémet, ez 96 márka súlyú volt. A fémelválasztás 50 márka rezet és 45 márka ezüstöt adott. Ez a csodaember arannyá is alakított át rezet, de mind követelőbb lett, sokat dorbézolt s végül több pénzbe került, mint amennyit szerzett. Mikor már úgy érezte, hogy ég a talaj a lába alatt, meg akart szökni, de elfogták. Akkor javulást ígért, amit nem tartott meg. Mikor nagyon szorongatták, hogy fedje föl a titkát s kínzással is megfenyegették, akkor véglegesen megszökött, soha többé nem hallottak róla.

De nem is nagyon kellett fogdosni az alkémistákat. Számtalan esetben ők maguk igyekeztek bejutni fejedelmi udvarokba, hogy élvezzék ezeknek kényelmét és mindenféle előnyeit. Persze drágán dolgoztak, nagy fizetést, különleges bánásmódot és kedvezéseket kötöttek ki maguknak. Nyilván úgy gondolták, hogy kihúzzák az időt, amíg lehet, addig jól élnek, aztán majd csak lesz valahogyan. Ehhez az időhúzáshoz különleges művészet kellett, mert csak természetes, hogy az érdekelt és sokszor nagy előzetes anyagi áldozatokat hozó uralkodó türelmetlen volt. Az alkémisták viszont avval érveltek, hogy a jó munka időt kíván. Ha azután mégis nagyon elhúzódott a dolog s a fejedelem türelmét veszítette, ez nem egyszer vált végzetessé az alkémista számára, mint erre majd még látunk példákat. Egyébként is sok veszedelem fenyegette azt a szegény szélhámost, aki alkémistának adta ki magát. Néha a céhbeli versenytárs tört az életére, mint történt ez a XVII. század legelején is egyszer, amiről hiteles följegyzés tanúskodik. Egy Sendivogius nevű alkémista III. Zsigmond lengyel király, majd II. Rudolf császár udvarában alakított át arannyá nemnemes fémeket. Mikor Prágából visszafelé utazott Lengyelországba, egy morva gróf akarta elfogni, hogy neki csináljon aranyat, de sikerült elmenekülnie. 1605-ben Frigyes württembergi herceg hívta meg magához. A herceg nagyon meg volt elégedve az első kísérleteivel, s fölszólította Sendivogiust, hogy maradjon nála. Ámde a hercegnek volt egy Müllenfels nevű régebbi udvari alkémistája, aki féltette eddigi helyzetét és a kivívott előnyöket. Hogy megszabaduljon a vetélytárstól, a herceg állítólagos parancsával börtönre vettette Sendivogiust, és mindent elszedetett tőle. Müllenfels aztán képmutatóan meglátogatta a börtönben, a legnagyobb kollégiális részvétet mutatta iránta, s csupa barátságból »el-árulta« neki, hogy a herceg kínzatással akarja kiszedni belőle a bölcsek kövének titkát. Ám ő jóbarátságból lehetővé teszi Sendivogiusnak, hogy megszökjön. A megijedt áldozat kapva kapott az alkalmon, megszökött, de — a bölcsek köve Müllenfels kezében maradt. A herceg azonban valahogyan értesült, milyen gazságot követett el Müllenfels az ő vendégén, és kivégeztette.

*

Itt most közbevetünk valamit, amire vonatkozó kérdés bizonyára felmerült már az olvasóban. Hogyan űzhették az alkémisták századokon át a szélhámosságaikat, hogyan és mivel vezették félre az érdekelteket? Hiszen a fejedelmek se estek a fejük lágyára, mindig próbamunkát végeztettek velük s ennek eredményét szakértőkkel vizsgáltatták meg.

Az alkémisták agyafúrtan kiokoskodott fortélyos fogásokkal Persze, sok kézügyesség is kellett a kivitelükhöz. Néhány ilyen fogás leírása ránkmaradt.

A »Liber de arte destillandi« (Könyv a desztillálás művészetéről) c. 1500-ban megjelent mű címlapja. A nők gyógyfüveket szednek össze, a férfiak a helyszínen

desztillálják a füveket.

A legegyszerűbb volt a kettősfenekű olvasztótégely, mert a fémeket mindig olvadt állapotban alakították át. A tégelyben ólmot vagy higanyt olvasztottak meg, illetve hevítettek. A tégely kettős feneke alatt valódi arany volt elhelyezve. Mi sem volt könnyebb, mint az olvadt fém kavargatása közben a kavarópálcával átdöfni a felső feneket. Az arany összeolvadt az olvasztott fémmel, s ha ezt a kihűlés után szakértő vizsgálta meg, természetesen aranytartalmúnak találta. — Másik módszer volt a következő: a valódi arany a kavarópálca végében volt elrejtve, ahonnan beleolvadt a folyékony nemnemes fém közé. — Agyafúrtabb volt egy harmadik eljárási mód: az alkémista beletette a tégelybe az átalakítandó nemnemes fémet, hozzátette vagy rászórta a bölcsek kövét, aztán lapos széndarabbal födte le a tégelyt. Ebbe a széndarabba előzetesen üreget vájt, aibba tette az aranyat, a nyílást fekete viasszal zárta el, amelyet még szénporral is bedörzsölt, hogy semmiképpen ne lehessen látni. A meleg természetesen megolvasztotta a viaszt, az arany belehullott a tégelybe. — Ám az ellenőrzés néha olyan szigorú volt, hogy nem lehetett alkalmazni ilyen fogásokat. De akadt alkémista, aki kijátszotta a legszigorúbb ellenőrzést is. A XVI. század vége felé Frigyes württembergi herceg egy Honauer nevű alkémistával végeztetett próbamunkát. A hercegnek nyilván tapasztalatai voltak már ilyen dolgokban, ezért óvatossági rendszabályokkal élt. A herceg alaposan megvizsgált mindent, s a fenti fogások ki voltak zárva. Honauer beletette a tégelybe az átalakítandó fémet s elvégezte a többi előkészületet is. Azután az olvasztókályhát jól megrakta tüzelőanyaggal, s azt mondta, hogy ez most nagyon sokáig fog tartani, hosszú időt vesz igénybe az olvadás és a kihűlés, hozzányúlni úgyse szabad, tehát elmehetnek. Mindenki távozott a laboratóriumból, Honauer is, a helyiséget bezárták, biztonság okából maga a herceg tette zsebre a kulcsát. Mikor jó hosszú idő múlva visszamentek, a tégelyben levő anyag valóban tartalmazott aranyat. Mi történt itt? Valóban aranycsinálás? Dehogy is. Későbben kiderült, hogy a laboratórium egyik csukott ládájában egy fiú volt elrejtve, aki elvégezte a »nemesítést«. Honauer elvette méltó büntetését.

*

Ami ezeket a büntetéseket illeti, bizony néha borzalmaiak voltak: többnyire akasztófa, de sokszor felnégyelés, kerékbetörés stb. Ilyen eset volt a következő: A XVI. század közepén élt egy Sömmering nevű alkémista, aki egyébként teológus s egy ideig lelkész is volt. Ez egy Scherding nevű alkémista kollégájával együtt János Frigyes szász herceg szolgálatába állott. A szerződés szerint 16 lat finomaranyat és 760 tallért kaptak előlegül meg tízszázalékos nyereségrészesedés ígéretét. Ennek fejében kötelezték magukat, hogy hűségesen és csalás nélkül fognak dolgozni, s amint Isten kegyelmével sikerül előállítaniuk a bölcsek kövét, becsületesen leírják az előállítás receptjét s a herceg rendelkezésére bocsátják. De nemsokára megszöktek a herceg udvari bolondja, Schombach és ennek Anna nevű felesége társaságában. Sömmering szerette volna visszakapni lelkészi állását, de nem sikerült neki. 1571-ben a braunschweigi Wolfenbüttelbe került, ahol az ottani hercegnek ígérte, hogy jövedelmezőbbé teszi a bányáit és receptet is ad neki a bölcsek kövének előállítására. Közben odakerültek előbbi társai is. Sömmering megint rendes szerződést kötött a herceggel, amelyben hajlék és ellátás meg némi fizetés fejében kötelezte magát, hogy egy éven belül kidolgozza a fémnemesítő tinktúrát és emeli a bányák jövedelmét. A herceg viszont biztosította a fejedelmi védelemről s 2000 tallér előleget adott neki a kiadások fedezésére, gondoskodva Sömmering társairól is. Sömmering eleinte bízott abban, hogy teljesíteni tudja kötelezettségét a bölcsek kövére vonatkozóan, mert számított Schombachné alkémista tudására is. Ez nemes származású asszony volt, egy szász nemes felesége lett, de hamarosan özvegyen maradt és feslett életet élt, aztán hozzáment a jelentéktelen Schombachhoz. Most csak annyibein volt segítségére Sömmeringnek, hogy ő eszelte ki azokat az ürügyeket, amelyekkel húzták-halogatták a dolgot. A herceg nem tudott arról, hogy csalókkal van dolga, Sömmering nagy kegyben állott előtte, többféle udvari méltóságot ruházott rá, még az állami és egyházi kinevezéseknél is kikérte a tanácsát. Egyszer az a veszedelem fenyegette Sömmeringet, hogy leleplezik, de ezt elhárította úgy, hogy az illetőt legyilkoltatta az országúton. Aztán megint olyan bonyodalmak támadtak, hogy Sömmering helyzete tarthatatlan lett. Még egy darabig tartotta magát úgy, hogy méreggel tette el láb alól a veszedelmes ellenfeleket. Aztán elbocsátását kérte a hercegtől, de mert a hercegné ellene volt ennek, ezt is méreggel akarta eltenni láb alól. Sömmeringnek maradnia kellett, a herceg csak Schombachot és feleségét engedte el. Sőt a herceg most már szorongatta Sömmeringet, hogy tegyen eleget kötelezettségének. Újból fölvette a munkát a laboratóriumban, de hamarosan megszökött Goslarba, ahol a cimborái vártak rá. Mielőtt onnan tovább szökhetett volna, elfogták őket. Börtönbe került a bűntársaival együtt, az utóbbiakból kínzással vették ki a vallomást. 1575-ben hajtották végre az ítéletet Wolfenbüttelben. Sömmeringet és Schombachot izzó fogókkal tépték szét, majd felnégyelték, Schombach feleségét vas-széken égették el; két másik bűntársát kerékbetörték, utána felnégyelték őket, testrészeiket az országúton tették ki közszemlére. Anna asszonyt még azután is sokáig emlegette a nép mint boszorkányt és méregkeverőt. A herceg ettől kezdve nem kísérletezett többé a bölcsek kövének előállításával.

Gyakori eset volt, hogy a kivégzést nemcsak kegyetlenül, hanem gúnyolódó szertartásokkal hajtották végre. Ez történt egy ciprusi származású görög kalandorral, akinek eredeti neve valószínűleg Mamugna volt. A XVI. század második felében eleinte keleten működött,  1578-ban Velence előkelő köreiben szerepelt gróf Mamugnano néven, ahol bemutatta aranycsináló művészetét, sőt a dozsénak szürke port adott át mint a bölcsek kövét, ellátva használati utasítással is.

Kettős cirkulatórium a középkorból.

Tíz évvel későbben Németországban tűnt föl gróf Bragadino Marco névvel, ama Bragadino fiának adván ki magát, aki 1570-—71-ben olyan vitézül védelmezte Famagustát a törökök ellen, akik utóbb a fogságban csúnyán megcsonkították, majd megölték. Az állítólagos fiú mégis arról panaszkodott, hogy a családja üldözi. Németországban elhencegett aranycsinálási művészetével, amit az állandóan magával vitt két mérges, fekete bulldog kutya segítségével végez. Előbb Bécsben ért el nagy sikereket, aztán Münchenben mutatta be tudományát az udvarnak. De leleplezték mint csalót, s rábizonyították a hamis név használatát. 1590-ben vagy 1591-ben végezték ki Münchenben, gúnyos szertartások között: aranyosan csillogó sárga lemezkékkel bevont ruhába öltöztették, sárga fémmel bevont, aranyozottnak látszó akasztófára kötötték föl (van olyan adat is, hogy maga végezte el a saját felkötését ezen az akasztófán), s még a kötelet is megaranyozták.

A XVII. század vége felé egy Krohnemann nevű alkémista volt kedvelt személyiség a baireuthi őrgrófi udvarban. Avval dicsekedett, hogy a higanyt (Merkúrt) tűzálló nemesfémmé, ezüstté tudja átalakítani, ezt meg át tudja alakítani arannyá. Egy szemtanú leírta, mikor egyszer az udvar előtt végezte a mutatványát, innen ismerjük a módszerét: higanyt hevített ecettel, sóval és rézrozsdával... valószínűleg ez utóbbiba volt belekeverve az az arany, amely a higany elpárolgása után ottmaradt a tégelyben. Egyszer olyan emlékérmet veretett az őrgróf születésnapjára, amelynek ezüstjét állítólag ő csinálta. Ezért bárói rangot kapott meg mindenféle udvari méltóságot. Inkább ezüstöt csinált, az aranycsinálás mesterségének csak a tanítását vállalta s akadtak, akik lefizették a több ezer forintnyi tandíjat. Tíz évig garázdálkodott Krohnemann, míg végre az érem verő intézet egyik tisztviselője leleplezte a csalásait.

Szökni akart, de elfogták és fölakasztották Kulmbachban 1686-ban.

Eddig csak olyan példákat láttunk, amelyeknél az uralkodók »bedőltek« a csaló alkémistáknak. De volt eset az ellenkezőre is, avval a különbséggel, hogy ez az uralkodó svéd király volt. A XVIII. század legelején a svédek hadban állottak a lengyelekkel. 1705-ben egy Paykull nevű tábornok került svéd fogságba. Mivel livlandi volt s ez az országrész Svédországhoz tartozott, perbefogták, mint hazaárulót. Paykull XII. Károly királyhoz folyamodott, hogy ha fogságban tartja is, legalább az életét hagyja meg. Hálából hajlandó évenként egymillió tallér értékű aranyat csinálni a királynak, esetleg kijelölt személyeket tanít meg az aranycsinálás titkára. Stockholmban bizottságot neveztek ki az ajánlat, illetve Paykull képességeinek megvizsgálására. A bizottság tagjai voltak Hjarne, a király udvari orvosa, egyszersmind híres vegyész, a király vegyi laboratóriumának vezetője; továbbá Hamilton táborszernagy. Paykull levizsgázott a bizottság előtt: bizonyos port szórt rá olvasztott ólomra; az ólomból 147 dukát értékű arany lett, amelyből állítólag érmet is vertek. Hjarne meg volt győződve, hogy Paykull valóban tud aranyat csinálni, sőt a jelentésében rámutatott arra, hogy ha Paykull tökéletesíti a tinktúráját, még sokkal kiadósabban tud majd aranyat csinálni ólomból. A király azonban nem törődött az eredménnyel, hanem megparancsolta a fogoly lefejezését. — Ez az eset annál hitelesebb, mert az a Berzelius mondja el 1841-ben megjelent vegytani tankönyvében, aki egyik legnagyobb. alakja a vegytan történetének, s könyvünkben még sok szó lesz róla. Berzelius látta és tanulmányozta az esetre vonatkozó eredeti okmányokat.

Az előzőkben több ízben írtuk azt, hogy az uralkodók fejedelmi védelmükbe vették a nekik dolgozó alkémistákat. Ez nem egyszerű frázis volt akkoriban. A maga számlájára dolgozó alkémistát ugyanis nagy veszedelem fenyegette, ha híre ment, hogy megtalálta a bölcsek kövének titkát. Akik meg akarták szerezni tőlük a titkot, azok semmiféle eszköztől nem riadtak vissza. Sok alkémista esett gyilkosság áldozatául ilyen okból. Egy Dörnberg nevű hatalmas hessen i nemes úr elfogatta Neisse alkémistát, amikor 1483-ban meghallotta, hogy ez aranyat tud csinálni higanyból. Mivel nem tudta kiszedni belőle a titkot, megkínoztatta, s végül éhen veszejtette a börtönben. — Egy Zachaire vagy Zeccarie nevű, bizonytalan eredetű alkémista nem érezte biztonságban magát, mert birtokában volt a recept a bölcsek kövének előállításihoz, ezért Németországba menekült. De alighanem fecsegett útközben, mert egy útitársa 1556-ban meggyilkolta Kölnben... de a gyilkos magával vitte nemcsak a receptet, hanem a meggyilkolt ember özvegyét is. — Egy Bayer nevű karmelita szerzetes 1570-ben tért haza Olaszországból, ahol a hermesi művészetet tanulta. Előbb Augsburgban, majd Nümbergben mutatta be a tudományát; az utóbbi helyen meg is gyilkolták, hogy elrabolhassák a tinktúráját. — Siebenfreund augusztinus barát is Veronáiban sajátította el az irigyelt művészetet, illetve ott kapta a receptet a bölcsek kövének elkészítéséhez. Hamburgban bemutatta ennek csodálatos hatását a beteg emberi testre, meg aranyat is állított elő. Hamarosan gyilkosságnak esett áldozatul ő is.

Ilyen volt az alkémisták sorsa. .. bizony nem mondható valami nagyon változatosnak.

*

Alkémiás ügyekből gyakran keletkeztek pereskedések is, nemcsak bűnügyi, hanem polgári perek is. Ilyen esetekben természetesen a bíróságnak állást kell foglalnia, s éppen az alkémista ügyeknél az állásfoglalás döntést jelent abban a kérdésben, vajon a bíró valószínűnek vagy lehetőnek tartja-e az aranycsinálást. Nos, a XIV. századtól kezdve jóformán nem akadt jogász, aki kételkedett volna annak igazságában, amit az alkémisták állítanak az aranycsinálásra vonatkozóan. Andrea, a XIV. század nagy olasz jogtudósa (Bolognában halt meg 1348-ban) »A jog tükre« című munkájában az alkémia hívőjének vallja magát, mikor ezt írja: »A mi időnkben a római udvarnál működött Arnoldus Villanovus mester, a nagy orvos, aki kitűnő alkémista is volt és aranyrudakat készített, amelyeket hajlandó volt alávetni bármilyen próbának.« Angliában VI. Henrik uralkodása

alatt privilégiumokat adtak ki az alkémia gyakorlására s amit a vörös rózsa uralma megengedett, azt megengedte a fehér rózsa uralom is. IV. Edward is adott privilégiumokat, de csak bizonyos számú évre "a természeti filozófia művelésére és arany előállítására higanyból".

Túlbuzgó jogászok még tovább mentek. Egy Rain nevű nagyon lojális osztrák jogász azon az alapon, hogy sok német uralkodó buzgó híve volt az alkémiának, ezt írta 1680-ban »De lapide philosophorum« című értekezésében: aki még kételkedik a bölcsek kövének lehetőségében és létezésében, az a felségsértés bűnét követi el.

Nem egy olyan ügy peres iratai maradtak ránk, amelyben alkémistákat avval vádoltak, hogy a fejedelem szolgálatában fölfedezték ugyan a bölcsek kövének előállítási módját, de utóbb nem akarták elárulni ezt. Ágost szász választófejedelemnek (uralkodott 1553—1586) volt egy Beuther nevű fölesketett udvari alkémistája.

A fejedelem annyira kitüntette ezt az embert, hogy a feleségétől nem engedte "fenséges uraztatni" magát, hanem azt mondta, hogy szólítsa egyszerűen bácsinak. De későbben meggyűlt a baja Beuthemek. Ráfogták, hogy a fejedelem »Aranyházában« papirosokat talált az aranycsinálás receptjével és ennek segítségével csinál is aranyat, de magának, nem pedig a fejedelemnek. A drezdai törvényszék folytatta le a vizsgálatot, de a leipzigi főtörvényszék mondta ki az ítéletet: meg kell kínozni, a hamis eskü miatt levágni az esküvésnél használt három ujját és fogságban tartani, hogy el ne árulhassa titkát más hatalmasságnak. Az elítélt javulást ígért, mire tovább dolgozhatott az aranyházban, de nemsokára megmérgezte magát.

A jogászvilág tehát szentül hitt az aranycsinálás lehetőségében.

*

Eddig csak azt láttuk, hogy közel 2000 év folyamán mindenki szentül meg volt győződve az aranycsinálás lehetőségéről. Ez a meggyőződés olyan mély volt, hogy ha egy alkémistának nem sikerült a bölcsek kövének előállítása vagy a nemnemes fémek átalakítása, egyszerűen ráfogták szegényre, hogy nem akarja megcsinálni a dolgot.

De hát nem akadt senki kételkedő vagy tagadó? Dehogy nem. Csakhogy ezek elenyésző kisebbségben voltak, vagy a nézetük nem terjedt, nem talált hitelre.

Vörösrézből készült középkori desztilláló készülék, vízhűtővel körülvéve.

Már i. sz. 500. év körül egy bizánci császár, Anastasios Dikoros, börtönre vetett és ott veszni hagyott egy szédelgőt, aki arannyal kereskedett és sokakat becsapott. Ezt a nem egészen hiteles történetet Kedrenos görög szerzetes írta meg, aki a XI. században almanachokat adott ki. De akár igaz a története, akár költött, annyi megítélhető belőle, hogy akkoriban már tudtak alkémista szélhámosságokról. Albertus Magnus életrajzánál már megemlékeztünk arról, hogy ez az első nagy európai alkémista figyelmeztet a csalások lehetőségére az arany-csinálásnál. Dante a XIV. század elején írta a Divina Commedia-t s az ő poklában már égetnek alkémistákat. Petrarca is úgy nyilatkozik az alkémiáról, mint "hazug és csaló művészetről". XXII. János pápa 1317-ben rendeletet adott ki. amelyben elítéli az alkémistákat, akiket avval vádolnak, hogy hamis aranyat és ezüstöt adnak ki, ilyenből csinálnak hamis pénzt; büntetéseket is szab ki az ilyen emberekre, a papoknak pedig eltiltja az alkémiával való foglalkozást. Ennek a rendeletnek kevés haszna volt, hiszen az előzőkben láttuk, hogy igen sok alsóbb- és magasabbrendű pap foglalkozott későbben a hermesi művészettel. Sőt magára erre a pápára is ráfogták, hogy alkémista volt; 1557-ben Franciaországban jelent meg egy alkémista dolgozat evvel a címmel: »L’art de transmuta tőire de Jean XXII.« Ez az írás a leghatározottabban állítja, hogy a pápa után 200 aranytömb maradt, mindegyik egy mázsa súlyú s ezek a pápa alkémista munkájának termékei. — Rotterdami Erasmus, a XV—XVI. század nagy bölcselője az alkémia ellen nyilatkozott. Egyik hosszabb beszélgetésében két barát arról tárgyal, hogy egy közös ismerősüket sokáig vezette az orránál fogva egy alkémista és sok aranyat csalt ki ki tőle. Erasmus határozottan csaló művészetnek, szélhámosságnak nevezi az alkémiát. Ugyanilyen véleménnyel volt róla a vallás-reformátor Melanchton is. — Bemard Palissy (1500—1589) »Traité des métaux et alchimie-« (Értekezés a fémekről és az alkémiáról) címmel egyenesen gúnyiratot írt az alkémista üzelmek ellen. — Athanasius Kircher (1601—1680), a tudós jezsuita, akinek munkái egyébként teli vannak mindenféle csodabogarakkal, "Mundus subterraneus" (Földalatti világ) című munkájában azt mondja, hogy a fémek nemesítése kutatható, de még ki nem kutatott valami (»alchimia scibilis est, non tamen adhuc scitur«, szószerint: az alkémia tudható, de eddig még nem tudott); az alkémiát bizonyító tényekhez köze lehet az ördögnek is.

Tehát akadtak kételkedő fejek. De ugyan kinek higgyen a laikus, amikor a vegytannak, tehát a legilletékesebb tudományszakmának kiváló tudósai is egészen a XVIII. század végéig maguk is hittek az aranycsinálás lehetőségében? Még a nagy filozófus és matematikus Leibnitz is élete végéig kedvvel foglalkozott alkémiával, amelybe egy lelkész-nagybátyja avatta be fiatal korában.

Főleg a XVI. században volt óriási az érdeklődés az alkémia iránt. A királytól az iparosig és parasztig mindenki érdeklődött az aranycsinálás iránt. Még olyan követelés is hallatszott, hogy az egyetemeken tanszékeket kell létesíteni az alkémiának. A hivatásos alkémistálknak persze nem nagyon tetszett ez a túlságos népszerűség.

1676-ban jelent meg egy Gassmann nevű passaui orvosnak (nagyhírű alkémista író volt Pantaleon álnévvel) »Examen alchimisticum« című munkája, amelyben versbe foglalja elkeseredését amiatt, hogy kontárok özönlik el a szakmáját :

"Majd mindenki alkémista, így nevezi magát

A pap, dúsfürtű zsoldos s kopaszranyírt barát,

A bősz hülye, az ifjú s szintúgy az agg tata,

Köszörűs, újdonsült tanácsos, vén banya!"

Ez az egykorú vers mutatja legjobban, mennyire elkapott az aranycsinálás láza minden társadalmi osztályt.

Gyakran megmarták Paracelsust is, a vegytan nagy reformátorát, e tudomány új korszakának elindítóját. Grethser ingolstadti jezsuita páter ezt a latin verset írta Paracelsus híveinek bosszantására:

"Az alkémia tudomány művészet nélkül,

Amelynek kezdete: a rész a résszel,

A közepe: buzgón hazudni,

A vége: koldulni menni

Vagy a hollókat táplálni a kereszten,

Ami történni szokott Paracelsus híveivel."

EGY SAROKBA SZORÍTOTT ALKÉMISTA FÖLTALÁLJA A PORCELÁNGYÁRTÁST

Mielőtt elköszönünk az alkémia-fejezettől, hadd mondjuk el ennek egyik legérdekesebb epizódját.

A fejezet elején azt mondottuk, hogy az alkémia azért játszott fontos szerepet a vegytan történetében, mert az aranycsinálásra irányuló babrálgatásaik közben ismerkedtek meg a vegyészek a természeti anyagok tulajdonságaival, és fedezték föl azokat a műszereket meg eljárásokat, amelyek nélkül elképzelhetetlen ez a tudomány. Bár hozzá kell tennünk, hogy meglepően kicsi a haladás ezen a mellékes téren is ahhoz a 2000 évhez képest, ameddig művelték — mégpedig sokszor igazán kiváló elmék —• az alkémiát. De mikor már letűnőben volt ez a korszak, mikor az alkémia közel volt a nyílt csődbejelentéshez, akkor szerencsére valami kényszer-egyezség-félére került a sor, aminek aranynál értékesebb terméke volt a porcelán. Ennek európai föltalálása (hiszen Kínában már sokkal régebben ismerték a porcelánt) egy Böttger nevű alkémista nevéhez fűződik. Részletesen elmondjuk az ő életének és munkásságának történetét, mert kitűnő korképpel is szolgál az akkori viszonyokról, amikor kapzsi uralkodók majdnem háborút viseltek egy alkémista miatt. (Az adatokat Kopp: Die Alchimie című munkájából veszem, helyenként szó szerint.)

Johann Friedrich Böttger 1685-ben született Magdeburgban. Korán árván maradt, de anyja férjhez ment egy Tiemann nevű mérnökhöz; az hamar fölismerte az éleseszű gyerek képességeit, Mivel a gyerek szerette a vegytant, orvost akart nevelni belőle, de egyelőre Berlinbe küldte tanoncnak Zorn gyógyszerészhez. Itt a főnöke révén hamarosan összeköttetésbe került neves alkémistákkal, sőt Haugwitz városi tanácsossal együtt dolgozott a bölcsek kövének előállításán.

Egyszer valami Laskaris nevű vándorló görög alkémistától kapott jókora adagot a bölcsek kövéből. Nemsokára azt beszélték Berlinben, hogy Böttgernek sikerült mesterséges aranyat előállítania. Alighanem maga a tizenhat éves fiú hencegett el vele — vesztére. A sok háborúskodás miatt eladósodott és különben is kapzsi I. Frigyes porosz király is meghallotta a hírt, s parancsot adott annak megvizsgálására, vajon csakugyen ügyes alkémista-e Böttger, vagy pedig szélhámos. Böttger nyilván nagyon megbánta a hencegését, mikor értesült erről. Mit tehetett volna egyebet, megszokott a Zorn-patikából s elrejtőzött Berlinben. A király erre plakátokon hirdette ki, hogy 1000 tallér jutalom várja azt, aki nyomára vezet Böttgernek. A 16 éves fiú Wittenbergbe szökött, hogy beiratkozzék az egyetemre, mert orvos akart lenni. Ez a város ugyan a szász választófejedelem területéhez tartozott, de a porosz király mint porosz alattvalót üldöztette Bóttgert, tehát egy csapat katonát küldött oda egy tiszt vezénylete alatt avval a paranccsal, hogy akár így, akár úgy (vagyis erőszakosan is) kerítsék kézre Böttgert. Szászország ura, IX. Frigyes Ágost fejedelem akkoriban Lengyelország királya is volt, s éppen Varsóban tartózkodott. Otthoni helytartója, Fürstenberg herceg, bonyodalmaktól félt, s külön futárral értesítette királyát a Böttgerrel kapcsolatos helyzetről, akit egyébként közben elfogtak és szoros őrizetben tartottak. Gersdorff államtanácsod már egyenesen attól félt, hogy háborúra kerül a sor Poroszország és Szászország között, s titkos intézkedések történtek a wittenbergi helyőrség megerősítésére. A porosz királyról valóban föl lehetett tenni, hogy rajtaütéssel igyekszik majd hatalmába keríteni Böttgert, de egyelőre nem tett egyebet, mint hogy varsói követe útján igyekezett nyomást gyakorolni a szász fejedelemre. Ez úgy vélte, hogy Böttger nem eléggé biztos helyen van Wittenbergben, tehát elrendelte, hogy titokban vigye el Drezdába. A parancsot végrehajtó tiszteket becsületükkel és életükkel tették felelőssé azért, hogy kifogástalanul és a legnagyobb titokban végzik el a dolgukat.

Így került Böttger Drezdába. Fürstenberg herceg aranycsinálási próbát végeztetett Böttgerrel s ez nyilván jól sikerült, mert utána maga ment el Varsóba, hogy bemutassa a dolgot uralkodójának. Ennek ugyan mint lengyel királynak, nagyon sok dolga volt akkoriban, mégis már előbb időt szakított arra, hogy sajátkezű levelet írjon Böttgernek, biztosítva azt kegyes pártfogásáról. De csak 1701 karácsony másnapián került a sor arra, hogy a varsói királyi palota egyik elkülönített szobájában a király és Fürstenberg elvégezzék az aranycsinálási kísérletet az utóbbi által odavitt anyaggal, amely nyilván Böttgertől eredt. A kísérlet nem sikerült. A király arra magyarázta a dolgot, hogy nyilván az olvasztókemence nem volt elég magas hőmérsékletű. De Fürstenberg megdöbbenve írta meg Böttgernek, milyen kínos zavarban volt, mikor őfelsége két órán át ült hiába a tűz mellett, pedig egyiküknél se volt hiány a megkívánt jámborságban. Azért nem kételkedtek abban, hogy Böttger csakugyan tud előállítani mesterséges aranyat.

Fürstenberg ezután hazament Drezdába, s most saját házába költöztette át Böttgert, hogy még gondosabb felügyelet alatt tarthassa. Mikor Böttger tiltakozott ez ellen (meg aztán olyan hír is járta, hogy előkészületek folynak Böttger megszöktetésére), átvitette Königstein várába, megfelelő utasításokat adva a várparancsnoknak. Ám mikor Drezdában hangok emelkedtek, hogy ilyen értékes személlyel mégse lehet így bánni, Fürstenberg úira Drezdába vitette át Böttgert. Itt is szigorú őrizet alatt tartotta ugyan, de máskülönben minden kényelmet és szórakozást megengedett neki; maga az uralkodó parancsolta meg, hogy semmiféle »ellenszenves természetű embert* ne kényszerítsenek rá. Hogy Frigyes Ágost milyen fontos személynek tartotta az alkémistát s mennyire szükségesnek látta a dédelgetését, ezt mutatja, hogy állandóan saiá.tkezűen levelezett vele. noha nem szerette az írást. Ám Böttger kezdett szemtelenkedni, többek közt azt kérte az uralkodótól, hogy az ő védelmére bocsásson Fürstenberg rendelkezésére egy egész ezred lovasságot. Amire a király azt felelte neki, hogy csak bízza rá a védelmét és ne féljen Berlintől; Fürstenbergnek pedig meghagyta, hogy ne menjen utána Lengyelországba, éjszakára sohase távozzék Drezdából. A királynak Böttgerhez intézett leveleiből kivehető, hogy amennyire rosszabbodtak a dolgai Lengyelországban, annál többet Gondolt az ő aranycsináló művészére, annál jobban bízott benne; újévre sajátkezű levélben kívánt szerencsét neki.

Nyilván pénztárának állapota bírta az uralkodót arra. hogy aláírja minden föltételét Böttgernek, mikor ez kilátásba helyezte, hogy előállítja a bölcsek kövét, még 1000 dukát előleget is folyósított neki. De szabadonbocsátását csak akkorra ígérte, ha előbb teljesíti azt, amit vállalt. Böttger tisztában volt azzal, hogy ez nagyon hosszú terminus lesz, ezért szabadulni igyekezett fogságából. Megszökött, de csak az ausztriai Enns-ig jutott el. onnan visszahozták, s most még gondosabban vigyáztak rá. Még mindig bíztak Böttgerben, hogy kisegíti a kincstárt, amire annál nagyobb szükség volt, mert az uralkodó újabb háborúra készült a svéd király ellen 1704-ig Böttger már 40 000 tallérjába került az uralkodónak, aki akkor formális szerződést kötött Böttger-rel, írásbeli esküvel ígérve a pontos megtartását (mint forrásom megjegyzi, eddig már körülbelül 150 eskütétel történt az érdekelt személyek között). De mikor 1706-ban a svédek megverték a szászokat és svéd betöréstől lehetett tartani, egyéb kincsekkel együtt Böttgert is elvitték Königstein várába. Itt az egyik bástyában kapott laboratóriumot avval a komoly figyelmeztetéssel, hogy most már sürgősen teljesítse az ígéretét.

Valószínűleg Böttger munkájának meggyorsítására az uralkodó néhány tudós embert is beosztott mellé segítségül, közöttük Tschirnhausent, korának egyik valóban tudós fizikusát. Tschirnhausen nem hitt az alkémiában, az aranycsinálásban, de látta, hogy Böttger komoly készültséggel és hittel dolgozik. Mikor hamarosan ismét Drezdába kerültek vissza, Tschirnhausen már valóban segédkezett Böttger kísérleteinél. Ennek egyszer az az ötlete támadt, hogy ha nem boldogul az ismert fémekkel, amelyekkel a századok folyamán már annyi alkémista kísérletezett, talán valami más anyaggal kellene próbálkozni. Így került a sor a különböző földfélék kipróbálására. Böttger rájött, hogy bizonyos földfajták nem változnak meg az izzítástól se, ezek tűzállók; másféle földek megolvadnak. Tschirnhausen azt remélte, hogy Böttger rá fog jönni a porcelángyártás titkára. Rávette a választófejedelmet, hogy fajansz-gyárat építtessen Drezdában. 1708-ban a gyár megkezdte működését, s ettől kezdve Böttger állandóan a földféléket vizsgálta: most már a porcelángyártás titkát akarta megtalálni. Egyszer a nürnbergi vörös földet keverte össze a könnyen olvadó plaueni agyaggal, tűzbe tette s eredményként porcelánszerű, edénynek való anyagot kapott, ezt elnevezte jáspis-porcelánnak. A kísérleteit mindig titokban folytató Böttger egyszer elővette azt az ásványi hajport is, amelyet az előkelő körök akkor hajuk fehérítésére használtak. Ez pedig nem volt egyéb, mint a porcelánkészítésre máig is használt kaolinföld. Így született meg az európai fehér porcelán. Böttger 1709 március végén tett jelentést róla az uralkodónak (öt hónappal Tschirnhausen halála után, ami valószínűtlenné teszi azt az állítást, hogy inkább Tschirnhausen volt a porcelán föltalálója). (Egy legújabb forrás szerint Tschirnhausen már akkor kereste a porcelán előállítási módját, amikor Böttger még csak tízéves volt. Amikor azután Böttger bajba került az aranycsinálással, Tschirnhausen biztatta, hogy foglalkozzon inkább a porcelánnal. Á kísérletek már 1707-ben sikerültek Tschirnhausennek, de mert közben meghalt, Böttger mint a titok egyedüli tudója magát játszotta ki föltalálónak.)

Az uralkodó nagy érdeklődéssel fogadta a találmányt, s megbocsátott Böttgernek (aki már egy évvel előbb őszintén megvallotta, hogy nem képes előállítani a bölcsek kövét). Akkor alakult meg a máig is híres porcelángyár Meissenben. De Böttger csak 1715-ben kapta vissza a szabadságát, miután előbb megesküdött arra, hogy nem távozik el az országból és senkinek nem árulja el a porcelángyártás titkát. Csakugyan nem távozott el, 1719-ben bekövetkezett haláláig igazgatója maradt a legelső európai porcelángyárnak. De azért a király mindig gyanakodott rá; még a halálos ágyához is odaküldte egyik tanácsosát, vegye rá Böttgert, hogy ez árulja el a bölcsek kövének elkészítéséhez szükséges receptet.