– Mi, mennyi igaz ebbõl?

Számos könyvankét tapasztalatából tudom: ez lesz olvasóim meg-megújuló kérdése A karvalyos zászló megjelenését követõ író-olvasó találkozókon. A választ megadhatom itt is.

Elõrebocsátom azonban, hogy míg egy regénynek az én véleményem szerint is szórakoztatónak kell lennie, ugyanezt a kötelezettséget nem vállalhatom a regény mûhelymunkájáról szóló beszámolóban. Más a munka eredménye, és más maga a munka, ami mindig verejtékkel jár. Ahhoz, hogy ez az életregény megszülessen, komoly tanulmányokat kellett folytatni, és mit sem érne kinyitnom a mûhelyajtót, ha e tanulmányok világába nem vezetem el az olvasót.

A karvalyos zászló mûhelymunkája jóval bonyolultabb volt a megszokottnál.

Elvégre írhat az ember olyan történeti személyrõl is, akinek életútja jól ismert, s a szerzõnek az a feladata, hogy az adatokba életet leheljen, megjelenítse, felfogása szerint ábrázolja a választott személyiséget, a pályát, amelyet hõse befutott, és a korszakot, amelyben élt.

Magam részérõl jobban kedvelem a még fel nem dolgozott életpályát eredeti forrásokból rekonstruáló vállalkozást. Mintha egy összetört tükör darabjait illesztenénk össze. Néhol egy-két szilánk hiányzik, s vagy sikerül körmönfont kutatómunkával elõteremteni, vagy regényírói képzelettel az összképhez illõen kell pótolni azt. Korábbi életregényeim a mûfajnak ebbe a körébe tartoztak.

Álmos és Árpád esetében azonban – folytatva a tükör-hasonlatot – a nagyobb darabok mind eltûntek, legfeljebb néhány apró szilánk lelhetõ fel. Az õ alakjuk ezer esztendõ ködébe vész. Valaha számtalan hõsi ének, monda szólhatott tetteikrõl, de Árpád halála után egy évszázaddal, a kereszténység felvételekor üldözni kezdték, elpusztították a “pogányság” emlékeit; az õsi múlt nyomai eltörlõdtek. Ami korabeli idegen írott forrás két legelsõ fejedelmünkrõl maradt, az igen szûkszavú, és nem is egyértelmû. A hazai krónikák adatai pedig már csak azért sem eléggé megbízhatók, mert évszázadokkal késõbben és a pogány magyarok gondolkodását, szokásait nem ismerõ, nem értõ papok jegyezték fel õket (még így is hallatlanul becses értéket hagyományozva az utókorra).

Két évszázada kutatja a magyar tudomány az elõdök történetét. Nyelvészeink, régészeink, történészeink, néprajztudósaink, antropológusaink szorgalma, tudása, találékonysága és lelkesedése rengeteg adatot halmozott fel abból, amit elárulhatnak a koponyák jegyei, amit feltárhatnak az ásatások, amit leszûrhet a rokon népek nyelvével való egybevetés, kikutathat a néprajz. Az õsi magyarok szokásai, hitvilága, gazdaságuk természete, társadalmuk fejlõdése megnyugtatóan tisztázódik.

Az egyes személyek élete, tevékenysége azonban írott források nélkül homályban marad. Egy sír igen sokat elmondhat a benne fekvõ honfoglaló vitéz életkoráról, származási típusáról, halála okáról, vagyoni, társadalmi helyzetérõl, még a szorosabb közösségrõl is, amelyhez tartozott, de a halott nevét már nem képes megvallani. Elõdeink történeti útjával kapcsolatban pedig a modern kutatás kiszélesült távlatai miatt, amelyeket még nem lehetett eléggé bejárni, rengeteg a kérdõjel és az egymásnak ellentmondó feltevés.

A nehézségek azonban nem rettentik vissza az embert, ha a feladat szépségére gondol. És ha azt is számba veszi, hogy az említett gazdag ismeretanyagból alig jutott el valami a köztudatba, ahol az õsi magyarokról alkotott fogalmaknak gyakran ötven-száz évvel ezelõtti képe él. Úgy gondoltuk, hogy a modern kutatás eredményeire támaszkodva, regény számára már ki lehet alakítani megfelelõ hitelû vezérfonalat.

Elmondom hát, hogyan indultam el Álmos és Árpád életének feltárására.

Az õsi magyarság laza törzsszövetséget alkotott, amelynek törzsi fejedelem hatalma alatt élõ törzseit éppúgy gyepük választották el egymástól, mint az idegen népeket. Ez volt az oka annak, hogy csapások idején a nép oly könnyen szétszakadt. Némelyik törzs alávetette magát a gyõztesnek, más törzsek elvándoroltak, vagy valamely erõs törzsszövetséghez, rövid életû pusztai birodalomhoz csatlakoztak. Amit legõsibb történetünkrõl tudunk, arra mutat, hogy a nép egyre csak forgácsolódott. (Akárcsak a hasonló kultúrájú és hasonló politikai szervezetben élõ többi pusztai nép.) Egyszerre azonban váratlan változás áll be. Mintegy három emberöltõ folyamán a korábban laza törzsszövetség oly egységes néppé válik, hogy a honfoglalás idejére a törzsi tagozódás már lényegében meg is szûnik, és szervezeti egységként a legerõsebb nemzetségek tömörítik maguk köré a nép tagjait. Ez az átalakulás pedig a fejedelmi hatalom szárnyai alatt megy végbe. Vagyis Álmosnak és Árpádnak a tevékenysége nyomán.

A mûbõl következtethetünk létrehozóira.

A kor szavát megértõ vezéregyéniségeknek kellett lenniük. Mi volt koruk problémája?

A levédiai hazában az állattenyésztés és a földmûvelés fejlettebb módszereinek elsajátítása, az un. “félnomád” életmód kialakulása következtében – mint mondani szokás – a nép meggazdagodott. Ez valójában azt jelentette, hogy míg egyes rétegek jelentõsen meggazdagodtak, más, jóval szélesebb rétegek gazdasági függõségbe kerültek, kialakult az ínek egyre növekvõ csoportja. E szomorú következmény ellenére is ez a változás a haladás irányába mutat, mert az ekkori gazdálkodás még semmiképpen sem biztosított akkora felesleget, amely az egész nép jólétét emelhette volna, így a feleslegnek egyes családok kezében való felhalmozódása volt az egyetlen lehetõség arra, hogy a termelõeszközök tovább fejlõdjenek, a társadalom elõreléphessen, és hogy a kulturálódás legalább egyes rétegeknél magasabb színvonalra kerülhessen.

A vagyonuknál fogva befolyásra szert tett gazdagok tényleges hatalmat követeltek maguknak. Ez is volt a feltétele annak, hogy a haladás kibontakozhasson. Csakhogy politikai hatalmuknak útját állta a vérrokoni köteléken, származási tekintélyen alapuló társadalmi szerkezet, amelyet az emberek babonás hite védett. Ki léphetett fel ez ellen?

Álmos és Árpád olyan fejlõdést diktáltak, amelyhez képest a korukbeli magyarok gondolkodása, világnézete elmaradott volt, noha társadalmukban már mûködni kezdtek az elõrelépést lehetõvé, sõt szükségessé tevõ feszítõerõk. Mivel e fejedelmek a forradalmi átalakulás tudatos vezetõi voltak, felmerül a kérdés: honnan jutottak olyan haladottabb világnézethez, amelynek révén a kor parancsát felismerték?

A kazár birodalom perifériáján nyájait legeltetõ magyarság legelõkelõbbjei a kazárok felsõ rétegének tagjaival érintkeztek, a legtekintélyesebb család fiai közül egyesek bizonyára a kagán udvarában nevelkedtek. Hogy elsõ fejedelmünk ilyen környezetbõl került ki, azt abból is sejthetjük, hogy a fejedelmi hatalom nálunk a kazárok kívánságára jött létre. A Kazár Kaganátus ekkor már kora feudális állammá szervezõdött. Uralkodó osztályának világnézete a – magyarokéhoz hasonló – türk sámánhit õsközösségi szemléletével szemben a Kazárföldön megjelent három, bizonyos tekintetben rokon tételes vallás, a zsidóság, a kereszténység és az iszlám befolyása alatt alakult ki. Maga az uralkodó réteg a Bizánctól és Bagdadtól való függetlenség megóvása érdekében zsidó vallásra tért.

E fejlettebb világnézet a szellemek, állatõsök létezésének tagadásával az õsi származásra alapozott tekintély babonás alapjait rendítette meg. Az egyistenhitbõl az egyetlen fejedelem vagy király földi uralmának jogos volta következett. Ettõl a világnézettõl már nem idegen, hogy az emberek az õsi vérrokoni – vagy annak vélt – kötelékbõl új, gazdasági kapcsolatokból eredõ, politikailag szervezett nemzetségek kötelékébe léphessenek. E három vallásnak néhány egybehangzó alapvetõ tanítása új tudásként, a mûveltség új formájaként jelentkezett olyanok számára is, akik nem vették fel, sõt alaposabban sem ismerték meg ez új hitek egyikét sem.

Ennek az új tudásnak, új mûveltségnek a birtokában lép fel Álmos és Árpád.

Az összefüggések fonalán haladva, lám, nem keveset tudhatunk meg olyan kiváló emberekrõl is, akikkel különben fukarul bánt az emlékezés.

Álmost kazár szertartással emelték fejedelemmé, amilyen méltóság – a görög forrás szerint – népünknél addig nem létezett. A forrás e megjegyzése igen fontos és hiteles. Miért volt a hangsúlyozottan kazár szertartásra szükség? Mert nálunk addig nem lévén ilyen, a törzsi fejedelmek felett álló fejedelem, nem volt e méltóság számára hagyományos beiktatási mód sem.

Álmos tehát a kazárok által rendelkezésére bocsátott fegyveres erõvel gyûrte le a legelsõ nehézséget, a törzsi fejedelmek bizonyára nem csekély ellenállását. Hogy hatalomra kerülését ezután a kazároktól való elszakadásra használta fel, ez a korabeli politika gyakori fordulata. Nagy birodalmak tövében a haladni képes kis népek általában ilyen módon nyerték el függetlenségüket, mint ezt könyvünkben Szvatopluk és elõdei kísérleteinél is láthattuk. Elõbb külsõ segítségre volt szükség a belsõ kiskirályok ellen – amit a kisebb, fejletlenebb népet a maga feudális hierarchiájába besorolni akaró erõs szomszéd szívesen biztosított –, azután az egységesebbé szervezett nép élén már szembe lehetett fordulni az annak szabadságát fenyegetõ birodalommal.

A függetlenség kivívása – noha a görög forrás szerint emiatt Etelközben új hazát kellett keresni – sikerült.

A két fejedelemnek a nép haladásáért és családi hatalmuk megszilárdításáért vívott belsõ küzdelme azonban egész korszakra terjedt ki, a fentiekkel még csak elkezdõdött.

Arab forrásokból értesülünk, hogy az õsi magyaroknak két elöljárójuk volt. Az egyik – a kende – õsi mágikus, afféle fõpap-hadvezéri funkciót gyakorolt. A másik – a gyula – a törzsszövetségi ügyek világi intézõje s szintén hadvezér volt. Az ilyen természetû kettõs vezetést laza törzsszövetségben élõ vadász- és nomád népeknél is nem ritkán találja meg a néprajztudomány.

Árpádnak bizánci forrásból ismert “vezértársa”: Kurszán (másképpen: Kusán, Kusál, Kusid, Koreán). A magyar krónikák szerint Kurszán, illetve Kusid szerzi meg a mintát az új haza földjébõl, füvébõl, vizébõl, vagyis õ az, aki a honfoglaló sámánszertartást végzi. Az õsi hit természeténél fogva ez csakis a kende feladata lehetett. Kurszán apja a méltóságát nevében is viselõ Kend. Tehát az egymást követõ kendék ez idõben Levedi, Kend, Kurszán voltak. A kende tisztség Kurszán halálával megszûnt. Árpád végül a nép felett álló egyedüli fejedelem lett.

Nyilvánvaló, hogy a kende – az õsi pap-fejedelem, névleges “fõkirály” – és az újfajta világi fejedelem – Álmos, majd Árpád – nem osztoztak békésen a hatalomban. Mégsem hisszük, hogy a kendékkel való küzdelmet túl éles színekkel kellett volna ecsetelnünk. A magyar nép ugyanis meggyorsult anyagi, szellemi fejlõdése folytán bizonyára hamar túlhaladta a kendék méltóságának alapot adó vallási képzeteket. A korabeli nyugati források adatai pedig azt mutatják, hogy Kurszán inkább a hadban és a politikában igyekezett szerepet játszani, semmint hogy misztikus “pap-királyi” mivoltát állította volna elõtérbe. Álmos kendehalála viszont a kutatás egyik kérdõjele, amelyet az életregényben a nagyvonalú fejedelem arcképébe illõ módon értelmezhettünk.

Egyszerû következtetésnek látszik: ha Kurszán volt a kende, Árpádnak (illetve már Álmosnak is) gyulának kellett lennie. De mint mondtuk, az ilyen kettõs vezetés már laza törzsszövetségeknél is ismert, tehát a gyula tisztség nem feltétlen azonos az új, az Álmos elõtt nem létezett fejedelmi méltósággal. A mi nézetünk szerint egyáltalán nem azonos azzal. A gyula õsi, mégpedig csodaszarvasmondánkból következtethetõen családhoz (Dula) kötött tisztség volt. A késõbbi erdélyi gyulák zászlajának ábrája fejedelmi méltóságot jelképezõ oroszlán, kezében gyertyával, ami kétségtelenül a türk “jula” szó értelmével – “fáklya” – van összefüggésben; szóval a honfoglalás elõtti idõkre visszanyúló jelkép. Ezzel szemben az Árpádok csak õsi családi, nemzetségi jelképüket használják. Ebbõl három dolog is következhet: l. A fejedelemség új méltóság lévén, nemcsak hagyományos beiktatási módja, de hagyományos méltóságjelzõ jelvénye sem volt. 2. A fejedelem méltóságjelvényt már csak azért sem vett át idegenbõl, mert azzal, hogy nemzetségi jelképét a méltóság jelvényének is használta, szuggerálta a tisztségnek családjához fûzõdõ voltát, vagyis hogy tõle ezt a méltóságot utódainak kell örökölnie. 3. A nemzetségi jelkép használata – holott volt õsi gyula méltóságjelvényünk – azt jelzi, hogy Álmos és Árpád aligha lehetett gyula, hogy ez a tisztség jó ideig szünetelhetett.

Ha a gyula tisztség egy idõre eltûnt, a honfoglalás után pedig megint elõkerült, e mögött hatalmi harcnak kellett meghúzódnia. Miután Árpád családja helyzetét kellõképpen megszilárdította, a gyulák afféle tartományi fejedelmekként jelennek meg a színen, aminek ellenében viszont az egész nép ügyeivel kapcsolatos hajdani funkciójuk java részét elvesztették.

Feltehetnénk azt is, hogy az újfajta fejedelem szélesebb hatáskörrel megtartotta az õsi “gyula” méltóságnevet (ámbár kazár szertartással? ), majd a kende tisztség megszüntetése után ezt a tisztet csökkentett funkcióval másnak adta át (de az eddig általa használt õsi hatalmi jelvénnyel együtt?). Ez csak akkor lenne elképzelhetõ, ha Árpád Kurszán halála után a kende méltóságot foglalta volna el (de hát tényleges hatalmát cserélte volna névlegesre?). Míg azonban ennek nem találni nyomát, akad olyan nyom, amely határozottan arra vall, hogy a Névtelen Jegyzõ által az erdélyi gyulák õsének mondott Tétény a honfoglalás idején Árpádnak ellenfele és – nyilván õsi juss alapján – bizonyos tekintetben vetélytársa volt. Ez olvasható ki Anonymus mûvének 25. bekezdésébõl, ahonnan az életregény Erdõntúl s a Dunántúl c. fejezetének – Pais Dezsõ fordításában közölt – idézetei valók. Az derül ki e bekezdésben – mégpedig a regösök énekeire vonatkozó, ugyanitt található utalásból következtethetõen Anonymus korában még ismert regösének nyomán –, hogy Tétény, “ez a furfangos ember... a maga javára...” Erdély küszöbén Apafarkas-Agmánd apával hasonló honfoglaló szertartást végeztetett, mint Árpád Kurszánnal Pannónia határán.

Regényünk számára így tûntek fel a múlt ködébõl Álmos és Árpád mellett ellenfeleik alakjai.

Attól kezdve – s ez megelõzte Levedi korát –, hogy a nép egy része gazdaságilag és ennek következtében politikailag is alávetetté válik, vagyis attól fogva, hogy a tényleges szabadságát, egyenlõségét elvesztett köznép lázadozásaitól lehet tartani, mindenkinek személyes hatalma elsõsorban azon múlik, mekkora testõrséget, kíséretet tud tartani. A kíséret, hogy ne érezze át a nép panaszait, rendesen idegenekbõl áll. Természetesen e kíséretet nemcsak a szegények, az ínek ellen lehetett felhasználni. Abból, hogy Álmos a kazárokkal is fel tudja venni a harcot, és egyszersmind a törzsek maradi, gõgös, ellenséges fejedelmeire is rá tudja kényszeríteni az akaratát, arra kell következtetnünk, hogy a gazdagodó rétegnek – a pillanatnyi erõviszonyoktól erõsen függõ, tehát ingatag – támogatásán kívül valami más, rendkívül nagyszámú és megbízható fegyveres erõre is támaszkodhatott.

Honfoglalás kori történetünk egyik kérdõjele, hogy bár a bizánci forrásból ismert törzsneveinket valóban megtaláljuk régi helységneveinkben, de nem területenként elkülönülve – amelybõl az egyes törzsi szállásföldek elhelyezkedésére következtethetnénk –, hanem az ország területén teljesen szétszórva és gyakran úgy, hogy két-három különbözõ törzs nevét viselõ helység fekszik egymás közelében. Ha térképre rajzoljuk e helységeket – mint László Gyula megtette –, a határok és más védelmi szempontból fontos vonalak mentén leljük meg õket. Ebbõl a fejedelmi hatalom pártján álló olyan õrségek szálláshelyeire következtethetünk, amelyek alakulatait eredetileg az egyes törzsek állították ki, s ezért azoknak a neveit viselték. Csakhogy egyrészt a honfoglalás idején már a legtöbb törzs szerepe elhomályosult; másrészt hogyan nyújthatta volna a fejedelem támaszát képezõ sereget éppen a fejedelmi hatalommal ellenlábas vajdák befolyása alatt álló törzsi szervezet? Feltehetjük, hogy ez a sereg jóval régebben, még a fejedelmi hatalom létrejötte elõtt alakult ki, késõbb aztán bizonyos körülmények miatt az anyatörzsektõl függetlenül csatlakozott a fejedelemhez. De vajon találunk-e ilyen következtetésekre jogosító elõzményeket?

Való, hogy a levediföldi magyarok két töménnyel vettek részt a kagán háborúiban. Tudományos feltevés, hogy a kazárok Don-jobbparti fehér várának – annak felégetése elõtt – magyar helyõrsége volt. A romok régészeti feltárásakor a vár körüli települést érintetlenül találták, amit leginkább azzal magyarázhatunk, hogy a várat a település lakói, vagyis maga a várõrség pusztította el. Regényírói képzelettel így már könnyû hidat verni a Kazárföldön letelepítve õrszolgálatot teljesítõ magyarok, azoknak a kazárokkal szakító fejedelemhez való ragaszkodása és a honfoglalás kori törzsneveket viselõ fejedelmi õrhelyek között. Ilyen következtetés alapján született meg elképzelésünkben az idegenbe szakadt, majd onnan hazatért, de a nép szemében immár idegenné vált, a fejedelemhez tûzön-vízen át hû “karvalyosok” serege.

A törzsfõkkel és más ellenfeleivel szemben a fejedelem késõbb a kabarokra is támaszkodhatott. Egyrészt elfogadjuk, hogy Anonymus e “kunjainak” csatlakozása Kijev alatt történt; másrészt egyetértve azzal, amit a kutatók már régen felvetettek – hogy tudniillik a pannóniai honfoglaláskor a magyarok aligha kerülhettek Kijevnek –, csatlakozásukat az etelközi – vagyis a korábbi – honfoglalással hozzuk kapcsolatba. Hozzátehetjük, hogy a közös kazárellenesség elsõdlegesen összekötõ kapocs a magyarok és a kabarok között csak az etelközi honfoglalás idején lehetett. A “karvalyosok” általunk vélt története még jobban indokolná e volt kazárföldi néptöredékeknek hozzánk való vonzódását.

Nagy vonalakban így bontakozott ki szemünk elõtt a haladóbb világnézettel és hûséges sereggel egyaránt rendelkezõ, erõs akaratú keleti fejedelem képe, és utódáé, aki már beleszületett a hatalomba, a feladatba és a kormányzás mûvészetébe. Ezzel már nemcsak összeütközéseket és eseményeket sikerül az idõk távolán át felidéznünk, hanem jellemrajzot is.

Árpádnak ilyen jellemrajzába azonban semmiképpen sem illene bele, ha egyedül a népet Etelközben ért szerencsétlenséget, a váratlan és pusztító bolgár-besenyõ támadást fogadnánk el a honfoglalás okául. A bajor Aventinus krónikájának néhány utalása alapot ad rá, hogy a pannóniai honfoglalás óriási horderejû fordulatát Árpád elõrelátásának, tudatos kezdeményezésének tulajdonítsuk. Nem a népet ért csapás a magyarázata a honfoglalásnak, hanem a már kibontakozóban levõ honfoglalás a magyarázata annak, hogy a váratlan kettõs támadáskor nem kellett az egész népnek elpusztulnia.

Könyvünkben tehát a tényeket nem szabadjára engedett fantáziánk helyettesíti. A tükör darabjait történeti adatokra és érvekre alapozva teremtettük elõ, s munkánknak a képzelet csak kötõanyaga volt. Mindez az õsi hitvilág, szokások, viselkedés, a születés, házasság, temetés és honfoglalás szertartásaira vonatkozó ismereteinkbe ágyazódik bele. S végül, hogy a következtetések eredményeként kialakított képet ne kétségbevonhatatlan tények összegezéseként erõltessük az olvasóra, annak bemutatását a talán olykor rosszul emlékezõ avagy nagyotmondó, “százéves” Tente vitéz kitalált alakjára bíztuk.

Még sok mindent mondhatnánk mûhelymunkánkról a részletekkel kapcsolatban.

Említettük, hogy a magyar õstörténet számos vonatkozásáról ma többféle tudományos felfogás vitázik. Nekünk nem ezek valamelyikének a tolmácsolása, hanem a tudomány által világosan még nem tisztázható összképnek regény számára való megteremtése volt a feladatunk. A rendelkezésre álló tudományos elképzelésekbõl a célnak megfelelõen válogattunk. Amikor például arra a kérdésre kellett felelnünk: találtak-e itt magyarokat a honfoglalók, nem a “kettõs honfoglalás”, az un. “késõi avarok” magyar voltát bizonyítani kívánó, rendkívül figyelemreméltó, de még nem teljesen kifejtett és regényünk távlatait különben is sokszorosan meghaladó új elméletének álláspontjára helyezkedtünk. A székelyeket itt talált magyaroknak mondó krónikát és a “kettõs honfoglalás” feltevésének azokat az elõfutárait követtük, akik a pannóniai avarok közé települt magyar néptöredékeket a magyarságot is egykor magába foglaló meótiszi bolgár birodalom bukása utáni bolgár szétvándorlással hozták összefüggésbe.

A Duló-család az õsi bolgároknál Kurttól származó fejedelmi ház volt. Így, amennyiben a székelyeknek az “eszkil”, “eszegel” bolgárokkal való – nem eldöntött – egybevetése helytálló, az õsi székelyek gyulavárása nagyon is elképzelhetõ.

Egyébként a Tétény mellett kendeszerepet játszó Apafarkas-Agmánd apa nemzetségének a bolgár Kurttól – “Farkas” – származtatása révén, mivel ez a szál is a Dulókhoz vezet, tettük fel, hogy Tétény nemzetsége eredetileg a Farkas lehetett. Ezúttal a történeti feltevést az a megfontolás is ösztönözte, hogy a regény szerkezete minél összefogottabb, belterjesebb lehessen.

S ha már a rokoni kapcsolatoknál tartunk, hadd mondjuk el, hogy a Levedit Elõddel azonosító szívós – bár nyelvileg nem indokolható – feltevést azon túl, hogy Elõd apjának Egyek-Szentecske nevében kendét gyaníthatunk, ugyancsak regényírói, de lélektani okból tettük magunkévá. Az Etel menti hét törzs népébõl csakis a legelõkelõbb család fia nevelkedhetett a kagánnál. S teljesen kizártnak látszik, hogy Levedi maga helyett az egész nép felett álló fejedelemnek mást jelölt volna, mint legszorosabb családtagjainak valamelyikét. Miután pedig krónikáink két “vezérnévsora” amúgy sem hiteles, lényegében semmi nem mond ellent annak, hogy nemcsak Álmos és Szabolcs, hanem az Elõddel azonos Levedi fia, Kend is testvérei lehettek egymásnak.

De tartva tõle, hogy további részletkérdésekkel még a legszenvedélyesebb érdeklõdésû olvasónkat is túlságosan megterheljük, mûhelymunkánknak már csak néhány problémáját említjük meg.

Regösénekeinkbõl, õsi mondáinkból háromnak maradt nyoma. Ezek egyike a fehérló-monda. A keresztény továbbadó félreértését már Tente vitéz tisztázta: nem vásárlásról van szó itt, hanem az új haza helyi szellemeihez intézett, a föld, a víz, a fû termékenységének kieszközlését célzó honfoglaló szertartásról és áldozásról.

Megmaradt két eredetmondánk is. A csodaszarvasról szólóban említett “Hunorról” ma az a kutatók álláspontja, hogy nem a “hun” népnévvel, hanem azzal a másik népnevünkkel áll kapcsolatban, amelyet az “onogur” elnevezésbõl formálva, az idegen népek adtak nekünk. A hunok a magyarok õseit is leigázták, de ezek nem vettek részt a hun világhódításban, és nem valószínû, hogy a legjobb emléket õrizték volna meg a hunok uralmáról. Azonkívül, hogy a Pannóniában megjelenõ magyarokat elõször a nyugati szomszédok hitték újból elõkerült hunoknak, a székelyek hagyományaiból juthattunk leginkább a hunoktól való származás gondolatához. Tudósaink nagy része a krónikák un. “hun történetét” is késõbbi alakulásnak tartja. A hun származás tudata a Magyarország területéhez való õsi jog hangoztatása szempontjából, már ebben a hazában nyert jelentõséget.

Könyvünkben a két jól ismert eredetmonda puszta idézése helyett azok kialakulását igyekszünk érzékeltetni. Mindkettõ hosszú évszázadok – ha nem évezredek – folyamán kristályosodott ki. A csodaszarvasmonda eredetileg azt akarta leszögezni, hogy a nép (illetve vezetõ nemzetsége) az õsi totemállattól, Enéhtõl, vagyis a Szarvasünõtõl származik, s hogy az õsanya mutatta az utat egykor a Meótisz vidékére költözött népnek. Késõbb az apai leszármazás lett a döntõ, a mondában is meg kellett jelennie az apának. Elõször bizonyára nem Nimród volt ez, hanem valami hím totemállat – valószínûleg a turul –, de késõbb Nimród, illetve Ménrót foglalta el ennek a helyét. Hogyan került az õsi magyar eredetmondába bibliai alak? Vannak, akik a keresztény krónikások késõi betoldásának tulajdonítják Nimród szerepeltetését. Mi azonban a kazár hatások nyomait keresve, szívesebben támaszkodtunk arra a nézetre, amely ezt még Etelközbõl való s a kazár szomszédság révén kialakult hagyománynak tekinti. Ugyanezt a kérdést veti fel az is, hogy krónikáink Árpádot egyszersmind a bibliai Jafet leszármazottjának mondják. De Nimródtól és Jafettól is származni egyszerre – ami olyan, mintha valaki apjától, valamint annak nagybátyjától származna –, a biblia igen felületes ismeretére vall. Ennek a tévedésnek az elkövetése sokkal kevésbé elképzelhetõ a bibliát szigorú szentírásként forgató és tanult keresztény papoknál (akik késõbbi krónikáinkban ki is javították a hibát), mint a kazár urakat utánzó pusztai fejedelmeknek az idegen szentiratokban nyilván nem nagyon járatos tanácsadói részérõl. Nagy Géza írta: hogy a magyarok a Jafettól származás mondáját a Volga mentérõl hozták magukkal, azt az a türk monda is valószínûsíti, amely szerint Gumari (vagyis a bibliai Gómer, Jafet fia) volt apja Bulgárnak és Burasznak, akiktõl a baskírok és a masgarok (magyarok) erednek. Itt megjegyezzük azt is, hogy a fejedelmek a kazár vezetõkkel való vitákban nyilvánvalóan igénybe vették a magyarokhoz csatlakozott kabar elõkelõk között található zsidó hitûek segítségét.

Õsi eredetmondáink tehát rétegrõl rétegre jöttek létre, és rétegeik különbözõ történeti helyzeteket, változott világképet, elképzeléseket tükröznek.

Másik eredetmondánknál – Emese álma – példáját akartuk adni annak is, hogy a hõsi ének a korabeli sajtó és a korabeli propaganda szerepét játszotta. Mivel Álmos neve nem az “álom” szóból származik, nyilvánvaló, hogy nevéhez utólag fûzték hozzá a mondát. A monda eredeti magja annak közlése lehetett, hogy a nemzetség a Szarvasünõ (Eneche, Enéh) és a turul nászából származik. Késõbb ez egy, a pusztákon szájról szájra járó perzsa eredetû álommondával egészült ki. A várandós anya azt álmodta, hogy forrást szült, amit az álomfejtõk nagy fejedelem születése elõjelének magyaráznak. Igen valószínû, hogy a monda végsõ alakulása csakugyan Álmos fejedelemmé választásával függ össze. Az õsi Enechét ekkor Álmos anyjának, Emesének hasonló hangzású nevével cserélik fel, õ álmodja a korábbi nagy ígéretû álmot, s hozzáteszik, hogy Álmos éppen errõl a nagyrahivatottságát megjósló álomról kapta a nevét. Az akkori hallgató számára ebbõl kétségtelen, hogy Álmos az égiektõl kiválasztott és már születése elõtt beígért fejedelem. A mondák e változásait nyilván nagyon megkönnyítette az, hogy az énekmondók rögtönzött szöveget adtak elõ, így a tartalmi változásokat nehéz volt tetten érni, hiszen ugyanannak a mondának minden elõadása egy-egy variációt szólaltatott meg.

Mûhelymunkánknak természetesen nem csupán az volt a problémája, hogy mirõl szólunk, hanem az is, hogy mondanivalónkat hogyan adjuk elõ.

Honfoglalás kori nyelven nem írhattuk meg az életregényt. Nyelvünk akkori formáját nem ismerjük eléggé. De még legelsõ hiteles nyelvemlékünk százötven évvel késõbbi “Feheruuaru reá meneh hódú utu reá” – Fehérvárra menõ hadiútra – nyelvét sem igen követhettük volna. Az archaizálásnak, vagyis a régi nyelv érzékeltetésének az a szerepe, hogy az olvasóban elmúlt idõk hangulatát idézze fel; ezt pedig néhány szó maihoz képest régebbi – bár távolról sem korabeli – formájának használatával is elérhetjük, anélkül, hogy könyvünk olvasását túlságosan megerõltetõvé tennénk. A jelenlegi irodalmi ízlés is ellene van az erõs archaizálásnak.

A nyelv “korabelisége” nemcsak a szavak formáján, hanem azok tartalmán is múlik. Ebbõl is valamennyi ízelítõt adtunk, például õsi “zsidózó” szavunkat mai tartalmával ellentétesen, eredeti – “zsidó hitet követõ” – értelmében használjuk. A mesterségek “igéirõl” beszélve a régi hitnek arra a nyelvi vetületére utalunk, hogy az õsi magyarok – más régi népekhez hasonlóan – a dolgoknak néven nevezését birtokba vevõ varázslatnak gondolván, a munka technikáját is “igézési” szertartásnak hitték.

Tulajdonképpen minden történeti regény egyrészt ismeretek közlésével a mai tudatú olvasót közelebb mozdítja a múlt világához, másrészt a régiek dolgait a mai ember számára érthetõvé téve, a múltat közelíti a mához, hogy a történeti valóság és az olvasó végül középen találkozhasson.

Sok más tudományos feladattal együtt az õsi magyarok történetének tisztázása még számos nemzedék munkájára vár. Amikor A karvalyos zászló megírására vállalkoztam, arra gondoltam: hátha néhány ifjú olvasómban a kutatómunka iránti érdeklõdést is felkelthetem. Bízva ebben, komolyabb tanulmányokhoz kiindulópontul az alábbi mûveket ajánlom: A magyarok elõdeirõl és a honfoglalásról (sajtó alá rendezte: Györffy György); László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete; Bárczi Géza: A magyar szókincs eredete; Molnár Erik: A magyar nép õstörténete; Bartha Antal: A IX-X. századi magyar társadalom.

Azzal búcsúzom, ami Tente vitéznek lehetett búcsúszava férfivá avatásukra készülõ legényke hallgatóihoz:

– Övezzenek fel benneteket mielõbb! Legyetek férfiak!

Lányokhoz szólván pedig, akik abban az õsi korban nem ülhettek Tente vitéz lábai elõtt, csak anyjuk nadrágja mellett, a magam nevében mondom:

– A világ ma a tiétek is, készüljetek az élet munkájára! Legyetek férfiak!

Földes Péter

I. sz. 630 a kazár birodalom kialakulása

679 a bolgárok egy részének a Balkánra költözése, Kürt birodalmának bukása után

796 a frankok és a bolgárok megdöntik az avar birodalmat

819 körül Álmos születése (Anonymus szerint)

830 körül a magyarok elválnak a kazároktól: Sarkel építése

860 a roszok támadása Konstantinápoly ellen

862 elsõ kalandozás Pannóniában, Rasztiszlávval szövetségben

889 a besenyõk elsõ támadása Etelköz ellen

892 elsõ hadjárat a morvák ellen, Arnulffal szövetségben

895 háború a bolgárok ellen

896 besenyõ és bolgár támadás honfoglalás

898 harc a morvák ellen, Arnulffal szövetségben

899 a Brenta melletti csata Itáliában Arnulf halála

900 a Dunántúl elfoglalása

902-904 bajorországi hadjáratok

904 Kurszán halála

906 Morvaország szétesése

907 pozsonyi ütközet

Árpád halála (Anonymus szerint)

ELSÕ RÉSZ: A LEVEDIFÖLD SZELLEMEI

Akié a Nap 7

A kende háza tája 13

A gyulák 19

A kagán udvarában 31

Felbolydul a nép 39

Álmos vezér 47

A fejedelemválasztás 54

Mitõl hízik a jószág? 59

Kenyértörés a kazárokkal 65

A kabarok 72

El Etelközbe! 79

Kujáb ellen 85

Föld, víz, fû 91

MÁSODIK RÉSZ: ETELKÖZI ÉVEK

A fejedelem öröme 101

A “kisúr” 106

Mire való a szablya? 112

Apafarkas 118

A csodaszarvas nyomában 129

Tudni, hinni 140

A kisúr lakodalma 147

Hadjáraton 158

Mit hoztunk Konstantinápolyból? 163

Pannónia lakói 172

A kazárok 180

Vadászat karvallyal és turullal 189

HARMADIK RÉSZ: ÓPERENCIÁNÁL NINCSEN TOVÁBB!

Megint az õsellenség 199

Az ifjabb fejedelem 204

A derék Kurszán 215

Attila kardja 222

A készülõdés 226

Álmos úr halála 234

A viharban fogant kezdet 239

Erdõntúl s a Dunántúl 245

A kende és a gyula 261

Milyen ember a fejedelem? 269

A fekete zászló 273

PILLANTÁS A MÛHELYBE 289

IDÕREND 301

KÉPEK 303