Erich von Däniken

 

Kalandok ég és föld között

 

© AQUILA

Készült az Aquila szerkesztőségében

A mű eredeti címe: Reise nach Kiribati

Copyright © C. Bertelsmann Verlag

All rights reserved!

 

Írta:

Erich von Däniken

A fordítás a BASTEL-LÜBBE-TASCENBUCH

1990. évi kiadása alapján készült

 

Fordította:

Mezei Virág

 

2. kiadás

 

AQUILA KÖNYVKIADÓ, 2006

 

Borító: © Aquila

 

Az Aquila Könyvkiadó a LAP-ICS Kft. tulajdona Az Aquila

Könyvkiadó hivatalos honlapja: www.lapics.hu

 

 

ISBN 963 679 537 1

Felelős igazgató: Kiss Ernő

Felelős kiadó: Labancz László ügyvezető

 

LEVÉL AZ OLVASÓHOZ

 

Lehetetlen elfújni a port

anélkül, hogy némelyek

ne kezdjenek el köhögni.

 

Fülöp herceg,

Edinburgh fejedelme,

II. Erzsébet királynő férje

 

 

Kedves Olvasó!

 

Egy okos ember, aki olvasási szokásainkkal foglalkozott – azt hiszem Alphons Silbermann professzor volt az –, megállapította, hogy egy olvasógeneráció négy éven át létezik. Számoljon csak utána, és stimmelni látszik a megállapítás. A másodiktól a hatodik életévig a képeskönyvek hatnak a kisgyerekekre. Az iskolába kerüléssel jönnek a meséskönyvek, majd a kalandregények és útleírások. 14 éves korban már szépirodalmi műveket és érdekesebb szakkönyveket is kezükbe vesznek a korán érő kamaszok. 18 évesen jelentkezik az első vonzalom speciális témák iránt, amelyek lehet, hogy egy életen át elkísérik az embert, de a körülményektől függően meg is változhatnak.

Ha erre a ritmusra gondolok, akkor 1967, az első könyvem megjelenése óta három és fél „olvasógenerációnyi" idő telt el. Talán, kedves olvasó, találkoztunk már korábban is, lehet, hogy olvasóim törzstáborába tartozik, akik kitartanak mellettem akkor is, ha kétévente jelenik meg egy új könyvem.

Egészen biztosan csatlakoznak újabb érdeklődők is e táborhoz, ha egy új könyvben régi nézeteimet friss felfedezésekkel bizonyítom. Minden hipotézisnek – még a legtudományosabbnak is! – az a lényege, hogy tovább kell fejleszteni. Így aztán be kell vallanom, mindig egy dilemma előtt állok: a régi olvasóim számára világosak a kiindulópontjaim, de milyen fogódzót adjak az újaknak, hogy szilárd talajon álljanak ég és föld között? A könyveimet régen ismerőket nem akarom untatni, de az újakat sem szeretném iránytű nélkül az erdőbe küldeni.

Nem marad más hátra, mint távirati stílusban összefoglalni, amit 14 év óta vallok:

– A történelem előtti időkben világűrből származó ismeretlen lények látogatták meg bolygónkat. Az idevágó irodalomban „földönkívüliek"-nek vagy „estraterrestrier"-nek nevezik őket.

– A földönkívüliek teremtették az emberi intelligenciát a primitív földlakók génjeinek megváltoztatása által. Tudósok ezt mutációnak, az örökítő anyag mesterségesen előidézett megváltoztatásának neveznék.

Az én felfogásom szerint az emberi intelligencia kialakulása nem véletlen, nem telitalálat a lottón a véletlen játékának milliárd lehetősége közül, hanem a világűrből származó ismeretlen lények tudatos beavatkozása.

– A legrégebbi vallások is az idegenek földi látogatásának hatására keletkeztek, így alakultak ki a mítoszok és legendák, amelyek lényegüket tekintve valamikori események valóságát tükrözik.

Ha ezek a röviden körvonalazott hipotézisek nem lennének nagy jelentőségűek, nem váltottak volna ki világraszóló vitákat. Valójában én fáradhatatlanul fűrészelem a hagyományos gondolkodásmód alappilléreit. Azokkal az ismeretekkel felruházva, amelyeket 20 év alatt szereztem, határ menti lakos lettem az archeológusok, néprajzosok, eredetkutatók, űrspecialisták és szükségszerűen a teológusok örök birtokai között. Világos, hogy utam során sokaknak a lábára kell lépnem, ez elkerülhetetlen. Az is világos, hogy – speciális esetekben – tévedés áldozata lettem. Ezt is beismerem.

De ami megerősít engem fáradozásaimban, az az, hogy sok múlik a hipotéziseimen. Minden világnyelven megjelentek könyvek, amelyek támadtak engem. Szerzők egész serege merült ki a világsikerem elleni támadásban, részben övön aluli ütéseket mérve rám. A fuldoklók vadul csapkodnak maguk körül. Ezért elnéző vagyok velük. Másrészt egyre több olyan mű kerül a piacra, amelyek komolyan, sőt jó szándékkal fogadják el téziseimet. Elismert tudósok írásai is vannak köztük.

A téma évszázadunkban olyan visszhangra talált, mint talán semmi más. Ehhez nem csupán az én filmjeim, Emlékezés a jövőre és az Istenek üzenete járultak hozzá. Mindenesetre megtermékenyültek gondolataimtól olyan amerikai szuperfilmek, mint a Csillagok háborúja vagy a Birodalom visszavág. Törzsolvasóim olyan szituációkkal találkozhatnak a vásznon, amelyek számukra ismerősek lehetnek.

 

Az Exiled popegyüttes (RCA-PL 25297) legújabb kiadványa telitalálat.

Ebből idézek egy részletet:

„Sok ezer évvel ezelőtt űrhajók hatalmas hadserege kelt át a csillagok tengerén. Olyan planétákat keresett, amelyek a fajfenntartásra és az élet továbbfejlesztésére alkalmasak voltak. E célt szolgálta a Föld felfedezése és betelepítése. Csak most jutottunk odáig, hogy megfejtsük ennek a fantasztikus eseménynek ránk maradt feljegyzéseit. És ami ezentúl égen és földön történni fog, jobban fel tudjuk majd fogni és meg tudjuk érteni..."

A tény, miszerint e tézisek olyan népszerűek lettek, hogy a popzenébe is bekerültek, megörvendezteti a szerzőt, aki a szöveg elkészítésében teljesen „ártatlan".

Abban bízom, hogy az ifjú generáció nyitott a jövőt jelentő elképzelések iránt.

Hallgassuk meg, kedves olvasó, Ezekiel prófétát, aki Krisztus előtt 592 körül élt:

„Embernek fia, te egy lázadó nemzedékben élsz, amelynek szemei vannak a látásra és mégsem lát, és fülei vannak a hallásra, de mégsem hall."

Ami engem illet, továbbra is fújni fogom a port akkor is, ha némelyek elkezdenek köhögni!

Ezennel meghívom régi és új olvasóimat, hogy kísérjenek el egy utazásra. Sok újat fognak megtudni, és olyan kellemetlenségekről is olvasnak majd, amelyekkel egy „vasárnapi kutató" világ körüli útja során találkozik.

Szívélyes üdvözlettel: Erich von Däniken

 

1. UTAZÁS KIRIBATIBA

 

A meglepődés és a csodálkozás

a megértés első lépései

Ortega y Gasset

 

Egy lelkész távoli cél felé csábít – Hol van Kiribati? – Egy éjszaka, amikor sejkként éltünk – Vita a Béke szigetén – Teóriák Kiribati eredetéről – Teeta, a mi fekete angyalunk – Értékes könyvtár felfedezése Bairikiben – Nareauról és más földönkívüliről – Repülés Abaiangba – A mágikus kör – Az Aroraéban lévő óriási sírról – Aroraéra vezető kövek – Teremtő istenek a fekete sötétségből – Hogyan növekednek a holtak? – Búcsú az új barátoktól és ősrégi rejtvényektől.

 

E nélkül a dél-afrikai Kapstadtból jövő levél nélkül soha nem mentem volna Kiribatiba:

 

„ Tisztelt Mr. Von Däniken,

biztosan sok elfoglaltsága van, ezért rátérek a lényegre.

Elhatároztam, hogy írok önnek, mert bizonyítékokat találtam arra, hogy égből jövő istenek látogatták meg a Földet. A csendes-óceáni térségben végzett misszionáriusi tevékenységem során megmutatták nekem két óriás sírját, akik a hegyi hagyományok szerint az égből jöttek.

A sírok jó állapotban vannak, és mindegyik kb. 5 méter hosszú. A sziklákban megkövesedett lábnyomok találhatók, olyan jó állapotban, hogy lefényképezhetők Távolabb van egy »kő iránytű«, és végül pedig van egy terület, amelyről a legenda azt állítja, hogy istenek landoltak ott. Ez a hely nagyon érdekes, mert egy kör alakú részén nincs növényi élet.

Ha önt érdeklik ezek az információk, megtisztelve érzem magam, ha további részleteket közölhetek. De ha ön ismeri mindezt más forrásból, megértem, ha nem veszi fel velem a kapcsolatot.

Kívánom a legjobbakat, és köszönet a tartalmas órákért, amit a könyvei számomra jelentettek.

C. Scarborough tisztelendő"

 

Ezt a levelet 1978 májusában kaptam. Egy protestáns lelkész, aki nyitottnak mutatkozik téziseim felé?

Rögtön megköszöntem a levelet, és további információkat kértem. Megkérdeztem, hogy van-e irodalom vagy fénykép a misztikus helyekről, és felkínáltam, hogy fedezem a költségeket. Egy hónap múlva válaszolt Scarborough tisztelendő.

 

„ Tisztelt Mr. Von Daniken,

köszönöm a levelét. Engedje meg, hogy semmiféle térítést ne kérjek a bizonyítékokért, mert boldog vagyok, hogy segíthetek kutatásában.

Kérdésére válaszolva közölnöm kell önnel, hogy semmiféle irodalom nem áll rendelkezésre Kiribatiról és a speciális pontokról, amelyeket említettem, illetve írásos bizonyíték sincs. Nagyon sajnálom.

El tudom képzelni, hogy a világ minden részéről kap leveleket beszámíthatatlan emberektől. Ezért úgy gondolom jó lenne, ha megtudna rólam néhány dolgot.

A dél-afrikai Sea Point gyülekezetének vagyok a lelkipásztora.

Korábban a feleségemmel és két gyermekemmel a Kiribati szigetén laktunk, ahol én misszionáriusként a London Missionary Society szervezetnél dolgoztam. Háromnegyed évig éltünk a szigeteken, és folyékonyan beszéltük a szigetlakók nyelvét. Ez alatt az idő alatt tizenhat szigetet látogattunk meg, gyakran több hetet, sőt hónapokat töltöttünk a kisebb szigeteken. Mivel beszéltük a nyelvet, megismertük az őslakosok számunkra idegen, gyakran megmagyarázhatatlan történelmi múltját.

Az első, ami meghökkentett, az a tény volt, hogy a szigetlakók két kifejezést használnak az »ember« szó megfelelőjeként. Magukat többes számban »aomatá«-nak nevezik Mindenkit, akinek más a bőrszíne, mint az övék, különösen ha magas, »Tel-Matang«-nak hívnak, szó szerint fordítva: »istenek országából jövő ember«. Minél jobban megismertük az őslakókat, annál világosabbá vált, hogy maguk és az idegenek között ezt a megkülönböztetést minden szigeten megteszik.

 

Adok néhány tanácsot arra az esetre, ha úgy dönt, hogy ellátogat ebbe a térségbe: A szigetlakók az idegenekkel szemben nagyon makacsok tudnak lenni, ha nem megfelelően közelednek hozzájuk. Nagyon vallásosak, mert katolikus és protestáns lelkészek, akik között sok bennszülött van, nevelik őket. Egy olyan idegen, aki nem érteti meg magát velük, az útmutatásaikat nem követi, akár otthon is maradhat.

Ne mutatkozzon sokat a szigetlakók között európaiakkal, vagy a hatóság alkalmazottaival. Ugyanakkor szüksége van a hatóság segítségére, mert a különböző szigeteken tett utakhoz engedély kell. Biztos vagyok benne hogy saját tapasztalatai alapján mestere az ilyen diplomáciának."

A levél ismertette a sírok helyét, és tartalmazta az egyik déli szigeten lévő kő iránytűk leírását, amelyek a misszionárius szerint távoli célpontokra mutatnak. Megjegyzendő még az az utalás is, miszerint a köveket valahonnan idehordták, mert ez a fajta kőzet a szigeteken egyébként nem található meg. Az „istenek leszállóhelyéről" így írt informátorom:

 

„Két lehetőség közül kell választania, mert nem emlékszem pontosan, melyik szigeten van a kör. Az egyik Tarawa-Nord, a másik Abaiang. Ezek a szigetek látótávolságnyira vannak egymástól. De azt hiszem, Abaiangon láttam azt a helyet. Ott a helyi tabunia – boszorkánydoktor, varázsló – őrzi a titokzatos területet. A szigetlakók tudják és meg is mondják önnek, melyik oldalról szabad a kört megközelíteni.

Amikor a papok nem veszik észre, odaosonnak, hogy régi isteneiknek áldozzanak. Szüksége lesz a tabunia segítségére. Ő tudja a bozóton keresztül a körhöz vezetni. Ott nem nő semmi, sem cserje, sem fa nem látható rajta. A varázsló elmondja majd, hogy minden élőlény, amelyik a körön átfut, hamarosan elpusztul. Miért? Radioaktivitás miatt? Ha ön ott lesz, akkor megfigyelheti, hogy a fatörzsek, amelyek eredetileg belenőttek a körbe, egy elegáns ívvel újra kitekerednek. Semmi sem nő a kör centruma felé.

Amikor 1965-ben a kormányzó megtekintette a helyet, úgy vélte, hogy radioaktív szennyeződés érte azt. De hogyan lehet radioaktivitás ezen a kicsi korallszigeten! Én emlékszem a bennszülöttek hiedelmére, miszerint ez az istenek leszállóhelye volt."

 

A távoli, ismeretlen tisztelendő az elevenembe talált.

Rajthoz álltam.

 

HOL VAN KIRIBATI?

Négy nagy atlasz van a könyvtáram polcain, de Kiribatit egyik sem tünteti fel. Három ismert lexikon – Brockhaus, Larousse, Encyclopaedia Britannica – tudják, hogy 1200 fajta bolha van, de Kiribatit nem említik. A hetvenes évekből származó okos könyvekbe még nem jegyezték fel ezeket a Csendes-óceánon lévő szigeteket. De mivel az én jámbor informátorom valamikor ott élt, a Kiribati szigeteknek létezniük kell. Istent és a világot kérdeztem, hogy ismerik-e Kiribatit, de válaszként csak értetlen tekinteteket kaptam. Végül írtam Kapstadtba a lelkipásztornak, és a következő kérdéseket tettem fel neki:

 

 

Hol van Kiribati és hogyan lehet eljutni oda?

Van-e ott hotel vagy más szálláslehetőség?

Melyik pénznem érvényes Kiribatiban?

Milyen ajándékokat vihetnénk a papnak, a varázslónak és a bennszülötteknek?

Fel kell-e készülnünk különleges veszélyekre – kígyókra, mérgező skorpiókra vagy pókokra?

Vannak ott ismerősei, barátai?

Meg tudná-e adni a címüket azoknak, akikhez én az önre való hivatkozással fordulhatok?

 

Scarborough tisztelendő gyorsan és kimerítően válaszolt. A Kiribati körüli köd eloszlott.

16 szigetről van szó, az angol gyarmathoz, a Gilbert-szigetekhez tartoztak mindaddig, míg 1977-ben kivívták a függetlenségüket... és nevet változtattak. A Csendes-óceánon lévő szigetek összterülete 973 négyzetkilométer, és kereken 52000 mikronéziainak nyújtanak otthont.

A fő szigetet, Tarawát, amely kikötővel és közigazgatási székhellyel rendelkezik, éppúgy meg lehet közelíteni repülővel Nauruból, a szigetköztársaságból, mint Suvából, a Fidzsi-szigetek fővárosából.

Ajándékként az előkelőbb bennszülötteknek modern, sok mindenre használható zsebkést, a halászoknak napszemüveget, a papok és a szigeti hölgyvilág részére pedig aszpirint ajánlott a tisztelendő.

Kígyók és pókok, írta Mr. Scarborough megnyugtatóan, nincsenek, vannak viszont skorpiók, de csípésük nem veszélyes. Intés is áll a levélben:

 

„Az igazi veszedelmet a tenger jelenti! Soha ne fürödjön a tengerben, akkor sem, ha a szigetlakók mást tanácsolnak. A cápák minden úszó számára veszélyesek Ezt nem győzöm önnek eléggé hangsúlyozni: Soha ne fürödjön a tengerben!"

 

Ha most visszagondolok, tudom, hogy ezek nélkül az intő szavak nélkül egész biztosan megmártóztam volna a hullámokban.

Ismeretlen tisztelőm biztatott, hogy vegyem fel a kapcsolatot régi lelkipásztor barátaival Kamorikivel és Eritaiával, akik nagyon kedves emberek, és biztosan segíteni fognak, mint ahogy Ward kapitány a Moana-Roi hajóról is segítségemre lehet, mert alaposan ismeri a szigetet, a szigetlakók helyi legendáit és szent helyeit.

 

UTAZÁS HÁRMASBAN

Ellentétben azzal a széles körben elterjedt hiedelemmel, hogy én egy gazdag ember vagyok, aki az ilyen vállalkozásokat úgyszólván mellényzsebből képes finanszírozni, egy utazás során mindig több célpont felkeresését tervezem, hogy a költségek ne haladják meg a várható bevételt.

Némely helyről származó információk gyakran tévesnek bizonyultak, beszámíthatatlanok agyrémének, ahogy a tisztelendő írta, így az idő és a pénz kárba veszett. 1980-ban egy alkalmas kombináció kínálkozott: nyáron rendezték meg Új-Zélandban az Ancient Astronaut Society VII. nemzetközi világkongresszusát.

Az AAS közhasznú szervezet, amely az én nézeteimmel ellentétes álláspontot képvisel.

Új-Zéland csak feleakkora távolságra van Kiribatitól mint Svájc!

Elküldtem egy levelet Kamoriki lelkipásztornak Tarawára. 1980 elején kaptam meg a remegő kézzel írt választ, amely írójának magas életkorára engedett következtetni. Ward kapitány, olvastam, pár évvel ezelőtt nyugdíjba ment és visszatért Angliába, de ő és a családja örömmel fogadna engem és barátaimat. Természetesen az ő házának lennénk a vendégei. Ez jól hangzott. A szívélyes üdvözlet alatti utóiratot nehezen tudtam kibetűzni: „Van önnek beutazási engedélye?"

Willi Dünnenberger, a titkárom és én melegre izzítottuk a telefondrótot. Ki adhat nekünk vízumot? Az elmúlt tíz évben keresztül-kasul utaztuk a világot, de a mi szövetségi fővárosunkban mindig volt képviselet vagy nagykövetség, amely rendelkezésünkre bocsátotta a szükséges iratokat. Kiribati azonban fehér folt az egész világ felé nyitott Svájc diplomáciai életében. A külügyminisztériumban az egyik tisztviselő adta a tippet, hogy az ausztráloktól vagy az angoloktól kérjünk felvilágosítást. Egy telefon a követségre, és megtudtuk, hogy Ausztrália ugyan kereskedelmi kapcsolatban áll a szigetcsoportokkal, fejlődési segélyt is nyújt számukra, de vízum kiadására nem jogosult.

Londonban tudtak információt adni a „Csendes-óceáni Ügyek Hivatalában": Egy svájci a tartózkodási engedélyt Tarawába való beutazáskor kapja meg, ha vállalja, hogy három hónapnál nem tölt több időt a szigeteken, és érvényes menettérti repülőjegyet tud felmutatni.

Három hónap! Hisz nem akarunk mi sátrat verni Kiribatiban!

Összeállítottuk a csomagunkat: négy kamera objektívdobozokkal, filmanyag, diktafon, Geiger-Müller-számlálócső, gyógyszerek, zsebkés, napszemüveg, aszpirin.

Mint mindig, most is fukarkodtunk minden darabbal, de mégis akkora halom gyűlt össze, hogy alig bírtuk el. Bizonytalanul bár, de jelentkezett a mi ifjú barátunk, Rico Mercurio, egyike a fiatalok ama fajtájának, akiknek semmi sem drága, s az időt sem sajnálják, ha szükség van rájuk. Rico egy előkelő svájci cégnél gyémántokat és értékes drágaköveket csiszol, amelyeket díszórákba építenek be, s amelyekkel olajsejkek ajándékozzák meg háremhölgyeiket. Rico úgy vélte, hogy két szabadság nélküli év után jót tenne neki egy kis kiruccanás Kiribatiba, bárhol legyen is az. Megerősítettük álláspontját.

1980. július 3-án repült triónk a Swiss Air DC-10-es gépén Bombay érintésével Szingapúrba. Ott átszálltunk az Air New Zealand 28-as járatára, Auckland volt az úti célunk. Zürich és Auckland között 25 óra a repülési idő.

Rettenetesek ezek a hosszú repülőutak. Először elolvas az ember egy halom újságot, azokat, amiket az elmúlt napokban még nem látott. Inkább unalomból, mint éhségből magába tömi a bőséges étket. Felteszi a fülhallgatót, próbál aludni, de kiesett az időritmusból, ezért nem sikerül. Megnézi Agatha Christie Halál a Níluson című krimijét, de az izgalom sem üti agyon az időt.

A 850 km/h sebességet nem lehet érzékelni, mivel tájékozódási pont nincs. Lent csak víz van, aztán az ausztráliai sivatag, majd újra víz. Zürich óta háromszor változott a személyzet, az utasok időnként megetetve és a pilótafülkéből származó információkkal ellátva még mindig a helyeiken ülnek. Az idő helyben jár. Miért kárhoztatják a maradiak a szuperszonikus sebességű Concorde-ot? Miért nincs még kész a már rég tervezett amerikai szuperrepülőgép?

Egy játékba kezdünk. Kitaláljuk, hogy mit lehetne még az utasoknak nyújtani. Például elektronikus játékokat. Talán foglalkoztatásterápiát, a hölgyeknek kézimunkát, zacskóragasztást az uraknak. Így összejönne valami! A fedélzeten készített termékek eladásával esetleg csökkenteni lehetne az OPEC-diktatúra miatt csillagászati magasságba szökött repülési költségeket. 11 000 méter magasságban már játékkaszinóra gondolunk. Rien ne va plus. Valóban, egy ilyen hosszú repülés után már semmi sem számít, igazán semmi.

 

ÚJ-ZÉLAND

Szeretem Új-Zélandot. A csillogóan tiszta hegyi tavak és falvak, a legelők, a tejgazdaságok, a sífelvonók pont olyanok, mint otthon. De Új-Zélandnak van valamije, amit mi nem tudunk kínálni – a tenger! Aki Svájcot és a tengert is szereti, annak Új-Zélandba kell mennie. A Csendes-óceán felől állandóan fújó széltől tisztább és jobb a levegő – a 40 millió juh ellenére is – mint Svájcban. 40 millió juh és négymillió új-zélandi. Remélhetőleg nem veszik át a juhok egy szép napon a kormányzást a következő forradalmi mottó szerint: „Négy láb jó, de két láb rossz!", mint George Orwell Állatok farmja című művében.

A továbbrepülés Aucklandből Nauru szigetére július 13-ára volt tervezve az Air Nauru gépével. Egy napot csúszott az indulás, mert a világ legritkábban közlekedő repülőjárata nem tartja magát a menetrendhez. Várunk. Fáradtak és néha éhesek vagyunk, s ez egy olyan állapot, ami megmagyarázza, hogy a reptéri étteremben az ország egyik borzasztó specialitását, a gusztustalan kinézetű, hideg és ízetlen spagettis szendvicset is elfogyasztjuk, miközben a hangszóróból sokadik alkalommal csendül fel ugyanaz a dallam.

 

EGY ÉJSZAKA NAURUBAN

Az Air Nauru Aucklandből Nauruba tartó Boeing 737-es gépén a kilencfőnyi legénységen kívül három utas tartózkodott: Rico, Willi és én.

Az Air Nauru három 727-es és két 737-es Boeing utasszállítót közlekedtet. Nauru elnöke állítólag úgy nyilatkozott, hogy az Air Nauru légiflottára azért van szükség, hogy foszfátkutatók, sejkek, mérnökök, szerelők utazzanak vele, s ha egy „normális" utas is menni szeretne, hát engedjék oda azt is. De ez kétségtelenül ritkán fordul elő, mert a gazdag sziget nem ismeri a turizmust.

A 21 km² területű Nauru csak egy szigetecske, amely majdnem az Egyenlítő alatt a 167. szélességi foknál, Greenwichtől keletre fekszik.

Naurut egy szirtszegély veszi körül, amely meredeken nyúlik ki a tengerből, korallmészből áll és foszfáttelepeket tartalmaz. A foszfát jelenti a trópusi éghajlatú sziget gazdaságát is. Mind a 6000 lakos közvetlenül vagy közvetve a foszfátból él, amelyről ők azt állítják, hogy itt a világon a legjobb és a legritkább. Az 1979-es Nauru-Phospat-Corporation szerint a készletek még 14 évre elegendőek, és csak ebben az évben 79 444 463 ausztráliai dollár értékben adtak el foszfátot. A jelenlegi szállítás mértékénél öt éven belül kimerülnek a foszfátkészletek, s akkor vége a sziget gazdaságának. A kókuszdió- és zöldségkereskedés keveset hoz.

Néhány évvel ezelőtt építtette a kormány a Menenget, az egyedüli elfogadható szállodát az Air Nauru pilótái, mérnökök, a Phospat-Corporation üzletemberei számára, hogy a jobb szálláslehetőségekhez szokott utasok legalább hűsítő megnyugvást találjanak. Így aztán a légkondicionáló berendezés rögtön a belépő izzadt arcába fúj.

Az étteremben a felszolgáló szigorú, büszke tekintettel hozza az étlapot, melynek első lapja egyszerű menüt kínál: sült hal édesburgonyával és vajban párolt kukorica. A hátoldala viszont szenzációt tartalmaz: három ausztráliai, két új-zélandi bor mellett egy 1970-es évjáratú Chateau Mouton Rothschild is szerepel rajta 35 ausztráliai dollárért, azaz 70 svájci frankért!

Viccnek, de legalábbis nyomdahibának tartottuk a kínálatot. Az 1970-es évjárat a Bordeaux-vidékről származott. Otthon ezt 400 frank alatt sehol sem lehet kapni, első osztályú éttermekben pedig ennek a dupláját kell érte fizetni. A Chateau Mouton Rothschild sejkek itala, akik arra kérik Mohamedet, hogy pillantson félre, ha az alkoholtilalom ellen vétkeznek. Nem átlagos halandók itala ez.

– Barátaim, ez az utolsó esténk Kiribati előtt, és nem tudjuk, hogy mi vár ott ránk, ezért rendelek egy üveggel – mondta Rico.

A felszolgálónő közömbösen nézte, ahogy a pompás borra mutatott. Nem mozdult meg, csak akkor, amikor Rico kutató tekintetét érezte magán. A pult mögé ment, összesúgott csinos kolléganőivel, akik rögtön elkezdtek vihogni és zavartalanul nézni minket.

Vigyorogva és kissé kárörvendezve nyitotta fel a pincér az üveget. Már-már kételkedni kezdtünk tartalmában, amikor az értékes tartályt, az „üveg" ebben az esetben méltatlan kifejezés, átnyújtotta. Egy igazi 70-es Chateau Mouton Rothschild volt, számozva, és az etikett szerint Marc Chagall egy rajzával ellátva. A Rothschildok „mouton"-jukat mindig egy ismert festő rajzával díszítették.

Ha szánkhoz vettük a poharunkat, suttogtak és vihogtak a minket figyelő lányok. Én fizettem a második üveget. Ez a bor tiszta nektár volt, valóságos isteni ital. A vidám naurui nők mögött megjelent egy ázsiai szakács, akinek a fehér, magas sapkáját megremegtette a nevetés.

A csikócskák vihorásztak, mintha mi mit sem sejtve ricinusolajat innánk, ami zavart éjszakát okoz majd nekünk. Szerényen megvizsgáltuk a ruhánkat, hogy van-e valami nevetséges rajtunk. Trópusi viszonyoknak megfelelően voltunk öltözve.

Az Air Nauru pilótája, aki ideszállított minket, lépett be az étterembe. Mivel beszélte az ország nyelvét, megkértük, hogy kérdezze meg, miért nevetnek rajtunk két óra hossza óta. Bólintott és odalépett a káráló tyúkok körébe, majd hamarosan visszatért, és közölte, amit megtudott:

– Azért nevetnek, uraim, mert három bolond külföldit találtak, akik elég buták ahhoz, hogy ilyen régi bort igyanak, és ezért még 35 dollárt is fizessenek. Over! Bye-bye!

Nem szégyelltük butaságunkat. Willi megrendelte a harmadik üveg bort is, én pedig felírtam a cédulák számát a noteszembe, tudván, hogy ez volt első és utolsó találkozásom a felejthetetlen 70-es Chateau Mouton Rothschild borral: 242/443 – 242/444 és 242/445.

Asztalbontást javasoltunk Ricónak, aki félreérthetetlenül szemezett az egyik csinos felszolgálónővel. Olyan eszperantó ez, ami férfi és nő között az egész földön közvetít.

 

SZTRÁJK KIRIBATIBAN

Július 15-én reggel fél hatkor kellett volna repülnie az Air Nauru Boeing 727-es gépének Tarawába, Kiribati fő szigetére, mégis egy óra késéssel indult. Az időnek itt – ezt később tudtuk meg – más értéke van, mint a mi rohanó világunkban.

7 órakor már Tarawa kis repterén álltunk, kávébarna és fekete emberek között, akik boldogan és gyűlölet nélkül kezdték napjukat.

Nem vettek rólunk tudomást. Senki sem tépte ki a kezünkből a bőröndöt, senki sem kergetett bennünket hadarva egy taxihoz, mint a dél-amerikai vagy arab országokban. A reggeli egyenlítői napsütésben, csomagjaink mellett állva elhagyatottan éreztük magunkat.

Egy barna fiúhoz fordultam, aki tűnődve mustrálta a színes tömeget. Ő is, mint minden szigetlakó, tepét hordott, egy derékszögű, színes, a csípő körül megkötött kendőt, egyébként semmit.

Amikor megszólítottam, csak nevetett és ennyit mondott torokhangon:

– Ko-na-mauri!

Még semmit sem értettem, nem is sejtettem, hogy ez üdvözlés volt, olyan, mint a mi nyelvterületünkön az „isten hozta". A szigetlakó megkérdezte:

– You speak english?

Az a nyelv, amely az angol fennhatóság maradványa, húzott ki engem a pácból. Taxi utáni tudakozódásomra együtt érzően válaszolta:

– No taxi here.

Megkérdeztem, hogy van-e hotel. Erről nem tájékoztatott Kamoriki lelkipásztor. Zavart, részvétteljes grimasszal vallotta be a fiú, hogy a kormányzóságban hotel nincs, csak vendégfogadó. Megkért minket, hogy várjunk rá, majd eltávozott.

Az Air Nauru gépe továbbrepült. A velünk együtt érkezők többsége már rég elment. Néhányan, akik láthatóan itt akarták tölteni a napjukat, ajánlkoztak, hogy segítenek. Mi vártunk a fiúra, aki végül egy kicsi, réges-régi teherautóval bedöcögött. Ő szállított el minket az Otintai fogadóba!

A recepciónál egy láthatóan ideges ember ücsörgött, akinek magas homlokáról izzadságcseppek csorogtak, amiket egy nagy kék kendővel igyekezett felszárítani. Jó angolsággal magyarázta el, hogy az igazgatóság csak délután dönti el, hogy a hotelben is sztrájkolni fognak-e, így nem tud segíteni. Óvatosan megkérdeztem, hogy miért sztrájkolnak?

– Az emberek tovább akarnak dolgozni – mondta fáradtan, és letörölte arcáról az izzadság újabb záporát.

– Tovább dolgozni? – kérdeztem én, akinek a fülébe a 30-35 órás munkahét, hét- és nyolchetes szabadság, legkésőbb 60 éves kori nyugdíjazás iránti követelések csengenek.

Az ideges úr elmagyarázta, hogy Kiribatiban már 50 éves korban nyugdíjazzák a munkásokat redukált járandósággal. A sztrájkolok azt szeretnék elérni, hogy 55 év legyen a nyugdíjkorhatár, mert a rossz gazdasági helyzet miatt egyik szigeten sincs lehetőség kiegészítő munkára. Nincs iparuk, csak az őslakosok által készített tárgyak és Baanaba foszfátja szolgáltat vékony bázist az export számára. Az egyetlen, amiből sok van, az a munkaerő. Az eddigi benyomásaim alapján nem értettem, miért akarnak a szigetlakók többet dolgozni. Ami a nyugodt élethez szükséges, azt a természet biztosítja: halat a tengerből, ehető gyümölcsöket, építőanyagot a kunyhókhoz. De mióta hatóságok és hivatalok serege lepte el a szigeteket, exportálni is kell. Még az „angol betegség", a sztrájk is elterjedt. Nem, a civilizáció nem boldogít.

Az erősen izzadó fekete úr megengedte nekünk, hogy pultjának egy sarkába tegyük a holmijainkat. Kínos lett volna csomagokkal beállítani Kamorikihez.

 

A LELKIPÁSZTOR MÁR HALOTT

Tarawa egy tipikus kis atoll, azaz a trópusi tengerek patkó alakú kis szigete, amely a nagy mélységből csak néhány méterrel emelkedik a tenger szintje fölé. Észak-Tarawa és Dél-Tarawa között fekszik a lagúna, a tengerrel összekötött természetes átjáró.

Az északi szigetrészt – mivel a szárazföldet gyakran víz borítja el – csak csónakkal lehet megközelíteni. Ez a terület szinte lakatlan, a déli részen azonban elég sokan élnek. Itt zötyögött kis teherautónk a keskeny korallországon keresztül.

A környéket figyelve alig láttunk kőházakat, kőből csak közigazgatási épületek, templomok, kórházak vagy néhány jómódú szigetlakó háza készült. A bungalóhoz hasonló kunyhókat pálmafák törzseiből építik, tetejüket pálmalevelekkel fedik be. Gyakran csak egyetlen helyiségből állnak. A tehetősebbek már kettőt vagy hármat is megengednek maguknak. A „társalgó" egyben hálószoba is, itt traccsolnak, esznek, énekelnek, alszanak és szerelmeskednek, mert máshol én nem tudom elképzelni.

A reggeli nap és a szelíd szél ellenére a nedves egyenlítői meleg kipréseli a pórusokon keresztül az izzadságot, így ing és nadrág a testhez tapad. A nyitott tüzek füstcsóvája fűszerezi a dohos, sós levegőt. Járművünk kunyhókkal, pálmákkal és gyümölcskenyérfákkal szegélyezett keskeny úton kanyarog. A bennszülöttek integetnek. Gyerekek szaladnak a búgó autó mellett. Ez a hely a béke szigetének tűnik, holott sztrájk van.

Jobbra a lagúna nyugodt vizét látjuk, balra falvak fekszenek és közvetlenül alattunk verődnek a meredélyhez fenyegetően, időtlen idők óta és szünet nélkül a Csendes-óceán hullámai. Itt nincsenek évszakok. Mindig ugyanakkor kel fel és megy le a nap.

Egy kis piszkos ház előtt állította le autónkat a fiú. A nyitott ablakok előtt rózsaszín függönyök lebegtek, ilyet sehol nem láttunk később sem.

– Ez Kamoriki tiszteletes háza – mondta vezetőnk.

Egy ablakból asszonyok figyeltek bennünket, egy idősebb és két fiatalabb. Egy szempillantás alatt eltűntek, amikor odanéztünk.

A háznak nem voltak bezárható ajtói, csak szabad bejáratai, s mivel a rózsaszínű függönyök középen szegettek voltak, ezért a ház belsejébe is beláttunk. Jobbra a három helyiség nagyobbik szobájában egy ősi, moszkitóhálóból szőtt ágy állt, ami valószínűleg buja időket is megélt. A másik két helyiség bútorozatlannak tűnt. Vezetőnk bement a házba, beszélt az egyik fiatal nővel. Arcán fájdalmas kifejezéssel jött ki hozzánk és közölte, hogy Kamoriki meghalt.

Ez sokkhatás volt. Kamoriki lelkipásztor halott. Emlékeztem még kézírására, amely egy nagyon idős emberé kellett hogy legyen. Scarborough tisztelendő a levelében megnevezett még egy kollégát, Eritaiát. Utánakérdeztem. Idegenvezetőnk elmondta, hogy Eritaia a szomszédos házban lakik, de nagyon-nagyon öreg már, és biztosan nem tud látogatókat fogadni.

Ám biztatott minket, hogy a lelkipásztorok gyermekei talán tudnak nekünk segíteni.

Átmentünk a szomszéd ház udvarára, ahol egy kávébarna bőrű, fekete hajú, 35 év körüli férfi guggolt egy pálmalevelekből font szőnyegen. Mikor meditációjából felriadt, felállt és halvány mosollyal üdvözölt:

– Ko-na-mauri!

– Good morning, sir! – válaszoltam.

Eritaia fia, Bwere jól beszélt angolul, így tájékoztatni tudtam a Scarborough tisztelendővel váltott leveleimről, Kamoriki lelkész leveléről, saját kérésemről. Mindenekelőtt azt mondtam neki, hogy a sziget mitológiája érdekelne, hiszen azért tettem meg a hosszú utat, hogy titokzatos helyeket szemlélhessek meg.

Elgondolkodva vett szemügyre hármunkat, Willit és Ricót, akik szerényen mögöttem álltak és engem, aki a kérést bátran előadtam. Szemléje után ezt kérdezte:

– Meddig akartok maradni a szigeteken?

– Egy hétig – válaszoltam gyanútlanul, s közben arra gondoltam, hogy szükség esetén meghosszabbítjuk a tartózkodást.

Bwere visszaereszkedett a szőnyegére, ránk nézett és hangosan nevetni kezdett, majd a következőket mondta:

– Egy hét! Ti egyszerűen bolondok vagytok! Honnan jöttök ti egyáltalán, hogy az időt nem veszitek komolyan! Valami lényegeset akartok megtudni, és egy hetetek van rá. Ahhoz, hogy a mi szigeteinket, amelyek a tengerben elszórva fekszenek, meglátogassátok, hónapokra van szükségetek. – Mogorván nézett ránk. – Lustálkodjatok egy kicsit a napon, és gyertek vissza, ha több időtök lesz. A sztrájk alatt úgysem tudtok semmit sem csinálni, hiszen nincs szoba az Otintaiban, és szállítási lehetőség sincs...

Bosszankodtam hajszolt életünkön, az időpontok hálózatán, a hivatalos, családi, anyagi kötelezettségeken, amelyektől mi annyira függünk. Igazat adtam Bwerének, de mi már nagy utat tettünk meg idáig, és sem a sztrájk, sem pedig időnk rövidsége nem akadályozhatott meg bennünket abban, hogy terveinket megvalósítsuk.

Sok tapintat a szigetlakókkal szemben, ezt ajánlotta Scarborough tisztelendő. Gyorsan szortíroztam, amit eddig mondtam. Vajon Bwere Eritaiát kellemetlenül érintették túl közvetlen kérdéseim és válaszaim? Talán a szigettitkok tabu alatt voltak, amiket védtek az idegenek tekintete elől? Megpróbáltam diplomatikusabban folytatni:

– Az a kevés, amit a ti gyönyörű szigeteteken láttunk, nagyon mély benyomást tett ránk. A honpolgáraitok szeretetre méltóak és segítőkészek. Sajnáljuk, hogy nem tölthetünk itt több időt, és nem akarunk terhetekre lenni. Jó lenne, ha megtudhatnánk, hogy van-e itt könyvtár, amely a szigeti mitológiáról tudósít. Nagyon hálásak lennénk.

Az előbb még bosszankodó Bwere mosolygott. Elmondta, hogy ő a kormány kulturális megbízottja, a könyvtárak és archívumok az ő felügyelete alatt állnak, amelyeket ki is nyit számunkra, és kész arra is, hogy a hagyományok kutatásában segítsen.

Az első, valószínűleg legkönnyebb részcélt elértük. Emlékeztem, hogy az Egyenlítőtől északra fekvő mikronéziai Karolina szigeteken van néhány természetes leszállópálya, ahol kisebb repülőgépekkel landolni lehet. Megkérdeztem, hogy Kiribatin van-e ilyen.

Bwere látható büszkeséggel közölte, hogy a nagyobb szigeteken van természetes leszállópálya, és hogy az Air Tungaru, egy kis légitársaság rendszeres járatokat indít a szigetek között, csak most, a sztrájk miatt állnak a gépek, azonban megkérdezhetném a főpilótát, hogy elég bátor-e ahhoz, hogy a sztrájkot megtörje, de ő, személy szerint nem sok reményt fűz hozzá.

A házból egy telt keblű szépség jött ki, és három kókuszdiót tett Bwere elé, aki felnyitotta, és felénk nyújtotta az üdítő lével teli gyümölcsöket. Meglepő, hogy üres héjából – a fehér húsa vitaminokban dús – mi mindent csinálnak: ivóedényeket, virágcserepeket, világítótesteket, amelyekben az izzó rostszál az olajban úszik, sőt a serdülő lányok számára melltartóul is szolgál.

 

CSEVEGÉS KÓKUSZTEJ MELLETT

Bwere intett nekünk, hogy foglaljunk helyet a szőnyegén. Szülőföld-ismereti oktatást tartott számunkra. Ő, éppúgy, mint honfitársai, mikronéziai, de nyelvük a melanéziaival rokon.

Elmondta, hogy Kiribati benépesüléséről több teória is létezik. Az egyik, hogy elődeik Indonéziából jöttek, és elkeveredtek az Egyenlítő alól származó ősfajjal. Egy másik szerint a dél-amerikai kontinensről érkeztek ide, egy harmadik pedig a szigetekre látogató isteni személyeket tartja az itt lakók őseinek. Hegyeztem a fülemet.

A kiribatiak életében jelentős szerepet játszik a mágia. Noha egy lelkész fia, s maga is gyakorló keresztény volt, Bwere szemében fanatikus fény gyulladt ki. Az előbbi merész kijelentésén azonban nem lépett túl. Nem piszkáltam a dolgot jobban, nem akartam a növekvő bizalmat irritálni. Az utazás előtt minden fellelhető, a szigetekről szóló irodalmat elolvastam, s elég sok dolgot megtudtam a mágiáról.

Századunk elején Arthur Grimble, mint az angol királyi korona küldötte, a gyarmatokon élt. Megtanulta a kiribatiak nyelvét, átvette szokásaikat és ismerte hagyományaikat. Annyira tisztelték, hogy – nagy kitüntetés – felvették az exkluzív Karongo napklánba, a titkos szervezetek egy fajtájába. Olvastam Grimble könyvét és lányáét, Rosemaryét is, aki apjának hátrahagyott feljegyzéseit tudományosan feldolgozta és kiadta. A szigetlakók mágikus szokásairól – amiről Bwere barátunk nem szólt – ezt írja:

„ Van varázsige a kókuszdiók megóvására, arra, hogy a szomszéd dióját el lehessen lopni, és van egy, ami a lopástól véd meg. Van varázsige az ellenség megmérgezésére, és egy másik, ami ezt megakadályozza. Aztán létezik a halálos mágia, a »wawi« és a »bonobon«, ami az előzőt hatástalanná teszi."

Manapság hat egyház fáradozik azon, hogy a szigetlakók mágikus szokásait kiirtsa: katolikusok, protestánsok, adventisták, mormonok, Isten gyülekezete és Bahaiok konkurálnak az üdvösség útja, a munkaerő és a kiribatiak kevés pénze körül. Irányítják a hétköznapi életet, kiirtják a hagyományokat és szokásokat, lelkesednek báránykáik lélekszáma és a gátlástalan gyermeknemzés miatt, versenyeznek, hogy melyikük tud nagyobb templomot építeni. Bwere halvány utalásaiból kitűnt, hogy nem találja mindenben jónak honfitársai ez irányú fejlődését.

 

TEETA, A MI MEGMENTŐNK

Hirtelen megjelent egy mezítlábas óriás, kirojtozott fehér sortban. Teeta feliratú pólója alatt masszív, izmos mellkas feszült. Úgy nevetett ránk, mint egy gyermek, és a beszélgetés első szünetében mindenkinek kezet nyújtott:

– Ko-na-mauri! Teeta vagyok Kamoriki tisztelendő fia!

Zengő baritonja volt, de angol kiejtését eleinte nehezen értettük meg. Bwere lefordította, hogy Teeta és családja meghív bennünket vacsorára, és boldogok lennének, ha náluk szállnánk meg.

Válogatottan udvarias szavakkal köszöntük meg a meghívást, de azt kértük, hogy hadd nézzük meg, kaptunk-e szobát az Otintai szállóban. Hivatkoztam csomagjainkra és arra, hogy vendégszeretetüket nem szeretnénk túlságosan igénybe venni. Az óvatos elutasítás tízszer annyi mondatba került, mint Teeta meghívása.

Bwere Toyota teherautójával indultunk a szálló felé. Pártfogónk hosszú hallgatás után segítő szándékkal szólalt meg:

– Fontos, hogy mindentől függetlenül tudjatok mozogni, és ehhez szükségetek van egy kocsira. Van egy barátom, aki bérbe adja az autóját!

Nem várta meg beleegyezésünket, megállt egy kunyhónál, amely előtt a pálmalevelek árnyékában egy Datsun parkolt – a japánok Kiribatit is kézben tartják. Néhány ausztráliai dollár ellenében „saját" autón mentünk a hotelhez.

Az izzadó intéző a 102-es és a 103-as szobába irányított bennünket, egyelőre csak egy éjszakára, mert holnap fog eldőlni, hogy a sztrájk miatt bezárják-e a hotelt. Ideadta nekünk a kulcsokat, mi pedig felmentünk az első emeleten lévő szobáinkba.

Jó svájci szokás szerint először rendet raktunk. Kiürítettük a dohosodó papírkosarakat, felsepertük a földről a dióhéjakat, cigarettavégeket. Még széttépett alsónadrágok darabjait is el kellett takarítanunk. Összegyűjtöttük az üres konzervdobozokat, kitettük a folyosóra a piszkos lepedőket és a sötétszürke törülközőket, hogy a sztrájk után elvihessék azokat. Felettünk a légkondicionáló zúgta monoton dallamát és hűvös levegőt fújt ránk, így aztán a szoba – az eddigiek ellenére is – a párás hőségben oázisnak tűnt. Az alapos takarítás után elindultunk Kamorikiékhez, hogy eleget tegyünk a meghívásnak. Kíváncsiak voltunk, közelebb jutottunk-e célunkhoz egy kicsi lépéssel?

 

ESTI LÁTOGATÁS KAMORIKIÉKNÁL

Teeta és Bwere az estéhez átöltöztek – egyikük tűzpiros, másikuk tengerkék derékszögű kendőt viselt a csípője körül. A házba való belépés előtt levettük a cipőnket és a harisnyánkat, mert mindenki mezítláb ment be, még az egyik idős hölgy is, aki kézfogással és mélyen meghajolva üdvözölt bennünket. Dallamos hanggal köszöntött minket, felénk bólintott, mi is őfelé, mosolyogtunk, mint ő, és próbáltunk néhány angol üdvözlési formulát elejteni, ami elég szánalmasan sikerült. Bwere odasúgta nekünk, hogy ő Kamoriki lelkész özvegye, Teeta anyja. A fiú, aki anyja jelenlétében érdes baritonját normál hangra préselte vissza, behívott bennünket, hogy a bal oldali falnál lévő három széken foglaljunk helyet. Ez volt a helyiség legkellemesebb pontja, mert itt egy ventilátor hűsítette a levegőt. Bwere és Teeta törökülésben mellénk telepedtek a földre.

Elmondhatatlanul komikus pantomimjelenetek kezdődtek. Figyelve és némán ültünk, mintha strucctojásokat keltettünk volna. A vidám özvegy kerek arcocskája szívélyességet és örömet tükrözött. Talán valamiféle édes drog hatása alatt állt? Hamiskásan nézett ránk, bensőségesen bólintott, kedvességét részünkről szintén bólintva viszonoztuk. A szívszakasztó francia pantomimművésznek, Marcel Marceau-nak látnia kellett volna mindezt: ez lehetne műsorának legsikeresebb programja.

A vidám előadást négy elbűvölő fiatal hölgy szakította félbe. Mezítláb táncoltak be azért, hogy a világosbarna kókuszszőnyegre egy tarka kókuszfutót terítsenek. Ők is többször bólintottak felénk, majd eltűntek egy pillanatra, aztán az ötfogásos vacsorát tartalmazó tálakat, a tányérokat és poharakat hozták be és helyezték a földre.

Illetlenül, mert éhesek voltunk, meredtünk a bőséges kínálatra, melynek színgazdagsága összefuttatta a nyálat a szánkban: zöld, sárga, piros zöldségek, kókuszdióhús nyers és főtt állapotban, mézsárga édeskrumpli, halak főve és sütve, húskockák zöldségmártásban, grillezett kenyérfagyümölcsök, rizs. Csak a hivatalos procedúra akadályozott meg bennünket abban, hogy nekilássunk.

Három kedves kislány, hat-hét évesek lehettek, lépett elénk elfogulatlanul, és sokszínű virágkoszorút nyomtak érdemtelen fejünkre. Mielőtt még megköszönhettük volna, eltűntek. A szemben lévő fal előtt felemelkedett Kamoriki fehér virágokkal díszített ruhába öltözött özvegye, és beszédbe kezdett, amit Bwere fordított nekünk, s amit magnónkon örökítettünk meg. Kamoriki özvegye így szólt:

– Meghalt férjem, aki kint nyugszik a kertben, felkínálta önöknek a vendégszeretetét, a mi hagyományaink és szokásaink szerint. Felhatalmazott engem, hogy önöket üdvözöljem, a mi hagyományaink és szokásaink szerint. A hajukon lévő koszorúk jelképezik a barátságot és a békét, a mi hagyományaink és szokásaink szerint. A lányaim boldogok, hogy önökre főzhettek és takaríthattak, a fiaim megtisztelve érzik magukat, hogy önöknek segíthetnek, a mi hagyományaink és szokásaink szerint. Én csak egy buta, öreg és gyenge asszony vagyok, aki férjének kívánságát teljesíti, hagyományaink és szokásaink szerint. A mi házunk az önöké, a mi családunk az önök rendelkezésére áll, a mi hagyományaink és szokásaink szerint. Kamoriki asszony leült és ránk mosolygott. Mi meghatódtunk ezeknek a jóakaratú embereknek a vendégszeretetén. Farkaséhségemet visszaszorítva szólásra emelkedtem, hogy kifejezzem hálámat. Elmondtam, hogy látogatóik a földgolyó másik felén lévő kis állam lakói, akik örülnek annak, hogy Kiribatiban való tartózkodásuk során olyasmit tanulhatnak, amit eddig még nem tanultak. Kifejeztem együttérzésünket a valamikori apa és férj halála fölött, majd biztosítottam őket, hogy nem szeretnénk semmi olyasmit tenni, ami a megboldogult lelkésznek nem tetszene.

Az idős hölgy barátságosan bólintott, és egy kézmozdulattal étkezésre jogosított fel mindenkit. Felálltunk székeinkből, s Bwere és Teeta mellé huppantunk a földre a „terülj, terülj szőnyeg" hosszanti oldalára. Jól megrakott tálacskák és edények jártak kézről kézre, és minden finomságból többször is mertünk a tányérunkra. Először európai szokás szerint a hölgyeket kínáltam meg, akik azonban szerényen a falhoz húzódtak. Komoly tekintettel figyeltek minket, s csak akkor vették fel természetes mosolyukat, amikor látták, hogy ízlik nekünk az étel. Élvezettel töltöttük meg a hasunkat. Nem csupán a spagettis szendvicshez képest volt ez kitűnő vacsora! Amikor az állandó bátorítások ellenére sem kértünk már többet, akkor húzták a hölgyek a színes szőnyeget maguk elé és kezdtek el enni. Ha ismerjük ezt a szokást, akkor visszafogtuk volna étvágyunkat és többet hagyunk meg.

Mialatt a hölgyek lakmároztak, egy cigaretta kíséretében megbeszéltük Bwerével és Teetával a következő napok vállalkozásait. A kőkört Bwere egy szent helyen, Abaiang szigetén gyanította, mint ahogy Scarborough tisztelendő is írta levelében. Teeta megpróbál majd csónakot és elég benzint szerezni, hogy az 50 kilométerre levő szigetet felkereshessük.

Teeta megkérdezte, hogy van-e nálam fekete, pápuai dohány. Természetesen nem volt, de érdeklődtem, hogy miért van rá szükség. Megtudtam, hogy az a hely tilalom alatt áll, és dohányt kell áldozni ahhoz, hogy a hely varázslatát jóindulatúra fordítsuk. Kérésemet, hogy szerezzenek ilyen dohányt, Teeta határozottan elutasította: ezt nekünk magunknak kell beszereznünk ahhoz, hogy a varázsra hatással legyen.

Beszélgetésünk alatt több mint egy tucat fiatal fiú és lány jött be a terembe. Színes ágyékkötőt viseltek, suttogva beszélgettek, és kíváncsi pillantásokat vetettek a virággal megkoszorúzott idegenekre. Sosem láttam szebb embereket! Lelkesülve, elfelejtve a titokzatos kört, iránytűkövet és mitológiát, a csodálatos, eleven természet ejtett minket hatalmába. A csoport sorba rendeződött, így volt időnk az ifjú szigetlakók kecses mozgását, testi, érzéki báját megcsodálni. Egy elveszettnek hitt édenkert teremtményeit láthattuk. Kezdtem megérteni a bibliai óriásokat, akik az emberek lányaival paráználkodtak. A helyiség vibrált a sötét bőrű testek erotikájától, mosolyuktól, amely hófehér fogaikat kivillantotta, és viselkedésük fesztelen biztonságától. Tudatában vannak-e szépségüknek és vonzerejüknek? Élvezik-e a mi tágra meredt szemű csodálatunkat?

Énekeltek. Halkan, egyenként, majd többszólamú kórusba olvadva. Két fiú gitározott, egy harmadik dobolta egy üreges fatörzsön a ritmust. A dallamos énekben sok vokál szólt. A harmadik dal után az énekesek leültek a földre. Egy kislány térdre ereszkedett előttünk, és angolul kiabálta nekünk a felhívást:

– It's your turn!

Énekelnünk kellett! Egy gyors megbeszélés azt az eredményt hozta, hogy triónknak duóra kellett redukálódnia: Rico azt mondta, hogy már az iskolában is arra kérték, hogy tartsa a száját, mert zeneileg érzéketlennek nyilvánították. A vendéglátók kórusa feszülten figyelt ránk. Bátran énekeltük Willivel: „Muss i denn zum stadtele naus." Nem olyan vonzóan, mint Elvis Presley tette, de mégis úgy, hogy hallgatóink ráadást kértek. Willivel a „Sah ein Knab ein Röslein stehn" kezdetű dalban egyeztünk meg. Átütő sikert arattunk, ovációban törtek ki, tapsoltak, nevettek, ugráltak – a paradicsom boldog gyermekeinek a hordája volt ez.

A színes műsort az ifjú szigetlakók folytatták mindaddig, míg néhány dal után hirtelen abbahagyták, leültek, és a kislányt újra hozzánk küldték:

– It's your turn!

Először is, mert ez így a végtelenségig folytatódhatott volna, másodszor mert repertoárunk meglehetősen kimerült, kétségbeesetten kutattam valamiféle fejedelmi zárás után. Végre eszembe jutott. Letérdeltem és kértem Bwerét, hogy magyarázza el nekik, hogy most egy Európa-szerte ismert népdalt szeretnénk megtanítani velük, a „Frére Jacques"-ot, aminek könnyű és szép dallama van. Először eldúdoltam, majd hangosan elénekeltem, és nem telt el egy negyedóra, mire a muzikális kiribatiak koncertre készen énekelték: „Frére Jacques".

Ez által a közös kánon által lett a Kamoriki asszonynál tett látogatásunk az első „Szezám, nyílj ki!" és tarawai első napunk záróakkordja. Egész éjjel erről beszéltek. Ezután ha az utcákon sétáltunk, integettek nekünk. Ha a „manebába", a közösségi házba, minden falu centrumába mentünk, kezet nyújtottak nekünk, s különleges barátságuk gesztusaként a minden oldalán nyitott helyiségbe, a barna pálmaleveles tető alá vezettek minket. Ez volt a helye azoknak a gyűléseknek, ahol az idősebb férfiak szólaltak fel. A fiatalabbak csak akkor kapcsolódtak be, ha kérdezték őket. Asszonyok nem jelenhettek meg. Ők nevelték a gyerekeket és gondoskodtak a kunyhó rendjéről. Amikor minket örömmel üdvözöltek, úgy láttuk, hogy ettől függetlenül mindenről értesülnek. Ha a nyitott kunyhók között körbenéztünk, vidám csevegésben találtuk őket lányaikkal és szomszédnőikkel. Gyakran énekeltek, s ott töltött időnk alatt sokszor hallottuk a „Frére Jacques"-ot is.

 

EREDMÉNYES LÁTOGATÁS BAIRIKI FALU KÖNYVTÁRÁBAN

Reggelinél Teeta közölte velünk, hogy a tenger egy kis csónak számára túl viharos, de egy nagyobb csónakhoz a sztrájk miatt nem lehet elegendő benzint kapni.

Kenyérgyümölcsfa termését ettük. Minden fa évente száz rögbilabda nagyságú ovális gyümölcsöt terem, amelyeknek minden részét, még a zöld héját is hasznosítják. Megnyomva kellemesen fűszeres lé folyik belőle. A gyümölcsöt felszeletelik és forró köveken sütik, így egy durva rostú péksüteményt kapnak, amely összehasonlíthatatlanul ízletesebb, mint a mi iparilag produkált kenyerünk.

Finom volt, de nekem mégsem ízlett. Az a gondolat, hogy egy aprócska sztrájk lebéníthat bennünket, elrontotta az étvágyamat. Ittam egy korty hideg kókusztejet és azt kérdeztem:

– Bwere tegnap egy légitársaságról beszélt. Nem repülhetnénk-e Abaiangba?

Teeta megértően nézett rám sötét szemeivel, és ezt válaszolta kellemesen csengő baritonján: – Okay. Let's try it!

Teeta, aki ott-tartózkodásunk alatt a mi fekete mentőangyalunk volt, eljött velünk a reptérre, hogy megismertessen bennünket Gil Butlerrel, az Air Tungaru ausztrál származású főpilótájával. Egy rosszkedvű repülősre találtunk rá, aki úgy káromkodott a sztrájk miatt, mint a vízfolyás, és szarkasztikusan kérdezte, hogy nincs-e nekünk svájciaknak valami varázsszerünk a félrevezetett szigetlakók helytelenkedései ellen. Abaiangba utazni? Nem, azt a sztrájk miatt nem tudja megtenni, de holnap egy kolléga a kormányküldöttséggel Abaiangba repül, ha marad még szabad hely, elmehetünk, de este vissza kell térnünk.

Egy bestsellernek is vannak áldásai: Gil Butler olvasta az Emlékezés a jövőre című könyvemet, és meghívott a következő estére magához vacsorára. Szívesen fogadtam el, mert további lehetőséget láttam, hogy a sztrájk ellenére Gil Butler segítségével eljussunk egyik vagy másik szigetre.

Teeta, noha izgatta magát a sztrájk miatt, ezt éreztük, azon fáradozott, hogy figyelmünket erről elterelje. Egy kunyhóba vezetett bennünket, és szemhunyorítva rámutatott egy köteg arasznyi hosszú, fekete, ragacsos dohányrudacskára, ami visszataszító módon édesgyökér, cigarettacsikk, és be kell vallanom, lábszag keverékeként illatozott. Ezt a dohányt Pápua Új-Guineából szállították ide. Vettem egy csomagot, remélve, hogy illata az összes rossz szellemet elűzi, mihelyt mi a szent helyen állunk.

Ezután Teeta Bairiki faluba vitt bennünket, ahol egy könyvtárat kerestünk fel, amely a csendes-óceáni térségből származó irodalmat kínálta az olvasóknak. Hál' istennek, itt nem sztrájkoltak. Udvarias kiszolgálók gondoskodtak a kívánt könyvekről. Engem különösen egy mű érdekelt, amelyet 25 hazai szerző írásaiból állítottak össze, s amelyben a világ és Kiribati keletkezéséről volt szó. A zúgó ventilátor alatt, amely a terem áporodott levegőjét felkavarta, történelem előtti mítoszok témájú gyűjteményem megjegyzésre méltó kiegészítését találtam.

Kezdetben, réges-régen csak az alkotó Nareau isten létezett. Senki sem tudja, hogy honnan jött, senki sem tudja, hogy kik voltak a szülei, mert ő, Nareau egyedül és alvó állapotban repült a világűrben. Almában hallotta, amint háromszor a nevén szólították, de az, aki őt hívta, a „Senki" volt. Nareau felébredt és körülnézett. Csak a „Semmit" látta, de amikor lefelé tekintett, egy nagy tárgyra lett figyelmes: ez volt Te-Bomatemaki, ami annyit jelent, hogy ég és föld együtt. Nareau kíváncsiságból leereszkedett, majd rálépett óvatosan Te-Bomatemakira. Nem volt ott élőlény, ember, csak ő, az alkotó. Négyszer szaladt körbe az általa felfedezett földön, északi, déli, keleti és nyugati irányban, de ő egyedül volt. Végül Nareau lyukat fúrt Te-Bomatemakiba, és megtöltötte azt vízzel és homokkal, elkeverte mindkettőt sziklával, és megparancsolta a sziklának, hogy a „Semmivel" együtt hozza létre Nareau Tekikiteiát, ami annyit jelent, hogy Nareau, a bölcs.

Nareau, az alkotó uralkodott most már Te-Bomatemakin, mialatt Nareau, a bölcs, a földön volt. Beszélgettek egymással, és elhatározták, hogy az eget a földtől elválasztják. Nagy erőfeszítések árán sikerült a tervüket végrehajtaniuk. Aztán alkotta meg Nareau, a bölcs, az első értelmes lényeket, amelyeknek a neve a következő volt:

 

Uka – koncentrált erő, mozgó levegő

Nabawe – a kor koncentrált ereje

Karitoro – az energia koncentrált ereje

Kanaweawe – a dimenzió koncentrált ereje

Ngkoangkoa – az idő koncentrált ereje

Auriaria – a fény koncentrált ereje

Nei Tewenei – üstökös.

 

Ez tehát a legismertebb mítosz az alkotóról, Nareauról, amelyet kisebb eltérésekkel mesélnek. Arthur Grimble fontos kiegészítést fűzött hozzá:

„S amikor mindez megtörtént, azt mondta az alkotó Nareau: Elég! Elvégeztetett! Megyek és többé nem térek vissza! Így aztán elment, hogy soha többé ne térjen vissza, és senki sem tudja, hogy azóta hol tartózkodik."

Ebben az elbeszélésben vannak olyan mozaikkövek, amelyek az isteni asztronautákról felállított teóriába fényesen beillenék.

Az alkotó isten Nareau egyedül és alvó állapotban repült a világűrben, mikor őt valaki, aki a „Senki" volt, nevén szólította és felkeltette. Mai szemmel elképzelhető egy tökéletes űrhajó, egy pilótával, aki a különleges célnak megfelelően mélyalvásban volt, hogy a test sejtjeit egy olyan küszöb felett tartsa aktivitásukban, amely a kívánt időpontban a szervezetet újra működésbe hozhatja. A mélyalvás különböző pszichikai és kémiai variációival már régóta foglalkoznak az űrhajósorvosok a célból, hogy az űrhajósokat nagy távolságokon és időtereken át történő utazás során életben tartsák. Ha a fedélzeti komputer radarja megállapítja, hogy az űrhajó a megfelelő naprendszer közelében van, befejeződik a mélyalvás. – „Neve felcsendült és Nareau felébredt."

A pilóta körülnéz, és még mindig a fekete világűrt látja. De mélyen maga alatt, ahonnan egy naprendszer vonzóereje megnyilvánul, meglát egy bolygót. – „Aztán Nareau lefelé tekintett és meglátott egy tárgyat."

Erejének teljében a pilóta elhatározza a landolást a naprendszer harmadik bolygóján.

– Nareau kinyújtotta tagjait. Tudni akarta, hogy milyen objektum is az... leereszkedett és óvatosan rálépett."

A levegőből belátja ugyan az űrhajós az egész bolygót, felismeri az élet alapfeltételeit, de nem látja az élőket. Elhatározza, hogy az élet magvait elveti. – „Akkoriban még nem voltak szellemek és emberek, csak a hatalmas Nareau. Négyszer futott körbe a földön... és megállapította, hogy semmilyen élet sincs rajta."

A mítosz nem meséli el, hogyan csiholta Nareau az életet. Talán túl bonyolultak voltak a folyamatok ahhoz, hogy a népi mítoszok ebbe belemenjenek és meg tudják értetni. Nareau telepíthetett például kékalgákat, kitehetett baktériumokat, s talán, bár ez elég valószínűtlennek tűnik, elvethette hatalmas ősnövények magvait is.

– Nareau lyukat fúrt a földbe, megtöltötte vízzel és homokkal, és a sziklához keverte... megparancsolta, hogy közösen a »Semmivel« a Föld (Nareau Tekikiteia) szülessen meg. Így keletkezett Nareau, a bölcs."

Talán „a bölcs" jellemzés eredetileg „szellemi", „lelki" jelentést takart. Ahol a steril „Semmi" uralkodott, ott kezdődött az élet. Ez után az ősi kezdet után két alkotó elem hatott, Nareau, minden lét alkotója és Nareau a bölcs, a földi fejlődés elkezdője. – Jareau az alkotó Te-Bomatemaki fölött volt, mialatt Nareau a bölcs, a földben benne volt."

Meglepő, hogy a teremtési tudósításban olyan fogalmakkal találkozunk, mint „az energia koncentrált ereje", „a tér koncentrált ereje", „az idő, a fény koncentrált ereje".

Fantáziám nem elegendő arra, hogy mindazt elképzeljem, amit a kiribatiak elképzeltek. Mit sem sejtve közvetítettek indiciumokat egy elképzelhetetlen alkotó isten képességeiről. Mai tudásunkkal nem művészet kitalálni, hogy az energia koncentrált erejéből a fény koncentrált ereje adódik. Tudjuk Eugen Sangers professzor

(1905-1964) kutatásaiból, hogy fotonmeghajtással az űrhajókat egy naprendszer vonzóerején kívül is elképesztő sebességig lehetne felgyorsítani. Ma már tisztában vagyunk vele, hogy minden meghajtás „a tér koncentrált erejéből" származik. A meghajtás mindig óriási különbségek áthidalását és legyőzését jelenti, olyan folyamatot, ami törvényszerűen az időhöz („az idő koncentrált energiája") és a korhoz („a kor koncentrált energiája") kapcsolódik. Az időkülönbség, az idődilatáció egy empirikusan is bizonyítható fizikai törvény*.

Arthur Grimble kiegészítése ahhoz, amit én Bairiki párás könyvtárában jegyzeteltem, nagy jelentősséggel bír:

„És amikor a munka kész lett, így szólt: Elég! Elvégeztetett! Megyek, s többé nem térek vissza. Azóta senki sem tudja, hogy hol tartózkodik."

Egy csillagközi utazásnál a nagy sebességei való örökre eltűnés elfogadható! Fülembe csendült a Dzsingisz kán** popegyüttes fantasztikus száma:

 

Isteneknek nevezték őket,

mert nem találtak más szót az idegenekre.

Pedig a régiek könyveiben megírva áll,

ha az idegenek még egyszer jönnek,

mi már nem leszünk.

Csak nyomunk maradt a Földön hátra.

A víz és a homok majd mindent befedett,

és senki sem tudja, milyen üzenetet hoztak ők, az idegenek.

Isteneknek nevezték őket,

mert nem találtak más szót az idegenekre.

 

Nem tudom, hogy ki ihlette a szerzőket a szöveg írására. Barátaimnak, akik azt kérdezték tőlem, hogy én voltam-e a szerző, csak ennyit mondhattam irigyen: Nem én voltam!

 

* Bizonyítások 41/42., 128., 129. oldal.

** Bizonyítások 41/42., 128., 129. oldal.

 

MINDIG CSAK UGYANAZ A REFRÉN!

Minden teremtésmítosszal kapcsolatban ugyanazok a kérdések merülnek fel: Honnan tudták ősapáink, hogy a földi élet a földön kívüli életből származik, és hogy ez véletlenül vagy tervszerűen történt? Sem Kiribati teremtésénél – Nareau alvó állapotban repült naprendszerünkhöz és keltett életet – és máshol sem szerepelnek tanúk. Kinek tudta Nareau a történteket és megbízatását elmesélni? Vagy mindez csak az elbeszélő virágzó fantáziája – reális háttér nélkül?

A Biblia azt mondja, hogy Isten, amikor az eget és a földet teremtette, a föld még „puszta és sivatag" volt és „sötétség volt a mélység felett". A bibliai teremtésaktusnál sem volt jelen riporter.

Mivel egyik mitológiailag ránk hagyományozott teremtéstörténetnek sem volt szemtanúja vagy krónikása, mégis az egész világon vannak teremtésmítoszok egyetlen eseményre koncentrálva és közvetítve, minden kérdésre egyetlen logikus válasz kínálkozik: évmilliókkal a teremtés után a teremtő visszatért a tetthelyre, és hírt adott az általa teremtett embereknek a régen történt eseményekről, saját keletkezésükről.

Látom az entológusok savanyú arcát, mintha citromba kellett volna harapniuk, ha az én egyszerű magyarázatomat hallják a keletkezésükben olyan titokzatos mítoszaikról. Minden összefüggést mérlegelni kell, mondják ők, sok lehetőséget kell egymással kombinálni, a legegyszerűbb jelentéseket is figyelembe kell venni. Lóugrások galoppja után az abszolút tudományos fejtegetés végül is pszichológiai tömjénezés ködében végződik. Mi marad a vonal alatt, ha a vonal fölött csak nullák állnak?

Mítoszok különféle verziókban élnek. Ez világos is, hiszen végtelen stafétákon keresztül törzsről törzsre, családról családra hagyományozódnak, valamit elhagynak, valamit hozzátesznek. Minden kriminalista tudja, hogy ugyanannak a tettnek a szemtanúi mennyire különbözően láthatnak dolgokat. Csak a szubjektív díszítések összehasonlítása és elhagyása adja az elkövetett tett magját.

Kiribatiban találtam egy legendát a csecsemőről, Te-rikiatóról, akit egy égi asszony lopott el és elrepült vele Nei Tetange-niba szigetére, ahol félistenné nevelte. A sziget nyugati részén, amit Biiri madarának neveztek, így szólt a növekvő Te-rikiato az égi asszonyhoz: „Nézd, milyen szépek ezek a madarak, mert úgy néznek ki, mint az emberek!" Egy varázslat által a nevelőanya erőssé tette a fiú karjait és a testét. Te-rikiato felült egy madár hátára és erősen megkapaszkodott. A madár leírt egy kört, majd felrepültek az égbe és a „Mennyei Birodalomba" mentek. Te-rikiato megállt az égben lakó Nei-Mango-Arei háza előtt, aki ezt kérdezte a fiútól: „Honnan jössz és milyen lény vagy te? Egy ember sem látogathat meg engem, mert én különbözöm az emberektől." A nyilvánvaló különbözőség ellenére nemzettek négy gyereket. Az elsőt Nirakini-Karawának, „Égi Körözőnek" nevezték el. A legenda nyomatékosan kijelenti, hogy Te-rikiato egy idő után visszatért a Földre, és Samoában ereszkedett le.

Ez a történet emlékeztet engem a babilóniai Etana égbe történő repülésére, aki egy sas hátán emelkedett fel a földről és azt nagy magasságból ábrázolta, de a szigeti gyerekről szóló japán legendára is, akit egy tündér mennyei mezőkre csalogatott, majd hazavezetett. Mint egy vezérdallam, úgy csendül meg ez a téma sok-sok népi legendában.

Vannak-e, gondolkoztam eme „elméleti" nap estéjén Bairika könyvtárában ülve, forró nyomok a suttogó mítoszok mellett, olyan nyomok, amelyekre engem Scarborough tiszteletes vezetett? Izgalommal néztem a következő nap elébe.

 

MEGSZÜNTETETT VARÁZSLAT

Reggel hatkor kivitt minket a mi fekete angyalunk, Teeta a reptérre, bár ez teljesen félrevezető megnevezés, ha az ember a mi szélességi körünk reptereire gondol. Egy kétmotoros propelleres gép szállított bennünket a még mindig nyugtalan tenger fölött Abaiang szigetére, amely már a kora reggeli órában is gőzölt a növekvő hőségtől. Teeta egy bambuszkunyhóban, a repülőtér épületében beszélt gesztikulálva és mindig ránk mutatva néhány emberrel, akik közül kettő nekiiramodott, és hamarosan egy Toyota teherautóval érkezett vissza. Felpakolták csomagjainkat, mi is felszálltunk, és a sofőr elindult a mély lyukakkal tarkított úton.

Abaiang egy keskeny 32 kilométer hosszú atoll, sík, mint egy deszka, és tele van kókuszpálmákkal, valamint kenyérgyümölcsfákkal, amelyeken nehéz termések himbálóznak. Ahhoz, hogy a sziget hosszának kétharmadát megtegyük, két órára volt szükségünk.

– Teeta, te tudod, hogy hol van a tabukör? – kérdeztem, amikor Tuarabu faluban megálltunk. Bólintott, de bevallotta, hogy ő maga nem ismeri a helyet, noha gyermekként Abaiang szigetén élt, mikor az apja még itt volt lelkipásztor, de édesanyja megmondta neki, kihez forduljon, hogy minket célhoz tudjon vezetni.

Körülnéztünk a 451 lelket számláló településen. Mint mindenhol, itt is kókuszpálmából készült kunyhók voltak, néhány korall-tömbökre építve, mert ezek gondoskodnak a talaj szellőzéséről, távol tartják a férgeket és rákokat, amikből itt sok van, és mindenekelőtt megakadályozzák a lápos földben a pálmatörzsek gyors rothadását. A fiúk felmásztak a pálmákra, amelyek 30 méter magasban leveleiket tetővé formálják, diókat dobáltak le, a férfiak pedig ügyesen felbontották azokat, hogy nekünk frissítő italt szolgáljanak fel. Ebben a hőségben a kókusztej jobban oltja a szomjat, mint egy egész láda kóla; 45%-ban vízből áll, a maradék értékes fehérje, zsír, szénhidrát és ásványok. A természet bőséges és ingyenes juttatása ez.

Teeta, aki egy időre magunkra hagyott bennünket, most újra megjelent. Mellette csoszogott egy idős, sovány asszony, talárhoz hasonló fekete lepelben, haján fátyollal. Szörnyű jelenség volt. Kísérője egy ráncos aggastyán volt, aki a bal kezén egy nyöszörgő csecsemőt tartott, jobb kezével pedig egy kisfiút vonszolt maga után. A nyöszörgő csecsemő kivételével mindannyian hallgattak. A gyerek valószínűleg éhes lehetett, de az asszony mellei nemigen voltak már tápláló források, ha egyáltalán hordott még ilyesmit a lepel alatt.

Miután mint a heringek felpréselődtünk a Toyota rakfelületére és elindultunk, Teeta elveszítette vidámságát.

– Adj 10 tabakszálat az asszonynak és egy doboz gyufát – súgta nekem száraz baritonján. A fekete lepelben lévő apáca bólintott, az öreg pedig villogtatta barnássárga, cigarettavéghez hasonlító fogait. Sovány vigasz, gondoltam, hogy a kor Kiribatiban is gyűjti a maga áldozatait, és nem minden szigetlakó szép ember. A sziget déli csücskén állt meg autónk. Tebangának hívták a falut, és itt hirtelen megváltoztak kísérőink, a fiatalok is, akik eddig mellettünk futottak. A nevetés elhalkult. A szemekben félelem tükröződött. Még Teeta, a mindig vidám fiú arcvonásai is fagyosak lettek.

– Mi történt? – akartam tudni.

Teeta a fejével némán az előttünk lévő zöld, tropikus növényzet felé mutatott, de semmit sem szólt.

A rejtélyes apáca egy zsebkendőnyi széles ösvényt vágott a bozótba. Bizonyos távolságból követtük őt. A csecsemőn kívül a nagypapa és a kisfiú is elkezdtek nyöszörögni, látszott, hogy félnek.

Az asszony megállt, egyetlen kézmozdulattal megállította a mi lépteinket is és kilépett a bozótból egy tisztásra, majd kezében a bűzlő dohánnyal az ünnepélyes ceremónia helyéhez ment. Mást nem láttunk, mert a bezáródó bozótfüggöny eltakarta a szemünk elől. Csak a színes madarak sivító rikácsolását, a közeli tenger morajlását és kezeink csattanását lehetett hallani, ahogy a bőrünkön zümmögő trópusi szúnyogokat elintéztük. Megfigyeléseink szerint a moszkitók az idegenek bűnös-édes vérét részesítették előnyben. Végre egy kis változatosság.

Anélkül, hogy egy pillantásra is méltatott volna bennünket, visszatért az asszony, és merev arckifejezéssel ment el mellettünk. Teeta, a dohányáldozat által a gonosz varázslattól való félelemtől megszabadulva szelíden maga elé tolt, s biztatott, hogy induljak.

A tisztás csak egy kicsi, trópusi bozóttól mentes hely volt. Hogy itt semmi ártalmas sem történhet – varázslás nélkül is –, már az első pillantásnál világos volt számomra. A tér korallkavicsokkal volt sűrűn kikövezve. Nagyobb kerek kövek egy háromszöget alkottak, amelyben egy korallkőből készült ember nagyságú monolit állt. Sírkőnek gyanítottam, amit később a kő körüli séta is megerősített. Az elhunyt nevét és halálozási napját láttam bevésve. Egy teknősbéka nagyságú kagyló alatt izzottak a dohányszálacskák. Triónk magára maradt. A szigetlakók kíváncsian és félve néztek ránk tisztes távolságból.

Annak, amit most itt nekünk nyújtottak, semmi köze sem volt a Scarborough tisztelendő által leírt, titokzatos helyhez. Emlékezve az intésre, hogy a szigetlakókhoz mindig udvariasak legyünk, lenyeltük keserű csalódottságunkat, készítettünk pár fotót, majd a várakozó bennszülöttek csapatához csatlakoztunk. A mágikus képességekkel rendelkező öreg megerősítve érezte magát a dohányáldozat hatásaként, és büszkén nézett ránk. A nagypapa és a csecsemő most is nyöszörögtek. Maga a meglehetősen felvilágosult Teeta is kritikus pillantásokkal figyelt minket, hogy nem változtak-e meg barátai, károsodás nélkül hagyják-e el a sírhelyet? A gyomrunkig hatoló haragon kívül nem volt más bajunk.

Csak amikor a Toyota a szigetlakók számára oly szörnyűségesen rossz helytől eltávolodott, akkor vidultak fel kísérőink. Teeta körbeadott egy tejszerű, langyos lével megtöltött műanyag palackot. Mivel az ajándékot nem illik visszautasítani, legyőztem az undoromat, és mindenki által szemmel tartva ittam egy nagy kortyot. Az arcom valószínűleg groteszk grimaszra húzódott, amit azonban Teeta egy ínyenc arckifejezésének vélt, mert elégedetten nevetett és ő is ivott az italból, majd a palackot barátaim elé tartotta. A varázsló kivételével mindenki, még a nagyapa és a kisfiú is derekasan meghúzta a finomságot, amitől percről percre oldottabbak és spiccesebbek lettek.

– Mit iszunk most, Teeta? – kérdeztem.

– Savanyú pálmabort! – válaszolta oly természetesen, mintha csak whiskyről lett volna szó.

– Mi az a savanyú pálmabor?

Teeta szólt a sofőrnek, hogy álljon meg, és barna keze mutatóujjának világoskék hegyével egy kókuszpálma koronájára mutatott. A levelek alatt kicsi és nagy üvegek függtek a fa törzsén, amelyekbe a cukordús lét lecsapolták. Három napig kell állnia, akkor kezd el erjedni, s kiforr, mint a pezsgő must. Veszélyesen magát itató bor, amely a majdnem önmegtartóztató szigetlakókat órákra harcképtelenné teszi. Még alkoholt is szolgáltatnak a kókuszpálmák!

A savanyú pálmabor nyugtatóan hatott rám, különben kibújtam volna a bőrömből! A starthelyen, Tuarabuban ismét láttuk az öreg embereket, akik körben álltak és fecsegtek.

Az európaiak álcázott udvariasságának maradékával kértem meg Teetát, hogy tudja meg, hová vezettek minket valójában. Fekete angyalunk honfitársai megkérdezése után bevallotta, hogy egy hatalmas harcos sírját tekintettük meg, kinek szelleme még ma is védi családját. Megmondtam nekik, hogy a harcost tiszteljük, ám a mi célunk egy kőkor, de sírkő nélkül, egy olyan steril terület, ahonnan még a pálmafák is távol tartják magukat. Ha az agyban száguldó gondolatok csikorgását hallani lehetne, akkor az öregek fejében lévő lármát malomkövekéhez tudnám hasonlítani. Tépelődő arcukon látni lehetett, hogy mennyire gondolkoztak. Egy aggastyán szemében fény gyulladt fel. Úgy vélte, Észak-Tarawában van egy kör, ahol örök időktől fogva egy „hatalmas szellem" él, aki az égből jött és nem tűri, hogy zavarják. Még a madarak is, ha az ő „birodalmán" repülnek keresztül, holtan esnek a földre. Ez muzsika volt a fülemnek – de valóban ez lesz-e a mi igazi célunk?

 

A SZTRÁJK ÉS A KEVÉS BENZIN ELLENÉRE A REMÉLT CÉLIG

Szigeti tartózkodásunk harmadik napjának estéjén ellátogattunk Gil Butler, a főpilóta házába. Nyugodtan és részletesen adtuk elő kérésünket. Gilnek sejtelme sem volt, hogy hová kellene mennünk, de elmondta, hogy Tamana szigete 544 kilométerre van, ahonnan Észak-Tarawa csónakkal könnyen elérhető, s ő már holnap el tudna vinni bennünket Tamanába, 225 ausztráliai dollár (kb. 410 DM) óránkénti díjért. Úgy döntöttem, hogy elfogadom az ajánlatát.

Tamana természetes leszállópályája felülről jónak tűnt, valójában nem volt az. A szigeteken az Air Tungaru által kialakított leszállóhelyek nem voltak mások, mint a pálmaerdőből kiszakított keskeny csíkok, amelyek csak nagyjából voltak a kövektől és cserjéktől megtisztítva. A szigetlakóknak kellett karbantartaniuk, elűzniük a kóbor kutyákat és a turkáló disznókat. Azt mondják „eng-eng", igen, igen, de már egy hét múlva újra nő a fű a trópusi eső mosta kövek között, és újra kószálnak s turkálnak az állatok. Minden landolás és start igazi mutatványt kíván a pilóták részéről. – Állatok és kövek között értünk földet.

Teeta egy pálmakunyhóhoz ment, ahol a földi személyzetből három férfi lustálkodott. Fekete angyalunk pontosan tudta, hogy mit keresünk, és ecsetelte ezt honfitársainak. Gesztusaival és szavainak áradatával megmozgatta fantáziájukat, felidéztette emlékeiket. Végül visszajött a pályafelügyelőkkel.

– Odaát sírok vannak, amelyekben nagyon nagy lények nyugszanak – mondta.

– Biztos? – kérdeztem.

Teeta még egyszer kifaggatta földijeit. Ők bólogattak, és kinyújtott ujjaikkal a pályán túli pálmaerdőre mutattak. Nehéz eszközökkel megpakolva indultunk el. Függőlegesen állt a nap felettünk, szánakozás nélkül grillezte testünket. Az izzadság végig-csorgott rajtunk egészen a cipőnkig. Nem vehettük le az ingünket, mert rövid időn belül piros pecsenye lett volna belőlünk. Mérges moszkitók raja döfködött át ruháinkon. A kamerák bordó övei mélyen belevágtak a vállunkba.

Barna korallkövekkel fedett sírok bukkantak fel.

– Ez lenne a mi célunk? – kérdeztem a csalódottságtól és a szomjúságtól letörten.

– Tiaki-tiaki! Nem, menjenek csak tovább! – mondta az egyik bennszülött. Utat vágtak a sűrű bozótba, megkerültek pálmákat, megmásztak kőhegyeket és sírokat, míg végül sugárzó arccal megálltak.

– Ez az!

Üres, csalódott pillantásokat váltottunk, mert ez sem az igazi volt. Teeta zavartan, sajnálkozva fordult el, és a fejét vakargatta.

Hogyan menjünk tovább? Az emberek jó szándékkal voltak hozzánk, fáradtak értünk. Mi voltunk a hibásak.

– Teeta – kezdtem óvatosan –, mondd meg a férfiaknak, hogy hálásak vagyunk, amiért elvezettek bennünket és nagyon csodálatos, hogy ilyen sok régi sírt láthatunk, de azok a sírok, amelyeket mi keresünk, sokkal nagyobbak, mint ezek. Azokat óriásoknak csinálták, olyanoknak, akik kétszer-háromszor olyan nagyok voltak, mint te vagy én. Ezek valahol magukban fekszenek, nem egy temető közepén, mert ezek az emberek sem életet, sem halált nem tűrtek a közelükben.

Fáradhatatlan tolmácsunk a férfiak körébe lépett, akik az égető nap és a fullasztó levegő ellenére is élénknek látszottak. Újra elmagyarázta, hogy a fehér emberek mit szeretnének látni. Az egyik, aki barátunkkal szóba elegyedett, azt állította, hogy a sziget végén vannak nagyobb sírok, nagyobbak, mint itt a legnagyobb.

– Vannak más sírok is a közelben? – kérdeztem.

– Eng-eng! – mondták lelkesedve, de én sejtettem, hogy megint rossz irányba fogunk menni. Willitől kértem egy füzetet és ceruzát, leültem egy sírra, és Teeta segítségével kikérdeztem őket.

– A sír amiről beszéltek, nagyobb, mint bármelyik sír ezek közül?

– Eng-eng!

Megkértem egy fiút, hogy rajzolja le a sírdombot. Meg is tette, egyszerű vonalakkal ábrázolva a temetkezési helyet.

– Most rajzold le a többi sírt, amelyek a nagy sír körül fekszenek!

A fiú lerajzolt egy egész temetőt. Ez nem az a hely volt, amit mi kerestünk. Megerőltettem a fantáziámat, és kitaláltam egy történetet.

– Figyeljetek ide. Réges-régen volt egyszer két magas ember, akik sokkal magasabbak voltak mint Teeta. Távoli országból érkeztek, talán az égből. Olyan erősek voltak, hogy apáitokat úgy dobálták a levegőbe, mint a kókuszdiókat. Ezért őseitek lerészegítették, egy varázslattal legyőzték és megölték őket, csontjaikat egy mély gödörbe vetették, hogy soha többé ne tudjanak ártani. Tudjátok, hogy hol vannak a sírok?

Teeta fordítását figyelmesen hallgatták. Hosszú hallgatás és fejtörés után egy férfi lépett ki a csoportból.

– Az óriások egy sírja a szomszéd sziget Arorae déli csücskén van – mondta.

– Vannak-e ott nagy kövek, amelyek távoli szigetek felé mutatnak?

A férfi állította, hogy látott olyan köveket, amikor egyszer az apjával Arorae szigetén vándorolt. – Jelenlegi helyünkről a sziget nehezen volt megközelíthető. 80 kilométerre fekszik, és a Kiribatihoz tartozó 16 sziget közül a legdélebbi. Kockáztassuk-e meg a bizonytalan adatok alapján a repülést? Gil Butler csak kevés benzint tudott szerezni a sztrájk miatt, de a felfedezési láz, mint rajtunk, már rajta is eluralkodott. Fél óra múlva a kifutón döcögött gépünk. Két óra volt és az egyenlítői nap éppoly melegen sütött, mint délben.

Arorae szigetén is három bennszülött szunyókált egy pálmalevélből készült kunyhó árnyékában, itt is jószág legelészett a kifutópályán. De a földi személyzetnek volt biciklije! Teeta feltette a szokásos kérdéseket, melynek eredményeként egy aggastyánhoz irányítottak bennünket, aki különösen jó helyismerő volt. Kerékpáron indultunk el hozzá.

Az életvidám aggastyán – örülve, hogy felvilágosítást adhat – gesztikulálva magyarázta el, hogy hol találhatók az óriások sírjai és az iránytűkövek. Reménytelenül ezt gondoltam magamban: a sziget négy és fél kilométer hosszú, néhány száz méter széles, ezért valakinek, aki itt öregedett meg, csak el kell tudnia igazodni rajta úgy, mint a nadrágzsebében, vagy egy átlátható helyen, mert a háromszög alakú tepéknek nincsen zsebük.

A hír, hogy több biciklire lenne szükségünk, futótűzként terjedt. Hamarosan tizenhat szigetlakó érkezett kerékpárral az ún. reptérre. Azoknak, akiknek a járművét elkértük, pénzt nyomtam a kezébe. Így aztán biciklin indultunk négy kilométeres utunkra. Csúszós ingoványon, finom homokon, bozótos mezőkön, tropikusan burjánzó aljnövényzeten, moszkitórajoktól űzve haladtunk célunk felé. Olyan volt az egész, mint egy tereprali.

Az aggastyán nem sokat tévedett.

Arorae északi csúcsán, közvetlenül a maneba, a közösségi ház háta mögött nyújtózkodott egy tisztán rétegelt, lapos kövekből kirakott egy méter magas téglatest. Más sírok és sírkövek itt nem voltak. Öt lépésre az állítólagos óriás sírjától tátongott egy négyszög alakúra kiásott gödör, amelynek alján víz csillogott. Scarborough tisztelendő két sírról írt. Hol a másik?

Teeta elmondta, hogy évekkel ezelőtt, amikor a manebát építették, helyre volt szükség, ezért a másik sírt lerombolták. A szigetlakók nem féltek ezt megtenni, mert sem a szellemek varázslatából, sem az óriások testéből nem maradt semmi. Hogy itt földi vagy máshonnan származó óriások voltak-e eltemetve, nem tudjuk, de nem lepődtem meg, hogy a szellemek elpárologtak, hisz csontjaik feloldódtak a sírokba beszivárgó sós vízben.

Egy 5,30x2,29 méter nagyságú sírhalom előtt álltunk. A kőtömeg alatt – ki gondolná – snapszosüveget találtunk. Vajon mi minden rejtőzik még itt? De Gil Butlernek még a sötétedés beállta előtt haza kellett érnie. Magunkkal vittük a vigasztaló, pozitív benyomást, hogy itt egy mitológiai sír volt. Gondolatainkat gyorsan az iránytűkövekre tereltük, és megkérdeztük, hol találhatók. A tájékoztatásból megtudtuk, hogy a sziget ellenkező oldalán, messze a kifutópályától.

Ha a még mindig tartó sztrájk nem lett volna, talán egy másik alkalommal jövünk ide, de most meg kellett ragadnunk az egyszeri lehetőséget. Az őskori országút, amelyen eddig jöttünk, nem volt alkalmas arra, hogy kerékpáron menjünk rajta tovább. Szomjasak voltunk, így a dűnéken keresztüli masírozás kínszenvedéssé vált. Néha olyan hallucinációkon kaptam magam, amelyeket a szomjhaláltól megmentett sivatagi vándorlók írnak le. A szívverésem a fejemben visszhangzott. Tíz perccel a cél előtt még le kellett győznöm azt a belső gazembert, aki azt akarta mondani: add fel. Imbolyogva mentem Teeta mögött, és nem néztem sem Willire, sem pedig Ricóra, akiket én csaltam ebbe a kalandba. Hallottam magam mögött a lihegést, és el tudtam képzelni szemrehányó tekintetüket. Fantáziámban egy film jelent meg, mitológiai alakok képeivel. Hirtelen kitisztult a fejem, vagy az, amit csalogató közelségben láttam egy fata morgana volt?

Nem. A tengerparthoz közel monolitok ígérték a célt. Egy a földön feküdt, egy épp egyenesen előttem állt. Minden fáradozás felejtve volt.

Az időjárás viszontagságaitól szétrepedt, egyik végükön derékszögűén bemetszett kőtömböket szemlélhettünk meg. Egy jelentéktelen sírhely lenne, amilyet már sokszor láttam a világ különböző helyein? Észrevettem, hogy a monolitok különböző irányokba mutatnak, és mindegyiken centiméternyi széles, egyenes, vésett vonal, a távoli célpont iránymutatója látható.

Iránytűt és térképet vettünk elő segítségként. Az egyik vonal kétségkívül az innen délre, légvonalban 1800 kilométerre fekvő, az Ellice-szigetekhez tartozó Niutao-sziget, egy másik a délkeletre lévő Nyugat-Szamoa, egy harmadik a 4700 kilométer távolságban, a Csendes-óceán déli részén található Tuamotu-szigetek, egy pedig Hawaii felé mutat. Ismét a hála üdvözlete szállt Scarborough tisztelendőhöz Kapstadtba!

Két iránytű anyaga gránit – ami Arorae szigetén nem található –, háromé vulkanikus eredetű kőzet, a többié pedig korallszikla volt.

Gondolatokkal játszottam és kombináltam, amik mindig felötlöttek bennem, ha korai irányproblémákkal szembesültem, mint itt Arorae szigetén is. Vitathatatlan, hogy a szigetlakók, mióta világ a világ, egyszerű navigációs feladatokat a tengeri áramlatok és a csillagok állásának segítségével meg tudtak oldani.

Ez a tény azonban nem fedi fel a nagy rejtélyt, hogy az első tengeri hajózók hogyan érték el célpontjukat, amelynek létezéséről még halvány sejtelmük sem volt. Ha szülőföldjükről kimerészkedtek a tengerre, nem tudták, hogy hol fognak partot érni, mint ahogy azt sem, hogy mennyi ideig tart majd az út. Ha a cél pontos helyét nem ismerték, akkor az odaút tapasztalatai nem segítettek semmit, mert a csillagok változtatják állásukat, az áramlatok és a szelek sincsenek egy irányhoz kötve. Ha víz- és légáramlatok voltak az első navigációs pontok, mint ahogy ezt ma már sejtjük, akkor már a legkorábbi tengeri hajózókról is feltételeznünk kell, hogy difficiális és differenciált tudásuk volt a csillagászatról, tengeri és légi áramlatokról. Egy olyan tudásanyag ez, amit eddigi elődeinknek általában nem tulajdonítottunk.

Emlékszem egy beszélgetésre, amelyet nem sokkal ezelőtt Új-Zélandban, Wellington múzeumában folytattam dr. Robin Watt etnológussal. Az ilyen tájékozódási problémákról beszélgetve Watt úgy vélekedett, hogy nem is annyira problematikus a kérdés. A maorik – Új-Zélandban élő polinéziai nép – tudták például, hogy vannak északkeleti szigetcsoportok, mint a mai Fidzsi-, Tonga-, Szamoa-szigetek, és ez elegendő volt nekik az „általános északkeleti irány" tartásához. Ha egy szigetre értek, egy ott lakó segítette őket tovább útmutatásaival.

Ez először jól hangzik, de aztán mégis kétségek férnek a probléma ilyen módon történő megoldásához, mert ez egyrészt feltételezi az „általános irány északkelet" fogalmáról már az út előtt létező egzakt elképzelést, másrészt a biztos tudást, hogy ebben az irányban szigetek vannak! Kajak, csónak, kenu vagy vitorlás pontos iránykövetés nélkül könnyen el tud hajózni az egymástól nagy távolságra levő szigetek között anélkül, hogy valaha is partot érne. Visszatérés nélkül egy utazás, csak úgy valahová! Persze vannak a tapasztalt tengerész számára tájékozódási pontok akkor is, ha nincs föld a láthatáron: hullámokon úszó fatörzs, szemét vagy állati tetem. De ez kevés támpontnak, mert ezek éjszaka vagy háborgó tengeren nem segítenek.

Ha minden magyarázatot meghallgatok és átgondolok, akkor úgy tűnik, hogy a történelem előtti tengerészek már elindulás előtt is jól ismerték úti céljaik helyét, és elegendő élelmiszert vittek magukkal. Vajon évszázadokon át összegyűjtött ismeretekre támaszkodtak, vagy mitológiai isteneiktől kapták tudásukat?

Ki hurcolta ide a köveket? Ki állította őket a megfelelő helyzetbe? Ki rendelkezett az ismerettel, hogy melyik irányban vannak láthatatlan szigetek? A kérdések tengerében az egyetlen fix pontot a kövek jelentették, amelyek a nap fényében előttünk feküdtek... és a csendes-óceáni térség mitológiái, amelyek mind-mind repülő lényekről, istenekről tudósítanak.

Az egyik központi mítosz, amely ugyan a maoriknak van tulajdonítva, de számos változatban előfordul más népeknél is, a Rupe madárról szól.

Az egyik változat szerint Hina, Rupe egyik testvére, feleségül ment Tinirauhoz, aki feleségét egy távoli szigetre vitte, teherbe ejtette, majd egy házba száműzte, amit egy „védőernyővel" vett körül, megakadályozván, hogy Hina elhagyja a házat, de azt is, hogy idegen behatoljon. – Amikor a szülés órája jött, senki sem volt Hina mellett. Kétségbeesésében így kiabált: „Rupe! Rupe! Gyere és segíts!" Hamarosan nagy zaj dörgött végig a házon, és Rupe madár így szólt testvéréhez: „Hina itt vagyok!"

Rupe csak úgy tudott testvéréhez bejutni, hogy a védőernyőn egy lyukat fúrt. A nehéz szülés után azt kérte Hina, hogy vigye őt haza, de előtte Tiniarut és embereit szállítsa el, s ő maga csak a legvégén akar hazarepülni. Rupe elmagyarázta, hogy ehhez neki háromszor kell felemelkednie. A szigetlakók helyet foglaltak Rupe hátán, ő a tenger fölé repült, és a vízbe borította őket. Három repülés után elhozta Hinát és a csecsemőt. Hina a magasból látta az emberek ruháit és hulláit a vízen, és megkérdezte testvérét, hogy miért ölte meg az embereket. Rupe válasza így hangzott: „Amikor az országukban éltél, bántottak téged. Bezártak és senki sem segített a szülésnél. Ezért megharagudtam rájuk, és a tengerbe dobáltam őket!"

Különleges bérelt repülő ez a Rupe.

Kiribatira vonatkozóan Te-Bongiróról, „a fekete sötétségről" is tudósít a legenda, miszerint égi lakók érkeztek, amikor még nem volt ember. Visszatérésükig minden nagy szigeten hagytak egy ősapát. Ebben a legendában az ősapák nevei az érdekesek – BaiMatoa, Matinaba, Matiriki –, mert ezek az elnevezések megfelelnek a csillagok és csillagképek elnevezéseinek. Ez lenne talán az a forró nyom, ami a navigáló kövek létrehozóihoz vezet?

Raivavae szigetén (Francia Polinézia) a régi Te-Mahara templomot ma is olyan helyként tartják számon, ahol a mitológiai isten Maui világűrbéli útja után landolt. A Marquesa-csoport egy szigetének őslakosa, Atu Ona hasonló dolgokról tudósít. A szigeten van egy kicsi, Kei Ani nevezetű hegy, amelyet templomként tiszteltek, pedig ott mesterséges építmény nem volt látható. Az őspolinéziaiak a hegyet Mouna tautini-etunának, „Istenek hegyének" nevezték. Mouna tautini-etuna szó szerinti jelentése: „Hegy, amelyen istenek landoltak."

Nem kevés örömet okozott számomra, hogy hipotéziseimet a csendes-óceáni térségből származó mítoszokkal és legendákkal tudtam alátámasztani, amelyek szabályszerűen maguktól bukkantak fel. Íme néhány ütőkártya a pakliból:

Ta' aroáról a csendes-óceáni Társaság-szigetek teremtő istenéről ez a legenda szól:

 

Ta' aroa kagylóhéjban ült a sötétségben az örökkévalóságtól kezdve. A kagyló mint egy tojás, a végtelen világban keringett. Nem volt ég, föld, tenger, hold vagy csillagok.

Mindenhol sötétség volt, vastag, kiterjedt sötétség.

 

A múlt században tiszteletre méltó bennszülött lelkészek így tájékoztatták az etnológusokat Jo nevű ősistenükről:

Jo a világmindenség végtelenjében mozgott. A világegyetem a sötétségben volt, sehol sem volt víz. Nem volt hajnali pirkadat, semmi világosság, semmi fény.

 

A Szamoa-szigetek istenéről, Tagaloáról így tudósít a legrégibb legenda:

 

Tagaloa isten az űrben lebegett, mindent ő teremtett, egyedül ő volt. Előtte nem volt sem ég, sem föld, teljesen egyedül volt, és a tágas űrben aludt. Nem volt még sem tenger, sem föld. A neve akkoriban Tagaloa-fa 'atutupu-nu'u volt, ami annyit jelent, hogy „minden növekedés okozója".

 

Hawaiin valószínűleg keresztény misszionáriusok befolyásolására, Ku-Kau-akahi három szentélyű isten, Ku, Kane és Lono istenek nevének összevonásaként. – Kane az alkotó, aki az embert „saját képére" teremtette. Kane is természetesen a világűr sötétjéből jött. Az imádságok, amelyek hozzá szólnak, az ő otthonát és a csillagvilágot dicsőítik:

 

A vándorló csillagok, az érinthetetlen csillagok Kane mozgó csillagai, megszámlálhatatlanok ezek a csillagok. Kane nagy csillagai, kis csillagai, piros csillagai.

Ó végtelen világmindenség!

Kane nagy holdja,

Kane nagy napja,

messzi világmindenségbe

mennek.

 

Aki ma a kiribatiakat, a maorikat vagy más szigetlakókat hagyományai felől kérdez, értetlenségbe fog ütközni: semmit sem tudnak már isteneikről. A csendes-óceáni térség hittérítése megrengette a régi kultúrákat, újat terjesztett, és megtiltotta a „pogány" emlékek szóbeli továbbadását. Ami még felkutatható, azt etnológusoknak köszönhetjük, akik a századforduló környékén türelmes munkával leírták, amit nekik elmeséltek. Hogy ez micsoda sziszifuszi munka volt, arról így nyilatkozott Róbert Aitken etnológus:

„Csalódottan kellett megállapítanom, hogy a legtöbb ember bevallja, hogy semmit sem tud a kereszténység előtti mondákról. Úgyszólván mindenki képes volt zsoltárokat vagy hosszabb citátumokat idézni a Bibliából, de nagyon kevesen tudtak vagy akartak arról tudósítani, ami az általános tudáskincs volt, a Biblia előtti időkben."

Így tűnik el sok régi, fontos, kétségtelenül értékes tudás az idő vasfogai között. Ha esztelen háborúban jelenkori városainkat és valamikori épületeinket porig bombázzák, az abszurdum. Ha mindannyiunk múltjából fontos tényeket radíroznak ki békepálmával felszentelt kezek, az már tiszta őrültség. Nem tudok bizonyítékokat felmutatni, de biztos vagyok benne, hogy a régi hagyományokban találnánk Arorae iránytűköveire is utalást, ha nem irtották volna ki azokat oly nagy szorgalommal. Így aztán ott áll függőlegesen öt kő, és a beléjük vésett vonal távoli pontra mutat, a földön pedig hat félméteres monolit fekszik. Sohasem fogjuk tudni megfejteni, hogy a sziget őslakói hogyan tudták velük a messzi tenger ismeretlen pontjait ellenőrizni.

Kiribati kormánya semmit sem tesz a kövek állapotának megóvása érdekében. Pedig már csak kevés aggastyán tud róluk, és ők sem élnek örökké.

 

EGY TITOK, AMI TITOK MARAD

Mielőtt a sötétség ránk tört volna, elértük Tarawát. A „reptéren" várt minket Hegglin atya, egy svájci földink és Rosina Hassig, aki az Egészségügyi Világszervezet – WHO – megbízásából a tarawai kórházban dolgozik. A tea, amit Hassig asszonynál ittunk, jótékonyan nedvesítette ugyancsak kiszáradt gégefőinket, és felélénkítette szellemünket. Természetesen honfitársnőmnél is a legendás, varázslatos kör iránt érdeklődtem, aminek Észak-Tarawán kellett lennie.

– Sosem hallottam róla – mondta, majd rövid ideig gondolkodott. – Ha valaki tud róla, akkor az a főorvos! Ő innen származik, Észak -Tarawán nőtt fel, Amerikában tanult, majd visszatért hazájába.

Lazán és konvenciók nélkül, ahogy ez itt szokás, elvezetett minket a kórházba a főorvoshoz, akinek én, azért, hogy nehogy túl sokat alkalmatlankodjunk, rögtön a legfontosabb kérdést tettem fel.

Jóakaróan felbecsülő pillantását, amely egy főorvos sajátja, rajtunk nyugtatta, majd diagnosztizálta az esetet:

– Miért keresik a kört?

– Kérdéséből következtethetek arra, hogy létezik a mágikus kör?

– Igen létezik. Generációk megszámlálhatatlan sora óta tabu alatt áll, és honfitársaim meg vannak róla győződve, hogy minden élőlényre nézve halálos, aki csak rálép. Ne legyenek hamis elképzeléseik, nem gigantikus nagy körről van szó. Viszonylag kicsi, és közepén egy kövekből kirakott derékszögű háromszög áll. Ha adhatok önöknek egy tanácsot, ne lépjenek a háromszögbe!

Ez már több volt mint diagnózis, ez már terápia volt egy tapasztalt orvostól, aki a szikével is bánni tud.

– Ön babonás? – kérdeztem mosolyogva.

A főorvos nevetett. Elmondta, hogy nem hisz a szellemekben és kísértetekben, mindennek van végül is egy tudományos magyarázata, de amíg azt meg nem találják, addig azokat a tapasztalatokat nem kell a sutba dobni, amit az emberek hosszú időn keresztül a mágikus körben lezajló folyamatok megfigyelésével gyűjtöttek. Hiszen ők láthatták, hogy állatok, amelyek a körön átfutnak, rejtélyes betegségekben elpusztulnak.

– Lehet radioaktivitás? – vetettem fel.

– Nem, az ki van zárva, mert mesterséges radioaktivitás 1903 óta, Marié Curie munkájának eredményeként van, a különös folyamatokat viszont már nem tudni, milyen régtől fogva figyelték meg. – A főorvos nem szolgált ugyan magyarázattal, de megerősítette a mágikus kör létezését, amiről Scarborough tisztelendő is tudott.

A sztrájk ellenére az Otintai szállóban laktunk. Engedélyezték ezt nekünk, és kényelmesebb volt számunkra, mintha Teetáék megismételt meghívását a szülői házba elfogadtuk volna.

Reggel hétkor jött értünk a fekete angyal. A sztrájk ellenére szerzett nekünk egy csónakot, valamint három kanna benzint, és így elindulhattunk Észak-Tarawára. Másfél órás, lagúnán keresztül vezető út után elértünk egy focipálya nagyságú szigetet. Teeta kért tőlem öt dohányrudat és gyufát, amiket mindig hordtam magamnál, és emiatt szinte már nem is bírtam elviselni a ruháimból áradó szagot. Eleinte azt reméltem, hogy a bűz elűzi a moszkitókat, de azok valószínűleg szeretik a pogány füstáldozatokat. Teeta fogta a szereket, és a jobb kezével a bal vállán keresztül a vízbe dobta őket.

– Miért teszed ezt? – kérdeztem.

– Ezen a helyen a tenger szellemének kell áldozni, hogy biztosan haza tudjunk térni – felelte ő.

A lelkész fiának, Teetának a keresztény hite nem volt elég mély és meggyőzően megalapozott. Ő is, mint a többiek, ha a pap nem nézett oda, a biztonság kedvéért továbbra is a szellemekkel élt együtt. Az út felénél tartottunk, amikor az áldozatot Teeta bemutatta.

Rákok miriádjai nyüzsögtek Észak-Tarawa partján. Már hozzászokva ehhez elfogadtuk Teeta közlését, hogy a bennszülöttek udvariassági szokásainak megfelelően először őket kell megkérdeznünk úti célunk felől. Vártunk. Három teljes órát vártunk a tűző napon. Scarborough tisztelendő figyelmeztető intése nélkül: „Soha ne fürödjön a tengerben!", már biztosan elmerültünk volna a tiszta hullámokban. Barátságosan nevető szigetlakók tették tiszteletüket nálunk és kókusztejet kínáltak frissítőül.

Teeta ismét egy kis Toyotával tért vissza. Megint egy aggastyán volt a kísérője, aki az utat mutatta a mágikus körig, amelynek közepén egy kövekből kirakott derékszögű háromszög helyezkedett el, aminek csúcsán, a kereten kívül egy nagy, felborított kagyló állt. Hála istennek ez nem síremlék volt.

Triónk meglehetősen zavart pillantásokat váltott. A veszélyes varázsról szóló tájékoztatás mindannyiunkat megfertőzött. Elbizonytalanodtunk, de éreztük, hogy a szigetlakók félősen kíváncsi tekintete előtt bátornak kell mutatnunk magunkat. Teeta jóságos szemei rajtunk nyugodtak és némán kértek bennünket: „Bajtársak, hagyjátok! Ne kísértsétek a szellemeket!"

Tájékozódtunk. Előttünk egy 14 méter átmérőjű kör feküdt, közepében egy háromszöggel, amelynek az oldalait kis kövekből rakták ki. Ez a háromszög volt az egyetlen megjegyzésre méltó dolog, mivel semmilyen növény nem nőtt a belsejében. Bár kavicsokkal volt leszórva, mégis nagy köztes területei voltak ahhoz, hogy rajtuk valamilyen növény kihajthasson. A trópusi melegházban holnap kinő, amit tegnap kiirtottak. Valóban nem nőtt pálma a tabu területen, de ez lehetett véletlen is.

A főorvos szavai ellenére, hogy ne várjunk semmi gigantikusat, mégis csalódottak voltunk. Hogy valamit csináljunk, a Geiger-Müller-számlálócsővel vizsgáltuk meg a területet. Mutatója nem mozdult. Amikor Willi a háromszögbe akart lépni, Teeta határozottan visszatartotta. Ez érdekes, mert itt egyetlen gonosz lelket sem kellett az undorító dohánnyal jóindulatra fordítani. Mint ahogy a nézők kidülledt szemei Wimbledonban a nagy meccseknél a labdát követik, úgy követett bennünket a bennszülöttek tekintete.

Bejártuk a mágikus hely közvetlen környékét, de nem találtunk semmit, semmi megjegyzésre méltót – csak a dzsungelt a vegetációjával. Különös volt, hogy a kör előtt a növényzet hirtelen megszakadt. Talán van egy család, aki a teret gondozza – tradícióból vagy hogy másokat bolonddá tegyen? Pusztán egy tréfa kedvéért magára venné ezt a fáradságot egy család? Itt a klíma határozza meg az emberek viselkedését, nem pedig a megélhetés kényszere.

Odamentem az aggastyánhoz és megkérdeztem, hogy van-e itt olyan pap vagy falusi bölcs, aki a sziget múltjáról mesélni tudna. Az öreg bólogatott és egy kunyhóhoz kísért minket, amely előtt egy hájas ember trónolt, mint egy Buddha. Mivel korábban ránk parancsoltak, kihalásztam egy dohányrudat és gyufát a ragadós maradékból, majd átnyújtottam neki. A Buddha rágyújtott, hogy a füstáldozatot elvégezze, mi pedig félkörben letérdeltünk körülötte.

Fülnek fájó torokhangú angolsággal tudósított minket, hogy a kört, amit láttunk, az egyik legrégebbi, leghatalmasabb szellem uralja, aki nem tűr életet a közelében, agyonsújtja a madarakat is, akik fölötte elrepülnek. A szigeten van néhány ilyen terület, de az, amit mi láttunk a leghatalmasabb és legerősebb szellemhez tartozik. Aki a figyelmeztetést nem vette figyelembe és belépett a tiltott helyre, annak rövid időn belül el kellett számolnia az életével.

– Hogyan történik ez? – akartam tudni. A Buddha sunyin csak ennyit mondott:

– Mi nem tudjuk ezt, senki sem tudja, a szellem az erejével gyilkol.

Éveken át felkerestem a különböző vallások szent helyeit, ahol csodák történtek. Voltak csodák Lourdes-ban, Fatimában, San Giovanni Rotonda kolostorában, Guadeloupe-ban, Iborrában, az egész földkerekén. A csodás gyógyulásokra, amelyek orvosok által is igazoltak, kell lennie magyarázatnak. Az uralkodó nézet az, hogy a hit, melynek hő vágya a gyógyulás, okozza a csodát. Ez egy pozitív, csodaokozó hit, amelyet csak a hitetlenek minősítenek babonának. Kérdezem én, hogy hasonló pszichológiai okokból nem lehet-e negatív hatásokat is előidézni? Mágikus területek halálos és veszélyes hatásain áthatolva, a szellemekben és istenekben való hithez még közel álló könnyelműek megbetegszenek, vagy meghalnak, ha a tiltott helyre lépnek. Talán ez egyfajta magyarázat a történtekre, amiről a szigetlakók már régóta beszélnek és amiben még ma is hisznek.

A főorvos nézetét, hogy a misztikus, mágikus folyamatok egyszer majd megkapják a maguk logikus, tudományos magyarázatukat, én is osztom, de kétlem, hogy a hagyományos akadémiai gondolkodással ez lehetséges. A kutatás, amely minden dolgot mérni, számolni akar, kategorikusan kizárja a lemérhetetlent. Vannak azonban erők, amelyeket az ember a legrafináltabb technikai eszközzel sem tud lemérni.

A kiribatiak korai elődjei ránk hagyták a tapasztalatot, és élő leszármazottaik megerősítik ezt, hogy a mágikus kör a jelölt területen belül halált hoz. Nem tudtam semmi különöset megállapítani, de mégsem vagyok ahhoz elég rosszindulatú, hogy azt állítsam, miszerint csak a szigetlakók lennének a szellemhit egyetlen áldozatai. Mivel a szokatlan nem lemérhető vagy megszámlálható, ezért csodának vagy babonának titulálják. A meggyőző magyarázat órájáig az Aroraén levő kőkor csodaként lesz elkönyvelve, azzal a szkeptikus fenntartással, amit Michael Faraday (1791-1867) így fogalmazott meg: „Semmi sem túl csodálatos ahhoz, hogy igaz legyen."

Teeta azt cselekedte, amit én mint idegen nem mertem megtenni. Megállította a mesélő kedvű Buddha beszédáradatát, és indulásra szólított fel minket. Teeta a lagúnán keresztüli utat a sötétség beállta előtt meg akarta tenni, hogy a borotvaéles korallszirteket, amelyek már néhány csónakot felhasítottak, elkerüljük. Azon kívül az esti órákban a cápák és a polipok is kérik már a vacsorájukat.

Szívesen követtük fekete angyalunkat, mert nemigen szerettük volna, ha egy őslakó és egy polip közötti küzdelmet kell végignéznünk. Ilyenkor élő csalétekként egy férfi úszik a polip karjai közé, s abban a pillanatban, amikor a polip érzékelőit, tapogatóit az élelem felé nyújtja, hogy áldozatát elfogja, egy másik férfi a habokba ugrik, és megöli a polipot úgy, hogy a szemei közé harap. Eme szörnyű harc látványát nem éltük át, de Kiribatin déli részén még mindig űzik, mint sportot. Istennek legyen hála, de cápafogásnak sem voltunk tanúi, amelynek során a húscsalétekhez odaúszó halat a búvárok éles késeikkel ölik meg. A cápák genitáliái igen keresett cikkek, a szigetlakók férfiasságuk élénkítőszereként használják.

Változatlan maradt az elejtési módja a kisebb, karhosszúságú halaknak. A halász a megfogott hal fejét villámgyorsan a szájába dugja és leharapja azt. Ennek az lett a következménye, hogy néhány őslakó azért selypít, mert a hal hamarabb harapott, mint a bátor halász.

Az árapály-váltakozás ritmusában az apály a hajónkat több mint egy kilométerrel húzta vissza a parttól. Tíz szigetlakó gázolt a vízben szemben velünk. Mint egy bíborvörös tűzlabda, eltűnt a nap a tengerben. Az őslakókkal együtt bevontattuk a hajót a mély vízbe. A lábfejünk és lábszárunk körül nyüzsögtek a rákok. A sötétben már pislákoltak Bairiki fényei, és visszatükröződtek Dél-Tarawa kikötőjében. Parti tüzek gyúltak. A kunyhókban füstölögtek a kókuszhéjban lévő olajrostok. A pálmaligetekben szerelmesek találkoztak. Valószínűtlenül fájdalmas ének csendült a sziget fölött. Éjszaka borult Kiribatira.

 

MÉRLEG KIRIBATIRÓL

Kíváncsiságom még nem volt csillapítva, a kutatásnak egy pontja még nyitott maradt. Odaadtam Teetának Scarborough tisztelendő levelét, hogy olvassa el.

 

Megemlítem még az óriások lábnyomait, amelyek esetében istenek nyomairól van szó, akik valamikor a szigeten átvándoroltak. Tökéletes, kőbe ékelődött lenyomatok és majdnem minden szigeten megtalálhatók A lenyomatok közül néhányat megtalálhat Antebuka falu közvetlen közelében a tengerparton, de más szigeteken messze jobb lábnyomok vannak. Ha Antebukából 300 yardot (275 métert) gyalogol a következő házcsoport felé, akkora tenger vonalától 50 yardnyira egy sík sziklában megtalálja a lenyomatokat. Talán eszébe jut, hogy maguk a szigetlakók csinálták ezeket a nyomokat, de akkor azt kérdezem öntől, miért és mi célból? Milyen okból csinálhattak a szigetlakók 16 szigeten elszórva ilyen lábnyommodelleket, ráadásul sziklába vésve? Gondolja csak meg hogy korábban nagyon kevés és anyagukat tekintve nagyon puha szerszámok álltak rendelkezésre. Azt hiszem, ez a feltételezés értelmetlen. Vizsgálja csak meg a helyi legendákat, azok elárulják önnek, hogy a lábnyomok istenektől származnak, akik az égből jöttek.

 

Hogy a Scarborough lelkipásztor által említett lábnyomok közül eddig még egyet sem láttunk, nem jelent semmit, mert még nem is kérdezősködtünk utána, de hogy Teeta is értetlenül nézett ránk, kissé meglepő volt. Ám jó szellemünk még mindig a kutatás lázában égett. Ilyenfajta pontos adatokkal ellátva, négyesben indultunk hajtóvadászatra.

A levélbeli információ által szűken behatárolt lelőhely válogatott förtelmességek helye volt. Ha az eddigi leírások alapján egész Tarawát tökéletes szépséggel és illattal ellátott paradicsomnak képzeli el az ember, akkor nem hiányozhat az ellenpont sem. A tenger vonalától 50 yardra lévő szakasz egyetlen szennycsatorna.

Ugyanis a kunyhókban és körülöttük nincsen WC. Ősapáik ideje óta az itteniek szükségletüket a partvidéken intézik el. Azért, hogy szép testük hátsó részét ne csípjék meg a polipok, hogy a víziállatok ne szúrhassák, illetve csiklandozhassák őket, hogy sürgős dolgukat zavartalanul végezhessék, és az egész elintéznivaló szórakoztató maradjon, a vízben cölöpkunyhók állnak, amelyek sürgős sietség esetén két pálmatörzsről, bizonytalanok mint egy magasban kifeszített drót, érhetők el. Áradásnál a savanyú pálmabor áldozatai a hullámokra, apálynál a sziklára zuhanhatnak. Ezek a WC-kunyhók egyben szigeti kommunikációs centrumok. Órákig csücsülnek a szigetlakók a párkányokon, csevegnek, híreket cserélnek. Egy testvéri, azonos igénnyel összekapcsolt kommuna ez. Itt minden különösen egyenlő: az igények, a kíváncsiságok és a célok. Bumm!

Az évszázados szokásnak, hogy az emberi ürüléket a tenger partjának kell átadni, a civilizáció áldásaival, ami Kiribatira is rászakadt, logikus folytatása akadt. A természetes hulladékokkal ellentétben konzerv- és kólásdobozok, használhatatlan szerszámok rozsdásodnak itt, amelyek nem a nagy szemétgyűjtő berendezésbe, a tengerbe kerültek, hanem a parton bomlanak széjjel lassan vagy egyáltalán nem.

Így nézett hát ki az óriási lábnyomok lelőhelye, amit Scar-borough tisztelendő oly pontosan lokalizált. Az eddig gyűjtött tapasztalatok alapján ezt is komolyan kellett vennünk. Hogy gázmaszkok hiányában határoztuk-e el, hogy csak egy felszínes megfigyelést tartunk, vagy az a hír nyugtalanított bennünket, hogy a légi forgalmat leállítják a sztrájk miatt, nem tudom, mindenesetre elhagytuk Antebuka falu partvidékét anélkül, hogy óriások nyomára bukkantunk volna.

Rögtön az ebédszünet után megjelent Teeta fogvillogtató mosollyal, ő a szünetet nyomozásra használta. Javasolta, hogy menjünk el Banreaba faluba, ahol az egyik rokonának földbirtokán vannak olyan lábnyomok, amit mi keresünk. A vidéket „Te Aba-n-Anti"-nak, vagyis „Szellemek helyé"-nek hívják, de nevezik „Te Kannanrabó"-nak, azaz „Szent hely"-nek is.

Ez az információ valóban különböző nagyságú lábnyomokhoz vezetett bennünket. Elképzelhetetlenül nagy lába kell hogy legyen egy óriásnak, amelynek lábnyoma sarkától az ujja hegyéig 1,37 méter, szélessége 1,14 méter, s mint egy ősidőkből jövő üdvözlet a sima sziklába van pecsételve. A bal láb lenyomatán 12 lábujj látható, és a lábnyom közepéből egy hatalmas pálma nőtt ki. Az óriás lábú ősapa körül láthatólag volt egy őt kísérő horda. Az ő lábnyomaik között voltak egészen kicsik és normális felnőtt méretűek. Ezek a nyomok kb. egy centiméter mélyen vannak a talajba nyomódva, és legtöbbjükön 6 lábujj figyelhető meg. A könyvtárban megtaláltam a Polynesian Society gondozásában megjelent The Footprints of Tarawa című kiadványt, amelyben figyelemre méltó jegyzetek találhatók az óriási nyomokról. A legenda szerint ezeket Tabuariki óriás hagyta hátra, aki olyan nagy volt, hogy a pálmafák tetején lévő kókuszdiót nyújtózkodás nélkül is elérte. A „Te-Bongi-Ro", fekete sötétség, legendában megvan a maga helye: az égiek második csapatához tartozott, akik legelőször Baancba szigetén landoltak. És honnan származik a pálma? Évszázadunk negyedik évtizedében egy isten szolgája ültette, hogy Tabuariki pogány legendáját elfelejtesse. Íme a botanikus misszionalizálás finom módja.

A gondosan dokumentált iratban több olyan hely is meg van említve, ahol óriási lábnyomok találhatók.

Szívesen felkerestem volna őket, de csónak és repülő nélkül az atollon a viszonylag közeli célpontok is, a sztrájk következtében, elérhetetlenül messze voltak. A Banreabában talált nyomoknak tehát a többit is helyettesíteniük kellett.

Az újabb kutatások szerint Kiribatin 3000 éve laknak. 3000 év írásbeli hagyomány nélkül nagyon-nagyon hosszú idő. Jól tették az „istenek", hogy nyomukat kiradírozhatatlanul a sziklára bízták, amely még most is hirdeti régi időkben való jelenlétüket.

Fel kell tenni a kérdést, hogy ilyen lábnyomok hogyan keletkezhettek a sziklában. Kézenfekvő a gondolat, hogy belevésték őket valamikor. A kollekció azon példányai, amelyeket mi láttunk, nem ezt a benyomást tették ránk: a sarkok és a lábujjak körül „természetes" gyűrődések vannak.

A lehetőség, hogy abnormális testsúly préselte volna őket a sziklába, kicsi. Hány tonnának kellett terhelnie akkor a lábcsontokat! Akkor már hihetőbb a szintén abszurd gondolat, hogy egy űrhajú leszállólábainak nyomai ezek. Legelfogadhatóbbnak az tűnik, hogy a nyomok még akkor kerültek a sziklába, amikor az még formálható, azaz forró volt – vagy még nem a mai formájában létezett. A vulkáni hamu a lábnyomokat csak az időjárás-változásokon keresztül tufává alakulva tudja így konzerválni. Az agyagban a lábnyom kontúrjaiban kiszáradva képes évszázadok alatt megkövesedni. Nem tudom, hogy az óriási lábnyomok, van belőlük a földgolyó elég sok pontján, mikor találják meg tudományosan meggyőző magyarázatukat mindaddig, míg az ember a Földön kívülről érkező látogatók jelenlétét kizárja.

 

BÚCSÚ KIRIBATITÓL

Gil Butlertől megtudtuk, hogy következő reggel az Air Nauru egyik gépe Nauruba repül, lehet, hogy az utolsó az elkövetkező időkben, mert a sztrájk egyre jobban akadályozza a légi forgalmat. Szívesen hozzácsatoltunk volna még pár napot az izgalmas héthez, és majdnem meg is tettük – megfertőzve a szigetlakók időtlen időérzékétől –, ha a repülés előtti estén a mi nyugati időérzékünk nem csíp fülön minket. Szomorúan vettünk részt a búcsúvacsorán. Arról gondolkodtunk, hogy megérte-e elutazni Kiribatiba!

A Scarborough tisztelendő által ígért két óriás sírból láttuk az egyiket, illetve a mágikus kört. Tudtuk, hogy ezek egy régi múltnak a tanúi, s hogy még a ma élő szigetlakók számára is ismeretlenek akkor is, ha ők magukat egy importált vallás híveinek vallják. A mágikus körhöz kapcsolódó félelem okát nem tudtuk megfejteni. És ott vannak az iránykövek, amelyek célpontját térkép és iránytű segítségével azonosítani tudtuk. Meddig fognak még némán a korai tájékozódási képességekről tudósítani?

Szélnek és időjárásnak kitéve, a megkövesedett rejtvények a porban fognak feloldódni. És az óriási lábnyomok. Scarborough tisztelendő három és fél évvel ezelőtt tényeket nevezett meg.

A legjobb bizonyítékok a földönkívüliek létezésére a hagyományok; Nareau, aki alvó állapotban repülte át a világmindenséget és egy kiáltás ébresztette fel; Rupe madár, aki nagy zajjal megjelent és egy sziget lakóit evakuálta; az imádottak nevei, amelyek a világűrből származtak, s amelyeknek szinonimái ősisteneket helyettesítenek.

Az indulásnál megjelent Bwere is. Elnézően mosolygott ránk, és átadta Teeta barátságos édesanyjának üzenetét:

„Rövid idő alatt olyan titokzatos helyeket láttatok szigetünkön, amiket én életem során nem láttam. Sokat elérhettek, de én mégsem irigyellek benneteket – nem szeretnék európai lenni. Mikor van nyugalmatok, mikor van időtök saját magatokra? Honnan veszitek az energiát ehhez az űzött életmódhoz? Eléritek ugyan a céljaitokat, de elszalasztjátok az életet!"

A kifutópálya szélén, a motor zajában nem tudtam Bwerének elmagyarázni, hogy mi hajt és űz, honnan veszem az erőt. Még álmomban is üldöz a kíváncsiság, hogy az istenek nyomára akadjak, akkor is, ha a világ másik oldalán léteznek.

A másik oldalon Teeta állt, a mi fekete angyalunk. Bizalommal nézett rám sötét szemeivel. Ezt kérdezte:

– Vissza fognak-e térni ők, a régi istenek?

– Egész biztosan visszatérnek majd, Teeta, egész biztosan! Gépünk felszállt, és alattunk úszott Tarawa, mint egy elveszett paradicsom, az óceánban.

 

2. VALAMILYEN OKBÓL

 

Milyen sivár az a kor, amelyben könnyebb egy atomot szétrombolni, mint egy előítéletet.

Albert Einstein (1879-1955)

 

Stonehenge és Rollright vizsgálat alatt – Csodák a neolit korból

– Kőkolosszusok tökéletes asztronómiát szolgáltatnak – Szállítási problémák 5000 évvel ezelőtt – Amit a számítógépek fejtettek meg

– Honnan vették a kőkorszaki emberek az ismereteiket? – Csodálatos Merlin és Arthur király asztaltársasága – Kérdések néma tanúkhoz- Kövek és azok belső élete – Amit Mózes Jákob álmáról tudósít – Prófétákról és szent kövekről – A rejtély megoldatlan!

 

Az angliai Wiltshire grófságban Salisburytől északra található Stonehenge, amelynek „függő kövei" a megütközés kövei. Azt lehetne gondolni, hogy a tudományos kutatások már mindent elmondtak Stonehenge-ről és más kőcsoportokról, de ezek továbbra is sok fejtörést okoznak. Olyan, mintha újra és újra szóra jelentkeznének. Ilyen sok új és izgató dolog mellett is a kövek által megszólítva érzem magam, és nem tudom őket félretenni.

Minden Angliába érkező turistának tanácsolják, hogy a történelem előtti időkből származó néma tanúkkal szembesüljön. Nem kell őket keresni. Írországban, Skóciában, Angliában elszórva több mint 900 érdekes kőkör van. A tiszta utakon a múltba történő utazás – mihelyt hozzászokott az ember a bal oldali közlekedéshez – igazi szórakozás, mivel nagy szakaszokat kell megtenni óriási parkokon keresztül. De a szórakozás kalanddá válik, ha a nagy kődarabok, megalitok világába lépünk, és megpróbáljuk magunkat a snioztikus építmények keletkezésének idejébe képzelni. Gyorsan eltévedhetünk a kérdőjelek labirintusában: Mit jelentenek a kőtornyok? Van-e egyáltalán számunkra jelentésük? Fontosak-e számunkra?

Itt van egy válogatás néhány érdekes hely közül:

 

Skócia *

– A Brodgar és Stennes kőkörök az Orkney-szigeten fekszenek Kirkwall kisvárostól 16 kilométerre.

– A Garynahine Choc Fillibhir és Callanish kőkörök a nyugati partvidék előtt a Külső-Hebridákon, Lewis szigetén, Stornowaytől nyugatra, 232 kilométerre fekszenek.

– Cullerlie és Sunhoney kőkörei Aberdeentől nyugatra, 21 kilométerre találhatók a B/9119-es út mentén, az A/944-es útelágazásnál, ami Alford irányába vezet.

– 5 kilométerre Alfordtól az Old Keig kőkör fekszik.

– A Balquhain és Loanhead of Daviot kőkörök 26 kilométerre vannak Abderdeetől, 5 kilométerre Inverurie falutól – az A/96-os út jobb és bal oldalán.

– A Temple Wood kőkör Kilmartintól 1,6 kilométerre délre található. Egy kis mellékút vezet oda, ami az A/816-osból ágazik el.

 

Írország

– A New Grange kőkör Dublintől 42 kilométerre északra, Slanétól 5 kilométerre keletre található, a Drogheda felé vezető út közelében.

– A Lios kőkör 19 kilométerre délre fekszik Limericktől, 5 kilométerre északra Bruff helységtől.

 

Anglia

– A Swinside kőkör 8 kilométerre északra található Miliőmtől az északnyugati parton.

– A Carles-Castlerigg kőkör Penzance-től 1,6 kilométerre délnyugatra fekszik.

– A Stanton Drew kőkör Bristoltól délre, 11 kilométer távolságban van.

– Avebury kőkörei 10 kilométerre nyugatra vannak Marl-boroughtól, Avebury közepén.

– A Rollright kőkör Oxfordtól északra fekszik, 3 kilométerre délnyugatra Chipping Norton falutól.

– A sokat vitatott és leírt Stonehenge kőkör Salisburytől északra, Amesburytől 3 kilométerre nyugatra található, s az A/344-es úton közelíthető meg.

Ez a 15 legismertebb megalitikus építmény, megnéztem mindegyiket. Az én véleményem, hogy a Rollright és a Stonehenge keresztszülei a többi 900-nak, mert ebben a kettőben tették a meglepő felfedezéseket, melyeknek eredményei kétségtelenül a többi megalitcentrumra is érvényesek.

A Stonehenge-t a múlt 5000 éves köde és árnyéka borítja. Legalább ebben az időpontban megegyeznek a szakemberek: építési korát i. e. 2800-ra a neolitikumra, az emberiség történetének harmadik korszakára datálják, ami az i. e. 6. évezredben kezdődött. Akkoriban a nagy Kheopsz-piramis nem állt még Egyiptomban, és a szfinx sem kuporgott Gízában.

 

KŐKORSZAKI ZSENIALITÁS

Ha elfogadjuk a biztos dogmát, akkor ebben az időben egy építésznek kellett munkához látnia. Alig hihető, hogy megbízó nélkül, saját szakállára dolgozott, mert az építés túl nagyra volt méretezve. Kik voltak az építtetők, kőkori papok vagy nagy uralkodók? Nehéz erre választ adni, mert akkoriban nem volt még írás, s ez olyan körülmény, ami a hosszú távú terveket makacsul akadályozta. Ha a puszta tényeket nézzük, úgy tűnik, hogy a zseniális építésznek évszázados megfigyelések álltak rendelkezésére a Napról, Holdról és a csillagokról. Sok generációnak kellett a napkelte és a napnyugta fény- és árnyékhatásait és a hold fázisait részletesen megfigyelnie. Azt, hogy ezeket az asztronómiai adatokat hogyan rögzítették, sosem fogjuk megtudni, mert ebben az időben – mint már említettük – nem volt még írás. Csak az biztos, hogy a Stonehenge nulladik órájában az építésznek egy csomó biztos ismerettel kellett rendelkeznie, és az is, hogy a pontos adatok tömege mindenféle technikai eszköz nélkül, hosszú időkön át tartó megfigyelésekkel gyűlt össze.

Az átadott tudás eme bázisán, nem pontosan meghatározott megbízással a tarisznyájában látott neki az építész embereivel és eszközeivel – tűzkőből, csontból, fából készült szerszámokkal – a munkának, és tisztában volt vele hogy feladata, templomépítés az égi megfigyelések számára, az évezred műve lesz. Arra hagyatkozott tehát, hogy az imponáló kezdet után a jövő generáció tovább folytatja az építést, s ezúttal a célként kitűzött pontosság nem engedte meg a kontármunkát. Meglepő ez a kőkorszaki széleslátás, ez a jövőbe vetett bizalom.

Az első építési lépcsőben egy kör alakú keretet kellett elhelyezni a tájban, a két nagy kőtömbből épült bejárattal és az ún. sarokkövet – heelstone – a körön kívül. Aztán az égi történések pontos előrejelzése szerint, kb. a napnyugtát a téli napfordulóhoz, a holdkeltét a nyári napfordulóhoz viszonyítva, a faljellegű határon belül egy további kőkört állítottak fel 56 lyukkal, amelyekbe valószínűleg gerendákat állítottak be, hogy meghatározott célvonalakat jelöljenek meg velük.

Azért, hogy biztonságosan lehessen a matematikailag megállapított pontok között mozogni, a „nemzetközi mértékhitelesítő hivatal", „megalitikus rőfként" 82,9 centiméterként adta meg az építés mértékegységét, ami évezredekre megmaradt.

Az első építész nemcsak zseniális matematikus és csillagász, hanem a formátumoknak is jó ismerője volt: 4,5 tonna követ épített be! 700 évvel az építés megkezdése után hordták ide a „kék köveket" – színük miatt, ami különösen nedvesség hatására látható, nevezték el őket így – 400 kilométerről. Megjegyzendő: már az őstervnél számításba vették őket!

Most amikor először foglalkoztam alaposan ezekkel a különleges építményekkel, felteszem magamnak a kérdést: hogyan férhetett el írás nélkül – hogy írás nem volt, ez a véleménye az összes archeológusnak – az összegyűjtött tudás a Stonehenge első építészeinek fejében? Arról is elgondolkodom, hogyan láthatták előre a Stonehenge alapmodellét, Pitagorasz tételét megelőzve, aki i. e. 570 körül élt, 2000 évvel az építés kezdetét követően. Nem értem. Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?

 

AHOGYAN KEZDŐDÖTT ÉS AMIT TUDUNK

Jakab király (1603-1625) nemcsak a Stonehenge kőhalma fölött töprengett, hanem azt is tudni akarta, hogy mi volt egykor Salisbury közelében a felvidéken. Mivel a királyok parlamenti határozat nélkül is cselekedhettek, Jakab rögtön parancsot adott Inigo Jonesnak (1573-1652), az udvari építésznek, hogy járjon a dolog végére.

A szakember Jonesnak imponált az ősi építmény. Feljegyzett 30 kőtömböt, egyenként 25 tonna súlyúakat és 4,3 méter hosszúakat, amelyek annak ellenére, hogy néhány közülük már elborult, felismerhetően kör alakba voltak rendezve. A kövekben vésett lyukakat észlelt, amelyek egymáshoz illeszkedtek.

Jones lerajzolt egy monolitkört 5 trilittel, három szilíciumhomokkőből álló követ és egy a körön kívüli hatalmas sarokkövet.

Mit jelentett Inigo Jones a királyának? – Azt, hogy egy római templom romjáról van szó.

Néhány évvel ezután összedőlt egy három kőből épített – kettő függőlegesen áll, egy rajtuk keresztben fekszik – ún. oltárkő. 1779. január 3-án „összeomlott a kőkapuk egyike". A Stonehenge-t elkezdte rágni az idő vasfoga.

Úgy tűnik, hogy a királyok nagyobb érdeklődést mutattak rejtélyes múltjuk iránt, mint korunk potentátjai, akik nemhogy a jövővel, de a jelennel is alig tudnak elszámolni. II. Károly (1660-1685) angol király megbízta John Aubreyt, aki 30 évvel azelőtt Avebury kőkörét tanulmányozta, hogy foglalkozzon a Stonehenge-dzsel is. 1678-ban Aubrey felfedezett 56 lyukat, amelyeket azóta is „Aubrey-lyukként" emlegetnek.

Miről tudósította Aubrey a királyát? – Arról, hogy a római templom elmélete butaság, itt inkább a druidák egy szentélyéről van szó.

Druidák (írül: nagy bölcsek)?

A kelták eme papjai Aubrey szerint egy titokkal rendelkeztek. A csillagászatban igen jártasak voltak, ezért tekinthették őket eme normális méreteket meghaladó építmények mestereinek. Nincs itt semmiféle ellentmondás. Tehát innentől kezdték el, honfitársak véleménye alapján, a Stonehenge-t druida templomnak tekinteni. Még ma is összegyűlnek druida rendek követői a Stonehenge-ben nyári napfordulókor, és dalokkal várják a Napot, amely az oltárkő közepétől keletre nézve, pontosan a sarokkő felett jön fel.

Csaknem 200 évvel később, 1901-ben foglalkozott a Stonehenge jelenségével Sir Joseph Norman Lockyer (1836-1920), és ő volt az első csillagász, aki a korai idők kőtanúit alapjában véve elfogadta. Lockyer személyében egy kitűnő szakember érkezett a vidékre: a Dél-Kensingtonban levő napfizikai obszervatórium igazgatója, az asztrofizika úttörője, aki az akkor még ismeretlen héliumot felfedezte.

Lockyer asztronómiai kutatásai i. e. 1860 körűire datálták az építményt – plusz-mínusz két évszázad eltéréssel. Akár így, akár úgy, ez a dátum is messze megelőzi a kelta időket. A kelták az i. e. 6. századtól követhetők nyomon. Ezzel a druida szentélyről szóló rege érvényét vesztette.

Évszázadunkban a Stonehenge körüli kutatások megélénkültek. Találtak tűzkőből készült fejszét, homokkő kalapácsot és megfejtették az anyaguk eredetét. Noha 30 kilométeres körzetben nem lehet homokkőlelőhelyet találni, és nincs olyan hely, ahonnan „kék követ" lehetne szállítani, mégis töméntelen mennyiségben vannak a Stonehenge körül.

A Földméréstani Intézet megbízásából 1923-ban dr. Thom vette át a kutatás irányítását, és a „kék kövek" forrásaként a Prescelly-hegyekben, a dél-walesi Prembrokeshire grófságban levő kis lelőhelyet jelölte meg. A felfedezésnek egyetlen szépséghibája volt: a lelőhely 385 kilométerre van a Stonehenge-től.

Meg kellett tehát magyarázni, hogy hogyan szállították évezredekkel ezelőtt a Stonehenge-hez a köveket. Édes egyetértésben jutottak az archeológusok arra a megoldásra, hogy az óriási kődarabokat a hegyekből szánkón vontatták a folyóig, ahol tutaj segítségével hajóra rakták azokat. Vidám tengeri út után, véli Atkinson professzor, a köveket olyan csónakokkal vitték tovább, amelyeket közös tetővel kapcsoltak össze, hogy a nagy súlyt elbírják.

1954-ben végeztek egy kísérletet. Három kihorgonyzott, balkonnal ellátott csónakra feltették a tetőt, amelyre a Stonehenge „kék köveinek" súlyban és nagyságban megfelelő pajtásait rákötötték. Négy fiatal férfi evezett a teherrel, áramlattal szemben, tizennégyen tették a tömböt egy hegyoldalon lévő szánkóra, amelynek durván kidolgozott görgői voltak.

Rejtély megoldva. Rejtély megoldva?

Igen, ha a kőkorszaki embernek olyan segédeszközöket tulajdonítunk, amilyenekkel nem rendelkezhettek. Maga a második építési fázis i. e. 2100 körűlre, a kőkorszak végére tehető. Tehát olyan eszközöket és szerszámokat feltételeznek könnyelműen vagy tévesen, amelyek nem voltak, mint például hajógyárakat, amelyek különleges célra építenek hajókat, kötélsorokat, amelyeket nehéz terhek vontatásához használnak, a rakodáshoz darukat, még ha az egyszerűbb fajtából is... és nem utolsósorban szakemberek, rakodómesterek, képzett ellenőrző emberek stábját. Összességében egypár előfeltétel is túl sok.

Mielőtt az ellenvetés jönne, hogy i. e. 2100 körül a szigetlakók a kőkorszakot maguk mögött hagyták, le kell szögeznünk valamit: a „kék kövek" már a második építési kor előtt, a homokkövek beszerzése előtt adottak voltak! Csak az a végkövetkeztetés marad, hogy a neolitikum emberei magasan nagyobb technikai képzettséggel rendelkeztek, mint amennyit a kutatás nekik tulajdonít.

Ez az ellentmondás Atkinson professzor figyelmét sem kerülte el, mert bevallja: „Sosem fogjuk pontosan megtudni, hogyan szállították el a köveket." Ez őszinte, értelmiségi megnyilatkozás volt. Köszönöm.

 

SZÁMÍTÓGÉPEK ELLENŐRZIK A KŐKORI ADATOKAT

A Nature természettudományos folyóirat 1963. október 26-án megjelentetett egy cikket Gerald Hawkinstól, a Smithsonian Astrophysical Observatory (Massachusetts) asztronómusá-tól. Hawkins azt állította, hogy a Stonehenge egy asztronómiai megfigyelőállomás volt, 24 irányépülete és nézőpontja asztronómiai összefüggésekre mutat rá. Ezeket a megállapításokat Hawkins a Stonehenge Decoded című könyvében bizonyította.

Hawkins tudni akarta, hogy az 56 Aubrey-lyuk egymással, illetve a sarokkővel, a „kék kővel" és a trilitokkal egyenes vonalú összeköttetésben áll-e? Azt tette, amit ma a sok lehetőségű esetek vizsgálatakor tesznek: betáplálta egy 7140-es számítógépbe a lehetséges összekötő vonalak adatait, és kiszámította, hogy bizonyos irányvonalak sokkal gyakrabban jelennek meg a csillagok hálózatában, semhogy az véletlen legyen.

Az adatok elképesztettek! Az egész Stonehenge egy obszervatóriumnak bizonyult, egy csillagvizsgálónak, egy olyan építménynek, ahol egy sor asztronómiai adat meghatározható. Így aztán a neolit korszak csillagászai tudták, hogy a Hold pontosan 18,61 év múlva a legészakibb és legdélibb pont között fog közlekedni, a kör közepétől a sarokkő fölött nézhették a nyári napforduló napfelkeltéjét, és éppúgy lehetséges volt a nap- és holdfogyatkozások, mint a téli napforduló pontos napkeltéjének és a nyári, valamint téli napforduló holdfeljöttének meghatározása.

Ilyen alapokat megrengető közlések nem maradtak visszhang nélkül. Hogyan jutottunk idáig?

Atkinson professzor a Stonehenge-archeolóusok „főpapja" az Antiquity nevű újságban gúnyolódott „a Stonehenge fölötti holdfényen". Világképe összeomlott.

Hogyan volt lehetséges a neolit korban élők számára, hogy ilyen pontos és komplikált ismereteket építsenek bele a Stonehenge-be? Hawkins és Atkinson beszálltak a ringbe, de nem lett sem győztes, sem vesztes, mert leszerelték őket és kompromisszummal zárult a kérdés. Miután Sir Fred Hoyle elegáns tollával – ami őt sci-fi szerzővé avatja – is bekapcsolódott a „Stonehenge körüli spekulációba", a néhány komputeradat korrigálásával egyetlen dolog vált világossá: a Stonehenge egy újkőkori obszervatórium, amely kiemelkedő csillagászati adatokat szolgáltat.

Alexander Thom professzor (Anglia) is használt számítógépet, amikor néhány száz angliai és francia kőrakást vizsgált. Megalitok által megjelölt körök és vonalak tömegeinek adatait táplálta be a fix és objektív elektromos agyakba, és a csillagos éggel való kapcsolódási pontjaikat kereste.

Az eredmények minden kétséget kizáróak: több mint 600-nak a megvizsgált építmények közül egyértelmű csillagászati jelentése van! A kövek beszéltek és jelentették, hogy építőmestereik nemcsak a Holdat és a Napot ismerték, hanem sok olyan csillag pályáját is, mint a Kapella, Kastor, Pollux, Wega, Antares, Atair és Deneb.

Thom professzor volt az, aki az egységes mértéket felfedezte, amit az ilyen építmények építői mindenhol alkalmaztak. Thom nevezte el „megalitikus rőfnek", amely 82,9 centiméter. Ebből Félix R. Paturi ezt a következtetést vonta le:

„A majdnem azonos egybeesése a skóciai, walesi, nyugat-porosz, bretagne-i mértékeknek, a csak pár milliméteres eltérések a következő nagyon érdekes megállapításhoz vezetnek: évezredekkel ezelőtt, valahol Európában lennie kellett egy egységes „mértékhitelesítő hivatalnak", amely famértékeket szállított a kontinens különböző részeire. Ha ugyanis nem a központi helytől vette volna a mértéket minden közösség, hanem a szomszéd falutól, akkor az eltérések is sokkal nagyobbak lennének."

A geológus és mineralógus Vlagyimir Ivanovics Avinszkij (USSR) fantasztikus dolgot hozott nyilvánosságra. Egy a TASZSZ-nak adott interjúban azt hangoztatja, hogy a Stonehenge 5 trilitjének, a kör 30 kövének és az 56 Aubrey-lyuknak geometriájából egy pentagrammát fedezett fel, amelyből az öt földközeli bolygó nagysága olvasható ki. Avinszkij azt állítja, hogy a Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz nagysági viszonyai egy százaléknál többel nem térnek el a ma ismertektől! Na kérem! Természetesen azt kérdezi az ember, hogy a neolitikumban hogyan tudtak ilyen pontos számításokat végezni a ma használt precíz teleszkópok nélkül.

 

ELŐRETÖRÉS EGY ÚJ TERÜLETEN

Az asztronómia a természettudomány legrégibb ága, az ar-cheoasztronómia a legfiatalabb, csak néhány éve létezik*. Interdiszciplináris tudomány: a modern archeológia technikájával és tapasztalataival és a gyakorlati asztronómia számtani biztonságával. Néhány tucat kutató dolgozik azon, hogy alapjaiból fejlessze ki, és vannak köztük olyan jó hírű szakemberek, mint Gerald Hawkins, Alexander Thom, Anthony Aveni csillagászok, John A. Eddy fizikus, és a kezdeményező a Los Angeles-i Griffith Observatory igazgatója, Edwin C. Krupp.

Nekem tetszik az új tudományág. Számomra ez bizonyíték, hogy az olyan szerzők mint én, akik a fantasztikus realizmus talajára ereszkedtünk, nem túl téves helyre szálltunk. Bizonyíték nélkül és tárgyilagosan: csak nem egy asztalnál ültek eddig az archeológusok és a csillagászok?

Az archeoasztronómia fölötti örömöm akkor is megmarad, ha képviselőik velünk láthatóan nem túl barátságosan viselkednek. Emberi szempontból megértem ugyan, hogy el kell magukat határolniuk Imanuel Velikovszkitól vagy Dänikentől, hogy az akadémiai tévedhetetlenek és félistenek körében el ne veszítsék jó hírüket, mert az ő szemükben mi csak reális talaj nélküli fantaszták és spekulánsok vagyunk. Ezenközben az archeoasztronómusok meg kell hogy fertőzzék magukat spekulációkkal és hipotézisekkel, és feltételezéseik bizonyítékai után kell kutatniuk, mint nekünk.

Ha az ember valami újjal lép a nyilvánosság elé, akkor nem szabad törékenynek lennie: el kell viselnie a támadásokat akkor is, ha fájnak, és szárnyalnia kell. De minden csapásnak tárgyilagosan kivitelezettnek kell lennie. Az új tudomány számára ez az elv, úgy tűnik, nem érvényes. Edwin C. Krupp ugyanis megjelölt kártyákkal játszik. Azt mondja, hogy én „csalok" az információkkal. – Azt mondja Mr. Krupp, hogy én azt állítom, hogy a Nazca-fennsíkon levő kifutópályát földönkívüliek építették. Noha Krupp idéz, mégsem olvashatta könyvemet... vagy ő csal. Olvasóim tudják, hogy a nekem tulajdonított magyarázatot én sosem adtam, inkább okos feltételezésnek javasoltam. Tulajdonképpen nem túl jó belépő egy tudomány számára, ha hamisan játsszák. Ez nem finom akadémiai módszer, az biztos. Korrektséget kell még tanulnia, de hát még olyan fiatal...

Érdekes célkitűzés, archeológiai megállapításokból, amennyire ezt az asztronómiával való összefüggések sejteni engedik, megállapítani, hogy őseink hogyan jutottak a csillagos égről szóló meglepő ismereteikhez. Hogy elérje a célt, az ifjú tudománynak fel kellene mutatnia egy kicsi bátorságot. Most még menetelhet előre tiszteletteljes tapsolás nélkül a beirányzott és gátlásos katedraterheken keresztül. Kutatásaiban összekapcsolódhat – összekapcsolható lenne – a „földönkívüli" gondolatával. És mégsem teszi ezt. Ezért állok meglepődve az archeoasztronómia programja előtt, amelyben egyelőre nincs hely a földönkívüliek látogatási esélyének. Az okosság parancsolata lenne, hogy ezekkel a gondolatokkal számoljunk, hogy egy napon nehogy a tények lepjenek meg bennünket. Talán akkor Edwin C. Krupp nem vetne papírra olyan bizonytalan mondatokat, mint ez: „Meglepő módon legkorábbi vázlatok magas asztronómiai tudásról árulkodnak." Körbefejti a Stonehenge-t, de a csodálkozáson nem lép túl.

 

VALAMILYEN OKBÓL

Alexander Thom professzor és a fia, Alexander, akik a Stonehenge témájának jó ismerői, őszintébbek, ők meghagyják a lehetőséget: „Nehéz elképzelni, hogy a megalitikumban az építőmesterek hogyan tervezték és alkották meg hatalmas épületeiket asztronómiai segédeszközök nélkül, és mégis pontosan... A megalitikus kor mesterei a geometriával kísérleteztek és mérési szabályokat állítottak fel. Nem tudjuk, hogy milyen kapcsolatban álltak ezek az elképzelések más intézményeikkel, de valamilyen okból a felfedezett matematikai elvek elég fontosak voltak számukra ahhoz, hogy a kőre is rábízzák őket."

Így van ez. Számomra a Stonehenge egy majdnem klasszikus példa, annak a szükségszerűségére, hogy a földönkívüliek látogatását figyelembe vegyük.

Hol vannak akkor hát, hol maradtak a Stonehenge és a Rollright építményeinek elgondolói? Mindent a szent és sérthetetlen evolúció tanításából eredeztetnek. Tehát a megalitikus építmények készítőinek voltak elődjei – generációk és generációk –, akik kis porciókban összegyűjtötték, növelték és továbbadták a tudást. Hol vannak hát ők, a bölcsesség létrájának kúszó majmai? Nincsenek sehol.

A történelem előtti idők építészei úgy fogtak hozzá a munkához, hogy minden matematikai és asztronómiai ismerettel rendelkeztek, sőt még egy egységes mértékkel is. Kezdettől fogva és képzettség nélkül is, kitűnő anyagismeretük volt. Meghatározott célra, teljesen meghatározott köveket gyűjtöttek össze messzi vidékekről. Talán mert meghatározott tulajdonságaik voltak?

A pszeudotudományos mesedélután elkezdődhet!

I. e. 2800 körül Európa északi része szárazabb és melegebb volt, mint ma – olvasom –, és Anglia jelentős részét erdők borították, amelyekben marhacsordák éltek, és a szórványos lakosság következtében az állattartók jelentős gazdaságra tettek szert.

A kereskedelem és gazdaság eme kis egyszeregye azonban itt nem állt meg, i. e. 2500-ra a népsűrűség négyzetkilométerenként kettővel növekedett. Falvak vagy kisebb városok nem voltak. Honnan jött a hús iránti kereslet, ha hiányoztak a vásárlók a piacról?

Csak lassan. A népgazdasági mesedélutánnak van egy poénja: a gazdagság a marhatartóknak sok szabad időt is ajándékozott, és ezt arra használták, hogy alkotó gondolatokat szüljenek. „A Stonehenge alapgondolatát csak akkor tulajdoníthatjuk ezeknek az állattartóknak, hogyha az életük túl egyhangú és primitív volt."

A lustaság minden bölcsesség kezdete! Arra következtethet az ember, hogy az állattartók kultúrája ha anyagiakban nem is jelentkezett, de annál inkább emlékezeti teljesítményekben. Mint nyúl a cilinderből, úgy bújt elő az emlékezet! Világos, hisz a kőkorszakiak nem ismerték az írást és az olvasást. A Stonehenge – Világ varázslói egyesüljetek! – a vadonatúj kultúra terméke, az úgynevezett „emlékezetkultúráé". Teringettét! Kőkorszaki zsenialitás!

Állattartók és parasztok szántják a földeket hegyesre csiszolt kövekkel vagy szarvasaganccsal. Felettük és egész nemzetségük felett természetesen egy király uralkodik, aki egyedül vagy okos papjainak asszisztálásával mindenkit ellenőriz, majd egy szép napon megparancsolja, hogy az amúgy is szörnyű és elviselhetetlen munkát abba kell hagyni azért, hogy a brit szigeteken mostantól kezdve kőköröket, a la Stonehenge, építsenek.

Miért? Valamilyen okból. Egyike a legbutább okoknak az, hogy a papoknak volt szükségük az építményekre, hogy végre az évszakokat előre tudják jelezni, hogy a dagály és a szökőár időpontját kiszámolják és hogy a nap- és holdfogyatkozásokat megjósolják. A papoknak tehát kalendárium kellett! Következésképpen írás híján hatalmas köveket tornyoztak fel, hogy megmutassák azt, amit mindenki anélkül is megfigyelhetett: az apály és a dagály váltakozását, az esedékes szökőárak kétheti ritmusát és a téli és a nyári napfordulók napfelkeltéjét. Közelebb lévén a természethez, mint mi ma, a kőkorszakiak mindezt a kunyhóikból és barlangjaikból is figyelemmel kísérhették. Hogy az ismétlődést határozzák meg ezek a gigantikus építmények, amelyek évszázadokat igényeltek az építésükhöz? Ez merő értelmetlenség.

A nagyra becsült amerikai újság a Science 1979-ben tudósított egy évezredes, egyszerű kalendáriumról, amit az indiánok a Chaco Canyonban (Új-Mexikó) hoztak létre:

Az indiánok megfigyelték, hogy a napsugár egy sziklahasadékon keresztül évente mindig ugyanazt a kört írja le. Ezt megjelölték úgy, hogy minden helyre, amelyen a fénysugár a legmagasabb pontját elérte, egy spirált véstek. Ha a fénysugár a 40 centiméter magas spirált 18 perc alatt járja át, akkor van a nyári napforduló. Ha egy másik közelben fekvő sziklatömbből egy másik fénysugár 13 centiméteres darabokat vág le, akkor van téli napforduló. Ilyen egyszerű ez.

Ez a Science-publikáció bizonyítja, hogy az egyszerű társadalmak számára is feleslegesek a kalendárium céljára épített monumentális épületek. Nos, a Stonehenge építői nem voltak éppen primitívek, mint azt örökségük is mutatja. Azért feltehetőleg nem görgettek évszázadokon keresztül köveket, hogy a papoknak ilyen négyszögletes kalendáriumokat ajándékozzanak. Eszük a kőkorszakiaknak is volt!

Nem is akármilyen, hanem súlyos indíték ösztönözte az embereket minden időben imponáló és rendkívüli teljesítményekre: a vallás. Tehát következik a kérdés, hogy milyen istenek tiszteletére építettek a neolitikumban szörnyű épületeket, és az is megvizsgálandó, hogy erre bizonyos helyek predesztináltnak tűntek-e, és miért a nehéz köveket – doleritot és riolitot – és nem a könnyebb fát részesítették előnyben a Stonehenge építésekor? Egy bizonyos tudományos melléktermék forró nyomra vezet minket.

 

FELFEDEZÉSEK KEREK ASZTAL MELLETT

Régi hagyományok mesélnek egy bizonyos Merlin nevű varázslóról és prófétáról, aki i. sz. 573-ban megsebesült egy csatában, az észak-skóciai erdőbe menekült, és egy fél évszázadot élt ott vadállatok között. Eme kényszerű természetközelben kapta meg állítólag a jóslás képességének ajándékát.

Merlint a mondabeli Arthur király tanácsadójaként ismerjük, aki a monda szerint a 6. században élt. Arthur udvara a lovagi kor példaképének számít. Az Arthur-legendát többször feldolgozták irodalmi művekben, Wolfram von Eschenbach (1170 körül) „Parzifal”-jától kezdve a „Camelot" musicalig, amelyben Richárd Burton tündökölt a Broadwayn.

Camelot kastélyában, Monmouth grófságban rendezte be udvarát Arthur király, finom dámák és nemes lovagok körében. Tizenkét becsvágyó lovag foglalt helyet rangkülönbség nélkül a királyi asztalnál. Tehát a lovagi hősök számára találták ki a kerek asztalt, amely sok diplomáciai kérdésben mentette már meg az etikettet, de kerek asztalnál ül minden hatalmasság is „odafönt"!

Ha Merlin csak Arthur kerek asztalánál tűnne fel, akkor érdektelen lenne a Stonehenge-dzsel való összefüggésben. De ez a sokoldalú mágus megjelenik a Geoffrey von Monmouth szerzetes könyvében a História Regnum Britannia-ében is. Ez egyáltalán nem történelemkönyv, hanem historizáló elbeszélés Homérosz és Vergilius eposzainak stílusában. Geoffrey szerzetes Merlint a bitorló angol Vortigern király varázslójaként és udvarmestereként tünteti fel. Ez a finom király egy tanácskozás alkalmával 460 nemesembert gyilkoltatott le alattomosan. Miután ő maga nyaktiló alatt vesztette el a fejét, jog szerinti utódja, Aurelius Ambresius király emlékművet akart állíttatni a 460 áldozatnak. Merlin mágus adta ezt a tanácsot:

 

„Ha készek vagytok arra, hogy ezeknek az embereknek a sírját oly módon díszítsük, ami örökre megmarad, akkor az Óriások Táncához kell menni, ami egy írországi hegyen Killarausban van. Mert olyan kőépületek vannak ott, amiket senki sem tud felemelni, csak akkor, ha értelme lenne oly erős, hogy csellel felemelje. Mert a kövek nagyok, senkinek sincs nagyobb ereje. Ha ezeket a köveket ezen a helyen körben felállítjuk, ahogy most állnak, akkor örökre megfognak maradni... Mert ezekben a kövekben titok van, gyógyítóak minden szenvedésre. Régi időkben óriások hordták őket ide Afrikából, és Írországban állították fel, ott, ahol ők sosem laktak "

 

A király követte Merlin tanácsát, elküldte egész seregét Írországba, de a nagy kövek előtt kapitulálniuk kellett. Csak Merlin varázslónak sikerült – így Geoffrey szerzetes – egy varázslattal Stonehenge-be szállítani a köveket.

Akármi is volt a legendában igaz, és akármit találtak is ki, Merlin mágus nem adhatta tanácsát a 6. században. A Stonehenge építése bizonyíthatóan 2000 évvel korábban kezdődött el. A monda magja távolabbra vezethető vissza.

Ez gyakran így van. Mióta mítoszokkal, legendákkal és régi népmesékkel foglalkozom, gyakran megállapítom, hogy az ilyen hagyományokban épp a szubsztancia, a mag az, amely későbbi elbeszélők díszítéseivel, fantáziadús adalékaival van átszőve. A mag, a megélt és elszenvedett történelem. Későbbi generációk nem értették már meg, nem voltak ott az eseményeknél, hozzáfűztek és elvettek belőle, de mivel az áthagyományozott történet középpontja olyan meghökkentő volt, ezért sokféle csomagolást ért meg. A Merlin-legenda lényege az, hogy meghatározott kövek, meghatározott helyen felállítva, megmagyarázhatatlan erővel hatnak. Így a királyi kerek asztal köve is több értelmet kap, mint csupán az udvari etikettét, amely szerint körben jól lehet beszélgetni.

 

HANGOS KÉRDÉSEK NÉMA TANÚKHOZ

Miben áll a megalitikus kövek különlegessége?

Csak halott anyagból vannak?

Megszólíthatok, ha meghatározott körben állnak?

„Hallanak" a kövek, sőt „válaszolnak" is?

Ha csak egyet is, ezek közül a kérdések közül pozitívan lehetne megválaszolni, megtudhatnánk a kövek titkát?

Izgalmas kérdéseket vet fel az angol anyagkémikus, dr. G. V Robins, aki a kövek tanulmányozására specializálódott. Az Alpha nevű újságban tette közzé eredményeit a Rollrightról.

A Rollright-köveket Londonból egy kedélyes kis félnapos kirándulással lehet elérni. Az M/80-as autópályán kell elindulni Oxford irányába. Az egyetemvárostól északra az M/34-es úton kell továbbmenni Chipping Nortonig, ahonnan északi irányban négy kilométerre találhatók a kőmonstrumok, az M/44-es jobb és bal oldalán egy privát telken. Londontól az út idáig mindössze 80 kilométer. A földterület tulajdonosnője szívesen mutatja meg az építményt bármely országból érkező látogató számára.

A Rollright-építmény három részből áll. Egyrészt egy tökéletes 36,1 méter átmérőjű kőkörből, melynek neve King's men. Mintegy 70 méterre ettől egy mállófélben lévő egyenesen álló menhir, az újkőkor tipikus terméke található, melyet King stone-nak neveznek. A természeti erők évezredeken át koptatták, mégis 2,6 méter magasan és 144 méter szélesen mered a föld felé.

A kőkörtől keletre van egy részben leomlott menhircsoport, név szerint Whispering Knights a „Suttogó lovagok".

Mit mond a legenda látogatási célunkról?

Az egyik monda azt pletykálja, hogy a Rollright-kövek esetében egy királyról és katonáiról van szó, akiket egy csoda kővé változtatott, és hogy vannak ott sírok, amelyekben a király és az emberei nyugszanak, hogy egy napon majd feltámadjanak.

Arról is szól a monda, hogy a „Suttogó lovagok" a domb alján lévő patakocskához mennek újév éjszakáján, hogy vizet igyanak. Egy másik tudni véli, hogy megpróbálták egyszer az egyik nagy követ éjszaka elvinni, hogy egy hídépítésnél beillesszék pillérnek. A szállításhoz és beépítéshez sok férfi munkájára volt szükség, de a kő reggelre visszakerült a fűbe. Többször próbálkoztak, de az eredmény mindig ugyanaz volt. A hídépítők végül feladták a reménytelen küzdelmet, és a követ visszavitték régi helyére. A visszaszállításhoz érdekes módon elég volt két ló és négy ember.

Napjainkban sem kevésbé homályos hírek keringenek. Emberek, akik a követ megérintették, elmondták, hogy szédülést éreztek. Forráslelőhely-kutatók ébrenléti hallucinációkról, érzéki csalódásokról beszélnek, amiket csak bizonyos napszakokban éreznek, ha a kőkörben tartózkodnak. A túl érzékenyek akár sokkhatást is szenvedhetnek.

Összességében elég sok a rejtély ahhoz, hogy egy olyan kutatót, mint dr. G. V Robins a Rollright foglalkoztasson.

 

BONYOLULT BELSŐ ÉLETŰ KÖVEK

Dr. Robins és csapata abból indult ki, hogy a legtöbb kő szilikát – latinul silex=kemény kő –, ami a legfontosabb elegy része a kőzeteknek, és 95%-ban a földkéreg felépítésében is jelen van. Szerkezetük egy szilícium-oxigén láncból álló háromdimenziós – atom – hálózat, amely olyan ionokkal van átszőve, mint nátrium, kálium, alumínium. Az analitikusok a kövekkel kapcsolatban „hibás fizikai szerkezet"-ről beszélnek, mert a geometriai kapcsolat az atomok között a kövekben sohasem egyforma: egy kődarabocska az elektronmikroszkóp alatt egy sok lyukkal ellátott egyenetlen kristály vagy atomrács benyomását kelti. Hogy képletesen szóljunk: a rácsban lévő lyukak úgy működnek, mint egy durva filter. Ahol ilyen lyukak vannak, ott a filter befogad más atomokat, ionokat vagy egyszerű molekulákat... és elektronokat!

Mint az ember, állat, fa és minden szerves anyag, ugyanúgy a szervetlen kő is rendelkezik egy kis mennyiségű radioaktivitással, egy adott mennyiségű radioaktív széngázizotóppal, ami a légkörből származik. Ez a kőben állandó szétesésben van és folyamatos változásokat okoz az atomrácson: lyukak keletkeznek, amelyek ionokkal és elektronokkal azonnal feltöltődnek. A befogadott elektronokat a rács elengedi, mihelyt a kővel energia érintkezik – mint sugárzás vagy hő.

Ez az alapséma, ami szerint a kövekben és a kőhöz hasonló anyagokban elektronok tartózkodnak, a kormeghatározás újabb módszeréhez vezetett – a termolumineszcencia-analízishez. A vizsgálandó anyagot felhevítik, az elektronok elszakadnak, majd redukálják energiájukat egy alacsonyabb pontra, és az energiakülönbséget látható fény kíséretében adják le. – A technikailag legfejlettebb multiplierrel, elektronsokszorozóval lemérik a fénytömeg nagyságát, és ebből megállapítják, hogy – például – az évszázadokkal ezelőtti agyagcserepet mikor égették.

Az eljárás minden kőre alkalmazható. Az x, y vagy z követ felhevítik, az elektronok elhagyják azt és fényt adnak. A szabadon bocsátott fénymennyiség közvetlen kapcsolatban áll a radioaktív fényleadással és ezzel együtt a kő korával, mert a radioaktív sugarak bomlási ideje ismert.

Tehát: a termolumineszcencia módszere a szabadon engedett elektronokat egy új energiaszintre redukálja. Ha az elektronokat az eredeti szintjükön mérik, akkor az ún. elektronperdület-rezonanciát használják: mikrohullámok segítségével megszüntetik az átmenetet a két energiaszint között – mágneses mező hatásának teszik ki a követ... és birtokunkba kerül egy mérhető elektromágneses kisugárzás, ami az elektronmennyiség szerint variálható, és így a kő korára enged következtetni.

Bolygónk születésétől fogva rendelkezik természetes mágneses mezővel. Kiegészítő mágneses mezők keletkeznek a fémtöltésen keresztül is a földben. Ezeknek a gyenge erőknek a kövek is ki vannak szolgáltatva évezredek óta, feltehetően áramlanak most is kicsi elektronmennyiségek, befogadva a rácsokba, és tartós sugárzás esetén újra elengedve.

 

AMIT DR. ROBINS MEGKÍSÉREL

Dr. Robins tette meg a döntő lépéseket az eddigi ismeretek alapján.

Az elektromágneses energia fénnyé való átalakulása egy ismert fizikai effektus. Ezért dr. Robins a Rollright-köveknél ultraibolya sugarak után kutatott. 1978/79-ben különféle nappali és éjjeli méréseket végzett a vidéken egy normális terhelésű ultraibolya-detektorral, egy védett detektorfej megakadályozta a mikroterületen fellépő véletlen hullámok zavarását. A detektor skálája 1-től 10-ig mutatott eredményt.

Ezután megvizsgálta az ultraibolya-frekvencia alapszintjét a Rollright környékén is. A kimutatott bázisértékek a skálán 0 és 1 között ingadoztak.

Az anyagkémikus Robins számára ismert volt, hogy a kövek napfelkeltekor egy kicsit erősebben sugároznak, mint napközben: napfelkeltekor túlnyomórészt hosszúhullámú sugárzás van, amely aktivizálja az elektronokat a körzetben.

És itt jön az első meglepetés!

A Rollright-kövek nemcsak napfelkeltekor kezdtek el lassan, de folyamatosan sugározni, hanem már napfelkelte előtt egy fél órával fellépett a nem várt pulzálás a King stone menhirnél és a „Suttogó lovagok" csoportnál, de a kőkor területén nem. A kő és a kőcsoport pulzáló effektusa a skálán elérte a hetes értéket, mialatt a kőkor a környék normál értéke alá esett. Két-három óra múlva hirtelen abbamaradt a pulzálás. De mialatt a King stone mérési értéke csökkent, elkezdett nőni a kőköré. 1979 tavaszán a kőkor ultraibolya-aktivitása állandóan nőtt, és kiépített a King stone és a „Suttogó lovagok" között egy elektromos mezőt, amely az ultraibolya sugárzással együtt pulzált.

Most következett a második meglepetés!

Amikor a mérések ideje alatt a csoport egy embere a kőkörbe lépett, hirtelen abbamaradt a pulzálás! Dr. Robins ezt állapította meg:

„Minden hajnali látogatásnál erős pulzálás volt megfigyelhető úgy a menhir körül, mint az úton, illetve a menhir és a kör közötti mezőn, de ez abbamaradt, mihelyt valaki a kőkörbe lépett. Ez a váltakozás az intenzív és a nagyon gyenge, az alapérték alatti ingadozás között megismétlődött az egész megfigyelési idő alatt."

A záró kutatási tudósításban megerősítette dr. Robins azt a hipotézist, miszerint a kőköröknél „energiaaktiváló centrumokról" van szó, és feltételezhető, hogy a kőkorszaki ember, aki a Rollright építményét készítette, az energiaeffektust tudatosan alkalmazta.

Micsoda fantasztikus kijelentés! Olyan dimenziókat nyit meg, amelyek mérhetően az evolúció tanítása ellen tanúskodnak. Az evolúció sémája azt állítja, hogy minden fejlődés, mindegy milyen területen, apró lépésekből adódik, hogy minden előrelépés állomások egységeiből áll és generációk ezreire nyúlik. E szerint a séma szerint nem szabad valaminek egyszerre és hirtelen „itt" lennie.

Ha az újkőkoriak – hogy a megporosodott sémában gondolkozzunk – olyan építményeket, mint a Stonehenge-ben és a Rollrightban máshol is produkáltak, és a fejlődés egy még alacsonyabb fokára tesszük őket, akkor őseink még elmaradottabbak voltak szellemiekben. Így tanítja legalábbis az evolúció hittana. Ergo: senki sem volt a föld kerekén, akitől az építők tankönyveket, mérőeszközöket és táblázatokat át tudtak volna venni, amelyek segítségével a legmodernebb fizika és kémia által bebizonyított kőpulzálást felhasználva rendszer szerint felépítették művüket, majd a jelenséget előre elgondolva kioltották. Mégis kellett, hogy ismerjék a jelenséget, mielőtt kihasználták. Hogy a köveik ezenkívül még a csillagokkal is kommunikáltak, nem oldja meg a rejtélyt, csak még titokzatosabbá teszi, nem beszélve az ilyen építmények világszerte való előfordulásáról!

Mivel biztos vagyok benne, hogy földönkívüliek együttműködése nem jön szóba, ezért egy kőkori diktátor beteg agya adhatja meg a magyarázatot, aki embereit kényszerítette, hogy játékmezőit óriási kövekkel telepítsék be, és mivel egyetlen diktátor sem marad lemáso-latlan, más őrültek is utánaeredtek és a népet hasonló tettekre korbácsolták, így – akarják velem elhitetni – keletkeztek évszázadokon keresztül a kőkörök Angliában, Skóciában, Írországban és később a kontinensen. Ha ezt a keletkezést és fejlődést – abszurd! – egyszer igaznak elfogadva, a kőkörjelenség viszonylag kis földrajzi területre korlátozva maradna, akkor csak egy európai kőpestisről lenne szó. De ez nem stimmel. A kőkörök akkoriban nemzetközileg divatos jelenségek lehettek, mivel vannak Indiában, Afrikában, Ausztriában, Japánban és a csendes-óceáni térségben is. Az alábbiakban közlöm a legfontosabb megalit kőkörök előfordulási helyeit:

– Brahmagiri kőkörei a Narmada és a Godavari folyóktól délre fekszenek Dél-Indiában.

– Sillustani kőkörei a Titicaca-tónál találhatók Peruban.

– Msoura kőkor Észak- Marokkóban.

– A Gilgal kőkor Jerikó keleti folyóhatáránál található. Ez már a Bibliában is meg van említve: Józsué próféta 12 követ állított körbe a Jordánon való átkelés emlékére, a kövek Izrael 12 törzsét szimbolizálják.

– Ajun uns Rass kőkörei Szaúd-Arábia Nedsd nevű pusztájában.

– Az ausztráliai kőkor Emu-pusztától délnyugatra a 28° 58' déli szélességnél és 132° 00' keleti hosszúságnál található.

– Japánban, Hokkaido szigetén Nonakadónál több történelem előtti kőkor van.

– A perui-ecuadori határnál fedezte fel Marcel Hőmet professzor Queneto Quebrada kőkörét.

– A Tongareva-szigetcsoporthoz tartozó Nane-szigeten is fekszik egy kőkor. Az irodalomban nyomatékosan megjegyzik, hogy a kőkor egy sírhoz sem, illetve egy törzsi szent helyhez sem hasonlítható.

– Portela de Mogos és Boa Fe kőkörei 16 kilométerre nyugatra fekszenek Evorától, Portugáliában.

Valamilyen okból az újkőkoriak a kőkörépítést világszerte ismert kultusszá tették. Valamilyen okból – ez nekem túl ködös, túl érthetetlen, túl pontatlan. Én szívesen megmondanám az okot, amely Peruban az inka előtti törzsekkel ugyanazt csináltatta, amit az őslakókkal Ausztráliában, a feketékkel Szenegálban, az indiánokkal, a japánokkal és a világtól elszigetelt csendes-óceáni szigetlakókkal. Hozzá kell tenni, a világszerte található kőkörök nem ugyanabból a korszakból származnak, de az építők mégis egyszerű társadalmak voltak, amelyeknek a sugárzástechnikáról még halvány fogalmuk sem volt.

 

JÁKOB KŐKEMÉNY ÁLMA

Mindez azt jelenti, hogy a kövek az emberek számára mindig is szentek voltak. Így igaz. Bizonyos köveket tiszteltek, és még ma is tisztelnek: sírköveket, emlékköveket. Izrael három ősatyjának egyike, Jákob is emelt – mint ahogy Mózes tudósít minket – egy emlékkövet, méghozzá álom hatására:

 

„Jákob elköltözött Beersabából és a Haran felé indult. Úgy esett, hogy Béthel helyére ért és ott maradt éjszakára, mert a nap már lenyugodott. Fogott egyet a hely kövei közül, a feje alá tette, és lefeküdt aludni." 1 Móz 28,10.

 

Belemagyarázás nélkül is ez áll itt: Jákob megérkezett egy szent helyre, és egy feltehetően leomlott követ tett a feje alá. Tehát egy felszentelt hely különleges köve volt az, amin Jákob aludt és álmodott:

 

„Akkor álmodott egy létrát, ami a földre volt állítva, aminek a teteje az eget érte, és isten angyalai le-fel jártak rajta. Íme, az Urálit elé és így szólt: ...és a te utódaid számtalanok lesznek, mint a por a földön, kiterjeszkedve nyugatra és keletre, északra és délre, és teáltalad és a te magod által lesznek megáldva a föld nemzetségei." 1 Móz 18,12. Két verssel később így folytatja:

„Mert nem akarlak téged elhagyni addig, amíg meg nem tettem azt, amit neked ígértem."

 

Mit ígért az Úr Jákobnak? Nyilvánvalóan azt, hogy Jákob utódai az egész földet be fogják népesíteni, és az Úr nem fogja őt elhagyni. Minden neki tulajdonított erő mellett is aligha tudja egy élet alatt fiait, lányait és unokáit a kontinensen széttelepíteni, ehhez az Úrnak erősen mellette kell állnia, ugyanis nem a bizonytalan jövőre vonatkozott az ígéret: Ő nem hagyja el Jákobot, míg a megbízás valóra nem válik.

Jákob számára rejtélyes a dolog. Nem sejti, hogy ezen a helyen lehet az Úrral beszélni:

 

„Bizonyára az Úr van ezen a helyen, és nem tudtam. Megijedt és így szólt: Milyen rettenetes ez a hely! Ez itt nem más mint Isten háza és az ég kapuja. Másnap reggel fogta Jákob a követ, amely a feje alatt volt, oszlopul állította azt, és olajat öntött rá." 1 Móz 28,10.

 

A tények:

– Jákob vándorlása közben egy szent kövekkel ellátott helyre ér.

– Fog egy követ és elalszik rajta anélkül, hogy fejpárnája „varázslatosságát" sejtené.

– Képszerűén is világos álmot lát: angyalok járnak le-fel egy égi létrán.

– Az Úr kolosszális ígéretet tesz.

Mindez álom volt csupán, vagy egy darab megélt valóság?

Ha ez csak egy álom volt, az Úr ígérete értelmetlen lenne. Az álmok kötelezettség nélküliek, szubsztancia nélküli anyagok...

És ha ez nem volt álom? Ha a kő, amelyen Jákob nyugodott, agyában egy égi létra képévé nőtt? És ha testének melege pulzálásokat váltott ki a kőben?

Szent helyeken kétségkívül minden kő különlegesnek számított, különleges történettel ellátva. Hátha olyan képessége volt a kőnek, hogy az agy áramait erősíteni tudta? És Jákob talán egy kivételesen alkalmas eszköz lehetett? Talán egy kiválasztott egyén a kövön keresztül képes volt kommunikálni az emberi aggyal? Nem hathatnak-e bizonyos kövek mint „sugárzók", és emberek, akik érzékenyek, mint „antennák", mihelyt összekötik őket egy másik emberi aggyal?

Ezek tisztán spekulációs kérdéseknek tűnnek. Hogy nem azok, hogy nem lila ködben úszó gondolatárról van szó, még bizonyítva lesz.

Az emberek nem feltétlenül maguktól jöttek a gondolatra, hogy köveket, emlékköveket emeljenek. Gyakran Isten (vagy istenek) vezette őket rá. Erről tudósít a Biblia is. Józsué könyvében azt parancsolja az Úr, hogy 12 emlékkövet állítsanak fel egy bizonyos helyen:

 

„ Úgy tettek a zsidók, ahogy Józsué megparancsolta. Felhoztak 12 követ a Jordánból, amint az Úr Józsuénak mondta, Izrael törzseinek száma szerint, magukkal vitték a táborhelyre és letették. A tizenkét követ azonban Józsué a Jordánba állította, arra a helyre, ahol az Úr ládáját tartó papok lábai álltak; s ezek ott is találhatók mind a mai napig." Józs 4,8.

 

A köveket nem csupán emlékeztetőként kell értékelni. Nyilvánvalóan az a feladatuk is megvolt, hogy az idők folyamán egy történetet közvetítsenek.

 

„És Józsué mindezt beírta Isten törvénykönyvébe, és vett egy nagy követ és odatette a cserfa alá, amely az Úr házában áll. És Józsué így szólt a néphez: Ez a kő lesz ellenünk bizonyságul, mert ez hallott minden szót, amit az Úr nekünk mondott, és ellenetek lesz bizonyságul, hogy Isteneteket meg ne csaljátok." Józs 24,26.

 

A kő „szavakat hallott"? Józsué kvázi fültanúnak veszi. De mit használ egy halott kő néma bizonyítékként? Tudott-e Józsué ennek a különleges rendeltetéséről, arról, hogy képes a hallottakat valamikor újra közölni? Vajon Józsué az információ-adattár képességét tulajdonította a kőnek? Hogy egy magnó rendeltetésű dolog nyomában vagyunk, ezt még bizonyítani fogjuk.

 

A SZENT KÖVEK KÉNYSZERÍTŐ EREJÉRŐL

Kis-Ázsiában Kübelé istennő „a nagy anya" ellátta a görög honpolgárokat olyan próféciákkal, amelyeket egy „szent kő" segítségével közölt. I. sz. 250-ben a különös tárgy Rómába került. A szíriai parton a kolléganő, Laodikaia ugyanezzel a segédeszközzel szólt.

Delphiben Püthia egy fél tojás alakú kővel, az omphalosszal, jelentése: „a világ köldöke", dolgozott a templomban és gondoskodott újságcímekről, pardon!, napi tudósításokról a jövőre és a múltra vonatkozóan, amelyek a kőtől jutottak tudomására.

Mohamed Ibn al-Chatib Kufából beszámol „Bálványok" című könyvében régi arab szent kövekről, csodakövekről, amelyek leg-híresebbike a másfél méter magas Kába, amely a mekkai főmecset udvarán lévő üres, négyszögletes épület falába van illesztve. Ez a kő az iszlám világ mitikus-vallásos centruma. Maga Mohamed is a Kábát, a „Fekete követ" (arabul: Hadsar al-asvad) tekintette vallása középpontjának, minden muzulmán gondolat céljának. A földön naponta 650 millió muzulmán hajol meg imádkozáskor a kő irányába.

Mi a „Fekete kő" sajátossága? Mi van rajta, vagy benne? Mit tud, hogyan hat? Mi az egyedülálló különlegessége, amit a próféta benne felismert?

A legenda azt tartalmazza, hogy a „Fekete kő" az égből esett le, és nyomban azt állították róla, hogy földön kívüli meteoritról, illetve kő- vagy nikkelvas testről van szó, amely az atmoszférán át történő zuhanáskor nem izzott el teljesen.

Ez egy bizonyíték nélküli feltevés, mert a „Fekete kőről" nincsen kémiai elemzés. A mohamedánok hitetlent a Kába közelébe sem engednek, nemhogy azt megengednék, hogy szentségüket megvizsgálják. Talán valóban csak egy szokványos meteoritról van szó, de akkor folyamatos és intenzív vonzereje Mohamed óta (570 körül-632) felfoghatatlan.

Különböző nagyságú meteorok mindenhol és naponta csapódnak le öreg Földünk hátára, az arab országokban is, anélkül hogy valamelyiket is szentté avatnák. Talán egy egészen különleges kőről van szó, amely nem az égből esett, hanem az égből jött. S akkor ez nem is kicsi, hanem nagy különbség.

 

ABBÓL, AMI NEM IS REJTÉLY, REJTÉLYT CSINÁLNI?

A történelem előtti Angliában és Írországban található kőkörökről szóló nagyszerű képeskönyvében nekem is figyelmet szentel Burl Aubrey: „Von Däniken approach of making mysteries out of mysteries" – Däniken módszere, hogy nem rejtélyesből rejtélyest csináljon. – Arthur C. Clark, sci-fi szerző fogalmazta meg egy magazinban általánosító mondatát: „A világ tele van valódi rejtélyekkel. Engem irritálnak azok az idióták, akik megpróbálnak rejtélyt csinálni olyan dolgokból, amelyekre egyértelmű magyarázataink vannak."

Ez az a silány gesztus, amivel a „mást hívőket" felülről könnyedén elintézik. Ha mi valójában csak középszerű fantaszták vagyunk, miért fogadnak egyáltalán el bennünket? Azért, mivel mi kényelmetlen kérdéseinkkel fájdalmat okozunk, mert néhány közkedvelt magyarázatot logikátlannak találunk és nem nyeljük le őket, mert cementált és látszólag kétségtelen tanítói véleményeket nem tekintünk tabunak, hanem kérdőre vonjuk őket.

Szórakozva olvasom a „Tudomány 100 évvel ezelőtt" című újságcikket, és ilyen elbizakodott gondolatokon kapom magam: Ó, te jó ég! Ez volt akkoriban a tudományos bölcsesség végkimenetele? – Rögtön megzabolázom magam és megállapítom: ez volt akkoriban a legjobb tudás szerinti legújabb felismerés. Az idő korrigálta a tévedéseket és új, helyes eredményeket tett a régiek helyére, amelyeket pár év múlva újra kellett polírozni és túlhaladni. Ez egy normális és becsületes folyamat.

Kritikusaim csodálatra méltóak elbizakodottságukban: ők mindenről, ami a világot legbelül összetartja, az utolsó és végérvényes tudással rendelkeznek. Irigylésre méltó elit büszkeségük, együgyű bátorságuk. Én a kíváncsiakkal tartok, akik előre gondolkodnak és nem riadnak vissza attól, hogy a ma hihetetlent holnap bizonyítsák. „A motort nem szabad elvetni azért, mert Mohamed próféta teveháton járt", mondta Datuk Husein Onn, Malajzia miniszterelnöke.

A megalitikus építmények építési és szállítási problémáit sok okos könyv megoldottnak könyveli el. Szállítási és építési problémákat sokféleképpen megoldhattak. Ami engem a felkínált magyarázatoknál zavar, az a következő: állandóan a ma elképzelhető lehetőségekből indulnak ki, úgy tesznek, mintha csak fantáziával, természetesen tudományos fantáziával, a korai időkbe helyezhetné magát az ember.

De senki sem volt jelen. Amit megoldásként az asztalra tesznek, az ismét csak egy a sok más lehetőség közül. Azok, amelyek látszólag megvannak, mindig ugyanazokat a rekvizitumokat kínálják: kocsi, kötél, görgő és homokból vagy agyagból feltöltött meredek lejtő. Mivel a lehetséges szállítási módokról való elképzeléseink ilyen segédeszközökhöz kötődnek és beléjük préselődnek, az ezekben való kételkedés szentségtörésnek és istenkísértésnek számít. Nagyon nagyra becsülöm tudósainkat, csak hinni nem tudok nekik. Ők is emberek, s ezáltal ki vannak téve a tévedés veszélyének, mint te vagy én, illetve mindnyájan. Attól, hogy néha a magabiztosság trónjára ülnek, még nem lesznek istenek.

Csak sokkolás céljából kérdezem: mi van akkor, ha évezredekkel ezelőtt a köveket sárrá tudták préselni, és az építés helyén újra meg tudták keményíteni, úgy, ahogy mi ma ezt a betonnal tesszük, ami a gyártól hatalmas tartálykocsikban szállítva jut el az építkezésekhez. Engedelmet kérek, tisztelt Mindentudók, ez csak egy kérdés.

Könnyelműen vetettem ide sorokat, mert látom – összefüggéseiből kiszakítva –, ügyes ellenségeim hogyan idézik! Tehát én nem azt állítom, hogy a kőkörök építői ezen a módon dolgoztak!

Felőlem a tonnás köveket szállíthatták a puszta nyakukon körültekert kötéllel száz kilométerekről centiméterenként vontatva. Ha a hit boldogít, akkor a túlvilág nyüzsög az archeológusoktól.

Nem fogunk ott találkozni, mert én erősen kételkedem utópikus feltételezéseikben.

Régi időktől fogva úgy tűnik, hogy a szent köveket istenekkel lehetett összefüggésbe hozni, de mindenesetre kapcsolatban álltak az égbolttal, mert ezeket, mint a kőköröket, a csillagok állása szerint telepítették. Állandó megfigyelés alatt volt az ég, mert megígérték az istenek, hogy visszajönnek? Egy vallásos kultusz értelmében ez egy ésszerű magyarázatnak tűnik a kőtelepítések szörnyű munkaráfordítására, de ezzel nincsenek megmagyarázva az asztronómiai ismeretek, az exponált helyek választása és a különleges anyagok. Vagy mégis?

A vallásos kultusz nem magyarázza meg a mózesi tudósítást sem – noha az „Úr" szerepet játszik benne –, hogy miért állította fel Jákob párnáját a használat után, és miért öntötte le olajjal. Miért kente fel a követ? Ezzel egy rituális szent cselekedetet vitt végbe, ami a papokat illette meg. Mi lehetett Jákob fejében, hogy tudta, hogy az olaj sem elpárologni, sem a nap hevében elégni nem fog? Talán a háláját fejezte ki a kőnek, ami „beszélt" vele! Kétség nélkül révületi állapotban volt, amikor a kőről felemelte a fejét. – így volt-e Püthia is, ha omphalosz kövét keltette? Jóslatait vajon „a világ köldökének" köszönhette? – Régi írások azt állítják, hogy Püthia kőhasadékból származó gőzök belélegzésével került látnoki állapotába. A delphi jósdában és körülötte a szorgos kutatás ellenére sem találtak gőzöket eregető sziklahasadékot. Püthia omphalosz kövével kommunikált? Ő volt a közvetítő, akinek kérdéseire kétértelmű válaszokat adott a kő?

Olyan utalások után kutatok, amelyek igazolják, hogy földönkívüliek befolyásolták a kőkori embereket. Az eddigi felfogásban a megalitikus építmények semmiféle bizonyítékot nem szolgáltattak ilyesmire. Aki boldogan hisz, annak csak egyetlen okos könyvet kell olvasnia a Stonehenge-ről ahhoz, hogy tudja, a földönkívüliek szükségtelenek a rejtély megoldása szempontjából. Mindent tudunk. Ha azonban egy kicsit a „hivatalos állásfoglalás" ellen merünk gondolkodni, akkor a segítőkész földönkívüliek kényelmetlen és zavaros helyzete kiemelkedő pozíciót kap.

Van számtalan hagyomány*, amelyek istenek ígéretéről tudósítanak, miszerint földi tartózkodásuk után a távoli időben majd visszatérnek.

Az emberekben csak a visszatérésben való reménykedés maradt meg. Eddig még nem vizsgálták, hogy ezekben a megalitikus építményekben nincs-e elrejtve a visszatérés matematikai kulcsa. A Thom professzor által vizsgált több mint 600 építmény asztronómiai szabályok szerint épült. Még csak az „istenek" tudják, miért.

Nem férhet kétség ahhoz, hogy a földönkívüliek számára a kemény kőzetek kitűnő üzenetközvetítőként szolgáltak. Elég sok van belőlük, átvészelték az évezredeket, monumentális, jelzésszerű épületek ezek, amelyek állandóan felhívják magukra a figyelmet, így szól tehát az én hipotézisem:

Évezredekkel ezelőtt kinyilatkoztatták az „istenek" a Föld lakóinak, hogy hogyan építsenek kőköröket, milyen anyag alkalmas a célra, milyen sorrendben és hol kell a köveket felállítani, hogy a megadott üzenetet egykor meg lehessen fejteni.

Az „istenek", akik minket a saját képmásukra alkottak, intelligenciájuk nyomait a genetikailag általuk meghatározott új faj utódaiba ültették. Tévedtek: mi nem vettünk észre semmit.

 

*EvD:A múlt prófétája

 

Ha dr. Vlagyimir Avinszijnek igaza van, hogy a Stonehenge-ből az öt legközelebbi bolygó nagysága leolvasható, akkor a földönkívüliek segítő keze is benne van a dologban. Nem lehet más úton e tény mellett elmenni. Ha az újkőkoriak – mint ahogy azt Louis Charpentier és Róbert Wernich említik – a fontos épületeket a földbelső elektromos áramainak találkozópontján építették, akkor ismét a földönkívüliek keze van a dologban, mert ezek az áramvonalak csak a modern fizikai eszközökkel lettek mérhetők. Ha igaz, hogy iskolázott papok és tehetséges médiumok képesek voltak a pulzáló kövekkel való kommunikációra, akkor megint a földönkívüliek keze van a dologban. Valamilyen okból. Milyen okból?

 

3. SZELLEM – MINDEN ANYAG ŐSOKA

 

A miértre vonatkozó kérdés hibás. Sokkal inkább azt kellene kérdeznünk: miért ne?

 

       George Bernard Shaw

 

 

A teremtés időben és térben végtelen – A tudománynak meg kell szabadulnia a mitologizálástól – Kis tetveknek mindig vannak kisebb tervei – Fordulat a gondolkodásban – Kísérlet az elektronnal – Ki teremtette az alkotót? – Mi a fekete lyuk? – Ha egy kő meghal – Minden anyag legalább egyszer volt már csillag belsejében – Einstein él! – Ami tabu – Polinéziai kultuszhelyek titkai – A tudományfelfedezése: a történelem előtti kőszobrok mágnesesek-Az ember mágneses érzékeléséről szóló legújabb kutatások – Hogyan hatnak a földönkívüliek bolygónkon

 

 

Egy vita alkalmával azt kérdezte tőlem egy hallgató Chicagóban, az Illinois Institute of Technology intézetben:

– Hisz maga egyáltalán a saját teóriájában?

– Mivel meg vagyok róla győződve – feleltem –, nem szabad és nem is tudok hinni benne. A „hit" a vallások egyedüli előjoga, egyfajta érzelmi bizalom valamely tanításban. Ebben az értelemben „hinni" azt jelenti, hogy a természet titkának egyszerűen úgy kell lenni, ahogy van. Nekem lépésről lépésre tényeken keresztül kell bizonyítanom, mert nem vagyok sem egy szekta tévtanítója, sem pedig vallásalapító.

Fáradhatatlan vagyok, de idő, fejlődés, kutatás mellettem áll. Ami tizennégy évvel ezelőtt, amikor írni kezdtem, még merő hipotézis, háló nélküli drótkötél volt, az most lassan és állhatatosan tudományos ismeretek által is meggyőzően látszik igazolódni.

De ez még mindig csak séta a virágoskertben. Néha megerőltető hegymászásra is szükség van. Ha a csúcsra érünk, akkor a kilátás tisztábbá válik, és az elmélet fennsíkján biztosabban járható utak is húzódnak. Senki se „higgye", hogy az eget verő bátorság nem lesz megkoronázva. Menjünk új utakra. Sajnos azon nem tudok változtatni, hogy ezek néha egy kicsit nehezen járhatók.

Hat híres tudós szavait akarjuk hegymászó túránkra magunkkal vinni, mint ízletes szellemi táplálékot:

 

I.

A molekulagenetikus, Nobel-díjas Werner Arber professzor véleménye:

 

„A molekulagenetika eredményei... azt mutatják, hogy a teremtés térben és időben végtelen... Egyidejűleg működik a teremtés itt és most, valamint mindenhol egyre tovább a részek szabad választásában a specifikus életfolyamatok kivitelezésében."

 

II.

Joachim Illies, a Max-Planck Limnológiai Intézetből:

 

„Mindannyian bele vagyunk bolondulva az objektivitásba. Úgy teszünk, mintha az »objektív bizonyíték« minden lehető kijelentés koronája, minden elérhető érték legmagasabbika lenne, és beképzeljük, hogy egy objektíve bizonyított világban élünk, amit mi büszkén modern tudománynak nevezünk. Meg kell szabadulnunk a mitologizálástól ahhoz, hogy a magunkhoz és a valósághoz vezető utat nehogy a tudomány mögött színleljük."

 

III.

A Bázeli Egyetem fizikusa, Max Thürkauf professzor:

 

„A természettudományok megpróbálnak mindent fizikai-kémiai folyamatokra redukálni. A normálistól eltérő jelenségek mégis azzal függenek össze, amit mi életnek vagy szellemi világnak nevezünk, és ez a fizikai-kémiai folyamatok felett áll."

 

IV.

Erwin Chargaff professzor, biokémikus:

 

„Egy tartós információlavina a tudat minden részén hat, egy üresen futó masinéria szellemtelen locsogása minden gondolatot túlharsog... Természetesen még mindig van mit tenni; a kis tetveknek közismerten mindig kisebb tetvei vannak. De milyen kicsire lehet az atomokat és az atommagot bontani? Az a kényelmetlen érzésem van, hogy ha a fizikai Nobel-díjat megszüntetnék, akkor nem fedeznének fel több elemi részecskét."

 

V.

Jean E. Charon elméleti fizikus így nyilatkozik könyvében, „Az anyag szellemé"-ben:

 

„A tudósok ritkán készek arra, hogy metafizikai kérdésfeltevésekkel foglalkozzanak abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy a »hivata-los« tudomány Grál-lovagjai nem engedik ezt meg nekik: metafizikus kérdések felvetése úgy korábban, mint ma, tudománytalannak számít. Én személy szerint ezt a hozzáállást botrányosnak ítélem."

 

VI.

A. E. Wilder-Smith professzor, különböző országok hírneves egyetemeinek vendégprofesszora:

 

„A természettudomány kizárólag olyan tárgyakat kutat, amelyek csak a mi materiális dimenziónkból vizsgálhatók. Ha valaki feltételezi, hogy Isten a logosz vagy a gondolat személyes formája, és az élet kódolása mögött áll, akkor a természettudós rögtön és határozottan elutasítja ezt az ajánlatot, mert ez kutatási lehetőségein kívül áll. Mit gondolnánk arról az űrhajósról, aki az égitestek útját nem a gravitáció segítségével magyarázná, mert ő egy ilyen erő gondolatát filozófiai okokból nem fogadná el? Egy ilyen erőt lényegét tekintve nem lehet a laborban megteremteni és tanulmányozni. Ennek az erőnek csak a hatásait lehetne nagyító alá venni, de magát az erő lényegét nem. Ezért a gravitáció egész témája tudományosan tarthatatlan."

 

FORDULAT? FORDULAT!

 

Végezzünk kísérletet egy szemész elsötétített rendelőjében, irányítsunk elektronmikroszkópot egy ember szemére!

Áthatolunk a szarurétegen, a szivárványhártyán és az ideghártyán. Átbújunk a lencsén, amely egy rostokból álló fonadékon függ, megérintjük a látóideget, amely többezerszeres nagyításban sokágú fának néz ki. Egy csodálatos világ tárul fel. Az idegvégződéseken kis kristályok függenek, amelyek egy bizarr táj sziklacsúcsainak tűnnek. Mikroszkópunk molekulaláncokat mutat, egymáshoz kapcsolódó atomok százait. Egy atom megpillantásánál csillogó fényesség támad, állandó mozgásban látjuk a világot, látjuk az atom magját, amely körül nagy sebességgel még kisebb részecskék rohannak – protonok, neutronok, elektronok. Az atommag és a részecskék között egy egész univerzum van, mint a Nap és a bolygópályák között.

Kövessünk egy elektront! Ha egy mérőműszert kötnénk rá, ami a sebességét lassított filmként mutatná, azt látnánk, hogy elektronunk egy másodperc alatt l0²³-szor növekszik, majd húzódik össze, pulzál. 10²³- ez egy 10-es 23 nullával! Az állandó mozgásnak és diffúz sugárzásnak a világa ez. Minden anyagnak ugyanez a titokzatos dimenziója.

A szemen bemutatott kísérlet megismételhető a bőrön, egy darab fán vagy kövön. Az utazás csak másképpen kezdődne, de a célnál mindig atomra és szubatomi részecskékre bukkannánk. Végtére is minden energia – amint ezt Albert Einstein 75 évvel ezelőtt megállapította – sugárzás, mozgás.

Ez a megváltoztathatatlan örök tény egyes természettudósokat kétkedővé, másokat szerénnyé tesz.

Vad és hasznos megszállottságunkban (majdnem) mindent részeire szedtünk, a molekulákat kisebb atomokra, tanulmányoztuk viselkedésüket, és a szubatomi részekét gigantikus részecskecentrifugákban vizsgáltuk. Az atomok osztódnak és sugárzást bocsátanak ki, s a végén mindig ugyanarra az eredményre jutunk: a legkisebb egység mögött is egy új rend áll, egy új törvény, amely számunkra ismeretlen utasításoknak látszik engedni, a parancsadónak, amelyet minden filozófus „szellemnek" nevez.

A francia matematikusnak és fizikusnak Jean E. Charonnak sikerült bizonyítania, hogy szellem és anyag elválaszthatatlan egymástól! Charon a matematika egzakt nyelvét beszéli. Azok a kollégák, akik munkájukat még nem számítják alapokat rengető új gondolkodásnak, tudomást kell hogy vegyenek róla: nem vezet el egy út sem mellette. Mivel Charon útja vissza, a korai történelembe mutat, ami az „istenekhez" vezet, nagy örömmel festem le azt. Charon bizonyítéka fordulatot jelent.

 

 

AZ ELEKTRON ÜGYE

Az anyag minden élet, minden létező szubsztanciája. Az anyag – mindegy milyen formában – atomokra és elemi részecskékre osztható. Ezek közhelyek. De honnan ered az anyag? Hogyan keletkezik és keletkezett? Hogyan kezdődött az egész! Ezek izgalmas kérdések.

Kezdetben volt a semmi, a végtelen űr, a „fekete sugárzás", ahogy a fizikusok mondják. Ez a sugárzás időtlen idők óta, minden kezdet előtt úgyszólván a várakozás állapotában volt. Meg lehet kérdezni, hogy mi volt ez előtt az állapot előtt, de nem fogunk választ találni, mert ez egy másik dimenzióban, a halál utániban fog kiderülni. Ez egy olyan megoldás, ami a hitre utal. Mivel mi kényszerítve vagyunk rá, hogy négy szűk dimenzióban gondolkodjunk – hosszúság, szélesség, magasság, idő –, a végtelen idő elképzelésére képtelenek vagyunk. Ha minden kezdet elé egy alkotót teszünk, akkor a régi-új kérdés adódik ismét: ki teremtette az alkotót? A fizikai perpetuum mobile vélhetően nem létezik, a kérdés utáni kérdés pedig egy filozófiai perpetuum mobile.

A filozófia ellenpontja a matematika és fizika. A fizikai számítások és megfigyelések bizonyítják, hogy a fekete sugárzásból, a semmiből előjött az első anyag-részecskepár: egy elektron* és egy pozitron**. Negatív, illetve pozitív töltésükkel alig volt szükségük energiára ahhoz, hogy párrá, azaz első anyaggá egyesüljenek.

Az első elektron pulzált, ahogy ezt ma is teszi, elképzelhetetlen ritmusban, percenként 10²³ összehúzódással és kitágulással, ami olyan mozgás, hogy az elektronban néhány száz millió fok hőmérséklethez vezetett. Az ezenközben kibocsátott elektromágneses sugárzást a fizika ismét „fekete sugárzásnak" nevezi.

Az ismert fizikai kölcsönhatás alapján a pozitron a neutronhoz tud kapcsolódni és ezáltal egy protont képez, az atommag egyik építőelemét. Az elektron összekapcsolódik a protonnal és hidrogénatomot alkot. Az univerzum 75%-a hidrogén. Mivel elektron nélkül nem lenne hidrogén, ezért az elektron már a hidrogén előtt létezett. Az ismert szlogen:

 

* Egy elektromosan negatív töltésű elemi részecske fizikai tulajdonságokkal, amely a helyén lévő elektromágneses mezővel kölcsönhatásban áll.

**Az elektronnal egyező tömegű, de pozitív töltésű elemi részecske.

 

 „Kezdetben volt a hidrogén", nem stimmel, mivel kezdetben az elektron volt, ami már jelen volt az első részecskepár keletkezésénél, és pótolhatatlan jelenlétét minden anyagon, sőt a szellemen történő áthatoláskor is jelzi.

Jean E. Charon matematikailag bizonyította, hogy az elektron hasonló tulajdonságokkal rendelkezik, mint a „fekete lyuk". Ennek utána kell járnunk anélkül, hogy az elektront szemünk elől tévesztenénk.

Mi is az a fekete lyuk?

Messzire kell visszanyúlnunk. A világ keletkezése, az ún. ősrobbanás óta, gáz, hidrogén, kozmikus por volt az univerzumban, a részek valamiféle felhőszerű képződményben vibráltak, míg az állandó rotáció hatására egy folyó képződött, amely mindig több anyagot vonzott magához. A növekvő sűrűség a részecskék fergeteges súrlódását okozta, majd szörnyű hőség keletkezett és ezáltal egy vörösen izzó csillag. A fiatal csillag tovább sűrűsödött, és végül úgy világított, mint egy nap. A könnyű atommagok nehezebbé olvadtak össze. A forró olvasztótégelyben a hidrogénből hélium lett, abból szén, kén, nitrogén, és mindig nehezebb elemek képződtek egészen a vasig.

 

Ennél az olvasztó folyamatnál mindig energia termelődött és adódott le. Ez egy olyan folyamat, amit a mi Napunk már évmilliók óta produkál, melynek során – vélekedik az amerikai asztrofizikus John Taylor – minden másodpercben négymillió tonnát veszít tömegéből, tízezerszer annyit, mint ugyanennyi idő alatt a Temze vize a Waterloo Bridge alatt történő átfolyásnál.

Ilyen energiaveszteséget maga a Nap sem tud évmilliók során át kibírni, mihelyt a könnyebb elemek elhasználódnak, befejeződik a magfúzió – a nehezebb atommagok könnyebbekből való felépülése –, mert nincs ami elolvadjon. A csillag kialszik, felrobban és egy másik nagy szupernova lesz belőle. A robbanás alatt százmilliószorosára növekszik a fénye. A csillagtömeg a világmindenségbe csapódik, de a kialvás utolsó fázisában a csillag legnagyobb része visszaesik magába a csillagba, kisebb lesz, kis átmérője miatt a „fehér törpék" csoportjához kerül. Egy ilyen fehér törpe jellemzői a következők: súlya emeli a saját tengelye körüli rotáció gyorsaságát. A turbulenciában megőrzött eredeti tömeg ellenére néhány kilométeresre zsugorodik össze az átmérője. Nevezik pulzárnak is, mert azt állítják róla, hogy minden fordulatnál rövid elektromágneses szignálokat ad le. Hogy azt végül is teszi-e vagy sem, jelentéktelen, de mindenesetre rotál és energiát veszít, amely fokozatosan a saját tengelye körüli forgást lassítja. A kör bezárult.

A csillag elpusztul, kollapszust szenved. Belső nyomása nem tud a tér gravitációjának ellenállni. Magába zuhan, egyetlenegy fénysugár sem jelzi valamikori létét. Ami marad az az, amit az asztronómusok fekete lyuknak neveznek. Reinhard Breuer asztrofizikus így definiálja:

 

„Fekete lyuknak nevezik azt a csillagot, amely a kontrakció során olyan rendkívül nehézzé válik, hogy sem részecske, de még fény sem hagyhatja el a felületét. Egy csillag kontrakciója, amely egy fekete lyuk születéséhez vezet, villámgyorsan történik – másodpercek töredéke alatt – egy ún. gravitációkollapszus során."

 

Azt, hogy egy fekete lyuk szükségszerű születési óráját meg lehet határozni, Kari Schwarzschild (1873-1916) csillagásznak köszönhetjük, aki a potsdami Asztrofizikai Obszervatórium igazgatójaként döntő felfedezéseket tett a fixcsillagok mozgásának problémájáról. Azt a határértéket, amelyre a csillagot préselni kell, körülötte záródik, Schwarzschild-rádiusznak nevezik. Ezzel megerősítette Schwarzschild, amit Einstein is kiszámított és amit csillagászok és csillagfizikusok számtalanszor megfigyeltek.

Egy vízben lévő buborékhoz hasonlóan a fekete lyuk is tér a térben. Ami a fekete lyuk terébe kerül, többé nem jön ki belőle. A rettenetes moloch még a fényt sem veri vissza, tehát láthatatlan. Létét csak a mi terünk elgörbítésével árulja el, ami a fekete lyuk terére tölcsér alakúan rásimul. Ebben az idegen világban teljesen más fizikai törvények uralkodnak, mint a mi életterünkben.

– A mi univerzumunk időfolyásához viszonyítva a fekete lyukban fordítva megy az idő.

– A fekete lyuk dimenziójában a tér idő természetű, az idő térbeli természetű.

– Univerzumunkban minden folyamat növekvő entrópiával játszódik le. Az entrópiánál a részek hőmennyiségének a kiszámolásáról van szó, amely energiaátvitelnél mechanikus munkává már nem alakítható át. – Ez a termodinamika második tételén alapul és azt jelenti, hogy egy zárt rendszeren belüli „rend" mindig a teljes rendetlenség egyensúlyát, az ún. „maximális entrópiáét" éri el. Egyszerűbben szólva: ha egy kanna forró vizet öntünk egy kád hideg vízbe, akkor a hideg és a meleg víz elkeveredik. Ezt a keveredést nevezik „rendetlenségnek".

– A fekete lyuk terében minden fordítva viselkedik, a folyamatok csökkenő entrópiát mutatnak. A „rend" mindig nagyobb lesz.

– A fekete lyukban az idő ciklikus, ami azt jelenti, hogy minden elmúlt állapot újból megismétlődik: minden információ visszatér a kiindulási ponthoz. Mivel a páncélszekrényből semmi nem jön elő, egyetlen információ sem vész el, tehát a rend időtlen. Ebben a ciklusban információ és rend növekszik – összehasonlítva az emberi tapasztalattal, amely mindennap információk sokaságát nyeri.

 

FŐSZEREPBEN: AZ ELEKTRON

Már 1963/64-ben bebizonyította a Nobel-díjas Richárd Philips Feynman a pasadenai California Technology Institute professzora, hogy az elektronban lévő tér nem üres, benne neutronok és „fekete sugárzások" hatnak.

Jean E. Charonnak sikerült a pótlólagos bizonyítás, miszerint az elektron úgy viselkedik, mint egy fekete lyuk, mert az őt körülvevő teret ugyanúgy deformálja: a tér összetömörödik és magába zárul a kicsi elektron körül éppúgy, mint a víz a légbuborék körül. Az elektron a fekete lyuk minden tulajdonságával rendelkezik... és egy másikkal is: saját zárt terével képes más elektronok zárt terével kapcsolatot teremteni.

Ellentmondás lenne-e, ha a fekete lyukat egy örökre zárt páncélszekrényként ábrázolnám?

Két egymásnak rohanó elektron kölcsönösen taszítja a másikat. Minden elektron engedelmeskedik egy erőnek, amely távol tartja a többitől. Ezt távolhatásnak nevezik, és a következő történik:

Fekete fotonok, tömeg nélküli rövid sugarú fénykvantumok, kicserélik a sebességüket más elektronok fekete fotonjaival. A csodálatos és a mi szempontunkból fontos dolog az, hogy a folyamatok az elektronban csökkenő entrópiával – tehát növekvő renddel – mennek végbe. Ha az elektronok fekete fotonokat cserélnek ki egymás közt – hogy ezt teszik, az bizonyított –, az elektronon belüli információs állomány állandóan nő. A következtetés rettentő! Az elektron az univerzum teremtése óta jelen volt. Akármilyen stádiumról volt is szó, nem felejtett semmit, az információk állandóan növekedtek.

Az elektron öröktől fogva stabil részecske. A kezdetektől fogva mindent átélt, értékelhetjük emlékezethordozóként is. Áthatolt az Univerzumon, minden anyagba belement, minden élőlény, növény, kő, nap... agy alkotóeleme. Rendje növekedett, információkat és tudást gyűjtött, amelyeket fajtájának részeivel meg tud osztani.

A fekete lyukak témájával kapcsolatban így ír Rudolf Kippenhahn (1926) göttingeni csillagász és csillagfizikus:

„Az anyag is, amelyből testünk felépül, legalább egyszer biztosan forrongott egy csillag belsejében."

Ezt teljes jelentésében és jelentőségében fel kell fognunk: az elektron anyaga halhatatlan. Mivel semmit sem „felejt", a múlt és jelen részese, illetve részese volt, vele együtt a tudás és a tapasztalat is halhatatlan. Az elektron megőrzi minden megélt öröm és elszenvedett fájdalom üzenetét. Áthatolt (áthatol) a földön, minden kövön és minden növényen... és minden és mindenki információinak hordozója. A testek meghalnak és szétesnek, az elektron tovább él és továbbadja a stafétát, a tudást és információt a múltból a jövőbe.

Jean E. Charon megállapítja:

 

„Ez azt jelenti, hogy minden anyag, amely egy élő vagy gondolkodó struktúra részese volt, és ennek a struktúrának, illetve ennek öntudati minőségének relatíve rövid életidejében részt vett, eme struktúra elhalása után nem képes egyszerűen visszatérni az eredeti diffúz minimálpszichéjéhez. Az egyszer megszerzett információ, öntudat nem tud többé elveszni, a világ egyetlen hatalma sem képes egy komplexen működött struktúra halála után az elemi részecskék öntudatának visszafejlődésére hatni."

 

LEHULL A LEPEL

Ha eddig nem tudott az ember mit kezdeni sok paranormális, parapszichológiai és metafizikai problémával, akkor most hirtelen minden mögött egy kozmikus rendszer mutatkozik meg. A naponta világszerte több millió példányszámú újságokban megjelenő képregénysorozat „A szerelem..." két partner közötti elektronok kapcsolatára redukálódik. Ilyen egyszerű ez.

Albert Einstein úgy rendelkezett, hogy a holttestét égessék el, de a koponyáját a kutatás rendelkezésére bocsátja. 1978-ban megjelent a szégyenletes hír a sajtóban, hogy a tudománynak adott hagyatékát, egy kartondobozba helyezett befőttesüvegben, formalinba merítve tartják Wichitában (Kansas, USA) egy biológiai kísérleti laboratóriumban. Amikor annak idején ezt a szégyenletes hírt olvastam, az jutott eszembe hirtelen, hogy – a sejtek elhalása után – egy emberi lehetőséget tékozoltak el. Most már tudjuk: ennek a szuperkoponyának az elektronjai léteznek, a mindenségben száguldoznak, növényekben, kövekben vannak, behatolnak az agyba, amelyben az elraktározott tudást újra felkeltik. Aztán jönnek az elektronok, amelyek tudását Einstein is gyarapította, és ők egy új agyban gondolatokat fognak ébreszteni, amelyeket tulajdonosuk nem a saját tapasztalatából szerzett.

Egy gondolat hirtelen felvillanása sokakkal megtörténik közülünk. Egy spontán kép, szituáció, amit már egyszer átéltnek gondolunk, holott emlékezetünk világosan mondja: ezen a helyen még sohasem voltam, ezekben az eseményekben még sosem vettem részt. Az elektronok halhatatlan tudásának felfedezésével erről a titokról is lekerül a lepel: rég meghaltak elektronjai költöznek be az agyunkba és korábbi emlékeket keltenek.

Ez aztán a felfoghatatlan, nos, ez már eredmény! A zavaros, misztikus, megmagyarázhatatlan érthetővé válik. Az elektronban az idő – úgy mint a fekete lyukban – visszafelé folyik, tehát olyan események is jelentkezhetnek, amelyek a jövőre vonatkoznak: a jövőbe látás – jóslás –, próféciák megmagyarázhatók.

Minden nyugat-európai olvasta már a nemrég meghalt látnok, Gérard Croiset nevét. Különböző országok rendőrségeinek nyomozócsoportjai támaszkodtak képességeire, ha elcsábított gyereket vagy egy gyilkosság holttestét kellett megtalálni. Croiset találati átlaga valószínűtlenül nagy volt. Olyasvalaminek az eszköze volt, amit maga sem tudott megmagyarázni, nem tudta, hogy mi történik agyában azokban a percekben. Mint sok más jelentős médium, ő is szerény maradt, és képességei mögött isteni erőt sejtett. Az elektronok ereje a jelenséget megmagyarázhatóvá teszi: egy elcsalogatott gyermek gondolkodik, és emlékekkel megterhelt elektronokat ad le a környezetének. A kis mindentudók mindenhol jelen vannak, nem ismernek akadályokat vagy falakat, amelyeken ők keresztül ne jutnának. Ha egy alkalmas médium agya akár csak egyet is befog a kiküldött elektronok közül, „alva" is megtalálja a nyomot, amit a többiek hiába keresnek, és tudni fogja, hogy az áldozat él-e vagy már meghalt. Ahogyan Croiset-nek, úgy másnak is sikerülhet egy elrejtett holttestet megtalálni.

Lehet, hogy az agynak, amely az elektronok tudásához vezető utat megtalálja, bizonyos képességre van szüksége, de sejtésem szerint ez a képesség mindannyiunkban benne van.

Ami tegnap még utópia és science-fiction volt, ma meg van fejtve, miután az elektron mint információhordozó lelepleződött. Adódik a kérdés: kik vagyunk mi? Hogy durván fogalmazzunk: mi – mindannyian anyagok – járművek és parkolóhelyek vagyunk az elektronok számára, bizonyára azért, hogy információkat és tapasztalatokat gyűjtsünk, hogy az időtlen elektron időről időre továbbadhassa ezeket.

Az 50-es évek közepén egy hasonlóképpen meghökkentő felfedezés sokkolta a világot. Francis C. Cricknek és J. D.Watsonnak sikerült az öröklődés titkát megfejteniük:

Minden testsejt tartalmaz egy genetikusan meghatározott kódot, az egész test felépítésének tervét. A természet eme csodája már régen bevonult mindennapjainkba a képszerűén elképzelhető DNS-spirálon keresztül, noha mikrobiológiailag homályos maradt, hogy mely tényezők határozzák meg a DNS-molekulát egy test felépítési információjának továbbadására, mint ahogy eddig nincs válasz a kérdésre, hogy mely törvények szerint veszi fel a női petesejt a 200-300 millió sperma közül, amelyek az ejakuláció során a hüvelybe kerülnek, az egy meghatározott ondószálat. Az ok, amely itt hat, az anyag mögötti szellem, az elektronban lévő öntudat: a női petesejt és a férfi ondószál közeledésekor az elektronok másodpercek töredéke alatt kicserélik a fekete protonjaikról szóló információt. Az evolúció számára alkalmas hordozót keresik.

Utópia? Már nem. Wernher von Braun azt mondja: „Semmi sem látszik olyan egyszerűnek később, mint egy megvalósított utópia."

 

A JÓ ISTEN NEM VET KOCKÁT

„A világ anyaga a szellem anyaga is" – írta Arthur Eddington (1882-1944) angol csillagász és fizikus, aki a csillagok belső felépítésének kutatását elkezdte.

Különbséget szokás tenni élő és holt anyag között, ami olyan kettősség, ami nem illeti meg az anyagot: akár élve, akár halva atomokból, protonokból és elektronokból áll.

Emlékezzünk vissza a kutatásokra, amelyeket dr. Robins a Rollright kőkörén alkalmazott: a kövek pulzáltak, egy elektromágneses mező, az elektronok világa épült fel. Ha egy személy a kőkor centrumába állt, megszakadt a pulzálás. Talán az elektronok a középpontban álló személlyel kommunikáltak? Nem hihető-e az új kutatások szerint, hogy az elektronüzenet fogadására alkalmas médium beszélni tud a kövekkel? A kövek hallgatnak, elektronokat bocsátanak ki, információkat közvetítenek – beleértve az embereket, az egész természetet és a tágas univerzumot. Mert: a világ anyaga a szellem anyaga is.

A melanéziai és polinéziai térség majd minden szigetén van egy ősrégi kőszentség. Maráénak nevezik őket ezeken a kultuszhelyeken. A maráéknak nincsen egybevágó architektúrája – néha úgy mint Raiatea szigetén egy nagy derékszögről van szó hatalmas monolittal, aztán mint Arahurahuban Tahiti szigetén teraszjellegű templomról, vagy mint a Csendes-óceán déli részén lévő Tubuai szigetén rendezett monolitikus kőültetvényekről. A keresztény hitre térítés előtt a maráék voltak a „hivatalos találkozóhelyek a polinéziaiak és más világból valók között". Ismeretlenek azok a rítusok, amelyeket a maráékban celebráltak, de a szigetlakók az első európaiakat, akik őket meglátogatták, arról informálták, hogy a marnék, nagyon tapuk nagyon szent helyek voltak. Tapu azt jelenti: erősen megjelölt – a szokványos ellentéte. A mi tabu szónkat a polinéziai nyelvből vettük át.

Mi volt a maráékon tabu, ami erősen megjelölt volt? A kövek, amelyek körül a szigetlakók összegyűltek? Értették az anyag mögött lévő szellemet, amely a kövekből beszélt?

A déltengeri szigetlakók számára még egy fogalom volt sérthetetlen: a mana – magyarul hatékony. A Brockhaus informáló megfogalmazásában a mana egy szó a hatalomra vagy behatásra, nem fizikaira, de bizonyos értelemben természetfölöttire vonatkoztatva. A mana, folytatja a lexikon, a szerves és szervetlen természetben hatékony, szabályszerűen öröklődik. Mana lehet emberekben, szakrális királyban, vagy tárgyakban koncentrált. A mana jelenti a hatalmat, ami borzongást és tiszteletet kelt.

Egy maráé nemcsak tabu volt, de sok mana is rendelkezett. Wilhelm Ziehr így tudósít:

 

„A mana felléphet meghatározott helyeken, titokzatosan ható kérésekben, sötét helyek mentén vagy erdőben. Egy ilyen személytelen mana konkretizálódik szellemekben, démonokban, amelyek ezeken a szent helyeken járnak. Miközben az emberek titkos ceremóniákat visznek végbe, a manán keresztül pl. az Új-Hebridákon (Port Olry) egy korallszikla barlangjában láthatatlanná és sebezhetetlenné lehet válni. Egy átnyúló szikla oly sok manát rejt, hogy mindenkinek, aki alája áll, megváltozik a nemisége. Különös formájú köveket különleges kultuszhelyen állítanak fel, mert azok is titokzatos erővel rendelkeznek "

 

Halottnak tekintett személyek – egy pap, csodált főnök vagy merész hős – haláluk után is rendelkeztek a rejtélyes manával, csontjaik inkább számítottak tabunak, mint az átlagos halandóké, sírjaik más sírok között különösen tabuk voltak, mert bennük több mana volt.

Ez az idegenszerű, lidérces világ, melynek kultusza ezoterikus misztériumként volt elkönyvelve, illő magyarázatot talál. A mana, amely a tapasztalt főnököt vagy a bölcs papot betöltötte, soha el nem múló elektronokból állt. Egy papnak több manája van mint másoknak, és ezért több bölcsességet és tudást „sugároz". Ami babonának tűnt, az az anyag mögött működő erők előre sejtett ismerete. A halott manájából nem sok vész el, mert a test anyagában tovább hatnak az energiák. Nem szabad-e megkérdezni, hogy jobban érezzük-e magunkat a temetőben ez okból, mint egy színházban vagy máshol? Talán ezért támadnak meg bennünket a sírboltokban emlékek a múltról, gondolatok a jövőről? Talán elektronok közötti megnövekedett cseréről van szó!

Talán a primitívek még zavartalanabb kapcsolatban voltak a természettel, érezték még a rohanó elektronok vibrálását? Képesek voltak még növényekkel, állatokkal, tárgyakkal (fétisekkel) „beszélgetni"?

Egy polinéziai legenda arról szól, hogy Maiu isten a Tuamotu-szigetekről Raivavaéba ment, hogy egy nagy maráét állítson. Amikor elkészült, Maiu elvitt egy követ onnan Tubuaiba, ott is épített egy maráét és nehéz úti ajándékát is mellé tette. Az istent valószínűleg maráéépítési őrület szállta meg, mert a tubuai maráé befejezése után ismét fogott egy követ, Rurutuba repült, majd Rimatarába aztán Rarotongába (Cook-szigetek) és így tovább. Mindenhonnan magával vitt egy követ az éppen elkészült maraéból. Abszurd legenda? Ma már tudjuk, miért tette Maiu isten azt, amit tett. Minden kővel manát. ültetett át az új építménybe. Ezért keresett Maiu különleges köveket.

Mert: a kő nem azonos a kővel. A bazaltnak más az atomi felépítése, mint az andezité, a gránité más, mint a korallszirté. Végül is minden az atomi világban fejeződik be, az elektronok és a diffúz sugárzás világában, de az atomi szerkezetek – a Stonehenge-nél tett látogatás során beszéltünk erről – szilárd állapotban különböznek egymástól. Vannak kőfajták, amelyek alacsony energiavezetésre is gyorsabban cserélik le elektronjaikat, mint mások, amelyek nehezen tudják elengedni azokat.

Tudták ezt a „primitívek"? Ezért hoztak elődeink válogatottan különleges köveket bizonyos kultuszhelyekre? Feltétlenül kék kőnek kellett állnia a Stonehenge-ben, amit 400 kilométerről kellett odaszállítani? Ez a sejtés alátámasztja dr. Hans Biedermann egyik nyilatkozatát:

 

„Az archeológusok, akik Guatemala őstörténeti korának maradványaival foglalkoznak, több nagy kőplasztikát is ismernek, amelyek nagyon kövér emberek fejeit vagy ülő szobrát ábrázolják. Ezek az archeológusok zsargonjában »fat boys«-nak nevezett szobrok egy eddig figyelmen kívül hagyott tulajdonsággal rendelkeznek, amelyet VincentH. Malmstrom (Darthmouth College, Hannover/N. H., USA) geográfus fedezett fel: bizonyos testek közelében mágnesesek.

I. e. 2000 körül a kőmetszetek és a szobrok a mágnesesség jelenségével lehettek összefüggésben, mert alkotóik műveik nyersanyagaként helyenként erősen kimutatható természetes mágnesességű bazalttömböket kerestek.

A kőfejeknél, amelyek részben a mexikói Olmeken am Golf valamivel fiatalabb plasztikáira emlékeztetnek, a halánték környékén található a természetes mágnesesség koncentrációs zónája, míg a zsíros testű kérődző vagy ülő figuráknál a köldök környékén."

 

That's it, mondta a lord, és megitta whiskyjét. Ez az, mondom én. A mágnesességben elektronikus mezők hatnak egymásra, elektronok cserélődnek ki. Ősrégi kövek mágneses hatásának tényét a modern tudósok modern mérőműszerekkel fejtették meg. Hogy 4000 évvel ezelőtt milyen eszközzel állapították meg az akkori tudósok egy sziklában a mágneses sugárzás helyét, ezt a kérdést válaszolja meg nekem kérem egy mindentudó!

Az élő emberben lévő mágneses érzékelő utáni kutatás elkezdődött.

1979 júniusában Barnard Castle-ban, az angliai Durham grófság egyik helységében 31 fiút és lányt vittek bekötött szemekkel egy omnibuszban egy borús napon, hogy semmiféle tájékozódási lehetőségük ne legyen, azért, hogy egy a gyerekek számára ismeretlen célt megközelítsenek. Mindegyik gyerek fejére egy hosszú tárgyat erősítettek, amelyeknek fele mágnesrudat zárt magába, a többi pedig hasonló súlyú és kinézetű utánzat volt. Még mindig bekötött szemekkel kellett a gyerekeknek a célnál azt az irányt megadniuk, amelyből a kiindulási helyet sejtették. A kísérlet célja az volt, hogy tisztázzák, vajon az ember tájékozódási képessége mágneses mezők által befolyásolható-e. Az eredmény elképesztő volt és – mint ahogy a New Scientist 1980 októberében tudósít – Angliában nagy feltűnést keltett. Azok a gyerekek, akik az utánzatot viselték a fejükön, az irányt jól meg tudták mutatni, míg azok, akik a mágnest viselték, tévesen tájékozódtak.

Róbert R. Baker a Manchesteri Egyetemről még további kísérleteken keresztül győződött meg, hogy az emberek „valóban rendelkeznek mágnes által zavarható mágneses érzékelővel".

Noha a különböző élőlények mágneses érzékelőjének létéhez – méhek, galambok, vándormadarak, delfinek – alig férhet kétség, a tudomány biofizikai mechanizmusai rejtve maradtak. A Princeton University (New Jersey, USA) kutatói a múlt évben, felboncolt galambok fejében és nyakszirti részén állandóan meglévő mágneses anyagot tudtak kimutatni.

Nem világos – mondják a kutatók a Science-ben –, hogy az élőlények mágneses struktúráját a föld mágneses mezejének detektoraként használják-e, és ezek észlelését hogyan továbbítják az érzékszervekhez. „Már a világ mintegy hat laboratóriuma foglalkozik az emberi mágnesesség kutatásával" – zárult az aktuális jelentés.

 

 

A KÖR BEZÁRUL

Amennyiben Jean E. Charon korszakalkotó felfedezését tekintetbe vesszük, bezárult a kör: a mágneses mezők az elektronok operációs területei. Az ősszellem, Isten szelleme, tudta ezt. Teremtményeit és minden anyagot felvevőképessé tett az elektronok örökké ható erejére. Ami az univerzum keletkezésének évmilliárdjai alatt történt, abból semmit sem engedett át az anyag mögötti szellem a véletlennek – a teremtés nem volt játék!

„A jó Isten nem vet kockát!" – mondta Albert Einstein.

A kritikusok rendkívül szeretik az én asztronauta – isten teóriámat azzal a frázissal elintézni, hogy az életet hordozó bolygóktól való távolság az, ami lehetetlenné teszi, hogy a mi bolygónkon való élet keletkezésével kapcsolatban földönkívüliek együttműködéséről lehessen szó. Sohasem, mondják ők, érnék el az űrhajók a fénysebességhez hasonló gyorsulást, ami az „élet" szállításához elegendő lenne.

Anélkül, hogy megismételném azt, amit a Bizonyítások című könyvemben írtam, a legújabb ismeretek szerint már nem szükséges – elgondolható – egy technikailag nagyobb intelligenciájú űrutazás ahhoz, hogy földönkívüliek tudását és tapasztalatát bolygónkra importáljuk, és azok a földi teremtésnél hatásosnak bizonyuljanak. Az atom mint jármű a minden tudást hordozó elektron számára már a földi teremtés előtt létezett. Elődeink agya is kaphatott felvilágosítást elektronokon keresztül az univerzum keletkezéséről. Talán az elektronok voltak a hírnökök, akik távoli naprendszerekről és élőlényekről tudósítottak. „A miértre vonatkozó kérdés rosszul van feltéve. Sokkal inkább azt kellene kérdeznünk: miért ne?" – írta G. B. Shaw. Max Planck, aki sugárzás-modelljével a fekete hősugárzás törvényét beírta a fizika bibliájába, megadta saját válaszát. 1918-ban megkapta kvantumelméletéért a fizikai Nobel-díjat. Max Planck élete végén így nyilatkozott:

 

„Mint fizikus, tehát olyan ember, aki egész életét a legjózanabb tudománynak szentelte, tudniillik az anyag kutatásának, biztos, hogy távol állok a rajongás gyanújától, így mondom önnek atomkutatásaim után: nincs anyag önmagában! Minden anyag csak egy erő által keletkezik és áll fenn, ami az atomrészeket mozgásba hozza és az atom legkisebb naprendszerét összetartja. Mivel a világmindenségben sem egy intelligens, sem egy örök erő önmagában véve nincs, e mögött az erő mögött egy öntudatos, intelligens szellemet kell feltételeznünk. Ez a szellem minden anyag eredője."

 

Ez az elektron.