Etelközi évek
A FEJEDELEM ÖRÖME
Magam az Etelközbe költözés utáni ötödik nyáron láttam meg a napvilágot.
A Dnyeper utolsó alattomos zátonya és tengeri torkolata között azt az átkelõhelyet, ahol a “hét” törzs elõször tette lábát az új szállásföldre, régi idõk óta Krarionnak hívták. Ide települt a karvalyos vitézek egy Megyer-csapata a gázló õrzésére. Ehhez tartozott az édesatyám. Ott laktunk mi a folyó keleti partján, és sátrunk a csapat nyugati parti sátraira nézett.
Egy ízben a fejedelem is ellátogatott Krarionra. Akkor már járni tudtam. Arra a hírre, hogy Álmos úr itt van, s a csapatvezér sátrában tartózkodik, összeszaladt boldog-boldogtalan. A fejedelem, kijõvén a jurtból, egy pillanatra megállt a bámészkodók elõtt, ismerõs arcokat keresett. Mert amilyen keményen viselkedett a hatalmasokkal és elõkelõkkel, olyan nyájas volt a közrendû emberekhez, és sohasem feledkezett meg közülük egyrõl sem, aki valamilyen derekas cselekedettel magára vonta a figyelmét.
A sokaságban – ahogy illendõ – legelöl a családos vitézek, mögöttük a legényemberek álltak, a nõk meg leghátul, titokban leselkedtek. Én így mondták – hirtelen elengedtem édesanyám kezét, és a csizmák között átbujkálva, a fejedelem elõtt termettem. Éppen tovább akart lépni, hogy lovára szálljon, de én magamhoz öleltem a lábát. Atyám kivált a tömegbõl, megfogott, és pirulva kérte a fejedelem bocsánatát.
– Te vagy a sasszemû vitéz, megismerlek – mosolygott Álmos úr atyámra. Engem pedig felemelt. – Kicsi gyermeked viselkedése annak jele, hogy õ is ragaszkodik majd fejedelméhez.
Letett a földre. De amikor megint a lova felé lépett, én újból a csizmájába kapaszkodtam. Most Álmos úr lehajolt hozzám, maga fejtette le kezemet a csizmaszáráról, és vállamat meglökve a földre ültetett, így akart szabadulni tõlem. Ordítottam, ahogy a torkomon kifért, de oly gyorsan pattantam fel a porból, öleltem újból magamhoz a lábát, hogy felet se léphetett. Azt mondják, így ment ez jó néhányszor... A fejedelem játékosan földre ültet, én ordítok, de mire továbbmehetne, már megint a lábába kapaszkodom...
Végül Álmos úr ismét a magasba emelt, jól megnézte arcomat, fejem formáját, s gondosan végigtapogatta minden tagomat.
– Igen nagy ragaszkodás él a kisfiadban – szólt atyámhoz. – És úgy nézem, keménykötésû ember válik majd belõle. Ha feleségem csakugyan fiat szül nekem, amint remélem, és rövidesen várom, hát odaveszem gyermekedet utódom mellé, elõbb játszótársnak, késõbb talán belsõ testõrzõjének, ha a szellemek is úgy akarják...
Atyám karjába tett engem, s intett kísérõinek, mire azok egyike a vezeték lovakhoz sietve, egy tömlõbõl ezüsttálat vett elõ és hozott oda, amelyet azután a fejedelem, kegyének jeleként, odaajándékozott atyámnak.
– Nagyra nõjön a gyermeked! – köszöntötte. – És majd üzenek érte, ha csakugyan fiúval büszkélkedhetek. – Megkérdezte a nevemet, és hozzám fordult. – Nem felejtlek el, kis ragaszkodó!
Hej, irigyeltek minket ezért a szerencséért! De akkor még csak az ezüsttál miatt. Hát még amikor a szolgálatba valóban bejutottam... Mert a testõrzõket, fejedelmi embereket már nem sorolják az ínek közé. Rengeteg ajándékkal halmoztak el minket az udvarban, a hadizsákmányból is mindig bõven jutott nekünk, bizony mind jómódúak lettünk. Nem is volnék most itt, ha módos házam népét az etelközi szállást ért nagy szerencsétlenség idején mindenestül el nem veszítem, s nem maradok szál magamban vénségemre. Ajándékokat természetesen azóta is kaptam, de a vagyonnak sincs értéke, ha nincs kivel megossza az ember. Azért kértem magam Zolta úrtól a fejedelmi nemzetség közrendûi közé, mert nem felejtem el, hogy ínektõl származom, és mert tudom: igaz együttérzést leginkább a szegény népnél talál a magányos ember.
De most, hogy elmondtam, miként csináltam meg már apró koromban a szerencsémet, igazi nevemet is elárulhatom. Anyám kazár asszony volt. A kabar háború idején, amikor atyám csapatával a Kazárföldrõl menekültek, mindkét korábbi gyermeküket betegség vitte el, tehát anyám nekem a Tentek Bala nevet adta, hogy mindenképpen megóvjon az ártó szellemektõl. Már mondottam volt, hogy a magyar anyák hasonlóképp cselekednek. Ha jobban körülnéznék a seregetekben, suttyók, akad itt bizonyára, akinek egyenesen “Szemét” a neve. No lám, jelentkezik egy... Szerencsés vitéz leszel, fiam, az íz, süly elkerül majd...
Ahogy engem. Mert “Tentek Bala” türk nyelven annyit tesz: “Ostoba Gyermek”, s minek kapkodtak volna ilyen után az ártók? Születésem idején az elõzõ viszontagságok miatt sok Tentek Bala volt miközöttünk, és fél évszázadra rá, az etelközi nagy szerencsétlenség után megint annyi kazár anya szülte gyereket neveztek így a népben, hogy a magyar nõk is ma már gyakran ringatják a gyermekeiket ugyanazzal a dallal, amellyel a kis Tentek Balákat ringatták, csakhogy ekképpen: “Tente, baba, tente...”
“Tentének” szólított Álmos úr is engem, amikor megkérdezvén atyámtól a nevemet, felém fordult: “Nem felejtelek el, kis ragaszkodó!” – mert még hozzátette: “Nem felejtelek el, Tente fiú!...”
Elég az hozzá: Álmos úrnak egészen rövid idõn belül csakugyan fia született, merthogy menyegzõje után aligha fonóorsót tett ágya alá, mint amikor leányt várnak (ámbár nem is fejszét, mint ahogy az ínek járnak el, ha fiúutódot kívánnak), hanem fejedelem létére bizonyára – szablyát.
Amikor pediglen a világrajöttet megmosdatták, egy helyen megbontották a jurt rácsfalát, és a csecsemõt kiadták a résen egy rokon nõnek, aki így szólott a kint várakozókhoz:
– Gyermeket találtam, eladom. Megveszi valamelyiktek?
Mindenki azt válaszolta: neki ugyan nincsen szüksége rá.
Egyformán így tesznek szegénynél-gazdagnál, ha gyerek születik; a fejedelem sem kivétel. Mondanom se kell, azért, hogy ezzel is túljárjanak az ártó szellemek eszén.
Akkor a csecsemõvel háromszor megkerülték a jurtot, hogy az új ember sokáig éljen, sok-sok évet töltsön a házi tûzhely szellemeinek oltalma alatt. Aztán a sátor rendes bejáratán vitték vissza az anyjához. Bizony ennek is nagy értelme vagyon. Hitünk szerint a család valamelyik õse éled újjá a csecsemõben. Márpedig egykor azt a halottat, aki most a gyermekben feltámadt, szintén a sátornyílás helyett a falon bontott résen adták ki, amikor a temetõbe indultak vele (így a lelke nem talál haza, nem kísérthet). Most hát újjászületve, az ajtón át kell hazahozni, hogy igazán visszatérjen, s otthonát mindig is megtalálja.
Mire a csecsemõt odafektették anyjának fehér fátyolokkal körülfüggönyözött ágyába, már vágtában jött a fejedelem. Boldogan berontott. Felesége megmutatta neki a kicsit. Bárhogy is ragyogott büszke atyai ábrázata, azért csak azt mondta Álmos úr a kisdedre:
– Phû, de kis vakarcs!
Effélét mondott bizonyára. Más gyermeknél, ki nem ilyen magasan született, kiköpnek: “Hû, be csúf!” Az örökké vizsla rosszak miatt a világért sem szabad dicsérni az újszülöttet. Titeket, kölykök, míg fel nem cseperedtek, meg nem erõsödtök, szintén emiatt szólongatnak – ha kedves, szeretõ hangon is – “sehonnaiaknak”, “kis semmirekellõknek”, “anyaszomorítóknak”, “kócosoknak” s még gyatrább neveken is...
A testõrzõk hétfelé szaladtak, értesíteni a fejedelmi család minden egyes tagját a közeli jurtokban, és mentek lóhalálában a hírvivõk az egész nemzetséghez, hogy jöjjenek, mert az Asszonynak fia született. (Álmos fejedelem közben “úr”, vajda is lett, tehát feleségét megillette az úrnõk címe: az “asszony”.) De mentek az összes törzsfõkhöz is szerte a kengyelfutók, hiszen a fejedelem gyermekérõl volt szó.
Amíg a legelsõ vendégek a jurt elõtt gyülekeztek, az anya megsúgta az atyának, milyen nevet akar a kisdednek adni. Gondolom, most is az történhetett, hogy Álmos úr gyorsan összehívta udvara legbölcsebbjeit a maga sátrába.
– Azt mondja az asszony, árpamagnak tulajdonítja a sikert, arról nevezné.
Elsõnek a nemzetség táltosa jegyezhette meg:
– Legyen Árpácska akkor, vagyis: Árpád. A rosszak aligha törõdnek egy kis árpaszemmel.
– Ajánlom – mondhatta egy másik tanácsadó –, mert hasonlít ahhoz, hogy “Alpad”, ami a türkök nyelvén “fejedelmet” jelent...
Álmos úr elégedetten bólintott.
– A jó szellemek sugallták az asszony kívánságát!...
Hogy megvolt a név, sor kerülhetett a születési áldozásra, a csökre.
Álmos úr visszament felesége jurtjába. Az anya felkelt ágyáról, a tûzhely parazsára illatos füveket vetett, majd föléje tartotta a csecsemõt, mondván:
– Íme, Árpád. – Ezzel bemutatta az utódot a házi tûzhely tüzében lakozó õsöknek.
Mielõtt visszatették Árpádot talpas bölcsõjébe, kezecskéjét apja szablyájának markolatához fogták, hogy amikor felnõ, jeles vezér legyen. S ugyanezért, midõn lefektették, aranyos tegzet helyeztek melléje.
Most, hogy az õsök már megismerték Árpádot, bemutathatták õt az élõ rokonoknak is. Születési rangjuk szerinti sorban, egymás után beléptek a család tagjai. Megnézték a csecsemõt, bólintottak, és akárcsak a közrendûeknél, azt mondták a fejedelemnek:
– Mintha a szádból köpted volna ki, Álmos! – Ezzel ismerték el, hogy csakugyan Álmos az apa, s így a gyermek az õ águknak a sarja, megilleti a származásának megfelelõ hely a családban. Köszöntésük pedig így hangzott: – Addig éljen, amíg a csizmáját fordítva nem húzza fel!
Ezalatt a házi rabok számos sátrat készítettek elõ a véget nem érõ lakomához. Mert legalább hét napig kellett tartania annak, hogy a végeken lakó törzsek vajdái is odaérhessenek. Napokon át gyûltek, érkeztek a vendégek. Ahogy megjöttek, felállították jurtjukat a rangjuk szerinti helyre, a fejedelem díszsátrának jobb vagy bal oldalán, a megfelelõ távolságban. Ugyanígy találták meg a helyüket a lakomázóasztalok mellett, odapillantottak a gyermekre, egy-két szót szóltak a fejedelemhez, aztán nekiláttak az evés-ivásnak, hallgatták a regösöket, tereferéltek.
A nõk az asszony sátraiban gyûltek össze, s a negyedik égben lakozó anyaszellemnek mutatták be áldozataikat.
A csök három utolsó napján a jelenlevõ fiatal férfiak és növendék vitézek az alkalom tiszteletére és a vendégsereg gyönyörûségére versenyre keltek. Legelõször a lovasversenyre került sor, ahol is az ifjak álló napon át bizonyították lovon való mindenféle vitézi ügyességüket. A második napon nyilazásban versengtek egymással. A harmadikon pedig mezítelen felsõtesttel páronként álltak ki, és birkózásban mérték össze erejüket. A gyõzteseket a fejedelem gazdagon megajándékozta, s jól megjegyezte magának õket, mint alkalmasakat arra, hogy megfelelõ idõben a kiöregedett csapatvezérek helyére lépjenek.
Árpád születésének a híre a szállásföldnek mind a hét úrságába eljutott, így sem atyám, sem édesanyám nem csodálkozott, amikor egy esztendõre rá csakugyan megjelent Krarionnál egy lovas vitéz a fejedelem üzenetével, hogy atyám vigyen el engem az udvarba, Álmos úr fiához...
A “KISÚR”
Ott voltam hát az udvarban, ín létemre az úrasszony sátrában lakhattam. Azt mondják, a kis Árpád úr meg én a birkák gömbölyû térdkaláccsontjaiból versenyt raktunk tornyot, versenyt is rontottuk le, ki-ki a másikét, hajba is kaptunk érte. Késõbb együtt mesterkedtünk magunknak hajlós fából, zsineggel megfeszítve, íjat. Ürüháton is együtt lovagoltunk, hajítófával is egymással versenyeztünk. Télen, amikor a hátaslovakat kicsapják a szálláshely mögötti havas rétre, ott is ketten hancúroztunk. Hosszú sörényüknél fogva kapaszkodtunk a lovak hátára, nyakukat átölelve nyargalásztunk. Szerencse, hogy a mi lovaink nem valami magasak, gyermeknek se nehéz feltornászni rájuk. Így játszadoztunk a kis Árpád úrral, amíg õ akkorára nem cseperedett, hogy nyeregbe ülhetett. Tudjátok, ilyenkor ünnepséget tartanak, amely után a fiúgyerek átkerül atyja sátrába, s ezután már férfiak foglalkoznak vele. Megtanul lovagolni, fokról fokra fegyverrel bánni, már vadászni is elviszik, ahol eleinte csak a nyilat, lándzsát készíti a felnõttek keze alá... és így tovább, amíg megemberesedik. Hisz így vagyon ez most, legénykéim, tiveletek. Engem a kis Árpád úr nyeregbe ültetése elõtt visszavittek Krarionra, azzal az üzenettel, hogy ha idejében kinõttem a pendelybõl, ingbõl, és férfiköntöst, fegyver hordásához övet öltök – tehát ha felöveztek –, akkor térjek vissza...
Éppen jókor volt hazakerülnöm, hiszen több mint egy esztendeje – ennyivel voltam idõsebb Árpád úrnál – már nekem is nyeregben lett volna a helyem. Eggyel több ok volt tehát az aggodalomra, vajon eléggé idejében nyilvánítanak-e férfivá, hogy az udvarba csakugyan visszakerülhessek.
A lovat megülni, az a legkevesebb – s én a fejedelemfi miatt még abban is elmaradtam –, de minden fegyvert jól forgatni, célba lõni, pányvát vetni, birkózni, dúvadakat elejteni, ahhoz még sok gyakorlásra volt szükség... Mennyi mindent kell tudni ahhoz, hogy a legényke megkaphassa férfiövét! Atyám tisztában volt vele: ha tíz-vagy – esztendõnyi elõnyöm miatt – tizenegy éves koromra megkapom az övet, akkor elérem a célom, de ha csak a tizenkettedikben érdemelném ki, máris lemaradtam. Mert a fejedelem fiát tizedik esztendejére felövezik, nekem pedig rögtön mellette kell lennem, mihelyt férfivá lett...
Még egyet üzentek atyámnak. Azt, hogy ne nõsüljek meg. Mert az idõben is úgy volt, mint manapság, hogy aki a férfiövet felöltötte, többnyire megkérte az atyját, keressen neki menyasszonyt, alkudjon meg annak apjával, s mielõbb üssék nyélbe a lagzit... Ez az egy nem okozott hát gondot nekem. A többi annál inkább.
Megtettem mindent, hogy erõs, szívós és ügyes legyek. Amíg a fagy nem jött, a szabadban, puszta földön háltam. A legmagasabb fákat is megmásztam. Versenyt futottam atyám kancájával. A téli szálláson, amikor lékbõl fogják ki az alvó halakat, én a folyó jégpáncélja alatt átúszkáltam egyik léktõl a másikig. Atyám minden tudását igyekezett átadni nekem, csupán a földmûvelés igéire nem tanított, merthogy én hadi vitéz, a fejedelemfi testõrzõje leszek... Tudom, látom, közöttetek is vagyon néhány, aki ennyire erõlteti magát. Szükséges is az ínnek, ha sorsán javítani vágyik.
Nagy, nehéz készülés után elnyertem a férfiövet, és hozzá – ahogy illik – atyámtól megkaptam legelsõ lovamat. De ez mindjárt harci paripa volt! Hadd álljak itt meg egy pillanatra. Bár ti igen jól ismeritek e pompás állatokat, mégis emlékeznem kell elsõ négylábú barátomra.
Dübörgõnek neveztük el. Meg volt tanítva mindarra, amire a többi hasonló. De Dübörgõ az enyém volt, az én – mondhatni – fegyvertársam. Természetesen poroszka járással haladt, vagyis bal mellsõ és hátsó lábával s jobb mellsõ és hátsó lábával egyszerre lépett. Vágta közben hirtelen megállni vagy élesen fordulni – semmi volt neki. Harc közben az ellenfél lovát harapta; ha kivetettek a nyeregbõl – ami bizony hadakvás közben megtörténik az emberrel –, észrevette, visszafordult, megkeresett, és megállt mellettem, hogy felüljek rá. Intésemre lefeküdt a földre, és tûrte, hogy reá támaszkodva, az õ fedezetében eregessem nyilaimat. Nyereggel a hátán nem nyihogott, nem nyerítette el magát; még a bokrok mentén lopózkodni is tudott, egy szisszentésemre pedig elrejtõzött, egy másikra elõjött. Vágta közben a hasa alá fordulhattam, az ellenség félrevezetésére: ha fürkészúton rám nyilaznának, látván utána, hogy eltûntem a nyeregbõl, azt higgyék, eltaláltak, nincsen miért tovább üldözniük...
Egyszóval Dübörgõ mindent tudott, és jól megértett. De hisz nektek is lészen ilyen lovatok, amikor növendék vitézek lesztek, hadba indulni e nélkül lehetetlen. Én azonban testõrzõnek készülvén – mondom –, elsõre ilyen paripához jutottam. Azokban a késõbbi esztendõkben, amelyekrõl még beszélek, amikor Krarionon gazdálkodtam, a kiszolgált, kiöregedett Dübörgõ lovam ott élt mellettem. Jól bántam vele, mindennap megkapta kedvenc abrakját is, és úgy kísért mindenüvé a ház körül, mint egy hûséges kutya. Öregebb vitézeknek több ilyen kiérdemesült paripájuk szokott lenni. Nekem is volt Krarionon három, de mind odavesztek az etelközi nagy vészben, ezért nem tudtam végelgyengülésükig kényeztetni patás fegyvertársaimat.
Tízéves koromra tehát megemberesedtem. Így egy esztendõt még eltölthettem az egyívású legényekkel otthon, a csapat nyájainál, s azon a télen nem egy farkassal megküzdöttem. Amikor pedig elterjedt a híre, hogy befejezõdtek a fejedelemfi felövezési ünnepségei, elindultam az udvarba.
Egy szál abaposztó köpönyegben mentem, nemezbõl való süveggel a fejemen, felhajló orrú, silány nemezcsizmában, a kovát meg a csiholóacélt is dísztelen tarsolyban viseltem. Messzirõl lerítt rólam az ín. De jó lovon ültem. Jón és szépen. Dübörgõ patkányszõrû, hátán létraformán fekete foltos, lobogó sörényû csikó volt.
Minden fegyveremrõl látszott, hogy kiváló. Fokosom feje nehéz bronzból való. Dísztelen tegzemben jól tollazott, pontosan hordó nyilak sorakoztak, amelyek vesszejét a legnagyobb gonddal magam készítettem, hegyét is magam köszörültem. Külsõre nem mutatós, szarufogantyús fordított íjam remekbe készült, az íjasmester több mint tíz éven át munkálkodott rajta, újból és újból kézbe véve, hogy ragasztott részei tökéletesen kiszáradjanak, így hát velem volt egyidõs; három marhát és kilenc juhot adtunk érte. Kerek bõrpajzsomat nem fúrhatta át nyílvesszõ egykönnyen. Anyám pedig egy kék meg egy piros gyöngyszemet varrt be az ingem elejébe, hogy megóvjanak a szemmel veréstõl. Azt hittem, minden tekintetben felkészültem.
Nem sokkal alkonyat elõtt értem el a fejedelmi szálláshelyet, és rögvest magát Álmos urat kerestem. Lakósátrához igazítottak. De az ajtónállók igen megvárattak ott. Ilyen ágrólszakadtat csepp kedvük sem volt bejelenteni, szóba pedig nem ereszkedtek velem, hogy megmagyarázhattam volna, mi járatban vagyok. Jegyezzétek meg, fiaim, a szolgálattevõ, sajna, mindig gõgösebben viseli az ura rangját, mint maga az úr... Pedig itt nem is idegenek, böszörmények álltak õrséget, mint a vajdáknál, hanem atyám bajtársai, karvalyosok.
Talán nem is kerülök a fejedelem elé soha, ha éppen ki nem jön, hogy lovon dolgára menjen. (Mert hát dolgukra a fejedelmek is messze, a szálláshely határában levõ bokrok közé járnak.) Látván, hova tart – ingben, aranyveretes öve nélkül pattant a nyeregbe –, most már nyugodtan várakoztam, és visszajöttekor illendõ köszöntéssel állottam eléje. Igaz, az õrök rögtön hátraszorítottak, de õ magához intett, s talán csak egy pillanatig méregetett, már mondta:
– Egy növendék vitéz. Bizonyára te vagy Tente legény.
Mint kicsiny koromban, megint végigtapogatott, még a fogaimat is megnézte, hibátlanok-e. Fegyvereimet szintén sorban kézbe vette, és megvizsgálta lovamat.
– Atyád ín létére derekasan kiállított. Fegyverzetedre költött, és nem a gúnyádra, ez kedvemre való. Hát eredj fiamhoz; adja Apácska, hogy megszokjatok egymást... – Azzal sarkon fordult, s a díszsátrába ment.
Tétován topogva érdeklõdtem:
– Melyik a kis Árpád jurtja?
– Nem úgy szólnak róla, te faragatlan, hiszen férfi lett! – torkoltak le az õrök. – “Kisúr”, ez a megszólítása.
Nyeltem egyet.
– No, hát megkövetem akkor. Melyik a kisúr jurtja?
A fejedelem lakósátrára mutattak.
– Nincs külön sátra, még nem házasodott.
Mivel látták, hogy Álmos úr barátságos volt velem, beengedtek a nagy, színes jurtba. Csakhogy ott a nyáriasan pislákolva égdegélõ házi tûzön kívül nem láttam semmit, senkit, hiába topogtam, forgolódtam.
– Kit keresel? – nevetett be kívülrõl az ajtónálló.
– Hát a kisurat.
– Ja? Azt hittük, a sátrát, mivel azt kérdezted. Õ a jurtok mögött szórakozik a kertben...
Láttam, nagyon furfangos az eszük járása az ittenieknek, szívesen kinevetik a szegény embert, hát igen óvatos lettem. A fák alatt vagy öten üldögéltek valami farönkön. Ketten kockáztak, három meg a játék alakulását figyelte. Az egyik szakállas, bajszos ifjú rögtön felém fordult.
– Nézd csak, Tente legény! Rég nem láttuk egymást. No, hát megismersz még?
Ámultam, mivel énnálam idõsebbnek látszott, holott a kisúr fiatalabb, mint én. Úgy gondoltam, hogy az ajtónállók már szólhattak itt felõlem, s megint csak gúnyolni akarják esetlenségemet. Jól megnéztem mind az ötüket. A legfiatalabb nem viselt övet; én egy másikhoz fordultam, ezt már férfivá avatták, bár még lányos arcú volt. Nagy szeme – noha nem fekete, hanem szürke – Álmos úréra emlékeztetett.
– Szégyellve megvallom, már nem ismerem meg a kisurat. De az itt levõk közül leginkább te lehetsz...
Az ifjú Árpád úr – mert csakugyan õ volt – barátságosan rám mosolygott.
– Lám, mégsem sikerült megtéveszteni! Bizony én vagyok a régi játszótársad. Én sem ismerlek meg, nagyon kicsik voltunk. Hanem emlékszel-e valamire rólam?
– Asszonyanyád nemegyszer engem is megsimogatott, és ugyanannyiszor meg is rakott mindkettõnket... Ne haragudj, kisúr, de másra nem emlékszem. Talán a nevem nem csupán az ártók félrevezetésére mond ostobának.
– Jól beszélsz, Tente! – rikkantott kacagva. – Semmi híja az értelmednek! Én sem emlékszem egyébre.
– Parancsolj hát velem! – vágtam a dolog velejébe. – Õriznem kell testi mivoltodat. Most aztán mit vegyek magamhoz? Milyen fegyvert? Hová álljak itt? És kitõl óvjalak, mondjad?
Nagy nevetés támadt.
– Mindegyikünktõl! – vágta ki a bajszos-szakállas vihogva. Engem bántott ez a tréfa. Aki mondta, Tétény volt, a horka fia, akkor tizenhat éves.
Ezek négyen sülve-fõve együtt szórakoztak a kisúrral. Tétény meg az, amelyik még nem viselt övet: Kurszán, a kende fia. Aztán meg Csaba, akit “vezérnek” szólítottak, mert egy hadjáratban már százascsapatot vezetett. Végül pedig a különös tekintetû, sápadt arcú Apafarkas-Agmánd bõ, valamennyiük között a legidõsebb, az egykori vén Apafarkas unokája és utóda, a Farkas-had nemzetségfõje. Még õ sem lépte túl a húszat, s ezért különösen hangzott, hogy “apának” szólították, de ez kijárt a Farkas nemzetség táltosának, aki szintén õ volt.
A “mindegyikünktõl”, mondom, mellbe vágott. Mert hátha vagyon is benne valami? Olyan furcsán nevettek. Csak Csaba vezér kacagását éreztem igazán vidámnak. Neki egyébként szolgálata volt itt, a fejedelemfit õ avatta be a vitézi ügyességekbe, és ezt a fényes kitüntetést azzal érdemelte ki, hogy annak idején, a kis Árpád úr nyeregbe ültetésének ünnepségein növendék vitézként is minden versenyt megnyert. A jóképû, nyájas, bátor, származásában kiváló, de gazdagságban nem elöl álló Csaba vezérrõl ugyan ki gondolta volna, hogy száz esztendõ sem telik el, és a valaha élt hun fejedelem, Attila “fiaként” fognak beszélni róla?... A maga helyén sorát ejtem annak, hogy ez a fura dolog miként is eshetett meg.
Válaszul kérdésemre Csaba vezér oktatott ki barátságosan: ma még szó sincs szolgálatról, aludjam ki magam. Holnap jobb öltözetet kapok. S növesszem a hajam, mert az udvarban senki sem jár varkocsos tar fejjel, hanem elöl kétfelé fésülik hajukat, és e két tincsbõl meg a választék mögött levõbõl ügyeskedik össze a hátközépig érõ hármas fonatot. Én a karvalyosok szokása szerint a fülem feletti két csimbókot is megtarthatom. A kisúr bólintott minderre, és elengedett.
MIRE VALÓ A SZABLYA?
Másnap a testõrzõk feje vett elõ. Kiderült, hogy bizony az õrizet sem megy tanulás nélkül. Egy idõre beosztanak a fejedelem testõrzõi közé, hogy elsajátítsam a szokásokat.
Mondhatom, nem az õrtállás a nehéz ebben a mesterségben, hanem az, hogy sok olyasmit hallasz, amit nem volna szabad. És úgy is kell tenned, mintha az egyik füleden be-, a másikon kiment volna. Nem pirulhatsz, nem sápadhatsz, nem mosolyoghatsz, el sem szomorodhatsz, fel sem kiálthatsz, meg sem rebbenhet a szemed. De még ennél is nehezebb, hogy ami bizony nem ment ki a másik füleden, az a szádat se hagyja el semmiképp. Kivéve egyetlen helyet, az õrség jurtját, ahol suttogva mindenrõl fecseghetsz. Parancsolónknak, a testõrzõk fejének az volt a felfogása, hogy az emberfia valahol mégis kénytelen kiereszteni magából a bensejét feszegetõ titkot, hát ott könnyebbüljünk meg tõle, egymás között...
Egy-két nap alatt is már hogy kiokosodtam!
Legelsõ napomon Kend robogott át hozzánk a fejedelem udvarába, éppen akkor, amikor a lándzsa nyelére támaszkodva én álltam a díszsátor nyílásában.
– Hûha, be melegem van! Szörnyû melegem! – pihegett a kende a kereveten, magát legyezgetve. – És mégis jövök hozzád, fejedelem, még ebben a forróságban is, égõ napon... De ide kellett jönnöm, mert nem lészen jó vége annak, ami itt történik, hallod! Megmondom kereken: hiába minden erõ a májamban, ha az õsöket megharagítjuk. Azok nem tûrhetik ezt a rengeteg itteni változást. A fõtáltos járt nálam, beszélt a szellemekkel: az õsök a megszentelt hagyományok útját követelik!
Álmos úr – szokása szerint – nem sietett szólni. Ült félrehajtott fejjel, kiismerhetetlen arccal, mintha nem hallott volna semmit. Az elhízott kende egy ideig levegõ után kapkodott, azután folytatta:
– Az õsök haragjával szemben mit tehessek? Pedig amúgy micsoda erõm van! Ez is, hogy majd elégek, isten atyuska heve rajtam. Levedibõl sosem ömlött így az igézet, szemenderi borral kellett serkentenie magát, ha ennyire ki akart tüzesedni. Az én fényességemben úgy sütkérezik a nép, mint soha azelõtt! Csak ez a sok változás ne volna, ami az õsöket sérti! Meghallgattam néhány táltost, és legjobb, ha áldozatokat rendelek el. De ekkora sérelmekért az õsök szellemei nem érik be kevéssel. Minden férfi, nõ után legalább egy ökröt vagy két mént vagy négy juhot kell áldozatul bemutatni, a gyermekek után pedig...
Elállt a lélegzetem, ahogy hamarjában kiszámítottam, otthon atyám családjának nyolc ökröt vagy tizenhat lovat vagy harminckét birkát kellene a táltosok kezére adnia! Szörnyûség! Egész felszerelésem nem került ennyibe, pedig azt is megsínyli családom... És még nem is tudni, mennyit vetnek ki a gyermekekre...
De a fejedelem váratlanul a kende szavába vágott:
– Megbocsáss, magasságos kende! Nagyon lefoglalja a gondolataimat valami. Hallom, új nemzetséget alapítottál... “Kék Kendek”* a neve! A méltóságod címét megtetted a nemzetség nevéül. Az egész nemzetség “égi”, még az ínjeitek is “égiek”?... Soha ilyet az eddigi szokásokban!
– Hát a gazdag bõk talán nem állítanak mindent a feje tetejére? – vágott vissza Kend megfontolatlanul. – Alávetettjeiket, azokat, akik kölcsöneik fejében állattal, terménnyel vagy munka végzésével tartoznak nekik... legyenek bár más nemzetségbeliek is... maguk köré telepítették, s a nekik járó nemzetségi földekre is rátették a kezüket. Mindenütt a gazdag kerekedik felül, az õsi származással lassanként már senki sem törõdik! – Zavarba jött. – Hiszen éppen ez az, amiért... Én éppen a származás tekintélyét védem, amikor... De hisz nem is új nemzetség ez, csak a neve új. A legelõkelõbb család elsõszülötti ágának dicsõségét kiterjesztettem az egész nemzetségre...
– Kivéve engem és utódaimat... Minket kihagytál. De nem is kérnénk belõle, mi úgysem leszünk mások soha, csak az õsi Togrul nemzetségébõl valók!
– Tán megrövidítettelek? Hisz fityiszt adtam nekik... egyedül a zászlómat... hogy viselhetik...
– – A togrulos zászlót mind a fényes kendezászlóra cseréli a rokonság. A más nemzetségbõl való ínjeitek földjei felett is ez lobog majd. Százszámra festik a rokonok az aranyoroszlánt, a beházasodottak meg fél oroszlánt, derékig. Lelkük rajta! Én nem kívánom. De te jól kitaláltad ezt. Ha arra kerül sor, legalább ötezer vitézt ültethetsz lóra, Kend, a saját zászlód alatt.
– S neked mekkora sereged van a togrulos lobogó alatt? Pedig csak a had idejére szóló vezéri zászlódként kapták. De te örökössé tetted, hogy azt használják...
– Maguk akarták. Nem mondtak le róla.
A kendék a jobbfelõli törzsek hadvezére voltak. Most azonban, hogy már nincsenek jobbfelõli törzsek, kiknek a hadvezére vagyok én? – panaszkodott a kende. – Neheztelsz talán? Hát potom ötezer szablyát csak magam mögé állíthatok?!
– Az õsök neheztelnek... már szerinted és táltosaid szerint. Tán csak azok a változások hívják ki a szellemek haragját, amelyeket én viszek véghez? Áldozat ürügyén megnyomorítani a népet, engem okolva? Ebbõl nem esznek a táltosok! Téged kérlek, mondd meg nekik: az én haragom gyorsabb a szellemekénél! Ami pedig az új hadat illeti... öszvér, aki sajnálja, hogy nem nevezheti gebének magát. Egyedül az bánt, hogy ha külön nemzetség lettünk, hogyan leszünk tovább rokonok, édes bátyám, magasságos kende?...
Kend nemsokára búcsúzkodott, és elporzott tõlünk.
*A kék ebben az értelemben a türköktõl átvett kök; jelentése: “égi”
Én az egészbõl csak annyit értettem, hogy mégsem kell majd annyi ökröt, lovat vagy juhot odaadni, és megkönnyebbült a szívem. Jelen volt társam, a kabarok közül való Csepel – ki késõbb odáig vitte, hogy Árpád úr lovászmestere lett –, régebbi testõrzõ lévén, többet megértett. Este elmondta sátrunkban a kende meg a fejedelem vitáját, és a többi testõrzõvel alaposan meghányták-vetették.
Valóban nagy változások történtek a népben – tudtam meg a szavukból. Az õsidõkben Levediföldre még úgy érkeztek a törzsek, hogy mindegyik ugyanúgy és ugyanabból élt. Lovat tenyésztettek, marhát, juhot alig, földet keveset mûveltek. Az õsi rend szerint jobbfelõl meg balfelõl – a nyugati részen vagy a keletin – telepedtek le a szállásföldön. Ott aztán bolgároktól, alánoktól, kazároktól, szlávoktól a munkálkodás sok új igéjét tanulták, ami azonban nemcsak az egyes törzsek szemfülességén és szorgalmán múlott, hanem a kinek-kinek jutott vidék természetén is. Így aztán a törzsek életmódja különbözõ lett. Etelközbe már a maguk más-más tudásával költöztek be, és ezen a széles, nagy területen mindenki meg is találhatta azt a tájat, amit megszokott: a lótenyésztõ a dús, magas füvû pusztát, a marhacsordákat is tartó a mocsaras, lapos réteket, a gabonát is termesztõ az eke alá való zsíros talajt; amelyik törzsnek meg éppen arra volt szüksége: a gyümölcs-, szõlõtermõ lankákat. Semmiféle erõ sem lett volna képes arra szorítani bármelyik törzset, hogy jobbfelõl vagy balfelõl helyezkedjen el, ha másutt akadt a neki való területre.
A törzseken belül is sok minden megváltozott. A gazdag nemzetségek kihasználták az új letelepülést úgy, ahogy Kend elmondotta. Ebbõl pedig az lett, hogy némelyik törzsben az igazi hatalom az egyik vagy másik vagyonos nemzetség bõjének vagy akár egyetlen gazdag család folnagyának a kezébe került, s a vajda már csak a címet viseli...
– No de minderrõl nem tehet Álmos úr. Miért õt okolják ezért? – érdeklõdtem.
Álmos úr híve a változásoknak, s ez eggyel több ok arra, hogy a kende sértett haragjában minden hibáztatnivalót az õ nyakába varrjon. A fejedelem elleni haragja pedig abból támadt, hogy Álmos úr elütötte õt a vajdabottól. A Megyer törzs eleddig mindig a kendét választotta vajdájának, Levedi elmúlta után azonban Álmos megüzente a Megyer törzs nemzetségfõinek, hogy mivel eddig is mindig a nép elsõ embere – aki most a fejedelem – volt a vajdájuk, ha õt választanák meg, elfogadná. S bizony Kend elcsodálkozott, és éktelenül felháborodott, amikor a “föld, víz, fû” ünnepség utáni napon a Megyer törzs ispánjai nem az õ jurtjába vitték a vajdabotot, hanem Álmoséba...
De hát a választás választás. Mit kifogásolhatott? Csak azt, hogy kende létére nem lehet benne a vajdatanácsban. Egy idõ múlva Álmos úr segített is ezen, de megint csak a régi szokások rovására. Mivel jó néhány vajda már nem igazi ura úrságának, a vajdák tanácsát megszüntette. Helyette a nép hét, valóban legnagyobb hatalmú emberét tette meg tanácsosává, nem tekintve sem azok származására, sem arra, hogy vajdák-e vagy bõk avagy folnagyok, csakis valóságos befolyásukat vette figyelembe. Ezt a hét fõembert – akik között természetesen a kende és a horka is helyet foglal – “hét vezérnek” nevezi. Mivel pedig a népben seregvezértõl százascsapatvezérig annyi “vezér” vagyon, hogy se szeri, se számuk, alig valaki tudja megjegyezni, ki tartozik a hét fõvezér közé. Ami természetesen szintén emeli Álmos úr tekintélyét, hatalmát, mert õt a kormányon mindenki látja.
De hát Álmos úr, ahogyan csak tudja, erõsíti a hatalmát, a vajdákét pedig megtöri. Az úrságok miatt van ez. Ahány úrság, annyi akarat, õ pedig nem nyugodhat addig, amíg az egész nép egy úrság nem lesz, hiszen Álmos úr az egész, de igazában még most sem egyesült nép fejedelme.
A kendét, a vajdákat, jó néhány táltost mindez ingerli, egyre nagyobb a gyûlöletük, és összefognak. Szeretnék a népet Álmos úr ellen fordítani, erre való lett volna, hogy az õsök szellemeinek “engesztelésére” oly sok áldozatot követeljenek. Ez most nem sikerült, de holnap mást fognak kiókumlálni.
A fejedelem biztosítani szeretné, hogy méltóságát majdan Árpád úr örökölje, ezért is akarja õt már most mások fölé emelni. Minden vajdát az “úr” megszólítás illet, de a vajda fiának nincsen semmiféle címe. Álmos úr azonban a maga fiát “kisúrnak” nevezteti, hogy megszokja a nép, csakis õ lehet majd az utóda. Válaszul a kende most nemzetségük tagjainak, a Turuloknak megengedte a kendezászló használatát, s ezzel a “Kék Kendek” nemzetség tagjaivá tette õket. Álmosnak bizony nem kínálta az aranyoroszlánt, hiszen eleve az volt a célja, hogy a nemzetséget maga mögé állítsa, elszakítva a fejedelemtõl... Így folyik ez a harc ide-oda hullámozva, szüntelen...
Szolgálatom második napján a fejedelem nyargalt át többünk kíséretében a kende nem messzi udvarába.
– Tegnapi napomról akarok szólni, magasságos kende – kezdte Álmos úr száraz hangon. – Egy emberem figyelmeztetésére délben felkerekedtem, s a díszjurtot is magammal vive, vágtában Krarionra siettem, ahol is a folyam nyugati partja közelében felütöttem sátramat, azon az úton, amelyet az átutazó kereskedõk és követek semmiképpen sem kerülhetnek el. Csak így sikerült a Kazárföldre tartó bizánci követekkel beszélnem. Alig akarták megérteni, hogy én vagyok én, mivel már tanácskoztak népünk – ahogyan mondták – “nagyfejedelmével”. A “nagyfejedelem” még több kereskedõ és arannyal átszõtt brokát küldését sürgette náluk, a brokátra mind magának vagyon szüksége, új díszsátrához. Én ellenben a mindenki által sürgetett hadjárathoz akartam elnyerni császáruk beleegyezését, mert mégsem volna alkalmatos, ha a görögök hátba támadnák seregünket.
– Hiszen én csak megvendégeltem õket! – mormogta Kend. – Nem is tudom, miért hozták embereim nyakamra az idegeneket. De ha már idehozták õket, erõs kíséretet kellett melléjük adnom.
– Te lettél volna az, akit a követek “nagyfejedelemnek” neveztek?
– Aztán miért ne? – tárta szét kezét a kende. – A kazároknál nem így vagyon? Én vagyok a kagán, te meg a bég...
Álmos úr úgy tett, mintha elgondolkodott volna. Hirtelen törte meg a csendet:
– Azt mondják, a kagán csúnyán bánik el a hákán-béggel, ha megfut a csatából.
– No, te nemigen futsz meg – nyugtatta Kend önhitten a fejedelmet.
Álmos úr mosolygott.
– De a bég sem lép fel kevésbé csúnyán a kagánnal szemben – folytatta –, ha a kormányzásban zavart okoz...
Kend önkéntelenül a nyakához emelte a kezét, és elvörösödött.
Ilyetén igyekezett Álmos úr kordában tartani a kendét.
Mennyi új dolog kúszott lassan forgó eszemhez... S máris beláttam, bár a hatalmasok burokba csomagolják szándékaikat, ha egyszer túláradván, kirobban belõlük ez a szörnyû harag, bizony még az sem lehetetlen, hogy a testõrzõnek a jurtban kelljen fegyverét használnia. Márpedig ilyen szûkös helyen lándzsával mit sem érek. Ott a szablyát kell kivonni, amit a jobb öltözettel együtt szintén kiadott nekem a testõrzõk feje. Ennek az egy fegyvernek a forgatására azonban atyám nem képezett ki engem. Hiszen szablyát idehaza csak az elõkelõk, a hadban pedig a vezérek viselnek. Ahogyan megtudtam társaimtól, az utóbbiak azért is: ha a sereget az ellenség netalán megszorítja, és a vitézeknek elmenne a harci kedvük, hát az engedetlenekkel szemben alkalmas módon használhassák...
Nekem pedig csak lógott a szablya az oldalamon, nem sokat konyítottam a természetéhez. Nekiláttam hát, hogy Csepel segítségével a szablya igéit mielõbb megtanuljam.
APAFARKAS
Mit tudtam én addig, hogy mi a “túsz”? Hogy anélkül nem lehet meg sem népek közötti egyezség, sem népen belüli uralom... Ha bizánci követség kíván jönni, elõbb kezest követel, aki életével felel a követek személyének itteni épségéért. Ha két nép szövetkezik egy harmadik ellen háborúra, túszokat cserélnek, nehogy bármelyik fél megszegje a kötést. Tulajdonképpen Álmos úr is túszként nevelkedett a kagánnál, annak a szernek a kezeseként, amit a gyulák kötöttek a tömény felõl. Ha vitézeink Kazárföldön fellázadnak, a kagán emberei megölték volna õt. (Álmos úr kivételes bölcsességét dicséri, hogy helyzetét végül is a maga és a nép javára fordította.) Az uralkodók vetélytársaik fiait meghívják udvarukba, hogy ott nevelkedjenek. Valójában kezesekként tartják ezeket, de “aranykalitka” foglyaiul, abban a reményben, hogy talán meg is nyerhetik maguknak õket.
Mindezt akkor tudtam meg, amikor az öregebb testõrzõknél a kisúr körüli ifjakról tudakozódtam. Csaba vezér és Apafarkas-Agmánd kivételével inkább túszok azok is, mint valóban szívesen látott vendégek. Amíg Kurszán, a kende fia minálunk tartózkodik, addig Kend azt az egyet mégsem kockáztathatja meg, hogy erõszakkal törjön Álmos úrra. Tétény ittléte pedig a gyulafiak ármánykodása ellen védi az. ifjú Árpád urat, akit a Farkas nemzetség talán még láb alól eltenni sem röstellene. Már nem is a gyula méltóságot akarják visszaszerezni ezek, hanem egyenesen arra törekszenek, ha Álmos úr lehunyná a szemét, Tétényt tegyék meg utódává.
– De hát miképpen? – ámuldoztam én.
– Ezelõtt nem volt fejedelmünk. Most van, de még se vérszerzõdés, se hagyomány az utódlás módjára – magyarázta Csepel. – Szerintük Tétény ugyanolyan jogon követheti Álmost, akár Árpád, mert a fejedelmi méltóság nincs leszármazáshoz kötve. Nehogy pedig Tétényt itt valamiképp levegyék a lábáról, nemrégiben megjelent Apafarkas-Agmánd, hogy megtámassza. Maga kényszerítette az udvarra magát. És a Farkas nemzetség olyan tekintélyes, hogy bõjét és táltosát nyomós ok nélkül még a fejedelem sem utasíthatja ki...
Megtudtam, hogy Tétény Apafarkas-Agmánd apa szárnyai alatt bátran fitogtatja ellenséges érzelmeit. A kisúrnak, mivel felövezték, most már majd részt illik vennie az elõkelõ rokonok születési, temetési és egyéb ünnepségeinek versenyein; Tétény nyíltan hangoztatja, hogy õ mindenben nem is fölényesen, hanem egyenesen csúfosan gyõzi le majd az ifjú Árpád urat. Idõsebb és erõsebb lévén, s mert minden idejét a vitézi ügyeskedések gyakorlásával tölti, könnyen beválthatja fenyegetését. Úgy látszik, az a tervük – vagy legalábbis terveik egyike –, hogy a kisurat a versenyeken nevetségessé teszik, márpedig a harcos erényekre oly nagy súlyt fektetõ elõkelõink szemében ezzel könnyen elhomályosíthatják az ifjú Árpád úr népszerûségét.
– Csaba vezér aggódik – fejtegette Csepel. – - A fegyverforgatásban a kisúr elég ügyes, ám a birkózást túl hamar elunja, s a vadászatot sem kedveli eléggé. A vitézi ügyeskedések gyakorlása helyett szívesebben lebzsel a kunyhók körül. A hadi dolgoknál jobban érdeklik a kézmûvesek fortélyai, az ekevassal való bánás, meg hogy mindenféle nyelven meg tudja értetni magát.
– Nem venne tudomást a veszélyrõl? – képedtem el. – S azt Álmos úr se látná?
– Bizonyosan tudja õ, mit csinál – védtem gazdámat. – Az lehet a fontosabb, amivel foglalkozik. Csak ti nem értitek.
Csepel elnézõen elmosolyodott.
Egy holdnap elmúltával befejezõdött a testõrzõi gyakorlatom, és elfoglalhattam helyemet a kisúr mellett.
Mi történik már a második napon?
Csaba vezér ügyesen addig ingerelte Tétényt, amíg az megígérte, hogy alkonyat elõtt, amikor a hõség csökken, összeméri erejét a kisúrral. Azonnal megértettem a derék vezér szándékát. Árpád úr a lovasversengésben meg a nyilazásban bizonyosan nem fog különösképp lemaradni, de fiatal kora se mentheti, ha a birkózásban egyetlen nekirugaszkodással legyõzik, ez pedig, amennyiben az ellenfél nem várt fogást alkalmaz, megtörténhet vele. Ilyesmire Tétényen kívül más aligha vetemedne, hiszen ellenfelei tekintettel lesznek rá, hogy a fejedelem fiával, a valószínû jövendõ fejedelemmel állnak szemben. Csaba vezér bizonnyal arra gondolt: a délutáni birkózáson Tétény kénytelen lészen igénybe venni ritka fogásait, amelyeket így õ – Csaba – elleshet, hogy a jövõre felkészítse ellenük a kisurat. Tétényt határtalan gõgje ösztönzi, hogy kivételes fölényét még a legszûkebb körben is kimutassa.
Csaba terve kitûnõ volt. De mi történik? Tétény idejében megjelenik a mezõ szélén, lerúgja csizmáját, felsõtestét lemezteleníti, a birkózáshoz használt övet gondosan maga köré csavarja, majd elõkészítésül a birkózóknak vont kört saslengéssel többször is körbefutja... A fejedelemfi azonban nem mutatkozik. Csaba vezér minden zugot tûvé tesz érette, ám sehol sem találja.
A kisúr este került elõ. Mint kitûnt, megfeledkezett a birkózásról, mert az ötvösök mûhelyében járva, heves és izgalmas vitája támadt egy veret ábrájáról. Emiatt még a nemzetségi táltost is megkereste, hogy felkérje bírónak, de senki, az sem, ismerte el az õ igazát. Tenyerén mutogatta az aranyveretet.
– Ez mi légyen? – kérdezte Csabától.
– Hát... a szent anyaszarvas...
Ugyanezt mondta Tétény. Apafarkas-Agmánd így szólt:
– Én is táltos vagyok, tõlem is azonnal megkérdezhetted volna. Bizony Enéh ez, aki nekem éppúgy õsanyám, akárcsak neked. Hiszen ti Magyar, mi meg Hunor leszármazottai vagyunk.
– A mi táltosunk hasonlóképp vélekedik – dünnyögte elmélázva a kisúr. – De honnan gondoljátok Enéhnek, ünõnek?
– Enéh ilyen – vont vállat Tétény.
– De miért ilyen?
– Mert csodaszarvas, nem közönséges – válaszolta Agmánd. – Ez a hagyomány.
A kisúr hirtelen odalépett hozzám, kikapta a fáklyát a tartójából, s odavilágítva vele a tenyerére, elém tartotta a veretét.
– Hím szarvas ez vagy nõstény, Tente?
– Hím, hiszen agancsa van – feleltem.
– De õsanyámat ábrázolja, Tente! Hisz hallhattad magad is.
– Én nem hallok itt semmit, kisúr. Az egyik fülemen be, a másikon meg ki. És a szent dolgokban különösen tudatlan vagyok. De én még olyan szarvasünõt nem láttam, amelyiknek agancsa lett volna. Agancsa csak a hímnek vagyon, ez bizonyos!
– Hát ez az, amin én vitázom! Nem érem fel ésszel! – kiáltotta a fejedelemfi. – Azt mondjátok – fordult társaihoz –, azért vagyon hímdísze a nõstény szarvasnak, mert szent? Hát mi értelme ennek?!
A többiek nemsokára búcsút vettek, hogy aludni térjenek. Csaba vezér még maradt egy pillanatra.
– A birkózás fontosabb lett volna – tört ki. – Õsidõk óta mindenki elismeri: ez Enéh, ez nõstény. Még várhatott volna reggelig, hogy elsõként kételkedj benne.
– Sosem tudok belenyugodni abba, amit nem értek – csüggesztette le Árpád úr bûnbánóan a fejét.
De úgy látszik, mégis magába szállt, és belátva a Tétény terve miatt fenyegetõ veszedelmet, igyekezett arra – noha más úton – megoldást találni. Akkor már nem is tudni, hányadik napja tartott a rekkenõ hõség, és Kurszán mindannyiukat rávette, hogy egy nem messzi, hideg és tiszta vizû folyóhoz lovagoljanak ki megmártózni, lehûlni egy kissé. A kisúr testõrzõi közül egyedül én tartottam velük. A folyó partján egy árnyas fûz alá telepedtem le, lándzsámat a térdemen nyugtatva, õk meg hosszasan úszkáltak, viháncoltak a vízben. Amikor kijöttek szárítkozni, egyszerre csak hallom Árpád úr szavát:
– Lám, most is milyen jól szórakoztunk, Tétény! Pedig azt suttogják, te ellenségem vagy nekem. Ugye, nem igaz?
– Hát bántottál te engem valaha, kisúr? – kerülte meg a nyílt választ a másik.
Láttam, hogy az ifjú Árpád úr mosolyog magában.
– Kár, hogy nem vagyunk testvérek. Te nem sajnálod ezt?
– Ha úgy volna, te sajnálnád – vágott vissza Tétény, most már élesebben. – Mert mivel én idõsebb vagyok, ha a bátyád volnék, nemigen maradna esélyed rá, hogy atyád után fejedelem lehess...
– Ha kívánod, testvérek lehetünk, anélkül, hogy igazi bátyként megelõznél. Megvan ennek is a módja. Olyan testvériség, amely egész életünkre egymás segítésére kötelez bennünket. Még versenyen sem vetélkedhetnénk egymással, mert mindegyikünk a másiknak jóban-rosszban, kicsiny vagy nagy dologban csak támasza lehet... Tegyünk egymásnak, Tétény, vérszerzõdéssel megpecsételt testvérbaráti fogadalmat! – És elõhúzva kését az öve mellõl, annak élét kifeszített karjának kéken áttetszõ erére helyezte. – Akarod?
– Ó! – suttogta Kurszán elragadtatottan. – Hogy örvendezhetsz, Tétény!
Egy pillanatig magam is azt hittem, még Tétényt is határtalanul boldoggá teszi a kisúr kitüntetõ barátsága. S talán úgy volt valóban, mert arcába szökött a vér, a bajszos, szakállas ifjú erõsen habozott, s már-már szintén kinyújtotta a karját, amikor Apafarkas-Agmánd közöttük termett.
– Jelképes rokonsághoz is a nemzetség hozzájárulása szükséges – jelentette ki komoran. – Hiszen ugyanúgy kötelezi az egész nemzetséget, mint az igazi.
– Csak rajtatok múlik, apa – mosolygott rá a kisúr. – A Turulok állják azt, amit én elhatározok, a Farkasoknak meg te magad vagy a feje. Beleegyezel?
– No lám! Ugye, bele?... – bámult apára Kurszán.
– Nem! – kiáltotta Apafarkas-Agmánd hevesen, és úgy összeszorította utána az ajkát, hogy kifehéredett.
Tétény halványan elmosolyodott, s vállat vont.
– Így hát én mit tehetek, kisúr?
Észrevettem, hogy az ifjú Árpád úrnak úgy csillog a szeme, mint sakkjáték közben, ha sikerült ellenfelét sarokba szorítania.
– Azt jelenti ez, Apafarkas-Agmánd, hogy nem Tétény, hanem te vagy az ellenségem? – kérdezte csendesen.
– Táltos lévén, meg kellene kérdeznem szellemeimet, megengednék-e nemzetségeink barátkozását. De tartok tõle, hogy a puszta kérdés is mérhetetlenül felingerli õket – válaszolta az most már simulékonyabb hangon, de nem kevésbé gonoszul. – Nem kívánhatod, hogy gyerekes ötleted miatt haragukat magamra vonjam.
A fejedelemfi felpattant helyérõl, s már a nyeregbõl vetette oda:
– Akkor eredj, vendégeskedj ádáz szellemeidnek udvarában!
Kemény szó volt. Jól megmarkoltam a lándzsát, mert ezért még vér is folyhat. Titkon vágytam rá, hogy a sértett bõ kezet emeljen a kisúrra: abban a szempillantásban keresztüldöfném, s hûtlenségét egész családja megkeserülné. De nem így történt. Az igazi farkas sem támad szemtõl szembe, hanem lopakodik...
Valamennyien lóra ültek, és elindultunk hazafelé. A kisúr már messze vágtatott. Csaba vezér igyekezett utolérni õt. Meg Kurszán is, a nyíltszívû gyermek, akit meghökkentett, s úgy látszik, el is szomorított az a mély gyûlölség, amelyet a Farkas nemzetség tagjai az imént elárultak. A gõgös apa ajkát rágta, és az elûzetés szégyenétõl kókadozva nyargalt Tétény mellett. Én mindnyájukat szemmel tartva, követtem õket.
A történtek annyira lefoglalták gondolatainkat, hogy észre sem vettük az ég gyors fellegesedését. Csak amikor a szálláshely közelébe érve, szemünkbe tûnt az ínek sokadalma – egy alacsony halom körül, amelynek tetején egy ember szökdécselt, forgott, s énekelve dobot pufogtatott –, ébredtünk rá, mi folyik itt, és hogy a nemzetség táltosa eredményesen csalogatja az annyira óhajtott esõt.
A kisúr visszafogta a lovát, rövid idõre megálltunk a szertartást áhítattal bámuló tömeg mellett. A fejedelemfit az emberek tisztelettel megsüvegelték, az egyik folnagy pedig elégedetten újságolta neki, hogy a bûvölés még verõfényes idõben kezdõdött, nagy sokára egyetlen kis fehér felleg jelent meg, most meg már nagy felhõk tornyosulnak.
Táltosunk – sovány kis öreg – egyáltalán nem kímélte magát. Kifordult szemmel végezte táncát, énekét, és közben keményen verte a mély hangú dobot.
Esõ bugyborékoljék
– pam – pam – pam
Szél lenn, fenn nyugodjék
– pam – pam – pam
Ember bõre, jószág szõre
– pam – pam – pam
– pam – pam –
Apafarkas-Agmánd – megfigyeltem – a táltosra meredt, és anélkül, hogy pillája egyszer is rezdült volna, mindaddig rajta tartotta különös tekintetû szemét, amíg el nem fogta a révületébõl felriadó ember pillantását. Az esõcsinálónak elakadt a szava, a dob is elhallgatott.
A két szempár fenyegetõen összevillant. Olyan volt ez, mint egy kihívás. Azután máris lecsapott a dobverõ, tovább zengett az elnyújtott hangú ének, mi pedig felkerekedtünk.
Mire az udvarba értünk, az ég már teljesen elfeketült, s kövér cseppek hulltak.
A kisúr odaszólt Apafarkas-Agmándnak:
– Amíg ki nem derül, maradhatsz.
Az választ sem adhatott, mert megdördült az ég, és egyszerre olyan sûrû zápor zúdult alá, hogy Árpád úr társasága egymást sodorva törtetett be a jurtba. Igazi nyári, hólyagos esõ esett, “bugyborékoló”, ami talpra segíti az elkókadt füvet, aztán hamarosan eláll. Engem a sátornyílásból Árpád úr beljebb szólított, hogy a beverõ cseppektõl ne ázzak hiába.
A kisúr sakkozni hívta Kurszánt, Csaba vezér meg, hogy eloszlassa a sátorra telepvõ komor csendet, találós kérdésekkel igyekezett mulattatni a másik kettõt. Tétény még valamelyest odafülelt, Apafarkas-Agmánd azonban csak ült, és kemény arccal meredt maga elé.
Az ég ahelyett, hogy kiderült volna, mindjobban elsötétült, az esõ zúgása mind fennebb harsogott, s még a sátornyílás függönyén keresztül is élesen vakították a szemet az egymást sûrûn követõ villámlások, a mennydörgések pedig szüntelenül rázták a jurtot. A nyári zivatarból nehéz idõ lett. Már jég is esett, és feltámadt a szél, tépázta, majd elvitte a sátrat.
– Be tátorjános idõ kerekedett... – szólalt meg Árpád úr a sakktábla felett.
Azt hiszem, ugyanerre gondoltunk mindannyian. Akkor támad ilyen idõ, ha a táltosok, bika alakot öltve, a felhõkben egymásnak rontanak. A gonosz táltos támad, a jó táltos védekezik, az egyik bika füstszínû, a másik szõke, s kettejük közül valamelyik belepusztul a küzdelembe. Idelent a földön is meghal az a táltos, amelyiknek bika alakját a másik a felhõkben felöklelte...
Alighogy a kisúr ezt a megjegyzést tette, a sátor függönyét lebegtetõ szél akkora erõvel csapott be, hogy eloltotta a fáklyát.
Nagy nehezen tudtuk a szövétneket ismét meggyújtani. Amikor megint világított, és körülnéztem, kimeredt a szemem, elállt a lélegzetem. A sátorban rajtam kívül már csak négyen voltak. Egyvalaki eltûnt a jurtból! Apafarkas-Agmánd.
A fejedelemfi észrevehetett valamit a tekintetemben, mert kutatóan körülnézett, s bár nem szólt, láttam rajta, õ is felfedezte a Farkas nemzetség bõjének eltûnését. Lassanként mindenki rájött erre, és élénk beszélgetés kezdõdött arról, hogyan, miért és mikor távozhatott el oly észrevétlenül. Lehetetlen, hogy õk is ne gondoltak volna rá: tátorjános idõ van, s apa szintén táltos, de errõl az egyrõl nem szóltak. Én borzongtam. Eszembe jutott a Farkas nemzetség táltosának és a mi táltosunk szemének összevillanása. Reménykedni kezdtem. Ó, ha az égi küzdelemben a szõke bika gyõzne... eggyel kevesebb veszedelem fenyegetné a kisurat. Erõsen bíztam ebben, hiszen délelõtt a mi táltosunk olyan ügyesnek mutatkozott.
Késõ délután a nagy vihar egyszerre elült; szinte azonnal kiderült az ég. A jurt függönyét szétvonták. Apafarkas-Agmánd lépett be. Arcán seb, mintha szekérrúdnak ütközött volna. Egyik lábát erõsen húzta, de különben ép volt, és kihívóan mosolygott.
– Elküldtél, kisúr, hát megyek – csak ennyit szólt s kifordult.
Annyi idõ sem telt el, ameddig az ember tüzet csihol, már láttuk elvágtatni.
Mindnyájan kitódultak a sátorból. A szálláshely kunyhói felé indultak, mintha onnan várnának valamit, én meg követtem õket szolgálatom szerint. Amerre haladtunk, az erõs zápor, a jég, a szél minden növényt lefektetett, letarolt. Az ínek a kárbaveszett termésen sopánkodva, izgatottan futkároztak. Egyszer csak jajgatás töltötte be a levegõt. Néhány ember köpönyegre fektetve hozta a mi kis öreg táltosunkat. Nem volt benne élet. A réten lelték, összetaposva.
Csaba vezér sarkon fordult és elsietett. Gondolom, hogy Álmos úrnak mindent megjelentsen.
Este a fejedelem, amidõn lakósátrába jött lepihenni, felrázta Árpád urat, aki már aludt. Egyetlen testõrzõ sem volt még tanúja annak, hogy a jurtban valaha is szólt volna a fiával. Egy sátorban laktak, de ha a kisúrral beszélni akart, nappal hívatta a díszjurtjába, és ugyanúgy fogadta ott, mint a nép bármelyik elõkelõjét.
– Levetkeztettem a táltost – vetette oda most. – Különös táltosbika az, hallod, amelyik elõbb késsel oldalba szúrja a másik bikává vált táltost, és csak azután tapossa össze...
Árpád úr felugrott a derékaljról.
– Nézd meg magad a testõrzõk sátrában, ott van kiterítve – folytatta Álmos úr. – A gonosz szellemek, fiam, jegyezd meg: emberek...
Ezt sem lett volna szabad meghallanom. Agyamba szállt a vér. Mi, akik nemritkán titkos gondolatait is megismertük, néha szinte meggyûlöltük Álmos urat kihívó hitetlenségéért. Attól féltünk, hogy a szellemek minket is megbüntetnek, amiért halljuk a szent titokzatosságokat tagadó beszédét.
Árpád úr némán kiment; hosszú idõ múlva tért vissza.
– Úgy ám! Pedig bizony már megrettentem, atyám.
Álmos úr ledobta a csizmáját.
– Hadjáratra készülünk nemsokára, a bizánciakkal szövetségben. Tétényt egyelõre hozzájuk küldöm túsznak. Az ideig nem fog versengeni veled. Erõm tudatában hagytam életben egykor a gyulafiakat. Nekünk, fiam, mindig lesz erõnk és eszünk cselvetéseikkel megküzdeni. “Bátran élj, ne félelemmel!” – ezt mondottam magamnak akkor, amikor egyszerûbb lett volna mellükbe tolatni az acélt. Létük hasznos, mert figyelmeztet minket, hogy szemfülesek maradjunk szüntelen...
A CSODASZARVAS NYOMÁBAN
Néhány nappal azután, hogy ez az izgalom elült, bizánci kereskedõkaraván érkezett az udvarba. Árpád úr, aki tudott a görögök nyelvén, a kisebbik díszsátorban vendégül látta a kereskedõk világlátott vezetõjét, és elbeszélgetett vele. Dús lakoma volt. Egy regös is énekelt, szavait a kisúr megmagyarázta a bizáncinak. A vendég távozása után az ifjú Árpád úr oly vidáman volt elgondolkodott, mint akiben váratlan elhatározás vert gyökeret.
A továbbit Csepeltõl hallottam a következõ napon. A kisúr kora reggel jelentkezett a fejedelem díszjurtjában, és beszámolt a kereskedõtõl nyert híreirõl.
Majd hozzátette: úgylehet, egy múltkori vitájában, amely a csodaszarvas agancsáról folyt többekkel, a görög kalmár igazságot szolgáltathat neki. A bizánci erõsködik, hogy az északi tájakat látogató prémkereskedõk odafent ismeretlen szarvasokat ejtenek el, amelyeknek agancsos a nõstényük is.
– Azzal a kérelemmel jöttem a fejedelemhez – fejezte be a kisúr –, hogy megkereshessem a különös vadat, elkísérhessem a prémkereskedõket arra a tájékra.
– Ott akarsz vadászni? Annak a ritka szarvasnak fejét, agancsát akarod elhozni sátordísz gyanánt?
– Azért akarok odamenni, hogy megtudjam, mi köze õsanyámhoz.
Álmos úr összevonta a szemöldökét.
– Fölösleges kérdések foglalkoztatnak, kisúr. Jobb volna, ha fejedelmi gondok kötnék le elmédet.
Árpád úr így felelt: ahhoz, hogy a népet majdan jól vezesse, a múltban történteket is tisztán kell látnia.
Csepel szavai szerint a kisúr ellenkezése miatt a fejedelem arca igen elborult.
– Szüntelenül regékkel gyötörnek – bosszankodott. – A napokban itt járt az egyik kabar bõ fia. Atyja még csak színleg vette fel a kazár elõkelõk hitét, de õ maga elmélyült a zsidók tanaiban. Judea bölcseinek nyelvén olvassa a régi szent tekercset, amelyben az emberek õseinek a neve is fel vagyon jegyezve. Öregeink egy kazár tanácsadója valamikor a mieinkét is kikereste onnan, ámde úgy látszik, rosszul. Ez az elõkelõ kabar ifjú hûségében jött figyelmeztetni engem: felfedezte, hogy Nimród, a nagy vadász, kit õsének tud és vall azóta a mi családunk, nem ama Jafet nevûnek az utóda, akitõl a kazárok kagánja származtatja magát, hanem annak a szentiratban gonosz hírû testvéréé. Ha a kagán, úgy mi is kétségtelenül csak a jó hírû Jafet ivadékai lehetünk, küszöböljük ki tehát regéinkbõl a tévesen odakeveredett Nimródot, nehogy elrontsa tekintélyünket a zsidózók, keresztények, muzulmánok s ami a legfõbb: a magasságos hákán-bég tanácsadói elõtt...
Álmos úr, miközben ezt mondta, cinkos pillantást vetett a kisúrra.
– Ez bizony nyomós dolog lehet. Ajándékot is adtam egyik táltosunknak, kérdezze meg a szellemeket, valóban Nimródnak hívták-e õsünket, azt a vadászt, aki elõször eresztett vadra betanított togrul-sólymot, vagy valahogy másként. Az azonban, amin te töröd a fejed – folytatta elkomolyodva –, bátran hidegen hagyhat minket. – Legyintett. – Ám hogy megnyugodj, újabb ajándékot adhatok a táltosnak, kérdezze meg azt is: miért volt szarvasünõ az õsanyánk neve? Mert hiszen csak a neve volt az. Nem lehetett igazi szarvas!
– S a képmásán mégis szarvas? És aganccsal? – ellenkezett Árpád úr. – És a csodaszarvas, amely Enéh-Eneche õsanyánk akaratából vetõdött Hunor s Magyar elébe, hogy a meótiszi áldott földekre csalja õket? A nemrég meghalt öreg táltos azt állította: õsanyánk árnyéklelke volt!
A fejedelem türelmetlenül felmordult:
– Babonás mendemonda. Higgy az én szavamnak!
– Nem hinni akarok, fejedelem – sóhajtott fel Árpád úr –, hanem tudni!
Ahogy Csepel elmondta: Álmos úr erre válasz nélkül felemelkedett a kerevetrõl, ami annyit jelent, hogy a látogatónak távoznia kell. Úgy látszik, fejedelmi atyja megharagudott a kisúrra.
Amidõn másnap reggel beálltam a szolgálatba, az ifjú Árpád urat igen rossz kedvben találtam. Felhõs arccal, hevesen járt-kelt a jurtban, és Csaba vezérrel civódott, aki – mint kiderült – eleve ellenezte, hogy a szarvas dolgával a fejedelem elõtt elõhozakodjon. Meglátva engem, a kisúr felkiáltott:
– Jó, hogy te vagy kéznél, Tente! Te ügyesen kezeled a zengõ nyilat. Itt hagyok mindent, s megyek kacsára!
Intézkedett, hogy a szükséges nyílvesszõkkel töltsék meg a tegzeket, némi harapnivalót is készíttetett, aztán nyeregbe szálltunk. Árpád úr a társaságából ezúttal senkit sem hívott magával.
Az a vadászóhely, ahol a kisúr szívesen lesett vadkacsára, az én szülõföldemtõl, Krariontól északra feküdt, a Dnyeper mellett, nem is nagyon messze a Verutzi és a Naprezi között. (Ahogyan a szertelen folyam hatodik és hetedik zátonyát nevezik a szlávok. Mi a magunk nyelvén az elõbbit “Fortyogónak” hívtuk – a víz valóban a meder egész szélességében fortyogva zúdul ott alá –, a másikat meg “Kis zátonynak”, mivel a Dnyeper hét veszélyes szakasza közül ez a legrövidebb.)
A folyó egy messzire kitérõ holtágához tartottunk, melynek vizén nem jártak a szlávok bödönhajói, s partjain sem vontatták a fatörzsbõl vájt csónakokat, amiként a veszélyes részeken szokták, hogy a zátonyok keltette örvényeket és zugokat kikerüljék, így az idegen hajózókat szemmel tartó õrségeink sem mutatkoztak arra. Ellenben ott, ahol ez a bõvizû holtág a legmesszebbre kacskaringózott el a folyó fõmedrétõl, egy világos lombozatú, napsütötte erdõcske tövében tágas öböl nyílott. Barátságos és nyugodt víztükör, a náddal, gyékénnyel sûrûn benõtt partról alig felfedezhetõ. Kivéve az erdõ felõli oldalt, a vízhez az az egyetlen csapás vezetett, amelyet még a tavaszon mi törtünk egyszer a kisúrral. Annak parti végével szemben, az öböl közepén csöpp sziget állott, mohos fûzfák szalagos lombjaitól sûrûn besátorozva. A fejedelemfi itt mindig jól érezte magát.
Alkonyat után érkeztünk meg. Éppen hogy még a szürkületben átúsztathattunk a szigetre. Tüzet csiholtunk és letelepedtünk. Az éjszakát békés álomban töltöttük.
Gyönyörû reggel virradt a zöldes víz felett, amelynek színén a gyékény széltõl ingó, nagy barna pákái oly élesen tükrözõdtek, hogy szinte utánuk nyúlt az ember. A kisúr – bár tudta, ezzel felriasztja a madárvilágot – nem állhatta meg, hogy be ne vesse magát a habokba. Eltûnt a víz alatt, csak a partnál merült fel, s miután kilihegte magát, ugyanúgy úszott vissza. Nekem is megengedte, hogy karcsapásaimmal felverjem a vadászóhely nyugalmát.
A napon megszárítkoztunk, és a bokrok résein át figyeltük, amint a zöldes nyakú, szürke tollú rucák lassanként visszaereszkedtek a nádcsomók közötti zugaikba, majd a nyílt vízre is kimerészkedtek. Szokás szerint úgy vadásztunk vadkacsára, hogy a vízen ülõ rucákat céloztuk meg. A nyílvesszõ a víz színén, alig érintve a kis habfodrokat, “kacsázva” surrant. A kisúr igazán mestere volt ennek.
A part szélén való elhelyezkedés, elrejtõzés nem könnyû dolog, mert a rucák a legkisebb neszre, mozgásra felröppennek. Észrevétlenül ez most sem sikerült. A madarak már ismét fent gágogtak, visongtak a magasban, kinevették erõfeszítéseinket. Mi meg õrajtuk nevettünk, mert volt azért módunk rá, hogy visszakényszerítsük õket. A vadkacsázás éppen e miatt a játék miatt olyan szórakoztató, íjamon már elõkészítve feküdt a zengõ nyíl, három lyukkal átfúrt ökörszarv hegyével, amely röptében úgy vijjog, mint a lecsapni készülõ ragadozó madár. Árpád úr intésére fellõttem a magasba úgy, hogy nagy ívben húzzon át a fent körözõ kacsák fölött. Szörnyen megriadtak a hangjától, leereszkedtek a vízre, és sietve úszkáltak szerteszét a nádzugok felé.
A kisúr kiszemelt egyet, s íjával a víz fölé hajolt, amikor szemközt, az erdei oldalon – éppen a célzás irányában –, a sûrûbõl egy agancsos szarvasfõ bukkant elõ. Ez a váratlan jelenség Árpád urat annyira megzavarta, hogy a kelleténél elõbb engedte el a kihúzott ideget, nyila elsurrant a kacsa mellett. A szarvas inni indulhatott a vízhez, de az íjhúr pendülésétõl megrettenve eltûnt. Mintha látomás lett volna. Mintha éppen arra a bosszúságára akarta volna figyelmeztetni Árpád urat, ami miatt eljött hazulról, hogy itt elfeledje. Ez és az elvétett lövés ugyancsak kedvét szegte a kisúrnak.
Máskor nyolc-tíz kacsát is egykettõre elejtett, most semmi sem sikerült neki. Indulatos lett és türelmetlen. A nyíllövésektõl felriasztott madarakat hiába hoztam le újból és újból a vijjogóval, a kisúr nyílvesszõje hol a kacsa mellett suhant el, olyan közel, hogy nemegyszer tollával meg is érintette a kiszemelt rucát, hol valami váratlan hullámba ütközött, ami eltérítette, hol meg ujjnyival a cél elõtt a víz alá szaladt. A nyílvesszõkön nem volt mit félteni, mert ahogyan kell, a kisúr fából való, fecskefarkú nyílhegyet használt, ami nem merül el, elõbb-utóbb villájával beakad a nádba, úgyhogy a vadászat után könnyûszerrel össze lehet szedni. Ezúttal azonban veszni hagytuk õket. Mert egy újabb kudarc után az ifjú Árpád úr végképp elkedvetlenedve, hirtelen felpattant, és a lovakhoz indult. Még azt sem engedve meg, hogy a vízen sodródó nyilaknak utánaússzak.
– Haza! Egykettõre! Gyerünk!
Üres kézzel, nyomott kedvben vágtáztunk. Ugyancsak hajszolni kellett a lovakat, hogy az éj leszállta elõtt elérjük az udvart.
Kora este érkeztünk meg. A jurtok elõtti porond sárga fáklyafényében a fáradt, komor fejedelemfit Csepel segítette le a nyeregbõl.
– A fejedelem kereste a kisurat, és parancsolatát üzeni általam – jelentette.
– Hadd hallom! – szólt Árpád úr mély torokhangon. Láttátok volna, hogy elsápadt! Az volt az arcára írva: most valami keserû megaláztatás jön.
– A fejedelem azt rendeli a kisúrnak, hogy a napokban készüljön útra, lelje meg az agancsos szarvasünõt!
Árpád úr szeme felragyogott.
– Vissza! – kiáltotta nekem vidáman. – Csepelre rászólt: – Fáklyákat és másik lovakat hozzatok! Szedte-vedte, az öbölben hagytuk a zsákmányt!
Nem pihentünk egy szemhunyást sem, azonnal indultunk vissza a vadászóhelyre. Igen nagy jókedvben nyargaltunk egész éjszaka. A kisúr dalolt a nyeregben, és engedelmével én is dalolhattam. Délben érkeztünk a célhoz, a nappal további részét és az éjszakát átaludtuk a kis sziget lombsátra alatt. Hajnalban talpon voltunk; késõ délutánra harminc szép vadkacsával tértünk haza. Jó nyilaink is mind megvoltak.
A nagy útra szintén én kísértem el a kisurat.
Néhány napi készülõdés után elindultunk, õ kalmárnak öltözött, én meg név szerint “házi rabja” lettem, aki kiszolgálja. Még “árut” is vittünk magunkkal, mindenféle kelmét, gyöngyöt, arany- és ezüsttárgyakat, hogy valóban kereskedõnek nézzék a kisurat, meg hogy legyen, amibõl egész úton oda-vissza, élelmezhetjük magunkat, új lovakat vásárolhatunk, ha kell és így tovább. De azért jó sok húsporos zacskót vettünk magunkhoz, s a fejedelemfi arab dirhemeket is bevarrt a köpenyébe, amiért a világon mindenütt vásárolni lehet.
Titkos kíséretül a fejedelem háromszáz turbános káliz vitézt adott velünk a kabarok közül. Híres kalmárkodó nép lévén a káliz, senkinek fel sem tûnhettek. A kereskedõket különben is több ezer ember kíséri: a sok száz, kincset hordozó málhás ló, teve hajcsárai és a karaván rabló törzsek ellen állig felfegyverezett saját kísérete, meg az a másik, amelyet nem annyira a kalmárok áruinak védelmére, mint inkább saját népe javainak megóvására ad a kereskedõk mellé a helyi uralkodó. Merthogy a veszély kölcsönös: a kalmárnépség is ráveti magát útközben arra, ami védtelen. Így indultunk el a bizánciakkal.
Most vénségemre a fejemet verném karóhoz akkori ostobaságomért, hogy nem nyitottam ki a tájakra jobban a szemem. Sokszor azt sem tudtam, merre járunk. Egész úton a tõrömet tapogattam, hátha valaki forral valamit a fejedelemfi ellen. Nem volt más gondolatom, csak hogy nem fázik-e a kisúr, nincsene melege, puha-e a derékalja, meleg-e a köpönyege. A forró pusztán más nem jutott eszembe, mint hogy vizet szerezzek neki, a hómezõn meg, hogy élelmet, fedelet kerítsek. Közben a nagy darab világból, amit bejártunk, én alig fogtam fel valamit.
Árpád urat bezzeg minden apróság érdekelte, mindent észrevett, mindent kitudott. Amit én felkajtattam, alig kellett neki: sosem volt szomjas, éhes, nem fázott, nem fáradt el, egyre csak tovább, tovább akart jutni...
Annyit tudok, hogy a Levediföldön át mentünk, ahol már régen a besenyõk legeltettek, s besenyõ pofája lett az egész vidéknek. Aztán Kazárföldön utaztunk át. Jártunk városokban. A karaván vezetõje mindig kétségbeesetten alkudozott a vámszedõkkel. A kazárok gyepûit elhagyva, már másik karavánnal, arab prémkereskedõkkel folytattuk utunkat. Ezek rengeteg ezüstedényt hoztak magukkal, hogy a hegyek között drága szõrmére cseréljék. Kietlenebb vidékre értünk. A méltóságteljes kazár vámszedõk helyett most úton-útfélen vad képû pásztorok állítottak meg minket: “Ennek és ennek a törzsfõnek az úrsága ez! Fizessetek!” A karaván ékesen öltözött arab vezetõje nem sóhajtozott, vállát vonogatva, mint korábban a bizánci, hanem jajgatott, és a szakállát tépte. De ezek a határõr pásztorok tudták a dolgukat, nemigen lehetett túljárni az eszükön, és az adót busásan behajtották.
Megfordultunk itt olyan népek között, akikkel saját nyelvünkön beszélhettünk, valamiféle rokonaink lehettek. A Keleti-Etel partja közelében aztán egy hajnalon magas, vörös szakállú, vértbe öltözött és kettõs élû egyenes kardot forgató férfiak törtek ránk. Ki varjágoknak, ki normannoknak mondta õket utóbb. Kemény legények voltak és igen mohók. Árpád úr is ugyancsak használta a fokost meg a szablyát ellenük, nem gyõztem õt pajzsommal fedezni. Karavánunk megállta a helyét a délig tartó viadalban, megvédte magát, és a varjágokat elkergettük. De azt tudom, hogy kálizaink közül vagy negyvenet hagytunk ott a messzi, Etel menti földben.
Továbbhaladva, a nagybolgároknál éreztük magunkat a legotthonosabban. Életükre és elõkelõik szokásaira nézve egész utunkon õk voltak a hazaiakhoz leghasonlóbbak. Árpád úr ezúttal nem tagadta kilétét, s nemegyszer fényes törzsfõi jurtokban éjszakáztunk. A népek már errefelé is kapkodtak az arab kereskedõk ezüstedényei után, úgyhogy nagy vásár esett a Bulgár nevezetû városban, azon a helyen, amelyet a vidék ura e célból kijelölt. Ez volt székvárosa. A kisúr a vásár idején õnála vendégeskedett, együtt solymásztak nemegyszer.
Innen keletnek fordultunk, a Jaik folyó völgyében pedig északnak indultunk tovább. Végre elértünk a sûrû erdõs hegyekbe, ahol az emberek kúp alakú kéregsátrakban laknak. Ezek a népek vadásszák az egész világon a legtöbb értékes prémes állatot, életük mégis szegényesnek látszott. Nagyon idegen volt az én szememnek.
Az ezüsttálak sem dísznek kellettek nekik, sem étkezõalkalmatosságnak, csupán az ezüstöt látták bennük, és az ezüstnek sem értékes voltát, hanem tisztaságát: hogy szeplõtelen, szent fém, amint ezt nálunk is tartják. A táltosoknak volt elsõsorban szükségük a tálakra, hogy a nap és a hold képmásaként aggassák ki jurtjaikra. A nép a szent bozótosokba vitte a díszes edényeket, az õsöknek szánt ajándékokat tette rájuk. Bálványaik ábrázatát szintén ezekbõl a tálakból készítik, s ezekbõl gyártják azt a vékony ezüstlemezt, amivel – miként egyes törzsek elõkelõinél, nálunk is szokás – nagy halottaik arcát takarják be.
Én csak igen kevés dologban fedeztem fel, hogy életmóduk valamiben hasonlítana a miénkhez. Nem úgy a kisúr. Õ egyszerre csak beszélni kezdett a nyelvükön, elég jól megértette õket, és megértette magát. Ebben pedig az volt a csodálatos, hogy nem eltanulta a nyelvüket, hanem egyszerûen csak tudta, mint mi egy másik törzsünkét, ahol e helyett o-t mondanak, vagy s helyett sz-szel beszélnek. Csakhogy itt jóval nagyobbak voltak a nehézségek. Ahogy a kisúr magyarázta, a mi nyelvünk szavaival szólott, de például f helyett p-t, gy helyett ny-et ejtett. Hasonlóan forgatta vissza magában ezeket a hangokat, amikor az itteniek beszédét hallgatta. Próbáltam én is ekképpen követni a szavaikat, és ezen a módon néha valamit én is felfogtam belõlük, ámde keveset. Mert távolról sem voltam olyan bölcs, mint a kisúr, aki olyasmire is könnyedén rájött, hogy amikor azt mondják: chum, ez ugyanaz, mint nálunk a hím, s hogy õk “férfit” értenek rajta...
No, ezen a vidéken csakugyan láttunk szarvasokat, de mennyit!
Néhol egész csordákban terelgetik õket, és a pásztor maga is szarvas hátán ül a nyeregben, úgy, ahogy minálunk lovon ülne. Csak itt nem zablával húzkodják az állat pofáját, hogy irányítsák, hanem a kantár a szarvas agancsához van kötve.
A legelsõ ilyen csordát és szarvason kocogó pásztorát meglátva, alig akartam hinni a szememnek. A kisúr pedig erõsen meglökte a könyökömet, s a legelészõ csorda szélén álldogáló egyik állatra mutatott. Az agancsos szarvashoz borjú bújt oda, szopott a kis jószág. Agancsos ünõ szoptatta a borját!
Mások ezek természetesen, mint a mi szarvasaink, különböznek tõlük, ha látszatra nem is nagyon sokban. Rénszarvasok. Mi is eltanultuk a lovaglást rajtuk.
Mivel a kereskedõkaraván, hogy vásárt csapjon, hol itt, hol ott hosszabb idõkre letelepedett, mi egy kicsit odahagytuk õket. A kálizok kíséretében rénszarvasháton jártuk a hegyeket, és azoktól nyugatra meg keletre sík vidékeken is barangoltunk. Néhány “rokonunk” vezetett minket, vagyis azok közül való emberek, akiknek szavait a kisúr a mi nyelvünkbõl fejtette meg.
A megbeszélt idõben visszatértünk a prémkereskedõkhöz, együtt indultunk el hazafelé velük. A Jaik folyónál azonban Kína irányába igyekvõ perzsa kereskedõkaravánnal találkoztunk össze. A fejedelemfi nagyon megörvendett nekik, s miután az arab kereskedõk vezetõjét illendõen megajándékozta, elbúcsúztunk elõbbi karavánunktól, és immár a harmadikkal indultunk – keletnek.
A perzsákkal még sokféle nép között megfordultunk, és ahogy jobban megismertük õket, mindrõl kiderült, hogy valamiben – nyelvükben vagy szokásaikban – hasonlítanak hozzánk. Ám nem annyira, hogy bármelyikük között is kedvünk lett volna élni.
Két ízben rabló törzsek támadtak ránk. A karaván most is megvédte magát, mi a kisúrral épek maradtunk, de a kíséretbõl – közte a mi kálizainkból is – számosakat eltemettünk.
A sok barangolásból még valami maradt az emlékezetemben. Egy elõkelõ jurtban az ifjú Árpád úr hirtelen egy faliszõnyegre mutatott. A fehér nemezre varrt színes nemezdarabok rénszarvasünõ képmását adták ki, hátán csimpaszkodó nagy madárral.
– Tente, nézzed! Csak nem Eneche és a turul násza ez?!
A jurt gazdái erõsködtek, hogy nagyon szent kép õsanyjukról és õsapjukról, és hogy régi-régi, nagyon régi...
Árpád úr megkérdezte a madár nevét.
– Togrul – felelte a jurt gazdája. Kiment, s visszatért egy madárral. Gyönyörû vadászsólyom volt, de olyan fajta, amely nálunk nem él.
A kisúr nagyon elkomolyodott.
Nem mentünk a perzsákkal a Kínai Nagyfalig, hanem amikor a “Selyem útjára” tértünk, egy ott szembejövõ khorezmin kereskedõcsapathoz – kálizaink rokonaihoz – csatlakozva visszafordultunk. De már akkor olyan messzire voltunk hazulról, hogy csak a rákövetkezõ õsszel érkeztünk meg.
Két egész esztendõt töltöttünk távol. Igen szikárak lettünk a kisúrral mind a ketten, de vasizmúak. Megbajszosodtunk, megszakállasodtunk. Én tûrhetõen, hiszen már tizenhárom éves voltam; Árpád úrnak, fiatalabb lévén, még csak gyengén és hézagosan eredt meg a szõrzete. Magam, mielõtt a hazaiak szeme elé kerültünk volna, a karvalyosok szokása szerint minden szálat gondosan kitépdestem, hogy csupasz maradjon az arcom. Árpád úr meg a magunkkal hozott mindenféle keleti csodás holmi között volt festõszerekkel megsötétítette a pelyheket magán, amitõl arci szõrzete tekintélyesebbnek látszott.
A fejedelem rögtön áldomást rendelt a kisúr megérkezésének örömére. Alighogy letettük a fejünket, már a sípok, hegedõk zenéje ébresztett fel minket. Ez egyszer én is leülhettem a díszsátorban, igaz, a fejedelemtõl legtávolabbi helyre. Viszontagságos utazásunkkal – amelyrõl egy kitömött agancsos fehér rénszarvasünõt is hoztunk magunkkal meg egy élõ togrulmadarat – nagy tekintélyt szereztünk, mert attól fogva mind a kettõnket “vitéznek” szólongattak, mintha már hadat jártunk volna. Hja, nagy dolog a kalmárokkal megjárni a hosszú, veszélyes karavánutakat!
A lakoma most sem múlhatott el anélkül, hogy a regös elõ ne adja a legkedveltebb regéket. Hunorét és Magyarét is elénekelte. Enéh férjét ezúttal olyan néven nevezte, amit még sohasem hallottam: Ménrótnak. Láttam, amint a fejedelem mosolyogva felhívta rá Árpád vitéz, a kisúr figyelmét.
Két õsszel ezelõtt, miután elindultunk utunkra, a szellemeknél Nimród felõl érdeklõdõ táltos, úgy látszik, azt a választ kapta, hogy nem a judeai szent tekercsen álló nagy vadász volt Enéh férje, hanem egy hasonló nevû pusztai férfiú, egy óriás. Ki tehát bátran lehetett annak a bizonyos Jafetnak az ivadéka – ha egyszer a kagán is az, meg a fejedelem, a kisúr és a kende –, nem szól semmi ellene...
TUDNI, HINNI
A fejedelem egyáltalán nem tartott a szellemektõl, mintha nem is volnának, legfeljebb illendõségbõl emlegette õket. Ha nagy néha segítségükre volt szüksége, a táltosok révén minden dolgát könnyûszerrel nyélbe ütötte velük. Egyiküktõl mégis rettegett, a kis Nyúl-szellemtõl, aki az emberek jobb lapockájába küldi a fájdalmat. Álmos úr ugyanis a besenyõk elleni harc idején, amikor egy összecsapásnál kilõtték alóla a lovat, keményen megroppantotta a vállát, és attól fogva, ha sátrából kihevülten lépett a hûvösbe, elmulasztva köpönyegét magára keríteni, a gonosz, csúfondáros kis Nyúl-szellem mindig odalopta a bajt ebbe az érzékeny testrészébe.
Az áldomást követõ nap reggelén is nyögve tápászkodott fel a fekhelyérõl. S bár a Nyúl-szellem még csak kis bajt küldött rá, az örök ellenség újabb támadása kétségbeejtette.
– Hamar a gyógyítót! – hördült. – Nem mozdul a jobbom! – Eközben jobb karjával a levegõbe kaszált. Bizonyára úgy értette, hogy nem tudja majd mozgatni azt, ha a baj még mélyebben fúrja magát a lapockája alá.
Vágtattak a testõrzõi, házi rabjai szerteszét a gyógyítóért. Ez egy csapott vállú, pisla emberke volt. Derék vitéz, jeles disznópásztor, de táltosnak csak botos, kinek se dobja, se táltosköntöse, se agancsos, se bagolytollas fejfedõje, egyes-egyedül csak egy pata alakúra faragott végû botja vagyon, és elrévüléskor azon – vesszõparipáján – vágtat a szellemekhez. A Nyúl-szellem ellen a fejedelem mégis ebben a jelentéktelen táltosban bízott leginkább.
Meg is érkezett egykettõre a pásztor, bal kézzel derekához szorítva tartotta táltosbotját, jobbjával meg a bot nyakán lógó szalagokat, a “gyeplõt” fogta. A bot feje alatt kis zörgõk, csörgõk voltak fémbõl. Mégis a kis ember nem ezzel az alkalmatossággal szerzett magának tekintélyt, hanem azzal, hogy a jobb keze középsõ ujjánál csontos bütyök állt ki. Mint tudjátok, a táltosnak fölös csontja kell legyen, foggal születik, vagy hat ujja vagyon...
Álmos úr már tudta a rendet. Egy szál, nyírfakéregbõl font szõnyegen feküdt a földön – csupasz felsõtesttel, hasmánt –, így várta a botos embert. A sátor elé pedig egy hízott toklyót kötöttek.
A táltos belépett, megrázta a botját, aztán egyre hangosabban csörgetve azt, elkezdett énekelni. Elõbb segítõ szellemeit szólította, és ahogy sorban jelentkeztek azok, egy-egy ásítással beszippantotta õket. Ezután már többnyire e szellemek beszéltek belõle, más-más hangokon. A botos táltos kérte, tudják ki, melyik rossz szellem okozta a beteg baját. Hiába izgett-mozgott izgatottan a fejedelem, s mondta elõbb súgva, majd kiabálva, hogy a Nyúl-szellem a bûnös, a táltos révületében semmit sem hallott, a szellemek pedig csak hosszas tanakvás, vita után jöttek rá ugyanerre. De rájöttek, és Álmos úr kissé megnyugodott.
Ekkor a táltos segítõ szellemei megpróbálkoztak alkudozni a bajjal. Felajánlották neki a sátor elõtti toklyót, kérték, menjen át abba, ott fészkelje be magát. Magyarázgatták neki, mennyivel jobb dolga lesz a toklyóban, mint Álmos úrban. Hosszasan dicsérték az áldozati toklyó erényeit, szépségét, gombölyûségét. Álmos úrról meg azt állították, hogy az õ testében igazán nem érdemes tartózkodnia. A fejedelem a nyírfakérgen igyekezett minél jobban összehúzni a tagjait, hogy jelentéktelennek lássék, ami nem nagyon sikerült neki, mivel meglett korára igen szép, nagy darab ember lett belõle. A táltos és szövetségesei egymással versengve csepülték le a testét, hogy csontos, hogy szikkadt, nem is fiatal már, még azt sem átallották mondani róla, hogy mindenféle betegség rágja.
Haj, haj, huja, hej!
Százszor inkább a toklyóba,
Mint a fejedelembe!
Haj, haj, huja, hej!
Álmos úr hevesen bólingatott, s megtoldotta azzal, hogy az õ húsa nem is hús, olyan, mint a gombáé, a vére savó, és õ különben is hamarosan meghal, ugyan minek tanyázni benne? Mindhiába! A baj nem hajolt a szóra, jól érezte magát a fejedelemben. A táltos és támogató szellemei erre magához a Nyúl-szellemhez fordultak, tisztelettel kérték, hasson a bajra, annak saját érdekében. Kérésük azonban nem talált meghallgatásra. Erre éktelenül feldühödtek a kis ártó szellem ellen. A botos táltosból négy különbözõ hangon: sziszegve, süvöltve, üvöltve, fogcsikorgatva tört fel a szitok, ócsárlás, káromlás, nem hagyott a Nyúl-szellemen szemernyi becsületet sem. Álmos úr pedig felkönyökölve, szintén közbekiáltozta a maga szidalmait, dühtõl vörösen pocskondiázta örök ellenségét. S amikor a gyógyító és társai fenyegetni kezdték a Nyúl-szellemet, õ is megígérte, hogy annak szemét kitolatja, fülébe ólmot öntet, kettéhasíttatja, ha kezébe kerül. Mi mindannyian, akik megtöltöttük a jurtot, hogy minél jobban ösztönözzük a segítõ szellemeket, szintén kiáltoztuk a szitkokat, megismételtük a fenyegetéseket. De a makacs kis szellem ellen nem használt semmi.
A táltos toporzékoló haragjában ekkor egy darab õzbõrt rántott elõ, és megfenyegetve a Nyúl-szellemet, hogy segítõivel egyszerûen kiszorítja a bajt Álmos úrból, rárontott a fejedelemre: a fájdalmas részt teljes erejébõl dörzsölni, dögönyözni kezdte az õzbõrrel. S dörzsölte, dögönyözte, dögönyözte és dörzsölte... A fejedelem eleinte fájdalmasan nyögött, késõbb már csak sziszegett, de a táltos nem hagyta abba, amíg Álmos úr teljesen kimerültén azt nem suttogta:
– Mén már kifelé! – Erre a táltos botját csörgetve kirontott a sátorból, a jurt elé kötött toklyónak megragadta a lapockáját. Ráhajolt, hallgatózott, izgatottan beszélgetett segítõ szellemeivel. Majd hirtelen diadalmasan felkiáltott:
– Már itt van! – S abban a pillanatban keményen fõbe sújtotta, és öve mellõl elõrántott késével megölte a bégetõ állatot, hogy a baj ne tudjon máshova költözni belõle.
Álmos úr feltápászkodott, megkönnyebbülten mosolyogva magára húzta az ingét. Intett, hogy ajándékozzák meg a táltost, maga pediglen a gyógyítástól kimerülten visszatért fekhelyére.
Csak most láttam, mennyire megváltoztatta az ifjú Árpád urat a mi utazásunk. A szertartás alatt alig tudta mosolyát elrejteni
Délutánra nyugodott meg a fejedelem annyira, hogy méltósággal foglalhasson helyet díszsátrában, így csupán ekkor hívatta maga elé a kisurat, pedig már alig várta a két esztendeig tartó útról való beszámolását. Árpád úr is izgatottan leste ezt a pillanatot, szürke szeme lázasan csillogott. Késõbb ráébredtem: ekkor kellett eldõlnie, megértik-e egymást atyjával igazán.
A kisúr helyet foglalt, én mögéje álltam. Csak azért hívott oda, hogy jelenlétemmel tanúsítsam szavainak igaz voltát. Amikor beszélni kezdett, elképedtem, mi mindent vett észre az ifjú Árpád úr ott, ahol én is vele voltam, mi mindent tapasztalt, mi miért érdekelte...
– No, ha hinni nem akarsz, tudsz-e már valamit? – kérdezte a fejedelem a kisúrtól egy kis szemrehányással a hangjában. Aggodalmasan tette hozzá: – Kíváncsi vagyok, vajon ugyanarra az igazságra leltél-e, amire én...
– Ugyanazt tudom már, fejedelem, amit te. De én hiszem is! – volt a heves válasz, amitõl Álmos úrnak kissé megrebbent a szeme. – Láthattad a magammal hozott agancsos szarvasünõt – folytatta Árpád úr. – Meggyõzõdhetsz róla, hogy még agancsának formája is jobban hasonlít a veretek szarvasaiéhoz, mint amilyet hazai szarvashímeink viselnek. Ez rénszarvas, ami csak északon él. Táltosaink tehát tudatlanul, de híven õriztek meg egy õsrégi hagyományt. A vitában nekem is igazam volt, ám nem ennek örvendek, hanem annak, hogy mert nem restelltem vitázni, fontos tanulságokra leltem.
– Nem hittem volna, hogy ilyen szarvas létezik – nyelt egyet a fejedelem. – De akkor sem hiszem, hogy õsanyánk szarvas lett volna, méghozzá ez az itt ismeretlen rénszarvas.
– Olyan vidékeken jártam, fejedelem, ahol a rénszarvasünõrõl azt mondták: “Eneche, a nemzetség anyja.” Ezek rénszarvastenyésztõk. Eneche ott annyi nemzetségnek, törzsnek az anyja, hogy se szeri, se száma; a legközönségesebb ember is tõle származik. Megfordultam olyan népnél is, ahol a szarvasünõnek a férje csakugyan a togrul. Ezek lovon járnak, és szent kedvtelésük a solymászat. Akinek egész élete a rénszarvas körül forog, az azt hiszi, hogy maga is a rénszarvastól való; aki sólymaival vadászik, a madarat megteszi õsapjának és így tovább. Itilben egy vén kazár elõkelõ, aki mindenféle állatot tenyészt, azt mondta nékem: “Tevének teve, lónak kanca, marhának tehén, kutyának szuka az anyja, így embernek sem más: fehérnép. Ki hogy él, úgy ítél. Ifjú vitéz: ebbõl lett minden!” S hozzátette: ezért pártoltak õk a nagyobb ludasukhoz illõ új hitekhez ; a régit már nem lehet hinni.
– Így vagyon, bizony! – bólintott a fejedelem. – De hát nekünk és õseinknek rénszarvasokkal sohasem volt dolgunk...
– Ott fent, a rénszarvastenyésztõknél, nem értették nyelvünk azon szavait, amelyek a türkökéhez hasonlítanak, egyéb szavaink révén mégis meg tudtam értetni magam. Találtam ott egy vén, nagyon vén táltost, s miután megmondtam neki, ki vagyok, honnan jöttem, megkértem, tudja meg a szellemektõl, miért hasonlít a nyelvünk. Ugyanúgy, mint a mi táltosaink, az öreg is forgások, dobolás és izgatott beszéd után elvesztette az eszméletét... csak õ nem “haj, haj!” kiáltásokkal hívogatta a szellemeket, mint a mieink, hanem “kai, kai!”-t kiáltott. Amidõn felébredt, közölte: a szellemek megparancsolták, mondja el nekem népe származását. Õk “manysiknak”* nevezik magukat. A “many”, amelyet a távoli õsök “mos”-nak mondtak, “embert” jelent. Nagy, kiterjedt nemzetség volt egykor az õsi “mos”, és ugyanúgy élt, amiként õk ma is. A “mosok”, amikor elszaporodtak, kettéváltak, és azok, akik ,,moserj”-eknek nevezték magukat, vagyis “emberfiának”, a déli pusztákra vándoroltak, ahol nincsenek rénszarvasok. Csodálkozva mondtam neki, hogy amiként rájöttem nyelvük természetére, ami náluk “many”-nak hangzik, azt mi “magy"-nak mondanánk. S tudjuk, elõdeink “mogyernek” nevezték magukat, amit mi már “magyarnak”, “megyernek” ejtünk. “Fiam – kiáltott fel az agg táltos –, akkor mi õsi ágon testvérek vagyunk! Ti vagytok nemzetségünk elszakadt része!”
Én ott voltam ennél a beszélgetésnél, de bizony nem tudtam kivenni a vén táltos szavait. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen nagy dolgokat mondott. Álmos úr is nyitott szájjal bámult, és csodálkozva tapasztaltam azt, amit még soha: elérzékenyült.
Rögtön azt kérdezte azonban, kíváncsian elõredûlve:
– Kendéjük vagyon-e e rokonainknak, akik úgy élnek, mint õseink? – És szakálla erdejébõl mohón elõvillantak erõs fogai.
– Egyáltalán nincsen. Az öreg táltos így szólítja nemzetségét: “Emberek, akik az én Napom alatt éltek...” Csak azt érti rajta, hogy a Nap-szellem támogatja õt. Nem a Napból származik, nem Nap-ember. Ott nincs kende, nincs táltos, nincsen nemzetségfõ külön, mindez egyetlen ember. Nem halljuk-e manap, hogy a gazdagokat ,,bõ”-nek szólítják, mint azelõtt a nemzetségfõket, és ami nem volt eddig, vagyon közös fejedelem? Örökké volt dolgok, úgy látszik, nemigen léteznek a földön. Számos “szent” dolog talán nem sokkal régebbi, mint a “vajda” cím. Ott fehér rénszarvast áldoznak, mint
* Ma a Szovjetunió területén élõ finnugor rokon nép
nálunk fehér lovat: lám, még ez a “legeslegszentebb” és “legmegváltoztathatatlanabb” szertartás is, így vagy amúgy, egyformán jó a szellemeknek. A bizánciaknak, araboknak nincsen Nap-emberük, mégis virágoznak. Tudom már... mert magam tapasztaltam... amit te vallasz, de nem hiszel: hogy szellemek nincsenek!
A fejedelem elgondolkodottan simogatta a szakállát.
– Azt állítják az idegen bölcsek: egy az istenség. Ezt mondja a Tóra, az Evangélium, a Korán. Remélem, igazul hirdetik! – Elmosolyodott. – Mert ha az egekben egy az istenség, akkor a népben is egy a fejedelem! Márpediglen ennek így kell lennie. – Felkacagott. – S most az is bebizonyosodik: nem a kendék árasztják magukból a jólétet, bátran meglehetnénk nélkülük is...
– Tudom, hiszem, atyám – tört ki Árpád úrból –, hogy nem szabad áldoznunk sem az õsi, sem a tegnapi rénszarvasoknak!
– Megjött az eszed! – Álmos úr vidám mosollyal csapott a szablyájára. Aztán hozzátette: – Mindez semmi még. Meg kellene látogatnod a türk bölcsesség köveit Ötüken erdõségében, ahol Istemi kagán uralkodott a “kök – égi – türköknek” nevezett õsi türkök felett. Magam is megfordultam ott kazár barátaimmal Bilge kagán, Kül tegin hadvezér és Tonjukuk tanácsadó emlékoszlopainál. Abból a bölcsességbõl érdemes csak meríteni!
Csodálkozásomban majdnem kitört a szó belõlem. De már az ifjú Árpád úr merészen és mosolyogva belevágott atyja szavába:
– Hogy tudjam, ugye: az emberek sorsa saját kezükben vagyon, a népé meg a fejedelemében? Jártam ott is, az Orkhontól keletre, a Tola folyónál. Ezért csatlakoztam a perzsa kereskedõkhöz.
– Kibetûzted a rovásírást? “Én, az Ég-istenhez hasonló, az Égtõl született Bilge kagán...” Olvastad, hogy tizenhét türk indult el népének felszabadítására, és mindjárt hétszázat ragadott magával; a hétszáz pediglen, mert kemény harcos volt, olyan birodalmat teremtett, hogy ott még a rabszolga is saját rabszolgájának parancsolt? Láttad-e, hogy e merész nép, amely maga igazította a sorsát, még a csatákban Kül tegin alól kilõtt lovak nevét, színét is kõbe véste?
– Megbocsáss, fejedelem, nem bölcsesség áll azokon a köveken, csak igazság. Ám az igazság atyja meg gyermeke is a bölcsességnek. Megszívleltem azt is. S hogy lásd, mennyire ildomos volt azokkal az emlékoszlopokkal megismerkednem... és utam utolsó tanulságaként... hadd emlékeztesselek: Kül tegin tizenhat éves korában lett hadvezér. Akárcsak te, fejedelmi atyám! Míg én seregben még nem küzdöttem, hogy ennyi idõmre szintén vezér lehessek...
– Ez mit jelentsen? – kérdezte Álmos úr.
– Arra kérlek, küldj el engem mielõbb hadjáratra...
A fejedelem hirtelen a köntöse ujjara hajolt, meghatódását akarta elrejteni. Kis idõ múltán nagyon csendesen és komolyan válaszolt:
– Igazad lehet, kisúr, én inkább eszemmel tudom azt, amit tudok, semmint legbensõmben hinném. Megtörténhet ez olyannál, aki nem születésétõl szívta magába az új gondolatokat, hanem már felövezetten s igyekezetével fogta fel azokat. Te már hiszed is. Annál jobb! Így hát igazán értjük egymást, és én igen elégedett vagyok.
Mélyen szemébe nézett a kisúrnak.
– Hanem hadjárat veszedelmeibe addig nem eresztlek, amíg meg nem házasodtál. Ha tudom, hogy legalább magod marad, kisebb az aggodalmam...
Engem ekkor kiküldtek a jurtból, s pár pillanattal késõbb már a kisúr is jött utánam. Szinte láttam, amint Álmos úr és Árpád úr jobb kézzel átfogják egymás vállát, és megveregetik; arcukon tartózkodó mosoly. Férfiak között nálunk ez a legnagyobb fokú kifejezése a szeretetnek. Õk még ezt is restellették idegen tekintete elõtt.
A KISÚR LAKODALMA
Jó néhány napba került, amíg a fejedelem megfontolta, hogy a nép legbefolyásosabb nemzetségei közül melyikkel erõsítse meg családi kapcsolatait. További idõbe telt, hogy az erre méltó apák lányairól megszerezze a szükséges értesüléseket, mert természetesen egészséges, munkabíró és megnyerõ külsejû menyet kívánt. Kiválasztván végre a leányt, csekély kísérettel beállított a nászának kiszemelt elõkelõhöz.
Gondolhatni, hogy szívesen fogadták. A két atya meghányta-vetette a jövendõ rokonság elõnyeit, de ez cseppet sem tette engedékennyé õket a jegyajándék és a hozomány mértékét illetõen. Itt már hosszas vita kerekedett köztük, amely csak másnap estére ért véget.
A võlegény családja részérõl a menyasszony családjának járó jegyajándék, Álmos úr töméntelen jószágát és fejedelmi méltóságát tekintve, öt tevénél, száz tinónál meg három-négyszáz lónál s még vagy ezer juhnál aligha lehetett kevesebb.
A menyasszony hozománya sokféle drága portékából tevõdött ki. Elõször is a következõ kelengyébõl: ezüst- és arany veretes lószerszám, díszpárták, övek, ékszerek; számos házi készítésû, sûrûn szõtt gyolcsból való ingecske; prémszegélyes selyem, bársony – télire pedig teljesen prémbõl készült – nõi kaftán, díszes fejfedõ, gyöngyökkel, aranypitykékkel kirakott bagaria csizmácska; faragott fa és hasonlóképpen ékes bronz ruhásládák; legalább egy, teljesen felszerelt, vadonatúj díszjurt; drága, finom acéltûk, pompás rokka, szövõszék, mindenféle fõzõalkalmatosság meg edény, arany, ezüst díszedények. Másodszor pedig vagyont kitevõ, kidolgozott, ám öltözetnek még meg nem varrott, különféle drága prémekbõl állott a hozomány. Ez utóbbiakat a mi új hazánktól a Kínai Nagyfalig ugyanúgy pénzként használják, akár az arabok ezüstdirhemeit vagy a világ egyedüli aranypénzét, a bizánci solidust; egy nyestprém például annyit ér, mint két és fél dirhem. Õsi szokásként ezek között több menyétbõr is akadt, hiszen éppen a hozományba adott menyétprémrõl nevezik a férjhez menõ leányt “meny”-asszonynak.
Miután minderrõl apróra megállapodtak, a fejedelem csendesen visszatért udvarába.
Vártak ezután három-négy holdnapot is, hogy mindkét fél elõteremtse, kiválogassa, elkészíttesse azt, amit a nász érdekében magára vállalt. Ekkor a võlegény indult el a jövendõbeli ipához, de õ már nyíltan, nagy kísérettel. A lányos házhoz azonban csak két vitézt vitt magával.
Beállítva a jurtba, azok jártak elöl. Féltréfásan, félkomolyan kérdezték a háziakat, adnának-e szállást messzirõl jött, elcsigázott utasoknak. A válasz szívélyes volt, ámde személytelen: kerüljenek beljebb, telepedjenek le nyugodtan, nem néznek ki innen egyetlen messzirõl jött idegent sem, hanem ahogy illik, mindjárt készítik az étket is nekik... De hát mi járatban vannak, és hová tartanak?
A võlegény ott maradt, jobb lábszárára ereszkedve, nem messze a bejárattól, a jurt férfirészének elejében. A két szószólónak ellenben a ház gazdája beljebb kínált egy medveprémet ülõhelyül. Meglehet, hogy már nem kell a lábukat térdig lejárniuk – mondták ezek –, mert talán itt, e kedves háziaknál útjuk végéhez értek. Az imhol levõ kisúr keres feleséget, õk maguk az õ kérõiként, azaz: háztûznézõbe jöttek.
Mindjárt oda is léptek a házi tûzhelyhez, és botjaikkal szétlökdösték annak parazsát. Ami azt jelentette, hogy igen elszánt akarattal vannak; ha elutasítanák õket, kemény bosszút állnának, nem csupán a házbelieken, még a család õsein is...
A leány szülei s az ez alkalommal jelenlevõ két idõsebb nõrokon ijedtséget mímelve, azon nyomban kijelentette: van a házban leány eladó, megbeszélhetik a vételt, mert ahogy a vevõlegényt nézik, igazán nem lehet ellene kifogásuk.
A võlegényt is a két kérõ násznagy mellé, a megtiszteltebb helyre tessékelték most már. A násznagyok pedig türelmetlenül követelték: mutassák elõ a lányt, hadd váljék el, csakugyan megfelel-e.
A két rokon nõ – immár nászasszonyok – elõtuszkoltak egy kackiásan kiöltöztetett nõszemélyt, aki kényszeredetten, arcát takargatva lépkedett oda.
– Ilyenre gondoltak-e? Adjuk szívesen.
De amint az a kérõk felé fordult, kiderült: fogatlan vénség.
– Ej, szedte-vette, fiatalabbat keresünk! – zúgolódtak a násznagyok. A nászasszonyok megint terültek-fordultak. De nem való, hogy a háziak úgy tûnjenek, mintha gyorsan túl akarnának adni magzatukon, ezért egy kislányt hoztak elõ, akinek bekormozták az arcát, akárha varas volna.
– Ettõl nagyobb, de meg egészségesebb is legyen!
A következõ megmutatott fintorba torzult arccal állt oda.
– Emennél csinosabb kell!
A két násznagy végül türelmetlenül felpattanva, maga fogott a kutatáshoz. Az egyik zugban egykettõre meg is találták az élete nagy fordulatától riadt, reszketõ menyasszonyt. Nagy diadallal vonszolták elõ.
A võlegény most szólalt meg elõször, izgatottan és örömmel:
– Õ az, bizony! Õérette jövénk!
Ez azonban elrántotta magát, s a nõk helyén ült le, félig elbújva a nászasszonyok mögött. A võlegény a férfilátogatók fertályáról oda-odanézegetve, igyekezett jövendõbelije szemébe ölteni a tekintetét. Nagy ritkán halkan szólongatta is, hogy “rózsám, rózsám...”, merthogy võlegény, menyasszony – feszélyezettségükben pirulván – egymást kölcsönösen rózsához hasonlítja.
A násznagyok most visszamentek a középtájt álló tûzhelyhez, annak világánál kezdték el az alkudozást, mintegy tehát az õsökkel is. A titokban kikötött jegyajándéknak azonban csak a felét kínálták, nem rossz szándékból, hanem hogy a lány családja kérethesse magát.
– Nem kevés, elismerjük. Hanem mégsem adjuk ezért. Mert hát õ sem akármit viszen magával. Nézzék csak a köntöseit, az ingecskéit, az ékszereit, ehol e! És milyen az õ munkás keze! Ilyen vékony, egyenletes fonalat fon, tekintsék meg! S ki tud úgy finom gyolcsot szõni, mint õ? Ezt a makulátlan nemezlapot szintén maga készítette, hengerítette szolgálóival!
A võlegény nem vett részt az alkudozásban ; igyekezett szemezni a lánnyal – ami végül sikerült is neki.
Mindez addig tartott, amíg nagy ostorpattogás közepette a sátor elõtti mezõre nem érkezett a csordányi szépen kiválogatott marha, a ménesnyi ló, a hatalmas gyapjas nyáj rétet borító bárányfellege, az imbolyogva lépegetõ tevék sora – az eleve elhatározott jegyajándék. A võlegény atyja is vele érkezett. A leendõ ipa erre elõhozta a kialkudott prémeket. Volt közöttük menyét, nyest, hermelin, coboly gereznája, hiúzprém a Jaik folyón túli pusztákról, meg párducbõr a Kaukázusból. A lány atyja sorban egymásra fektette, gondosan összegöngyölítette õket, s egy tömlõbe elhelyezve, maga vitte ki a jurtból, és kötözte fel Álmos úr kíséretének egyik vezeték lovára. Ekkor már a kisúr megfoghatta menyasszonya kezét.
Most aztán a nõk kínálni kezdték a szinte varázsszerûen elõkerülõ étkeket. Ezüsttálakon tették alacsony asztalkára a párnán, bõrökön ülõ férfiak elébe. Õk maguk nem ültek le, s nem ettek ott, csak térülve-fordulva, félig titokban kaptak be egy-két falatot. A võlegényt a menyasszony látta el minden jóval, amaz csak dicsérõ szó ürügyén fordulhatott feléje.
– Ez jólesett! Bizony ez teszi!
– Vérré váljon!
A võlegény bajuszpödörgetése, kacsintása a szó közben és a lány kacarászása – már nem csupán az étekrõl beszélt...
Az ételek elfogyasztása után italt hoztak. Az atyák köszöntötték a szellemeket. A võlegény fatálkával merített a kumiszból, ünnepélyesen felfelé hintett belõle az égieknek, földre loccsantott az alsóvilág lakóinak, aztán egy kortyot a leánnyal itatott, a többit maga hajtotta fel. Az áldomás után a násznagyok nótázni kezdtek, majd meg csipkelõdõ tréfák következtek, így tartott az eszem-iszom hajnalig.
Ekkor – megtörténvén a kézfogó – Álmos úr meg a kisúr kíséretükkel együtt hazatértek.
A következõ napokban a võlegény háza táján a táltosok dobon, az asszonyok meg szitán kérdezgették a szellemeket, termékeny lesz-e a házasság, szül-e fiút majd a leendõ asszony. A fakeret ütögetésére a dobbõrre, szitaszõrre helyezett fehér babszemek mind abba a mezõbe igyekeztek, ami jót ígért.
Felkerekedtek erre a võlegény rokonságának fiataljai, hogy a jegyespárt összeregöljék, egymáshoz varázsolják, vagyis – mivel az égiek kérlelését “haj, haj!” kiáltással kezdjük – hogy egymásnak ,jajgassák” õket. Síp- és dobszóval járták be az udvart, s megállva Álmos úr lakósátra elõtt, ezt énekelték:
Ki háza, háza?
Álmos úrnak háza,
Ittennek mondanánk
Egy eladó leányt,
Kinek neve Bíbor.
Hajgassuk, hajgassuk,
De kinek hajgassuk?
Árpád vitéz, kisúrnak hajgassuk.
Haj! Haj!
Esõ, esõ, lassú esõ,
Mossa össze mind a kettõt!
Haj! Haj! Haj!
A kisúrnak, aki boldog mosollyal kiállt a jurt elé, valami lány egy összekötött keszkenõt lopott a kezébe, amiben – titokban kibontva azt – finom szálú hamuszõke, kunkori tincset talált menyasszonya hajából.
A fiatalok menete pedig körültáncolva a jurtot, a jövendõbeli asszony nevében így folytatta az éneket:
Nyisd ki, rózsám, kapudat,
Hadd kerüljem házadat.
Szita-szita péntek,
Szerelem csütörtök,
Dob szerda.
Merthogy az összeregölõ varázslat mindhárom világnak szól. Elõször a felsõnek, ahol az égiek lakoznak, a középsõnek aztán, hol saját életünk folyik, s végül az alsónak is. Ahelyt a halottak élnek. Ott minden olyan, akár itt a középsõ világban, csak fordítva vagyon, mint tükörben a jobb kéz: bal felõl. A napok visszájára mondása éppen arra való, hogy az alsóvilág szellemei – beteljesítvén a dobok és a sziták jóslatát – a leendõ házasok minden napját a mi itteni rendünk szerint töltsék meg szerelemmel.
A fiatalság ezután lóra pattant, és napokig nyargalt, hogy ugyanígy hajgassa körül a menyasszony atyjának a jurtját. Ugyanígy lopott az egyik legény is Árpád úr barna hajából egy tincset a menyasszony tenyerébe. A jegyesek azáltal, hogy testi mivoltuknak egy-egy piciny darabkája egymás kezébe jutott, kölcsönösen varázshatalmat szereztek egymás fölött: egymás bûvöletébe estek.
Most már csak az volt hátra, hogy a võlegény hazahozza a leendõ asszonyt. De ezzel elkövetkezett a lagzi neheze.
Etelközben még kíméletlenebb szokások uralkodtak, mint itt, az új hazában. Manapság játékosan szöktetik el a lányt hazulról, legfeljebb némely borsos tréfát kell az ifjú párnak kiállania. Az idõben pedig csakugyan el kellett rabolni a menyasszonyt, a nemzetség fiataljai nem engedhették vérüket hadukból könnyen kiszakítani, legalább jelképesen igyekeztek megakadályozni ezt. Olyan hajtóvadászatot rendeztek a “leányrabló” után, mintha nem is eljegyzett mátkáját vinné. A legény bármely ellensége, a lány elutasított kérõje csatlakozhatott a “rabló” üldözõihez; az ilyen pedig nemigen ismert kíméletet. A võlegénynek mindenképpen le kellett õket gyûrnie, méghozzá jól uralkodva indulatain, nehogy a vérbosszú fekete árnyéka vetõdjön a házasságra.
A kisúr arra bizonyosan számíthatott, hogy a Farkas nemzetség igyekszik majd borsot törni az orra alá, s talán a kende is. Kicsiny, de jól megválasztott kísérettel indult Árpád úr a lányért. A derék Kurszán, a jó barát – akkor már felövezték – közte lehetett, hogy a kende cselszövõi õt megpillantván, visszavonuljanak. Gondolom, ott volt a kisúr két-három legjobb testõrzõje meg más belsõ emberei: vaspáncéljában széles, egyenes kardjával a görög, görbe tõrével a szemfüles arab, mindketten a kisúr felszabadított rabjai, és a harcok idején szintén vértbe öltözõ kazár bölcs. Ez a három hûséges idegen, akiktõl Árpád úr hazai nyelvüket már gyerekkorában eltanulta.
Este, szürkület után törtek rá az ipa jurtjára. Berontottak. A kisúr a rokkához ugrott, egy roppantással kettétörte a lány guzsaját, ezzel szakította el jegyesét jelképesen szülei családjától. Aztán ölbe kapta a szépen felöltöztetett menyasszonyt, s vitte ki annak díszesen felszerszámozott lovához, amely már ott kapált a jurt mögötti bokrok közé kötve. Felültette a nyeregbe a rózsát, a maga paripáját is szorosan odakormányozta, és vágtába kezdtek.
Elõttük, mögöttük, kétoldalt barátaik árnya. Egy-egy figyelmeztetõ s megnyugtató kiáltás. Elölrõl megbeszélt jel, füttyentés jelzi a frissen ásott árkot, amin át kell ugratni; pár pillanatra fáklya gyûl, hogy megvilágítsa azt. Most holdfényes, nyílt mezõn nyargalnak, majd a ló ösztönében bízva poroszkálnak a sûrû sötétjében. Nyekken, felkiált az elõvéd egyik legénye, lováról a fák között összekötözött iszalag repítette le. De máris zeng a táj a leshelyükrõl elõrontó üldözõk csatakiáltásaitól. Körös-körül mindenki vív, lovak nyihogva ténferegnek, földre döntött gazdáikat keresik. De ismerem Árpád urat, amikor igazán megharagszik, és villogni kezd a szeme: ilyenkor az égi Apácska irgalmazzon annak, aki útjába áll. S vagdalózhat bátran a kisúr, mert jó szablyája bölcsen a nyeregkápára kötve fityeg, amit övén lógó hüvelyébõl kiránt – tompa végû...
– Majd én! Bízzátok csak reám! – riad egy ismerõs hang. – No, most végre! – De a keményen nekiszegzett fegyver elõl a bajszos, szakállas alak, ki majdnem belefutott, káromkodva visszarántja a lovát. A támadó ménje faról, Árpád úr a tompa acéllal odasuhint a horgas inára, amitõl a ló vadul felnyerítve leül. Õk ketten a lánnyal szabadok! Egérutat nyertek. Vidáman vágtatnak, cik-cakkban, hogy aki utánuk eredt, elveszítse õket. S megint egy erdõ. Annak sötét védelmében lassabban haladhatnak tovább. Most itt a sûrûben átkarolná a hajsza félelmeitõl bizonnyal reszketõ kis társát, de a levegõbe kaszál. A lány észrevétlen lesiklott nyergébõl; eltûnt. Volt, nincs! Nem akad ember, aki a sötét bokrok között meglelhetné most a drága kincset... Oly hûségesen követte a hajszában a kedves, hogy a võlegény meg is feledkezett a szokásról: a menyasszonynak magának is meg kell kísérelnie a “menekülést”, ne mondhassa senki, rátukmálta a férjére magát.
Szinte látom: a kisúr egyenesen távolodik attól a körtõl, amelyen belül a lány rejteke lehet. Másfelé keresgél, jegyesét szólongatva; mindjobban halkul a hangja a fák között. Pedig az éjszakai erdõn fenevadak lopakodnak. Már hallatszik is egy horkantás farkasé. “Hol vagy, rózsám! – kiált a kisúr, és hallik, ahogy kivonja a szablyát. – Hogyan védjem meg, jóságos szellemek?!” A farkas a közelben felüvölt, s összecsattantja félelmetes állkapcsát. De csörtet már a kis csizmába bújtatott láb a földön heverõ gallyakon, kiálló kusza gyökereken át, a riadt menyasszony reszketve esik a võlegény karjába. ,,Ne félj – nyugtatja a férfi, csuklóját megragadva –, csak én voltam a farkas...” S a menyasszony hallhatja a farkast utánzó hangot, ami közben arcocskáját lágyan érinti jegyese lehelete...
Már ismét nyeregben ülnek. Távol szürkül az ég alja, nincs sok hátra a veszedelmekbõl, virradatkor az üldözés véget ér. Még a fák fekete árnyékában bujdokolva nyargalnak egy darabig, de napfelkeltekor kivágtatnak a nyílt mezõre, és ott megállnak. A kisúr kipányvázza a lovakat, jegyese rõzsét gyûjtöget. Azután Árpád úr aranylemezzel fedett, ékes kis tarsolyából elõveszi az acélt, a taplót meg a kovát, meggyújtja a tüzet. A leánynak – pihenjen egyet a sok izgalom után – földre teríti díszes köpönyegét, s nyergét igazítja feje alá. Õ maga megmossa arcát a patakban, iszik pár korty kumiszt, majd egy távoli dombra hágva, szarukürtjét riogatja, amíg csak fel nem tûnnek elmaradt kísérõi. Az egyik testõrzõnek kimarjult a karja, az arab összevérezte az arcát, amikor fejjel zuhant a tüskés bokrok közé, a görög lábát törte. Egy ló is oda vagyon. Ennyi a veszteség.
Míg amazok egymást gyógyítgatják, a kisúr riogat tovább. Most feltûnnek az “üldözõk” is, barátságosan integetve. A nyeregbõl leugrálva, sorban megölelik a “rablót”. Tétény savanyúan mosolyog, másik ló van alatta, és egy nagy ezüstgomb horpadtan fityeg a mellén.
– Felnyársaltál volna, te?! – kérdezi döbbent, dühös tekintetet vetve, s ujjal mutat a kisúrra.
Árpád úr a tompa szablyát az egyik éjszakai üldözõ kezébe adja. Harsány nevetés támad, gúnyosan nyújtják az álfegyvert Tétény felé. Az rámered, dühösen földhöz csapja; lovára vetve magát, elvágtat.
Mielõtt hazaindulnának, Árpád úr felköti jegyese homlokára a menyasszonyi pártát, amelynek veretes, hosszú aranycsüngõi a szemet is takarják. A takart arc azt jelenti: jelképesen halott; meghalt a lány, hogy asszonyként újjászülethessen. Poroszkálva haladnak tehát, mert a võlegény fél kezét a menyasszony lovának kantárján tartja, a másik mént is neki kell kormányoznia. Az éjszakai üldözõk nászkíséretül szegõdnek mögéjük. Máris virágos a kedvük, nótáznak, kurjongatnak.
Amikor az udvarba érnek, a kisúr elsõnek száll le a nyeregbõl; jegyesét leemelve lováról, Ölbe kapja. Hiszen halott nem mehet saját lábán.
Édes terhével most áhítatos csendben háromszor megkerüli a lakósátrat: e varázskörök kötik az idegen lányt az új családhoz. Negyedszerre érve a jurt nyílása elé, a függöny belülrõl szétvonódik, a kisúr bedobban a sátorba, s jövendõbelijét annak közepén, a tûzhely elõtt állítja talpra.
Álmos úr lép oda. Kakukkfüvet – amit istenfûnek is neveznek – dob a tûzre, felemeli a menyasszony kezét, és az illatos füstbe tartja. Árpád úr pedig az õsök szellemei elõtt fennszóval kimondja felesége nevét:
– Íme, Bíbor. – Ezzel a kedves az õ családjának tagja, és végre asszonya lett.
A menyecske most már másikra cserélheti a csüngõivel szemét eltakaró pártát. Ezután a kisúrral kéz a kézben lépnek ki a jurt elé.
Odakint sokaság várja õket. A család, nemzetség tagjai, a fejedelem jó emberei, ínjei, szolgái üdvözlik az ifjú párt.
Mindennek megeste után elkezdõdött a lakoma, a hét napig tartó, ahová az ünnepség hírére a szállásföld legtávolabbi végébõl is elindul az új pár minden jóakarója.
No de hiszen így folyt, folyik minden lagzi nálunk. Még az íneknél is, ha szabad ínek, nem rabszolgák. A jegyajándék, a kelengye, a hozomány azonban jóval szerényebb, a vendégsereg sokkalta kisebb, s a dínomdánom rövidebb, mint a kisúr lakodalmán.
Ezért is tudom, hogy Árpád úré hogyan ment végbe. Mert különben – mindjárt megmondom az okát – magam bizony nem vehettem részt azon...
HADJÁRATON
Nemcsak hogy nem mulattam azon a lakodalmon, fiaim, hanem bizony azt sem tudom, ki volt Árpád úr felesége. A hajgató énekben meg a tûzhely elõtti szertartásnál – megvallom – csak azért említettem “Bíbort”, mert oda név kellett, a mi lányainkat pedig leggyakrabban Nyuszinak, Gyöngynek, Tükörnek, Bíbornak hívják. Egytõl egyig szép elnevezések, de nekem kivált a legutóbbi tetszik. Elõkelõk meg kabarok a fehérnépnek türk nevet is adnak, ilyet, mint Sarolt, Karold – Fehérmenyét, Feketemenyét. Emilyen volt-e vagy amolyan a kisúr feleségének a neve, ez-e vagy amaz – ej, nem tudom már! Sehogy sem emlékszem.
Úgy alakult a dolog, hogy még hírét sem hallhattam a lagzinak akkor. Utóbb meg... A nõk minálunk elhúzódva, a maguk körében élnek. Férjnek mások elõtt emlegetni házastársát nem illendõ. Szólítani sem a nevén szokta, hanem így: “Feleség!” – vajdáknál meg a fejedelmi házban pedig: “Te asszony!”
De azért láttam én az úrasszonyt nem is egy-kétszer, és hogyisne hallottam volna felõle. Hanem tekintsétek vénségemet. Aki öreg – mondják –, sokat tud; pedig vagyon híja ám a tudásának, mert amennyit adnak az évek, annyit el is vesznek. Lyukas a fejem, suttyók! Bizony úgy, ahogy mondom, ráadásul igazán lyukas is: egy kardcsapás nyomán beszakadt egyszer. Csoda, ha sok minden kiesett belõle?
Merre jártam én az idõben? Emlékeztek-e, a kisúrnak azért vált sürgõssé a házassága, hogy mielõbb hadba indulhasson. A fejedelem mindig elõregondolt, s ezért úgy akarta, hogy mivel a hadjáratokon én leszek Árpád úr fegyverhordozója, hát most mielõbb szerezzek harci tapasztalatokat. Éppen volt is új kalandozás kilátásban. A kijevi roszok – ekkor már ezeknek a fejedelme uralkodott abban a városban, amelyet azelõtt Kujábnak hívtunk – elhatározták, hogy egy be nem tartott szerzõdés megtorlásaképpen megrohanják és beveszik Bizáncot. Az ám, egyesült erõvel betörjük a kincses Bizánc, vagy ahogyan azóta kezdtük nevezni, amióta Etelközben közelebb kerültünk hozzá: Konstantinápoly aranykapuját! Ugyanis a fejedelem megegyezett a roszokkal, hogy fél tömény lovassal mi is részt veszünk ebben a csodás vállalkozásban. Csak örvendhettem neki, hogy végre hadjáratba mehetek, s mindjárt Konstantinápoly ellen!
Eleinte arról volt szó, hogy seregünket Csaba vezeti, ki – amíg mi a kisúrral északon jártunk – bizánci zászló alatt ezerescsapatot vezérelt fényes sikerrel, ha jól tudom, az arabok ellen. Most hát igen fiatalon seregvezér lehetett volna belõle... Ez a bátor, derék, szeretetre méltó vitéz azonban – még ma is szomorkodom miatta – eldobta magától a szerencsét. Nem vállalta a hadat, üzenvén a fejedelemnek: éppen megsérült egy vadászaton. Csakhogy kitudódott, hogy semmi baj sem érte, és ebbõl már könnyû volt rájönni a titok nyitjára: nem akar harcolni Bizánc ellen... Mindenki tudta, a vezér anyja onnan való, elõkelõ görög nõ, akit Csaba apja még a Kazárföldön szerzett feleségül, röviddel azelõtt, hogy szembefordult kagánjával. Hogy pedig a görög nõt még mindig a bizánciakhoz húzza, a szíve, és fiát is megmételyezte, ez igen nagy szégyen volt, hiszen a feleség bárhol született is, mindenben egyedül férje családjával, népével tarthat, senkivel se mással!
Álmos úr nem ismert tréfát, ha megszegték vagy megkerülték parancsolatát, és ugyanilyen fából faragták a kisurat is. Bármi kedves volt nekik addig Csaba, most elvesztették benne a bizalmukat, és az udvarnak tájékára se jöhetett többé. Az elõkelõk látván, hogy a kiváló ifjúnak a csillagzata ilyen korán leáldozott, szintén elhúzódtak tõle, úgyhogy magához illõ lányt sem kaphatott népünkbõl, hanem végül Khorezmból hozott feleséget. Ellenben felmérve elõnyeit annak, hogy Csabának anyai rokonsága révén bizonyára ér a szava valamit a görögöknél, megkörnyékezték õt a gyulafiak. A horka szálláshelyén tárt karokkal várták. S õ, mivel megtört barátsága a kisúrral, kezdett a régebben kiállhatatlannak talált Téténnyel összemelegedni. Sõt családjával otthagyta a kabarok szálláshelyét, és a Farkasok között telepedett le. De ez már jórészt a Konstantinápoly elleni hadjárat után történt.
Csaba helyett akadt a fél tömény élére másik ifjú vezér: Kadicsa. Hát elindultunk. Mégpedig szokatlan idõben, már a tél elején. Nem akarok a velem történtekrõl sokat beszélni, azért errõl csak röviden szólok. A roszokkal megbeszélt terv az volt, hogy õk tavasz közepe táján töméntelen ladikkal – mindegyikben öt-hat vitézzel – leúsztatnak a Dnyeperen, aztán a Kazár-tenger partjai mentén elhajóznak a Konstantinápolyhoz vezetõ szorosig, és ott a tenger felõl megrohanják a várost. Mi pedig már télen az Al-Dunához húzódunk, átkelünk a befagyott folyamon, s a határvidéket megdúlva, a görögök között alapos riadalmat keltünk. Tavasz végére aztán találkozunk Konstantinápoly falai alatt, hogy amíg a roszok a víz felõl szorongatják a gazdag város védelmezõit, mi a szárazföldrõl kapjunk a hátukba azoknak.
Bölcs haditervnek látszott. Csakhogy kudarcba fulladt a miatt az átkozott folyékony tûz miatt, amit a görögök csövekbõl lövellnek ellenségeikre. Gyorsan száguldozó csapatainknak nem sokat árthattak vele, ellenben a roszok csónakjait a víz színén szétterülõ görögtûz felgyújtotta, s örültek a ladikosok, ha valamiképp megmenthették a bõrüket...
A mi fél töményünk a falak alatt magára maradt. Mit tehettünk volna mindössze ötezren? A szövetségeseinket ért csapás utáni éjszakán elporzottunk onnan. De valóban úgy, mintha föld nyelt volna minket, mert sikerült átcsúsznunk az ellenünk gyülekezõ hadak között. Hanem a Dunán való átkeléshez – félvén, hogy az átúsztatáskor ott is rajtunk ütnek a tüzet vetõ bizánci hajók – meg kellett várnunk a következõ telet, amíg a folyam széles háta megint befagy... Ezért nem abban az irányban tartottunk, hanem nyugatnak, igyekezve minél távolabbra kerülni a birodalom sûrûn lakott vidékeitõl.
Senki nem követett minket. Ami igen nagy szerencse volt, mert a girbe-gurba hegyvidékeken és a vad sodrású hegyi folyókon így is tengernyi viszontagság közepette tudtunk csak átvergõdni. De végül barátságosabb tájékra jutottunk, ahol a gyér lakosság alázattal és jóindulattal fogadott bennünket; mi pedig már csak azért sem bántottuk õket, mert igen szegények voltak. Kadicsa vezérnek egy helyen a vidék igen megtetszett, ott töltöttük el hát az idõnk nagyobbik részét, csendben vadászgatva, egy nagy, szép tó közelében. A bizánciak pedig teljesen elvesztettek minket szem elõl, bizonyára azt hitték, régen elhagytuk már a birodalmukat.
Csak a következõ tél végére vetõdtünk haza, alig vánszorgó gebéken. Hanem leromlott lovainkon – én is a csonttá aszott Dübörgõn – a még tavasszal szerzett zsákmányt mind magunkkal hoztuk.
Amikor az udvarban jelentkeztem, Árpád úr azzal fogadott, hogy amíg mi távol voltunk, a fejedelem megint a görögökkel tett kötést, mégpedig ezúttal egy nagyobb közös hadjáratra, ezért kikeletkor egyenesen õneki – a kisúrnak – kell kezesnek mennie Kherszon városába, és én fogok testõrzõjeként vele tartani. Addig térjek haza Krarionra, pihenjem ki magam – rendelkezett. Csak otthon, anyámtól hallottam, hogy Árpád úr az eltelt idõben megházasodott.
Két holdnapra rá elindult a kisúr – s én is vele – a Dnyeper torkolata közelében fekvõ görög kereskedõvárosba, hogy a hadjárat tartamára ott túsz legyen. Jól ismertük ezt a helyet, hiszen a kazárokon, szlávokon kívül a mi népünk is Kherszonban cserélte portékáit bizánci árura, és pár ízben magunk is megfordultunk ott a fejedelmi család csordáiból kiválogatott száz meg száz gyönyörû marhával, amikor is a kisúr maga választotta ki az értük kívánt drágaságokat. Most egész úton azon bosszankodott, hogy bár bizonyára nagy vendégszeretetben lészen része, de semmittevésben fognak eltelni napjai.
Kherszon élén a választott elöljáró fölött ez idõben egy katonai kormányzó állott. Ugyanaz a Petronasz, akinek már egyszer említettem a nevét. Itteni kormányzóskodása is mutatja, a konstantinápolyi császári udvar milyen óvatossággal és ravaszsággal vezeti birodalmát. Emlékezhettek rá, fiaim, miként segítették a bizánciak a kazárokat, hogy az Álmos úr parancsolatára lerontott Etel menti fehér vár helyett megépüljön egy új, az, amelyiket Fehérszállásnak, kazár nyelven: Sarkelnak neveztek el. A kazárok szövetségesei a bizánciaknak, közös ellenségük, az arabok ellen. Fontos volt tehát Sarkel a görögöknek is, mert bármi csapás éri a kazárok birodalmát, az arabok vérszemet kapnak, azt pedig Bizánc ugyanúgy megsínyli. Ezért küldtek a görögök Sarkelba néhány hajó követ lebontott régi épületeikbõl, pár építõmestert és egy hozzáértõ katonai tanácsadót. Bár inkább csak biztatás volt mindez, semmint igazi segítség, a görögök máris megijedtek: ha az új vár a puszta vándorló népei ellen jól fedezi a kazárok hátát, a kagán Bizánccal sem fél majd ujjat húzni... Ezért a császár ugyanazt a katonát, Sarkel építésének segítõjét, a “kardhordozó díszõr” fényes címét viselõ Petronaszt most Kherszon katonai kormányzójának tette meg, szövetségesük szüntelen szemmel tartására.
Ez a méltóságteljes férfiú ekkor már több mint húsz esztendeje volt a város ura és a Kazár-tenger északi partján Bizánc teljhatalmú képviselõje. A kisúr igen nagy érdeklõdéssel figyelte õt a fényes lakomán, amelyet Petronasz rendezett neki.
– Azt a várat, amelyet atyád, fejedelemfi, lerombolt – jegyezte meg borozgatás közben a bizánci –, nékem alighanem kár volt pótolnom akkor. A birodalom ráfizetett erre, mert itt most mindennap ki vagyunk téve a kazárok támadásának. Én is ráfizettem, mivel évek során át nem juthatok haza.
Késõbb is tapasztaltuk, hogy a birodalom minden elõkelõjének álma Konstantinápoly és a császár udvara; szüntelenül ott szeretnének élni. Szerencsétlenek, ha távol kell lenniük tõle.
– Most azonban – folytatta felcsillanó szemmel a katonai kormányzó – a te jóvoltodból, pusztai herceg, egy kis idõt megint otthon tölthetek. Mert te, néped fejedelmének a fia, leendõ fejedelem, nem idõzhetsz ebben a vidéki sárfészekben. Te magának a császárnak leszel a vendége, és személyesen én kísérlek hozzá...
– Mégsem lészen hát elpocsékolt idõ! – vélekedett elégedetten a kisúr, amikor négyszemközt maradtunk.
Képzelhetni, én is örvendtem nagyon, hogy abba a városba utazunk, amelynek a falain egy tavasszal azelõtt vad vággyal kutatott rést a szemem, és aminek a roszok hajóinak elsüllyedte után fancsali ábrázattal fordítottam hátat. De aztán bosszús lettem. Mert hát mit érek vele, ha ott leszek, ha látom? Mi a fél töménnyel nem azért mentünk oda, hogy csak lássuk Konstantinápoly kincseit.
MIT HOZTUNK KONSTANTINÁPOLYBÓL?
Hatalmas, vitorlával, evezõkkel ellátott görög gálya – amilyen addig csak nagy ritkán, a partról tûnt a szemünkbe – bukdácsolt most velünk a tenger végeláthatatlan és bizony néhol kellemetlenül hepehupás pusztaságán. De aztán szilárd talajra léptünk az Aranyszarvnak nevezett hosszú, keskeny tengeröbölben, és Petronasz egyenesen a Szent Palotába kísért bennünket. Ez volt a császár kõháza, itt székelt az udvar. De mi széles, nagy bástyás falakkal körülvett külön városnak láttuk. Oly sok épülettel és udvarral volt tele, hogy pusztai szemünk sokáig nem tudott tájékozódni benne. Ráadásul az épületeken belül zegzugos folyosók és azokra föl-le kanyargós lépcsõzetek vezettek. Nem õrzött minket senki – legalábbis sokáig nem tudtunk róla –, hanem a folyosók, a lépcsõk, az épületek, az udvarok, a falak tömkelegének a foglyai voltunk. A folyosók egyikén egy szõnyegekkel, nagy faliképekkel díszített kamrát bocsátottak a kisúr rendelkezésére, amelybõl egy fülke meg egy másik fülke nyílott. Egyik az én hálóhelyem volt mint Árpád úr “szolgájának”, a másik a kisúr görögjének jutott, kit itt tolmácsnak hittek, mert Árpád úr bölcsen titkolta, hogy maga is jól tudja a görögök nyelvét. Ha kiléptünk a nehéz faajtón, nem találtunk vissza. Szerencsére a folyosók minden fordulójánál állt egy-egy fényes vértû õrszem, aki készséggel útbaigazított minket.
Százan és százan éltek a Szent Palotában, vendégek és szolgálattevõk. Akármerre léptünk, császári hercegekbe és hercegnõkbe, külföldi királyokba és fejedelmekbe, görög elõkelõségekbe s mindezek kísérõibe ütköztünk, meg a halkan osonó, vékony hangú, fehér ruhás írnokokba. A falakról és a kõpadlatról apró, színes kövekbõl összeállított csodálatos képek tekintettek ránk. Úton-útfélen arany-, ezüsthímes díszruhákat, drágakõvel ékesített palástot viselõ udvari emberekbe botlottunk. Eleven képeknek tûntek, mert ugyanolyan merev volt a tartásuk, mint a képek alakjaié. Egyre azon forgott az eszem: Krarionon a Megyer-százas szemében én lehetnék a legelsõ ember, ha hazavihetnék három-négy ilyen öltözetet vagy akár csak kettõt azokból az ékkövekkel kirakott, jó arasznyi aranykeresztekbõl, ami az itt járkáló papi méltóságok mellét díszítette. A kisúr észrevette tekintetemben a mohóságot, és nevetett.
– Bizony, Tente vitéz, nem mehetünk haza üres kézzel. De a drágaságokra rá se hederíts! Ha már ide vetõdtünk, a folyékony tûz titkát kellene elszerezni...
– Itt kotyvasztják a palotában! – kiáltottam fel. – Olykor érzem a szagát... Volt találkozásom vele, megismerem!
A kisúr állítólagos tolmácsa, kinek nem volt más neve nálunk, csak “Görög”, felszisszent erre.
– Tán a lábad fáj még mindig? – szólt Árpád úr, erõs tekintetet vetve reá. Annak eltört lába ugyanis rosszul forrott össze, és bizony a mi görögünk kissé bicebóca maradt.
– Elfelejteném, kisúr, még ha fájna is, attól, amit itt beszéltek... Már bocsáss meg õszinteségemért. Ebben a birodalomban lépten-nyomon találhatsz fecsegõt, árulót, tíz szolga közül hét egy solidusért lelki üdvösségét is odaadja, kivéve a herélt írnokokat, akiknek se családjuk nincs, se szeretõjük, hogy fizetségért vásárra vigyék a bõrüket. A folyékony tûz titkát azonban senki sem árulja el, mert azt jobban õrzik a császár személyénél, és aki nyomába eredne, azzal hamarabb és kínosabban végeznének, mint magának a császárnak a merénylõjével. Nem kockáztathatod ilyen vakmerõen az életedet!
– Aztán miért nem? Talán magamnak élek? – kérdezte a kisúr átható pillantással. – Elõször is megparancsolom neked, hogy segítségemre légy! Másodszor, ha sikerül a tervem, itt maradhatsz a szülõföldeden, és annyi színaranyat adok neked, amennyi a súlyod a hadban viselt vasvérteddel és nehéz kardoddal együtt!
Görög hol sápadozott, hol kipirult. Végül nagyokat nyelve ráállt a dologra.
Árpád úrnak nem sok ideje maradt, hogy a görögtûz titkával foglalkozzon. Petronasz szüntelen magával hurcolta lóversenypályára, ünnepségekre, lakomákra, elõkelõségek vadászataira, de még templomi ájtatosságokra is. A császári család távolabbi ágáról való hercegnõcskék, akikkel ezeken a helyeken sûrûn találkozhatott, igen-igen mosolyogtak a kisúrra. Az udvar sem bánta volna, ha egy ilyet hazavisz, és annak kedvéért elkergeti – amint õk fennhéjázva mondják a mi fajtánkra – “barbár” feleségét.
A görögök hasonlóképpen voltak Árpád úr vendégeskedésével, mint mi. Õk is szerettek volna hasznot húzni belõlünk. Hogy a leendõ pusztai fejedelmet a császár távoli rokonává tegyék, miáltal az udvar kinyújthatná utána hosszú, ragacsos ujjait. Vagy rávegyék a megkeresztelkedésre, amelynek révén a konstantinápolyi pátriárka gyeplõjére kerül. De ha egyik sem sikerül, legalább annyira elkápráztassák fényükkel, hatalmukkal, hogy örök életére úgy keringjen Bizánc körül, ahogyan lepke körözi a viaszgyertya lángját.
Mihail császár, a “Krisztus-szeretõ úr”, egész udvara jelenlétében fogadta a “barbár herceget”. Micsoda kitüntetés! Megéri, hogy a pusztai fejedelemfi alávesse magát az ártalmatlan, csakis a tiszteletadás kedvéért való szertartásoknak... Görög volt ott akkor a kisúrral. Én csak annyit tudok, hogy a császár magasan ült a székén, és a hozzá vezetõ lépcsõzetet a bemutatottnak le-leborulva, csaknem kúszva kellett megmásznia. Árpád úr azonban a lépcsõn el-elejtett egy aranysolidust, és azért hajolt le újból és újból. Mert ki tudja, amit az õ szokásaik szerinti tiszteletadásnak mondanak neki, igazában nem a meghódolás szertartása-e? Amikor a legfelsõ lépcsõfokra ért, a császár eléje tartotta bíborszínû cipõjét, de a kisúr figyelemre se méltatta azt, s midõn erre Mihail megelégedett azzal, hogy cipõje helyett kezét nyújtsa csókra, Árpád úr két markával ragadta meg a bíborkesztyûs kezet, és az udvar elképedt moraja közben férfiasán megrázogatta.
– Vadóc – mondta ezután a kisúrnak Petronasz fejcsóváló, mégis elismerõ mosollyal.
Az udvari népség a rabszolgák alázatával vette körül ezt a Mihail nevû ifjú uralkodót. Számon tartották minden mosolyát, ajkbiggyesztését, és mint valami csodás tettrõl, úgy beszéltek arról is, ahogyan gyaloghintójába szállt. Egymás között azonban Iszákos Mihálynak csúfolták, és szemüket a mennyezetnek forgatva suttogtak kicsapongásairól. Mégis õszinte tisztelettel tekintettek arra, aki jelen lehetett valamelyik éjjeli dorbézolásán, és másnap az egész udvar kitüntetettként ünnepelte az illetõt, ha a császár ott szertelen kedvében – mondjuk – fejéhez vágta a boroskancsót.
Nehéz volt mindezt megérteni. S még sok egyebet is...
A hosszas és minden apróságában megkövetelt sokféle cécót, amelyekkel az udvar népe ideje jó részét töltötte. A mérhetetlen gazdagságot és elõkelõséget. A legkisebb méltóság is olyan díszben és gõgösen járt-kelt, akárha kétannyi vagyona és nagyobb tisztsége volna, mint otthon Álmos úrnak. S ezek mindig itt lebzseltek, messze nyájaiktól és földjeiktõl; ugyan kik törõdtek közben a jószággal helyettük? Az udvar pompázott, pedig a birodalom háborút viselt, belül is mindenféle harcok, lázadások dúltak.
A fényes kõtömbökbõl épült, hatalmas és díszes palotákra csodálkozva bámészkodtunk, alig tudtuk elhinni, hogy emberkéz munkái. A görögök kelméivel, ékszereivel és ezerféle más remekeivel is ugyanígy voltunk. Hogyan képesek ilyeneket készíteni? Honnan szerezték az igéket erre? Aki megtanította õket – gondolta volna az ember –, igen nagy istenség lehet... Hanem amikor a Szent Palota folyosóinál is szûkebb utcaközökben megláttuk e töméntelen csodálatos tárgy mûhelyeit, a bennük görnyedezõ, ugyanolyan sápadt, elnyûtt emberekkel, mint amilyeneknek elképzelhetetlen sokasága töltötte be a város paloták mögötti zugait, és láttuk itt a piszkot, a hihetetlen zsúfoltságot, a rongyokat, azt az ínséget, amelyhez foghatót nálunk nemcsak a szabad ínek, de még a rabok sem ismernek, már nem dicsértük ezt az istenséget. S még kevésbé, amikor meggyõzõdtünk róla, hogy a Szent Palota tágas, tiszta mûhelyeiben pediglen csupa, gyerekkorukban megnyomorított, asszonyhangú férfi dolgozik, akiket, hogy mindenekfelett megbízhatókká váljanak, megfosztottak a családi élettõl és attól az örömtõl, hogy utóduk legyen. Nálunk bezzeg kovács, ötvös, szíjjártó és a többi kézmûves, mind megbecsült nemzetségbõl való vitéz, tehetõs család tagja, kik között a mesterség titkai atyáról fiúra szállnak...
Egy napon meglátogatta a kisurat a császár lovászmestere. Akaratos állú, jóképû férfi, nagy hírû katona, az udvar kedvence. Baziliosznak hívták. Baziliosz nem beszélt olyan nyakatekert módon, mint az udvari népség, parasztok ivadéka volt valami Makedónia nevû földrõl. Õt az érdekelte, hogy háború esetén hány vitézzel vonul hadba a mi népünk, s harci fortélyaink után tapogatózott. Évekkel késõbb jelen voltam, amikor a kisúrnak jelentették, hogy Bizáncban Baziliosz társcsászára lett Iszákos Mihálynak, majd megint – egy esztendõ sem telt el –, hogy megölette azt, és maga foglalta el a trónját. Ezt csak azért mondom el, mert Baziliosz császárnak volt egy fia, Leó császár, aki a bolgárok elleni szerencsétlen háborúnk idején uralkodott. Ezt a Leót “Bölcs”-nek nevezték, az is lehetett bizonyára, hanem az õ ravasz bölcsességére a mi népünk nagyon ráfizetett. A jelenlegi bizánci császár pedig unokája annak a férfinak, akit én még lovászmesterként láttam a kisúr kamrájában üldögélni. Bíborbanszületett Konstantinnak hívják, mert õ úgy jött a világra, hogy atyja is császár volt már, azaz bíbort viselt.
A lovászmester hadititkainkra volt kíváncsi, Árpád úr pedig csak mosolygott rá, nem árult el semmit. Magában is mosolygott közben, mert már készen volt a tervünk az õ hadititkuk megszerzésére...
Görög ugyanis csakugyan kileste a Szent Palota egyik rejtett udvarában a görögtûz mûhelyét, s megfigyelte annak fõnökét, aki besötétedéskor utolsónak távozott onnan, gondosan elreteszelve a mûhely bejáratát. Még azt is kifürkészte a mi görögünk, hogy az az ember milyen úton megy haza közökön, udvarokon és csarnokokon át, távoli folyosón levõ lakókamrájába. A kisúr éppen másnapra tervezte, hogy elfogjuk a görögtûz készítõinek fõnökét. Fegyverünk nem lévén, puszta kézzel legyûrjük, kamrájába visszük, és ott kiszedjük belõle a titkot. Azután megszökünk Konstantinápolyból, hazaigyekszünk...
A következõ napon besötétedés elõtt le is sétáltunk – így mondom, mert gondtalanságot színlelve lépkedtünk – az egyik, célunkhoz legközelebb esõ díszudvarba. Onnan aztán sikerült alattomban eljutnunk abba a közbe, ahol a görögtûz fõkotyvasztójának igen hamarosan utunkba kellett kerülnie. A legalkalmasabbnak látszó, jócskán szoros helyen hárman háromfelé bújtunk meg a falak kiszögellései mögött. Nem mondom, a torkomban dobogott a szívem, mert tíz halált érdemlek, ha a kisúr most rajtaveszít! Rövid várakozás után halljuk ám, amint ropognak a kavicsok a közeledõ léptek alatt. A mi szemünk összevillant, s készítgettük a markunkat.
– Eltévedtél, ifjú herceg? – kérdezte Petronasz mosolyogva Árpád úrtól, amint befordulva a közbe, meglátott minket. Görögre meg rám éles tekintetet vetett. – Hát a kísérõid nem tudtak eligazítani? Majd én mutatom az utat...
Petronasz mögül sárgás fényfolt esett a kõre, a kiszögellésen túl imbolygó fáklya fénye. Majd megjelent a szövétneket tartó katona, és kitûnt, hogy fegyveresek kísérik Kherszon kormányzóját. Petronasz mosolya pedig olyan volt, mint egy sakálé, mintha harapni akarna.
Elhûlt a vér bennünk. Leleplezõdtünk! Soha olyan riadalmat nem éreztem életemben. Történjék bármi is – gondoltam –, haza, Álmos úr szeme elé nem kerülhetek soha többé!
– Csak elõre! – biztatott Petronasz. – Ne tekintsetek hátra! Arrafelé olyan vakító tûzzel dolgoznak a mesteremberek, hogy aki belenéz, elveszti szeme világát. Azt mondják, egy ember orrát, fülét, karjait is elvesztette, amikor belecsodálkozott. Akkor már jobb a napba nézni, nem?
Így gúnyolódott, amíg a szállásunkhoz közeli csarnokba nem értünk. Ott meglepetéssel láttuk, hogy Petronasz elinti a fegyvereseket; azok sarkon fordulnak, eltûnnek. A kormányzó egészen a folyosónkig elkísért bennünket.
– Innen már hazataláltok. Örvendj, herceg! A Szent Palotában mindenkire oly gondosan ügyelnek, hogy a császár vendégét végül is nem érheti baj...
És a megszokott barátságos arcot öltve, nagy tisztelettel búcsúzott el Árpád úrtól.
– A teremburáját a folyékony tûznek! – bosszankodott a kisúr, amikor kamrájában magunkra maradtunk. – De valamit igenis hazaviszünk! – Majd Göröghöz fordult. – Hûségedért és leleményességedért azért, mielõtt elutaznék, kijár valami jutalom.
Annak összekoccant a foga.
– Ráér az, kisúr. Mert úgysem maradok itthon! Nekem nem bocsátják meg a próbálkozásunkat. Én nem vagyok idegen fejedelem fia, sem idegen testõrzõ, hanem bizánci születésû, közéjük tartozó keresztény. Nekem elvágják a torkomat!
– No, akkor – fordult hozzám a kisúr – a hátralevõ idõben nem az én testõrzõm leszel, hanem Görögé. Nem venném lelkemre, hogy tervemért más bûnhõdjön. Úgy vigyázz õrá, mintha magam volnék!
Híven teljesítettem a parancsolatát. Árnyékként osontam Görög nyomában, ha nagy ritkán – mert ugyancsak rettegett – elhagyta a fülkéjét. Néhány nap múlva az egyik félreesõ udvarban három “részeg” katona kötött belé, de én is ott termettem; egyesült erõvel kicsavartuk a kezükbõl és a hátukhoz vertük lándzsáikat. Más alkalommal a kapu elõtt gyönyörû gyümölccsel kínálta egy félmeztelen gyermek: én a kosarat felrúgtam a levegõbe, a földön szétloccsanó gyümölcsök fehér húsa a szemünk elõtt megfeketedett... Egyszer pedig – no, attól nem én, hanem a szellemek védték meg – egy hatalmas kalapács zuhant le Görög mellé az épület tetejérõl, csaknem súrolta a testét... De végül is nem történt baja, mert rövidesen hazatértünk. Otthon varkocsot növesztett, családot alapított, és itt az új hazában esett el, amikor a marótok ellen hadakoztunk.
Közben pedig, hogy a kisúr sem meg nem alázkodott a császár elõtt, sem újból nõsülni, sem megkeresztelkedni nem akart, megpróbáltak más hasznot kicsikarni belõle. Egy fehér ruhás írnok szegõdött hozzánk, nap nap után felkereste Árpád urat, mindenfélét kérdezgetett tõle. Népünk múltja, szokásai érdekelték, meg a szomszédainké. Hanem a kisúr értett hozzá, hogy kérdezettbõl beszélgetõtárssá váljon; lassanként már õ faggatta a fehér ruhást. Kiderült, hogy a kappanhangúnak valami különös címe vagy szolgálata vagyon. Ilyesféle, hogy “a Pontosztói északra esõ terület adattáros fõírnoka”. Õ kezeli és egészíti ki azokat az értesüléseket, amelyek ennek a vidéknek a népeirõl évszázadok alatt összegyûltek ott járt bizánci követségek és kereskedõk jelentéseibõl. A konstantinápolyi udvar írnokai effélékkel is foglalkoznak, hogy ezek a dolgok bármikor Bizánc hadvezéreinek és újabb követségeinek rendelkezésére álljanak. Árpád úr végül már többet kérdezett a kappanhangútól, mint amennyit felelgetett neki. Különben sem volt nagyon ínyére a kérdéseire válaszolni.
Aztán eljöttek az utolsó napok. A császárnak jelentették, hogy a mi seregeinkkel közösen vívott hadjárata sikerrel véget ért, és a bizánci gályák megkezdték a mi csapataink hazaszállítását Kisázsiából, ahol az õ kedvükért és zsákmány reményében megint az arabokkal viaskodtunk. Petronasz nemcsak ezt közölte a kisúrral, hanem azt is, hogy kitüntetésként hazaindulásunk elõtt még elkísérheti a császár magas személyét a pruszai meleg fürdõbe.
A mondott napon a palota Kútcsarnokában két díszes bárka állott elõ, egy bíborszínû meg egy feketére festett. Mihail a birodalom elsõ embereivel és testõrzõivel a bíborszínûbe szállt, a kisúr és más vendégek pedig kíséretükkel együtt a fekete bárkán követték a császárt. A görögök a fürdõben nem úszkálnak, mint gondolná az ember, hanem mártogatják, locsolgatják – meg kenetik, gyúratják – magukat, aztán még sokáig lebzselnek ott, esznek-isznak, beszélgetnek. A kisúr hamarosan elunta magát, és kiment a tengerpartra levegõzni. Ott szóba elegyedett a fekete bárka egyik fiatal katonájával. Megkérdezte: szereti-e a tenger hullámait, nem lovagolna-e szívesebben a pusztán? A katona bölcsen és tisztelettudóan felelt: férfinak kell lenni a hajón meg a nyeregben is! A kisúr megdicsérte, és a nevét kérdezte. Mihail Varkalasznak hívták a legényt. Harminc esztendõ múltán, a szerencsétlen bolgár háborúnk idején a mieink úgy emlegették a görög csapatszállító gályák Varkalasz Mihály nevû fõkormányosát, mint a legvitézebb bizánciak egyikét, ki igaz, derék szövetségesünk volt, segítõje annak a gyõzelemnek, amelyet utóbb császára cselvetése vereségre változtatott.
Az Iszákos Mihállyal való bárkázás utáni napon Petronasszal együtt hajóra szálltunk. A kormányzó könnyes tekintettel búcsúzott Konstantinápolytól. Mi azonban csöppet sem bántuk, hogy végre kitehetjük onnan a lábunkat. A kisúr mégsem volt olyan vidám, amilyennek az ember várta volna. Azon bánkódik – gondoltam –, hogy hiába, semmit nem tudtunk hazavinni a görögöktõl.
Ám nagyot csillant a szeme, emlékszem, amikor a fejedelmi udvarban lóról szálltunk, és aki csak összefutott a látására, rögtön utat is nyitott – egy csecsemõnek. Amíg távol voltunk, Árpád úrnak megszületett legelsõ fia: Levente.
Álmos úr másnap reggel meglátogatta Árpád urat a kisúr saját jurtjában. Én álltam éppen õrséget a sátornyílás elõtt. Egyszer csak hallom a kisúr hangját:
– A fecske is fészkére, ha élelemmel nem, legalább egy szalmaszállal tér meg. Én sem jöttem haza üres kézzel. Valami fontosat hoztam Konstantinápolyból, fejedelem. De bizony nem jót... Csak annyi a jó belõle, hogy legalább idejében tudjuk, mihez tartsuk magunk.
És elmondta, hogy a bizánci írnoktól azt hallotta: Etelköz területén régi idõktõl mindig átfolytak a népek, olyanok is, amelyeknek õ a hírüket sem hallotta eleddig – szarmaták, jazigok, gótok, hunok, avarok, bolgárok –, ezek mind ide jöttek, itt laktak, de rövidesen továbbmentek. Némelyik bekéredzkedett a bizánci birodalomba, mások Pannóniába költöztek... Egy se maradt itt! Miért? Ezt a termékeny, áldott földet mi is csaknem lakatlanul találtuk. Miért?
– A föld itt mindent ad – hallottam ekkor Álmos úr tûnõdõ válaszát –, csak egyet nem: jól védhetõ gyepüket. Alkalmas hegyvonulatot egyáltalán nem. Folyóink nem nyújtanak védelmet északról. Délrõl pedig hajózó népnek a tenger nyitott kapu lehet. Én is töprengek ezen. Fent a kijevi roszok erõsödnek. Lent Bizánc, ha egyszer nem lesz másutt lekötve, benyomulhat ide... És hát a besenyõk... De azért nem ég a ház, kisúr.
– Az írnok azt is mondta, az õ sok évszázados feljegyzéseik mutatják: a keleti pusztákról idõrõl idõre elõtörnek az ott élõ népek.
– Ha jólétükben elszaporodnak...
– A hatalmas, fallal védett kínai birodalom elállja útjukat, ezért nyugatnak fordulnak, és végül mind itt hömpölyögnek át. De ezen a földön nem tud megkapaszkodni egy sem, s amidõn jön a következõ, az elsodorja.
– Így tudják a bizánciak?
Hosszú ideig ezután a jurtból egy szó sem hallatszott. Majd meg halkan beszélgettek. Végül Álmos úr azt mondta:
– Igazad van, kisúr, a kutya is körülszaglász fedél után, ha érzi az esõt...
PANNÓNIA LAKÓI
Rasztiszláv marót herceg, akinek követe röviddel ezután hozzánk érkezett, aligha sejtette, hogy ajánlata mennyire kapóra jön.
– Mi az égtájakat kelethez mérjük. Arccal arra fordulunk, s így jobb kezünk felé van dél, balra észak, nyugat meg a hátunk mögött. Márpedig hátra ritkábban tekint az ember...
Ezt abból az alkalomból mondotta a kisúr, hogy Rasztiszláv követétõl tudtuk meg: a havason túl, Pannóniában már nem az avarok uralkodnak, ahogyan még mindig hittük. Több mint fél évszázaddal ezelõtt leverte õket a frankok királya, kit Nagy Károlynak hívtak, meg Krum kán, a dunai bolgárok akkori fejedelme. Pannónia Dunán túli vidéke Károly bajorjai kezére került, a Dunától inneni tájékon a bolgár kán “dukáknak” nevezett helytartói kormányoznak, északon, a hegyek között pedig nagyobb önállóságra kaptak a szláv morvák, vagyis a marótok.
Az új haza földjérõl beszélek, fiaim. Akkori állapotáról, amikor elõször hallottunk, érdeklõdtünk felõle. Rég volt az, jóval elõbb a honfoglalásnál...
A marótok alávetettjei a frankoknak, akiknek egyik hercege, Karlmann nevû, most pártütést szított, és Rasztiszlávval szövetkezve, le akar számolni ellenfeleivel. Közülük a marótok hercegére saját ellensége, Pribina jutott. Ez az a herceg, aki a Zala folyó lápjai között levõ mocsárvárából, Mosaburgból a pannóniai avarokkal összekeveredett szlávokat kormányozza.
Hát bizony, ilyen kusza körülményeket elsõ szóra – meg a másodikra – a fejedelemnek és a kisúrnak is nehéz volt átértenie. Végsõ soron azonban az derült ki, hogy a frankok (vagy inkább a hozzájuk tartozó bajorok) most éppen egymás ellen és egymás alávetett népei ellen küzdenek, s ezek is egymás ellen meg õellenük... Amit a fejedelem a kisúrral együtt elégedetten hallott, és elfogadták Rasztiszláv kérését, hogy küldjenek sereget az õ támogatására.
Ugyanígy támogatták volna, ha az kéri, a másik felet is. Nem azért voltak készek hadat küldeni, hogy igazságot osszanak az idegenek vitájában. Ezúttal a zsákmány reménye sem csábította õket, hiszen – amiként tudtukra jutott – csak hellyel-közzel lakott vidék az, és sokféle töredék népe egyformán szegény. De szemüket most éppen erre a földre vetették, s ez a hadjárat a legjobb alkalomnak látszott arra, hogy ismerkedjenek tájaival, lakosságával, körülményeivel. Így hát az elkövetkezõ tavaszon elõször indultunk el “hátunk mögé nézni”, felderíteni e még ismeretlen nyugati tájékot.
Nem tudom, jól emlékszem-e. Mintha Szabolcs úr, a kisúr nagybátyja vezette volna a hadat. Árpád úr válogatott karvalyosok élén a sereg alvezére volt. Kurszán pedig ezerescsapatot vezérelt. Rasztiszláv megnyerte a dunai bolgár fejedelem engedélyét, hogy háborítatlanul haladhassunk az Al-Duna mentében, ahonnan a Dráva partján folytattuk utunkat, így törtünk be a megbeszélt idõben Dél-Pannóniába, és az északi irányból odavonuló marótokkal kétfelõl összeroppantottuk Pribina tartományát.
Magam végig Árpád úr oldalánál voltam. Fegyverhordozónak lenni nem könnyû ám! Százfelé legyen szeme hadakozás közben! Magam után vontam egy vezeték lovat arra az esetre, ha a kisúr alatt levõ megsérülne, másik szablyát is én adtam az ifjú vezér kezébe, amikor az övé egy bajor sisakján kettétörött, közben a feléje szegezett lándzsákat igyekeztem pajzsommal elhárítani, s még saját bõrömet is védenem kellett.
Árpád úr jobban kitette magát a veszélynek, mint az vezéreknél szokás. Kereste a közelharcot, és serege élén verekedett. De el is érte, hogy már legelsõ hadjáratán nagy vezéri tekintélyre tett szert. Nem csupán vakmerõségével. A tábort mindig jól védett helyen ütötte fel, az õrszemeknek a legfeketébb éjszakán, a leggonoszabb idõben is utánanézett, a támadásra higgadtan választotta meg a terepet, és bölcsen alkalmazta a hadifortélyokat. Különben a nála is fiatalabb Kurszán vezér, ki nagyon vonzódott a kisúrhoz, s példaképének tekintette õt, hasonlóképpen viselkedett. Szintén kitett magáért, méghozzá a karvalyosoknál kevésbé fegyelmezett csapatával.
Mosaburg bedöntött sövényfalait a Zala partján, a Balaton mocsárba veszõ déli csücskének a közelében akkor pillantottuk meg, amikor a marótok már végeztek ott. A sárerõdítményeken belül szegényes kunyhók fogadtak minket és az itteni keresztény avar szlávok két temploma. Az egyik fából, a másik – az újabb és nagyobb – kõbõl épült. Pribina herceg állítólag az utóbbi elõtt vesztette életét.
Innen továbbmenve, végigdúltuk Pannónia nyugati határvidékét. Zsákmányra e nélkül e szegény népek között nem is tehettünk volna szert. De itt néhány bajor katonai településre leltünk, kis városokra, azokat felgyújtottuk, lakóikat szétvertük; így kezünkre jutott néhány értékesebb fegyver és ezüst-, aranytárgy, az utóbbiak fõként templomokból, úgyhogy a vitézek végül is nem voltak elégedetlenek.
A kisúr nem választott a zsákmányból. Az õ “zsákmánya” az volt, amirõl meggyõzõdött: hogy a nehézkesen mozgó frank vértes lovasság meg a gyalogosan küzdõ, csupán lándzsát és hajítódárdát használó pannóniai szlávok nem volnának kemény ellenfeleink. Tiszta vérû avarral egyetleneggyel találkoztunk, azzal is a bajor foglyok között. Ez a férfi a frankok szolgálatában álló avar hercegnek mondta magát, és keresztény volt. Az avarok szolgasorba kerültek, és félig-meddig kipusztultak – magyarázta. – Hatalmuknak, amelyet Baján kagánjuk teremtett, belsõ harcok ásták meg a sírját, mert az avar fejedelmek az itt lakó szlávok és más népek élére kis “bajánokat”, bánokat állítottak, akik rövidesen független urai akartak lenni a maguk területének. Úgy tûnt: az avarokra már ügyet se kell vetnünk.
– Akkor is itt vagyon még a bolgár, az meg kemény dió! – latolgatta a kisúr.
Bántotta ez a gondolat, mert a Dunántúl szép lankái, a Balaton tágas vize, de meg a Fertõé is, már igen-igen megtetszett neki. A pannon táj peremén õrt álló hegyvidéket irigyelte: ez ám az alkalmas gyepû... Igen bizony, fiaim, ha visszagondolok rá, ahogy akkor legelõször, idegen szemével tekintettünk e földre, csak azt mondhatom: a legelsõ látásra szívünkhöz nõtt nagyon...
Mielõtt hazatértünk ugyanazon az úton, amerre jöttünk, Árpád úr titokban kiküldött néhány szemfüles fürkészõt, hogy ismerjék ki a bolgár dukák uralma alatt álló vidéket.
Tudom, Álmos úrral azután ugyancsak várták a fürkészõk érkezését. A fejedelem meg a kisúr szinte mindennap tárgyalt Pannóniáról, tervezgettek. Fekvését igyekeztek pontosan felmérni, ezért szláv foglyokat hallgattak ki, hogy megtudják, a havasok hegykoszorúja valóban körülövezi-e a Duna és a Tisza síkját, és ha igen, milyen módon. Végül azt mondták: ahogyan számba veszik, a nagy hegyek karéja – keleten, északon, nyugaton – olyan, mint egy igen-igen erõs íj íve, amelynek a déli folyók vonala az összekötõ húrja. Vagy mintha az egész széles vidék egy olyan várerõsség falai között terülne el, amelynek déli oldala nyitottabb ugyan, de ott is van vizesárka...
Õsz végére megjöttek a fürkészõk. Ám olyan komoran, magukba zárkózva szálltak le a nyeregbõl, s ezek az ügyes emberek oly elveszetten tengtek-lengtek az udvarban, hogy mindenkinek feltûnt. Álmos úr a kisúr jelenlétében hallgatta meg a jelentésüket. De mivel mindig mindenrõl elõre értesült, és õ sem tudta mire vélni sötét ábrázatukat, ildomosnak tartotta, ha ezúttal a kinti õrökön kívül a sátornyíláson belülre kettõs õrséget rendel. Csepelt állították oda meg engem.
Álmos úr intett, hogy a fürkészõket a kisúr faggassa ki.
– A vidék?
– Amerre csak jártunk, nekünk való. Minden vagyon ott. Gazdag vizek; ártéri rétek; dús füvû mocsárszigetek; tágas sík legelõk; eke alá való fekete földek; vadászatra... bölény is él... erdõk, mindazon fákkal, amelyek mesterembereinknek szükségesek; a fegyverkészítéshez régtõl mûvelt ércbányák... – így válaszolt a fürkészõk szószólója, gyakorlott, értelmes ember, mindeddig igen becsült vitéz. – Ami pedig a legfõbb: annyi a lakatlan tájék, hogy a hét törzs csak azokon is jól megférne.
– Avarokat láttatok-e?
– Nem találtuk õket. Némi szlávok vagynak ott, jóval szegényebbek és félénkebbek a dunántúliaknál, a marótokhoz pedig nem is foghatók. Jóformán a többi mind, aki ott lakik, bolgárnak és a hunok leszármazottjának mondja magát.
Álmos úr arra, hogy ,,hun”, csodálkozva felhúzta a szemöldökét. A hunokról annyit tudtunk, hogy egykor igen híres, de régen el is pusztult nép az.
A kisúr megjegyezte:
– Talán éppen azok a letûnt avarok, akikrõl beszélsz. A görög írnoktól tudom, az avarok: “var-hunok”. Csakhogy a ,,var”-okkal szövetséges “hunok” még valahol a Kínai Nagyfal tövében éltek, amikor Attila hunjainak a birodalma a föld itteni sarkán összeomlott. Az avarok tehát testvérei voltak az általunk emlegetett hunoknak; a mai avarok pedig... ha léteznek még... a hunok valaha volt testvéreinek a leszármazottai, nem pedig közvetlen utódai azoknak.
– Meglehet, hogy úgy vagyon, ahogy a kisúr mondja – emelte Árpád úrra a szemét a fürkészõk szószólója. – De mégis Attilára hivatkoznak, kinek Pannóniában volt a székhelye, hogy az õ jogán ez a föld õket illeti.
– Talán maga Baján vagy valamelyik utóda is hivatkozott erre, az ürügy kedvéért kissé közelebbinek mutatva a rokonságot – vélte a kisúr elmosolyodva.
– Most bolgár uraikkal szemben hangoztatják ezt.
Árpád úr meglepõdött.
– Hát elégedetlenek velük? Nem azt mondtad az elõbb, hogy bolgároknak vallják magukat?
A fürkészõ megvakarta a fejét.
– Azoknak. De nem ugyanolyanoknak, mint a dunai bolgárok. Homályos ez... Õket, azt mondják, Kürt egyik fia vezette ide, amikor amazok Kürt másik fiának vezetésével az Al-Dunától délre telepedtek le. Már akkor sem voltak egyformák, a dunai bolgárokból pedig azóta szinte szlávok lettek.
– Ez igaz, elszlávosodtak. De ezek meg, akikrõl beszélsz, alighanem a letûnt avarokkal keveredtek össze, és e szolgasorba kerültek mendemondáit is szívesen elõveszik, ha erre vagyon szükségük... Hanem hogy Kürt fia vezette õket, ez igen érdekes, így hát csak kétszáz évvel ezelõtt kerültek oda az avarok közé, amikor Kürt birodalma összeomlott. Mi is onnan kerültünk ki.
A fürkészõ nagyot nyelt.
– Õk a dunai bolgárokat “nándoroknak” mondják, azok meg õket “eszekileknek”. A nyakukra tett dukákkal torkig vágynak. Õsi fejedelmeiket várnák vissza. Erdõelvén a bánjuk azt mondta...
– Hol? – szólt közbe most elõször Álmos úr. – “Erdõelvén”?
– Ez a rész a hegyvidék ölében vagyon. Nálunk nincs neve.
– Hát akkor ki hívja Erdõelvének? – kérdezte a kisúr.
– Õk. Ezek, akik saját magukat “székeleknek” nevezik... A mi nyelvünket beszélik, úgy, mintha csak egy távolabbi törzsünk volnának...
Álmos úr felcsillanó szemmel szablyájára csapott. A kisúr izgatottan elõrehajolt.
– Véreink? Kürt hajdani birodalmából? Ez ám a meglepetés! No de hát õk mit szóltak hozzátok? Hallottak-e rólunk? Csak nem tagadtak meg minket?
– Nem. A bánjuk jóltartott bennünket. S valamennyire emlékeznek is miránk...
– De a teremburáját, ha ilyen jó hírrel jöttök, mitõl olyan sötét a pofátok?! – pattant fel a kisúr.
Erre a fürkészó'k összenéztek, és lesütötték a szemüket. Szószólójuk kínlódva csavargatta köpönyege gombját. Nagy nehezen válaszolt:
– Hogy véreik vagyunk, alig törõdnek vele. Más a fontos nekik... Eleinte... beszélik... szívesen fogadták az al-dunai bolgárokat, testvérekként, de csalódtak bennük. Azt hánytorgatják, hogy a bolgárok elfajzottak, amióta már nem a Dúlok állnak az élükön. Kürt fejedelmi házáról ábrándoznak a székelek, attól várják a szabadulásukat... – Írott nyilat húzott elõ a csizmaszárból, és reszketõ kézzel nyújtotta Álmos úrnak. – Ezt a mi “gyulánknak” küldték. Neki... üzenik... a gyula vezette nép számíthat rájuk a nándorok ellen... A Dúlok leszármazottjának õk szívesen meghódolnak... Ezt írták a nyílvesszõre. Amit, íme, a ti kezetekbe adunk, fejedelem, kisúr! Mi nem szóltunk, hogy már nincsen gyulánk, mert nem vághattunk elébe annak, amit ti majd jónak láttok tenni...
Ezzel hétrét hajolt a szószóló, s így folytatta:
– Tudjuk, hogy a fejedelemre sértõ ez a hír, hogy súlyos és veszélyes titok, ami ha kipattan, pártütést támaszthat a népben... De könyörgünk, ne felejtsd el: nem a mi hibánk, és hogy mi hozzád, családodhoz, uralmadhoz hívek voltunk, vagyunk, és leszünk is! Hallgattunk errõl, és hallgatni fogunk, mint a sír. Kegyelmezz szegény fejünknek!
Álmos úr arca színeket váltott. Dühödten tépte le a zárózsinórokat; végigbetûzte a vesszõnek mind a két darabját, aztán Árpád úrnak vetette oda, majd visszakapván, apróra tördelte õket. Végül sarkával a lába alatt levõ szõnyeg vastag csomóiba taposta a szilánkokat. Kezét ekkor szablyája markolatára téve, a fegyverrel kétszer dobbantott a földön. E jeladásra Csepel kinyúlt a sátornyíláson, erõsen meglökte a kinti õr vállát, az – hallottuk – lándzsája vashegyével háromszor keményen rávert a pajzsára, és máris bent termett. Egy pillanattal késõbb pediglen, meztelen acéllal a kézben, betódult a sátorba az õrség valamennyi tagja. Akikre a fejedelem ujja mutatott, a lehorgadt fejû fürkészõket hirtelen körülvették, elvezették.
– Hej, hogy örvendenének ennek a gyulafiak... a Farkas nemzetség! Õket várják, kérik, õróluk álmodnak az elfelejtett testvérek... az igazi fejedelmekrõl! – sziszegte Álmos úr gyûlölettel.
Soha az ideig magából kifordultnak nem láttam. Ekkor azonban tombolt haragjában.
– Pedig a fülükbe jut ám! Már tudnak a fürkészõk rémült arcáról, fúrja oldalukat a dolog! Ezek meg hallgatnak, hallgatnak bizony! Csak egy böki ki a titkot a feleségének! Csak egy a fiának! Õk hallgatnak, csak a bor, kumisz gõze fecseg majd. Hallgatnak egész életükben, csak utolsó szavuk lesz áruló, halálos ágyukon! Titkot nem lehet elásni! Csupán az emberrel együtt, aki a tudója!
Mi, az õrök, nem szólhatunk, nem is hallhatunk. De vagyon pillanat, amikor a hûség feloldja a törvényt. Amikor a test és õrzõje egészen eggyé válik. Csepel szablyáját hangosan megrázva, keményen elõrelépett, és mellére ütött, csak úgy döndült; én is kiléptem, és ugyanígy tettem. Azt jelentette ez: itt vagyunk mi, éles fegyverünkkel, életünk-halálunk a fejedelemé, ránk mindig számíthat, most is, amikor nyíltan bíróként nem ítélhet, mi, egyet intsen csak, saját szakállunkra végrehajtjuk gondolatát!
A fejedelem hosszan nyugtatta rajtunk tekintetét, aztán erélyesen bólintott felénk. Mi már pattantunk is, hogy belefojtsuk a fürkészõkbe a titkot, amikor a kisúr nyugodt, világos hangon ránk szólt:
– Ne siessetek! – Álmos úrhoz fordult. – Mi szükség titokra, fejedelem? Az ilyen titok megront minket. Verjük dobra inkább, s akkor azokat rontja meg, akik vissza akarnak élni vele.
A fejedelem véreres szemekkel bámult Árpád úrra.
– Még ma induljon a horkához a fürkészõk szószólója – folytatta a kisúr.
– Hogy elárulja neki?! – hördült fel Álmos úr.
– El. A mi parancsolatunkra. Aztán majd meglátjuk, mit cselekszenek. Hogy cselekszenek-e egyáltalán...
– Cselekszenek! – kiáltott rá atyja.
– Nézzünk szembe vele! Bátran élj, ne félelemmel! Ezt tõled tanultam, fejedelem.
Álmos úr maga elé meredt, gondolkodott.
– Fakadjon ki a kelés? – kérdezte nagy sokára.
– Fakadjon ki, és ne terjengjen, ne bûzölögjön tovább! – A kisúr Csepelhez fordult. – Szólj, bocsássák azokat szabadon!
A KAZÁROK
A titok tehát nem vált titokká, szárnyára engedték.
De Pannóniáról, a gyulákat váró székelekrõl a fejedelem többé hallani sem akart. Hétfelé esendõ népünket csakis az õ és Árpád úr kemény akarata tudja összetartani – hajtogatta. – Egyedül az õ vezetésükkel maradhat a nép független. Csupán az õ elavult hagyományok kölönceitõl szabadult bölcsességük jelölheti ki a szerencsés utat. Márpedig Pannóniában – amit megszerezni, úgy látszik, nem is volna éppen lehetetlen – a székelek annyira megerõsítenék a gyulafiak pártját, hogy arra gondolni se jó...
– Vagy nem hiszünk többé magunkban, uralomra kiválasztottságunkban, kisúr, vagy ha igen, egy szót se többet a szép Pannóniáról!
Ennek igazságát szomorú szívvel Árpád úrnak is be kellett látnia. De akkor mi légyen, hol vagyon más kiút? A görög írnok felvilágosításai óta a kis úrnak Etelköz égett a talpa alatt.
– A nyugat kiismerhetetlen a számunkra – érvelt tovább a fejedelem. – Gondolj csak a bajorok és a marótok szövetségének s ellenségeskedésének kusza szövevényére... Hiába, nekünk kelet volt és lészen az otthonunk, a múltunk és a jövõnk! Kiút csak egy volna... a kazárok...
Álmos úr lágyan, szinte áhítattal mondta ki a szót.
– Ott töltöttem ifjúságomat... az újulni kész, nagy és erõs birodalomban... Tõlük tanultam mindent. Kezdettõl fogva bánatom, nyugtalanságom forrása, hogy az esztelen és engedetlen vezérek keresztülhúzták számításomat. Hiszen én a behódoltatás elõl kitérve, megmutatván erélyemet, ügyességemet, egyenrangú szövetséget akartam kínálni nekik. Tudom kémeimtõl, hogy a hákán-bég kazár bölcsességgel már a szakítás pillanatában hasonló kilátásra függesztette a szemét.
Az után, hogy a megharagított és meg is riasztott kagán szállásföldünkre telepítette a besenyõket, csak megvert bûnösként fordulhattunk volna hozzájuk, csak kegyüket kereshettük volna... Így hát várni, várni, várni kellett, amíg az idõ elmossa a kölcsönös sérelmeket, és büszkeségünk már nem szenved csorbát, ha békejobbunkat kínáljuk neki. Ehhez sok esztendõnek kellett eltelnie. Néhány évvel ezelõtt – vallotta meg a fejedelem Árpád úrnak – egy régi barátját, elõkelõ kazár méltóságot kért fel közvetítõnek. Azt a választ kapta: áthághatatlan türk hagyomány az engesztelhetetlenség a saját népükbõl való pártütõkkel szemben, elõbb tehát kényükre-kedvükre ki kell szolgáltatnunk nekik a kabarokat, addig a kagán nem tárgyal velünk.
– A kazárok ádáz szívéhez meg kell találnunk a kulcsot! – csettintett ujjával a kisúr.
De titkot valóban nem lehet elásni. Példa rá, hogy ámbár azt lehetett volna hinni, a fejedelmen kívül senki sem tud a kisúrnak Konstantinápolyból magával hozott aggodalmáról, mégis amint a székelek üzenete a gyulafiak tudomására jutott, valami úton-módon az etelközi haza védhetetlenségérõl is terjedni kezdett a suttogás. Bár a szállásföldet látható külsõ veszély nem fenyegette, a hét úrság szerte most ezen rémüldöztek. A fagyos tél nagyon alkalmas arra, hogy nevezetesebb események ne történjenek, de a szóbeszéd szabadon eljusson a szálláshelyekre, bekopogtasson minden egyes jurtba, s eközben megdagadjon, megfiaddzon...
A fejedelem meg a kisúr élesen figyelt. A téli szállásokon fortyogó üstöknek hamarosan orrukba jutott a szaga.
A karvalyosok megkapták hát a parancsolatot, hogy amire a gólyahír kibújik a földbõl, álljanak készenlétben. A fejedelem a kabarok fejét is magához hívatta. Az ifjú Acsád volt ez, ki a kálizok törzsfõjének meg a nálunk varsányoknak nevezett alánok vajdájának egyaránt felette állt (névleg a karvalyosoknak is, de ezek igazában csak Álmos úrnak engedelmeskedtek).
A fejedelem emlékeztette Acsád nagyvajdát arra a vérszerzõdésre, amelyet õ atyjával és a kabarok többi akkori vezérével Kujáb alatt kötött, és megkérdezte, hajlandó-e azt megújítani Árpád úrral. A kabarok igen jól éltek Etelközben. A kálizok jeles vitézek, azonfelül élelmes kereskedõk voltak, és a kujábi csata óta eltelt hosszú esztendõk alatt mindkét módon megszedték magukat. A varsányok meg kitûnõ földmûvelõk és a szilaj pásztorkodás mesterei lévén, ugyancsak meggazdagodtak, híres kovácsaikat és ötvöseiket az egész nép elhalmozta munkával. A fejedelemnek pediglen még arra is volt gondja, hogy a kabar elõkelõk fiai a mieink közül gazdagságukhoz és méltóságukhoz illõ feleséget kapjanak, leányaik meg ugyanilyen férjet. Acsád hát népe nevében boldogan terjesztette ki a szert a kisúrra. S lelkesen megfogadta, hogy a kabarok Álmos úr vagy a kis úr szavára bármikor egy szálig nyeregben teremnek.
De más dologról is volt beszédük Acsád úrral. A kazárokkal való szövetségrõl. Hogy úgy, mint régen, két töményt adjunk háborúja esetén a kagánnak, õ pedig védjen bennünket bárki támadása ellen. Álmos úr vállalta, hogy saját vagyonából egész “kereskedõkaravánt” szerel fel töméntelen drágasággal; így álcázza azokat a szokatlanul fényes ajándékokat, amellyel a kazár birodalom legkülönbözõbb méltóságait akarja elhalmozni. De a kabar elõkelõk is mozgassák meg Kazárföldön élõ befolyásos rokonaikat, hogy a megegyezés útjában álló kegyetlen feltételt a kagán mindenképpen elengedje...
A karaván õsz végén indult útjára, az ajándékokon kívül írott nyílvesszõk kötegeit vitte magával, khorezmi és kaukázusi alán kalmároknak öltözött kabar elõkelõk kísérték. A tél közepén tértek vissza, kiürült tömlõkkel, de nagy reménységgel. Tél legvégén érkezett a hír, hogy tarcha, kazár követ hozza a kagán válaszát. Ám Álmos úr elõre megtudta kémeitõl, mi vagyon annak a tarsolyában. A teljesíthetetlen feltételt a kagán nem vonta vissza, csak “enyhítette”: a kabarokat ûzzük ki Etelközbõl... A kazár udvar méltóságai szívesen támogatnak minket, de a hákán-bég megmakacsolta magát, arra hivatkozik: a türk büszkeség súlyos sérelme volna, ha velünk együtt az egykori pártütõk is szövetségeseivé lennének az általuk elhagyott birodalomnak. Ez a hákán-bég már nem az volt, akit Álmos úr ifjúkora óta ismert.
A kis úr ekkor összeült kazár bölcsével: hiténél fogva kellene nyomást gyakorolni a hákán-bégre. Az a zsidózó kabar bõ is eszébe jutott, aki régebben Nimród nem kedvezõ leszármazására figyelmeztette atyját, s ezt sietve magához hívatta.
Amidõn a tarcha megjött, majd a fejedelem sátrában ünnepélyes körülmények között átadta a kagán üzenetét, az ifjú kabar bõ – már nem emlékszem, Jaknak vagy Lázárnak hívták-e –, mint elõre megbeszélték, engedelmet kért Álmos úrtól, hogy szólhasson.
– Legmagasságosabb kagán elõkelõ tarchája – fordult a követhez –, engedd meg, hogy valamit megjegyezzek, amit bizonnyal nem fogsz legmagasabb urad elõtt elhallgatni. Magam is kabar vagyok, a pártütõk fia, de ártatlan a pártütésben. Ugyanazt az istent tisztelem, mint te és uraid. Ez a mindnyájunk felett álló isten harmad- és negyedíziglen bünteti azokat, akik ismerik parancsolatait, de nem tartják be õket. Mint írva vagyon, így szólt Mózeshez az Örökkévaló, a mi istenünk: “Bosszúálló ne légy, és haragot ne tarts a te néped fiai ellen, hanem szeresd felebarátodat, mint magadat!”
A követ szempillája megrezdült; torkát köszörülte.
– Ez nem vonatkozik rátok, hiszen ti már nem vagytok a mi népünk fiai.
– Haragotok azonban onnan való, hogy azok voltunk – felelte Jak bõ (már csak így nevezem). – Vagy népetek egykori fiainak tekintetek minket, és akkor bizony meg ne szegjétek az Örökkévaló parancsolatát. Vagy nem tekintetek már hozzátok tartozóknak, akkor mi okon mondjátok, hogy nem tûrhetitek a közületek való pártütõket?
A tarcha tartása megmerevedett.
– Erõs oldalad, úgy látszik, kabar elõkelõ, az isteni tanok magyarázása. Udvarunkban is elterjedt és megbecsült szokás ez, amelyet a hitében jámbor magasságos uram, a hákán-bég szintén gyakorol. Õ tisztában vagyon a tanok értelmével, s az igazság az, amit õ fog fel belõlük. Nem untathatom hát uraimat azzal, hogy az Örökkévaló büntetésére tévesen hivatkozó szavaidat továbbadjam nekik.
A fejedelem összecsattantotta kezét, jelt adva a lakoma kezdetére. Az étek – mint tudjátok – a türk illendõség szerint csendet parancsol, így a vita nem mérgesedett el. Annyira nem, hogy távozása elõtt a tarcha, átvéve a fejedelem ajándékait – amikor is igen meglepõdött s meg is rendült Álmos úr bõkezûsége láttán –, lopva odafordult Jak bõhöz, és a fülébe súgta:
– Érveiteket tegyétek Itil nagyrabbijának lábaihoz...
Ezúttal a tavasz igen korán köszöntött be. A tarcha néhány napos ittvendégeskedése alatt már kizöldült a fû. Alighogy a kazárok követe kitette a lábát, a fejedelem – amint a tavasz kezdetekor mindigösszehívta a “hét vezér” tanácsát. Ezúttal azonban sem a horka, sem a kende nem jelent meg, ami már szinte nyílt pártütés volt.
A vezérek közül többen tudták, s a fejedelemnek elmondták, miért maradtak el azok, hiszen õket is igyekeztek megkörnyékezni az engedetlenek. A háttérbe szorult vajdák és az elszegényedett ispánok mind összeröffentek a télen, számba vették a fejedelem elleni kifogásaikat; ezúttal a horka meg a kende szintén megegyeztek, s most már valamennyien csak ürügyre várnak, hogy népgyûlés elé terjesszék két követelésüket. Az egyik ez lesz: elhunyta utánra Álmos úr Tétényt jelölje ki utódának. A másik: a fejedelem ismerje el urának a görög császárt, bizánci seregek segítségét kérve Erdõelvének a bolgárok kezébõl való kicsavarására, továbbá a nép néhány törzse számára engedelmet a bizánci birodalom ama gyéren lakott vidékén való letelepedésre, amelyet annyira megkedveltek a kudarcot vallott konstantinápolyi hadjárat résztvevõi.
A “hét vezér” tanácskozását tehát nem lehetett megtartani; a fõvezérek dolgukvégezetlen hazatértek. Álmos úr pedig Jak bõnek azt parancsolta, hogy azonnal induljon Itilbe, mivel a kazárokkal való szövetség most a belsõ viszályt is javunkra döntheti el. A kisúr három nagy iszákot megtöltõ drágaságokkal engem szintén elküldött vele.
Ismertem Itilt, jártam ott Árpád úrral északi utazása idején, most pedig összehasonlíthattam a kazár fõvárost Konstantinápollyal, amelyhez ugyan semmiképp sem volt fogható, de énnekem mégis jobban tetszett.
Jó része jurtokból állott. Zegzugos bazárai fából épültek, s a városnak csak egy kis részében, amit még valaha – így mondják – Koshru perzsa király alapított, lehetett kõépületeket látni. A kagán téglapalotája a Keleti-Etel szigetén, a “kánvárosban” állt. Láttam akkor Itilben a kereskedõk bíróságát, ahol a zsidó kereskedõk ügyeiben zsidó, a keresztényekében keresztény, a mohamedánokéban pedig mohamedán bírák ítélkeztek, kinek-kinek saját törvényei szerint. Most pediglen eszembe jutottak a konstantinápolyi keresztények, akik eretnekséggel vádolják és szüntelen üldözik egymást. De magam elõtt láttam Bizánc sikátorait is, ahol szabad emberek rabszolgáknál nyomorúságosabban élnek, míg itt a bazár sürgésében százféle keleti fajta keveredett méltóságos tartásban, fényes öltözetekben.
Jak bõ egy rokonánál szálltunk meg. Az elõkelõ kazár engem is szívesen látott, ki ezúttal a fejedelem küldötte, tehát “tárkány” voltam. (Különben nekünk, a fejedelem testõrzõinek – még nem szóltam errõl – “fejedelmi jobbágy” a nevünk. A bõk, vajdák kísérõje, jobbágya is fentebb áll a közrendûeknél, a fejedelemé pedig ezüstvereteket visel az övén, az ezeresvezérekkel egyenrangú.)
Vendéglátónk vadkanvadászatra hívott bennünket, és amíg a lesen várakoztunk, így szólt:
– Gondolkodtam küldetéstekrõl. Igaz, hogy a türk nem bocsát meg a lázadónak. Az is igaz, hogy ha valaki gyászában megvagdalja arcát, berekben áldoz a régi szellemeknek, vagy a hit törvényeit egyéb módon sérti meg, legyen bármi elõkelõ is, a kagán fõpapunk szavára súlyosan megbünteti. De még inkább igaz, hogy ha a birodalom érdeke kívánja, a könnyû falevél is erõsen lenyomja a mérleget; ha meg nem kívánja, egy egész hegy se mozdíthat azon...
Aggodalommal néztünk rá. Így folytatta:
– A kis madár alatt a kis ág hajlik meg, a nagy csak a nagy alatt hajol. Ám a szélben egyformán hajbókol mind a kettõ. A széljáráson múlik minden!
Ezt nem értettük. De tovább magyarázta. Ha a tarcha Jak bõnek fülébe súgta, hogy az itili nagyrabbi segíthet, akkor talán az is volt utasítása: ösztönözzön további próbálkozásra. Végsõ soron minden azon múlik, vajon újabb húszezer erõs lándzsa a birodalom oldalán megfontolásra késztetheti-e Bizáncot vagy az arabokat. Szüksége vagyon-e a birodalomnak a két töményre? Mert ha nincs, akkor a tarcha csupán az ajándékokat akarta színleg megszolgálni a kecsegtetéssel.
Két napba is beletellett, amíg a fõpap elé jutottunk, annyian várakoztak a nagyrabbi tanácsaira.
Amíg lestük, hogy sorra kerüljünk, odajött egy zsidó kereskedõ, mondom: nem zsidózó, hanem egyenesen Judeából érkezett ember, aki elõször lépett kazár földre. A nagyrabbi háza elõtt leszállván a lóról, leborult a porba, és megcsókolta azt, majd – egyszerre panaszló és boldog hangon – valami beszédbe fogott. Jak bõ értett a nyelvén, s elmondta nekem szavait.
– A mi népünk – így szólt az elragadtatott ember – egykor ugyanolyan volt, mint a többi. Földet mûvelt, pásztorkodott, példásan elvégzett minden kézmûvesmunkát, vitéz katonái voltak. De leverték a népet a pogányok, és isten kiválasztottai szétszórattak! Most más-más országokban élünk, üldözött nép vagyunk, gyakorta megaláznak minket. Kereskedünk, mert a keresztények pápája tiltja híveinek a kamat szedését, így a keresztény népek akkor fogadnak be minket, ha adunk-vészünk, vámot szedünk, pénzt kölcsönzünk. De a kazárok Bulán kagánjának megnyitotta elméjét az Örökkévaló, és íme, vagyon itt egy birodalom, ahol nem áruink miatt, nem kölcsöneinkért fogadnak el bennünket, hanem hitünk szent tanaiért becsülnek. Ezért jöttem, hogy lássam ezt az országot, megcsókoljam porát. Áldott legyen az Örökkévaló, aki felmagasztalja a megalázottat, és vigaszt nyújt az üldözöttnek!
Ekképpen szólott. A várakozók arcon csókolták, és biztatták, folytassa ezt az istennek tetszõ beszédet. Mi azonban nem hallgattuk tovább, mert kitárult elõttünk a bejárat, s nemsokára ott álltunk töméntelen írott tekercs és az itili nagyrabbi elõtt.
Egy megtermett, fekete zsidózó kazár pap tartózkodott az összeroskadtan kuporgó fõpap mellett, az magyarázta a szavait, mert õ maga, a töpörödött, távolba nézõ fejtartású vak aggastyán, csak a szent tekercs judeai nyelvére nyitotta a száját, amelyet elõször életemben az imént hallottam odakint. Látszott, igen elégedett, hogy Jak bõ egyenesen ezen a nyelven fordult hozzá. Végighallgatta annak hosszú beszédét, bólintott rá, s válaszul csak egyetlen szót mondott. A kazár pap türk nyelvre fordította azt:
– “Aranyborjú.” Arra utal a nagy Tanító, Mesterünk, hogy Áron megszegte az Örökkévaló parancsolatait, aranyborjút csinált a népnek, és isten helyett azt imádták. Ám amikor Áron és fiai megtértek az õ rendeléseihez, az Örökkévaló megengesztelõdött, nem kívánt más papokat, hanem ezek maradhattak az õ papjai. Ha így tett istenünk a maga dolgában, a kagán is megenyhülhet a kabarok iránt.
Az agg megint mondott valamit, s ezt most én is megértettem.
– “Hákán-bég” – ismételte a másik. – Arra utal a Mester, hogy három nap múlva járuljatok a hákán-bég elé. Mert a Mester igazat ad nektek, de csakis a hákán-bégtõl függ minden.
Jak bõvel kérdõn néztünk össze. Nem tudtuk, hogy biztatásnak vehetjük-e. S mindketten az ajándékkal teli iszákokat kezdtük bontogatni, reménykedve, hogy küldetésünk esélyeirõl többet is megtudhatunk. Az aggastyán meghallotta a drágaságok csörgését, és a kazár pap máris magyarázta újabb szavát:
– “A felét”, mondja Tanítónk. Arra utal, hogy amit a zsinagógának szántatok, hagyjátok itt, amit meg õneki, azt vigyétek haza.
Nem sikerült kiugratni a nyulat a bokorból. Hát legalább a másik dolognak szerettem volna végére járni, ami fúrta az oldalamat. Tárkány lévén, bátorságot vettem magamnak, és megszólaltam:
– Elõkelõ pap, még kérdeznék valamit hitetek Mesterétõl. Odakint azt hallottam... de vajon jól értettem-e?... hogy a büszke kazárok egy üldözött és megalázott nép hitét követik. Anyám révén magam is türk vagyok, ismerlek benneteket, ne vedd rossz néven csodálkozásomat. Elképzelni sem tudom, hogyan juthattak ilyen rátarti emberek e bizonyára bölcs elhatározásra.
– Erre magam is felelhetek – válaszolta elmosolyodva a fekete kazár pap. – Ekképpen történt: száz évvel ezelõtt, amikor birodalmunk olyan fényes lett, hogy erejére, gazdagságára rácsodálkoztak a szomszéd birodalmak, az akkor uralkodó Bulán kagánhoz a bizánci pátriárka idemenesztette legelsõ püspökét, és ugyanígy tett a bagdadi kalifa, leghíresebb ulemáját küldve. Mind a ketten azt állították, hogy övék az egyedüli igaz hit, és külön-külön mindketten arra akarták rávenni a kagánt, hogy térítse népét az õ vallásukra. A bölcs Bulán kagán azt mondta nekik: “Vitázzatok hát elõttem egymással, hadd gyõzõdjem meg róla, hogy a kettõtök hite közül melyik a valóban igazi.” A püspök meg az ulema erre kölcsönösen egymás szemére hányták a másik vallásának tévhiteit, bizonyítékul pedig mindegyikük a zsidók Tórájának tanításaira hivatkozott, amelyeket a keresztények is elismernek, meg a muzulmánok is. Három nap után Bulán kagán ezzel vetett véget a vitának: “Most már látom, a zsidók hitét kell választanom, hiszen minden dologban vitatkoztatok, csak abban az egyben értettetek egyet, hogy amit a Tóra állít, az a mérvadó!” Ezzel elbocsátotta a püspököt meg az ulemát, és Izrael istenének hitére tért. Fia már Obadja kagán néven uralkodott, amely név a szent tekercsek nyelvén “isten szolgáját” jelenti.
Anélkül, hogy ismerném ezeket a hiteket, a Bulán kagán éles eszérõl szóló elbeszélés ámulatba ejtett. S annál kíváncsibban vártam a három nap elteltét, hogy megtudjuk a hákán-bég döntését.
Ez pedig így szólt:
– A ti fejedelmetek ellen otthon pártütés készül. Üzenem: vigyázzon! És azt is üzenem, ha a viszály elmúlik, és õ marad felül, szövetséget kötök vele és népével...
VADÁSZAT KARVALLYAL ÉS TURULLAL
Küldetésünk féleredményét hallva, Álmos úr türelmetlen lett, nem akart tovább várakozni. Elhatározta, hogy õ maga ad ürügyet a pártütõknek nyílt kiállásra. Ezért írott nyilakat küldött a hét fõvezérnek, újabb napot tûzvén ki a tanácskozásra, és hogy kemény és kihívó legyen az üzenet, hozzátette: azt, aki akkor meg nem jelenik, menten megfosztja minden méltóságától és hatalmától, bárki-bármi legyen, még ketté is vágatja!
Erre a napra készült hát az udvar, a karvalyosok, a kabarok, a fejedelem pártján álló fõvezérek és a leggazdagabb bõk egy része. (Mert bár ez utóbbiak szívükben mind Álmos úr pártján álltak, jó részük mégis távol tartotta magát a viszálytól, hogy majd annak gyõzteséhez csatlakozzon.)
Azokban a napokban, amikor Álmos úr meg a kisúr várta, hogy minõ választ kapnak az üzenetre, a fejedelem jurtjában többször szó esett a Jak bõvel való utunk részleteirõl. Én mint abban részt vett tárkány egy ízben szólásra kértem engedelmet, és beszámoltam róla, hogyan vette fel Bulán kagán az üldözött nép hitét.
– “Eluntam már egy helyben”, mondja méltóságosan a gólya, amikor éhét elütni szárnyra kap – kacagta el magát a fejedelem. – Hallottam én is ezt a mondát, Tente vitéz. De nem így igazítják ám a birodalmakat! A kazároknak új hitre volt szükségük, azért is, hogy a régi szokások ne akasszák a birodalom haladását, meg azért is, mert a régebbi birodalmak császárai lenézik az afféle... ahogyan nevezik... “pogány” népeket. Bizánc meg az arabok már e nélkül is elküldték a Kazárföldre hittérítõiket... térítenek ma is... a konstantinápolyi pátriárka meg a bagdadi kalifa versengett, melyikük tudná a hit révén befolyása alá keríteni ezt az új birodalmat. Ám a kazár elõkelõk átláttak a szitán, és a zsidók vallását választották, nem állván amögött semmiféle hatalom, amely nyakukba vethetné az igát. Büszke népének függetlenségét védte meg így a valóban bölcs Bulán kagán.
Majd ismét elmosolyodva ezt tette hozzá Álmos úr:
– De mi már ugyanezért a zsidó hitet sem választhatnánk. Túlságosan a kazárok befolyása alá kerülhetnénk akkor.
Nem sokkal a fejedelem üzenete után megjött a kende írott nyílvesszõje, amelyen közölte, hogy az Álmos úr által kitûzött napra összehívta a népgyûlést a fejedelem szálláshelyére. Száguldottak a karvalyosok szerteszét: ne jöjjön senki népgyûlésre, azt csak a fejedelem, a hét vezér meg a kende együtt rendelheti el! A nép nagy része ezt a tavaszi munkák miatt szívesen fogadta.
De az Álmos úr által a hét vezér tanácskozására, a kende részérõl pedig a népgyülésre kitûzött idõpont elõtt néhány nappal hû karvalyos vitézek dõltek véresen Etelköz földjére, kik a népgyûlésre vonuló fegyveres nemzetségeknek igyekezték útját állni. Turbános kálizok és hosszú hajú varsányok tömött seregei vágtattak a szállásföld gyepûi felõl a fejedelmi szálláshely védelmére, s ahol útjukba valami csapat került, ha azok vezére azt mondta: a pártütõk ellen indul, volt áldomásivás; ha meg a népgyûlésre hivatkozott, vagy hogy a “hatalmaskodó” ellen készül, a föld itta be a pártütõk vérét. Nagy számban akadtak habozó csoportok: fegyverre kaptak, mert izzottak a szenvedélyek, de egymás között is ölre mentek azon, hogy melyik féllel tartsanak. Ha karvalyosokba vagy kabarokba ütköztek, nem volt több vita, azokkal vonultak tovább.
A kitûzött napon nem aludt senki az udvarban. Pirkadatkor a fejedelem száguldói jelentették, hogy a kende közeledik nemzetsége élén. Az ifjú Kurszán vezér ekkor a fejedelem elé járult, azzal a kéréssel: hadd mehessen Kend elé, megpróbál szót érteni atyjával. A kisúr kezeskedett Álmos úrnak, hogy Kurszán igaz barát, tiszta a szándéka.
Amikor a serege élén lovagoló Kend megpillantotta Kurszán vezér közeledõ alakját, diadallal felordított:
– Itt jön túsznak tartott fiam! Már nem tudják megölni, megszökött! Apácska hozott, fiacskám, Kusid! – becézte.
Kurszán egész közel állította meg paripáját, úgyhogy lovaik egymás pofáját nyalogatták párbeszédük alatt.
– Saját jószántukból engedtek ide. Azért jöttem, hogy megmondjam: nincsen igazságotok! Márpedig ha nincs, ezen a szablya sem segíthet. Mindaz, amit ti védtek, rég porba hullott magától a Levediföldön, vérszomjas besenyõk lovai taposnak emlékükön. Ereszd el, magasságos kende, a hadat, s csak te magad, böszörmény kíséreteddel jöjj a hét vezér tanácskozására.
– Mit beszélsz?! – riadt rá Kend a szakállába kapva, majd intett rabjának, hogy legyezze az arcát, mert nagyon melege lett.
– Ha haddal jössz, magasságos kende, sajnálom, de engem is ott találsz, magam is kivonom szablyámat ellened. – Kurszán megfordította lovát, és visszaszólt: – Õk elengedték a túszukat, hadd lám, te eresztesz-e a fiad hátába nyilat... – Azzal poroszkálva elindult a fejedelmi szálláshely felé.
– Kurszán vezér!
Szabolcs úr kiáltott a kendefi után, Álmos úr öccse, aki azóta, hogy a “Kék Kend” nemzetség oroszlános zászlajával cserélte fel az õsi togrulos zászlót, a Turul nemzetséget, erõsen érezte a fejedelem neheztelését. Most mégis észbe kapott Szabolcs úr, és Kurszán mellé kormányozta a lovát.
– Én is veled tartok – mondta. – De remélem, nincsen ellene kifogásod, ha én a magaméit is viszem a fejedelem pártjára. – És intett kürtösének, jelezzen “utánam-ot”. – Nem szövetkezem én a gyulautódokkal – mormogta. – Atyád se tudom, hova tette az eszét. Most mindent ígérnek, de fejedelmi jogarral a kezükben egész családunkon bosszút állnának háttérbe szoríttatásukért...
A megtorpant seregben az oroszlános kendezászlók sora kettévált. A vitézeknek több mint a fele Szabolcs úr után kaptatott, mivel az õ ínjeinek száma nagyobb volt a kendéénél. Kend megpillantva gyászosan összezsugorodott hadát, fia és Szabolcs elpártolásától is mélyen megrendülve, hazatérésre harsantotta a szarvkürtöket.
A fejedelmi szálláshely ezen a napon olyan volt, mint a haditábor. Ezrével érkeztek a fejedelem hívei, de egyetlen had sem jutott el idáig, amelyik a pártütõkkel tartott. Kurszán visszatérése és a kende meghátrálása után a helyzet világos volt: már csak a horka serege van hátra. Álmos úr úgy rendelkezett, hogy azt ne tartsa fel senki. Híveit hatalmas négyszögben állította fel a körül a liget körül, ahol a népgyûléseket szokták tartani; csak egy nyílást hagyott rajta, amelynek mindkét szélére, mélységben tagolva, Szabolcs úr oroszlános zászlajú csapatait rendelte. Aztán így szólt a fõvezéreknek:
– Ne töltsük az idõt semmittevéssel, amíg a horkát várjuk. Ez a liget nagyon alkalmas solymászatra. Van-e, aki kedvenc sólymát nem hozta magával?
Ilyen bizony nem akadt. Mégsem volt ez külháború: a nép legelõkelõbbjei, ha a szállásföldön belül valamerre felkerekedtek, sohasem hagyták el maguktól a vadászsólymot. A fejedelem meglepõ javaslatának valamennyien örvendtek, s máris ki-ki szalajtotta solymászát a kedvencéért. Álmos úr pedig intézkedett, hogy néhány apróvadat, szárnyast, nagyobb állatot hajtsanak a pagonyba, hogy a gyönyörû vadászmadarak megmutathassák ügyességüket.
Sorban egymás után egy-egy elõkelõ lovagolt a terep közepére, vastag kesztyûs, kinyújtott keze fején legkedvesebb madarával. Annak fejét, hogy ne lásson, kis sapka takarta, amit a vadász akkor vett le róla, amikor a kiszemelt zsákmány felé a levegõbe dobta. Ki kerecsensólyommal nyulat, túzokot ûzött, ki rárósólyommal, héjával fácánt, récét. A büszke, hatalmas szirti sas elé rókát, bárányokat hajtottak, s a királyi madár azok hátára lecsapva, tûhegyes karmaival gerincüket roppantotta össze. A vadászat végén az elõkelõ vadász az áldozatán kuporgó madárhoz vágtatott, és odakínálta neki az öklében tartott jutalom húsdarabot, mire az izzó szemû, de engedelmes jószág a kezére szállva, zsákmányát átengedte neki.
Mindenki bemutatta madarának ügyességét, csak a fejedelem nem sietett elõállni a magáénak erényeivel. Közben a fürkészõk jelentették, hogy feltûnt már a horka serege, s a horkával együtt Tétény, Apafarkas-Agmánd, Csaba meg Kadicsa vágtat a had élén; igen szép számban vannak. A fejedelem és a vezérek a solymászát izgalmában rá se hederítettek erre, tovább folytatták a nemes szórakozást. A horka és társai pedig, amikor odaértek, s a népgyûlés helye körül meglátták a kendezászlókat, abban a hitben, hogy szövetségesük helyezkedett el ott, nyugodtan, fölényük tudatában lovagoltak be a csapatok közé.
– Hát itt mi folyik? – lepõdött meg a vérbosszúk bírája, amikor a térség közepére érve megpillantotta a solymászókat.
A verseny abbamaradt. A fejedelem legelõkelõbb hívei élén odalovagolt a pártütõk seregéhez.
– Lám, itt a horka! – kiáltott fel. – De hát az egész Farkas nemzetséggel és barátaid nemzetségeivel együtt a népgyûlésre jöttél-e, amit a kende meghirdetett ugyan, de maga távol maradt tõle, vagy a vezérek tanácskozására érkeztél? Ám akkor miért sereg élén?
Közben a pártütõk rájöttek, hogy csapdába futottak. Látták, amint a rést, amelyen besétáltak, megtöltötték mögöttük a karvalyosok tömött sorai. A menekülés útja lezárult.
– Csaba vezér! – gúnyolódott a fejedelem. – Hallom, a bizánci császár alá akarjátok keríteni a népet. Nem lesz nehéz, mert te jóban vagy, sõt rokonságban a császárral. Te meg, Kadicsa vezér, egyre arról a szép tóról álmodol, amelynek a partján egy nyáron, õszön át lapítottál, míg kivártad a fagyot, hogy egérutat nyerhess? S te, Tétény, kellesz-e a székeleknek, mondjad?
A horka közelebb jött, leszállt a nyeregbõl, és övét leoldva, gyalog lépett a fejedelem lova fejéhez.
– Engem hibáztass. Az én tekintélyem a legnagyobb közöttük, s ha tévedtem, õk csak énutánam jöttek. Vitázni akartunk veled a népgyûlésen, nem fegyverrel törni rád.
– Csupán vitázni eggyel kevesebb belõletek nem lett volna elég? Hallom, Téténynek most született fia. Ahelyett, hogy utódának örvendene, csupán vitázni is inkább ide kísért? Mi lesz a fiad neve, Tétény? “Herceg”, “Fejedelem” vagy talán “Attila”? “Dulónak” is elnevezheted...
Tétény nem felelt. Õ is leszállt a lóról, leoldotta övét, lesütötte szemét, s nagy szakállában babrált. Acsád úr lovagolt végig eközben a fejedelmi seregek vonala elõtt; amerre elhaladt nyilván parancsszavára –, a csapatvezérek sorra kirántották a szablyájukat.
– Fogadom, fejedelem – kiáltotta a horka megriadva –, nem lesz más neve az unokámnak, mint... Nevével teszünk tanúságot róla, hogy nem kívánjuk vissza többé a régi méltóságot, megelégszünk a mostanival... Horka lesz a neve!
– Horka – ismételte Tétény is kényszeredetten. A szó fele azonban szakállában ragadt, így inkább csak horkantása hangzott.
– Szánok-bánok mindent, itt a jobbom... – kínálta kezét megalázkodva a vérbosszúk tekintélyes bírája, népünk harmadik méltósága.
– Rajtad kívül távozzon innen mindenki, csak rendes kíséreted maradhat veled. – S hogy a többi azonnal tágulni kezdett, egészen a ligetet körülzáró seregek vonaláig, a fejedelem megenyhült, elfogadta a horka kezét, és megrázta. – Úgy hát nézheted a versengést. Most éppen én következem...
Intésére solymásza az elõbbi betanított nagy sólymokhoz, sasokhoz képest kicsiny, feketés hamuszürke szárnyú, hosszú farkú madarat ültetett kesztyûjére: egy karvalyt.
Mindenki ámult, hogy a fejedelem ilyen apró, gyenge jószággal áll elõ, a fõvezérek még mosolyogtak is. Álmos úr egymás után fürjre, fogolyra, majd galambra eresztette a karvalyt. Annak ügyessége, gyorsasága, de fõként dühe hamarosan elképesztette a nézõsereget. “Kekkek” – mondta lassan a madár, megülve a fejedelem vastag kesztyûjén, aztán elindult. Szinte a földet súrolva szállt, bokrok töve mellett suhant, váratlanul felröppent a magasba, majd lecsapott, és a véres préda már ott vergõdött a karmai között. Áldozatait még a lovak patái közé is követte, ha oda menekültek, és menthetetlenül elkapta, megölte õket akkor is, amikor Álmos úr intésére egy vitéz bottal igyekezett tõlük elzavarni. Végül a fejedelem túzokra küldte a karvalyt. Ez már szinte hihetetlennek látszott: a kis ragadozó nekirontott a hatalmas madárnak. Legyõzni nem tudhatta, de merészen, elszántan, vak dühvei támadta jobbról-balról, míg a megtermett túzok kétségbeesetten, szánalmasan el nem menekült.
Az elragadtatott kiáltozás közepette – a karvalyos vitézek különösen lelkesedtek – a fejedelem vágtázva került egyet, s amikor visszatért, a körben álló tömeg csak annyit látott, hogy egy nagy madár csavarodva csap fel az égnek. Mindenki elnémult.
– Togrul – mutatott a szárnyaló sólyomra a fejedelem.
– Egy turul! – ámuldozott a sokaság.
A vérszomjas karvaly éppen ekkor vetette magát egy elengedett gerle után. A nagy sólyom szinte megállt felettük a légben, aztán vijjogva csapott le a magasból, mindkettõt magával sodorva. A gerle is, de az ádáz karvaly is szárnyaszegetten ért le a földre, a sólyom már a levegõben levágta mind a kettõt. A fejedelem solymászai odafutottak.
Álmos úr pedig ledobva a solymászkesztyût, felemelkedett nyergében, széttárta a karját, mintha szárnya volna.
– Íme, halljátok, és ne feledjétek! Én, Álmos, az álomban megjövendölt hatalmas és ellenállhatatlan fejedelem, olyan elszánt és kegyetlen vagyok, mint az engesztelhetetlen karvaly, amelyrõl legjobb vitézeimet nevezitek. Akár a karvaly, úgy üldözöm ellenségeimet, és utolérem õket minden akadályon át. Én, Álmos fejedelem, a Turul nemzetség fia, olyan erõs és gyors vagyok, mint hajdani õsöm, a togrul-turul madár, a legjobb és legritkább hattyúvágó sólyom, amelybõl a fiam talán az egyetlent hozta el a napkeleti országokból. Éles csõrömmel felhasítom s tûhegyes karmaim között véres prédává változtatom azt, aki ellenem támad, levágom a legügyesebbet, legmerészebbet is. Mától ne csak lesüssétek a szemetek elõttem, hanem fejet is hajtsatok, hogy dühödt karvalyként rátok ne hussanjak, fenséges sólyomként rátok ne dobjam magam! Ez a pártütés volt az utolsó, amit kegyesen elnézek. Aki még egyszer megkísérli, úgy fekszik majd elõttem a földön, mint ezek a kinyúlt, nyakaszegett madarak büszke togrulom lábainál!
Villámló tekintete elõtt legott mindenki mélyen meghajtotta a fejét.
Amikor leszállt a nyeregbõl, Szabolcs vezért a kendéért menesztette, szigorúan meghagyva, jöjjön azonnal, hogy megtarthassák a tanácskozást.
Mit mondjak el még ezekbõl a szerencsés napokból, amelyeket hosszan tartó jólét és nyugalom követett? Talán azt, hogy a kende is megjuhászodott? Meg bizony. S azt kivált restellte, hogy maga alapította nemzetsége már a legelsõ hadbaszállásánál kettészakadt. Szabolcs urat hát nagy bosszúsan kitiltotta abból. De mivel az oroszlános kendezászlót nem tudta visszakapni tõle, õ volt kénytelen lemondani méltóságának õsi jelvényérõl, és a leapadt “Kék Kend” nemzetségnek kitárt szárnyú, hófehér madaras új zászlót adományozott, a szent fehér színnel jelképezvén a Nappal való rokonságát. Szabolcs úr a maga népét elnevezte “Szabolcs nemzetségnek”.
Mondom, a pártütés letörése és a kazárokkal való szövetség helyreállítása után egész emberöltõnyi olyan idõszak következett, amikor Etelköz fölött semmi sem homályosította el az eget. Úgy tetszett, népünk mindig jólétben él majd, gazdagszik, gyarapszik.
De akár a vészterhes napok – ami szerencse –, sajnos, a jók sem tartanak örökétig.