6. ISTENEK ALKONYA

 

Soha ne engedjék agyukat uralkodó tanvélemények által összecsirizezni!

Alexander Fleming (1881-1955) hallgatóihoz

 

Két régi fényképpel kezdődött Chicagóban – Chioino, a légierő ezredese segít – Guatemalai kerülő- Özönvíz az El Baulfelé vezető úton

– A „27-es számú emlékmű" előtt – Gondolatban másfelé: Monté Albán (Mexikó, Copán) Honduras – „El astronauta!" – Tévedés Limában, Peru – La Paz, közbülső megálló – Cél: Puma-Punku

– Korai építmények -Az istenek hosszú éjszakája – Szacsayhuaman körüli vita – Humay mögött Piscotalban – Deformált koponyák Ica múzeumában – Mások megfejtetlen rejtélyének nyomában

 

Ez borzasztó dolog. Utazásaim során sok kedves, szeretetre méltó ember szólít meg, akik – mint legalábbis ebben az esetben – segítő felvilágosítással szolgálnak, sokszor még a névjegyüket is mellékelik. Ha hazatérve az utazási kellékeket szortírozom, sokszor kell veszteséglistát csinálnom. Ez kényelmetlen nekem, mert rendszerető ember vagyok, aki pár sorral szívesen köszönetet mondana. Ez alkalommal csak a remény marad meg nekem, hogy az ötven év körüli, gabardinöltönyös férfi, aki Chicagóban megszólított, ezt a könyvet olvasni fogja, és köszönetemmel együtt megtudja, hogy fontos nyomra vezetett.

A hotel halljában, ahol 1978-ban az Ancient Astronaut Society ötödik világkongresszusa volt, odalépett hozzám egy úr, és egy légi felvételt nyújtott át nekem, amelyet a National Geographic Magaziné egy a harmincas évekből való kiadásában fedezett fel. A kiadvány 1888-tól havonta jelent meg, mint a National Geographic Society, Washington, publikációs orgánuma.

A felvétel rögtön a Kordillerák Elő-Andok területeire emlékeztetett, Dél-Amerika nyugati hegyláncolatára, amely egészen a Tűzföldig ér.

– Ismeri ezt a felvételt? – kérdezte az úr, aki figyelmesen nézett rám.

– Sohasem láttam! – válaszoltam.

Mi a véleménye erről a nyomról? – bökött rá a mutatóujjával a sötét szalagra, amely a területen áthúzódott. Persze láttam az árnyékos sraffolást, ami a kép végtelen mélységéből a lankán és a szakadékon át az előtérbe nyúlt, tisztán elkülöníthetően a természetes lejtésű hegyoldaltól.

Chicagói beszélgetőpartnerem egy további meglepetést is tartogatott. Egy másik fényképet tett a kezembe, a teljesből egy kinagyítást, amelyen látszott, hogy a nyomba egyforma kis lyukak százai vannak bepréselve, mintha mintás sodrófa nyomódott volna bele a földanyagba. A hegyi patakok szokásos szélességét vettem kiindulópontnak, és az irritáló szalagot kb. 15 méter szélesnek saccoltam. A légi felvételek felvillanyoznak engem.

– Mi ez? – kérdeztem az ápolt úrtól.

– Itt istenek landoltak a járművükkel – válaszolt, mintha pontosan tudná. – Ez egy fantasztikus szerkezet lehetett! Ismer olyan modern, mozgásra alkalmas eszközt, amely ilyen nyomokat hagy a kőzetben és ilyen magasságra képes feljutni? Nézze csak, ahogy a nyom felmegy a hegyre és a szakadékot átszeli! Ez nem a mai kor terméke...

Megkérdeztem, hogy hol van ez a hely, de sajnos nem tudta megmondani. A véleménye az volt, hogy a képek a Perut bemutató sorozat részei, noha a cikk nem nevezte meg a helyszínt. Az úr nálam hagyta a két felvételt, és eltűnt egy „God Bless You"-val a vendégek forgatagában, akik az amerikai szálló hallját pályaudvarrá varázsolták át.

Odahaza az irodámban Peruról szóló könyvek százait lapoztam át, kezdetben azzal a biztos meggyőződéssel, hogy találkozom a szenzációs fotókkal. De a fényképek nem szerepeltek egyikben sem. Sok fotót találtam a Peru Paramonga partvidékén lévő, a magas hegyekbe vezető, 60 kilométer hosszú inka falról, amelynek mindkét oldalán 14 erődítmény helyezkedik el. A két légi felvétel sötét szalagja az inka fallal csak annyi hasonlóságot mutat, hogy mindkettő ősrégi csúszómászóként kígyózik hegyen és völgyön.

Amit kerestem, az nem az inka fal volt. De mi lehet a sötét szalag? Régi sírok sora? Vagy a természet szeszélye, amely a földhullámot egzakt, finom mintákkal látta el? Talán egy rafinált védőfal megtévesztő szakasszal? Vagy ősrégi ültetvények maradványai? A kérdések nem hagytak nyugodni. Oda kell mennem. De hová?

Az 1285216 km² területű Peru túl nagy ahhoz, hogy pontos információk nélkül egy relatíve kicsi pontot meg lehessen ott keresni. Svájci székhelyemből leveleket küldtem perui barátaimhoz. Minden levélben benne volt a két légi felvétel, és ott remegett a kérés: mondjátok meg nekem, hol van! A válaszok hetekig deprimálóak voltak, már nem is akartam felnyitni a borítékokat.

Amikor elcsüggedtem, a titkárom egy barátságos levelet tett az asztalomra, melyet Omar Chioino Carranza ezredes írt. Erről a barátomról tudtam, hogy mind pilótaként, mind pedig amatőr archeológusként elismert. Pár éve Limában, egy repüléstörténeti múzeum létrehozásán dolgozik. Az ezredes megmutatta a képeket ismerőseinek. Egy archeológus szerint a lyukakból álló szalag Peru északi részén, az Andok nyúlványaiban, Trujillo várostól északkeletre található. Az ezredes vállalta, hogy megszervezi az utazást, ha a Limába való érkezésem időpontját időben megírom neki. 1980. augusztus 15-ét javasoltam az expedíció kezdetének. Ha már Közép-Amerikában leszek, akkor Guatemalában is fel akartam keresni egy kis települést, El Bault, ahol nagyon érdekes istenszobrok találhatók. Guatemala város repülővel Limától csak egy ugrásnyira van. Az utazás eltervezése közben nem sejtettem, hogy a sötét szalag keresése során mi vár rám Peruban.

 

KERÜLŐ GUATEMALÁN KERESZTÜL

A tapasztalatokból okulva Guatemala, a főváros repterén egy terepjárót akartam bérelni. Hogy az autókölcsönzők miért csak pompás, aszfaltra tervezett alkalmatosságot tartanak, számomra érthetetlen. Közép- és Dél-Amerikában az egyetlen használható közlekedési eszköz a terepjáró.

– Hol van El Baul? – kérdezte tőlem a kölcsönző alkalmazottja.

– Likkin közelében, San Jósé mellett, a Csendes-óceánnál – feleltem.

– Oda nincs szükség terepjáróra, az utak ott kifogástalan állapotúak – tájékoztatott a hölgy, hófehér fogait rám villantva.

Ha ezt egy sárga fogú férfi mondja nekem, nem estem volna bele a csapdába. A bájos ajkak ajánlatára elfogadtam egy úti cirkálót, egy Dodge-t, 28 quetzal napi használati díjért. Quetzal az ország pénzneme, egy quetzal egy USA-dollárnak felel meg.

A városon kívül egy négysávos kanyargós autópálya vezet Escuintla irányába. A hölgy, úgy tűnt, nem hazudott. Úgy kezdődött, mint egy turistaút, de 20 kilométer megtétele után, Escuintla előtt az utazási gyönyör véget ért. Az út mindkét oldalán a dzsungel gőzölgött. Buszok és teherautók karavánjába kerültem, előzésre gondolni sem lehetett. Az utat mély gödrök tarkították. Nem kellett volna hinnem a kihívó mosolyú hölgynek. Az út kettéágazott, nyugat felé a mexikói határhoz vezetett, én délnek, San Jósé irányába hajtottam tovább. Jobbról egy két méter széles patak folydogált, amely esőzésnél kétségkívül elárasztja az utat. De aznap nem esett. Az Escuintla és San Jósé közötti 49 km-es távolságot három óra alatt küzdöttem le. Ó, az a mosoly!

Összerázva, az ötórás repülés idődifferenciájától kimerülve, vezettem még 10 km-t San Jósétól Likkinbe, a modern pihenőhelyre, hogy kialudjam magam. Kipihenten akartam továbbindulni El Baulba. Álmomban a reptéri madonna mosolygott rám.

Éjjel egy csomó dolog történhet. Kellemes és kellemetlen. Amikor reggel a hotelszoba ablakán a függönyt elhúztam, az ég nehéz felhőkkel volt tele. Mindez örvendetes, gondoltam, a nap nem fogja a Dodge-t felforrósítani, mint egy kemencét. A felhők eme masszív fajtája néha átvándorol a dzsungelen anélkül, hogy kisírná magát, úgyhogy kereket lehet oldani előlük – egy flott terepjáróval. Alig indultam el, amikor az eső özönvízként kezdett el ömleni. Nem ez volt a premier számomra, átéltem már a trópusi eső buja záporát, de ami ezen az augusztus 12-én történt, minden addigi élményt fölülmúlt.

A patak, amely tegnap jobbról kísért, visszafelé balról morajlott el mellettem, és – ezt percről percre látni lehetett – fenyegetően emelkedett, elöntötte az utat, köveket, kicsavart fákat és kis állatokat sodort magával. Csak öngyilkosjelöltek vagy zöldfülű dzsungelkutatók mentek volna itt tovább. Megálltam, kirángattam – most már térdig vízben gázolva – a vontatókötelet a csomagtérből, és kikötöttem az autót egy hatalmas fához. Ha terepjáróm lenne, az jobban ellenállna a megpróbáltatásoknak. A merész patakocska betört a kocsi belsejébe is. Lehúztam cipőimet és farmeromat, s a hátsó ülésre tettem őket. Mindig van nálam – houstoni ajándék – egy NASA izoláló kendő, ezzel próbáltam a motort becsomagolni. A vízben egy barbamarillát – háziasított kígyó – vettem észre. A Dodge úgy ugrált a kötélen, mint egy csökönyös szamár, amely mindenképp a vesztébe akar rohanni.

Félve ültem a kocsi tetején, és azon gondolkoztam, hogy miért teszem ki magam mindig ilyen kalandoknak, küldtem egypár szívélyes gondolatot a feleségemnek, lányomnak, a svájci idillben lévő meghitt otthonnak. Vártam.

Két óra múlva véget ért az özönvíz, oly gyorsan, mint ahogy jött. Valószínűleg az angyalok időközben minden mennyei uszodát kiürítettek, és újra bekapcsolták a napot. A dzsungel fölött fojtó párafelhő gomolygott, mint a középkori mosókonyhákban. A madarak büszkén csiviteltek és ugráltak, mintha ők zárták volna be az égi csatornát.

Egy sombrerós cowboy lovagolt lehorgonyzott járművem elé. Közölte, hogy a patak töltései több helyen is összeomlottak, az út megkárosodott. Óvatosságra intett. Ezt a magas lóról való szervírozás nélkül is gondoltam.

Három óra telt el, míg a víztömeg valamelyest visszahúzódott. Az utakon még mindig zavaros, veszélyt rejtő víztükör volt. Levettem a védőborítót a motorról, amely néhány sikertelen próbálkozás után végül beindult, ám mégsem sikerült az ijedelem helyét gyorsan elhagynom. A nagy sár miatt az autót tolni kellett. Környékbeli parasztok siettek a segítségemre. San Jósé után 38 kilométerrel emelkedett az út szintje a követelőző patak medre fölé. Az El Baul-i találkozás előtt az istenek keményen próbára tettek, tudván, hogy olyan attrakciót kínálnak, ami sok fáradtságot megér.

 

EL BAUL HASONLÍTÁSRA CSÁBÍT

Néhány kilométerre fekszik a kis falu El Baul Santa Lucia Cotzumalguapától. Látványossága egy deszkatető alatt áll. Az engem érdeklő kőszobrokat az utolsó évtizedben találták meg véletlenül, az őserdő irtása közben... és ide állították.

A legérdekesebbet az archeológusok „27-es számú El Baul emlékműnek" titulálták. Legalább kapott egy katalógusszámot. Nézzük, mi minden történt itt az idők folyamán.

Az emlékmű 2,54 méter magas és 1,47 méter széles. A kőből készült domborművön egy alak a domináns, amely karjait vagányul behajlítja, kezeit csípőre teszi – úgy tűnik, elég magabiztos. Kezein bokszkesztyűhöz hasonló valamiket hord, amelyek teniszlabda nagyságú golyókat zárnak körül. Térdig érő csizmát és golfnadrághoz hasonló nadrágot visel.

Széles öv választja el a nadrágot a testhez simuló felsőrésztől. Eddig lehetne a figura – ha furcsa módon is – saját korának divatja szerint öltözve. Meglepő mégis a sisak, amely a fejet körülveszi: a mai búvárruhához hasonlóan záródik, mint egy garbónyak, széles peremével a vállra hajolva. A sisakból hátrafelé vezet egy tömlő egy kis dobozba, egy tartályba. A szemek számára van két nyílás, páramentesítővel védve, amely mögött felismerhető a szem, szemöldök és az orr egy része. Még érdekesebb, hogy az orr közvetlen meghosszabbításában, de a sisakon kívül a metszet egy állati pofát – talán jaguárét – ábrázol, és szájából a fogcsikorgató bosszú lehelete lövell ki. A nyak körül két szalag látható, amelyek közül az egyik egy négyszögletes dobozban, a másik pedig egy kerek amulettben végződik.

Valószínűleg volt sisakhordója, mert a földön a lábaihoz mászik egy kicsi figura, ő is – a divat szerint – bokszkesztyűt és teniszlabdát hord, amit a hatalmasnak nyújt. Hogy a dombormű teljes legyen: a sírkő lábánál hat definiálhatatlan manó látható.

Az archeológusok szerint a dombormű a maják hagyományos, halálosan veszélyes labdajátékából mutat be egy jelenetet, és a győztes egy állat maszkját hordja, feltehetően ez egy oposszum, ezért a sisakból a tankhoz vezető tömlő nem egyéb, mint a kis patkány farka, és a szájból áramló „levegő" csak szimbolikus víz. Az oposszum víziállat.

Mihez kell több fantázia, oposszumot csinálni a figurából, vagy a világosan felismerhető technikai részleteket észrevenni?

Sajnos, az első merész feltaláló nem keríthető már kézre, aki a felismerhetően stilizált levegőt, a víz szimbólumának magyarázta. Ügyesnek kellett lennie ennek a képmagyarázónak, mert okoskodása éljenezve jutott be a tankönyvekbe, és ami egyszer oda bekerül, az a tudományos vélemény tabuja alatt áll. Hogy a tartály mit jelent, arról nincs magyarázó szó. Állati tartozék? A tudományos álláspontot azt hinni kell! Punktum!

A maja labdajátékkal a feltételezés bizonyítást nyerne, ha – a labdákon kívül – nem lennének más rekvizitumok is, amelyek a labdajátéknál szükségtelenek, sőt akadályozók. A maják aligha játszottak nadrágban, csizmában és testhez simuló overallban.

Sir Alexander Fleminggel tartok, és nem engedem az uralkodó tanvéleménynek, hogy összecsirizelje az agyam. Az én értelmezésem a következő:

Két földön kívüli lény, „isten", összeveszett egymással, a legyőzött átnyújtja fegyverét a győztesnek, és kegyelmet kér. Esetleg csak a nagy alak ábrázol istenséget, és egy uralkodó vagy egy pap könyörög térdelve a hatalmas idegen kegyeiért. A domináns alak a győztes, ő másképp van öltözve, mint a földiek. Hermetikusan zárt öltözetet visel, amely megvédi az idegen bolygón előforduló baktériumoktól és vírusoktól. A földieknek nincs szükségük erre a védelemre, ők immúnisak a fertőző betegségek helyi baktériumaival és kórokozóival szemben. Így megmagyarázható a zárt légzési kör: az idegen szűrt levegőt szív a tartályból a tömlőn keresztül a sisakba.

Az El Baul környékén élők ezt a sírkövet még mindig egy nagy, idegen isten ábrázolásaként tisztelik. Néhány évvel ezelőtt is gyertyát gyújtottak az alak lábánál. Guatemala őslakói a maják, akik hatalmas piramisokat és templomokat emeltek. A maja hit szerint az anyagnak lelke van – mint El Baul sírkövének, amelyben mana van.

Zavaró a sisakon kívüli állati pofa. Kritikusaim teli torokkal figyelmeztetnek majd, hogy a földönkívülieknek valószínűleg nem állat formájú a fejük, nem faragnának szobrokat és nem helyeznék letétbe azokat.

Sokadik alkalommal mondom, hogy nem egy földönkívüli alkotásáról van szó. A kőfaragó, aki egy sisakos, overallos, technikai eszközökkel rendelkező „istent" örökített meg, nem tudta, mit ábrázol. Csak az egész alakot látta, azt a világűrből származó jelenséget, ami őt meglepte, és mindenféle technikai tudás nélkül, úgy, ahogy érzékelte, benyomásai alapján ábrázolta. A régi képzőművészek meggyőződésem szerint így alkottak. A repülőgépből madár, a hernyótalpas járműből ősi meseállat, a lézerfegyverből egy isteni kéz villanása, a sisakból pedig abszurdnak tűnő maszk lett.

 

GONDOLATBAN MÁSFELÉ

Mexikóban, a Monté Albánon egy templomfalról egy emberi testű, elefántfejű lény köszön le, cipős lábai felett nadrágszárak lebegnek, kezei egy eszközt tartanak. Sohasem viselt ember – feltételezem – elefántfejet, amely körül még sugárkoszorú is lebeg.

Monté Albánt, a zapotékok fővárosát és kulturális centrumát i. e. 600-100-ra datálják.

Honnan ismerték a zapotékok az elefántot ebben az időben? Ezek mindig is, ahogy a nagyérdemű tudomány mondja, csak Afrikában és Ázsiában éltek. Ha azt mondják nekem hogy elefántok és mamutok 12000-15000 évvel ezelőtt a Bering-szoroson keresztül Amerikába vándoroltak, akkor ennek megfelelően Monté Albán korát i. e. 12000-re kell tenni. Mindkettő – i. e. 100 és elefántok

– lehetetlen! Tehát nem voltak elefántok. Mivel Monté Albánban a falakon elefántképmások vannak, a kőfaragások olyasmit mutatnak, amit alkotóik nem ismerhettek.

Esküszöm, hogy olvastam valahol, hogy III. Ramszesz fáraó (i. e. 1184—1153-ig uralkodott) Mexikóba küldött egy flottát, és így kerültek az elefántábrázolások a nagy vízen túlra. Teringettét!

– Ramszesz elefántjai Mexikóban! – Vannak archeológusok, akik az ormányábrázolásokban nem elefántokat vélnek felismerni, hanem egy kihalt madárfajt. Ormányos madarak – ez sem rossz! Szemüveget kellett felvenni az uraknak!

Élek a gyanúval, hogy az ormányos lények esetében nem madarakról és nem is elefántokról van szó.

Mexikóváros antropológiai múzeumában láttam egy térdelő, masszív alakot, amelynek széles, lapos koponyája és egymástól távol ülő szemei vannak. A koponya közepéből egy ormány nyúlik ki, amely a mell fölött egy különleges daganatban végződik. Aki ezt a lényt elefántnak definiálja, az földön kívüli importot lát. A mi bolygónkon máshogy néznek ki az elefántok.

Guatemalában, Tikalban, a piramisok között egy kőhalom áll a fűben, az évezredektől megtépázva. A valamikori pontos kontúrok, víztől és időtől lemetszve elmosódtak. De ha figyelmesen nézzük, az alak körvonalai azonosíthatók: neki is van a hátán vagy a mellén egy doboz. Felismerhető rajta egy fogaskerék, amelyből egy ormány – talán tömlő – a torzó fejéhez vezet. Érdekes, nem?

Ez azt jelenti, hogy a maják nem ismerték a kereket. A bizonyítás nélküli feltételezés abból a megfigyelésből indul ki, hogy a maja templomokban és sírköveken nem található szekérábrázolás. Ha ezt a gondolkodási sémát átvisszük a többi hagyományra is, akkor az marad, ami ábrázolva van – átkozottul egyszerű módon népek, kultúrák és civilizációk félreismerve és alábecsülve. A tanult véleménnyel szemben sejteni merem, hogy nem kordék vagy szekerek leképezésének felfedezéséről van szó, mert ezek ábrázolása tabu volt.

Szorgalmas barátom, dr. Gene Philips a Hondurasban lévő Copán romvárosban lefényképezett két tökéletes, kőbe vésett fogaskereket: a kerékagyból egymástól egyenlő távolságra lévő küllők kapcsolódnak a kerékkoszorúhoz, amelyek külső oldala egy fogaskerék széles fogaival van megtűzdelve.

Mivel ezt a valóságban szenzációs felfedezést soha, de soha nem szabad fogaskerékként elfogadni, élvezetes mosollyal várok arra az estére, amelyen egy szörnyű okos professzor elmagyarázza a tévénézőknek, hogy valójában az esőisten fogsoráról, vagy egy főpap cipőfűzőinek csomagjáról van szó. „Az arrogancia és az ignorancia közötti határ képlékeny" – mondta Alfréd Polgár.

Copán romváros kiváló lelőhely azoknak, akik szemüket nyitva tartják. Ilyen ember dr. Gene Philips chicagói ügyvéd és amatőr archeológus is, aki egy templomfal darabjai között két mellszobrot fedezett fel, amelyek semmilyen sémába nem illenek, ezért nem kerültek múzeumba. Az alsótest nélküli szobrok nyakában széles hajtóka látható, amelyen egy 50 cm hosszú, 20 cm széles téglalap himbálózik. Újra egy doboz körvonalai. Behajlított karral, ökölbe szorított kézzel nyúl a sérült alak valamilyen, már meg nem levő tárgyért, amely feltehetőleg a doboz magasságában volt.

A sokféleképpen bizonyított megfigyelések által ábrázolt technikán nincs mit vitatkozni. Nyitva marad persze a kérdés, hogy a kőbe vésett technikának melyik fajtájáról van szó.

Ettől a helytől pár száz méterre, a romváros központjában egy kis múzeumban szintén található egy mellszobor. Nyakában egy tárgy függ, amely leginkább tangóharmonikához hasonlít, a közepén lévő körben pedig két széles vonal keresztezi egymást. – A maja archeológia szerint írásjelekről van szó, de kibetűzve ettől még nincs a dolog. Joggal lehet feltételezni, hogy a tárgy egy morzelámpa, amit a hajókon használnak, vagy egy kis motor. Valóban, az osztrák fizikus,

Friedrich Egger, a „minta" alapján egy kis praktikus forgóhengeres motort konstruált, amelyre szabadalmat is adtak. Tényleg nem szabad az emberek szemeit tanvélemények által becsirizelni.

 

„EL ASTRONAUTA!"

A bennszülött fiúkhoz fordultam, akik már régóta körülöttem botorkáltak, csodálták a kamerámat és engem, aki olyan sokáig tartózkodtam a rejtélyes helyen. Rámutattam a sisakra és a tankra, majd megkérdeztem őket:

– Mik ezek itt?

– El astronauta – felelt a legidősebb fiú, mintha ez számára magától értetődő magyarázat lenne. Mosolyogtam.

– És miért hord az űrhajós bokszkesztyűt és ilyen golyókat a kezében?

– Hát maga nem látja, hogy ez egy isten? – nézett rám csodálkozva a fiú, és barna szemei még sötétebbek lettek. – Ez egy isten, és isten mindig un mysterio! – Ja igen, rejtélyes, ez stimmel.

Szívemből kívántam, hogy a gyerekeknek ez az elfogulatlan szemlélete megmaradjon a nyugati hatások ellenére is, amelyektől talán forradalmasodnak, de egyszerű létezésük boldogsága visszahozhatatlanul széttörik.

 

TÉVEDÉS LIMÁBAN

Mint ahogy megegyeztünk, augusztus 15-én a megbeszélt időpontban a Sheraton halljában ültem Limában, és Omar Chioino ezredest vártam. Katonához illően pontosan 12-kor érkezett meg. Mosolygós szemével, elegáns ruhájában inkább bankárnak, mint a légierő magas rangú tisztjének nézett ki.

Az üdvözlés viharos volt, kötelező dél-amerikai vállveregetéssel, átöleléssel, hála istennek a visszataszító férfipuszi, a Kremlurak rituáléja nélkül.

Márványasztalkához ültünk, és az országszerte szokásos italt, a pisco-sourt rendeltük. A pisco tulajdonképpen egy pálinkaféle, amit a Csendes-óceán partján lévő városkában, Piscóban állítanak elő. Citromot, cukrot és tojásfehérjét tesznek hozzá, és turmixot készítenek. A zöldes, tejes, savanykás angosturánál sokkal kellemesebb ízű ital.

– Mindent előkészítettem – mondta az ezredes a privát információk kicserélése után. – Már holnap reggel 6-kor rendelkezésedre áll egy terepjáró, és ha minden jól megy, négy nap múlva vissza is térhetsz. Frederico Falconi barátom, aki archeológus, elkísér téged. Ő nagyon jól ismeri la Murallát...

– ...la Muralla falat jelent, nem igaz? – derengeni kezdett a tévedés, sejtettem a nagy különbséget.

– Természetesen! – mondta Chioino. – Nem azt akarod megnézni?

Csalódottan kezdtem el magyarázni, hogy mit szeretnék látni valójában. Az ezredes és az archeológus azt gondolták, hogy a nagy, mindenfelé ismert perui fal megtekintésére vágyom. Előhalásztam táskámból a fényképeket, és rámutattam a hegyen-völgyön átívelő lyukacsos szalagra.

– Amigo, ezt szeretném látni! A falat ismerem.

Egy percig sodorgatta bajuszát, zavartan harapott az ajkába, bocsánatot kért a tévedésért, majd felállt és odament a porta melletti telefonfülkéhez. Mikor visszajött, közölte, hogy a másnapi utat visszamondta, és megpróbálta Carlos Milla építészt elérni, aki az ország minden archeológiai különlegességét ismeri, de sajnos csak hétfőn lehet vele beszélni.

Semmi kedvem nem volt Limában várakozni. Korábbi látogatásaim során már megismertem a várost és nevezetességeit. Voltam a 350 éves szent katedrálisban, amelynek alapkövét Peru spanyol meghódítója Francisco Pizarro helyezte le, s 1624-ben szentelték fel. A földrengések miatti többszöri újjáépítés a katedrálist művészettörténeti kalendáriummá tette.

Gótikus, barokk, klasszicista elemek fedezhetők fel benne. Megcsodáltam már a gyarmatosítás idején épült pompás házakat, ismertem a Plaza de Armost, ahol Pizarro 1535-ben a város térképét felrajzolta. Nem, az élénk másfél milliós város a várakozás közben az idegeimre menne. Chioino megértett, és felkínálta, hogy hazájának szép tájaira kocsikáztat el engem.

– La Pazba repülök! – mondtam szárazon.

– Azt ugyanolyan jól ismered, mint Limát. Mit akarsz La Pazban?

– A Puma-Punku rommezőt akarom megnézni – mondtam, és Chioino arcába néztem, mert Puma-Punku neki érthetetlen volt.

– Akkor mikor találkozunk újra? – kérdezte.

– Egy hét múlva, 22-én, ugyanebben az időben és helyen. Rendben?

– Oké, Erich – mondta az ezredes, és felhajtotta italát.

 

CSALOGATÓ CÉL: PUMA-PUNKU

Következő hétfőn a Loyd Boliviana járatával 7.30-kor indultam Limából, és 10.30-kor érkeztem La Pazba. Újra kezdődött a hajsza egy terepjáró után. A kölcsönzők kínálatában itt is főleg európai kisautók és benzinfaló amerikai utcaszörnyek találhatók, amiket már ki kellene selejtezni.

Bolíviában egy működő autó felbecsülhetetlen kincs, ritka, mint a saját ház. Ha La Pazban – Bolívia legnagyobb városában – egy indexelő, hangtalanul tovagördülő autót lát az ember, akkor biztos lehet benne, hogy egy diplomata érkezett a fővárosból.

Egy 1969-es VW-t választottam, amelynek kilométeróráját valószínűleg már többször visszatekerték. A 4000 m magasságon lévő fennsíkon átvezető aszfaltozatlan út már ismert volt előttem korábbi látogatásaimból. Svájci viszonylatokhoz képest csak dombról van szó, a bolíviaiak hágónak hívják. A legmeredekebb helyen elkezdett a VW-m ugrálni. A ritka, oxigénszegény levegőben rángattak a dugattyúk, és a robbanóerőt nem vitték át a hajtóműre. Az Andok első utazói leírták, hogy a kokaélvezet adja a bennszülöttek erejét. Az orvostudomány állítása szerint, nagyobb mennyiségű kokain, ha állandóan rágják, eszik vagy szívják, a központi idegrendszerben a kezdeti felizgatott jó érzés után szellemi leépüléshez vezet. A legkisebb piacon is van olcsó áron, így ez a narkotikum segít az itteni lakosoknak kilátástalannak tűnő szegénységük elviselésében. Ha egy őslakossal beszélünk, vissza kell magát hoznia álomvilágából ahhoz, hogy válaszolni tudjon.

Két és fél óra múlva elértem Tiahuanacu falu vitatott romjait, amelyekről sokan és sokat írtak már, többek között én is. A főút közelében emelkedik egy füves domb, amely drótkerítéssel van körülvéve. A szakirodalomban a dombocskát piramisnak nevezik, noha semmi piramishoz hasonlót sem lehet rajta felfedezni.

A domb lábánál mintha egy óriási kar fordította volna el, áll egy monolit. Johann Jákob von Tschudi svájci író, aki 1869-ben járt itt, így számolt be róla:

 

„A Puma-Punkuba vezető úton a mezőn egy különös monolit található, amely 155 cm magas, 162 cm széles, talpazatán 52, tetején 45 cm átmérőjű és két sor fiókot tartalmaz. Az alsók közül a két oldalsó nagy, hosszú fiók, közöttük két négyzet alakú helyezkedik el egymás fölött, a négy felső pedig egy egyszerű... párkányzattal van elválasztva az alsóktól."

 

Ennek a rafináltan megdolgozott andezitdarabnak a keresztelőjét valószínűleg egy tudós tartotta, aki íróasztalának fiókjaira és rekeszeire emlékeztetve érezte magát. Az irodalomban a mai napig sincs javaslat arra vonatkozóan, hogy mit tartsunk erről az értékes munkáról, és vajon milyen célt szolgált. Egész biztos, hogy nem íróasztal volt.

Hogy terv szerint készült, az vitathatatlan. Különböző nagyságú pontos négyzetek és téglalapok vannak benne, párkányokkal ellátva, és ez kivágószerszám használatára enged következtetni. Terv nélkül nem készülhet ilyen munka, a terv viszont a mérés és az írás ismeretét feltételezi.

 

AZ ANDOK REJTÉLYE

A domb fölött kínálkozik az Andok rejtélye: Puma-Punku, a hihetetlen súlyú, sokszínűségű és precizitású kőképződmény. Ami itt van, azt sohasem értették és méltányolták eléggé az általam ismert modern művekben. A Dél-Amerikáról szóló legújabb nagy gyűjteményes kötetben ezzel a néhány sorral intézik el Puma-Punkut:

 

„ Tiahuanacu délnyugati sarkában áll a nagy Puma-Punku piramis. Két különböző magas síkfelület képződött ki itt, amit több lépcsőn keresztül lehet elemi. Az egyik síkon egy templomnak kellett állnia, amelynek bejárata három, a napkapu stílusában épült díszkapuból állt."

 

Ez annyira elegendő, mintha a berlini filharmonikusok az Eroicából az egész mű helyett csak az első 16 ütemet játszanák el. Szenteljük egész figyelmünket Puma-Punku művének!

Az első híreket a spanyol hódítók leszármazottjai hozták a régi világba. A 16. század közepén Pedra de Cieca Puma-Punkut „gigantikus oszlopképződmények és teraszok" egyedüli építményének nevezte. A titokzatos helyet mindenki csak romjaiban látta.

Honfitársa, Antonio de Castro y del Castillo, aki 1651-ben La Paz püspöke volt, így ír:

 

„Noha korábban feltételezték hogy a romok egy inkák által épített erődítmény maradványai, most mégis felismerték, hogy az építmény az özönvíz előtti időkből származik. Amik engem elbűvölnek azok a pontosan illeszkedő kövek."

 

A 19. század első felében a francia panteológus, Alcide Charles Victor d'Orbigny (1802-1857) beutazta Dél-Amerikát. Puma-Punkuban lévő hatalmas kapukról tudósít, amelyek horizontális kőfelületen állnak. A lyuk nélküli síkfelületek hosszát 40 méterben adta meg. Ma már nincsenek ilyen nagy összefüggő felületek, széttörtek, szétmorzsolódtak, az idő vasfoga kikezdte őket. De ami megmaradt az is elég nagy ahhoz, hogy félni tanuljunk.

Mint őskori építmények „gyűjtőjét" alig tud valami kihozni a sodromból, mégis Puma-Punku elállítja a lélegzetemet, más időkből származó panorámájával. Zavarba ejtő összevisszasággal, amely azért mégis egykori rendet sejtet, fekszenek itt hatalmas gránit-, andezit- és diorittömbök, a zöldesszürke vulkánkőzet átlagon felüli keménységével és ellenálló képességével. Ezek a monolitok, csak csodálni lehet őket, precízen vannak megmunkálva, faragva és polírozva, mintha a legmodernebb eszközökkel, acélmaróval és fúróval gyártották volna őket. Egy dioritmonolitban hajszálvékony, 6-12 mm mély, öt méter hosszú nyílegyenes barázdák vannak – mintha vonalzó mellett húzták volna őket. Csapszájon keresztül préselték a szörnyűségeket a tárgyakra. Fémkarmok kötötték össze a kőmonstrumokat egy olyan képződménnyé, ami minden mai rekonstruktív elképzelést felülmúl.

 

A PUMA-PUNKURÓL SZÓLÓ ALAPMŰ

Max Uhle (1856-1944) drezdai archeológus „a perui archeológia atyjának" számít, és „Peru második felfedezőjének" nevezik.

A Királyi Zoológiai és Antropológiai-Etnológiai Múzeumban ismerte meg Uhle a geológust és kutató utazót, Alphons Stübelt (1835-1904), aki épp akkoriban egy háromkötetes művet adott ki a perui archeológiai ásatásokról. Többéves közös kutatás után jelentette meg Uhle és Stübelt „A régi Peru Tiahuanacu felföldjének romhelyei" című alapművet, amely 58x38 cm nagyságú, 10 kg súlyú, és máig felülmúlhatatlanul pontos részletrajzokat és mérési adatokat tartalmaz Puma-Punkuról. A vázlatok, amelyek az én szövegemet kísérik az 1892-ben, Lipcsében megjelent kiadásból származnak.

Mindkét tudóst elbűvölte Puma-Punku. A felfoghatatlannal álltak szemben, és elhatározták, hogy az építmény pontos méreteivel és vázlataival térnek haza. El lehet képzelni, hogy nemcsak a tudományos buzgalom késztette őket erre a lépésre, hanem az az aggodalom is, hogy az Andok rejtélyéről szóló tudósítást másképp nem fogják elfogadni: túl hatalmasak voltak a helyi benyomások. Stübelt ezt írta:

 

„Puma-Punku romjának legérdekesebb pontjait az itt-ott még megtalálható »síkfelületek« képezik és a köztük fekvő egész vagy letört tömbök, amelyek forma, nagyság és megmunkálás tekintetében rendkívüli sokoldalúságot mutatnak fel. Vannak egyformán megmunkált sík lávafelületek, kicsi, kapuszerű kiszélesedésekkel, teknőszerű mélyedéssel ellátott keresztmintájú kövek kis fülkével és széles vagy egész vékony párkánnyal. A romok jelenlegi állapota – a három fő síkfelület kivételével, amelyek egyenes vonalban végződnek – nagy rendszertelenséget mutat. A három ún. fő síkfelület észak-déli irányú, 43 méter hosszú és 7 méter széles területet fed be."

 

Max Uhlénak végig kellett néznie, hogy a bolíviai hadsereg hogyan lőgyakorlatozott a szobrokon. Ha Puma-Punku építői nem az örökkévalóságnak tervezték volna építményüket, akkor mára nem maradt volna más belőle, mint kavicshordalék.

Puma-Punku jelentése: oroszlánkapu. Egy kapunak nem viseli gondját senki. Nem csoda, hogy a spanyolok, s utánuk az őslakók kisebbfajta kőomlást okoztak, és elvitték, amit csak lehetett. Bár a spanyolok, az őslakók a bolíviai hadsereggel együtt a közösség megrablásához hozzájárultak, mégsem tudták a hatalmas, megmunkált síkfelületek helyzetét megváltoztatni. Vajon meg lehet-e ezt tenni ma?

Noha 1964-ben Abu Simbelt részeire bontották és 60 méterre a régi helyétől újra egésszé rakták össze – a nyugati ipar összepréselő technikájával –, Puma-Punkuban semmi ilyesmire nem történt kísérlet. Még nem tudják, hogy az andezit- és dioritdarabok és síkok milyen mélyen vannak a földben. A beszerzett kotrógépekkel – hála legyen az isteneknek! – nem próbálták meg eddig a kockákat a helyükből kiemelni. Ha szállíthatók lennének, felvágnák őket és tartós, olcsó építőanyagként hivatalok és áruházak pompás falaiban tűnnének el. Legjobb esetben is a szorgos archeológusok által rekonstruált falakban oda kerülnének, ahová nem tartoznak. A vidék máris, ahogy Siegfried Huber írja, egy gyanúsan élő építkezés benyomását kelti:

 

„A terület egy kőfaragóhelyhez hasonlít, amelyet a mester és legényei csak uzsonnára hagytak el, hogy vésővel és kalapáccsal hamarosan visszatérjenek munkájukhoz. A mesterien megmunkált és lecsiszolt anyagok, felületek, tömbök, malomkövek, díszítéstöredékek, kőülőkék kapuk átláthatatlan mennyisége mintha elszállításra várna."

 

Látjuk, hogy mi minden található Puma-Punkuban, de az ide- és elszállítás folyamata rejtély marad. Alcide d'Orbigny arról tudósít, hogy a ma három részre osztott fő síkfelületet még egyben 40 m hosszúnak látta. Egy 40 m hosszú, 7 m széles kőtömb, hogy milyen mélyen nyúlik a földbe, az ismeretlen, kb. egy tizenegy emeletes ház nagyságának felel meg. A nyersanyagnak összehasonlíthatatlanul nagyobbnak kellett lennie, mert először formába öntötték és utána munkálták meg. Ahol gyalulnak, ott leesik a forgács. Puma-Punkuban nincsen kőhulladék. Következtetés: a több ezer tonna nehéz kőmasszát a fák nélküli felföldre kellett hogy szállítsák, és mivel modern rakodógépek és daruk még nem álltak rendelkezésre, mindez emberi izomerővel történt. Aki könnyelműen azt mondja, hogy ez mind könnyen megoldható, az gondolja meg, hogy 1000 tonna=egymillió kilogrammal, és hogy Puma-Punkuban több ezer tonnát mozgattak meg! Ezeket a kőszörnyűségeket is a híres fagörgőkön tolták ide? Ezt csak olyan emberek kockáztatták volna meg, akik úgy értenek ehhez a munkához, mint vak a színekhez. A fagörgők itt szétnyomódtak, szétzúzódtak volna, és egy trópusi esőáradat lezúdulásakor a kövek úgy elsüllyedtek volna a mocsárban, mint mazsola a kalácsban. Valahogy mégis megoldották a szállítást, különben Puma-Punkuban nem lennének kőfelületek és monolitok. Hogyan? Ez meggyőző megoldás nélküli rejtély marad. Amilyen misztikus a szállítás, éppen olyan misztikus a munkák precizitása is.

 

Első példa:

Itt van egy derékszögű tömb: 2,78 m hosszú, 1,57 m széles, 88 cm magas. A tömbnek hat főfelülete van, ezeket további kisebb-nagyobb felületekkel osztották meg, amelyek mindegyike más-más síkban helyezkedik el. A B oldalsó részen vannak például az 1-7 számmal jelölt felületek, mindegyik 1 cm-rel beljebb vagy kijjebb mint a szomszédja. A 6-7 rész egy kis – 5 cm széles – szegéllyel van egymástól elválasztva, ami elkeskenyedik egy 4 cm széles párkánnyá. A hajszálvékony 8-as szegély a C és D felületek között nyílegyenes és 2 cm széles. A kő ék alakú: hátul (a vázlaton felül) szélesebb, mint elöl.

Manapság egy ilyenfajta precíziós munka – ha egyáltalán a kőfaragó vállalja – csak speciális szerszámokkal – maró, fúró stb. – és eljárásokkal valósítható meg. Díjazandó kérdés: milyen eszközöket használtak a Puma-Punku kőfaragói?

 

Nincs jobbhelyzetkép Puma-Punkuról, mint az Uhle-Stübel párosé. Az első példa vázlatrajza mutatja az építmény megszerkesztettségét

 

 

 

Második példa:

A tömb andezitlávából áll, egy méter magas, legszélesebb pontján 1 m átmérőjű. A látható főfelületeket A, B, C, D betűkkel jelöltem meg. A B és C felületek közé két falmélyedés van – egymás fölé – faragva, amelyek hátoldalába kis háromszögek vannak bevésve. Ez a kialakítás kis karabinerekre emlékeztet, amelyek az anyagba beleilleszthetők.

Könnyű mondani, nehéz megtenni. Azon a tényen kívül, hogy az illeszkedési helyek egymásba passzolnak, szükség volt még egy készülékre, amely a formákat egymásba kattantja anélkül, hogy a kőpárkányok a nyitódásnál és a záródásnál letörjenek. Fagörgő vagy egy emelőkar nem elegendő – mindegy, milyen anyagból –, hogy a többtonnás tömböket egymásba illessze. A folyamat valószínűleg alacsony magasságban történt és nem azután, hogy a téglatest a földet érte volna. A különböző síkok komplikált magassági eltéréseit – derékszögekkel, négyszögekkel, szegélyekkel és párkányokkal vannak ellátva – nem lehetett azzal elintézni, hogy egy faállványról a tömbökről lelógó kötél segítségével a földön fekvőre ráengedjük a másikat. Szükség volt fordító mozgásokra is, hogy a kövek pontosan illeszkedjenek egymáshoz. A mai előre gyártott építőelemek kevésbé komplikáltak, összehasonlításképpen primitívebbek is, mint a Puma-Punkuban használtak. Ha egyáltalán erről volt szó...

Az építési rajz az andezitlávatömb tagolódását mutatja

 

Harmadik példa:

Az évezredek vasfogától meglepő módon alig érintve emelkedik ki egy 1,10 m magas diorittömb a sárgásbarna földből. A polírozott felülettől nyolc és fél cm-re az elülső oldalon felülről lefelé egy 3 mm széles, két és fél mm mély barázdába fut, amelybe – mintha gyémántfúróval készültek volna – 4 cm távolságra egy-másfél milliméteres kis lyukak vannak fúrva. Fa- vagy kőeszközökkel vagy a legerősebb állati csontból készült fúróval sem lehetett volna ilyen precíz munkát végezni.

 

Negyedik példa:

Egy 7,81 x 5,07 méter nagyságú andezittömbbe egy nagy területű négyszög van két és fél milliméter mélyen faragva. Nem kontármunka, nincsenek sérült helyek, amelyeket malterral vagy cementtel kiigazítottak volna. Ez a kőfaragó-művészet kiállításra érett mesterdarabja. Ebbe a mélyedésbe is illik valami, s lemezekkel tartották őket össze.

 

Ötödik példa:

Puma-Punku építői az egyenesen kívül a kört is ismerték, láttam és fényképeztem kőből kifaragott, 36 cm átmérőjű köröket is.

 

IDŐKÖZI MÉRLEG

Puma-Punku számomra bizonyíték az őskori építményekre vonatkozó néhány megállapításomra:

– Az ajmarák, előinka törzs, akik állítólag a felföldön éltek, nem lehettek az építők, mert a felhasznált technika meghaladja mindazt, ami nekik tudásban és képességben tulajdonítható.

– Itt terv szerint dolgoztak! A tervek összessége geometriai méréseken alapult.

– A részletkidolgozások fejlett technikára utalnak.

– Ami a kőtömeg szállítását illeti, ismerték az építők ezek súlyát, számoltak az anyag tartósságával és durvaságával.

– Ezeknek a formátumoknak a megtervezése írás ismeretét feltételezi. Ilyen sok különféle elhelyezkedést ki kellett gondolni, számolni, rögzíteni, a fantáziadúsan megalkotott „emlékezetkultúra" (Stonehenge!) sem segít itt.

– Az az elgondolkodtató lehetőség, hogy egy zseninek, az évezred építészének a művét látjuk, ejtendő. Ilyen sokrétű feladat

– szállítás, megmunkálás, irányítás stb – egy zsenin is kifogott volna, teljesen eltekintve attól, hogy – emberi erővel számolva

– a felavatást egy emberöltőn, sőt néhány generáción belül sem ünnepelhették.

 

Eredmény:

A nyilvánvaló tervezés láttán az építőkről fel kell tételeznünk, hogy ismerték az írást. De – és ebben az archeológusok és etnológusok csodálatos módon egyetértenek – az ajmaráknak nem volt írásuk, tehát építőkként ki vannak zárva.

Nincs építési terv részletrajzok nélkül! És ezek vannak Puma-Punkuban is. – Még az archeológusok is rézkapcsokról beszélnek, amelyekkel a tömbök állítólag összetarthatók lennének. A réz puha anyag, nem képes többtonnás darabok összekapcsolására. Már Johann Jákob von Tschudi is csodálkozott:

 

„Az óriási kőtömegek elszállításánál is jobban ámulatba ejt bennünket a kőfaragó munkálatok tökéletes technikai kivitelezése, ha meggondoljuk, hogy az indián kézművesek semmiféle vas kéziszerszámmal sem rendelkeztek, és az általuk ismert réz- és cinkötvözetek túl lágyak voltak ahhoz, hogy a gránitot eredményesen megmunkálják velük. Hogy milyen módon tették ezt, még rejtély, a legnagyobb valószínűsége annak a nézetnek van, miszerint a kövek utolsó polírozását finom kőporral vagy kovaföldet tartalmazó növényekkel végezték."

 

Tschudi csodálkozása elárulja, hogy már a múlt évszázadban is kételkedve kerestek a Puma-Punku rejtélyre elfogadható megoldásokat. Kőporral vagy kovaföldet tartalmazó növényekkel elképzelhető az utolsó polírozás, de a milliméter széles barázdákat, kicsi és nagy, pontos és derékszögű négyszögeket nem lehet a kemény kőzetbe ezekkel beledörzsölni.

Ma már tudjuk, hogy legalábbis a Puma-Punkuban lévő gránitot valamikor Zepitánál, Cerro de Skapiában, a mai Peruban bányászhatták, 60 kilométerre az építménytől. 60 kilométer nem távolság? Nem az sík, gondosan ápolt utakon, de itt viszonylag végtelen út van, ami hegyeken és folyókon vezet át.

A felállás egyszerű:

 

Terv+aritmia+geometria+szállítás+kemény fémszerszámok=olyan technika, amely a miénkkel legalább egyenrangú, ha nem fejlettebb volt.

 

AZ ISTENEK HOSSZÚ ÉJSZAKÁJA

Az indián hagyományok azt tartják, hogy Puma-Punkut „egyetlen éjszaka építették az istenek", emberek nem vettek benne részt, és az istenek, akik repülni tudtak, lerombolták saját építményüket, úgy, hogy a levegőbe emelték, megfordították és leejtették azt.

Még ma is ezután az erőaktus utáni a helyzet. Az egyszerű, mitológiai hagyományt nem szabad komolyan venni? Leesik a koronánkból egy darab, ha bevalljuk, hogy a 4000 m magas, hatalmas vidéken a ritka levegőben olyan építmény áll, melynek keletkezése megmagyarázhatatlan?

„Mi az ember? Mindenesetre nem az, aminek tartja magát – nem a teremtés koronája!" – írta Wilhelm Raabe költő (1831-1910).

Három napon át tapostam ezt a romvidéket, megmértem egyes darabokat, fényképeztem és néhány szót mondtam diktafonomba. Naponta kétszer, 11 és 14 óra körül a Crillon Tours busza bekanyarodott félszáz fényképezőgéppel felszerelt turistával. Sok amerikai volt közöttük, néhányan sugdolóztak, megismertek és autogramot kértek tőlem. – Az utolsó nap, amikor a busz épp elvitte szállítmányát Tiahuanacu falusi templomába, két őslakó jelent meg sötét tekintettel, sötétzöld ponchóban és chullosban, gyapjúból készült, hegyes, fülig lehúzott sapkában.

– Azonnal hagyja abba a mérést! – parancsolta az egyikük.

– Miért, senores? – kérdeztem.

– Idegeneknek tilos az egyetem engedélye nélkül az ásatásoknál tartózkodni!

Ezt megértettem. Egy pillanatig gondolkoztam, majd közöltem velük, hogy 1975. január 15-én megkaptam a Gral Jose Ballivian bolíviai egyetem díszdoktori címét. Akkoriban, amikor az okiratot továbbították, kételkedtem a megtiszteltetésben. Díszdoktori címek gyakran alapítványok után járnak, és én az egyetemnek egy huncut krajcárt sem utaltam át. Csak akkor, amikor Bolívia nevelésügyi minisztériuma, a külügyminisztérium és a német nagykövetség is megerősítette a dolog valódiságát, akkor köszöntem meg a megtiszteltetést. Most tudtam volna belőle hasznot húzni, de nem sikerült. Tetszett az őslakók figyelmeztetése. Hová jutnánk, ha minden turista, amatőr archeológus egy emléket magával vinne a hátizsákjában? Így szóltam:

– Igazatok van, de én nem ások, mindent érintetlenül hagyok, csak néhány méretet veszek. Ezt szabad?

– Nem, Daniken úr! Mi azt a megbízást kaptuk, hogy az ön tevékenységét szakítsuk meg.

Nevemen szólítottak meg? Ki ismert engem ebben a pusztaságban? Egyetlen újságnak sem adtam interjút! Ki tudott a jelenlétemről? Elvették a mérőszalagot, szemmel tartottak, de megengedték, hogy fényképezzek. Kinek volt visszatetsző, hogy Puma-Punkut elővettem magamnak? Talán látogatók áradatától féltek, akiket tudósításom ide irányítana?

 

AMIT SZACSAYHUAMANBAN NEM MUTATNAK MEG A TURISTÁKNAK

Este, a Sheraton-felhőkarcoló 25. emeletén lévő bárjában egy ifjú müncheni párral csevegtem egy ital mellett. A feleség etnológiát tanul, a férj végzett jogász. Szárnyashajóval jöttek Peruból a Titicaca-tavon, mindketten olvasták könyveimet, és csalódottak voltak attól, amit egész nap láttak, leírásaimat kétségbe vonták. A fiatalasszony megrótt engem:

– Láttuk Cuzco fölött Szacsayhuaman romjait, de legjobb akarattal sem tudtunk semmiféle földönkívüliekre utaló dolgot felfedezni, mint ahogy ön ezt leírja.

Férje szárazon kiegészítette:

– Az idegenvezető elmagyarázta, hogyan munkálták meg a köveket. Ilyesféle kőmunkákat még ma is lehet Cuzco utcáin látni!

Újra a régi dal, az örök tévedés! Még az a forgatócsoport sem találta meg az általam leírt romokat – nem is nagyon fáradoztak –, amelyik Szacsayhuamanban készített felvételeket az „Emlékezés a jövőre" című filmemhez. Ha megnézem a csábítóan ábrázolt délamerikai keresztutam nyomát, sejthetem, hogy néhány résztvevő, aki könyvemet olvasta, jelen van és csalódik, mint a müncheni házaspár. Ezért most megadom az út leírását, ami az én romjaimhoz vezet:

 

„ Hölgyeim és Uraim, egy reggel – nem kell túl korán lennie! – menjenek ki Szacsayhuaman romjához. Kérjék meg a vezetőt, hogy a régi, Pisacfelé vezető úton 1,5 kilométerrel tovább menjenek fel a hegyre – röviddel az első bal oldali kanyarig. Fizessék ki a vezetőt még akkor is, ha az gesztikulálva ellentmond. Megfogja próbálni rábeszélni önöket arra, hogy ő vár, amíg visszatérnek. Ez csak drága lenne, de nem hozna semmi jót.

Most nézzenek le a hegyről az inka erődítmény irányába! Másszanak fel rögtön az út szélén lévő kis kiemelkedésre, a széthasadozott sziklára, amely önöktől jobbra, 200 m magasságban fekszik. Egy sziklalabirintushoz érnek amely a helyi értelemben vett rom elnevezést nem érdemli meg. Definiálhatatlan kőtömegek fekszenek körben, kisebb és nagyobb négyszögek, valamilyen történelmi épület felismerhetetlen maradványai. Hamarosan az lesz a benyomásuk hogy itt egy a legújabb technika vívmányaival készült építményt romboltak le.

Hasadékok és sziklabarlangok fölött sík felületekre jutnak. Váratlanul, meglepődve állnak az első osztályúan kifaragott kőszömyűségek előtt. Nézzék meg jó alaposan, tapintsák meg ezeket a polírozott betonfalakat, amelyek úgy tűnnek, hogy tegnap kerültek ki a zsaluzás alól. És csalódni fognak! Ez nem beton, ez gránit!

Ha már elfelejtettek csodálkozni, akkor itt eme fontos képesség fáradozás NÉLKÜL ÚJRA MEGTALÁLHATÓ. Mintha egy őserő rázta volna meg őket, az üregek a fejük tetején állnak, az alagutak bejáratainak valamikori egyenes vonala megszakadt, egymásba csúszott. Nézzék csak jól meg, semmi sincs itt, amit kötőanyaggal – malterral vagy ilyesmivel – összekapcsoltak volna, minden egy darabból van, és még a fémkapcsoknak sincsenek nyomai, amelyek Puma-Punkuban megtalálhatók. Nem, itt fenn, a Szacsayhuaman erődítményben a turistalátványosság felett, minden egyöntetű. Az élek jobbra kanyarodnak minden kolosszus mögött új meglepetések várnak.

Ha végigjárjuk az utat, ami az inka erődítményhez vezet, észreveszik, hogy Cuzco igazi szenzációja, a valódi prehisztorikus rejtély itt fenn fekszik, Szacsayhuaman hegyháta mögött és fölött. Ritkán keresik fel. Kevésre becsülik.

Tartsák nyitva a szemüket! Ezek a sziklatömegek egy megmagyarázhatatlan kirakójáték mozaikkövei. Fedezzék fel nyugodtan a környéket, itt nem zavarja, nem óvja senki önöket. Engem sem akadályozott egy őslakó paraszt sem. Mindannyian udvariasak, de ha szükséges, néhány soles csodákra képes.

A múltban történő, néhány órás séta után világossá válik, hogy minden sziklát megmunkáltak Egyetlen archeológiai vándorprédikátor sem fogja tudni önöknek bemagyarázni, hogy a szép természet varázsolta a derékszögű kanyarokat a sziklába, ő polírozta ilyen kínosan a felületeket, merő szórakozásból ültetett óriás »kőfoteleket« a tájba, kőnyílásokat kalapált, lépcsőfokokat alkotott, amelyek a mennyezetről a földre vezetnek bizonyítékként, hogy ezt a hatalmas labirintust összerázták valamikor, és a tengelye körül megforgatták. Úgy, ahogyan a fokok még ma is ott fekszenek, úgy járhatatlanok De ha megfordítjuk őket, első osztályú feljutást kínálnak a magasföldszintre és még tovább is.

Egyetlen pillantás az inka erődítmény kulisszái mögé! Tekintsenek a sokat fényképezett fal hátoldalára, amelyen monolitikus kőmegmunkálások láthatók felfogható cél nélkül. Úgy, ahogyan máig álltak nincs értelmük Semmit, de egyáltalán semmit sem fognak találni, ami az eddigi sémákba beleillene: sem rendet, sem összefüggő falakat, sem megfaragott monolitot. Sima sziklafelületek egymás felé tartanak elhajlások vezetnek a fordított, a mennyezeten futó fokokon.

Ha mindezt megnézték, és leírásaimat, valamint fényképeimet otthon még egyszer átnézik, boldogok lesznek, hogy nemcsak a kitaposott turistaösvényen jártak."

 

Ami az útról való visszatérés után sem található meg a könyveimben, azt szeretném Szacsayhuaman kapcsán még elmondani:

Az idevágó irodalom megállapítja, hogy a Lacco vagy Kenko elnevezésű szikla, mélyedéseivel, kamráival és alagútjainak bejárataival egy szent hely volt, a mélyedések a halottak trónjához tartoztak, és az egész pedig a föld alattiak birodalmához. Büszkén elismerik, hogy a látható rendet (ill. rendetlenséget) a mai formában az építők rendezték így!

Garcilaso de la Vega már 1720-ban észrevette, hogy a ma Chingana-Grandnak – „a nagy labirintusnak" – nevezett kőszikla Szacsayhuaman irányából 20000 munkást csalogatott oda, önállósodott és 3000 férfit temetett maga alá. Az archeológusok ma ezt egy kicsit másképp látják. „A kő nem Szacsayhuaman számára volt rendelve. De nem is szállították oda, hanem mindig is ott feküdt, ahol ma található."

Az építőkből bolondot csinálunk, elismerve róluk, hogy olyan balgák vagy buták voltak, hogy felülről lefelé véstek a sziklába fokokat, amelyek sohasem voltak járhatók. Eme különös jelenség

következtében a mélyedések ferde felületűek, amelyekre még egy virágcsokrot sem lehetett a föld alattiak tiszteletére elhelyezni, nemhogy a szent helyen imádás céljából egy szobrot. Fáradságosan polírozták a szegény bolondok a felületeket, mélyítették a mélyedéseket, amik aztán semmire sem voltak használhatók.

Azok számára, akik nem jutnak el Dél-Amerikába, és ezért leírásomat ellenőrizni nem tudják, három felvételt mellékelek, amelyeket 1980 nyarán az inka erődítménytől néhány száz méterre csináltam. Azoknak, akik Szacsayhuamant felkeresik, folytatom az idegenvezetést:

 

„Hölgyeim és Uraim, álljanak az erődítmény jobb harmada elé! Éppen önök mögött van egy földhasadék – másszanak bele, teljesen veszélytelen! Rögtön egy titokzatos, föld alatti sziklatájon találják magukat. Önök előtt egy három és fél méter magas, sík kő emlékmű áll, kiugró párkányokkal. A sarkon tökéletes, sziklából faragott, fokokkal ellátott szalagot találnak. A szikla könnyedén előrehajlik, néhány helyen találkozik a közelében álló falakkal. Kérem, vizsgálják meg pontosan: nem összerakott, hanem zárt, kompakt építményről van szó! Csak a megdolgozott felületek felett kezdődik a nyers, megmun-kálatlan természetes szikla. Ilyen formában, ahogy a részeket most látják, sohasem lehetett velük mit kezdeni. Kukkantsanak csak be egy kicsit a rejtélyek kamrájába! Fogadok, hogy dereng önöknek, hogy a megmunkált kövek valamikor fent a hegyen álltak és csak természeti csapás következtében pl. földrengés vagy mesterséges módon, pl. robbanás által kerültek a mai eltorzult helyzetükbe."

 

Az összegzés ugyanoda vezet, mint Puma-Punku esetében: az itt fent, az inka erődítmény felett alkalmazott technika előrehaladottabb, tökéletesebb, hatalmasabb és nagyvonalúbb, mint az, amit Szacsayhuaman óriási falánál bemutattak. Mivel a fal adott volt, amikor a spanyolok az országot meghódították, és azóta nem építettek hozzá, azok a sziklamunkák, amelyekről én egyfolytában beszélek, régebbiek, mint az inka erődítmény. Ahogyan Puma-Punkuban, itt is kellett egy tervnek lennie, ergo az írást ismerniük kellett. Az emlékmű épülete nagyobb, mint amit az inkák és elődjeik képesek lettek volna alkotni.

Ugyanazok az építőmesterek dolgoztak itt, mint Puma-Punkuban? Itt meg kell említenem, hogy a mitológia is tudósít arról, hogy maguk az istenek tették tönkre művüket. Talán azért, mert az általuk alkotott emberek hálátlanságát felismerték?

Furcsa gondolattársítás.

A tévedés tisztázása után megígérte a müncheni házaspár, hogy Cuzcót még egyszer meglátogatják.

Azokban a napokban, mikor ezt a fejezetet írtam, egy képeslap érkezett. „Ez sohasem lehetett egyszerű őslakók műve! Miért nem beszél erről senki?" – állt az üdvözlet és köszönet után a lapon.

Én beszélek róla. Újra és újra. Mint itt, utánvizsgálatokat ajánlva.

 

ELÉRVE A CÉLT

Chioini ezredessel és Carlos Milla építésszel a megbeszélt időpontban, augusztus 22-én találkoztam Limában. Milla egy udvarias ember volt, csak akkor beszélt, ha megszólították.

– Ön tudja, hogy mit keresek – vágtam bele a beszélgetésbe kertelés nélkül. – Mutassa meg nekem, legyen szíves, a térképen, hogy hol találom a „lyukszalagot!"

Carlos Milla kitért egyenes kérdésem elől:

– Si-si, senor, méterre pontosan tudom, hol van, és egy perui részletes térképen be is tudom jelölni...

– Kérem, akkor tegye meg! – mondtam.

Az építész egy segélykérő pillantást küldött az ezredeshez, aki ujjaival idegesen dobolt a márvány asztallapon. Angolul mondta, a gentleman szavaival:

–  I believe, he wants money!

Ezen nem szabad múlnia az expedíciónak. Régóta hozzászoktam már, hogy az információért fizetni kell. Olyan diszkréten, ahogy csak lehet – számomra ez mindig kellemetlen – csúsztattam egy zöld ötvendollárost az ügyvéd pohara mellé, és újra megkérdeztem, hol az a hely.

Carlos Milla átlátta a dolgot és többet akart. Hogy információhoz jusson, neki is lépéseket kellett tennie, mondta, azonkívül ő kész elkísérni engem, ami a munkájában üresjáratot jelentene.

– Mennyibe kerülne? – kérdeztem.

– 600 dollár a három napra, plusz 225 dollár a Landroverért – felelte a számokban csöppet sem tartózkodó építész.

Nem szívesen hagyom magam megfejni, azonkívül rémlett nekem, hogy ez az üzletbuzgó típus az út esetleges extremitásai miatt még többet is kérhet utólag. Az információ után, hogy a misztikus lyukszalag hol van, Carlos Milla nélkül is meg fogom találni a helyet, okoskodtam.

– Nem kell elkísérnie. 200 dollárt fizetek önnek. Várakozva néztem rá, és megfontoltan pakoltam az iratokat az aktatáskámba. Tudhatta, hogy ez volt a legutolsó ajánlatom. Chioini ezredes is egyfolytában magyarázott az ismerősének, ez az alkudozás neki is olyan kényelmetlen volt, mint nekem. Carlos Milla felfogta, hogy 200 dollár a kézben még mindig jobb, mint semmi. Kicsit sajnálkozva magyarázta:

– Az ön lyukacsos sávja sokkal hosszabban húzódik hegyen-völgyön, mint ezt a régi National Geographic-felvételek mutatják. Az ön számára a legkedvezőbb hely Humay falu mögött, a Pisco-völgyben van. Menjen el a Montesierpe-birtokig. A birtok mögött van egy 300 m széles megművelt föld, és attól felfelé a kopasz dombokon meglátja a „lyukszalagot"!

Ez, ha igaz, jó információ volt. Az autóstérképen a Pisco-völgy-höz a Panamericana, a világ egyik álomútja vezet. Kifizettem a 200 dollárt, és további üzleteket ígértem Carlos Millának, amennyiben Peru rejtélyes vidékeit fel akarom keresni. Érdeklődőknek megadom a címét: Carlos Milla építész, Salaverry 674, Lima.

Rögtön a beszélgetés után telefonáltam Icába ismerősömnek, dr. Janvier Cabrera professzornak, aki a Pisco-völgytől csak 70 kilométerre lakik. Reméltem, hogy ismeri a Montesierpe-birtokot, és talán lesz kedve velem jönni. Cabrera, aki egyáltalán nem ortodox antropológus, kész volt engem elkísérni. Meg is beszéltünk egy találkozót másnap 17 órára Ica múzeumában.

Az odaút egy bérelt Datsunban jó négy órát vett igénybe. Limán kívül a Panamericana még 40 kilométeren keresztül használható autópálya, utána egy szalaggá szűkül össze, ami a part mentén, de többnyire a sivatagon keresztül vezet. Noha a Piscóig vezető partszakasz a Csendes-óceán mentén egy olyan geográfiai mezőben terül el, amiben máshol buja növényzet van, itt nem ez a helyzet. A Humbold-áramlat hűvös vize annyira lehűti a forró atmoszférát, hogy reggel és este köddel kell számolni. Mivel a köd a magasabb, forró levegőrétegekben felszárad, alig van csapadék. Ennek megfelelően az álomút széles sávban vigasztalan képet kínál: dűnék, kavicsmezők, a puszta talajon elszáradt, gyökértelen bogáncshoz hasonló növényrönkök, amelyekből az őslakók a domboldalakon írásjeleket raknak ki – hatalmas reklámszlogenként.

A kép hirtelen megváltozik: gyapotmezők, gyümölcsfák, cukornádültetvények tűnnek fel. Az út szélén a helybeliek gyümölcsöt, zöldséget, és természetesen piscót, a kedvelt pálinkát, illetve bort árulnak nagy hasú üvegekben. Alig szokik hozzá a szem az ilyen oázisok kedvességének látványához, egy újabb kemény vágás jön a tájfilmbe, és ismét a puszta lélegzetelszorító viszontagságai következnek.

Óriási sebességgel rohannak el mellettem a buszok, amelyekben a turisták a Nazca felé vezető úton állandóan náthát kapnak a légkondicionáló huzatjában, amit senki sem kerülhet el. Egy kicsit izzadni talán hasznosabb lenne, de az átkozott komforthoz már hozzászoktak.

 

ICA MÚZEUMÁBAN FURCSÁN ELDEFORMÁLT KOPONYÁK MEREDNEK RÁM

Várom Cabrera professzort.

A múzeumi vitrinekből torz koponyák merednek rám, amelyeket az Ica körüli régi sírokból gyűjtöttek. A deformáció a halántéknál kezdődik, és kidudorodik, mint a lódarázs teste, a homlok fölé. A hátsó részek gyakran egy egyszerű koponya háromféle volumenét mutatják.

Az okos könyvekben ezt a magyarázatot találjuk a szörnyekkel kapcsolatban:

Az inka papok igen fiatal fiúkat választottak ki, és azok kicsi, még meg nem szilárdult fejét kipárnázott deszkák közé tették. Sarokvasak segítségével zsinórokat húztak, amelyek lassan, de folyamatosan a köztes teret szűkítették. Néhány gyerek az elmondhatatlan fájdalom ellenére túlélte a kínzást, különben felnőtt férfiaknak ez a deformált koponyája nem maradhatott volna fenn.

Ezen szörnyfejek megpillantása kérdésfeltevésekre csábított:

Mi célból történtek ezek a fájdalmas rituálék?

Hogyan jut az emberek eszébe a perverz gondolat, hogy gyermekek koponyáját eldeformálják?

A koponyáknak ez a fajtája nem dél-amerikai vagy perui specialitás, megtalálhatók a majáknál Közép-Amerikában, az USA északnyugati részén a flathead (kopasz fejű) indiánoknál és a régi Egyiptomban is. Úgy tűnik, hogy a népek utánoztak, másoltak valamit.

Igaz-e az a verzió – hisz senki sem volt jelen –, hogy a kiválasztottakból papok vagy főpapok lettek? Miért? Azért kellett a gyerekeket tönkretenni, mert így régi istenekhez hasonlítottak? Talán az emberek valamikor nagy tekintélyű okos lényekkel találkoztak, és ezért arra törekedtek, hogy legalább külsőleg hasonlítsanak hozzájuk? Talán egy barbár trükkhöz folyamodtak a papok, miszerint az eltűnt alakoknak tulajdonított mindenhatóságot egy erőszakkal kialakított fejmaszkkal akarták előhozni? A túldimenzionált koponyákkal különbözni akartak a közönséges néptől, kiválasztottak akartak lenni? Lehetséges, mert a torzítások titokban történtek.

Ha a brutális múlt reliktumai csak egyetlen népnél fordulnának elő, akkor speciális, vallásos okokat közvetítenének, de előfordulnak egymástól távoli területeken, kontinenseken. A koponyadeformációkat azért csinálták, hogy olyan lényekre hasonlítsanak, amelyek az emberek között tartózkodtak? A deformált koponyák a hatalmas parancsolók előérzetéből akartak valamit a távoli jövőbe átmenteni – még ha optikusan is? Ha ezek közül a kérdések közül csak egyet is igenlően meg lehetne válaszolni, akkor ezek a koponyák szignifikáns utalások lennének a földönkívüliek kinézetére, akik régi-régi időkben őseinket boldogították jelenlétükkel.

 

SÉTA A LYUKSZALAGFÉRGEN

Cabrera professzor a legforróbb déli temperamentum üdvözlőrohamával vetett véget töprengésemnek. Ittunk egy pisco-sourt, majd megmutattam neki a lyukacsos szalagról készült fényképeket. Nem ismerte a szalagot, kétségbe vonta létezését, de biztosítottam, hogy Icától 100 kilométerre húzódik hegyen-völgyön.

Cabrera közölte, hogy pontosan ismeri azt a területet, többször is átrepült fölötte, de ezt a valamit még sosem látta.

Én is szkeptikus maradtam, amikor a következő reggel Piscóba mentünk. Mindig, ha Piscón megyek keresztül, lázad a gyomrom. Pisco büdös, nem ismerek másik olyan várost, amely ilyen bűzt árasztana. A kikötőben egy állami halászhajóflotta állomásozik. A halgyárak nem rózsaolajat állítanak elő, hanem büdös hallisztet. Pisco „szaga" nem más, mint halzsírfelhő, ami undorítóan terjeng a parti úton, engem pedig a gyerekkoromra emlékeztet, amikor édesanyám a csukamájolajat nagy evőkanállal belém öntötte. Ma jobb dolguk van a gyerekeknek, jóízű vitamintablettákat szopogatnak. – A csirkéket horribilis mennyiségű halliszttel etetik – azzal az eredménnyel, hogy a csirkehús és a tojás halízű lesz.

Fénylő, kék volt az ég, a remény zászlócskáit lengette. Piscótól 4 kilométerre egy kavicsos út vezet a Pisco-völgybe Humay felé, aztán tovább a magas Andokba Castrovirreyna és Huancavelica irányába. Ahol vizet vezetnek csöveken a földekre, ott gyümölcs és zöldség terem. Mindig zavaró a sivatag és a megművelt terület közötti váltakozás. Kő- és homokdombok szegélyezik a kanyargós keskeny utat.

31 kilométer megtétele után elértük Humay városát, 5 perc múlva pedig a Montesierpe-birtokot. A belső udvaron kanyarogtunk, amely valamikor jobb időket is megélt. Az egykori központi épületet templommá alakították át, amelynek teteje beomlott, a falain lévő festmények pedig leperegtek. A valamikori szocialista katonai kormány első földreformja óta, amikor is a tulajdonosokat elűzték, minden mállik, amit érdemes lenne megtartani. Csak a legszükségesebbet javítják. Az őslakóknak ugyanolyan rossz a helyzetük, mint a forradalom előtt. Egy igazságtalan rendszert megdöntötték, de ugyanolyan minőségű vette át a hatalmat, a szükséget szenvedő pedig a kisember marad.

Barna gyerekek meredtek nagy, sötét szemekkel ránk, kicsi vagy nagy nadrágokban, rongyosan, sajnálatra méltóan, piszkosan. A forradalom itt is új paradicsomot ígért. Semmi sem változott. Újra hatalomváltozásra lenne szükség.

Cabrera professzor bement a házba, én pedig követtem őt. Megmutatta fényképeimet egy kövér matrónának, aki a szövőszéken gyapjút sodort. Mellette egy narancspiramis tornyosult, fölötte egy zsinóron lyukas, színes ingek száradtak.

Cabrera éppúgy, mint a matróna, oly gyorsan beszélt, amit az én szerény spanyoltudásom nem bírt követni. Hozzám lépett és közölte velem, hogy az asszony semmi ilyesmit nem ismer, nem is látott. Eszembe jutott Carlos Milla építész magyarázata, miszerint a birtok mögött 300 méterre fogom célomat megtalálni. De erről a matrónának, aki kétségtelenül sosem hagyta el ezt a helyet, tudnia kellett volna!

Egy roncstraktor pöfögött be az udvarra, Cabrera rögtön odalépett az érkező férfiakhoz, és felvilágosítást kért. Én a háttérben maradtam, az arcokról olvastam, hogy mit gondolhatnak és mondhatnak. Végre, végre, bólintott az egyik traktoros, tehát tudott valamit. Kimondhatatlanul fáradt kézmozdulattal mutatott a ház mögött lévő hegyre. Cabrera tudósítását meg sem várva felkapcsoltam a fényképezőgépet.

A Montesierpe mögötti megművelt föld csak 250 m széles. Egymás után felmásztunk az első domb szűk ösvényén, megálltunk, megszemléltük a vidéket, de sehol sem látunk lyukacsos szalagsávot. Továbbmentünk, a nap tűzött ránk, a levegő fullasztó volt. Egy idő után szünetet tartottunk és leültünk. A nap majdnem merőlegesen állt felettünk, semmiféle árnyékos hely nem volt a környéken. A szemeim megfájdultak, az erős fényt nehezen viselik, de lehet ez az erőltetéstől is, hogy a tűző fényben kontúrokat, tájékozódási pontokat, utalásokat találjak. Akkor fájnak így a szemeim, amikor az íróasztalnál ülök és a lámpa erős fényében írok. Néha vibrálnak, ugrálnak előttem a sorok, mint a domboldalon a barázdák, vagy mint a pusztában a kerekek.

Megcsaltak volna a szemeim? A vibráló, irritáló levegőben a völgy másik oldalán egy fekete csík rajzolódott ki, egy fekete kígyó, amely a dombon húzódott. Nem mondtam semmit, fogtam a teleobjektívet, és ellenőriztem megfigyelésemet. Megerősödött, amit gyenge szemekkel láttam, valahonnan a távoli párából előbújt a szalag, hegyen és völgyön át, és a Pisco-völgy megművelt területén végződött. Gondolatban továbbkonstruáltam a képet. Vonala meghosszabbításának a mi közelünkbe kellett vezetnie. Odaadtam Cabrerának a teleobjektívet, és rámutattam arra a pontra, ahol folytatnia kellett. Ő is látta, amit én, nem csalódtam.

Feljebb kellett mennünk ahhoz, hogy pontosabb áttekintést nyerjünk. Lihegtünk. Felmásztunk a hegyhátra, jobbra és balra kiszáradt völgyek, kavics, a föld feletti vibrálás, és mindig csak a kavics. Hirtelen megbotlottam valamiben, és magam előtt megláttam egy kerek lyukat.

Rögtön tudtam: ez az!

Cabrera professzor, az örök szkeptikus, izzadt haját hátraseperte, rámeredt a földre, majd rám: – Erich, itt vagyunk!

A lyuk egy méter átmérőjű volt és ugyanolyan mély. Rögtön mellette egy második, harmadik, negyedik, ötödik, valóban egy lyukszalag, ami tőlünk távolodva a végtelenbe futott. Felemeltem a tekintetemet, követtem a lyukcsíkot, és láttam, ahogy a hegyek mögött eltűnik.

A birtoktól 500 méterre értük el az első lyuksort. Minden lyuk üres volt, semmi mást nem tartalmazott, mint egy kis kavicsot, egyszerűen csak ott voltak, úgy, ahogy én is gondoltam a fényképek alapján, mintha egy különleges mintázatú tésztanyújtót görgettek volna végig a földön. Felfelé menve követtük a lyukakat, mászva a hegyet, mint a fáradt harcosok, mégis belsőleg boldogan, hogy a célt elértük.

A meghódított magassággal együtt változtak a lyukak méretei is. Egymás után elhelyezkedve egyre gyakrabban szegélyezték őket kővel. Néha kis falakat láttunk, amelyeket köréjük emeltek. A hegygerincet elérve már minden lyuk körül volt fal. Végtelen sorban kígyóztak a lyukak, mint egy csúszómászó bőre, a völgy ferde hajlatán. Úgy tűnt, mintha az őslakók pionírjai parancsra fúrták volna be magukat, egyik a másik mellé, 24 m szélességű szalagban. Minden lyukban elférhetett egy ember.

Egy védőrendszer volt ez talán? Ez az első kérdés, ami felmerül. Hatalmas hadsereget kellett akkor szolgálnia, de ez ellentmond minden értelmes stratégiának, hisz a földlyukakból a katonák sem tudtak volna ártani a támadóknak. A védőrendszer ellen szól a szalag elhelyezkedése is. A nagy védőrendszerek, mint pl. a perui inka fal, vagy a híres kínai nagy fal, hegygerincen vannak. A középkori lovagok váraikat hegycsúcsokra építették, ahonnan a völgyben lévő ellenség látható volt. Itt mindez nem érvényes, mert a lyuksáv nemegyszer elegáns, szelíd kanyarokkal a völgyekbe húzódik. Ha egyszemélyes védőbunkerek lettek volna a lyukak, gyakran mélyebbre kerültek volna a védők, mint a támadó sereg.

Milyen célt szolgáltak a földlyukak százai, ezrei? Sohasem volt itt agyagos talaj, amiben az ásás gyerekjáték lenne, itt mindig is köves, száraz, kemény föld volt. Miért végeztek az emberek ilyen fáradságos munkát?

Egymás mellett néztünk bele a lyukakba. Felmásztunk a hegyre, lenéztünk a völgybe, követtük a szalagot a messzeségbe, ahol az élénk, izzó hőség elnyelte.

Talán temetkezési hely volt? Ez lenne a világon az egyetlen, ami ilyen hosszú, s amelynek a sírjait nem fedték be. A temetkezési helyek mindig kínálnak valamit, ami a jelentésükre utal – emlékköveket, csontokat, sírmellékletek maradványait. Itt fenn semmi nincs, ami erre utalna.

A lyukak talán a felségterület határait jelölték? Már a primitív gondolkodás mellett is szörnyű erőfeszítéseket kívánt a kiásásuk!

Határjelölést vezettek volna fel a völgyfalak ferde köveire? A diktatórikus uralkodó is, aki alattvalóit ilyen munkával gyötörte, elfogadta volna a folyó vízjárását jelölésnek. A lyukcsík azonban gyakran mellette vezet, kanyart ír le, vagy hasonló finom dolgot. Ez biztos nem határjelölés volt. De akkor mi lehetett?

Elképzelhető, hogy sötét éjjelen egy pap vagy uralkodó születésnapján százezer őslakó belemászott a lyukakba, és egy zengzetes parancsra fáklyát gyújtott? A pompás dísz fényláncolata Las Vegas esti fényeivel vetekedne. De ehhez sem volt szükség a lyukakra, ehhez csak sorba kellett volna állniuk az őslakóknak.

Csak nem itt is, mint Nazca fennsíkján – innen 180 kilométerrel délre – isteneknek szóló jelről van szó? Csak nincs a szalagnak egy asztronómiailag meghatározott iránya? Ezt még nem vizsgálták meg eddig. A National Geographic régi felvételeit elfelejtették, a lyukszalag ismeretlen, egyetlen műben sincs megemlítve. Nem vagyok benne biztos, hogy a régi felvételek nem porosodnak-e egy archívumban. Ha – katalógusszámmal ellátva – elraktározták őket, akkor egy napon talán kedvet csinálnak majd egy fiatal, szakmailag még nem elvakult archeológusnak ahhoz, hogy az Andok rejtélyét felkutassa. Nekem hiányoznak az eszközeim, hogy a szükséges kutatási ráfordítást finanszírozzam. Mindenesetre én előkészítettem az utat az ismeretlennek. Neki már nem kell a célt valahol keresnie, követheti azt az útvonalat, amit leírtam.

Kevéssel azelőtt, hogy Icát elhagytam, közöltem Cabrera professzorral, hogy az őslakók a csíkot évszázadok óta la avenida misteriosa de las picaduras de viruelasnak a „himlőhelyek rejtélyes útjának" nevezik.

Valóban, az út rejtélyes. Magam is bizonytalanul, amire a Peruban lévő hegyen-völgyön álló múltbeli jelek intenek, kérek megoldási javaslatokat.

Minden elképzelést kíváncsian várok, a CH-4532 Feldbrunnen SO, Basel u. 10. alatti címen.

 

Istenek alkonya?

MAGYARÁZATOK A SZÍNES KÉPEKHEZ

1. Ősapáik ideje óta Tarawa partján a tengerbe intézik el szükségletüket a bennszülöttek cölöpkunyhókban, amelyeket az ingatag pálmatörzsről lehet megközelíteni.

2. A foszfáttal, a sziget egyetlen kincsével rablógazdálkodást űznek. Nauru kikötőjéből nagy szállítóhajókkal Ausztráliába és Új-Zélandba viszik – meddig még?

3. Tarawa a tizenhat paradicsomi sziget egyike a Csendes óceánban.

4. A kis települések kunyhói teljesen a pálmafák anyagából készülnek. Minden oldalra nyitottak, csak egyetlen helyiségük van.

5. Ahol kis Datsun teherautónkkal felbukkantunk, a kis szigetlakók állandó kísérőink voltak, vidámak, kedvesek, mindig segítőkészek – amennyire egymást megértettük.

6. Teeta, fekete angyalunk, egy kés egyetlen vágásával felnyitotta a kókuszdiót – leve jó a szomjúság ellen, húsa csillapítja az éhséget, egészséges, tápanyagokban gazdag gyümölcs.

7. Kamoriki tiszteletes özvegye vacsorára hívott meg bennünket. Egy színes estét töltöttünk el házában.

8. Néhány kormányzó- és igazgatási épület mellett Kamoriki tisztelendő háza is a sziget kőépületei közé tartozik – kicsi, de vendégszerető.

9. A maneba, a közösségi ház minden falu középpontja. Itt csak az idősebbek beszélhetnek, a fiatalabbak csak akkor, ha megkérdezik őket. A nők be sem léphetnek ide, ők a kunyhóikban pletykálnak.

10. Abaiang reptere olyan, mint a többi a szigeten, egy őserdőbe vágott ösvény, az utak döcögősek, állatok legelnek rajtuk, szunyókáló őrök ügyelnek rájuk.

11. Az iránytűkövek közül kettő Aroraén. Mélyen a földbe gyökerezve, ismeretlen idők óta mutatnak távoli tengereken lévő szigetekre.

12. Észak-Tarawa szigetén lévő tabuhely, amelyben semmi sem terem meg, a közepében kis kövekből egy derékszögű háromszög van kirakva. Valóban, a pálmák is kifelé fordítják koronájukat.

13. A Stonehenge, ahogyan ismerik: a monumentális trilitek.

14. A Rollrightnál kezdődtek a vizsgálatok, amelyek új felfedezésekhez vezettek. Jobbra és balra az út két oldalán a vonalak a „beszélő" kövekhez irányítanak.

15. Az évezredek múlásától megtépázva és szétmállva a Rollright köveinek még mindig van számunkra mondanivalójuk.

16. Arahurahu maraéja Tahiti szigetén több teraszból áll, amelyek rétegelve vannak. A marae még ma is a polinéziaiak szent helye.

17. Francia Polinéziában Raiatea maraéjába is hozott Maui isten egy „manával" áldott monolitot.

18. Hetente kétszer landol az Aero Peru gépe az 1800 m magasan lévő, primitív repülőtér porfelhőjében Huánocóban. A turisták számára ez a két alkalom is sok, mert a vonzó hegyi látkép az egyetlen nevezetesség.

19. Kotosh, a kifosztott archeológiai lelőhely az inkák előtti időből Huánoco partján. Zöld mező lett belőle és a bennszülött gyerekek játszóhelye, akiket anyukáik éppoly szeretettel, mint szigorúan óvnak.

20. Az Indus-völgyben a tevéké, kutyáké és természetesen a szent teheneké az elsőbbség. Ők sajnos nem ismerik a közlekedési szabályokat.

21. A pakisztániak a teherautókat és buszokat a szivárvány minden színére és minden mintával befestik, hogy Christophorust, az utak patrónusát elbűvöljék.

22. 2180 m magasban van a Bahina alagút. A kijárat után ez a kilátás kínálkozik a Kasmír-völgyre.

23. Mindig tibeti jellegű falvakon vezetett át az út. Utcáik tiszták és barátságosak, mint a bizalomgerjesztő emberek, akik itt laknak.

24. Srinagar peremtelepülésein patakok folynak át, amelyek még ma is nyitott kanálisként szolgálnak – szép a szemnek, szörnyű az orrnak.

25. Srinagar kanálisán csónakok százai horgonyoznak. Sok csatornája miatt „Kelet Velencéjének" nevezik.

26. Rauzabal Khanyar jelentése templom, amelyben állítólag Jézust temették el. Keresztények, mohamedánok, hinduk zarándokhelye.

27. Egy kicsi rácsos kapun keresztül léptem be a gödörbe, ahová egyébként nem lenne szabad.

28. Ez alatt a kőalapzat alatt kell a szarkofág tanúsága alapján a názáreti Jézus holttestének nyugodnia.

29. Parahaspur rommezője egy erős, levegőből érkező rombolás benyomását kelti.

30. Itt is, mint Dél-Amerikában, úgy tűnik, hogy az építők számára a kőkolosszusok mérete és tömege sem a szállítás, sem a feldolgozás szempontjából nem jelentett problémát.

31. Az ég megnyitotta csatornáit. Az El Baulba vezető út rövid idő alatt víz alá került. A kis patakból rohanó folyó lett.

32. Az El Baul-i 27-es számú emlékmű.

33. Puma-Punkuban található ez a ritka monolit, amelyet az irodalomba íróasztal néven jegyeztek be.

34. Puma-Punku őskori építőmesterei biztosan ismerték a kört mint rajzolótechnikai segédeszközt.

35. Valahonnan valahová megy Peruban, a Pisco-völgyben a sok ezer földlyuk misztikus szalagja, amelyre nincs magyarázat.

 

 

 

A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült, a 2006. évben Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató